37. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Átrium - összes hozzászólása (2419 darab)
Oldalak: [1] 2 3 ... 11 ... 80 81 » Le
Angelinne Stanwood
INAKTÍV



RPG hsz: 62
Összes hsz: 2354
Írta: 2012. szeptember 27. 20:37 Ugrás a poszthoz


A szobában több íróasztal és szekrény van, amelyek mindenféle iratokkal és könyvekkel vannak tele. Az asztalok előtt a tanárok dolgoznak, vagy épp egymással beszélgetnek. Délre néző ablakain mindig sok napfény árad a helységbe, melynek falát különböző portrék díszítik.  Az iskola tanárai gyakran lépnek be és ki a szoba nagy tölgyfaajtaján. Diákok csak ritkán és tisztelettudóan jöhetnek be ide, ha kopogásukra ajtót nyit nekik valaki...
Utoljára módosította:Egervári Léda, 2023. december 25. 22:02
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Angelinne Stanwood
INAKTÍV



RPG hsz: 62
Összes hsz: 2354
Írta: 2012. szeptember 27. 20:38 Ugrás a poszthoz
fejetlenség


Itt mindig történik valami. Káosz, rikácsolás. Ha nem épp két festmény esik egymásnak, lelkes szurkolók előtt, akkor éppen kifröccsen egy bájital, víztócsán csúszol el. Ezen a helyen képtelenség rendet tartani, mintha minden szerencsétlenség, mely a kastélyban előfordulhat, itt gyűlne össze. Ha erre a folyosóra lépsz, készülj fel mindenre, hiszen bármi megeshet. Sok sikert az utadon!
Utoljára módosította:Séllei K. Olivér, 2014. április 14. 17:31
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Angelinne Stanwood
INAKTÍV



RPG hsz: 62
Összes hsz: 2354
Írta: 2012. szeptember 27. 20:39 Ugrás a poszthoz
A folyosóról betérve egy kellemes kis előtérbe érünk, ahol a titkárságvezető ül jobbra az asztalánál. Rajta keresztül lehet bejutást kérni az igazgatóhoz.


Ha belépünk az ajtón, szemben az ablak, előtte egy asztal, tele papírokkal, pennákkal, miegyebekkel. Mögötte az igazgató széke, előtte két bőr ülőhely az érkezőknek. Az oldalsó falakon könyvespolcok húzódnak a plafonig. Jobbra nyílik egy keskeny ajtó, amely a privát szobákba vezet. Balra egy kandalló, mellette cserepes növény a földön. A míves tapétájú falon egy óra és néhány kép függ.
Utoljára módosította:Hercegh Kriszpin, 2017. február 13. 17:07
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Angelinne Stanwood
INAKTÍV



RPG hsz: 62
Összes hsz: 2354
Írta: 2012. szeptember 27. 20:40 Ugrás a poszthoz
Trófeaterem


A vitrinek üvegétől csillogó teremben olyan védelmi bűbájsorozat van, amilyet elképzelni se lehet, hiszen az iskola egész történelme ezen a helyen lett eltárolva. Itt van a legkedveltebb tanároké és házvezetők neve, minden eddigi iskolaelsőé, az összes díjazott kviddicsjátékosé, és másoké, akik kiemelkedtek az iskolatársaik közül valamivel.
A nagy rendetlenség csak először zavaró, ha az ember már kétszer végig ment rajta (érdeklődés vagy büntetőmunka), könnyen felismerheti az átlósan felépített, és évekre, díjakra lebontott rendszert. A falak mentén aranyoszlopok díszítik a termet, melyek mindegyikébe bölcs mondások vannak vésve, és összesen tizenkét darab található belőlük. A padló világos színű, de mintha csillámot szórtak volna végig rajta, úgy csillog, ezzel is kiemelve, hogy ez a terem a történetünk feltárásában kulcsfontosságú szerepet tölt be. Ha az erre járó felpillant, a mennyezeten láthatja az alapítás évének dátumát római számokkal felróva egy alapítási kép alján, melyet a készítői nagy gonddal és pontossággal festettek fel, hogy mindenki jól láthassa, mennyire fontos volt ez a momentum az iskola életében.

Futtasd végig szemeid a kupákon és más díjakon, de vigyázz, maszatos manccsal ne tapogasd a vitrin üvegeit! A szemfülesek észreveszik, hogy néhány helyen hiányzik egy-egy kitüntetés. Vajon hol lehetnek?
Többek között az ő neveikkel találkozhatsz, ahogy a serlegeket nézegeted:

Iskolaelsők

Az év diákjai

Az év prefektusai

Az év tanárai

Az év házvezetői

Az év házvezető-helyettesei

Házkupa
Utoljára módosította:Egervári Léda, 2023. december 25. 22:02
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Angelinne Stanwood
INAKTÍV



RPG hsz: 62
Összes hsz: 2354
Írta: 2012. szeptember 27. 20:45 Ugrás a poszthoz
A déli szárny egy eldugottabb szegletében kapott helyet az iskola színjátszó-körének próbaterme. Az épületet elzáró ajtón díszelgő tábla tudatja az erre tévedőkkel, hogy merre is jár, de bejutni nem egyszerű, hiszen nem szeretné egy színészpalánta sem, hogy darabjaikba bepillantást nyerjenek a nem kívánt személyek, vagy épp holmijaik közt kotorásszanak.
Belépve viszont elénk tárul a hely nagysága, a széles, magas szoba fénnyel teli, kellemes összhangot áraszt, némi felfordulással. Az első, szembetűnő dolog az ajtóval szemben lelhető, rövidebb oldalon elhelyezkedő színpad. Alacsony, és sokkal apróbb, mint egy igazi színpad, három lépcső vezet fel a deszkákra, a vörös bársony függöny mögé. E mögött rejlik a varázslat hatására szabadon változtatható háttér, mely alapállásban hófehér, tiszta felület. Oldalt, ahol hivatalosan a művészbejáró lenne, csak egy-két, apróbb, és kézileg eszkábált kellék kapott helyet, pár darab elhajigált szövegkönyv, és egy, a háttérzenét szolgáló mágikus gramofon.



A terem két hosszanti fala közül, a jobb oldalin helyezkednek el a hatalmas ablakok, melyeknek párkányain puha párnák, babzsákfotelszerű alkalmatosságok láthatók, a kényelmes ücsörgést szolgálva. Ezek előtt, vagy magukra a párkányokra felhelyezve kaptak helyet a székek, melyek a felolvasópróbák, vagy az épp meghívott, vendégnézők ülőalkalmatosságai gyanánt vannak kihelyezve. A próbák során sokszor a terem közepére kerülnek, maradnak is ott, míg helyükre nem pakolják őket egy kis pihenés gyanánt. A szemközti falnál már jóval kevesebb szék kapott helyet, mondhatni elenyésző számú, mivel a teret inkább a mahagóni színű, hosszan elnyúló vállfás szekrény foglalja el, ahol a sokszínű, és méretű jelmezek kaptak helyet. Rendezetlenül, sebtiben odapakolt módon lógnak egymás mellett, alattuk a hozzájuk tartozó kellékek, és cipők sokaságaival. 




Végül pedig maga az ajtó mellett elterelő falrész maradt hátra, melyen egy hatalmas, tükörfelület látható, belmagasságnak ugyan nem megfelelő mérettel. Ez segíti a színészek mozgásának begyakorolását, a jelmez tökéletes összhangjának tökéletességét, és persze, egy próbaterem nem is létezhetne tükörfal nélkül.
Utoljára módosította:Egervári Léda, 2023. december 25. 22:02
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 19:42 Ugrás a poszthoz
Elizabeth

Néha minden hátborzongatóan egyszerűnek tűnik. Ahogy ott álltam a szobám közepén és néztem magam a szemközti tükörben minden tiszta volt és világos. Tudtam, mit kéne tennem, hogyan kéne folytatnom az utam és az is nyilvánvalóvá vált, hogyan védhetném meg azokat, akiket szeretek, akikért az életemet is eldobnám. Még csak kérniük sem kellene, én ott lennék, hogy vigyázzak rájuk.
Mindannyiukra.
Ez természetesen lehetetlen. Ha most David itt állna mellettem, valószínűleg lecsapna és közölné, hogy nem hagyja, hogy megölessem magam. Ez nem játék. Tudom, hogy nem az, de ő is vigyáz rám, nem igaz? Akkor miért nem hagyja, hogy én is ugyanígy tegyek?
Ezek a kérdések követték egymást a fejemben és kezdtem úgy érezni, hogy talán mégsem annyira világos ez az egész ügy. Talán mégiscsak jobban oda kellene figyelnem jelentéktelennek tűnő részletekre. A részletek fontosságát nem lehet eltúlozni, én mégis semmibe veszem őket. Minden aprócska jelnek szerepe van a hatalmas kirakóban, ami az életemet képezi. Meg kell tanulnom bánni velük és a helyükre illeszteni a darabokat.
Azzal a határozott céllal indultam el a szobámból, hogy szívok egy kis friss levegőt. Már napok óta nem voltak rémálmaim, ami több, mint valószínű, hogy a kimerültségnek és az ezernyi apró teendőnek tudható be, amivel lekötöttem a gondolataimat. Megpróbáltam mindig menekülő utat keresni a magány és a csend elől és ez egészen jól működött. Eddig.
A lábaim csak vittek előre és rájöttem, hogy semmi kedvem sincs elhagyni a kastély területét, csupán csak ki akarok lépni egy kicsit a megszokottból; ezért is indultam olyan irányba, amerre azelőtt még sohasem jártam. Aggasztott Jess eltűnése. Kinéztem belőle, hogy fogja magát és elmegy az apámhoz, csak hogy végre egy kicsit megnyugodhassunk; mindketten. Bíztam benne, hogy elég okos, hogy ne keveredjen bajba, de ha mégis megöleti magát, én megfojtom.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. október 5. 20:52 Ugrás a poszthoz
Katherine

 Szabadság. Ennyivel tudom jellemezni az életemet. Legalábbis most. Most, hogy már majdnem egy hónapja szakítottunk Daviddel – újra -, ráadásul a vizsgáimnak is vége, nem törődöm semmivel sem. Nincs senki, aki megakadályozhatna abban, hogy valami hülyeséget csináljak. Néhány napja, újra meglátogattam a szülő városomat, illetve a szüleim sírját. Sosem hittem volna, hogy aki megölte őket, az pont egy olyan bűnöző, akit nekik kellett volna elfogniuk, ráadásul legjobb barátnőm szüleivel együtt. Ám, egyikőjük sem tudta megtenni ezt, ugyanis mindegyikőjüket a halálba sodorta az az ember. Nem tudom, hogy azóta elfogta-e bárki is, de ha igen, másképp néznék a Sorsra. Na jó, rá sosem néznék másképp, csak csúnyán, hiszen Ő rontott el mindent. Nem, igazából nem csak Ő, hanem én is. Még mindig hallom nagyi szavait a fejemben: A te hibád, hogy ez történt anyáddal! A te hibád, hogy meghalt a lányom! Ezt azután vágta a fejemhez, miután felébredtem a kórházban. Ugye milyen kedves? Mindig is magamat hibáztattam a történtek miatt, pedig én nem csináltam semmit. Persze, könnyű másra fogni mindent, de 7 évesen mit tehettem volna? Még a körülöttem lévő dolgokat is alig fogtam fel, nemhogy varázsoljak és megvédjem a szüleimet. Most már mindegy, nem igaz? Ami elmúlt, elmúlt. Ráadásul, nagyi sincs már az élők között, lassan egy éve. Mégsem érzem magam magányosnak, annyira. De csak azóta, mióta megkaptam anya nyakláncát és a képet vele együtt, ami az utolsó rólunk, hármunkról. Apa, anya és én. Mennyivel másabb volt minden akkor még, és soha nem hittük volna, hogy ez lesz a vége, még ők sem.
Ahogy álltam az ablak előtt és kifelé bámultam, rájöttem, hogy most már az ősz közepén járunk, ami azt jelenti, hogy hamarosan itt a szülinapom és egyúttal a szüleim halálának évfordulója. Valahogy mindig frusztrált voltam, amikor erre rájöttem, most mégsem éreztem az elmúlást. Igaz, hogy egyedül voltam, mégsem tudtam szomorkodni, legalábbis ma nem. Kiléptem a szobámból, és mentem, amerre a lábam vitt. Őszintén szólva, voltak olyan helyek a Kastélyban, amiket még nem fedeztem fel, így jól jött, hogy vakon követtem saját magamat. Mikorra föleszméltem végre, fogalmam sem volt arról, hogy hol is vagyok. Hasonlított a Harsogó portrék folyosójára, de mégsem az volt, hiszen csöndesebb volt, sokkal. Nem sok diák sétált errefelé, de meg kellett tudnom, hogy hol is vagyok, így utamat egy szőke hajú lány felé irányítottam. Már majdnem ott voltam, amikor is megcsúsztam. Hogy hogyan? Ne kérdezzétek, nem tudom a választ.
- Aú, ezt meg hogy csináltam? – a sajgó hátsó felemet fogtam, ugyanis sikerült pont rá esnem. Megmondtam, hogy csak én lehetek ilyen szerencsétlen.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 5. 22:58 Ugrás a poszthoz
Elizabeth

Veszély. Mindenhol. Mégis élvezem.
Tulajdonképpen ez a játszma tanított meg rá, hogy észre vegyek jelentéktelennek tűnő gesztusokat, szavakat, eseményeket, hogy olvasni tudjak másokban. Elég volt csak egy kicsit gyakorolnom, csak egy kicsit hagynom kibontakozni magamat, máris gyorsan ment. Olyan volt, mintha mindig is képes lettem volna rá, csak éppen sohasem foglalkoztam vele. Valószínűleg hasznát vettem volna a régi életemben, azonban akkor senki és semmi nem érdekelt. Csak én voltam és a saját, tökéletesnek titulált világom. Egy hely, ahol én irányítottam; egy baráti kör, akik minden egyes szavamra hallgattak; egy világ, ami csak és kizárólag az enyém volt. Minden fiatal lány álma, nem igaz?
Csakhogy az én álmom darabjaira hullott, mikor a szüleim az iskolába küldtek, majd mikor itt megtaláltam a helyemet kiderült, hogy az egész életem egy hatalmas hazugság volt. Olyan emberekhez ragaszkodtam, akiknek semmit sem jelentettem, azoknak pedig, akiket kicsit is érdeklek nem a lényem, a létezésem a fontos, hanem a megölésem. Vicces. Azt hittem, ilyen csak és kizárólag a filmekben van. Ha nem velem fordul elő, valószínűleg elgondolkozom rajta, hogy a beszélgetőpartnerem teljesen normális-e.
Őszintén szólva, az elmúlt pár hétben ezt a kérdést rendszeresen felteszem magamnak, ha nem Jessie-vel beszélgetek. Ő az egyetlen, akit elfogadok olyannak amilyen, de a többi ember egyszerűen kiszámítható és abszolút nem gondolkodnak. Gyerekjáték megtudni, mi is játszódik le a fejükben, miközben szemközt ülnek veled és édes mosollyal cseverésznek valamilyen jelentéktelen dologról. Nem találkoztam még igazán tehetséges hazudóval. Érdekes lenne.
A lányt már akkor észre veszem, mikor befordul a sarkon, de különösebb figyelmet nem tulajdonítok neki, egészen addig, amíg meg nem indul felém. A testtartása magáért beszél, a mozdulatai ékesebben szólnak, mintha ő maga ejtené ki a szavakat. Ahogy elcsúszik halvány mosoly kúszik az arcomra, ami gyorsan tova is illan, de nem mozdulok.
-Megtippelem! –vetem fel, de nem várok semmiféle reakciót sem. –Eridon és eltévedtél.
Kíváncsian várom a következő lépést. Sohasem próbálkoztam még ilyesmivel. Sohasem mondtam ki nyíltan, hogy mire sikerült rájönnöm. Érdekel, mit is fog kezdeni a helyzettel.
Utoljára módosította:Katherine Danielle Averay, 2012. október 5. 22:59
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. október 6. 17:45 Ugrás a poszthoz
Katherine

 Egész életemben mindig azzal voltam elfoglalva, hogy másoknak jó legyen. Arra sosem gondoltam, hogy magamnak örömet okozzak. Egyszerűen nem volt rá szükségem, ugyanis már az is mosolyt csalt az arcomra, ha másnak segíthettem. Közben persze mindig ott volt a fejemben a kép, hogy az én hibám az egész gyilkosság. Talán ezért is menekültem ebbe az irányba. Így legalább megnyugodhattam és nem volt rossz a lelkiismeretem. Na jó, ez az egész egy nagy badarság. Ebből talán csak az igaz, hogy egész életemben segítettem másoknak, amit szerettem. Olyan nehéz mindennap úgy a tükörbe nézni, hogy ne a bűnbakot lássam magamban, hanem egy egyszerű lányt, aki tehetetlen volt akkor. Annyira, de annyira irritáló ez az egész, hogy legszívesebben kiállnék egy szakadék szélére azt kiabálva, hogy: Elég volt! Jó is lenne, szép is lenne, csak éppen ezzel semmit sem tudnék megoldani. Nem baj, most már olyan mindegy, hiszen nem tudok mit tenni az ellen, ami a múltban történt, nem igaz?
Valahogy ez a gondolatmenet mégsem szegte kedvem, mert ez a nap, annyira más volt, mint a többi. Hogy miért? Nem tudom, de más volt és kész, fogadjátok el. Széles mosoly terült szét az arcomon, mint mindig. Tudniillik, én még akkor is mosolygok, amikor legbelül már rég sikítanék. Ez egy igen jó képesség, mert ezzel legalább nem kell elárulnom az igazat, úgyis mindenki beveszi. Nem mondhatnám, hogy ezzel hazudok a barátimnak, inkább csak elhallgatom a bajom. Sosem tudtam az ilyenekről beszélgetni, és nem is fogom ezt elkezdeni, legalábbis most nem. Most úgy is minden rendben van, azt hiszem. Hiszen, nincs senki, aki megmondhatná, hogy mit tegyek és mit ne. Nem kell még egyszer végig szenvednem, hogy olyasvalakit veszítek el, akit igazán szeretek és szabad vagyok. Ugyan, mit kívánhatok még? Bah... sok mindent. Igaz, hogy a barátok mindenben mellettem állnak, de mégis szükségem van egy családra, A családomra. Mit tehetnék? Az ég világon semmit, és ebbe belenyugodtam, most már tényleg.
Ahogy ez az egész gondolatmenet végigpörgött a fejemben, észre se vettem, hogy teljesen eltévedtem. Megakartam kérdezni egy lányt, ám még oda sem értem hozzá és máris elestem. Hogy miben, azt nem tudom, de amint megvizsgáltam, rögtön rájöttem a "titokra". Egy igen nagy tócsa terült szét a padlón és nekem sikerült pont ezen elcsúsznom. Kezdők hibája, illetve az én szerencsétlenségem.
- Jól tippeltél! El kéne járnod lottózni - mondtam, és rögtön folytattam is mondandóm. - Ha esetleg nem tudnád, az egy mugli találmány.
Hangomban semmi ellenszenv nem volt, egyszerűen csak tudattam a lánnyal, hogy igen ügyes a tippelésben.
- Te meg Rellonos vagy, ha jól sejtem. Nem tudod véletlenül, hogy hol a búbánatba vagyok? - kérdeztem tőle, miközben föltápászkodtam. Komolyan, ennél a folyosónál még a Harsogó is jobb és ez igen nagy dicséret tőlem.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Katherine Danielle Averay
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. október 6. 23:19 Ugrás a poszthoz
Elizabeth

Sohasem voltam olyan, mint mások. Ez tény, de ennyire kívülállónak sem éreztem magamat még, mint az elmúlt pár hétben. A saját életemet néztem kívülről. Nem én irányítottam, csak benne voltam és hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek, mintha ez így normális lenne. Egyáltalán nem volt azt, tudtam, de mégis hogyan törhetnék ki ebből az átkozott üvegburából?  Olyan voltam, akár egy porcelán baba. Az egnem körülvevő emberek igyekeztek megóvni attól, ami rám várhat. Miért? Én is meg tudtam volna tenni! Nem hülye vagyok, csak veszélyben élek. Ez még nem ok arra, hogy papírba csomagoljanak és bezárjanak egy dobozba.
Azzal nyugtattam magamat, hogy amíg én jól vagyok, addig Jess és David is jól van. Talán butaság volt, hiszen Jessie-t nem lenne valami nagy művészet elkapni; annak ellenére, hogy nagyon okos néha nagyon meggondolatlan is tud lenni, márpedig Nokedli nem fogja tudni megvédeni, ha bajba keveredik. Mert még nincsen közvetlen veszélyben, arról már értesültem volna. A megfigyelő képességem maximumra volt kapcsolva és minden kis furcsaságról igyekeztem tudomást szerezni. Ez volt az oka, hogy gyakran keveredtem a harsogó portrékhoz –megjegyzem, itt hallottam azt a szóbeszédet, hogy a barátnőm és az exem együtt vannak– és erre a folyosóra is azért jöttem. Bár nem tudatosan, de amikor szépen lassan összeraktam a képet róla, hol is vagyok, már nem tűnt olyan rossz ötletnek megállni egy kicsit.
Sejtettem, hogy a lány valami ilyesmit fog felelni. A csillagok állására is foghatnánk, de valójában semmi köze sem volt a véletlen egybeesésekhez. Egyszerűen tudtam és kész.
-Ez nem azon múlt, mennyire vagyok szerencsés. –jegyezem meg halvány, kiszámíthatatlan mosoly kíséretében.
A tócsát már akkor felfedeztem a padlón, amikor az eridonos leányzó megcsusszant rajta, de megvártam, míg magában összerakja a képet. Nem akartam minden választ megadni neki, az túlságosan… egyszerű lenne. Így érdekesebb lesz a végkifejlet. Nem akarom én bántani a lányt, sem szóval, sem máshogyan, egyszerűen csak túlságosan kíváncsi vagyok. Ritka alkalom, de előfordul.
-Elcsúsztál egy tócsában és az a két festmény hamarosan megöli egymást. –intek a szóban forgó alakok felé. –Ebből arra következtetek, hogy ez a Fejetlenség Folyosója. És igen, Rellon. –biccentek aprót.
Fogalmam sincs, a lány mit olvasott le az arcomról és mire jutott a válaszaimmal kapcsolatban, mindenesetre visszatérek a képek tanulmányozásához, akik nem éppen kedvesen szidják egymást valami miatt, amiről nekem halvány fogalmam sincsen. Mindenesetre őket eléggé felbosszantotta.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Elizabeth Charlotte Vane
INAKTÍV


'I come back.'
RPG hsz: 43
Összes hsz: 453
Írta: 2012. október 7. 22:08 Ugrás a poszthoz
Katherine

 Hogyan tudnám jellemezni az életemet? Hmm, hadd gondolkodjak. Sok mindent tudnék rá mondani, de azt hogy unalmas, semmiképpen sem. Már az külön izgalom, hogy boszorkány vagyok, nem igaz? De igen. Persze félvér vagyok, de így is tudtam kiskoromban, hogy varázsló vagyok, még ha a mugli dolgokhoz is voltam hozzászokva. Persze, az arány ugyanakkora, hiszen mindkét társadalomról ugyanannyit tudok. Ez nem meglepő, legalábbis szerintem nem, hiszen félvér vagyok, mint ahogy azt az előbb elmondtam. Apa anyukája, amikor még élt, sok mindent mesélt nekem a muglikról és a szokásaikról, míg az apukája a varázslókról alakított ki nekem egy képet. Mindkettejüket nagyon szerettem, azonban már semelyikük sem él. Anyu részéről, mindketten varázslók voltak a nagyszüleim és mindketten szerettek, addig a napig, amíg nagyapa meg nem halt. Akkor nagyiban eltört valami és teljesen megőrült. Majd miután az egy szem lánya, az élete, a kincse meghalt, még jobban megutált. Kedves, nem igaz? Hát persze, hiszen mindig is engem vádolt. Egészen a halála előtti hétig. Akkor valahogy képes volt arra, hogy vége leírja, hogy szeret. Igen ám, de utána egy héttel később meghalt, ugyanis a betegség győzedelmeskedett rajta. Én meg itt maradtam, egyedül. Igazándiból, már rég egy árvaházban kellene lennem, de mégsem vagyok ott. Eddig rejtély, hogy miért, de egyszer úgyis megkapom a választ. Ha nem most, akkor hamarosan. Valahogy mindig közbeszólt a Sors, az én „öreg barátom”, szóval most sem lesz ez másképp. Igaz, már majdnem egy éve, hogy meghalt a nagyi, szóval eddig még – ismétlem, még – megúsztam. Aztán ki tudja, lehet, hogy holnap kapok egy levelet, hogy azonnali hatállyal hagyjam el a Kastélyt. De akkor sem tenném meg, de nem ám! Hiszen a kastély az én otthonom.
Igazándiból, csak most jöttem rá, hogy talán mégsem kellett volna úgy sietnem és akkor észrevettem volna, az előttem elterülő nagy és széles tócsát. Mégis az ellenkezőjét tettem és megint nem néztem az orrom elé. Elizabeth, te sosem tanulsz a hibáidból? Nagyon úgy néz ki, hogy nem. Most már mindegy, már megtörtént, aminek meg kellett történnie. Bár nem lett belőle semmi baj, csak a hátsó felemet érte egy kisebb fajta ütés, az önbizalmamat nem. Amúgy sem vagyok az a fajta ember, aki ezek után el kezd sírni, vagy összehúzza magát vagy aggódik, hogy csorba esett a „hírnevén”. Hiszen, ez minden emberrel megeshet, bár nagyobb a valószínűsége, hogy pont velem.
- Az lehet, de akkor is jól tippeltél! – elmosolyodtam és az egyik festményre szegeztem tekintetem. Érdekes, hogy itt mennyivel halkabbak a portrék, bár némelyik így is képes összeveszni a másikkal. Pont ennek a részesei lehettünk a lánnyal.
- Az sosem baj, legalább két bosszantó alakkal kevesebb – megvontam vállamat. Nem tudom, miért mondtam ezt, de volt benne némi igazság. Néha nagyon tudtak idegesíteni,  ráadásul, az egyik igen goromba volt, még régebben. Persze, megkapta a magáét, de akkor is, semmi alapja nem volt annak, hogy belém kössön, mégis megtette.
- Szóval a Fejetlenség Folyosója? Találó név – újból elmosolyodtam. – Egyébként, Elizabeth vagyok!
Nem éreztem késztető szükséget arra, hogy bemutatkozzak a lánynak, mégis megtettem. Hiszen tudjátok, az illem úgy kívánja. Azért reménykedem benne, hogy nem egy bájcsevegés vagy egy monoton, száraz beszélgetés lesz ebből az egészből. Nincs kedvem hozzá, nagyon nincs.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Janey Forerst
INAKTÍV



RPG hsz: 139
Összes hsz: 1627
Írta: 2012. október 21. 14:22 Ugrás a poszthoz
Révay professzor

Jelentkeztek a boltomba eladónak, és ez bizony azzal jár, hogy néha beszélnek kell az igazgató úrral is a diákok tanulmányi eredményéről, hiszen feltétele volt annak, hogy ott dolgozhatnak nálam a tanulmányi eredmények szinten tartása. Úgy gondoltam, hogy személyesen az ilyesmit jobb intézni, így legalább nem fog elveszni a papírok között semmi sem. Ennek érdekében pedig öltözetemmel is jelezve komolyságomat megjelenek ma az iskolában. Úgy gondoltam, hogy vasárnap nincs olyan sok teendője Wickler úrnak és belefér egy félóra az életébe, amikor is teljesen átrághatjuk a részleteket a diákokat illetően.
Amikor otthonról elindulok még verőfényes napsütés van. Legalábbis ahhoz képest, hogy ősz van mindenképpen. Én pedig angol vagyok, akiknél nyáron van olyan idő, mint most itt, szóval egy könnyed ruhában indulok el utamra fel az iskolába. Nem is sejtem, hogy bizony ez nem lesz egész nap így, ezért nem is hozok magammal semmit. Úgy gondoltam, hogy bajom nem eshet az út során, így hát még a példám is otthon maradt. Innen pedig elhopponálni nem tudok, erről egy védőbűbáj gondoskodik. Ezért amint vége a megbeszélésnek arra kényszerülök, hacsak nem akarok kisétálni a hideg esőre jelenlegi ruházatomban, hogy itt töltsek el némi időt, amíg ki nem süt a nap, vagy legalábbis kicsit nem javul az idő, hiszen hiába vagyok angol, megfázni még én is megtudok, ami nem lenne túl szerencsés a holnapra való tekintettel. Ám az idő nem úgy tűnik, mintha nagyon meg akarna javulni legalább egy negyedórára.. Így már csak az a kérdés, hogy hova is menjek? Az iskolai helyszínek, amelyekhez sok emlék fűz most egyáltalán nem vonzanak, már kinőttem belőlük. Már nem vagyok diák. Szóval lehetne inkább valami olyan hely, ahol nem diáknak tűnök és még sosem jártam. Hiszen nem szerettem a tanárok köreiben mozogni. Ez a hely pedig nem más, mint a tanári. Talán akad itt valaki, akivel eltölthetem unalmas perceimet, esetleg óráimat. Pár kopogást megejtek az ajtón, aztán besétálok rajta abban a reményben, hogy nem egyedül kell meginnom itt egy teát, hanem akad egy régi tanárom vagy esetleg egy új, akire már nem is kell tanárként tekintenem. Általában van mivel eltöltenem az időt, de most éppen nincs nálam semmi, szóval fel kell találnom magam.
 - Elnézést, van itt valaki? -
Nézek körbe a terembe embert keresve néhány lépést beljebb lépve eközben az ajtótól. Éppen olyan a hely, mint vártam. Tipikus tanári. Már egészen elszoktam az iskolától így furcsa, hogy itt-ott tankönyveket és dolgozatkupacokat látok, amin persze semmi meglepő nincs. Sok tanár jobban szeret itt, a tanáriba javítani, mint a lakosztályában. Én sem viszem a hálószobámba a dolgaimat, minden a dolgozószobámban van és ott is marad. Nem jó dolog keverni a munkát és a magánéletet.

Öltözet
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Révay Nándor
INAKTÍV


Mr. Aurorparancsnok
RPG hsz: 63
Összes hsz: 119
Írta: 2012. október 21. 14:29 Ugrás a poszthoz
Forerst kisasszony


Lassan egy órája ücsörög a pergamanek felé görnyedve, amivel nem is lenne problémája, ha nem egy olyan helyen kellene tennie, ahol mindennél jobban utál lenni. A legfelháborítóbb mégis az, hogy kötelezik rá. Mert a jelentéseket nem lehet elvinni a tanáriból, mert mindig eltűnnek. Ha valamit, akkor azt biztosra lehet venni, hogy ezek nem Révay hibájából történtek a múltban, mert ő aztán olyan gyorsan szeret túl lenni mindenféle ilyen kötelezettségen, hogy ideje sem lett volna a tekercseknek elvesznie. De most, néhány bárgyú majom miatt kénytelen ebben a nyilvános tanáriban kitölteni az íveket.
Nem szeret itt lenni, mert ezt a helyet a diákok és tanárok is átjáróháznak használják, bezzeg az ő szobáját egyik sem meri megközelíteni. Leszámítva néhány bolondot és néhányat, akik nem bánták meg. Talán ilyen is akad, ha nagyon keresgélünk a történelemben. Lassan dolga végére ér, amikor valami szükség a másik helyiségbe szólítja, valami, amit korábban ott hagyott, s most kell, hogy befejezhesse végre a papírmunkát és mehessen a lakosztályába a kísérleteihez. A kopogást, mint olyan tökéletesen hallotta, de a maga részéről nincs itt senkinek és mint ahogy szinte mindig, most is figyelmen hagyja. Semmi humorérzéke már megint egy gödörbe esett ostoba gólyánál játszani a hős, szőke herceget, sem pedig azután a haszontalan kopogószellem után romeltakarítani és halálra rémült csitriket istápolni. Ma bizony mindenki elmehet a búsba.
Pennája végével állát cirógatva futja még egyszer utoljára az iratot, hogy a keresett információhoz jusson, amikor ismét a helyiségbe érve rájön, hogy nincs egyedül. Fejét nem emeli fel, csak ingerülten felszusszan és kékjeit alig kiemelve a pergamenből készül olyan barátságtalan folytatásra, amilyenre csak telik tőle... de..
De bizony, merthogy az előtte toporgó nem egy idegesítő gólya, de még csak nem is egy szerencsétlen mestertanonc. Szemöldökét felvonja, ajkai megfeszülnek, majd lassan emeli fel végre fejét, hogy jobban szemügyre vegye a nőt. Van mit rajta nézni, Nándor pedig nem is fukarkodik sosem a pillantásokkal. Leereszti a pergamenlapot, miközben fölöslegesen kutakodik memóriájában egy név után. Fölöslegesen teszi, mert egyébként sem tudja kollegái nevét. Egyedül Felagundot és az új javasasszonyt jegyezte meg, s ez neki igazából elég is volt. De arról nem volt szó, hogy új Kollegina jön, vagy csak ő nem figyelt szokásához híven. De ha volt is, azt biztosan nem említették, hogy ennyire szemrevaló lesz.
- Jó napot! - köszönti a nőt nyájasan, s ahogyan közelít felé, úgy hordozza végig rajta éhes kék szemeit. A vörös tincsek, amelyek a leginkább megfogják, tagadhatatlanul az a zsánere. Hamar megállapítja azonban, hogy nem Kollegináról van szó, a kisugárzása, a testbeszéde gyorsan elárulja. - Segíthetek, Kisasszony? - nagyon reméli, hogy kisasszonyról van szó, vétek lenne egy ilyen gyönyörű nőért, ha anyuka lenne. És persze ha a porontya miatt jönne panaszkodni. Talán épp rám? Az kizárt... Ugyan ki merné elújságolni otthon, miket művel ő itt?
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Janey Forerst
INAKTÍV



RPG hsz: 139
Összes hsz: 1627
Írta: 2012. október 21. 14:43 Ugrás a poszthoz
Révay professzor

Hiába vártam, hogy majd valaki lesz bent, amikor kékjeimet körbejártatom az senkin sem akad meg, csak feltűnik, hogy néhány tanár igen rendetlen, legalábbis az asztalán mintha az őskáosz uralkodna, de ez nem igazán foglalkoztat. Nem vagyok tanár és nem is szándékozok az lenni. Eszembe sem jutna az, hogy gyerekeket tanítsak és utána órákat görnyedjek a dolgozatok fölött. Ez nem nekem való munka. Én imádok utazgatni, járni-kelni a nagyvilágban, a tanári pálya pedig elég kötött. Számomra túlságosan is. Az ajándékbolt éppen elég kötöttség nekem, aminek az ügyét jöttem ide intézni és itt is ragadtam egyedül... Vagy mégsem?
A tekintetemet a kis ajtó felé fordítom, hogy az vajon mégis mit rejthet, amikor ott feltűnik egy férfi, vagyis hogy tanár. Nem tudom, hogy ki lehet. Engem valószínűleg nem tanított, és a tanárigárda jószerével már kicserélődött amióta én elballagtam innen, így a szemben álló, illetve felém haladót sem ismerem, ami jobb is. Kicsit furcsa lenne azt hiszem, ha egy volt tanárom nézne rám így, mint ahogyan most ő. Ugyanis nem tudja elkerülni a figyelmemet a mustráló tekintete, ami egyébként jól esik, ugyanis elég helyes archoz tartoznak azok a kék szemek.
 - Jó napot! Őszintén szólva nincs szükségem segítségre, csak társaságra. Ebben az időben nem akartam elindulni ilyen ruhában, innen meg ugyebár nem lehet hopponálni... Remélem nem zavartam meg. -
Egy pillantással én is végigmérem, egy mosoly kerül az arcomra, először persze azt nézem meg leginkább, hogy van-e gyűrű az ujján, csak hogy tudjam, mégis hogyan álljak hozzá. De szerencsére, nincs sehol se egy jegygyűrű, vagy annak a helye, tehát valószínűleg a férfi szabad, vagy csak barátnője van. De a pillantásából nem erre következtetek. Szóval nyugodtan megengedem magamnak azt, hogy némi kacérságot is csempésszek.
 - Janey Forerst vagyok, örvendek a találkozásnak. -
Nyújtom felé a kezem a bemutatkozás mellé, amihez újfent egy apró huncut és sejtelmes mosoly, illetve egy kacér pillantás kapcsolódik, melyet egyenesen a kék szemeibe intézek. Valóban örülök a találkozásnak. Megölne az unalom, ha az eső elálltáig egyedül kellene ülnöm/állnom/sétálnom itt a kastélyban és malmozhatnék, mivel az ódon falak és a diákok nem kötnek le. A mestertanoncokat meg nem is tudom, hogy hol lelhetném fel. Szóval valószínűleg igen unalmas percekkel nézhetnék szembe.
 - Hogy-hogy egyedül vasárnap ilyentájt? -
A kérdésemnél viszont már finoman körülnézek, hogy azért biztos legyek abban, hogy ketten vagyunk, hiszen a pillantások néhány egyéb gondolatot indítottak el, persze semmi elvárás, csak kíváncsiság. A tanári kar most már nem tabu és ezt lehet ki is kellene használni... Mivel bizony egy árva lélek sincs itt rajtunk kívül. A vasárnap nem éppen a tanárok munkanapja, ami most talán mázli? Hm... majd még kiderül. Kíváncsian várom, hogy most, hogy már nem diák vagyok milyen kapcsolatokat is tudok kialakítani néhány tanárral.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Révay Nándor
INAKTÍV


Mr. Aurorparancsnok
RPG hsz: 63
Összes hsz: 119
Írta: 2012. október 28. 13:25 Ugrás a poszthoz
Forerst kisasszony


Fejét oldalra billenti egy pillanatra, arcán halvány, ragadozó mosoly játszik, miközben azt sugallja kifejezése, kissé hitetlen. Hitetlen, hiszen kinek ne lenne szüksége az ő segítségére... esetleg csak még nincs fogalma róla. Egyik szemöldökét felvonja, láthatóan kedvében van, amely igen ritka alkalom, főleg, ha ennyi idegesítő, ostoba kölyök között él. De már ebben a közegben is feltalálta magát, s képes kedvét lelni a környezetének. Az igazi ragadozó, aki alkalmazkodik az adott körülményekhez. És szerencséje van, egy-egy fiatal kis csitrit még csak kényszeríteni sem kell, úgy dobja oda magát, szét combjait, Nándor pedig örömmel tesz eleget. Könnyen jött... de ezzel is óvatosnak kell lenni, sokszor felpróbált áruval ő sem foglalkozik, ahhoz túlságosan is kényes.
De kénye akkor háttérbe szorul, ha épp kedvenc típusa lépked be hozzá párduc léptekkel, finom ruhában, mely épp annyit takar, ami még ösztökéli a férfi agyat egy kis fantáziálásra és épp annyit fed fel, hogy az ostobája nyálát csorgatva, a padlón kúszva keresse eme nődémon kegyeit. Vörös hajzuhatagából szinte láthatóan kúsznak elő a kicsiny szarvak, az ördögi csábító. Nándor mosolya elhúzódik, fehér, tökéletes fogsora is megvillan. Nyelvével megnedvesíti ajkát, miközben egy pillanatra sem veszi le tekintetét a nőről. Épp eléggé hiú ahhoz, hogy Janey válasza azt a gondolatot keltse benne, csak üres kifogás az, amit mondd, mert a társaságában akar lenni. És természetesen megérti őt, hisz ki ne akarná a társaságát.. Na, de épp a Bűbájtan professzor előtt olyat mondani, hogy esőben nem tud kimenni. Ennél egyértelműbb hazugságot ritkán hall. Rém jól szórakozik magában, s elégedetten elmosolyodik ismét. Noha vonzó a megjelenés, a mosolyok, érezhetően nincs mögöttük valódi jókedv. Sosem volt a szívből jövő mosolyok mestere, de kifejezetten élvezi az ilyet.
- Részemről az öröm... - ragadja meg a nő felé nyújtott kezét, s egy mozdulattal húzza közelebb. Ha már annyira vele akar lenni, ad egy apró, térd remegtető gesztust, s bár nem gyakran teszi, kézcsókkal támasztja alá szavait. - ...Forerst kisasszony! - leheli a szavakat a kézfejnek, lehelete szinte hideg, pedig ő nem vámpír vagy hasonló szörnyeteg... ó nem, ő rosszabb. Leengedi eztán a kacsót, csak mint amolyan mézesmadzag, élt a kontaktussal, s lassan, kissé húzva a pillanatot engedi szabadon végül az ujjakat.
- Révay Nándor! - viszonozza végül kurtán a bemutatkozást. Sosem dicsekszik el vele, hogy mit tanít, hogy egyáltalán tanít, valahogy nem képes elismerni a tanítást olyan munkának, amellyel hivalkodnia kellene.
- Némi papírmunka szólított le ide, de tulajdonképpen már végeztem, úgyhogy semmi fontosban nem tart fel. Egyébként sem tartana.. - biccent a nő felé, ismét megajándékozva egy Révay-féle gyomorösszehúzó mosollyal. - No, és Kegyed? - Megenged egy szemtelen pillantást.. - ha az öltözékét nézem, azt gondolnám, hogy valamiféle bálban járt... de tekintve az időt... vagy talán túl későn távozik? - él a gyanúval. Végül is, meglehet, hogy már valakivel töltötte az éjszakát a kastélyban. Az lenne már igazi blamázs.
- Kér valamit inni? - legyezi el egyelőre a kiábrándító gondolatokat, pálcáját pedig készenlétbe helyezi.

Miután befejezik a társalgást, a nő elköszön, majd kimegy a szobából.
Utoljára módosította:Zachary Alex Williams Circle, 2012. november 14. 19:05
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Széles Veronika
INAKTÍV


Gyakorló anyuka ^^Áron <3
RPG hsz: 69
Összes hsz: 1087
Írta: 2012. november 28. 21:38 Ugrás a poszthoz
Wickler bácsi

Kora délután elmondhatja, hogy készen van a pakolás, mindent, amit magával szeretne vinni - vagyis a fél házat - sikerült bepakolnia a tértágító bűbájjal megáldott bőröndbe. Franciaország mellett döntött, végül is velük többnyire kommunikálni is képes, és ez a kis kirándulás jót tesz majd a szókincse fejlődésének is. Már nagyon várja a holnapi indulást, a sok helyet, amit meg fog látogatni, a sok embert, akit meg fog ismerni és úgy egyébként, hogy elhagyja végre életében először, egyedül Magyarországot.
Négyre beszélte meg az igazgatóval a találkozót és mivel még van egy kis dolga utána, ezért sejti, hogy későn ér csak vissza, így egy kabátot is beletesz a táskájába. Nem szeretne megfázni, nem lenne jó így kezdeni ezt a hosszúra nyúló vakációt. Senkinek se magyarázta meg, hogy miért, nem is tudják sokan. A szülei, Adorján és az igazgatóság. Nem is akarja másnak elmondani. Először Áronnak sem akarta, hiszen miatta jutott erre az elhatározásra, de aztán arra jutott, hogy mint felkért tanársegédje, nem lenne fair, ha csak úgy lelépne.
Mindenesetre ezen most nem szeretne agyalni, mert még a végén elkésik. Jó idő van, egészen meleg, így egy topánkában, és rózsaszín-fekete ruhácskában indul el, három felé, hogy időben felérjen. Nem szeretne késni, ha már az igazgató úr időt szán rá, és összeszedi a papírjait, sőt, ilyen gyorsan el tudta intézni neki, hogy elmehessen innen. Felérve, anélkül, hogy körülnézne, vág át a bejárati csarnokon és sétál be az átriumba. A szíve a torkában dobog, mégis igyekszik teljesen nyugodt maradni. A megfelelő ajtóhoz érve kopog, majd a válasz után benyit a szobába.
- Jó napot kívánok igazgató úr!
Nem tőle fél, hanem attól, hogy kiderül valami, ami miatt nem lehetséges a távozása. Ezt szeretné elkerülni. A táskát levéve a válláról sétál közelebb az asztalhoz, hogy helyet foglaljon, amikor engedélyt adnak neki rá.


Ruhácska: http://pbs.twimg.com/media/A8zqZ3tCEAEQSr5.jpg
Utoljára módosította:Széles Veronika, 2012. november 29. 12:30
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emma McNeilly
INAKTÍV


zsiráfmami ¤ emmus
RPG hsz: 266
Összes hsz: 15046
Írta: 2012. december 26. 21:29 Ugrás a poszthoz
Endruci


Egy icipici pók felmászott az ereszen. Jött egy nyári zápor, lemosta hirtelen. De kisütött a nap, és minden felszáradt. Így az icipici pók felmászott az ereszen.
Dúdolgat magában gyermeki énét meg sem hazudtolva 18 évesen. Általános, hogy így indul a reggel a leányzónak, hiszen mindig fülig érő szájjal valami mesébe illő cselekedettel írja be magát az adott nap történelmébe. Ma sincs ez másként. Frissen érkezett ként még annyi mindent látni akar, annyi mindent ki akar próbálni és ahány emberrel csak lehet meg akar ismerkedni. Hajtja a kíváncsiság és a kalandvágy. Minden napra választott magának valami apró kis célállomást, ahol a napjának egy részét eltölti. A mai napra megjelölt az egyik kastélyszárny folyosói, érdeklik a festmények ezen a részen, és a Trófeaterem. A hétalvó kisasszonyt szokásosan az ébresztőóra kelti fel, mait megtold egy jó 10 perces szundival, ezután kipihenten elballag a reggeli teendőket elvégezni. Felöltözik, fésülködik és hasonlók. Mikor elkészült haját szabadon hagyja, had libegjen az a barna, enyhén hullámos hajacska miközben sétál. Nem cicomázkodik sokáig felteszi állandó apró kiegészítőit majd útnak ered. Először a Konyhába megy, ahol megreggelizik, majd a manócskákal együtt készít egy kis süteményt egész napra, persze számítva arra, hogyha valakivel találkozik meg tudja kínálni, elrakja egy kis zacskóba, majd belecsúsztatja a csokis finomságokat a táskájába.
A Déli szárny felé veszi útját, nem mondhatni sétálgatásnak, amit sokszor művel. Egy két szökkenés, néha valami indián szökdeléshez, néha meg balett lépésnek tűnhet, no de nem ő lenne, ha nem így tenne. Az ilyen örömteli napokon majd kiugrik a maga bőréből - és ugraszt embereket a bőrükből-. Mellette képtelenség szomorkodni, nagyon imádja a kihívásokat, amiket egyes emberek magukban hordoznak, az meg csak plusz, hogy mióta az eszét és varázserejét tudja, azóta érdeklődik a gondolatolvasás iránt. Hamarosan eléri céljául kitűzött helyét, ahova belép. Körbetekint a csodálatos termen, minden gyönyörű és teljesen értékarányos a terem tartalmával. Körbepillant, majd elkezdi jobboldali irányba indulva a terep felfedezését. Számtalan díjjal és trófeával büszkélkedik az iskola, és annak volt vagy éppen jelenlegi tanulói. Hamar felfedezi az elrendezés szabályszerűségét, ennek nyomán körülbelül a 10-20 évvel ezelőtti díjaktól kezdi el a nézelődést. Rengeteg kviddicses cím. Azt már tapasztalta, hogy itt sokan igen komolyan veszik ezt a sportot, és az iskolában a csapatok küzdelmeinek erőssége is ezt mutatja, legalábbis ahogy arról olvasott. Kicsit furcsán érzi magát, mivel nem sok név van, ami mond neki valamit, nagyon kevés varázs világ béli múltja van, és az sem nyúlik túl távolra. De most azért van itt, hogy tanuljon és ismerkedjen ezzel az élettel. Mindent bele fog adni, és ez most a történelem, legalábbis a sporttörténelem és tanulmányi történelem, felfedezésével indul. Szépen lassan magába feledkezve sétálgat egyik vitrintől a másikig és szívja magába az információkat. Egy két díjat még meg is mosolyog magában.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Araczki Endre
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2012. december 28. 18:54 Ugrás a poszthoz
EMU

Ha már ő maga nem jeleskedik semmilyen iskolai jellegű tevékenységben, úgy dönt, legalább azok nevei előtt tiszteletét teszi, akik foglalkoztak azzal is, hogy Bagolykő neve hetedhét országon át elterjedjen, és vonzza a fiatal máguspalántákat, nem csak lógatták a lábukat nap, mint nap. Endre esete egy egészen pindurkát más. Nem ért sem varázsló, sem mugli sportokhoz, nem tanul kiválóan, és bár több tantárgya iránt is kifejezetten érdeklődik, lusta, mint egy disznó. Ez van, nem érdemes túl sokáig aggódni rajta. A fiatal barnás vászonnadrágot választ a ma délelőtti kastély-túrára, felülre pedig szürke rövidet és egy sötétkék v kivágású pulóvert ölt. Tölgypálcáját zsebre vágja, haját indulás előtt még állítgatni kezdi, majd egy mosolyt küld tükörképének, és elhagyja hálókörletét. Az, hogy a trófeaterem, vagy szoba, nem tudja hogy nevezik, merre fekszik a kastélyban, egy igazán remek kérdés, így előre tudja, hogy bizony nem lesz egyszerű dolga. A folyosókon bolyongva több más helyiséget is megtalál, így a kastély nyugati szárnyán az önismereti tantermet vagy a társalgót, ahol még ittléte óta nem járt, vagy a keleti területen a különböző gyakorlótermeket. Végül visszaindulva a kastély bejárati csarnokába, egy festmény súgja meg a fiúnak a helyes irányt: dél, átrium.  Endre fekete tornacipői csattognak a kihaltnak látszó folyosókon, a navinés igyekszik a helyes irányba sétálni, s mivel ideje bőséggel akad mostanában, egy – két érdekesebb festménynél, szobornál megáll, megszemléli az alkotást, és az egyik portrénál még beszélgetésbe is elegyedik a megfestett uralkodóval. Az úr azt állítja magáról, hogy ő volt a király Magyarországon, amikor ezt a kastélyt megtervezték, s a munkálatok elkezdődtek. A negyedéves némileg jártas a történelem tudományában, és mert érdekli is a téma, kérdezgette a férfit, hogy hívják, ki ő, honnan származik, melyik uralkodói ház leszármazottja, és ha gondolja, meséljen még neki az életéről, a történetéről, a történelemről, a kastély építéséről, az előző korokról, vagyis mindenről, amit megélt, átélt, hallott, és leginkább arról, amire ezekből emlékszik is. Az uralkodóként bemutatkozó férfi kikerekedett szemekkel bámult le a festményről, és felállva székéből odalépett Endre orrához. Szemügyre vette a fiút, tüzetesen megnézte annak arcát, ruházatát, még a cipőjére is lekukkantott, majd karba fonta kezeit, és undorodó tekintettel kivonult a keretéből.
- He?! – hőkölt hátra a magas fiú, és lehajtotta fejét, hogy megszagolja a pulcsiját. Remélte, hogy nem büdös, főleg, hogy még kedvenc parfüméből is csöppentett párat a nyakára. Vállat vont végül, és tovább indult a folyosón. A trófeaterem nem esett innen messze tőle, és mivel nem volt sok lehetősége, betért az első ajtón balra.
- Hé, hát csak meg lettél! – kiált fel örömittasan, majd tekintete azonnal leragad egy jobbra eső oszlop írásán. – Mi a fene? Ez latin?
Utoljára módosította:Araczki Endre, 2012. december 28. 18:55
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Emma McNeilly
INAKTÍV


zsiráfmami ¤ emmus
RPG hsz: 266
Összes hsz: 15046
Írta: 2013. január 2. 17:27 Ugrás a poszthoz
Endruci


Miután roppant érdekfeszítő reggelét követően elérkezett célállomásához, azonnal beleveti magát, hogy felfedezze a terem csodáit. Már kitalálta mi szerint néz körbe, de figyelme megragad a hatalmas kupákon, az egyik részen. Meg is áll előttük. Olvasgatni kezdi a feliratokat, melyik kihez vagy melyik házhoz tartozik, na meg miért is. A hatalmas elmélkedés közepette mintha valami hangot hallana kintről, de csak legyint. Elkezd az egyik kupa felé nyúlni, hogy megnézze közelebbről, ekkor lép be valaki és kiált, hogy „csak meg lettél”.
- ÉN!?
Emmára annyira rájön a frász, hogy sikeresen felborít egy kupát, majd még át is esik rajta. Ennek el se szabadna borulni, tuti valaki azért rakta ide, hogy jól megtréfálja az embert. Jó, szép kis mutatvány, ma nem tervezett semmiféle talajtornát. Aztán most meg tessék megnézni, ott hempereg a kupával a földön, remek.  Egyébként meg fogalma sincs ki volt az, mert el is tűnt az egyik oszlop felé. Ahogy ő sem látja, úgy remélhetőleg a másik se őt, mit szerencsétlenkedik itt össze. Elkezdi összeszedni magát. Felül a hasast követően, majd még ülve rendezni kezdi, amit eldöntött. Közben meghallja, hogy egy srác az érkező. Valami kérdés félét intéz, biztosan jól el van magával, vagy ha hozzá szól, na, akkor mi van? Inkább meg sem kockáztatva semmit, odaszól a neki háttal tanyázó személynek, mivel ő már megnézte.
- Igen az ott Latin, én pedig egy kukkot se értettem belőle.
Vallja be őszintén, majd jóleső érzésként, ha már lekerült a kisebb dolgok közé, megnézi hova sodorták a dolgok.. Nem talál semmi újabb érdekfeszítőt, feláll, leporolja magát, és már mosolyogva lépdel oda bemutatkozni.
- Szia Emma vagyok. Tudsz róla, hogy majdnem lett egy kisebb szívrohamom? Pedig azt hinné az ember, ide  a kutya se jár be… - mondja mosolyogva, majd közelebb lép az oszlophoz és még egyszer nekifut ennek, hátha valami különösen izgalmas dolog rejlik benne, csak ő túl műveletlen latinból ehhez.
- Mit keresel egyébként? – kezdi meg a csacsogást, imád beszélni, nem nagyon lehet ezt elvenni tőle. Maximum, ha valaki egyszer betapasztja a száját, de ez nem mostanában fog bekövetkezni.
~ Olyan korom béli lehet, biztosan nem tegnap óta jár ide. Mivel még nem átkozta le a fejemet, azt is kétlem, hogy Rellonos lenne…. Érdeklődő ember, másként mi a búbánatért lenne ő is itt?  Ránézésből talán ennyi… De később még visszatérek rá. ~
Gondolkozik, a kedves mosolyával az arcán majd a fiú szemeibe tekint kékjeivel, és cuki kiscicaszemeivel várja, hogy vajon szóba elegyednek e vele, avagy sem.
  
Utoljára módosította:Emma McNeilly, 2013. január 2. 21:15
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Lyra Castle
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 4. 21:46 Ugrás a poszthoz
Csend volt. Az a fojtogató, minden cseppjében sűrű, iszonyatos és elemésztő csönd, amit csak azok ismernek, akik túl sokat vannak egyedül. Az a fajta, mikor már a saját lélegzeted sem hallod, mert beburkol valami szörnyű érzés, mikor a szívedet sem érzed dobbanni, és már-már azt hiszed, hogy meghaltál.
Ültem a földön, mellettem egy üveg, aminek az alján nem rég még lötyögött valami, de nem igazán szerettem a piát, pár kortynál több nem is kellett, még ha bírtam is volna. Ez is csak azért volt velem, hogy ne legyek egészen egyedül. Nem is olyan rossz társaság egy üveg, lehet nézegetni.
Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy lejöttem ide, és elbújtam a világ elől a vitrinek között, ahol olyan ritkán jár bárki is. Néha felnéztem egy-egy serlegre, elolvastam a nevet. Feledésbe merültek már ezek a diákok, senki sem tudja itt, hogy kik ők, és néha úgy éreztem, hogy bár kint járok, de engem sem látnak. Eléjük állok a katedrán, de nem vagyok ott a számukra, hallják a hangom, de nem érdekli őket. Mindenkinek van élete, de nekem nincs. Tehetnék érte, hogy legyen, de nincs értelme.
Valahogy feleslegesnek éreztem magam a világban, mert már senki sem volt mellettem. Tényleg senki. Senki... Egyedül pedig semmi értelme küzdeni. Mégis mentem és csináltam a dolgom, talán valahol azért, hogy annyira elfáradjak, hogy már gondolkodás nélkül tudjak egy pillanat alatt elaludni, álmaim pedig rég nem voltak már. Nem is tudtam, hogy mit keresek egyáltalán még itt.
Könnyű kifelé azt mutatni, hogy nincs semmi baj, hogy csak fáradt vagyok. De nem találtak már rám az emberek a sötét folyosókon soha, mikor a kastélyban kószáltam, felelevenítve rég elfeledett emlékeket, lassan csak szellemmé válva. De ha kellett hát mosolyogtam, és talán nem is látták, hogy valójában odabent folynak a könnyeim. Nem engedtem el magam, nem hagytam, hogy bárki is így lásson. Elbújtam, de nem volt, aki bújtasson, hát meglapultam, mint a vad, amit űznek, és egy évtizedig visszatartott könnyek láttak napvilágot. Mint most.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 4. 22:55 Ugrás a poszthoz
Gilbert ma már vacsorakor elkezdte tervezni ezt a kalandtúrát- a bőséges étel után szalvétába csomagolt némi pirítóst meg sajtot, mellé még zsebébe dugott egy almát, biztos, ami biztos alapon. Nem a leggyakrabban viselt, könyvlapokból készült, hanem egy másik álarcot választott, mert valahogy jobban illett a hangulatához, ha már sétára indult. Csak pénteken és szombaton kockáztatott ilyeneket, annak tudatában, hogy képes akár egész éjjel tévelyegni és csak hajnalra találni vissza a körletébe, márpedig sajna azon emberek közé tartozott, akik alvás nélkül teljesen hasznavehetetlenek voltak és akár a tanári katedrán is elnyomta az álom- vagy épp állva, ami egy fokkal még kínosabb volt. Most is épp a kastély egy igen kihalt részén kóválygott, cikk-cakkban lődörögve a folyosón, a páncélokat és portrékat nézegetve.*
- Gilbert, remélem tudod, mennyire helytelenítem ezt az egészet.-*Hangzott egy félig zsémbes, félig aggodalmas hang a hóna alól.*
- Pontosabban, hogy önt is magammal hoztam. De ne aggódjon, nem felejtem ott sehol, ahogy eddig sem.-*Helyesbített a fiú, miközben komótosan tovább ballagott, holott már takarodó után járhatott az idő, azonban ez valahogy nem tudatosult benne. Erre a hétre vége a tanításnak és szeretett volna egy kicsit kikapcsolni, esetleg tovább edzeni, hogy ha lassan is, de megtanulja végre a kastély útvesztőjét. Legalább annyi esze volt, hogy macskaléptekkel közlekedjen.*
- Merem remélni.-*Tette hozzá a hang láthatatlan gazdája, mielőtt elhallgatott, nem feszegetve tovább a témát. Gil egy folyosóelágazásnál tanácstalanul hajába túrt, a sarok mögül lesve jobbra, majd balra, nem mintha különbség lett volna a két elé táruló kép közt. Végül a balt választotta, mert ha már a szerencséje bal, akkor jobb annak az irányába menni. Kisvártatva egy terembe ért, megtorpanva és hunyorogva nézve körül- itt gyérebb volt a világítás, mégis, a homályban rengeteg dolog csillogott körötte, medálok, kupák, kitüntetések, tablók és ezer egyéb. Elsétált köztük, a nagyobb feliratokat olvasva, furcsa, szinte táncszerű fordulatokkal, mielőtt apróságokhoz szokott szeme észrevett volna valamit. Csak egy cipő kilógó orrát, semmi egyebet, de elég volt ahhoz, hogy lassan arra vegye az irányt. Két magas szekrény közt asztalszerű vitrin húzódott, onnan kandikált elő az alig látható darabka valakiből. Leguggolt, benézve a sötét zugba, szótlanul szemlélve a lányt és majdnem üres üvegét, majd egy hirtelen ötlettel behúzódott mellé, igaz, leginkább a másik szekrény oldalához dőlt, minél nagyobb teret hagyva neki. Térdeit felhúzva ölébe ejtette a naplót, csendre intve az értetlen és álmos szőke hölgyet, aki egy vállrándításnak megfelelő kis fintorral reagált, eltűnve a napló borítójáról.
Utoljára módosította:Gilbert Blythe, 2013. január 4. 22:56
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Lyra Castle
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 4. 23:18 Ugrás a poszthoz
Ezért nem szoktam inni. Ha a vérembe alkohol kerül, akkor lelassulok, kevésbé tudok figyelni, és nem veszem azonnal észre magam körül a zajokat, vagy a közeledő embereket. Most sem hallottam meg a lépteket, amik az ajtótól vezettek egészen a búvóhelyemig, és már csak akkor eszméltem fel, mikor egy álarcos arc nézett szembe velem.
Az első mozdulatom az volt, hogy a pálcám után kapjak, de ó, a fenébe is, túl szűk volt a hely, és a kapálózásnak csak egy könyökbeverés lett a vége, én pedig elszalasztottam a pillanatot, amikor meglepetésszerűen lehetett volna támadni és ráadásul lelkiismeret furdalás nélkül, mert a fiú mozdult és leült mellém, én pedig közben fejben összeraktam, hogy ki is az. Nem lett volna szép dolog egy elsőst teljesen leamortizálni, az azért nem az én stílusom.
Kába voltam még a sírástól, de most már visszanyeltem a könnyeim, és észrevétlen próbáltam letörölni az arcomról a maradékot, de mikor rájöttem, hogy ez szinte lehetetlen, és a fiú úgyis látott, akkor felhagytam vele, és rá se nézve sziszegtem bele dühösen a sötétbe.
- Ha valakinek el mered mondani, hogy így találtál itt, akkor centis cafatokra szedve küldelek fel bagolycsemegének.
Épp a maszkja volt az, ami elárulta nekem, hogy ki is ül mellettem, mert az elsősöket egyébként nehezen jegyeztem meg, de ő egyértelműen kilógott közülük. Az meg, hogy ő felismert-e egyáltalán, és bizonyítja az előbbi gondolatmenetemet, miszerint senki se lát, az már olyan mindegy volt.
A gondolatra nem tudtam mit tenni, újra gyűlni kezdtek a szememben a könnyek, és nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy fogjam magam és keressek egy másik búvóhelyet, sem ahhoz, hogy visszatartsam őket. Küzdöttem, mert gyűlöltem a helyzetet, amibe kerültem, hogy valaki gyengének lát, de már mindegy volt, ha akarom még az után is dönthetek úgy, hogy rituálisan kivégzem, ha már kisírtam magam. Így aztán fogtam az üveget, újra meghúztam az utolsó kortyot is eltüntetve, majd feljebb húztam a lábam, és a térdemet körbeölelve fordultam félig a mellettem lévő szekrény oldalához, hogy legalább az takarja az arcom, amíg összekuporodva hangtalan potyognak a könnyeim. A srác meg csináljon, amit akar. Nem-ér-de-kel.
Utoljára módosította:Lyra Castle, 2013. január 4. 23:21
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 4. 23:53 Ugrás a poszthoz
A lány első reakciója olyan volt, mintha tetten érte volna- a pálcája után kapott, egy hangos és fájdalmasnak tűnő koppanás kíséretében, ami úgy tűnik, épp elég időt biztosított, hogy átgondolja és letegyen a támadásról. Nem mintha Gil egy pillanatig is jelét adta volna félelemnek vagy menekülési vágynak, szimplán beszusszant a sarokba, némán szemlélődve. Igazából nem nagyon tudott racionális magyarázatot adni tettére, ám nem is törte magát, egyszerűen úgy érezte, hogy most oda szeretne ülni. Nem néztek egymásra, inkább hallása árulta el a másik mozdulatait, ahogy a padlót fürkészte maga előtt, amíg az ingerült sziszegésre meg nem moccant, elmosolyodva és hintázva egyet, térdeit átfogva.*
- Nem mintha egy olyan senki szava számítana, mint az enyém-*jegyezte meg halkan, meglehetősen magas, még gyermeteg hangon,*- de egyébként sem állt szándékomban.-*Az órákon többnyire hallgatott és megpróbált nem vonni magára több figyelmet a kelleténél, végezte a dolgát, csendben és rendesen, de nem jelentkezett vagy kereste a lehetőséget, hogy kitűnjön. Persze, tudta, hogy ő Lyra Castle, de egyébként nem nagyon jutottak el hozzá a kastély pletykái és rémhírei, így számára leginkább egy pötty volt egy nagy, fehér térkép közepén, egy név, amitől elindulhat, ha akar...és ha engedik.*
- Nem sok madár lakna jól.-*Tette aztán hozzá, némi gondolkodás után, végignézve magán. Még mindig ugyanolyan vékony és kisfiús volt, mint amikor megérkezett, most épp tornacipőben és melegítőben, amit egy egyértelműen teljesen más szetthez tartozó és két számmal nagyobb, kapucnis pulóver egészített ki. Nem húzta rajta össze a cipzárt, így világosan látszott alatta egy elnyűtt, sötét póló, ákombákom motívummal az elején. A szemlélődő nem lehetett biztos benne, az eredeti design része, vagy később, festés során került-e oda.
Ahogy a lány elfordult, nem szólt, nem tett megjegyzéseket és a beszélgetést se erőltette, még csak nem is nagyon mocorgott- talán egy egészen kicsit közelebb húzódott, elválva a szekrény oldalától, de egyébként olyan csendben ült, mint aki voltaképp ott sincs. Valamiféle kimondatlan egyezség volt ez most, kettejük között, mert ha nem is értette a könnyek okát vagy ismerte a másik fájdalmát, érezte a súlyt.

Ha megígérem, hogy nem nézlek...ülhetek veled?
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Lyra Castle
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 5. 00:21 Ugrás a poszthoz
Csak egy töredékmásodpercre dermedtem le, mikor a fiú senkinek definiálta magát, de nem válaszoltam semmit. Na és, mi van akkor, ha éppen azt mondta ki, amire én is gondoltam magammal kapcsolatban? Véletlen lehetett, és ez amúgy is egy elég gyakran hallott mondat. Vagy legalábbis azt hiszem...
Furcsa volt hallani a gyerek hangját, nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna beszélni ez előtt, bár ha őszinte akarok lenni, akkor kisebb bajom is nagyobb annál, hogy egy-egy diákkal foglalkozzak, még akkor is, ha maszkban jönnek órára. Ez a tény engem nem zavart, nekem mindegy volt, akár fűszoknyában és kókuszmelltartóban is érkezhetett volna bárki, amíg rendesen végzi a munkáját. Mégis, most valami furcsa érzés lopózott lassan a többi közé, valami ami a fiút lengte körül. Az okozhatta, hogy még nem nevetett ki, nem hagyott itt, és úgy általában nem csinált semmit, mint aki... mint aki megérti.
És mégis, túl sok volt ez most nekem, az elmúlt időszak ott fájt bennem, és csak lassan csillapodott a felindultságom, miközben kapargatni kezdtem a körmömmel a szekrény oldalát. Nem éreztem, hogy figyelnének, ez pedig megnyugtatott, és valóban, mikor titokban oldalra pillantottam, a fiú maga elé nézett, nem rám. Bölcs dolog tőle.
- Egyáltalán miért ültél le ide? - kérdeztem aztán kissé rekedt hangon, miközben talán egy kicsit jobban ellazult a tartásom. Már elég idő eltelt, nem fojtogattak a könnyek, talán el is apadtak valahol, de megmozdulni még mindig nem akartam. Nem volt meleg a padló, de kifejezetten hideg sem, és jól esett egy látszólag biztonságos zugban ülni, még ha furcsa módon jelenleg még egy idegent is eltűrtem itt magam mellett. De Gilbert valahogy tényleg olyan volt, mintha ott sem lenne, szinte még a lélegzetét se lehetett hallani. Megtöröltem hát az arcom a pulóverem ujjába, és visszafordultam az eredeti pozíciómba, hogy néha még kicsit szipogva, én is bámuljak magam elé.
Utoljára módosította:Lyra Castle, 2013. január 5. 00:21
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 5. 00:52 Ugrás a poszthoz
Valóban meglepően toleránsan viselkedtek vele a tanárok, ami furcsa bogarát érintette, sőt, valaki még meg is dícsérte az egyik tollas, bagolycsőrös maszkját. Jó volt úgy, hogy senki sem akarta okvetlen lefeszegetni az arcáról, mindenképp felfedni, amíg betartotta a szabályokat és figyelt az órákon. Persze, az is lehet, hogy szimplán ignorálták, azonban nem volt oka igazán boncolgatni a dolgot. A jobbjáról halk kaparászás hallatszott, majd Lyra feltette az előbb képzeletbeli vállrándítással mellőzött, nagy Kérdést: miért? Elgondolkodva tekergette egyik lenőtt tincsének végét, mert most nem volt gomb a ruháján és helyettesítenie kellett valamivel, kicsit játszva a csigával, ami visszaugrott a kuszaságba, amint elengedte.*
- Azt hiszem, mert nem találtam okot, miért ne.-*Bökte ki végül, nem fűzve hozzá további magyarázatot, a lányra bízva, hogyan értelmezi. Ő csupán látott valakit, aki úgy tűnt, nagyon egyedül van és fáj, neki pedig valahogy természetesen jött, hogy mellé üljön. Nem próbálta faggatni vagy vigasztalni- tapasztalatai szerint ez előbbi nem vezetett jóra, az utóbbiban pedig csapnivaló volt, így nemes egyszerűséggel tényleg csak ült. Kicsit olyan volt, mintha megkínálta volna a társaságával- kartávolságon belül maradt, de meg sem kísérelte ráerőltetni magát.
- Zsebkendőt?-*Kérdezte aztán, zsebében matatva egy kicsit, egy tiszta, szépen összehajtott anyagdarabot véve elő, hogy nagyjából félútra csúsztassa kettejük közé. A kendőn voltak színes foltok- festéknyomok, amik már nem fogtak, de képtelenség volt kimosni őket. Ő orrfújás helyett többnyire a maszatjaira használta, ahogy a tanára mondogatta odahaza, ugyanis ha nekiállt rajzolni vagy festeni, akkor teljesen megszűnt számára minden a képen kívül, ilyenkor pedig egy orrvakarásnak is katasztrofális következményei lehetnek. Továbbra sem nézett a lányra, helyette pár másodpercet szentelt arra, hogy a padló mintájának szabályosságára próbáljon rájönni, de a sötétben sokkal nehezebb volt megkülönböztetni a színeket. Aztán összehúzta magán a pulóverét, mert a hűvös padlótól kicsit fázósabb lett- talán kétszer is körbeérte volna a ruha, amiből most épp csak ujjai hegye lógott ki.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Lyra Castle
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 5. 20:05 Ugrás a poszthoz
- Hm - mindössze ennyit reagáltam a fiú válaszára, mert végül is jogos volt, amit mondott. Ha megátkoztam volna, az kellő elrettentő erő lett volna, és akkor már bizonyára nem lenne itt, de így, hogy csak ültem tovább, nem lehettem valami nagyon fenyegető látvány, ezért aztán itt maradt.
Igazából valahol mélyen értettem én azt is, hogy ez nem csak annyi, hogy éppen ide volt kedve ülni, hanem azért van, mert összezuhanva talált itt, de nem tudtam bevallani magamnak, képtelen voltam beismerni, hogy jól esett. Eléggé paradoxon, hogy éppen arra vágytam, hogy ne legyek egyedül, és mikor megvalósult, akkor meg nem mondtam volna ki, hogy jó, hogy maradt. Persze, az is igaz, hogy nem nagyon tudtam egyelőre mit kezdeni a helyzettel, hiszen csak ücsörgött mellettem egy kis srác, ez pedig elég kevéssé mondható aktív kommunikációnak.
Aztán, mint aki a gondolataimban olvas, Gilbert újra megszólalt, ez úttal zsebkendőt ajánlva fel. Nem volt rossz ötlet, bár kicsit kínos, hogy nálam sosincs ilyesmi, és az sem túl tiszteletet keltő, ha szörcsögök. Szóval elfogadtam a zsebkendőt, de ahogy a kezembe vettem, összeszaladt a szemöldököm, és kicsit előre dőltem, hogy a fény az anyagra essen. Aha, festék foltok.
- Te rajzolsz - állapítottam meg teljesen kijelentő hangsúllyal, mert ha csak nem egy koszos rajztáblát takaríttatott le valaki a gyerekkel legutóbb, akkor a maszatok bizony művészkedésről árulkodtak.
Végül újra hátra dőltem, és használatba vettem az anyagdarabot, viszonylag embert varázsolva magamból, eltüntetve a könnycseppeket és kifújva az orrom, aztán zsebre vágtam a zsepit.
- Köszi. Majd visszajuttatom - nem állt szándékomban taknyosan a kezébe nyomni, úgyhogy ez maradt, mint áthidaló megoldás.
Egy darabig aztán újra hallgattam, de utána újra én szólaltam meg.
- Hány óra van? - Nem, nem azért kérdeztem, mert esetleg be akartam volna köpni a srácot, hiszen ha úgy vesszük, akkor én magam is tilosban jártam idekint így takarodó után, hanem mert az érdekelt, hogy vajon érdemes-e egyáltalán megpróbálnom felkelni innen, vagy már úgyse tudok ma semmi értelmeset csinálni. Közben elkaptam a mozdulatot, ahogy a fiú összehúzta magán a ruhát, és újra kérdeztem.
- Fázol? - Nem szerettem volna, ha miattam fázik fel.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Gilbert Blythe
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 6. 00:36 Ugrás a poszthoz
- Aham. De nem leszel festékes tőle.-*Igyekezett megnyugtatni a lányt, bár az nem habozott sokáig, gyorsan letörölve arcát és némi trombitálás után normális, szipogás- és hüppögésmentes hangon szólalt meg, amire Gil biccentett, tudomásul véve. Valahol ugyan megfogalmazódott a fejében, hogy furán fog kinézni, ha SVK közepén odasétál majd hozzá Lyra, hogy a kezébe nyomjon egy kissé hippi lelkületű, divatjamúlt zsebkendőt, ám gondolatai egy profi gátfutó lendületével ugrották át a képet, mert már hozzászokott a hasonló dolgokhoz.
- Fogalmam sincs. Hétvégén az időnek nincs jelentősége.-*Mivel karórája vagy egyéb, idő mérésére alkalmas holmija sosem volt, megszokta, hogy nélküle járjon-keljen, valahogy mindig boldogulva. A klubhelyiségükben volt egy állóóra, aminek az ütéseire ébredt, de tulajdonképpen Gilnél az idő egyébként is relatív volt, nagyjából két állapotot ismert: azt, amikor nem tudta, mennyi és azt, amikor késésben volt. Az utóbbi többnyire hétközben fordult elő, leginkább tanítás előtt és közben. Általában a napsugarakból következtetett a körülbelüli időre, azonban gyorsan megtanulta, melyek azok az osztálytársai, akikkel minden órája közös, így őket követte, ami meglehetősen hasznosnak bizonyult, leszámítva, hogy egyszer majdnem velük tartott a pincébe is, mert elfelejtette, hogy ez az utolsó órájuk és elindult velük a Rellonba. A klubhelyiség ajtajában derült fény a félreértésre, amikor már jóformán bement velük, ám a berendezés láttán reflexből megérdeklődte, mikor alakították át az Eridont. A manőverrel sikerült begyűjtenie néhány döbbent pillantást és egy csinos rontást is, azonban lehorzsolt orrát azzal az optimista gondolattal kapargatta, hogy a maszk alatt úgyse fog látszani.
A kérdésre tért vissza a jelenbe, egy pillanatig mérlegelve.*
-Nem-*rázta meg aztán a fejét,*- csak vacak a cipzár és egyébként is túl nagy lenne.-*Ez elég evidens volt, ami azt illeti, bár őt nem zavarta- alkalomadtán akár sátornak is használhatta, vagy csempészhetett alatta emeletes esküvői tortát, különösebb feltűnés nélkül. Most, hogy a másik már viszonylag megnyugodott és beszélt hozzá, egy egészen kicsit felé fordult- inkább csak felsőtestével, mintsem egészen, hogy fejét térdére fektetve nézzen a lányra. Próbálgatta az ingoványos talajt, mert nem tudta, hogy fog reagálni a tekintetére- tisztában volt vele, hogy a legtöbben halálosan idegesítőnek találják, ha őket vizslatja, talán, mert olyan keveset pislogott. Íriszei zafírkékje a sötétben aligha látszott, főleg, hogy az álarc is árnyékot vetett, inkább csak sejteni lehetett, merre és mit néz.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Lyra Castle
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 7. 21:10 Ugrás a poszthoz
A fiú válaszát hallva felsóhajtottam.
- Ó, az a nyugalmas első év! - Igaz, nekem nem volt éppen fenékig tejfel az engem fenyegető unokabátyám jóvoltából, és később az a kaland sem tett éppen jót nekem, amiben Serennel volt részünk Londonban, de mégis visszasírtam (olykor szó szerint) azokat az időket, amikor a hétvége még hétvége volt, az éjjel pedig éjjel, és nem az az időpont, amikor be lehet hozni a lemaradásokat.
Igazából mostanában egyre többet jutott az eszembe, hogy ha végzek itt, akkor nem megyek rögtön mesterképzésre. Sok volt már nekem ez a kastély, túl régen voltam itt. Jó lenne egy év valahol máshol... Mindegy hol. Volt pénzem, hiszen eladtam apám londoni házát, arra pedig nem is gondoltam, hogy valaha vegyek magamnak egy sajátot. Minek? Sosem voltam az a fajta ember, aki meg akart telepedni valahol. Aki ingázó, az az is marad, már pedig én országok között félúton töltöttem a gyerekkorom nagy részét.
- Áh, értem. Reparoval próbáltad már megjavítani? - kérdeztem a cipzár kapcsán, de jobbára csak azért, hogy mondjak valamit, mert feltételeztem, hogy még ha elsős is a fiú, azért egy ennyire evidens dolog eszébe jut.
Aztán Gilbert helyezkedett, és ahogy ránéztem összeakadt a pillantásunk. Összehúzott szemmel vártam és álltam, ahogy nézett, mert bár nem zavart igazán, valahogy nagyon nem akaródzott nekem elfordítani először a fejem. Farkasszemezésben jó vagyok, ráadásul lekötöttek a fiú maszkján játszó árnyékok, így a végén már azon kaptam magam, hogy valójában én bámultam őt, darabokra szedve arcának látszó részeit.
- Egyszer megmutathatnád, hogy miket rajzolsz - böktem ki aztán hirtelen, és elkaptam a tekintetem, mert valahogy furcsa lett a csönd, és nem bírták az idegeim tovább a dolgot. Amúgy is különössé vált ez az este, azt sem tudtam, hogy minek ülök még mindig itt ezzel a fiúval, miközben igazából rengeteg dolgom lenne, őt meg nem is ismerem.
De aztán csak nem mozdultam. Ültem tovább, várva arra, hogy valami történjen, miközben újra ránk telepedett a csend, aztán pedig már fázni is elkezdtem, szóval lépni kellett valamit.
- Van kedved egy forrócsokihoz? - kérdeztem a fiút, csak hogy lépjünk már valamerre, és tegyünk pontot az estére. Na meg annyira azért nem is volt rossz társaság. Legalább nem faggatott.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Nikola Višnjić
INAKTÍV



RPG hsz: 17
Összes hsz: 259
Írta: 2013. január 9. 18:01 Ugrás a poszthoz
Úgy tűnik ennek a helynek megvan a maga humorérzéke, a festmények különös, mozgó alakjai legalábbis kellő mértékben szolgáltatják azt, ha egy olyan szerencsétlen elsőéves, mint én, van olyan bolond, hogy tőlük kér útbaigazítást.
És megtettem, igen, sőt, már vagy három órája csak a képek lakóit nyaggatom, hogy merre is találom a Levita házba vezető folyosót, hol rejtőzik a kékek otthona. Az az érzésem, mintha egy-egy festménylakóval ráadásul már találkoztam is volna, csak fura.. mintha elváltoztatta volna a hangját, csak megfordította volna a sapkáját, hogy ne ismerjem fel, hogy vele kiabáltam két emelettel feljebb. De nem, biztos csak képzelődöm.
Az viszont már roppantul gyanús, hogy végül ezen a folyosón kötök ki, melyet egy-két elejtett suttogásból - mely elakadó röhögésbe fullad közben - lehetőségem van a Fejetlenség Folyosójaként megismerni. Aztán persze rögtön kiderül az is, hogy miért ez a neve, mikor az egyik portré jókorát rikoltva kicsapódik, mint egy rejtett ajtó, csak épp fejmagasságban, és homlokon vág. Valahogy kicsit rosszul esik az ősöreg tölgyfa kerettel való közelebbi megismerkedés, és miközben fejemhez kapok, és megcsúszok egy banánhéjon, mely később odapillantva ott sincs, kitör belőlem egy elkeseredett kiáltás, ami leginkább egyetlen magyar szót sem tartalmaz, legalábbis amennyire tudom. De még horvátnak se tűnik.
Végül nem esek akkorát mint amekkorára számítok, de mintha csak a puffanásra várt volna a folyosó, egyszerre minden fáklya kialszik.
Tapogatózva felállok, és legnagyobb örömömre - nem, csak viccelek - a folyosó most egész máshogy áll, mint mikor még nem estem el.
 - Hahó! Van itt valaki, akinek nincs mázolt arca esetleg? - kiabálok az egyik irányba, mikor végre valahára arra az elhatározásra jutok, hogy a festményekkel többet inkább nem állok szóba. Főleg, hogy még most is rajtam kacarászik az a gyanúsan ismerős fazon.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Hegyi Nikoletta
Nyugodjék békében!



RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2013. január 9. 18:44 Ugrás a poszthoz
Nikola

Nem gondoltam volna, hogy van Bagolykőnek olyan része, ahol még nem fordultam meg a három év alatt, de be kell lássam, most, hogy tévedtem. A déli szárny valahogy fehér folt maradt a külön bejáratú térképemen. Számomra semmi fontos nem volt ott, amiért érdemes lett volna felkeresnem ezt a részt. A keleti szárny ebből a szempontból egyértelmű, magyarázatra sem szorul, az északit nem kívánom taglalni, nem éri meg, hogy szót vesztegessek rá, a nyugatin pedig a két ismert tanterem miatt vagyok járatos. Most is csak azért császkálok erre, mert Hófehérkét keresem. Na, nem a hét törpével. Az a mesében van, de remélem, hogy az én baglyom, Hófehérke, nem csak ott. Illetve ... na, mindegy. Valahol eltévedt, nem csodálom szegényt, itt én is eltévednék. Egy fehér bagoly a szürke folyosón igencsak feltűnő látvány, ráadásul süket szegényke, hiába is kiabálnék neki, viszont a látása, éles, mint egy sasnak, de ezek szerint a tájékozódó képessége a nullával egyenlő. Tekergetem a nyakam, rajta a fejemmel jobbra-balra, hogy megleljem a kis kóborlót. Miközben felfelé nézek, mert hol is lehetne máshol egy bagoly alap esetben, nem tudok a lábam alá is nézni, mert ahhoz kéne még egy szem legalábbis a fenekemen.
~Hol lehetsz, te kis bujdosó? Ne komédiázz velem, mert egy hétig nem kapsz egeret uzsonnára. ~ Jeges riadalomként mar a szívembe a felismerés, hogy mi van, ha nem csak egyszerűen elcsatangolt, hanem valami baja esett vagy elrabolták. Az utóbbinak kicsi volt az esélye, de az előbbit nem lehet kizárni. Most már szorongva bolyongok tovább az ismeretlenben és szemeimmel a sarkokat és a magaslatokat kutatom, de nem látok semmit.
- Nem látok semmit. Mi történt? Hirtelen az összes fáklya kialszik és csak a falak adnak támpontot a további tájékozódásra, amíg elő nem kapom a pálcámat.
- Lumos Maxima!- Előre világítok, amennyire csak engedi a fénycsóva, de inkább hallok valamit, mint látnék. Emberi hang, ez megnyugtató. Ezeken a régi folyosókon bármi előfordulhat. A szellemekhez már hozzászoktam, de azok nem szoktak így viselkedni. Általában csak átlibegnek a falakon és nem ücsörögnek a földön, mint az az alak, akit meglátok a pálcám pulzáló fényében.
- Ki vagy te és mit csinálsz ott?- Teszem fel a lehető legésszerűbb kérdést, ami abban a percben eszembe jut. Nem vagyok éppen a legnyugodtabb, ki tudja, miféle szerzet lehet, ezért tisztes távolból hallgatom a választ.
Mutasd itt csak az ő hozzászólásait
Átrium - összes hozzászólása (2419 darab)
Oldalak: [1] 2 3 ... 11 ... 80 81 » Fel