Danielle

Lassan kezdett túl sok gondolat kavarogni a fejemben. Csak kergették egymást, mint a gyerekek.. Annyi megválaszolatlan kérdést hagyott bennem Ráhel, Fruzsi, Elizabeth, Danielle és még hadd ne tudjam hányan. Bár a legtöbbjére csak vállat vonok, idővel úgyis kiderül, ha meg nem, akkor nem is annyira fontos. De amelyek Ráhel körül keringtek, egyre jobban belém martak. És nem csak ez. Persze, ez is, de most még más, egy megbúvó gondolatom is utat tört magának, és elárasztott, akárcsak egy özönvíz. Ginger. Már nem nincsenek "látomásaim", nem látom egy sötét szobában sírni, ilyenkor már nem szédülök meg vagy esek össze, mint egy kislány. Nem, már megszűntek ezek, ami két dolgot jelenthet, és egyik borzasztóbb mint a másik. Az első az, hogy kezdem túltenni magam lassan a halálán, ami önmagában is borzalmas, hiszen a rohadt életbe! Nem egy lány volt az utca végéről, hanem sokkal több. A barátom, a lelki társam, egy lény, aki megértett, velem volt, figyelt rám, és a húgom. Most meg hol van? Talán egy kics*sz*tt koporsóban a föld alatt porlad már egy jó ideje. És én még mindig nem vertem véresre Fredet azért, amit művelt a húgommal. Még ha közvetve történt is az egész ügy, hozzá lehet visszavezetni, hogy miért rohant bele Ginger a saját vesztébe. Reménytelenül volt szerelmes. Nem tudom mit látott abban a nyámnyila alakban, de valamivel évekre megfogta ezt a szerencsétlen lányt. Tipikusan azzal a fajta szerelemmel volt megátkozva a húgom, amelyik egy életre szól. És biztos vagyok benne, hogy akárhol is van most, még mindig teljes szívéből szereti őt.  A másik lehetőség, amiért megszűntek ezek a víziók az az, hogy valóban meghalt a lány. Talán valamilyen úton kapcsolatba akart lépni velem, üzenni akar,t hogy merre van, hogy szüksége van rám, legyek mellette, keressem meg. De most már túl késő. Mindenhez túl késő.
Nem volt erőm tovább tépelődni a dolgon, legalábbis a szobámban nem. Egy szürke melegítőt magamra vettem és valami ár számmal nagyobb kampánypólót, majd nekiindultam az erőnlét termének. Valahol le kell vezetni a feszültséget, a felgyülemlett erőt, valami másra kell összpontosítani, koncentrálni, gondolni. Ehhez pedig tökéletesen alkalmas egy régi mugli sport, amit leleményesen kosárlabdának hívnak. Nem valami bonyolult dolog egy kviddicshez képest, bár a labdát minden alkalommal lentről kell dobni. Gurkók ugyan nincsenek, de az ellenfél 500 tonnás, bálnaméretű játékosai alkalmanként rosszabbak. Tehát belépve ebbe a terembe felkapcsolódtak a lámpák, fényár öntötte el az egész helységet, ahol kissé áporodott volt a levegő és tipikusan tornaterem szagot árasztott. Elvettem egy kosárlabdát. Nem mintha tudtam volna, hogy melyik is az, de fel volt hatalmas betűkkel festve rá. Szóval elkezdtem először csak egy helyben pattogtatni, majd magam körül, végül végigrohantam a termet magam mellett vezetve a varázstalan labdát, a két pontos vonalnál megálltam és a gyűrűre dobtam. Elsőre nem sikerült.
Vagy 20 percig is edzettem, mire úgy kifáradtam, mint egy liba. A golyót hagytam a kosárra találás után elpattogni a teremben, én meg összeestem úgy ahogy voltam, a palánktól 3 méternyire. Lihegtem, nedves pólómat pedig valahogy leerőszakoltam magamról és elhajítottam. Visszahanyatlottam, most már egészen stabilizálva vettem levegőt, mikor hirtelen elaludtak a fények és konok, súlyos sötétség vett körül. A labda elhaló hangjam még pluszba ráadott az egész helyzetnek az iróniájára, és a régi félelmek, rossz és fájdalmas emlékek mind előtörtek egy olyan helyről, ahol már nem egyszer meghaltam. Felültem, de még mindig nem csinált semmit a világítás. Talán csak akkor működik, ha folyamatos mozgás érzékel, vagy kialudt, vagy nem tudom. A paranoia és a szorongás kezdett eluralkodni rajtam, pulzusom pedig vagy 100 értéket ugrott, mikor a magára hagyott labdám nekiütközött valaminek, ami nagy csörömpölést hallatva felborult vagy nem tudom mit csinált. Nem mozdultam, mintha vártam volna rájuk. Hogy elkapjanak, hogy azt csinálják velem, amihez értenek.

Danielle

Ahogy eleinte a sötétség felváltotta a világosságot, még nem történt semmi. De idővel egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a félelem jelei. Mindenhol őket láttam, sarokba szorítottak, késsel közelednek, kört alkotnak, nem engednek kitörni. Láttam, ahogy egy székhez kötnek valami zsineggel, ami egészen a húsomig hatol, minden egyes szívdobbanással mintha nem vért juttatna az ereimbe, hanem fájdalmat, kínt, gyötrő emlékeket, félelmet. Mikor a labda nekicsapódott valaminek, abban a pillanatban a maradék eszemet is teljesen elöntötte a borzongás, a félelem, hogy bármelyik pillanatban elvághatják a torkomat vagy átszúrhatják a hasamat egy vasrúddal.
Mikor kinyílt az ajtó, totál beparáztam. Mintha eddig nem lettem volna, eddig is úgy éreztem, hogy mentem szívrohamot kapok, de ahogy lassan nyikorogva kinyílt az ajtó, és egy fikarcnyi világosság áradt csak be rajta, kezeimmel megtámasztottam magam. Hirtelen nagyon éber lettem, ösztönösen a nem létező övemhez nyúltam a nem létező berettámért, majd próbáltam hátrafelé vánszorogni pókjárásban. Kivert a hideg, pulzusom a felső határértéket verdeste.
Ahogy valami hozzám ért hátulról, nem sokon múlott, hogy nem kezdtem el ösztönösen védőmechanizmusomat feleleveníteni. Ahogy az illat tudatosodott bennem, egészen megnyugodtam, mindkét kezem az ő karjaira tettem, és a felszabaduló adrenalintól hevesen lélegeztem valami megmagyarázhatatlan, felszabaduló nevetés kíséretében.  Hátradőltem a lánynak, persze, nem teljes testsúlyból, és próbáltam felnézni rá a sötétben.
- Danielle..
Észre sem vettem, hogy míg totál átadtam érzékeimet a félelemnek és a védekezés felállításának, tudat alatt gondolatban kerestem néhány fegyvernek minősíthető sporteszközt. Mikor viszont rájöttem, hogy "csak" a vámpír leányzó van itt mögöttem, a telepatikus módon magasba emelt 4-5 labdát hirtelen elengedtem, amik körülöttünk értek földet, majd nagy amplitúdójú pattogásokkal szétszéledtek.
- Idén még nem féltem ennyire.
Nevettem el magam, majd még kissé remegő végtagokkal megfordultam, hogy szemben legyek háztársammal. Megajándékoztam két puszival, majd egy harmadikat is kapott az orra hegyére.
- Hogy vagy, édes? Időtlen idők óta nem láttalak.

Danielle

A nevemet hallva kezdtem magam összeszedni. Átkozódtam, persze ezt is pusztán gondolatban, hogy hogy tojhatok még mindig be ennyire. Hisz alig 4 percig váratott a vörös, amíg meg nem ölelt, de ennyi idő elég volt, hogy tudatosodjon bennem, soha nem leszek már normális. Egy átlagos varázsló, vagy egy mugli esetleg arra gondolhat, hogy kiégett a villany, vagy túl késő van és leoltották a pilácsot, de én?! Számomra szörnyek jelennek meg pisztolyokkal és késekkel, mint egy kisgyerek rémálmaiban. De az én rémálmom valódi volt éveken keresztül, nem csak egy vagy két éjszakán gyötörtek.
Kezeim az övéi fölött haladtak, a hátán kezdtek el végül körözni, míg arcom a lány hajához nyomtam finoman.
- Esküszöm besz*r*ttál.
Leheltem ki nevetősebb hangon, ami már a felszabadult öröm miatt volt. Mégsem kellett megint egy autóban töltenem órákat, hogy aztán újfent napokra bezárjanak valahova, ahonnan az eddigi pár alkalommal csak a szerencse vitt ki.
- Emlékszem, hogy ne emlékeznék.
Nyomtam egy puszit a hajára, majd egyik kezemet végighúztam a karján egészen a derekamig, amit átölelt, majd ugyanígy visszafelé.
- Már túl kellett volna lépnem ezen az egészen, hisz már.. elvileg nincs mitől félnem. De nem tudom.. Te, izé.. apádról van valami.. Hír?
Amit én tudni véltem az apjáról eleinte az pontosan megegyezett azzal a tudással, amit Danielle birtokolt. Magyarul a béka seggéről sem tudtunk semmit. Most, amit tudok, az egyik sem túl felemelő választási lehetőség. Az egyik szerint szigorúan őrzött börtönben fog rohadni az idők végezetéig, a másik szerint ott helyben megölték a berontó nemzetvédelem. Talán egyiknek jobban örülne, mint a másiknak. Hogy juthattunk el idáig, egyszerűen képtelenség. Válaszára várva gyorsan kiürítettem a fejem, magma elé képzeltem a lámpák áramkörét, végül egy kicsit feltekertem az energiát. Nem árasztott el minket a fény, félhomálynak is túlzás volt, de pont elég volt, hogy lássuk egymást.

Danielle.

Nem mondom, hogy reménykedtem, mert ezen a szinten már rég túlléptem, de valami halovány csillanás mindig előttem játszott, hogy lehetek még normális, élhetek teljes életet. Nem. Bebizonyítottam saját magamnak, hogy soha nem tudom kiszakítani magam abból a burokból, amibe belekergettek, de tudjátok mit? Nem is akarok. Ha ez az örökségem, hát épp itt az ideje, hogy vállaljam, és nem futhatok előle örökké.
- Vicces kedvedben találtál rám, mi?
Kicsit talán a kelleténél hangosabban mondtam, elvégre alig pár centi választott el minket, de olyan eufórikus érzés kerített a hatalmába, hogy miközben ezeket kiejtettem, még el is nevettem magam. Mint valami idióta, de esküszöm, így is éreztem magam. Nem egy éve üldöznek és az életemet akarják megkeseríteni, én meg egy számomra igenis fontos lányt ölelek, aki mellesleg vámpír is. Na én is f*szán összehoztam a dolgokat, mondhatom. Ja, és ki ne hagyjuk, hogy Ráhelnek van egy lánya. Tőlem.
- Azon kevesek közé tartozol, életem, akiktől még akkor sem futnék el, ha az ellenségeimet támogatnák.
És komolyan is gondoltam. Egy kicsit eljátszottam a gondolattal, elvégre annyira nem lehetne lehetetlen az egész. Mármint hacsak az apjára gondolok vagy arra, hogy pusztán a megjelenésem az életében mit okozott neki..
Egészen elfelejtettem, hogy milyen képességei vannak a lánynak. Mármint nyilván azon túlmenően, hogy nem muszáj lélegeznie. De milliószor jobb a füle, mint akármelyikőnknek itt az iskolában, így az izgalmamat és talán az aggodalmamat is sikerült észlelnie kérdés közben és után is. Valamivel próbáltam elterelni a gondolataimat, így gyorsan az áramforrásra kezdtem koncentrálni, ami nem volt túl megerőltető feladat. Tekintve, hogy mostanában én is egyre gyakrabban használom ezt a képességemet.
Elhúzódott tőlem, mire egyik kezemmel a hajamba túrtam. A gyér megvilágításban elindultam a fal felé, odaérve pedig hátamat nekivetettem majd mindkét lapát tenyeremmel megdörzsöltem az arcomat.
- Mit akarsz hallani? Hogy én mit remélek vagy hogy valószínűleg mi történt?
Jobb előbb megkérdezni tőle, mielőtt válaszolok. Imádom ezt a lányt, semmi áron nem akarok neki még több fájdalmat okozni, de ez nem biztos, hogy fordítva is igaz.

Katie.
-akkor, 5 - 10 perccel később


 Hát, már egy ideje bizony hanyagolnom kellett szegény kis Katiet, nyilván kissé mellre is szívta. Ám ez alatt az egy év alatt nagyon sokat és jól fejlődött. Eleinte már annak is örültem, hogy ha saját magát nem boxolta szembe és taknyolt el mert rálépett a kikötődött cipőfűzőjére. Voltak kifejezetten jó taktikái neki is, például amikor ormótlan és kissé szemtelen módon hátulról esett nekem, de mind a mai napig állítja, hogy akkor is csak a lábában botlott meg. Minden esetre az volt az egyik olyan alkalom, amikor úgy tarolt le egészen a padlóig, hogy még a homlokom is bevertem.
 Oroszország után ez lesz az első alkalom, hogy ismét adok neki egy kis löketet a jövőre való tekintettel. Bár azt meg kell hagyni, hogy könnyebb dolga lesz így a kislánynak, hogy úgy fogyok lefelé, mint a parancsolat - habár ő eztet még nem konstatálta. Na majd most. Megreptettem felé egy baglyot, és olyan magamhoz híven kecsesen elindultam a megbeszélt idő előtt .. teszem azt, 10 perccel. Plusz kiérni a házból, meg elindulni ezzel a lábbal, meg felérni és az esetleges kis bajok, mint levadászni egy-egy Holdat az égboltról vagy űrszondát lőni fel Föld körüli pályára, de ezek persze magán bizniszek. Hatalmas előnye lesz így, hogy nem vagyok a helyzet magaslatán, de legalább rendesen kipróbálhatja az erejét és bemutathatja élesben, hogy mit tanult, amíg én el voltam a ruszkik vodkás tanyáját megcsodálva. Később pedig az ezt követő küzdelem, hogy a nyamvadt életem is valahogy magamban tartsam valamint ne essek darabjaimra. De fúú, készen állok egy újabb különórára a kedvenc Levitásommal. Most kivételesen nem fogom úgy lenyomni mint a bélyeget és nagyon nagyon reménykedek abban, hogy bemutat valamit az elmúlt hónapok tiszteletére. Igaz, tarthatnánk már a hirtelen szándékú támadásoknál is, ha nem vesztegetek el jó 9 és fél hónapot a szülőhazámban, de... majd behozzuk.
 Beérve már ott láttam a kislányt, és valljuk be, a tornaszerkója azért mindig felvarázsolt az arcomra egy mosolyt - akármilyen volt a hangulatom vagy állapotom. Mikor nézhet meg az ember fia egy ilyen formás hátsó részt, hm?.. Na de vissza a helyzethez. Ott csücsült a futópad szélén, mire megforgattam a szemeim. Azt hittem mostanra már lefutott vagy 5 kilométert is azon a szalagon, nem csak ott ül és vár (i love 30Y). Hosszú, kócos és borzas hajam alól pillantottam fel rá remélve, hogy azért nem fog rátörni a frász a felettébb sem kellemes látványomtól - amit főleg a beesett szemeimnek, az alattuk lapuló karikáknak és a kiálló arccsontomnak lehet majd megköszönni.
- Mire vársz, fel arra a futópadra! Egy, kettő!
 Még tapsoltam is egyet hozzá, amint pedig megfordult felmászva a gépezetre, megint csak nem fogtam magam vissza az alapos végigmérésében. Azt hiszem ezt hívják annak a bizonyos szemmel vetkőztetés momentumnak, de én is csak pasiból vagyok. És az is igencsak nekem imponáló, hogy azt az inget minden egyes alkalommal felveszi, amit még a legelső találkozásunkkor voltam kedves neki ajándékozni. Micsoda kegy.
- Mit a legkisebb fokozatra?! Mert majd tuti el fogsz menekülni laza kis kocogó tempóban a nagyfiúk elől! Maximumra, így van, 10 percig. Utána kapsz 1 perc légző szünetet.
 Ott álltam vele szembe, amíg várhatóan teljesítette a feladatot, és mihelyst már félig kipurcant, így egyenlőek voltunk most már energetikailag is. Hagytam, hogy magához térjen a viszontlátás első sokkja után, ekkor pedig váratlanul még egy puszit is adtam az arcára. Valami, amit azért az ember nehezen ad fel és felejt el : dolgok, amelyekben profik vagyunk.
- Kosárpályára megyünk. Nem, nyugi, nem fogunk kosarazni, nem azért kosárpálya a neve.
 Kezem teljesen nyugodtan akasztottam a Levitás nyakába, bár amennyire én lazán kezelem már a társaságát, szerintem ő még mindig annyira feszült. Megszokhatta már tőlem ezt a bánásmódot, de.. kinek a pap, kinek a papné, kinek meg a feszület. Helyre érve egy óvatlan pillanatban mögé surrantam, mindkét kezét hátrakulcsolva tartottam háta mögé, testem egészen nekifeszült az alacsonyabb és fiatalabb lányénak. Szám a füle mellett volt, hangosan szívtam be és fújtam ki a levegőt kicsit hergelve ezzel - bár nem tudom hogy sül el, miként hat rá, mennyire érzékeny a füle.
- Hogy szabadulsz?
 Suttogtam halkan valami hátborzongatóan mély hangon, az arcom pedig ugyan nem láthatta, de fél oldalt megjelent egy nagyon kéjenc és sunyi vigyor. Uralni próbáltam a gondolatait, ezt nagyon jól tudta, ez volt az egyik első alapvető gondolat, amit a fejébe vertem. Uralkodni a másik felett.

Katie. : D

 Na igen, várható volt ez az arckifejezés, amit majdnem minden egyes élő ember megejt felém, aki valaha látott régen és most. Különböző módon, de mindannyiuk szeme nagyjából azt engedi sejtetni, hogy "Jól van haver, remélem, azért jó bőrért szabattad át magad" és társai. Katie arcára is felmászott a néma kérdés, ám felelet nélkül küldtem fel futni. 5 percig nagyon szépen bírta, eleinte még az egyenletes légzés is ment, majd lassan megszaporázta, később össze-vissza lihegett, aztán már levegőt se kapott, és bumm! Kezemmel finoman az arcomra csaptam, ujjaim közt meg kikukucskáltam, hogy azért még egyben van-e a hatalmas és zajos földet érés után. Mint egy szerencsétlen, utcára kidobott kiscica, úgy somfordált oda hozzám kissé megnyugtatva a lelkem: nem lesz se vakbélgyulladása, se agyrázkódása.
 A lekókadt fejű Levitást magamhoz ölelve haladtunk a terem másik felébe, a támadó állásommal meg nyilvánvalóan meg is sikerült lepnem. A kisebb lihegés a hallóközpontjába nem volt a legjobb húzás, de hát honnan tudhatta, hogy lőtt sebű lábra fog beletaposni. Nem volt szüksége a könyök mozdulatra, azon nyomban eleresztettem, sőt, kissé meg is löktem, holott nem állt szándékomban. Lábikóm szúrni kezdett meg lüktetni, fájni, zsibogni, megjelentek a hangyák is és kicsit sem vörösödött el a fejem, áh, ugyan, dehogy. Megejtettem egy halvány "minden rendben" mosolyt Katie felé, mutató ujjam felemelve kis időt kérve magamnak, majd ezzel a sebességgel szépen a hátamra vágtam magam a kosárpálya elején várva, hogy majdcsak alábbhagy eme nemes végtagomat kínzó érzés. Úgy 10 másodpercig még eltartott ez a procedúra némi erős szédüléssel megtoldva, majd hirtelen az egész szinte varázsütésre szűnt meg majd fordítottam a fejem a kislány felé.
- Ez nagyon szép volt. Kiváló mozdulat, pontos lépés.
 Az. Pontosan bele abba a lábba, amelyik amúgy is még nyögi a legutóbbi túráját. Hátul megtámaszkodtam az alkaromon és úgy fél perccel később még arra is rávitt a lélek, hogy ismét felálljak.
- Figyi. Nem estél el, nem a saját lábadra tapostál, nem botlottál meg : ügyes. Sőt, még le is szereltél magadról : azért ez már valami.
 Mutató ujjam végig felemelve tartottam és hadonásztam is vele, végezetül a mancsaimat egymásnak ütögetve tapsoló hangot hallattam. Huh, csak ne most kapjon el megint a láz, nem lenne túl jó részlet.
- Akkor most mi. Mit szeretnél csinálni? Vagy rám bízod?
 Most először hagytam neki választási útvonalat, eddig egy alkalommal se ajánlottam fel neki ilyen nagy kegyesen a dolgot. Most nyitott voltam mindenre az alvástól kezdve egy új univerzum megteremtéséig. (De azért csak nem tartottam be a személyes buborék távolságot, ott voltam közvetlen az orra előtt, mihelyst már nem hadonásztam az ujjammal.)

Szépvölgyi Richárd