Fülöp Farkas
INAKTÍV
RPG hsz: 70
Összes hsz: 149
|
Pöttöm Farkas szakértő szemmel nézte az épp tükörként funkcionáló testvérét, mint aki komolyan veszi annak az ajánlatát. Talán tényleg fontolóra is vette. - Maradhat a punk, de én nem szeretnék biztosítótűt az orromba - nyugtázta végül. Ki tudja, hová fog vezetni ez a csenevész gondolat? A következő héten akár már meg is jelenthetnek az új stílusukkal az iskolapadokban. Az idegen helyen még akárkinek eladhatják magukat, hiszen nem ismeri őket senki. Egy ideig játszhatják a vagány külföldről szalajtott srácokat, aztán úgyis kibújik a szög a zsákból: mindenki rájön, hogy a Fülöp-ikrek valójában kenyérre kenhető kis tünemények, akiket ha leültetnek egy sarokban, ott maradnak és nagyon jól viselkednek. Egyszerre a kettőt - hangzott el a kulcsmondat, és Farkas rögtön tudta, ha valami, hát ez fogja kijuttatni őket. Vagy ha nem is, hát mindenképpen vicces lesz hátsóval előre kergetni egymást, miközben pontosan arra igyekeznek, amerre nem szeretnének menni. Miután megegyeztek a technikában és már amúgy is menetkészen álltak (Tudniillik volt egy röpke találkájuk a földre kiöntött tengernyi festékkel, de miután ebből felkászálódtak mind a ketten, utána már kínosan ügyeltek, hogy csakis a papírra lépjenek, ahogy eddig is. Pedig aztán majdnem teljesen mindegy volt, hol állnak, ugyanis már az eredetileg tiszta pergamenlapok is tocsogtak a gumiszerű festékanyagban, de a fiúk már csak ilyen szabályhűek voltak.), megindultak tehát görnyedve hátrafelé, Félix elöl, Farkas hátul, vagy Farkas elöl, Félix hátul, ahogyan vesszük. A közösen kiötlött tervet követték. Ha Félix hátralépett egyet, Farkas letolatott az első lapról, amint sikerült a talpáról levakarnia a makacs fecnit, és hátraadta öccsének, hogy az valahogy maga mögé ügyeskedhesse és ráléphessen. Eközben pedig a felé az ajtó felé igyekeztek, amelyen át bejutottak erre a vendégmarasztaló folyosóra. Az ötet bevált, mert Félix hiába próbált tettleg a bejárat felé irányítani magukat, valahogy elkanyarodtak út közben a céltól, és a kijárathoz jutottak. Amint odaértek ahhoz a ponthoz, ami után mintha elvágták volna a festéket a padlón, otthagyhatták a három papírt, rajtuk újonnan felfedezett splash art tehetségük nyomaival, és vidáman összenéztek, mert a kijárati ajtó már nem próbálta őket tovább marasztalni. Ez után a malőr után ugyanis nemcsak száraz ruha, már egy alapos fürdés is bejátszott nekik,a Navine ház a zuhany igéretével pedig ki tudja hol lehetett.
|
|
|
|
|
Bianca Charlotte Shanes
INAKTÍV
(:
RPG hsz: 106
Összes hsz: 796
|
Yarista - Sajnos. Biztos, hogy Rellonos vagy? Inkább Levitásnak mondanálak.
Túl okos neki a fiú, kihívás, de talán pont ez a lényeg, hogy legyen mellette egy eszes gyerek, aki megtalálja az összefüggéseket, na meg persze a hibákat az egyenletekben. A kérdésre, hogy ott lakik-e nála bólint, bizony ott lakik nála, méghozzá gyakorlatilag születése óta. A körbepillantásra kuncog egyet, ismeri ezt a "jó" szokást, így kicsit megrázza a fejét.
- Tripla bájitaltanon szívatja az ötödéveseket. Vicces, amikor kijönnek, mindenkinek össze-vissza áll a haja, a lányok sopánkodnak, hogy begöndörödött a hajuk, meg mindenkinek tiszta bájitalszagú lesz a ruhája, és hát senki sem szeret epeszagúan közlekedni az iskolában, kivéve, ha határozottan magányra vágyik.
Ő sem szereti, ha valamelyik családtagja a bájitaloktól bűzlik, vagy amikor annyira megbetegedik, hogy bájitalt itatnak vele. Oké, tényleg hamar használ, de ez nem érdekli akkor, amikor nem tud aludnia ténytől, hogy orrfacsaróan büdös gőz szivárog a füléből, főleg akkor nem, amikor a kedvenc, bárányos ágyneműje frissen van felhúzva. Az egy nagyon igazságtalan pillanata volt az életének.
- Csak így és tényleg. Szokott rólad mesélni, nem is keveset, szerintem nagyon csíp téged. Simán megkérdezheted, órák kérdése és itt is van.
Nem is baj, hogy kitértek erre, legalább rá tud nézni az órájára, hogy még mennyi ideje van. Nem akar lebukni, de ha most visszateszi a képeket, akkor tuti bajba kerülne, hiszen Yarista a saját bőrét mentené, ami teljesen természetes neki is, valószínűleg ő is hasonlóan cselekedne valakivel, akit most lát először és már tudja róla, hogy lopott és hazudott.
- Megértem, ezért legalább fél évet kapnál, és nem szabadulhatnál jó magaviselettel, de te legalább nem kell, hogy éjjel azon agyalj, mikor kelt fel, hogy valami hajnalban nyíló gazt keress, ami a falu egyetlen apró pontján nő, és az se biztos, hogy mindegyik teljesen jó. Kezdek félni attól, hogy iskolába járjak. Mondhatnám, hogy nem veszem fel a tárgyát, de az meg nagyon ciki lenne.
Na igen, végül is együtt él vele és mivel elméletileg tehetsége is van hozzá, így biztos, hogy a tárgyfelvételi lapja fölött ülve a professzor alakja is fölé fog nyúlni, hogy biztosan bejelölje a tárgyat.
- Mondhatod nyugodtan, tényleg csini, de mi köze van ennek ahhoz, hogy tizenévesen gyereket szült?
Nem igazán érti az összefüggéseket, de biztos igaza van. Ő még nem érheti pontosan, hogy a csinosságnak olyan nagyon nagy jelentősége van. Kíváncsian pillant hát a fiúra, reméli, hogy megmagyarázza neki, hogy mire is gondolt pontosan.
- Tudja a választ, de azt mondja, nem számít, de nem hiszek neki, szerintem igen is fontos neki, mert amikor erre terelődik a szó, a szája széle megremeg egy picit, majd megfeszül az arca, mintha botox-szal telenyomták volna. Az Edictumot is végignéztem már, de valahogy az a rész egy sötét lyuk, mintha lenne ott valami. Valami, amit mindenki hallgat.
A fiú kezét zavartalanul megfogva vezeti a nő székéhez és leülteti rá, ő pedig szembe vele foglal helyet, Felagund professzor asztalánál, magához húzva egy lila, levelekkel és madarakkal díszített könyvecskét.
- Semmi sem lesz. Mármint, én csak szeretném megismerni a múltam, hogy kitől örököltem néhány részemet, hogy milyen örökletes dolgaim lehetnek. Azt mondják erősen hiperaktív vagyok, ez akkor is lehet, ha rokonok a szülők, de a családomban, mármint a vérszerintiben, Alexáéban inkább őrültek vannak, és szervi betegek, mazochista emberek, ezek viszont nálam nem mutatkoztak még.
Egy pillanatra elhallgat, majd megvonja a vállát és egy nagy sóhaj után folytatja.
- Szerintem már nincs életben. Mindenki úgy beszél róla, tudod, múlt időben. "Ő egy nagyon tehetséges varázsló volt." Meg "Ő tanította meg anyádnak, hogy erős legyen és kitartó, amíg itt volt, sokat segített azon, hogy ki lett belőle." Szóval szerintem már nem tudna mit szólni hozzám.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
LotteSajnos az unalom gyakran az ember agyára megy. Na, nem mintha nem lett volna mit csinálnom, de gyakran, illetve inkább leggyakrabban a rendrakás és a tanulás sokkal kevésbé érdekes, mint a hülyeségek, amik kipattannak a fejemből. Délelőtt váltottam egy baglyot az egyik barátnőmmel, amiben csupán viccből azt írta, ha unatkozom, álljak neki csilláron hintázni. Hát, eleinte nem is vettem komolyan, de aztán fontolóra vettem a dolgot, és arra jutottam, hogy ha már egyszer élünk, akkor miért ne? Jó, tudom, csak az idióták csinálnak ilyesmit, és nem akartam elkönyvelni magam, de tényleg rámfért már egy kis "eksön". A fejetlenség folyosóját céloztam meg az eseményre. Először odasomfordáltam, felderíteni a terepet, meg leellenőriztem, hogy tényleg van-e csillár, illetve hogy elérhető magasságban van-e. Hát, ugorva nem tudtam rá felkapaszkodni, és ez okozott némi gondolkodnivalót, de arra jutottam, hogy pár könyvre felállva már el fogom érni. Elmentem a szobánkba keríteni pár vaskos regényt, és reméltem, hogy akkor sem lesz ott senki, amikor visszaérek. Az imáim meghallgatásra találtak, a folyosó kongott az ürességtől. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy valóban így kellene-e levezetnem a stresszt, de gondoltam ha már idáig elcipekedtem, kár lenne nem megpróbálni a dolgot. Egymásra pakoltam szeretett regényeimet (az egyik nem az enyém volt, reméltem nem szakad szét a súlyom alatt, mert az igen kínos helyzetbe hozott volna), aztán felálltam a kupacra, és elrugaszkodtam. Én hökkentem meg leginkább (nem mintha látott volna bárki más), amikor elsőre elértem a csillárt. A fém kicsit vágta a kezem, és azt hittem, hogy leszakad az egész a súlyom alatt. Megkörnyékezett a félelem, amikor a mászókám billegni kezdett, de aztán lassan stabilizálódott az állapot, és igyekeztem felkapaszkodni. Jó ideig csak csúszkáltam össze vissza. ~ -Na és hogy bénultál le? -Leestem egy csillárról ~ visszhangzott a fejemben a gondolat, és ahogy küszködtem, nem álltam meg mosolygás nélkül. Aztán végre feljutottam, és ülő helyzetbe tornásztam magam. - Ezt is megértem - motyogtam halkan. Reméltem, hogy ez még nem számít magamban beszélésnek, mert egy csilláron kucorgó, magában motyogó alak már okot ad egy kis aggódásra.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
LaggerUnalmában sok mindenre képes az ember, de ő mégis csak a sétát szokta választani, ha ilyen problémái vannak. Akkor is éppen emiatt indult el, semmivel se törődve, csak céljának élve. Ha nem figyel, talán még kabátját is elfelejtette volna, de szerencsére azt magára véve indult el, reményei szerinte fel a kastélyba. Lassan lépdelt, leginkább barna csizmáját figyelte fejét lehajtva. Csak nézett rá bambán, bár igazából bármi másra meredhetett volna tekintete, az mindegy volt neki. A lényeg mindig, mindenhol ugyanaz - a séta, ami gyógyír szinte mindenre. Kivétel persze a bárminemű lábfájdalom, arra sosem jó.
Amint felért, útját a Déli szárny felé vette, bár ő erről akkor nem tudott, hiszen csak ment valamerre, amerre útja engedte. Továbbra is a földön, vagy éppen lábain vándorolt tekintete, fejében pedig szokás szerint múltjának képei játszódtak le újra és újra. Akkor éppen a jók, semmi rossz sem volt benne. Az ünnepek, amiket testvérével töltött, azok a csodálatos hétköznapok, amik kísértetiesen egyformák, a találkozások, melyek sokféleképpen végződtek, na meg az az este, amikor a térre vezetett útja... Az volt talál a legszebb dolog a közelmúltban, ami történt vele, tekintve azt, hogy pár hónap alatt feldolgozott - vagyis csak próbált feldolgozni - egy hatalmas családi tragédiát. Ez nem jutott eszébe, csak a pozitívumok.
Tette lassan egymás után lábait, míg elért a Fejetlenség Folyosójára. Fejét akkor sem emelte fel még, de hangot hallott, amire fejét automatikusan felkapta. Először nem látott semmit, csak jó néhány vaskos könyvet a placc közepén. Azt hitte, csak képzelődik, de tekintete feljebb vándorolt, és olyat látott, amit már tényleg nem hitt el. Pislogott párat, de azután is ott volt a lány, a csilláron ült. Közelebb sétált, szemét nem vette le róla.
- Öhm... Szia - szólt az idegenhez, kicsit furcsa, meglepődött arckifejezéssel. Nem is volt annyira idegen, valahonnan ismerős volt neki, csak éppen nem tudta a forrást, ezért nem foglalkozott vele. Csak a helyzetet próbálta átlátni, de hirtelen annyi kérdés fogalmazódott meg fejében, hogy csak egyre rosszabb lett.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
LotteGondolhattam volna, hogy pont akkor téved a folyosóra valaki, amikor az unalom határait feszegetem. Amikor a lány, aki valahonnan ismerős volt nekem, meglátott, egy pillanatra megállt a szívem. Nem volt sorsdöntő pillanat, sem stresszes helyzet, de én azért van, hogy minden okot mellőzve megijedek. Sejtettem, hogy az arcom olyan vörös lehet, mint a kötőhártya gyulladásos húsvéti nyúl szeme, és elátkoztam magam, amiért felmásztam jelenlegi tartózkodási helyemre, de hát késő bánat... Nem is tudtam, mit kéne reagálnom. Kezdjek el magyarázkodni, vagy poénkodjam el a dolgot? Éreztem, hogy a gondolkodásra szánt másodperceim fogytán vannak. Végigmértem a rajtakapómat; reméltem, hogy nem egy prefektust sodort elém az élet. - H... hali - böktem ki, és lányos zavaromban elkezdtem kalimpálni a lábaimmal. ~ Hogyan tovább? ~ gondoltam. Végül úgy határoztam, a lényegre térek, nem kell kerülgetni a forró kását. - Jól sejtem, hogy kíváncsi vagy, mit keresek a csilláron? Hirtelen belegondoltam, hogy nézhetek ki; egy borzas hajú lány ül a csilláron, és a lábával kalimpál, mint az óvodás, akinek túl kicsik a lábai, hogy elindíthassa velük a hintát. Igyekeztem nem elnevetni magam, nem vetett volna rám túl jó fényt, de azért egy mosoly kicsúszott. - Igazából nem szokásom a csillárokon mászkálni - eredt el a nyelvem anélkül, hogy megvártam volna a válaszát. - De gondoltam, egyszer élünk. Fura, ha egy órával ezelőtt elmondod nekem, hogy ez lesz, nem hiszem el. Ráébredtem, hogy ez már igen közel áll a céltalan fecsegéshez. Megcsóváltam a fejem. - Jó, most biztos dilisnek nézel, de remélem, ez nem sokáig lesz így - vágtam bele ismét a magyarázkodásba. Nem tudtam, mi legyen a következő lépés. Szálljak le, vagy kínáljam hellyel? Persze az utóbbi elég érdekes lett volna. Sejtettem, hogy eleget beszéltem, hagytam szóhoz jutni a lányt.
|
|
|
|
|
Samantha H. McSouthernwood
INAKTÍV
the girl from Hogwarts
RPG hsz: 42
Összes hsz: 433
|
Várffy-Zoller Róóóbííí A dicséretre bólintottam egyet, ezzel jelezve, hogy igaza van, köszönöm. Persze mondaná ki a köszönömöt a franc leginkább, de a bólintás tökéletes alternatív megoldás. A kérdések, amiket feltettem neki, egyenesek voltak, és egyszerűek. Na meg számomra fontosak, és célravezetőek. Egyrészt, tudni akartam, mennyire könnyűvérű az itteniekhez mérten az úr. Az már plusz pont, hogy nem kezdett el visítozni, illetve könyörögni, hogy engedjem el, meg mit csinálok, hanem nyugodtan tűrte a kötelek általi szorítást. Kezdett szimpatikus lenni, már amennyire az nálam lehetséges, de úgy tűnik valamennyire mégis csak az. A válasza végképp elnyerte tetszésem, persze enélkül is elengedtem volna, de ez kifejezetten rátett arra az egyszerű tettre, hogy kimondjam azt az áldott finite-t.Sajnos azonban diktátor énem elől nem menekülhetett, ugyanis megszállottan kerestem, amit elvettek tőlem. Velem, illetve a tulajdonommal senki se szórakozzon, még egy tanár se. Nem is az igazgatóra vagyok dühös, ő csak egy ártatlan résztvevő, akinek be kellett törnöm az irodájába.
- Megvan! - kiáltottam fel diadalittasan, és talán kicsit hangosabban, mint kellett volna, ennek következtében az a reakcióm volt, hogy mindkét kezem a számra tapasztottam, és csendben füleltem, hátha meghallotta valaki az "örömujjongásom". De hála az égnek két perc hallgatás után szerencsére megállapíthattam, hogy nem kell tartanom senkitől, egy árva lélek sem jár erre, a gondnok lejjebb rója a folyosókat, a tanárok nagy valószínűséggel alszanak, vagy egy-egy sarokban lesnek, hogy büntethessenek, bár ez ritkább, esetleg szorgalmikat, házi dolgozatokat javítanak, a diákok pedig már nem mernek kikéredzkedni a folyosóra, mert a takarodó idő elmúlt, és jajjszegények, nehogy megbüntessék őket.
- Nos, Mr. Mennyire is bízhatok benned? - tettem fel gyanúsan méregetve a srácot, átgondolva a lehetőségeket, illetve az eddigieket, majd eldöntve, hogy igen, van vér a pucájában, és úgy vélem egy bizonyos szinten megbízhatok benne, de ha nem is, segíteni biztosan fog, letettem az asztalra a lapot, megragadtam bal csuklóját, és magam mellett odahúztam a lap felé. Közvetlen közel hajoltam hozzá, félmosolyra húzva ajkam, majd lenéztem a remekművemre. - Nos, tanulmányozd, mert ilyet ritkán látni. És mily' megtiszteltetés, megengedem, hogy segíts nekem... hát nem nagyszerű? - fordítottam kicsit oldalra fejemet, így felé nézve. - Apropó, ha már együtt dolgozunk, mi a neved? - tettem fel azt a kérdést, amire még nem tudtam a választ, és nem ártott volna tudni. Oké, hogy heves vagyok, de azért nem szeretek tudatlan lenni, ráadásul tényleg elég normálisnak tűnt, abban biztos vagyok, hogy háztárssal van dolgom, de még milyennel! Szerintem még a mardekárban is megállná a helyét, ha oda kerülne, sőt, élvezné, hogy ott lehet, jobban, mint itt az eltunyult diákok között. Milyen ez a rellon, köze nincs a mardekárhoz.. csak névlegesen.
|
|
|
|
|
Szendrődy-Nagy Áron
INAKTÍV
újdonsült apuci
RPG hsz: 11
Összes hsz: 163
|
Seren
Nem tudom, honnan jött az igazgató úrnak az ötlet, mi alapján nekem, és Keith professzornak - én még ezen a néven ismerem iskolás éveinkből - meg kell oldanunk egy projektet, amely a diákok mindennapi viselkedésével, illetve életcéljuk elképzelésével foglalkozik. Mindez szép, és jó, ezen felül pedig jó nagy téma, amit nem könnyű kidolgozni. Ha jól értettem azért nekünk kell megcsinálni, mert én egyrészt közel állok a gyerekekhez, kisebbekkel is könnyen kijövök, sokat csevegek diákokkal, Seren pedig szimplán ért a dolgokhoz, ami úgy általánosságban igaz. Többnyire csak jó teljesítményt láttam eddig tőle, diákkéntis meglehetősen tanult volt, így nem bántam, hogy mellette kell dolgoznom.
Egy A3-as papírköteget cipelve magammal, amin mindenféle grafikonok, meg vélemények szerepeltek, léptem be a tanári szobába, ahol elsétáltam a legnagyobb asztalig, amit találtam, ledobtam rá a tekercset, ami abból a rengeteg papírból állt, majd elővettem egy tollat, leültem, keresztbe tettem lábaimat, amolyan férfiasan, és várni kezdtem munkatársam. Időközben a tollammal bohóckodtam, és figyeltem az ajtót, hátha akár csak egy ismerős kolléga is arra jár, de nem hogy ismerős, kolléga sem lépett be az ajtón. Diák se. Senki. A fene sem gondolta, hogy ennyire kihalt lesz kora délután is ez a hely. Lehet, hogy legbelül, mélyen Veronika megérkezésére számítottam. A múltkor szakítás, és újra összejövés elég mélyen érintett, azóta ennem van egy kisebb fajta szorongás, hogy ez ismét megtörténhet velem, persze próbálok tenni ellene, hiszen az amiatt volt, mert mindketten elfoglaltak voltunk, de nem mondom az a két év - igazából két nap, de esküszöm soknak tűnt! - volt életem leghosszabb időszaka. Nem sírtam, vagy hisztiztem, azt ráhagytam a lá a falhoz csaptam egy füzetet. Én így vezetem le az idegességet, hát, mindenki máshogy csinálja. Lényeg, a lényeg, már minden rendben van, nem is éri meg ezen morfondírozni, így ismét a kezemben tartott tollra fordítottam figyelmem, mintha az olyan érdekes lenne,hogy forgatom az ujjaim között, mint a mazsorettesek a pálcát, komolyan, profi lettem ezalatt a néhány perc alatt. Majd elmegyek világbajnoknak. Vagy nem.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
LaggerTeljesen normális napnak indult az is, és maradt természetesen, hiszen nem történt semmi említésre méltó. Csak a szürke hétköznapok, amelyeket megszépítenek a különböző pillanatokban előtörő csodás emlékek, vagy a rosszak, de azokból aznap nem jutott ki neki.
Akkor is csak elindult, és ment a feje után, ami a Fejetlenség folyosójára vezette éppen. Hangot hallott, de nem tudta, honnan jön, csupán miután tekintete a könyvkupacra vándorolt, onnan pedig ki tudja hogyan a csillárra. Természetesen nem a művészi kialakítás, vagy a csillogás fogta meg benne, mert nem igazán szereti a műtárgyakat, régiségeket, hasonlókat, kivéve a családi ereklyének minősülő tárgyakat. Inkább a lányt nézte, aki azon a plafonról függő dolgon ült.
Kínos másodpercek következtek, melyen belül mindketten köszöntek, és várhatóan az ismeretlen már el is kezdett mentegetőzni. Neki azonban erre nem volt szüksége, de mindent végighallgatva csak egy sejtelmes mosoly csúszott fel arcára.
- Nem... Nem nézlek dilisnek, és arra sem érdekel, mit keresel ott fent. Egyetlen egy dologra lenék kíváncsi: van még hely? - vigyorgott tovább sejtelmesen, és kicsit nevetett is hozzá. Más helyzetben biztosan levonná a következtetést, és elkerülné messziről azt, aki ilyenre vetemedik, de akkor túlságosan nem foglalkoztatták ilyesfajta gondolatai. Nem érezte a korlátokat, bár tudta, hogy vannak. Végül is, hol van leírva az a szabály, hogy nem lehet csillárokon hintázni? Teljes nyugodtsággal térképezte fel a könyvek helyzetét, hogy ha igenleges választ kapna kérdésére, könnyűszerrel fel tudjon pattanni a másikhoz. Vagyis, nagyjából, hiszen nem akar leesni, vagy bárminemű sérülést szerezni.
- Amúgy Sharlotte vagyok, Téged hogy hívnak? - kérdezte néhány másodperc múlva, hiszen jó is lenne ismerni, ki az, aki ilyen hasonló gondolkodással, vagyis inkább természettel, kifejezetten hülyeséggel rendelkezik, mint ő?
|
|
|
|
|
David Benett
INAKTÍV
Kinyírta a zenekart.
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
|
Leo segge. Valamivel mg egyértelműen meg kell koronáznom ezt a napot. Kezdenek elévülni a verekedős-reflexeim, a májam is talán kezd regenerálódni, ám ez most nem az a nap volt, hogy bármelyiket is edzésbe akartam volna hozni. Nem, ma pusztán alkotni akartam még valamit. Először azonnal eszembe jutott a fecsegő portrék folyosója, ami nem csoda! Hisz mikor legutóbb ilyen vágyam támadt, akkor még társaságot is kaptam, bár fogalmam sem volt az illetőről, hogy honnan szalasztották. Elismerően bólogattam magamban, miközben egy ecsetet és egy tubus rózsaszín festékes üveget vett a kezébe, majd pingálni kezdte a vénasszony haját. Jó darabig elszórakoztunk egymáson és a helyzetünkön is. Lettek ott csíkos csontvázak, felrobbantott frizurájú modernista költők, narancssárga szakállú tudósok, lila és pink hajú öregasszonyok kék-citromsárga kockás macskákkal..egyszóval szépeket alkottunk. Azóta nem mentem arrafelé, de kétlem, hogy a társam megközelítette volna azt a terepet. No, így aztán hamar kitaláltam az esti programomat, de mivel az ilyet nem jó egyedül és magányban csinálni, hamar Leonardra is rátörtem az ajtót felvázolva neki a lehetőséget, és mikor belement, mondtam, hogy mikorra menjen és hova. Én visszamentem a magam kis rezidenciájába, és egy nagyobb méretű, fekete sporttáskába belehajigáltam az összes festéket, flakont, dobozt, üveget elég változatos színeket összeválogatva. Némi gondolkodás után belecsúsztattam még egy üveg Jack Daniel's-t is a többi mellé, becipzároztam a táskát, átvetettem a nyakamon, majd a fekete nadrág-fekete póló kombóban leindultam a színjátszókörösök próbaterméhez. Ismertem a járást, de a belépéssel akadtak némi gondok. Először is rossz oldalon kerestem a kilincset, majd azt nem bírtam lenyomni. Cibáltam ide-oda, feszegettem, míg teljesen véletlenül kicsit megemeltem és a szó szoros értelmében beestem a terembe. Szépet koppantak a dolgok a táskámban, míg lábbal gyorsan visszalöktem a helyére az ajtót. Kibújtam a táskám pántjából, és mialatt az órámra néztem - még öt perc volt Leo érkezéséig - addig talán tudatosan, talán nem, de a lényeg, hogy felkapcsolódtak a lámpák. Elismerően hümmentettem egyet, feltápászkodtam a földről és most már kézben vittem az üres, vakítóan fehér falig a motyómat. Azt a halomnyi ruhát, ami vállfákon lógott, az egész sort arrébb löktem, ami csak kis híján nem borult fel. A másik 4-gyel hasonlóképp cselekedtem, míg végül karba font kézzel álltam a 'vászon' előtt. Észre sem vettem, hogy bólogatni kezdtem, mialatt megterveztem, hogy erre mit fogunk iderittyenteni Leonarddal.
|
|
|
|
|
Eric S. Weaver
INAKTÍV
RPG hsz: 208
Összes hsz: 3069
|
Kolléga - De... - kezdte, mire Wickler megrázta a fejét. - Nincs apelláta - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, de azért mosolyogva, mint mindig. Seren megállta, hogy elhúzza a száját - valahogy mindig tizenéves kölyöknek érezte magát az igazgató mellett, és a korkülönbséget nézve akár az is lehetett volna. Bólintott, majd egy gyors köszönés után elhagyta az igazgatói irodát, hogy a tanári felé vegye az irányt. Hiába is mondta volna, hogy nem ő a legmegfelelőbb ember a feladat elvégzésére - a diákjai lelkivilágát ő aztán nem pátyolgatta, így fogalma sem volt róla, hogy ki mit akar majd kezdeni magával az iskola után, de meglehetősen hidegen is hagyta -, Wickler nem hallgatott az észérvekre. Érzéke volt ahhoz, hogy mindig olyan helyzetekbe keverje Serent, ahol se képesítése, se tapasztalata nem volt; talán többet akart kihozni belőle, vagy azt akarta szelíd erőszakkal elérni, hogy többet foglalkozzon a rábízott gyerekekre, mindenesetre általában frusztrációt és feszengést keltve a fiatal tanerőben. Annyi pozitívuma volt a helyzetnek, hogy kapott egy nevet és tudta, kivel kell majd együtt dolgoznia, nem érte tehát meglepetés - igaz, nem volt kenyere a csapatmunka, mindig sokkal szívesebben dolgozott egyedül, de nyilvánvalóan itt sem volt beleszólási lehetősége. Szendrődy-Nagy...Ábel? Ágoston? Mindegy, a neve ismerős volt, halványan rémlett Serennek, hogy létezik egy ilyen tanerő, aki meglepő módon még nála is fiatalabb volt, igaz, nem sokkal - úgy hírlett, egy évvel később végzett, mint Seren, de a férfi teljesen elkerülte a rellonos figyelmét, aki nem volt túlszocializált már akkoriban sem. - Heló - köszönt a már elhelyezkedett ex-levitásnak, s bezárta maga mögött a tanári ajtaját. Nem volt ott rajtuk kívül senki, amit Seren díjazott, elég, ha egyvalaki értesül totális tájékozatlanságáról. - Pontosan mit is csinálunk? - tért a lényegre, miközben húzott egy széket a másik asztalához, így egymással szemben helyezkedtek el. Nem volt hajlandó udvariaskodni, sem magázni a másikat - ugyan, minek? -, mégis egyfajta távolságtartással beszélt, mint lényegében mindenkivel. Némiképp látszott rajta, hogy nem kíván semmiféle kapcsolatot létesíteni azon kívül, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy megoldják a rájuk váró feladatot, de nem volt kifejezetten kelletlen, inkább csak egykedvű, mint akinek ezernyi jobb és érdekesebb dolga lenne ennél - és valóban.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
LotteMeghökketnett a válasz. Jó, persze nem azt vártam, hogy egyből keresztet vet, és nyakon önt egy lavór szenteltvízzel, amiért felmásztam a nem túl gyaknak bejárt magaslatra, de azért egy "idióta vagy" nézés teljesen jogos lett volna a lány, vagyis Sharlotte részéről. De ahogy ő mondta, nem nézett dilisnek. Ezzel jókorát nőtt a szememben, nem gyakran találkoztam hozzám hasonlóan szabadabb gondolkozású emberekkel. Szemügyre vettem a csillárt a kérdése után; szerencsére nem amolyan fél méter kerületű műről volt szó, hanem egy egészségesen nagy példányról. - Hely az van bőven, remélem a súlyunkat is elbírja - röhögtem fel, és odébbkúsztam, hogy ha a lány felmászik, ne legyek útban. Egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy mi lesz, ha leszakad alattunk a vasszerkezet, de nem tartottam túl valószínűnek. - Én Lagger vagyok - mutatkoztam be, mialatt megragadtam a csillár egyik felfüggesztő láncát, hogy stabilan helyezkedjek el. - Igazából Letícia, de nincs az az elvetemült, aki így hívjon. Túl hosszú ahhoz, hogy az emberek megjegyezzék - magyaráztam szemforgatva. Persze egy kicsit túloztam, de a lényeg ugyanaz maradt. Igazából ez a kis hozzácsatolt rész mindíg a bemutatkozásaim részét képezte. Ha Letíciaként mutattam be magam, akkor az volt a következő kérdés, hogy hogyan becézhetnek, ha pedig Laggert mondtam, rögtön faggatni keztdek, hogy miből ered ez, ha magyar vagyok. Mivel jócskán volt időm kitapasztalni a jó választ, ezt a rövid sort vetettem be, átfogalmazva, még ha hosszútávon unalmas is volt.
|
|
|
|
|
Leonard Harris
INAKTÍV
tartalmas titulus helye
RPG hsz: 72
Összes hsz: 1629
|
DavidA régi, jó ismeretségek, ugyebár. Elég sok akad belőle, szerencsére, de persze külön vannak olyanok, amelyek még jobbak. Mert ők azok, akik nagyon, és régóta a szívem csücskei. Ezek tudatában érzem azt, hogy nem maradtam magamra, hogy nem kell egyedül lennem sosem, hacsak én nem úgy akarom azt. Márpedig kezdek feltámadni hamvaimból, mint valami főnix, aki igazából el sem ment, csak a színfalak mögé húzta be magát. Hogy ez rossz tett volt-e, vagy sem, nem mérlegelem, nekem jó, másoknak meg.. krumplibogár. De mégsem szőttem világmegváltói terveket, sem csak-úgy-jött, spontán beütő dolgokat. Remeteként húzódtam vissza a szobámba, mélyedtem bele a szépirodalmi művekbe, és átmásztam egy kitalált, ámbár roppantul érdekes világba. Sajátos szórakozásnak tökéletes volt, jobb volt a semminél. Mélyen viszont éreztem, hogy ez nem fog így maradni, hogy nem lesz nyugodt, csendes a mai, nem is bántam, nem erről volt szó. Elsőre ugyan volt semmi, peregtek a percek, lassan az órák is, és az ajtó egyszeriben nyílt meg. Elsőre szobatársaimra gondoltam, hogy bizonyára ők tértek vissza, hogy lepihenjenek, vagy csak mert szükségük volt valamire, de a röpke pillantásból az ajtó felé egyhamar kiderült, hogy tévedtem. David keresett fel, hosszú idő óta elsőre, és nem kertelek, igencsak megörültem neki. A gyors köszöntés után jött az ok, amiért megtette a látogatást, az ötletet, hogy mit eszelt ki. Remeteéletemnek már unalmas volt az ücsörgés amúgy is, és ő aztán tudja jól, hogy az ilyesmikben általában készségesen benne vagyok, és mióta lekerült rólam a jelvény, még jobban. Így, nem is volt kérdés arra, mit válaszolok, megtárgyalva a részleteket, ki ment a maga dolgára, én még ücsörögtem, olvastam kicsit, majd csak azután készülődtem. Tőlem szokatlanul időben megindultam a megbeszélt találka helyszínére, nem volt nálam semmi, csak a pálca, és én, de nem is emlékeztem olyanra, hogy bármint vinnem kellett volna. A kastélyt egyhamar átszelve, már közeledtem is a cél felé, késést mellőzve érkeztem a ajtóhoz, ami mögött már bizonyára várt, és már csak a bejutás volt hátra. Nem volt nehéz - tekintve, az általam amúgy nem ismert előzményeket -, megnyílt a terem, ugyan, volt egy olyan érzésem, hogy ha kicsivel erősebben lököm az ajtót, a kezemben marad, de nem riadtam meg. Bezártam magam mögött, vagy inkább betámasztottam, és körbetekintettem. David már bent volt, ahogy sejtettem, már készült arra, amit kitervelt, amit véghez akart vinni, így közelebb lépkedtem hozzá. - Hahó, hahó, Művészúr. - kúszott egy árnyalatnyi vigyor a képemre, amikor leparkoltam mellé, és a motyóra tekintettem. Felszerelkezett rendesen, amint látom, semmit nem bízott a véletlenre. - Akkor, pontosan mi is a terv, amihez patyolat tiszta kezeim kellenének? - tettem fel a kérdést visszatekintve rá, és vártam, startra készen a választ, hogy mit, hogyan, és merre teszünk. A miért engem már nem is érdekelt.
|
|
|
|
|
David Benett
INAKTÍV
Kinyírta a zenekart.
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
|
Leoka Fél éve, ha valaki megkérdezte volna azt a kissé fura napot a pingálással kapcsolatosan, mármint az,t hogy az egész hogy jött, vagy miért tettem, valószínűleg vagy vonogattam volna a vállamat. Az első fegyelmi tárgyalásomon is, Amerikában, ugyanezt tettem, mármint csak néztem bután magam elé, mint aki nagyon nincsen képben és nem tudtam válaszolni az egyébként primitív kérdésekre, mint miért csináltam ezt meg azt. De mázlink volt akkor Lévaival, hiszen nem kellett bíróságra vonulnunk vagy meginnunk egy pohár veritasérumot.. Tehát, hogy mégis mit is akartam pontosan ettől az egész pingálósditól? Passz. De mikor megláttam Leonard arcát, biztos voltam benne, hogy semmi pénzért nem mondanám vissza. Valahogy elhanyagoltam nagyjából mindenkit, ahogy Amira is. Lett volna kifogásom, hogy csajoztam, de azért Leonard kicsit többet jelentett nekem, mint Mira. És az a felvillanyozott, örömteli tekintet rám meredt a srác szemeiből, engem is ugyanezek az érzések támadtak le. Keresztbe font kézzel álltam egyik lábamról a másikra, mikor Leo hasonlóan beesett a terembe. Persze, kicsit kecsesebben és kevésbé bukott orra, plusz úgy bánt azzal a kilinccsel, mintha üvegből lenne és pusztán az tartja még egybe, hogy nem eresztette el. Végül betolta ő is maga mögött ezt a berendezést, ezt követően, még mielőtt elmosolyodhattam volna a köszönésén, bezártam az ajtót. Egyre könnyebben ment, már szinte elég volt annyi, hogy magam elé képzeltem a zárat és a műveletet. Sokat gyakoroltam, ami egyértelműen az előnyömre vált. - Üdv, nyuszikám.Nevettem el magam, mialatt odahajtott mellém és szintén szemügyre vette a fehér falat. - Pff.. Te meg a patyolat tiszta kezeid.. Na ne röhögtess!Az elejét még sikerült egész érthetően mondanom, a vége felé már inkább röhögtem, mint beszéltem. Sok mindenhogy tudnám jellemezni Leot, de valahogy ez a patyolat tiszta.. Nem igazán illett hozzá. Mély levegőket vettem, míg kibontottam a tatyóm cipzárját. - Unalmasak ezek a falak, nem gondolod? Az első benyomásom az lenne, hogy egy kórházban vagyok, majd mikor meglátom a tükröket, minden bizonnyal egy balett terem berendezéseit vélném felfedezni a tereptárgyakban. Tehát, hogy tutira jól nézzen ki, valami gettós mintázatra gondoltam ezekre a falfehér...falakra.Értetlenül pislogtam fel rá a flaskáim közül tekintve, hogy nem igazán egyeztettem a szavaimat, mielőtt kiejtettem volna őket. A táska egy zsebéből elővettem néhány rajzot, vagy festékkel készített graffitit, A/3-as, mugli méretű papírokon ábrázolva őket, majd kiterítettem Leo elé. - Ezekre gondoltam, hogy felfirkanthatnánk őket pálcával plusz festékkel, hogy minél nehezebb dolguk legyen, ha le akarják őket vakarni. Nyulam-bulam mire gondolt, mi lenne szíved vágya falra festeni?Ez a mondat is helytelen volt, de megint ki tudtam volna magyarázni. Valahogy. Na, felegyenesedtem, mire lábamban pár pillanatig fel-alá rohangáltak a hangyák és kérdőn, kaján vigyorral tekintettem a másik rellonosra.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
LaggerMeglepő volt, még saját magának is, hogy nem nézte totál zakkantnak a lányt. Helyette felkérezkedett mellé, a csillárra, mert az elég nagynak bizonyult. Vagyis, csak második ránézésre, mert mikor kimondta, még nem mérlegelt semmit. Még a válaszadás előtt közelebb indult az ismeretlenhez, pontosabban a könyvekhez, és onnan figyelte tovább. Miután az megnyugtatta, hogy van hely és felmászhat, határozott mozdulatokkal neki is állt a dolognak. Először a kupacra állt fel, majd onnan nyújtózott egy keveset a csillárhoz, végül pedig el is kapta azt, és pár bizonytalan mozdulattal felkapaszkodott, felhúzta magát. Közben hallotta, hogy bemutatkozik, az addig számára teljes mértékben vadidegen, mégis ismerős arc, de nem jutott előrébb az információval, csupán egy mosolyt villantott feléje, amíg rendesen elhelyezkedett. Egy kicsit el is kezdett parázni magában, hogy mi lesz, ha leszakad alattuk az a valami. Hát, igazából semmi jó.
- Melyik házba jársz egyébként? Ismerős vagy valamiért – jelentette ki az igazságot. Valahonnan akkorra már nagyon rémlett neki az arc, tudta, hogy sokszor látta. Hiszen ez egy iskola, valószínűleg mindenkit látott már minimum háromszor. De akkor is, rá emlékezett, valamiért. Muszáj volt rákérdezni, mert úgy már biztos lehet benne, mi az az ok.
- Amúgy, most, hogy végül is mindketten itt vagyunk, elárulhatnád, Téged mi vezért ide – szólalt meg ismételten, a beszédet fenntartva. Egy másik szituációban, lehet, hogy jó a csend, de ott, a berendezésen ülve egy kicsit kínos is lehet, bár ő általában az olyanokba spontán beleröhög. Akkor ez nem tudott megtörténni, mert egyszerűen nem volt hozzá csend, amit meg kellett volna szakítani bármi hanggal, csak pár másodperc, amit a légvételre használt ki.
Nem akart unatkozni, bár nem is számított rá, hogy kell majd. Azért is indult el sétálni, hogy ne kelljen átélnie az azzal járó borzalmakat, amikor is egyedül van a gondolataival. Olyankor születnek sötét, borzasztó dolgok.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
LatteKezdett egyre természetesebbnek tűnni a magasság, egyre ritkábban kapott el a félelem, hogy bármikor leeshetek. Felmerült bennem, hogy ezek után magasságfüggő leszek, esetleg hegymászó, rosszabb esetben bungee jumpingos, de ezt el is vetettem. Nem szándékoztam egy csillárnál magasabb pontig kapaszkodni, bár mint tudjuk, nem mindig a tiszta szándék vezérli az embereket.. Sharlotte felkapaszkodott mellém, kicsit kevésbé nehézkesen, mint én. Ennek részben az lehetett az oka, hogy kiegyensúlyoztam a csillárt, részben meg a lány magabiztossága. Másodszorra mindent könnyebb megcsinálni, ugye. - Navinés vagyok - mondtam, és végigmértem a lányt. Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, de ő is eléggé ismerősnek tetszett számomra. - Nem akarok elhamarkodott következtetéseket levonni, de jól sejtem, hogy te is? Kínos lett volna, ha kiderül, hogy köze nincs a házamhoz, de hát próba szerencse. Igazából vesztenivalóm nagyon kevés volt. Szórakozottan elkezdtem kalimpálni a lábammal, mire a csillár halványan elkezdett rázkódni. Engem már nem igazán zavart, az a pár perc, amit odafent töltöttem, elég volt, hogy megszokjam az ilyesmit. Kíváncsian fürkésztem, hogy Sharlottét zavarja-e a dolog, de közben a lány újra beszélni kezdett. - Sziasztok, Lagger vagyok, tizennégy éves, csillárfüggő - utánoztam elfojtott vigyorral a filmekből jól ismert terápiás jelenetet. Nem tudtam, ezzel a poénnal hány pontot érek el Sharlotte-nál, de már úgysem tudtam volna visszaszívni a szavaimat. - Unatkoztam. Általában nem ilyen dolgokat csinálok, amikor unom magam, de kell a változatosság - mondtam, szabadjára engedve a kósza vigyoromat.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
Csillárosom  A csilláron ülve belül röhögött magán. Elképesztő helyzet, ilyeneket sokszor tudhat magáénak. Nagyon el szokott gondolkodni, de a különleges szituáció miatt inkább neki sem kezdett, mivel borzasztó dolgokig jutott volna el, amikre akkor nem volt szüksége. Inkább élvezte, hogy ilyenben is lehet része, hiszen nem egy túlságosan mindennapi dolog.
- Tudtam - kiáltott kicsit fel - Igen, én is az vagyok, azért vagy ennyire ismerős. De legalább tudom, miért - mosolyodott el újra. Ezután már muszáj volt rákérdeznie, mit is keres ott, bár, igazából saját indokát még nem tudta, addig fogalmazta meg, amíg hallgatta a beszámolót. A végén már nevetett, teljesen felszabadult. Valami bemutatkozás félét akart kinyögni először ő is, majd befejezte a vihorászást, és próbált valami stabil állapotot felvenni.
- Nos, Miss Lagger. Azt hiszem, ez gyógyíthatatlan betegség. A tünetek sem enyhíthetők, de a depresszió elkerülése érdekében, előírok napi háromszor minimum 10 perc csilláron való hintázást - nevetett magukon, már tényleg akaratán kívül is. Egyensúlya sokszor inogott meg, de nem foglalkozott vele. Olyannyira nem érdekelte, hogy észre sem vette, már nem ott van, ahol volt, hanem csúszik le. Sajna későn vette észre, ezért már nem tudott megkapaszkodni. Nevetett tovább magán, ahogy végleg lecsúszott. Nem esett, szinte leereszkedett, de nem hagyta abba előbbi tevékenységét. Haját kissé megigazította, és felnézett háztársnőjére. A visszamászás mellett döntött, így már indult is a könyvkupachoz, pár biztos mozdulattal pedig fenn is termett. Haját ismét eltűrte, és egy nagyon széles, fogvillantós mosoly keretében szólalt meg.
- Na, akkor... Hol is tartottunk? - nézett rá, tovább humorizálva, ehhez híven egy pillanatra elkomolyodva, és úgy nézett rá, mint ahogyan a politikusok szoktak, vagy éppen a bírók. talán, ahogyan az orvosok, mikor a halálos betegségeket, vagy halálhíreket közlik. Vagy bármilyen ezekhez hasonló szervezet, a lényeg még mindig a móka.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
Csillártárs  Nem is igazán tudtam, mit fog reagálni a lány a csillárfüggőségem bevallására, de a lehető legjobban húzta ki magát belőle. Én valószínűleg csak idiótán vigyorogtam volna, mindenféle frappáns válasz nélkül, de ő feltalálta magát. Percről percre szimpatikusabbnak tartottam. - Jaj, micsoda balszerencse - játszottam a lelkileg összeomlott dámát, és az egyik kezemmel színpadiasan eltakartam a szemem. - És mondja, doktor, mindegy, milyen stílusú csilláron hintázok? Úgy hallottam, hogy a barokk hatásosabb, a reneszánsz viszont kényelmesebb. Nem igazán tudtam, ez hogyan jutott eszembe, de mivel még nem telt el fél óra azután, hogy kimondtam, egész értelmesen visszhangoztak a szavak a fejemben. Tüsszentettem egyet, és jó időbe telt, mire találtam egy zsepit a zsebeim ezre között. Kifújtam az orromat, azután újra a lányra pillantottam - illetve pillantottam volna. Azonban ő nem volt sehol. Egy pillanatra az eszembe jutott, hogy csak beképzeltem magamnak a csillártársamat, túl szép lett volna az egész ahhoz, hogy igaz legyen, de aztán a következő gondolatom szíven ütött; leesett volna? Rémülten tekintettem le a földre, de nem találtam kicsavarodott testű hullát, csak egy élénken kuncogó navinést. ~ Na, most mi lesz? ~ szólalt meg egy hangocska a fejemben, de nem kellett válaszolnom neki, ugyanis Sharlotte eldöntötte a kérdést azzal, hogy újra fellendült a vasszerkezetre. Szinte meghökkentő volt, milyen rutinnal mászott fel ismét, felderengett előttem egy jövőkép, ahogy a lány szuperhős ruhában úgy szökken csillárról csillárra, mint ahogyan az epikus történetekben a főhősök szoktak a háztetőkön keresztül flangálni. - Hát... a gyógyíthatatlan betegségemnél - vontam meg a vállam. - Amúgy becézhetlek valahogy? Kicsit feljebb húztam magam, ugyanis én is kezdtem lecsúszni, aztán ismét elkezdtem lóbálni a lábam.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
A másik csillárfüggő
Egészen elképesztő helyzeteket tudna felsorolni, ha kérnék tőle, mikben része volt. Mindig van egy rekorddöntő, és ez ismét az, ráadásképp nagyon szimpatikus neki a tevékenységében társa. Nem azért, mert háztárs, az nála sokat nem tesz, de a humor és a szituáció ezt hozta, megkedvelte. Egész jól elpoénkodtak, ahogyan a csillárfüggés pszichoterápiás kezelését, diagnosztizálás játszották, de annyira belemerült a nevetésbe, hogy lecsúszott ülőhelyéről. Szerencsére nem lett baja, egy percen belül már ugyanott volt és nevetett. Majd folytatódhatott is minden, mintha nem történt volna semmi.
- Lotte, Lotti, Shar, vagy amit akarsz, természetesen igen - mosolyodott el - Ja igen... úgy vélem a barokk lenne megfelelő, a helyzetre és stádiumra tekintettel. Mindenféleképpen zöld színben, az megnyugtató. Azt tudom még javasolni, hogy egy autentikus, növényekkel teli szobában, esetleg muzeális tárgyakkal berendezett teremben legyen. Boltíves mennyezettel, onnan 4 méterre lógva hagyva és az ajtótól 2,4372 méterre. Ha ez nem javít, akkor csillárotin tapaszt fogok felírni - nevetgélt tovább. Játszották a hülyeséget, de mégis elvoltak. Ritka, ha ilyen egyetértés, szimpátia alakul ki benne bárki iránt percről-percre. Akkor pedig megtörtént. Nem hiába, háztársaival egy fokkal mindig jobban kijön, de sok ismerőse van más házakból, meg barátai is. Egyáltalán nem tesz különbséget, de akkor nem is érdekelte már ez, csak próbált lenyugodni, és elmúlasztani a röhögőgörcsöt.
- Tudja, be kell vallanom, nekem kezdeti stádiumban sétafüggőségem van, ami unalomdaganatok terjedése miatt alakult ki. Áttétekkel, halálos - nevette el magát. Ezt még muszáj volt, ösztönösen jött minden, nem gyakorolt rá. Nem is tervezett ilyet, csak egy csendes, magányos bolyongást. Ahhoz képest ez nagyon extrém, bár, nem panaszkodhat. Hiszen élvezi, jól érzi magát. Kezdi megszeretni már a csillárokat, ezek alapján, és akkor komolyan elgondolkodott rajta, hogy szobájába kellene egy. Ágyán fekve elnézegethetné mindig, és persze nosztalgiázhatna.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
A háztársam kapásból három becenevet is felsorolt, én meg nem tudtam, hová kapjak jó dolgomban. - Azt hiszem, a Lotte jön a legjobban a számra - mondtam csak úgy, hogy tudja. Hátha szüksége van ilyen jellegű információkra is. Ezután Lotte nekiállt ecsetelni a csillárterápia körülményeit, én pedig igyekeztem rezzenéstelen arccal végighallgatni. Párszor magamra kellett parancsolnom, hogy ne vihogjam el magam, de amikor a csillárotin tapaszhoz ért, nem bírtam tovább tettetni a komolyságot. - Nee... ez kegyetlen volt - mondtam, a nevetéstől rázkódva. A kezembe temettem az arcom, úgy próbáltam lenyugtatni magamat. A mindigis aktív könnycsatornám munkába kezdett, és a nevetéstől elkezdtek potyogni a könnyeim. Reméltem, hogy a röhögőgörcskör szokásos végső stádium, a csuklás nem lép életbe, ugyanis nagyon idiótán csuklottam. Miután némileg lecsillapodtam, visszavettem a hivatalos állarcomat, és tovább folytattam a közös ökörködést, amire már nem is emlékszem, hogyan keveredtem bele. - Ez meglehetősen terhelőnek tűnik anyagilag. Van esetleg valami állami támogatás, amivel finanszírozni tudom a csillárfüggőségből való kigyógyulásomat? Ahogy ezt a hasonló helyzetekben tenni szoktam, végigsimítottam az ajkaimon, hogy visszatartsam a vigyoromat. Olyasmi volt ez, mint egy önkéntes színjátszókör, amin egy vígjátékot próbálunk, de nem szabad nevetni. Lotte nem könnyítette meg a dolgom, ahogy előjött a sétafüggőséggel, meg az unalomdaganatokkal, de csak felvontam a szemöldökömet, meglepetést mímelve. - Ó, ez fölöttébb kellemetlen - mondtam. - Nincs rá mód, hogy kioperálják az unalomdaganatokat? Felmerült bennem, hogy van-e rá esély, hogy létezik ilyesmi, de elvetettem az ötletet, és kíváncsian figyeltem, hogy a navinés milyen hülyeséggel rukkol elő már megint.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
A páciens Csak mosolygott, vihogott, aztán újra kezdte, de befejezni, vagy komor képet vágni képtelen volt. Meg nem is akart, csak mikor színészkedett éppen, hogy hiteles legyen az alakítás.
- Legjobb tudomásom szerint egy pályázatot kell írni, melybe bele kell foglalni a betegséget, az anyagi problémákat, azok okát, az összeget megnevezni, az adatvédelmi szerződést elfogadni, és eljuttatni a kezelőorvoshoz, aki ezt továbbítja a felsőbb szervekhez. Ja, és készpénzben kellene, vagy átutalással? - próbált komolynak tűnni, és úgy beszélni, ahogyan az igazi orvosok szoktak - Valamint, a csillárotin tapaszra 50%-os támogatást tudnék kérvényezni magának, csupán a helyzetére tekintettel. Ebben a stádiumban minden segítségre szüksége van - a hatás kedvéért kezét a lány hátára tette, majd bátorítóan és együtt érzőn megveregette azt. Eddig bírta, itt megint kitört belőle a nevetés. Már fejét fogta, haját is igazgatta, és próbált levegőhöz jutni, mert a hülyeségi szint, amit elért, az már neki is sok volt hirtelen. Majd szépen, lesütött szemmel, erőltetett szomorú arckifejezéssel elmesélte saját "problémáját". Ezen maga is nevetett, meg a másik is, de már nem gondolkodott semmin, inkább a röhögőgörcsöt akarta fékezni, ami már ott volt minden mondatában.
- Nem, sajna. Az egyetlen megoldás az lenne, ha kialakulna nálam egy minimum C stádiumú csillárfüggőség, amellyel járó baktériumok megtámadnák a daganatokat, és elfogyasztanák őket - vette fel egy pillanatra a feszült, kétségbeesett nézését, majd röhögni kezdett magán. Pár másodperc erejéig nyugodtan ült, majd lábával elkezdett kalimpálni, és hatalmas vigyor ült arcára.
- Egyébként, tegezhetem, Madmoiselle? - kérdezte kezével mutogatva, a nevetést kicsit elfojtva. - Ez a csillárfüggőség elvileg örökletes betegség, de több generáción keresztül hordozható a génekben, így évtizedekig, vagy századokig lehetnek kihagyások, viszont arról nem tudok, hogy átadható-e bármiképpen - forgatta szemeit - Tudod, nekem nagyon nagy szükségem lenne rá - tette még hozzá cuki hangon, majd kitört belőle az a bizonyos elfojtott, a röhögőgörcs. Egyszerűen fogalma sem volt, honnan jön a mértéktelen hülyeség, amit produkált, de biztos volt benne, hogy rokonlélekre talált ott, akkor. Hogy hogyan, na az már egy másik történet, de bármikor vissza fog emlékezni arra az időre, amit azon a berendezési tárgyon csücsülve töltött, minimum mosoly jelenik majd meg képén.
|
|
|
|
|
Inedra Pote
INAKTÍV
Picciotto
RPG hsz: 73
Összes hsz: 1740
|
Szinjátszósok.Ha a lány azt gondolta, hogy könnyű dolga lesz, hát akkor nagyot tévedett. Amikor elvállalta ezt a feladatot, nem is gondolta, hogy a semmiből kell felépítenie a szakkört. Első dolga az volt, hogy diákokat toborozott, hogy álljanak be amatőr kis társulatába. Mikor már épp elegen jeleztek vissza, akkor kihirdette ezt a próbát. Az első és egyben utolsó próbát az előadás előtt. Lassan lépkedve ment le a próbaterembe, kicsit mintha félt is volna. Soha életében nem irányított még semmilyen csoportot, és ez most kemény dió volt. Határozottnak kellett lennie, hogy mindannyian kövessék az utasításait. Nem akart akaratosnak vagy fennhéjázónak tűnni, de keményen kellett fogni a társulatot ahhoz, hogy jók legyenek. Szép lassan megérkezett a terembe. Lassan ráhelyezte kezét a kilincsre, és lenyomta az öreg vasat, ami után az ajtó nyikorogva kinyílt. A terem hihetetlen volt, szép nagy és tágas, pont megfelelő ahhoz, hogy több ember is elférjen. Szépen körbesétált, és mindent szemügyre vett. Először a babzsákfotelek felé indult, amik egymás hegyén hátán voltak odadobva a fal melletti részre. Nem bírta megállni, hogy ne huppanjon beléjük. Miután ücsörgött egy kicsit, fel is pattant és körbenézett a jelmezek között is. Máris megtalálta a megfelelőket a darabhoz. Miután itt is végzett a színpadhoz ment, ami inkább volt katedra mint színpad, de a célnak tökéletesen megfelelt. Letörölgette a port a varázsgramofonról, a ruhaujjával, majd egy pöccintéssel bekapcsolta. Pattogós kalózmuzsika szólt a régi gramofonból. A lány nem állt meg itt, azonnal táncra perdült, és körbe pörögte a termet. Ha esetleg valaki rajtakapja, akkor azonnal megáll és elszégyelli kicsit magát. Nagyon remélte, hogy mindenki el fog jönni, ahogy megígérték. Kicsit még táncikált, amíg a többieket várta.
|
|
|
|
|
Mary Glotter
INAKTÍV
Gyermeklelkű Terrorgombóc
RPG hsz: 168
Összes hsz: 7361
|
NoelMarynek ismételten semmi kedve sem volt a tanuláshoz. Meg pont amúgy sem volt erre szüksége, hiszen aznap tanult eleget. Ezen oknál fogva, szobatársait faképnél hagyva úgy döntött, bejárja a kastélyt, hogy még nagyobb területen feltérképezhesse azt. Természetesen csak fejben, elvégre nem értett semmiféle térképrajzoláshoz. Kisebb korában is, a mugliiskolában ha elmentek kirándulni, fogott egy füzetet, hogy térképet rajzoljon. Természetesen valahányszor ennek nyomán vissza akart találni, nem jött össze. Szóval kénytelen fejben tartani, hova melyik úton akar eljutni. El is érkezett az Átriumba. Emlékezett, hogy itt található a Nemzetek terme, ami igen csak szép, és hangulatos helyiség. Könnyedén el lehet mélyülni bármilyen gondolattal - nem mintha Mary alapvetően is nem tudná ezt bárhol megtenni. A Nemzetek terme felé haladva azonban felfedezett egy másik helyet. Egy jó nagy helyet, név szerint, a Fejetlenség folyosóját. Mindig kíváncsi volt, milyen lehet ez a folyosó. Sok mindent hallott már róla, és ezért nagyon szerette volna, maga is megszemlélni a helyet. Abban biztos volt, hogy tökéletes hely ez egy unatkozó embernek, ha mindig történik erre valami. De azzal is tisztában volt, hogy az a dolog nem feltétlen pozitív. Habár attól függ, honnan nézzük, vagyis mihez képest pozitív, vagy negatív. Minden rosszban van valami jó, és ez fordítva is igaz, így már annak is örülhet az ember, ha élve átjut a folyosón. Viszont mi van, ha nem ilyen rossz a helyzet? Mi van, ha épp fordítva van, és csak épp egy karcolást szerzel, és végig neveted az egészet, amiben csak az a rossz, hogy belefájdul a rekeszizmod. Ezt ki ne vállalná be, most őszintén? Ennek a lehetséges jónak tudatában pedig Mary megemberelte magát, hogy bemenjen. Végül is, mi maradandó rossz történhet?
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
A doktorNem kellett csalódnom, Lotte tovább formálta az értelmetlen maszlagot, amit megalkottunk. Széles vigyorral az arcomon figyeltem, ahogy az állami támogatásról, meg a csillárotin tapaszról magyaráz, már nem is próbáltam komoly maradni. - Ó, hát ez elég bonyolultnak hangzik - kérettem magamat, az az arcmimikámmal még rátéve egy lapáttal a sznob beteg látszatára. Halk sóhajt eresztettem meg. - Könnyebb lesz, ha megnyerem a lottót. Nincs egy szelvénye? Tovább kuncogtam, azt fontolgatva, hogy megéri-e tizennyolc év alatt bepróbálkozni a lottózással a csillártámogatás miatt. Mivel eléggé babaarccal rendelkezem, nem gondoltam, hogy a lottózókban elfogadnák a szelvényem. Újra Lottéra koncentráltam, aki tovább lendítette a betegsége logikáját. Én már megállíthatatlanul vihogtam eleve is, és nem segített rajtam az, amit hallottam. - Ez elég fájdalmasan hangzik - mondtam. - Szerintem minden betegség terjedhet, ha megfelelő akaraterőnk van átvenni. Ahogy a testenergiánkat tágítjuk, annak egyre nagyobb lesz a vonzereje, és így minden kórokozót beszippanthat. Tisztában voltam vele, hogy totálisan logikátlan, amit mondok, de tovább folytattam a magyarázást. - Én szívesen adok magának a betegségemből. Csókoljon meg! - mondtam, eltúlzott lelkesedéssel, és csücsörítettem a lány felé egy pillanatra. Sokáig nem tudtam megtartani ezt az állapotot a számat húzó vigyor miatt. Nem kellett segítség ahhoz, hogy csatlakozzam Sharlottéhoz a röhögőgörcsben. Lassan elkezdtek potyogni a könnyeim, amiket buzgón törölgettem a kézfejemmel. Olyan abszurd volt az egész, hogy kezdtem azt hinni, hogy álmodok.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
PáciensemÁllítólag a hülyeségnek is van egy határa, azt már nem lehet átlépni. Ezt viszont könnyedséggel, szinte tudatukon kívül kísérelték meg. Annyi biztos, hogy ha át nem is lépik, de már biztosan felvillant előttük az a bizonyos határ.
- Nincs, azt hiszem az irodában felejtettem - vágott gondolkodó képet, egy pillanatra felhagyva a nevetéssel. - De ez felettébb egyszerű. Csak ki kell tölteni egy papírt, azt átadnia nekem, és én pedig eljuttatom a felsőbb szervekhez. De, mindenekelőtt, egy számlaszámra, vagy címre szükségem lenne, miután megválaszolta: készpénz vagy átutalás? - nézett ki magából aranyosan, nagy bociszemekkel. Olyanképpen az orvosok soha nem néznek, ez már egy másik szerep volt a részéről. Egy cuki kislány talán, valamelyik meséből, azonban rögtön váltott, amint a háztárs megszólalt.
- Tehát akkor a levegő, vagy saját magunk melegítésével tudjuk ezt megtenni, de előbb kell néhány mágnes. Vagy az az alap mágnesesség megvan a légtérben? Esetleg, csak a sétafüggők körül. Kérem szépen összezavarodtam... - nézett értetlenül, mint a kis hercegnők, az elkényeztetett lánykák, a milliárdosok gyermekei.
- Na de kérem - váltott át hirtelen sértettbe. - Mit képzel maga? - beszélt már lenéző hangsúllyal. Aztán nevetett, mint ahogyan megszokta azt abban a maximum negyed órában. A görcs kerülgette már, de nem bánta. A nevetés a legjobb gyógyszer, az egyszer biztos, bár akkor a saját maga által diagnosztizált sétafüggőségen kívül nem volt baja. Kicsit csillapodott, és amint fejében megfogalmazódtak az újabb mondatok, már készült is, hogy azok megfelelő rájátszással hagyják majd el száját.
- Artériásan nem lehetne megoldani? Vagy mondjuk harapjon meg - kérte megint aranyos nézéssel, mint aki végelkeseredésében nem tud mást tenni, csak aláveti magát egy másfajta szenvedésnek. Amint kimondta, már el is kapta a röhögőgörcs, ismételten, pedig rekeszizmai, meg minden hasizma megnyugodott már viszonylag akkorra.
Közben lejjebb csúszott egy picit, tehát néhány szabad pillanatában próbálta visszahúzni magát, addig is várta a lány reakcióját a újonnan kiegészített hülyeségre.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
Egyre természetesebbnek látszott a helyzet. Felmásztam egy csillárra, aztán egy idegen csaj bevágódott mellém, és úgy poénkodtunk, mintha évek óta ismernénk egymást. Na és? Hirtelen nem is tartottam annyira furcsának ezt az egészet, kezdtem úgy tekinteni a csillárotin tapaszra, mintha valódi lenne. Jó, azt azért nem, de majdnem. - Kár - biggyesztettem le a számat durcásan. - Hát, akkor kénytelen leszek mégis támogatáshoz fordulni. Készpénz lesz. Komolyság látszatát keltve néztem Sharlotte-ra, mialatt ezt kimondtam. Ebben nem volt semmi plusz poén, tehát annyira nem volt lehetetlen a feladat. Persze egy kicsit rázta a vállamat az elfojtott nevetés, de ez csekély volt ahhoz képest, amit az imént produkáltam. Fapofával figyeltem Lotte-ot, ahogy próbált rátapintani az alá nem támasztott gondolatmenetem lényegére, bár kicsit harapdáltam a számat, hogy komoly tudjak maradni. - A lehető legerősebb mágnesre lesz szüksége, kapszulában, amit le kell nyelnie - mondtam hevesen bólogatva. - Esetleg ha az anyagiak miatt nem jut ilyenhez, rágjon el pár sziklát, talán tartalmaz mágneses anyagokahaha... anyagokat. Megint elfogott a röhögés, ahogy elképzeltem a lányt szikladarabokat rágcsálni nagy buzgósággal. Elég komikus látványnak ígérkezett, szívesen megnéztem volna a valóságban is. - Elnézést, elnézést, azt hittem, maga is olyan - feleltem vihogva, de a biztonság kedvéért kacsintottam is egyet, nehogy félreértse az ártalmatlan humorizálásomat. Szerencsémre nem látszott az arckifejezésén, hogy komolyan vett volna, tovább szőtte a szót. - Nem, nem, vámpír sem vagyok. Azt hiszem. Bár, ha ragaszkodik hozzá, megharaphatom - mondtam vállvonogatva, és megragadtam a lány kezét. A szám felé közelítettem vele. Persze nem akartam megharapni, gondoltam, hogy ellenkezni fog majd, de igyekeztem az arcmimikámmal az ellenkezőt sugallni. Talán emiatt nem figyeltem a környezetemre, vagy csak szimplán bamba vagyok, de észre kellett volna vennem a csillár nyikorgását, recsegését. Én azonban túl későn kapcsoltam, amikor az ülőalkalmatosságunk hatalmasat csikordult. Mindketten elnémultunk, én riadtan tekintettem a navinésre. - Ez... finom utalás volt arra, hogy le kéne szállni? - kérdeztem remegő hangon, de már nem kaptam választ, a világ hirtelen széthullott körülöttem.
|
|
|
|
|
Noel Rainsworth
INAKTÍV
cheap freakshow
RPG hsz: 128
Összes hsz: 1258
|
MaryNem most jár itt először, de a legutóbb nem ítélte megfelelően fejetlennek a folyosót - háztársaitól hallotta, hogy így hívják ezt a terepet, de csak halványan értette, hogy miért. Egyértelmű, hogy az illető, aki elnevezte a folyosót, még soha nem járt a Rainsworth-házban: három gyerek három külön szobában ordít, keni a falra az ennivalót, sarazza be a padlót, vagy épp úgy határoz, a hatalmas enciklopédia lapjai sokkal jobban néznének ki, ha némi zsírkrétával felfrissítenénk a monokróm oldalakat. Ez fejetlenség, nem pedig néhány veszekedő festmény, vagy egy kis kiömlött víz. Noelnek feltett szándéka, hogy javítson ezen a tendencián, elvégre valakinek meg kell mutatnia, mi is lenne az elvárás a dolgok működésével kapcsolatban ezen az ominózus folyosón. Úgy tűnik, rá kell segítenie a hely természetes mágiájára, de ő igazán nem bánta, úgyhogy neki is látott a munkának - szerencséjére a terület ekkor még teljességgel üres volt, hiszen szinte mindenki órán ült, de Noel unalmasnak és feleslegesnek gondolta a Jóslástant, úgyhogy inkább be se ment. Kezében elgondolkodva forgatja a pálcát - bár még meglehetősen kezdő a használatában, egy-két dolgot már ő is megtanult -, majd úgy dönt, a neonkék tökéletes szín, és ötödik próbálkozásra sikerült a folyosó kőfalát is meggyőznie erről a vitathatatlan tényről, ami vidáman magára is ölti a kért árnyalatot. A fiú elégedetten szúrja a pálcát borzas haja egyik tincsébe, s következő állomásként elővesz több vastag hegyű, permanens filcet, hogy különböző tagekkel és egyéb graffitis rajzművekkel örvendeztesse meg az erre járókat. Nyilván rendes spray-jel lenne volna az igazi, de ilyesmit alapvetően nem hord magával. Épp egy különösen színes darabnál jár, amikor léptek hangoznak fel a távolból; Noel leugrik a dobozról, amit emelvénynek használt, majd zsebre teszi a filceket, és egy gyors ellenőrzést tart - nem festékes, nem koszos (vagy legalábbis nem jobban mint egy átlagos tinédzser fiú), nem lógnak ki a filcek a zsebéből - ha tanár jön, akkor sincs gond. De nem tanár jött, csak egy lány, mégpedig egy igen fiatalka. Noel kifejezéstelenül nézelődik, várja, hogy az illető elhaladjon és folytathassa művét.
|
|
|
|
|
Mesélő
Mesélő
RPG hsz: 811
Összes hsz: 1286
|
Noel & Mary A Fejetlenség folyosójának találóan elkeresztelt terület, ma valóban önmagát meghazudtoló módon nyugalmas volt. De a békés perceket hamarosan megzavarta Noel, aki a falakon kezdte kiélni művészi hajlamit. Ha tudta volna, hogy ezek az egyszerű, szürke falak már mennyi bájitallal, varázslattal és egyéb nem éppen falra illő dologgal találkoztak már! Sem nekik, sem a manóknak - hisz, az ő dolguk újra és újra rendbe tenni a folyosót - nem hiányzott már Noel akciója. Arra azonban már tényleg senki sem számíthatott, hogy a falak nem váltak ám meg teljesen az őket ért mágiától, akármennyire alaposan is lettek feltakarítva, illetve eltüntetve az őket ért csapások. A kövek ugyanis nagyon gyengén, de magukba szívták a különböző varázslatokat. A falakat átjáró mágia, Noel ügyködése és az, hogy a fiú még mugli filceket is felhasznált, ami sajnos egy ponton túl már nem volt kompatibilis a varázslatokkal, együttesen azt eredményezte, hogy a fal füstöt kezdett eregetni. Méghozzá mindenhonnan olyan színűt, amilyenre Noel változtatta az adott falszakaszt. Maga a füst akár még szép esztétikai látványt is nyújthatott volna, ahogy a különböző színek keveredtek egymással, sejtelmes hangulatot teremtettek a folyosón, de a füst nem volna olyan sűrű, hogy megakadályozta volna az átlátást a folyosó egyik végéről a másikra. De ahogy az lenni szokott, a fejetlenség folyosója, bizonyítva, hogy nem hiába kapta ezt a nevet, tett még egy lapáttal a színes füst jelenlétére. Minthogy mágikus úton jött létre, rendelkezett is mágikus tulajdonságokkal. Hatásában egy kissé félre sikerült és végül a falon landolt Bordeaux bájital, zagyváló átok, és egy a folyosón galád módon tönkretett nefeledd gömb ereje keveredett. Vagyis jelenlévők az egyébként szagtalan füst belélegzését követően, azt tapasztalhatják magukon, hogy nem tudnak visszaemlékezni bizonyos dolgokra, miközben megvan az az idegesítő érzés, hogy tudják a választ, ott van a nyelvük hegyén, csak mégse jut az eszükbe. Ez először csak apróságokban jelentkezik, valószínűleg észre sem veszik azonnal, hogy valami nincs rendben. Azonban a belélegzés mértékével egyenesen arányosan nő a hatás is, egyre lényegesebb dolgokról feledkeznek meg, mint például, hogy mikor és miért jöttek a fejetlenség folyosójára, vagy egyáltalán hol is vannak ők most. Ha pedig kétségbeesetten kezdenek emlékekbe kapaszkodni, azt tapasztalhatják, hogy ezek az emlékek is kicsusszannak az agyukból. Az csak rajtuk múlik mennyire süllyednek bele a feledékenységbe, hiszen eleve csak akkor ismerik fel, hogy valami nincs rendben, ha már azt sem tudják, hogy kerültek a folyosóra.
|
|
|
|
|
Sharlotte Johanson
INAKTÍV
RPG hsz: 395
Összes hsz: 6540
|
A túlélők társaságának másik tagja  Őszintén szólva a helyzettől függetlenül minden olyan természetes volt már. Az, hogy egy háztársával elnevetgélnek, vagyis inkább megszakadnak a röhögőgörcstől. Az már nem is baj, hogy nem ismeri, az meg pláne nem, hogy éppen egy csilláron ülnek. Mindennapi dolgok, nemde? A válasz igazából nem, de akkor, annyi időt eltöltve ott már nem foglalkozott semmivel, csak a színjátszással, inden egyes mondatnál, akár a másik féltől hangzik el, akár ő mondja ki.
- Ne keseredjen el - nézett még megértő pillantásokkal Laggerre, és kezét megint a hátára emelte biztató és empatikus megveregetés céljából. Itt nem kerülgette a görcs, szerencséjére nyugodtsággal tudott olyan képet vágni, amilyet szeretett volna. Tágra nyílt szemekkel hallgatta végig azt a pár mondatot, amit elhagyta a páciens száját, majd értetlenül körbepillantott, a hatás kedvéért.
- Szikla - mondta az 'a'-t erősen megnyújtva. - Cicciccici.... hol vagy cicus? - tette még hozzá. Ez is csak úgy jött belőle, nem szabályozta, mert akkor valószínűleg elfojtotta volna, vagy éppen túl erőltetett dolgokat ad ki magából. Ezután nem sokkal már a harapást kérlelte, amibe nagy nehezen beleegyezést is kapott, de csupán eljátszották a jelenetet, valódi sebet nem ejtett rajta.
Minden szép is volt, rendben ment mondhatni, de aztán jött egy hangos reccsenés, csikorgással egybekötve. A lány megszólalásával teljesen egyetértett, és ezt már nyilvánította volna ki, ám akkor megtörtént, aminek nem kellett volna. Egy pillanatra elfeketedett minden, ahogy földet értek, majd az ideiglenes szédülésből kikecmeregve emelte fel fejét. Azt látta, amit várt. Leszakadt a csillár, velük együtt. Neki nagy szerencséje volna, vagyis viszonylag, mivel nem törte el semmijét, ahogyan akkor érezte. Egy kicsit jobb lábát fájlalta, az akkori pozícióját illetően saját maga alatt volt, és nem tudta mi van vele. Akkor jutott eszébe, hogy bizony nincs egyedül, itt van háztársnője is.
- Lagger, jól vagy? - nézett végül rá. Nem volt messze tőle, miért is lett volna? Kényelmesnek bizonyult a lába, de azért a zsibbadás elkerülése érdekében megpróbált lábra is állni, mert hát fájt is. Nagy nehezen megtalálta az 'utat', majd végtagjait lépésről lépésre úgy helyezte, hogy minden fájdalomérzet nélkül jusson el a puszta szőnyegig. A lábfájdalma akkor sem múlt, így inkább nem állt rá, bár tudta, hogy biztosan kelleni fog még az. Mindezt néhány másodpercen belül megcsinálta, így az új barátnő válaszát várva csoszogott közelebb hozzá, felmérve, hogy jól van-e?
|
|
|
|
|
Yarista Palarn
INAKTÍV
RPG hsz: 580
Összes hsz: 5878
|
Bianca
- Ezt még nem mondták rám, de meglehet. Nem vagyok az a tipikus rellonos, de ha gondolod tartok egy kis bemutatót a jóságomból is. – húzza fel a vállait, mert miért ne. Nem szokott csak úgy szívatni senkit, csak ha rászolgál az illető. A tipikusságot meghagyja a háztársainak, úgyis van belőlük elég, de ha Bianca nagyon ragaszkodik hozzá, ő nem fog ellenkezni. Pálca kézben, bármikor csinálhat a lánynak nem tetsző dolgot.
- Jaj, majdnem sajnálom őket. Szerencsére engem ritkán kínoz az öreg, mindig is voltak kedvencei, akiket megtalált. Vagy épp ők találták meg… - nézőpont kérdése. Felagund, ahogy mondani szokták nem szokott sokat szórakozni. És sohasem felejt. ha valamit elkövettél ellene, nagyon nehéz kiengesztelni. A jó vizsga írása egy módja, és ha jól szerepelsz az óráin. Na de, az nem olyan könnyű…
- Végül is tudtam, csak jó hallani másoktól is. – évődik egy kicsit, közben pedig a fényképekkel is ismerkedik. Fura az egész helyzet, neki nem is kéne már itt lennie, és egy kislánnyal cseveg, aki nem mellesleg Alexa, vagy Felagund rokona, már kezd elveszni a részletekben. De valahogy mindig jóban van a fiatal lányokkal, na meg a nem annyira fiatalokkal is. ~ Le kéne már állítani magam, néha vágyok a nyugira is. ~ Kérdés, hogy mennyire lenne az neki jó, ha nem zajlana az élet körülötte ennyire.
- Jobb esetben. A múltkor párterápiára küldött egy lánnyal minket, pedig nem voltunk egy pár. De azért jó móka volt. Pedig meg sem rongáltuk a gazgyűjteményét… - újabb vállvonás, félő, hogy lassan kiugrik majd a helyéről. Elég hülyén nézne ki, az már biztos. Fény derül arra is, hogy Alexa milyen kis… olyan volt, tehát már biztos abban, hogy az ő lánya. ~ Elég termékeny egy nőci, az már biztos. Persze nem csodálom, még most is iszonyú jó bőr. ~ Furcsa így a HVHról beszélni, de nem csak rellonosokat igazgatja, hanem nő is.
- Ahhoz biztos semmi, de hát na, nem tudok csak úgy elmenni mellette. Az anyukád nagyon huncut, finoman fogalmazva. Én már nem merem megszámolni, hogy ki a lánya, fia. Persze csinos, na, de mindegy, nem az én dolgom ezen rágódni. – és ez így is van, nem tudja, hogy mennyire kielégítő a válasza, de már mindegy is. A lány ugrik a témán, és mégis ott marad.
- Pedig mástól nemigen fogod megtudni, nem hiszem, hogy Alexa pont itt tárolja ezeket, ahol bárki megtalálhatja, például egy kíváncsiskodó kislány… - finoman elvigyorodik, és a megoldáson töri a fejét. Eszébe jutott, hogy megkérdezi ő Alexát, de úgysem mondaná el, ha még a saját lányának sem fedi fel az illető kilétét. Hagyja, hogy a lány leültesse Alexa fotelébe, amit kellemes illat leng körül. ~ Hehe, jobb, ha nem időzök itt sokáig, még a végén mást gondolnak rólam… ~ kuncog magában, miközben Bianca kiönti a lelkét.
- Azért Alexa nem annyira gonosz ám. Kérdezd meg akkor azt, hogy lehetnek-e örökletes bajaid, meg ami még izgat, ha már ennyire nem akarja elárulni. Bár gondolom, megnyugvást nem adna. – közben belelapozgat Alexa dolgaiba Yar, ha már ott van. Vigyorog néhány szorgalmin, és a sajátját teszi a tetejére.
|
|
|
|
|
Lagger Arm
INAKTÍV
Quo vadis?
RPG hsz: 108
Összes hsz: 1317
|
Csillártárs Nem is igazán volt időm felfogni, mi történt, miért történt, és a többi. Arra eszméltem, hogy zuhanok, a gyomrom bukfencezett egyet. Eljutott az agyamig, hogy lehet, most mindennek vége, és a túlvilágon betegre fogják magukat röhögni a hullatársaim, hogy ilyen egyedi halálnemet sikerült kieszközölnöm magamnak. Azonban tovább nem tudtam szövögetni a gondolataim hálóját ebben a meglehetősen abszurd helyzetben, ugyanis földet értünk, csillárostul, mindenestül. Amikor az oldalammal földet értem, egy pillanatra elsötétedett előttem a világ, aztán lassan kitisztult előttem a kép. A könyököm eléggé fájt, könnyek szöktek a szemembe, de ez nem számított túl nagy eseménynek, ugyanis amióta az eszemet tudom, aktívak voltak a könnycsatornáim. Lassan kipislogtam a folyékony riadtságot a szememből, aztán ellazítottam az államat, amit a fájdalom miatt akaratlanul is megfeszítettem. A könyököm sajgott, de nem volt vészes a dolog, úgyhogy a bal, és nem fájó kezemre támaszkodva felkönyököltem, körülnézve. Eléggé aggódtam Sharlotte miatt, én mindig is szerencsés voltam az esések terén, de nem voltam benne biztos, hogy ezzel a lány is így van. Nagyon aggódtam, hogy esetleg az én hülyeségem miatt szerzett komoly sérüléseket... vagy rosszabb. Azonban a lány hamarabb kezdett az én keresésembe, mint fordítva. Megkönnyebbülten sóhajtottam, amikor utánam érdeklődött. - Hú, megvagyok - szuszogtam. - És te? Felpillantottam rá, ahogy felém csoszogott; nagyjából úgy tűnt, jól van. Bár az egyik lábát eléggé húzta, de nem úgy nézett ki, mint aki nagyon szenved. A sokk okozta köd lassan kezdett elszállni a fejemről. Amikor sötét, vagy szokatlan helyeken vagyok, mindig eszembe jut előbb- vagy utóbb a kérdés; mi a fenét keresek itt, és mi ez az egész? Hát, ebben a szituációban most jött el ez a pillanat. Ahogy elképzeltem, hogy festhetünk, egy leszakadt csillár romjain taposva, először csak halkan rázott a nevetés, majd egyre eszelősebben kezdtem vigyorogni, aztán már a könnyeim is potyogtak. Elég riasztó lehettem, reméltem, hogy Lotte nem hiszi azt, hogy a fejem sérült meg.
|
|
|
|
|
