Határozottan kijelenthető, hogy Keith alapvetően későn fekvő, és korán kelő típus. Ez alól természetesen csak az iskola kivétel - régebben a művészsuliban kilenckor, vagy jobb esetben tízkor kezdődött a tanítás, úgyhogy ő már jó előre borzolja szőke sörényét azzal a jellegzetes aggódó ábrázatával, ha arra gondol, hogy itt már nyolckor egy padban fog ücsörögni. Nem is igazán azzal van a gond, hogy fel kell kelni, hisz legfeljebb le se fekszik, de ha tényleg minden órán ott akar lenni, akkor szinte egyszer se fogja tudni normálisan lefesteni a reggeli tájat. Mivel ez alapjáraton elfogadhatatlan a számára, a tegnap reggelhez hasonlóan ma is elindult ötkor, hogy előre kinézze magának a legmegfelelőbb helyszíneket - méghozzá teljes menetfelszerelésben.
A Bagolykőben töltött harmadik nap reggelén a Bagolyházat találta meg magának, ahol a fél órán át tartó tátogó gyönyörködés után bizony a kedves huhogók is besegítettek a festésbe; a két jókora vászonra, amit addig a hóna alatt hurcolt, két stílusú festmény került, és jó pár madárpotyadék. Ez utóbbi különben megtalálható Keith fején, nyakán, fekete nadrágján, és még az "alig" összefestékezett, a teljesség kedvéért véletlenül se egyformán letépett ujjú bő pólóján is. Mostanra azonban már visszafelé battyog, vidáman dúdolva egy Who dalt, hóna alatt a gondosan betakart képekkel, mezítláb, vállán az eszközeit, cipőjét és az elvarázsolt állványt rejtő táskával, ujjain tökéletes játékot kínáló pecsétgyűrűkkel, és bő karperecekkel.
Az esze valószínűleg még mindig valahol az Északi toronyban van, ugyanis csak négyszer fordul le rossz sarkon, töretlen lelki békével kérdezgetve az összekent arcára kissé furcsán néző diákokat, hogy merre találja a nagytermet. Mikor ez is megvan, és már egy szájából kilógó pirítóssal dúdolgat tovább, igazán nem maradt más feladat, minthogy visszatérjen a meleg Eridonba - utólag visszagondolva nem is tudja, hogy miért vette le a cipőjét, de valószínűleg már cipőben is fázott, úgyhogy a talpát érő hideg márványlap már csak bent tartja a hideget.
- O-o...- Motyogja szórakozottan, mikor a keleti szárny első emeletén bolyongva, feltehetően a lépcsőt keresve meglát egy éppen előtte rohanó leányzót. Nem is igazán figyel oda, festés után mindig olyan furcsa lelkiállapotban van, úgyhogy teljes egészében máshol járva figyeli a csodálatos festményeket, és további 2-3 falat pirítós elpusztítása után arra is rájön, hogy soha nem járt még ennél gyönyörűbb folyosón - képzeljük csak el, hogy ezek után milyen kiábrándító érzés, hogy még el se érhette a teljes extázist, de az előtte rohanó lány már rosszul lett.
Valamennyire érzékeli ő a külvilágot, az például feltűnik neki, hogy gyorsan lassulnak a léptek, úgyhogy egy pillanatra leveszi tekintetét a mennyezetről mosolygó angyalkáról, és mint kiderül, ebből az ég világon semmi haszna nem származik.
- Te jóságos ég! - Szökik ki belőle gyorsan, de a tudatalattija megint csak gyorsabbnak bizonyulnak; hirtelen annyira megijeszti ez a látvány, hogy rögtön a lány földre esése után még a kék pulcsija bal ujja is kigyullad.
- Merlin szakállára! Ne haragudj! - És már pálcáját előkapva rohan is készségesen, hogy gyorsan eloltsa a lányon keletkezett tüzet; a festményeket azonban csak azután rakja le a földre kínos óvatossággal, miután egy jól célzott, ám kissé erősre sikeredett locsoló bűbájjal teljesen eláztatta a lányt. Az egész nem tart tovább 7-8 másodpercnél, szerencsére a pálcáját mindig kéznél tartja, de azért okozhatott egy váratatlan támadást az iskolatársának.
- Mit segítsek? - Kérdezi, miközben bocsánatkérő arccal leguggol hozzá, hogy még mielőtt véletlen kinyírná a lányt, még utoljára láthasson egy kócos, összekent arcú idiótát. Mázli, hogy erre sétált, nem?
- Ez kell? - Teszi hozzá hirtelen néhány másodperc múlva, mikor tekintetével követve a lány utolsó mozdulatát megakad a pillantása egy bájitalos fiolán, amit roppant előzékeny módon ki is ránt a táskából.
A Bagolykőben töltött harmadik nap reggelén a Bagolyházat találta meg magának, ahol a fél órán át tartó tátogó gyönyörködés után bizony a kedves huhogók is besegítettek a festésbe; a két jókora vászonra, amit addig a hóna alatt hurcolt, két stílusú festmény került, és jó pár madárpotyadék. Ez utóbbi különben megtalálható Keith fején, nyakán, fekete nadrágján, és még az "alig" összefestékezett, a teljesség kedvéért véletlenül se egyformán letépett ujjú bő pólóján is. Mostanra azonban már visszafelé battyog, vidáman dúdolva egy Who dalt, hóna alatt a gondosan betakart képekkel, mezítláb, vállán az eszközeit, cipőjét és az elvarázsolt állványt rejtő táskával, ujjain tökéletes játékot kínáló pecsétgyűrűkkel, és bő karperecekkel.
Az esze valószínűleg még mindig valahol az Északi toronyban van, ugyanis csak négyszer fordul le rossz sarkon, töretlen lelki békével kérdezgetve az összekent arcára kissé furcsán néző diákokat, hogy merre találja a nagytermet. Mikor ez is megvan, és már egy szájából kilógó pirítóssal dúdolgat tovább, igazán nem maradt más feladat, minthogy visszatérjen a meleg Eridonba - utólag visszagondolva nem is tudja, hogy miért vette le a cipőjét, de valószínűleg már cipőben is fázott, úgyhogy a talpát érő hideg márványlap már csak bent tartja a hideget.
- O-o...- Motyogja szórakozottan, mikor a keleti szárny első emeletén bolyongva, feltehetően a lépcsőt keresve meglát egy éppen előtte rohanó leányzót. Nem is igazán figyel oda, festés után mindig olyan furcsa lelkiállapotban van, úgyhogy teljes egészében máshol járva figyeli a csodálatos festményeket, és további 2-3 falat pirítós elpusztítása után arra is rájön, hogy soha nem járt még ennél gyönyörűbb folyosón - képzeljük csak el, hogy ezek után milyen kiábrándító érzés, hogy még el se érhette a teljes extázist, de az előtte rohanó lány már rosszul lett.
Valamennyire érzékeli ő a külvilágot, az például feltűnik neki, hogy gyorsan lassulnak a léptek, úgyhogy egy pillanatra leveszi tekintetét a mennyezetről mosolygó angyalkáról, és mint kiderül, ebből az ég világon semmi haszna nem származik.
- Te jóságos ég! - Szökik ki belőle gyorsan, de a tudatalattija megint csak gyorsabbnak bizonyulnak; hirtelen annyira megijeszti ez a látvány, hogy rögtön a lány földre esése után még a kék pulcsija bal ujja is kigyullad.
- Merlin szakállára! Ne haragudj! - És már pálcáját előkapva rohan is készségesen, hogy gyorsan eloltsa a lányon keletkezett tüzet; a festményeket azonban csak azután rakja le a földre kínos óvatossággal, miután egy jól célzott, ám kissé erősre sikeredett locsoló bűbájjal teljesen eláztatta a lányt. Az egész nem tart tovább 7-8 másodpercnél, szerencsére a pálcáját mindig kéznél tartja, de azért okozhatott egy váratatlan támadást az iskolatársának.
- Mit segítsek? - Kérdezi, miközben bocsánatkérő arccal leguggol hozzá, hogy még mielőtt véletlen kinyírná a lányt, még utoljára láthasson egy kócos, összekent arcú idiótát. Mázli, hogy erre sétált, nem?
- Ez kell? - Teszi hozzá hirtelen néhány másodperc múlva, mikor tekintetével követve a lány utolsó mozdulatát megakad a pillantása egy bájitalos fiolán, amit roppant előzékeny módon ki is ránt a táskából.