Hanna

Nem szeretem a magánéletem más orra alá dörgölni, így valószínűleg senkinek sem tűnt fel a viselkedésemen, hogy a megszokott rugalmasság és vidámság mögött komoly problémák lapulnak. Nem szeretem a pletykákat, sosem szerettem. Mindig rettegek, amikor hallok egyet. Legtöbbször elkerülöm őket, egyik fülemen be, másik fülemen ki. Most azonban mást is hallottam... Aki fontos volt számomra, arról. A legrosszabb az egészben, hogy én addig nem tudtam róla, nem nekem mesélték. Én csak hallottam a folyosón, járőrözés közben. Két diák... Egymásnak... A visszhangzó, nyirkos folyosón. Hát, igen. Talán igazat mondtak. A legijesztőbb az volt, hogy reálisnak véltem. Egyértelműen reálisnak, hiszen számtalanszor volt már ilyenre példa. Így tehát, pár nap gondolkodás után tiszta vizet akartam önteni a pohárba. Felkerestem Hannát, beszélnem kellett vele. Nem bírtam tovább.
Elsiettem az erkélyre, de egy kicsit sajnos késtem. Sokszor visszarohantam még a tükör elé, hogy biztos jól nézzek ki. Számomra ez még mindig ugyanolyan fontos, mint az elmúlt években. És nekem még mindig fontos a lány... De úgy néz ki -velem ellentétben- ő mások felé is kacsintgat. Majd most kiderül az igazság...
-Szervusz, Hanna... -biccentettem felé, közelebb és közelebb lépdelve, majd jól levágva magam az egyik ülőalkalmatosságra- Köszönöm, hogy eljöttél. Talán a véletlen műve, talán a sorsé, de beszélnünk kell. Van sejtésed arról, hogy miért, s miről? Szívesen meghallgatlak...
Fájt ránézni, így igyekeztem távol maradni tőle. Valahogy zavart ez az egész, ez a helyzet. Hálás voltam magamnak, hogy így intéztem el, de mégis megalázó volt számomra. Ciki... Rossz... Nem nagyon hittem volna, hogy pár évvel később egy ilyen nap is eljön. De hát ez van.

Hanna

Az esetek nagy részében csak kerülgetem a forró kását, de most szerettem volna hamar túlesni a dolgokon. Nyilván érthető, hogy miért. Néhány másodpercig viaskodtam, harcoltam magamban. Nyilván nem könnyű az én helyzetem sem. Ez az egész valahol mindkettőnk hibája, hiszen egy kapcsolat két emberről szól.
-Hát jó... -sóhajtottam, majd folytattam is- Az utóbbi időben egy kicsit elhanyagoltuk egymást. Gondolom az új tanév miatt, vagy nem tudom, de ez az igazság. Így jött ki a lépés és kész. Ezzel gondolom mindketten egyetértünk. Nos, de ilyen másokkal is előfordult már, mégsem mentek szét! Te viszont, úgy hallottam rendkívül nyitott vagy a férfiak felé. Ott van például Rud... Vele mi van mostanában? Gondolom tudod, miért ne tudnád. -hadartam el, mivel kicsikét izgultam. Nem tagadtam volna ezt előtte sem... Azt azonban leszögezném, hogy nem kiabáltam. Higgadtan szóltam, bár hangomból érződött a csalódottság és egy kicsikét a harag is. Én nem akartam ok nélkül vádaskodni. Én sosem voltam féltékeny Hannára, nem kértem számon egyik tettét sem, de minden forrás azt bizonyítja, hogy mostanság összefutott az exével. Talán nem is egy alkalommal, de jól elbeszélgettek. Erre azért már jogosan rákérdezhetek, nemde? Szerintem nekem van igazam, s nagyon reméltem, hogy velem együtt Hanna is megérti ezt a helyzetet.
-Magyarázatot kérek, nem többet... Elrontottam valamit? -kérdeztem bágyadtan, de ugyanolyan energiával. Tombolt bennem valami odabenn, de még nem tört ki. Nem is akartam, hogy kitörjön. Sajnáltam, hogy nem megoldotta a problémát, hanem máshoz ment. Nem is értettem, hogy mi hiányzott neki. Talán a kalandvágy? Mellettem nem lehetett olyan élete, amilyen alapból volt, a bunkó és vakmerő Rellonos csajszi... Talán ez nem tetszett neki, mást nem tudok elképzelni.

Hanna

Csodálkoztam, hogy még a férfiakat neveti ki. Nem értettem, mire ez a nagy gúnyolódás. Előjött az igazi arca? Vagy ez csak a problémák elől viselt álarc? Fogalmam sem volt, nem tudtam mit higgyek. Meginogtam, mint egy fáradt vándor. Túl sokat utaztam... Túl sok volt a harc és a küzdés az életem során, a napok túlélésébe elfáradtam. És ez a fáradtság a bajt is magával hozta. Pihennék, de nem tudok. Lassan már a harc végéhez érek. Idővel jobb lesz. Miért tántorodtam el, miért inogtam meg? Miért távolodtunk el egymástól? És ami a legfontosabb kérdés: Tényleg miattam történt ez, vagy Hanna hibája?
-Beszélgettem, nyilván. De Rud és te más tészta.
Feleltem neki, de már akkor kezdett elegem lenni az egészből. Csendben végighallgattam a lány mondandóját, a táj felé fordulva. Ökölbe szorított kezemnek támasztva a fejem. Közben nosztalgizátam, emlékek derengtek fel előttem. Emlékek... Szépek... Vajon lesznek-e még, ezek után? Miután mindent elmondott, fellélegeztem, s rögvest válaszoltam.
-Jó, beszélgettetek. Az még nem lenne nagy probléma. De nyilván miattad jött vissza... Nem hiszem el, hogy ott ne lenne mágustanoda. Mi a francot keres akkor itt? És persze ti egyből összetalálkoztok. Most akkor nem fogjátok újrakezdeni? Hiszen a múltkor ez miatt volt a szakítás. Mivel, amint említetted, eltávolodtunk... Most őt jobban szereted, nem? -kérdeztem, miközben szemeim már-már könnyesek kezdtek lenni. Valahogy fájt kimondani ezeket. És még jobban fájt hallani a szavakat. Eltávolodtunk.
-De mit tettem, elhanyagoltalak? Az nem lehet!

Hanna

-Ajj, ne csináld már! Ne te akarj ebből az egészből jól kijönni! Te is tudod, hogy nem vagyok olyan, aki ezeknek hisz. Ne csinálj úgy, mintha mindig rájuk hallgatnék. Én csak tisztázni jöttem a dolgokat... -jegyeztem meg komoran, a lány felé pillantva. Hiába is, látszott rajta az idegesség, ahogy rajtam is. Szemeiből ugyanaz a fájdalom tükröződött, ami az én lelkemben fellelhető volt. Egy kicsit még várnom kellett, hogy megint mondjak valamit, hiszen féltem a sírástól. Nem akartam könnyeket, ez nem az a helyszín. Pár másodpercnyi sóhajtásos erőgyűjtés után viszont már képes voltam a feleletre.
-Hanna, hogy jut eszedbe ilyesmi? Szerinted én azért jöttem ide? Pont ellenkezőleg... A kapcsolatunkat akarom megmenteni, amíg még nem késő. Lehet ez egy probléma volt, amit még idejében, vagy éppen későn észrevettem. Nem szabad, hogy jobban eltávolodjunk.
Sikerült kimondanom, minden egyéb probléma nélkül. Boldog voltam, valahogy kezdtem felbátorodni... Olyan ez, mint egy zavaros pohár víz, amibe néhány homokszem is került. Kezd ülepedni, kezdem látni a pohár másik oldalát. Most azonban a "felkavaró vita" az, ami gyorsítja a leülepedés folyamatát. Érdekes. Tehát megoldást találtam... Egyszerre csak lenyugodtam, ellazultam a székben és fejem a széknek döntve behunytam mindkét szemem. Jó volt hallani. Jó volt érezni is... Tényleg nem hazudik, láttam a szemén. Ismerem már annyira ennyi év után. Tényleg szeret...
-Jó. -mondtam neki, majd egy apró mosollyal a kezéért nyúltam. Enyhén megszorítva szerettem volna tudtára adni, hogy most már megnyugodhat. A nehezén talán már túl vagyunk.
-Én csak megakartam menteni ezt az egészet... -ismételtem el neki

Hanna

Kicsit haboztam, majd nyeltem egy nagyot. El kellett gondolkodnom a kérdésén... Végül aztán feleltem, mert úgy láttam jónak.
-A múlt... A múltra gondolok... És persze a jövőnkre. -jelentettem ki, elkalandozva gondolataimban. Eszembe jutottak az emlékek és a tervek, amiket nem szabad veszni hagyni. Őszinte voltam vele, mást nem tudtam volna a kérdésére válaszolni. A múltunk jut eszembe, nem pedig valami illat vagy érzés.
Elszégyelltem magam, kissé lehajtott fejjel, vörösen rogytam össze a székemben. Egyre nagyobbnak éreztem Hannát, én pedig szépen eltörpültem mellette... Ismét nyelnem kellett, a gombóc a torkomban nem akart szűnni.
-Nem tudom -mondtam halkan, majd egy kicsit megnyugodtam. Nem tudom. Tényleg nem tudom, valahogy elkapott a hév, az indulatok.
Furcsa volt ez a beszélgetésünk. Furcsa volt, mert szinte az összes emberi érzelem jelen volt benne. Egy fiú és egy lány röpke harca, amit nem tudtam és nem is akartam sokáig húzni. Ennek a találkozásnak ez volt a célja... Ez, hogy letisztázódjon ez az ügy. Jobb később, mint soha. Odatérdeltem a lány elé, majd szemeim az ő szempárjába emelve beszéltem hozzá.
-Hanna... az a múlt még most is él. Ne haragudj... Ugye nem voltam túl hülye? -kérdeztem kissé félénken, a legjobbakat remélve. Szörnyű, szörnyű magatartás ez, undorító és megalázkodó. Jobbnak láttam felállni és átölelni, beszívni az illatát. Ha akarta, ha nem. Ez csak jött belőlem. Muszáj volt megtennem...
-Ne haragudj, bocsáss meg, jó? Ezentúl nem lesz ilyen többé, remélem.