Nem mindig a faluban sétálgatás ad neki lelki biztonságot. Lehet, hogy ott is ugyanúgy lehet gondolkodni, de mégis a kastélyba jár minden egyes nap, barátaival egyetemben. Így hát az is sokat számít neki, és amint ideje agy kedve akad, fel is látogat, egyre növekvő sűrűséggel, órákon kívül is. Ez akkor is így volt. Végre akadt ideje, mert valahogy a kedvével sosem jött össze a dolog. Valamely összetevő mindig hiányzott, de kihasználta az alkalmat, mikor megtalálta őket. El is indult hát, és a faluból viszonylag gyorsan felért, mert egyáltalán nem volt messze. Tekintete a köveken vándorolt egészen a kapuig, onnan felemelt fejjel, a kastély tornyait figyelve sétálgatott. Bent, az épületben már nem volt ötlete merre menjen, így elindult az egyik irányba, és csak ment. Addig, amíg egy folyosóra nem érkezett, aminek falát egy egybefüggő freskó borította. Egészen jól mulattak rajta a szereplők, és a látványtól egy félmosoly is felcsúszott szájára. Tovább lépdelt, de csak a falat nézte, azt nem, hogy hova teszi a lábát. Eléggé elbambult, így csak kis fáziskéséssel vette észre, hogy nincs egyedül. Minden gondolkodás és tétovázás nélkül közelebb sétált hát, és a pad másik oldalára leült.
-Szia.-köszönt, mint mindig.-Zavarok?-kérdezte végül meg illedelmesen, mert nem akarta bármiben is megzavarni a lányt. Nem tudta megállapítani arckifejezéséből, hogy milyen kedve van, így ez a kérdés létfontosságú volt számára. Kabátját még nem vetette le, csupán szétnyitotta, mert ott már melege volt.
-Szia.-köszönt, mint mindig.-Zavarok?-kérdezte végül meg illedelmesen, mert nem akarta bármiben is megzavarni a lányt. Nem tudta megállapítani arckifejezéséből, hogy milyen kedve van, így ez a kérdés létfontosságú volt számára. Kabátját még nem vetette le, csupán szétnyitotta, mert ott már melege volt.
Ruha