Maximilian

Lassan meglátom, mi fog kisülni a dologból, de egyenlőre még nem vagyok elégedett, koránt sem. Hogy ne üljön csöndben, halkan énkeleni kezdek a dal néha abba marad, elcsöndesedik majd felerősödik, attól függően éppen mit művelek a grafittal. Ha nem tudom hirtelen hol hagytam abba, elhallgatok, ha erősebb kontúrt húzok akkor felerősödik. Tudom tudom, nem vagyok százas, soha nem voltam az, és büszke vagyok rá.
- Remélem egyszer tényleg az leszek.
Futólag rámosolygok, aztán folytatom a munkát és az éneklést. Nem vagyok benne valami nagy szám, de azért nem ijeszt el senkit a hangom és madarak le pottyannak le miatta az égből, hétköznapi, amilyen én is vagyok, ez a megfelelő szó rá.
Az ismeretlen közben bemutatkozik, szóval a modellemnek neve is van. Egy ideig emésztgetem az új információt majd egy percre megáll a kezemben a grafit.
- Szóval Maximilian...az jobban tetszik mint a Max, de maradhatsz modell srác is, ha nagyon akarsz.
Még akkor is mosolygok amikor visszafordulok a lap felé. Határozottan jobb kedvem lett, ezt most már az ujjaimban is érzem. A munka felgyorsul, nem lesz erőltetett, hiszen mostanra már érdekel az amit rajzolok és nem csak kényszerből teszem, hogy enyhítsem a mérgemet. Nem szívesen rajzolok embert, mert általában az embereknek véleménye van én pedig tartok a kritikától, jobban izgulok miatta mint az esetleges vizsgák miatt.
- Mert nem szereti ha ideges vagyok, csak azért mert nem jön az ihlet. Általában olyankor ő is feszült és nem tud a saját dolgára koncenrtálni, tudod ez olyan ikres dolog.
Legyintek egyet, mintha mindenki számára egyértelmű lenne ez az iker dolog. Pedig a legtöbb ember elég bambán bámul rám, amikor szóbahozzuk, hogy az ikrek között igenis van misztikus kapcsolat, akár tetszik ez a nagy közönségnek, akár nem.
- Semmi baj, ez a képen nem fog látszódni, amúgy is, tetszik azoknak az embereknek a hangja akik megvannak fázva.
A grafit ismét megáll, beharapom az alsó ajkamat és mosolyogva felnézek rá.
- Ne haragudj, túl sokat fecseg feleslegesen, lényegtelen dolgokról.
Egy kicsivel közelebb ülök hozzá, hogy megnézhessem a szemeit, nem felejtettem el, hogy ezt akartam igazán megragadni a rajzban.
- Mondták már neked, hogy nagyon sokatmondó a pillantásod?
Oldalra billentett fejjel nézem még egy daradig aztán nagyon aprólékosan kezdem el húzni a vonalakat, a szemre nagy hangsúlyt fektetek, bármi lesz is.

Zoé


- Oh hidd el te már az vagy. Vagyis az én szememben mindenképpen az vagy. -nem akartam semmi félreérthetőt mondani neki, de ez az igazság és, ami a szívemen az a számon alapon élek.
Elmosolyodok, amikor elkezd énekelni. Élveztem ezt az idilli hangulatot, de volt egy olyan fura érzésem, hogy lesz valami, ami majd elrontja. Bevallom egész délután el tudtam volna hallgatni Zoét és ahogy figyeltem a hangjára sok gondolat újra előtámadt. Lehunytam a szemem miután bemutatkoztam aztán kitámasztottam kezeimmel magamat és hátradöntöttem pár másodpercre a fejemet. Csak akkor hajtom vissza kobakomat, amikor a nevemen szólít.
- Ahogy szeretnél úgy hívsz. -újra kacsintottam rá és tüsszentettem egyet közvetlen utána. Kiengedtem a bent maradt levegőmet, megráztam a fejemet egy használt papírzsepit vettem elő és a jól megszokott orrfújást hajtottam végre. Közben azért figyeltem Zoéra, nem akartam lemaradni, mert az elég nagy gáz lenne. Még a végén azt hinné, hogy unom magam és azért nem figyelek rá.
- Igen tudom milyen. Nekem is van egy iker tesóm, de mi kétpetéjűek vagyunk. -a szemeim felcsillantak, amikor ezt mondtam. Már Mirával is régen találkoztam, pedig voltak nálunk már nem is tudom melyik palijával. De hát az már mikor volt.
- De most már az a lényeg, hogy lenyugodtál. -szélesen elvigyorodok utána meg heherészek egyet aztán újra a radírral kezdtem el foglalkozni. Tényleg nagyon lekötött. Elgondolkoztam magamról, hogy néha úgy viselkedek, mint egy pihent agyú idióta, néha meg mint egy agresszív beteg állat. De most kifejezettem egyiknek sem mondanám el. Na, jó talán a pihent agyú felé hajoltam, de még sem abban az állapotomban voltam.
Jót mosolyogtam, amikor közölte velem a hangos témát. Még fel is néztem rá és pont elcsíptem azt a pillanatot, amikor beleharapott az alsó ajkába. Igazán aranyos volt úgy, de nem gondoltam semmi rosszra.
- Nem gond, legalább nem az a feszült némaság van köztünk. -egy biztató mosolyt küldtem felé aztán meglepetten vettem észre, hogy közelebb ült hozzám. Annyira zavarba nem hozott, de azért még is egy picit igen.
- Te vagy az első, aki ezt mondja. Neked az arcod árul el sok mindent. -közöltem vele nyugodtan, ha már ő is így megtette velem. Hozzá azért mellékeltem egy csipetnyi félmosolyt.
- Majd ha kész van mindenképpen látni szeretném. Mostanában csak pálcikaemberes képeket láttam. -felnevettem és a radírt a levegőbe dobtam és utána elkaptam. Ezt háromszor ha megismételtem, aztán nyugodtan újra kitámasztottam magamat kezeimmel.

Maximilian

- Köszönöm, ez nagyon kedves tőled.
Őszinte vagyok, tényleg nagyra értekelem, hogy ezt mondja. De nem hagyhatom ki, hogy ne sandítsak fel rá és ne vonjam fel az egyik szömdölömet. Én soha nem tartottam magamat művésznek és valószínű, hogy magamnak soha nem leszek elég jó, legyek bármennyire jó valójában. Hiszek benne, hogy mindig lehet tovább fejlődni.
- Rendben, akkor marad a Maximilian, különleges..illik hozzád.
Kezdek elmélyülni a munkában, már nem sok van hátra. Néhány apró húzás és már kezdhetem az árnyékolás, ilyenkor úgy érzem életre keltem a rajzot. Eddig csak egy papírra vetett semmi volt, most lesz belőle az, amit az emberek annyira szeretnek viszont látni. Még énekelni is elfelejtek annyira koncenrtálok, a mosoly lehervad az arcomról. A kezem tiszta grafit, de ez már egy csöppet sem izgat, most rajzolok. Kisöprök a kezemmel egy kósza tincset a látóteremből és ezután már az arcom is olyan lesz a homlokomtól egészen az államig.
- Hű, akkor te tényleg megérted a dolgot. Szóval van egy nővéred, vagy húgod. Az tök jó. Akkor nem is hasonlítotok annyira egymásra? Mármint, tudom, hogy te fiű vagy ő meg lány, de azért csak van valami...érted.
Egy ideig mutogatok a grafittal, aztán feladom és a figyelmemet megint a lapnak szentelem. Én meg a húgom bezzeg olyanok vagyunk mint két tojás, a szüleinken kívül senki nem tud minket megkülönböztetni.
- Ohh, mellettem nehéz hallgatni, illetve, nehéz szóhoz jutni. Szóval úgy értettem, hogy nincs csönd.
Már nem nagyon figyelek oda arra amit mondok. Az utolsó simításokat végzem a rajzon, ennyire közel még nem jártam a célhoz. Igyekszem megfelelni az elvárásoknak és olyat alkotni, ami remélhetőleg tetszeni fog neki, még ha egy kicsit is.
- Az arcom? És mégis mit olvasol le az arcomról?
Na ezzel megfogott, kizökkentett annyira, hogy felnézzek és ne a rajzzal foglalkozzak. Kíváncsi vagyok vajon mennyire beszédes az én arcom. Összehúzom a szemöldökömet és kíváncsian várom a választ. A rajzot persze takarom, nem akarom, hogy még meglássa.
- Meg fogom mutatni ne aggódj.
Egy ideig még figyelem, kicsit zavar az előbbi kijelentése. Türelmesen várom a választ, legalábbis türelmesnek látszom. Lassan visszatérek a rajzhoz és néhány perc után lerakom magam mellé a grafitot.
- Készen van..remélem tetszeni fog.
Kifújom a levegőt és lassan megfordítom a füzetet. Úgy ábrázolja őt, ahogy én látom. A radírral babrál és félig fölnéz, az arcán mosoly ül a haja kissé kócos, de az összkép tökéletes. Nem kellett semmit hozzárajzolnom, vagy kitalálnom, pontosan így ült előtte. És a szemei...na hát azok még mindig megfognak.

Zoé



Nem akartam tovább fűzni a gondolatomat így egy biccentéssel elintéztem és tovább nyomogattam a radírt. Néha azért felpillantottam és legutóbb, amikor ezt csináltam pont elkaptam a tekintetét az enyémmel. Elmosolyodtam majd visszatértem a gumi piszkálásához.
Az ez utáni megjegyzésére sem mondtam semmit sem. Persze örültem annak, amit mondott de nem éreztem annak szükségét, hogy mondjak rá bármit is.
Mind ez után újra koncentrált és én meg csak figyeltem. Annyira elbambultam, hogy azt sem vettem észre, hogy már nem dúdol. Érdeklődve figyeltem, ahogy dolgozik. Nem tudom miért, de nagyon megfogott magával a személyiségével. Talán még irigyeltem is egy kicsit, hogy neki van valami értelmes elfoglaltsága, amivel le tudja kötni magát, nekem meg nincs. De hát ez ilyen.
- Húgom van Amirának hívják és nem tényleg nem hasonlítunk egymásra. Vannak vonások amik igen, de úgy teljesen nem és nem is bánom. -nevettem el magamat a végén. Nem sok embernek meséltem arról, hogy mi Mirával ikrek vagyunk, mert általában már tudták, amikor elkezdtek velem szóba elegyedni. Ezért is volt egy kicsit fura kimondani ezeket. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez, de jó volt, élveztem.
Halkan kacagtam, amikor elkezdett magyarázni. Aranyos volt úgy, hogy próbált mind a kettőre odafigyelni.
A megszokás kedvéért most sem volt olyan sokáig csend köztünk, hogy eltudjak merülni a gondolataimba. Az első kérdésére bólintással válaszoltam, hogy igen. A másodikra meg még várnia kellett. Nem olyan sokáig, de néztem az arcát, hogy valamit tudjak majd neki mondani.
- A szemöldököd formája sok mindent elárul ám. Leginkább azzal árulod el, hogy milyen a hangulatod. -mivel nem tudtam konkrétat mondani ezért elárultam neki, hogy leginkább mi árulja el. Ezt persze általánosságba értettem, mert a legtöbb ember gyengéje a szemöldöke.
Nyeltem egy nagyot, miután mondtam neki a pálcikaemberes dolgot. Nem akartam, hogy magára vegye, vagy valami ehhez hasonló.
- Oké, rendben van. - nem tudtam mást mondani lehet, hogy frappánsabb válaszra  várt, de jelenleg csak ennyire futotta. Fülem farkam visszahúztam és már türelmetlenül vártam, hogy végezzen és láthassam a rajzát. Kíváncsi voltam, hogy , hogy rajzol.  Abban már biztos voltam, hogy jól hisz nem kérdezett volna meg, hogy lerajzolhat e.
Nem telt bele sok időbe és elkezdte megfordítani a rajzos füzetét. Amikor megláttam a rajzokat valami elvarázsolt. Széles vigyor ült ki az arcomra.
- Hát ez gyönyörű, de tényleg. Nagyon szépen rajzolsz. -sokáig méregettem a rajzot és egyre jobban tetszett. Legszívesebben le sem vettem volna róla a szemeimet, de még is megtettem és Zoéra emeltem őket. - Köszönöm. -mondtam és közben becsuktam a szemeimet úgy mosolyogtam rá.

Maximilian

- Szóval Amira, és nem hasonlítotok. Világos.
Fura elképzelni olyan ikreket akik egy kicsit sem hasonlítanak. Mármint, nem vagyok hülye, láttam már kétpetéjű ikreket de ez a gondolat azért elszórakoztatott egy darabig. Bár fogalmam sincs, mi olyan vicces benne, vagy szórakoztatok, ilyen a természet, vannak akik hasonlítanak egymásra, mások pedig nem.
- A szemöldököm. Értem. Akkor legközelebb majd valami olyan sapkát húzok ami alól nem látszódik ki a szemöldököm és akkor könnyebben elrejthetem az érzéseimet.
Zora szokta nekem mondani, hogy idegesíti, hogy állandóan húzgálom a szemöldököme, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire szembetűnő. Márpedig, annak kell lennie a  modell srác is felfigyelt rá. Már nyúlnék is a szemöldökömhöz, hogy eligazgassam amikor észbe kapok. Megnézem a kezeimet majd az alig használt grafitos papírzsepibe meg is törlöm. Nem is merek arra gondolni, hányszor fogtam már meg az arcomat, biztosan tiszta kosz vagyok.
- Köszönöm.
Igyekszem szerénynek lenni és nem elszállni a dícsérettől. De boldog vagyok, hogy tetszik neki. Ezért érdemes volt lerajzolnom. Magam felé fordítom, egy ideig nézegetem. Majd hirtelen elhatározásból kitépem a rajzot a füzetből és aláfirkantom.
- Tessék, neked adom, de csak egy feltétellel.
Most egy másfajta mosoly telepszik az arcomra. Alkudozni készülök, felemelem a papírlapot és meglengetem az orra előtt, mint a csalit. Fogalmam sincs, vajon kelleni fog-e neki, vagy nem de azért egy próbát megér.
- A feltételem pedig az, hogy megengeded legközelebb, hogy magamnak is készítsek egyet.
Szerintem ez fair ajánlat, nem csak amiatt, mert sok ember ellentétben őt jó lerajzolni, hanem mert tetszik a társasága, felszabadult leszek az aurájától és nem teher számomra a jelenléte, jól érzem magamat.

Nagyon más lettem azóta, hogy Amirával és velem bizonyos incidensek megtörténtek, amik helyileg a Csikólakban játszódtak le. Eléggé kibuktam akkor hirtelen, de már örültem neki. Gyakorlatilag mosolyogva (!) vágtam neki a Kastélynak, most könyvvel a kezemben. Végre befejeztem az ,,Az" első részét, és alig vártam, hogy elkezdjem a másodikat, azonban kellett találnom hozzá egy ideális helyet, ahol egyedül lehetek. Már kissé elegem volt a Navine zsúfolt klubhelyiségéből, meg úgy az összes helyből, ahol tömeg volt. A tömegiszony részemről ezek szerint maradandó volt.
Hova is mehetnék máshova, mint az Erkélyre? Mostanában sűrűn látogattam ezt a helyet, ugyanis imádom a hűvös levegőt. Egy egyszerű dzseki volt rajtam, semmi más. Ezért volt jó, hogy a suli a hegyekben volt; mindig kicsit hidegebb volt, mint az átlag, én pedig csípem ezt a klímát. Dzsekim zsebéből a kiürülő cigarettásdobozom húztam elő, hogy aztán rágyújtsak egy szálra. Le kell szoknom, utálok cigarettázni; ezzel a gondolattal szívtam el az első slukkot, utána pedig már nem is nagyon jutott eszembe. Csak a saját szórakoztatásomra füstkarikákat eregettem lassan és megfontoltan. Teljesen nyugodt voltam; fura érzés volt. Ritkán vagyok nyugodt, teljesen nyugodt meg főleg, de érdekes érzés volt.
Végül elnyomtam a cigarettát, majd leültem az egyik kényelmesnek tűnő ülőalkalmatosságra, és kinyitottam könyvem a harmadik oldalon. Szemem mohón falták a betűket, agyam pedig kikapcsolt, és csak a történetre koncentrált. Kívülről elég furán nézhettem ki, nem nagyon szoktam nyilvános helyen... bármit csinálni, főleg olvasni nem... mindegy, szóval mindenkinek fura lehet, hogy olvasok. Csak az igazán bennfentesek tudják rólam igazából, hogy olvasok. Azt meg, hogy régen írtam, senki se. Csak Amira.

Földesy Kristóf.

Kellett egy kis idő, hogy felfogjak mindent. Miről beszélek, mit kis idő? Ehhez rengeteget kellett gondolkoznom, újra végigpörgetnem magam előtt az elmúlt éveim pillanatait, újraszámolnom az egyenleteimet és átértékelni az egész világomat.Egy pár napig ugyanúgy viselkedtem, mint korábban, csak nem a kezdődő depresszióm miatt, hanem az elölése végett. Nem csak eregettem magamból a füstöt, mint egy kipufogó, hanem megint nekiálltam festeni, valamennyire rendet csináltam a rezidenciámban.. Na jó, ez túlzás, kiválogattam a szennyest a földről és ennyi. King egyik művébe mélyesztettem bele a fogam, kijártam Baileys-sel mint egy normális ember. A paranoiám kezdett egészen elhatalmasodni rajtam az utóbbi időkben, bezárkóztam az ajtóm mögé, és csak akkor hagytam el a helységet, ha : levittem megfuttatni a kölyköt és levegőzni Debrát, vagy ha muszáj volt beszereznem megint cigarettát. Nem tudtam mivel mással tölteni az időmet, kezdtem abba is beletörődni, hogy a legjobb megoldás talán az lenne, ha feladnám magam, vagy önként a hálójukba mennék. Erre tessék! Egy nap egy ismerős, viharvert bagoly röppent be az ablakomon, amin látható volt, hogy nem 2 métert tett meg azért, hogy eljuttassa hozzám ezt. Egy kisebb doboz volt, súlyra nem nehéz, de tágító bűbájjal volt ellátva. Ginnie írt. Sokat. Nagyon sokat, képeket mellékelt, újságcikkeket vágott ki és mind ugyanarról szólt. Nem hittem a szememnek, sőt, eleinte meggyőződésem volt ,hogy az egész csak átverés, így akartak üzenni, hogy megtaláltak. De egy kis kaparászás a felszín alatt, szimatolgatás, és minden világossá vált, értelmet nyert.
Ez volt 5 napja. Nem beszéltem senkivel, leszámítva egy lányt, akihez rögtön azután mentem, hogy biztos lettem a dolgok felől. Csak muszáj volt valakinek elmondani, aki a közvetlen közelemben van és értékelem annyira, hogy ezt feltárjam előtte. Azóta viszont teljesen új életet akartam kezdeni, tiszta lappal indítani. Újra akarom kezdeni a dolgot Elizabethhel, de ismét meg akarom ismerni, nem akarok kapkodni. A cigiről nem mondtam le, a zárkózottságommal és az alkalmanti bunkózásaimmal megint csak nem tudok mit kezdeni.
Esteledett, az ablakomnál tovább már nem láttam. Odaálltam az üveg elé, de csak a saját halvány, csupasz testű tükörképem nézett vissza rám a régi sebekkel. Finomat rácsaptam az átlátszó anyagra, majd hátat fordítva neki elindultam valahova keresni egy pólót és egy pulóvert. Nem bírtam tovább bezárva tartani magam. Egy szürke, hosszú ujjú inget találtam meg először. Belebújtam, begomboltam az elejét, az ujját pedig egy laza mozdulattal könyékig feltűrtem. A nyakamnál lévő legfelső egy-nehány gomb szabadon maradt, és az ezüstláncom kilátszott alóla. Nem volt szükségem több öltözetre, legalábbis gondoltam én. Dohányomat a pulton (nálam ez az éjjeli asztalt jelenti) hagytam, majd elsiettem a magánzárkámból..
10 perccel később az erkélyen lopakodtam egy rég nem látott ismerős felé, aki teljesen beletemetkezett egy könyvbe. Hah, ő meg egy könyv! Azért ez sem egy mindennapos látvány! Próbáltam minél zajmentesebben közeledni felé, majd miután mögötte álltam, egy hangeffektus kíséretében hirtelen a vállára raktam a kezeimet, amiket megráztam. Áramütés imitálására szolgált, avagy megijesztésre.
- Öcsi! Hát te?
Köszöntöttem, miután számításaim szerint halálra ijesztettem szerencsétlen csapattársamat.

Derik
Nov. 21 este


Bonnie reggel alig bírt kimászni az ágyból, még arra is nehezen vette rá magát, hogy felöltözzön. Kissé kimerült. Még nem rázódott vissza teljes mértékben az itteni dolgokba, el volt szokva a folyamatos tanóráktól, szorgalmizásoktól, na meg, ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor a társasági élettől is. Gyorsan kikapkodott a szekrényből pár ruhadarabot, felöltözött és megigazította a frizuráját, ami kibontva maradt. A tükörben nézegetve magát megfordult a fejében, hogy hajszínét ismét a szőkévé tegye. Itt így élte le fél életét, Alexa és ő a két szőke dili bogyó, igen, azok voltak a boldog évek.
~ Nem is tudom, annyira megszoktam már mind a kettőt, de valahogy mégis más így is meg úgy is. Talán… mondjuk nem biztos, sőt lehet nem is, na de lehet, hogy az a szőke mégis csak jó volt. Bár ki tudja, lehet meg tudnék lepni ár embert, arról nem beszélve, hogy ez a meglepetés lehet jó is meg rossz is… Mondjuk így is úgy is csinos. ~ Jegyzi meg magára kacsintva a tükörben, ad az egójának azért. Elmereng azon a dilemmán, hogy a szőke vagy a barna, de nem nagyon van ideje ezen, felkapja holmiját, és a szobát kissé rendetlenül magára hagyva nekiindul a napnak. Elkésett előbb a reggeliről, majd az órákról, de ennek a szerencsétlenségnek már majdnem vége, és a Nap is lement, már a Hold az, ami irányítja az eget.
A kastély falai között ballag a lányka, egy két diákot lát lézengeni, de senki ismerős arcot. Úgy dönt, egy kis pihenés sosem árt, ezért keres egy nyugalmas helyet, ahol szépen elüldögélhet. Célállomásául a holdfénnyel bejárt, kissé hűvös, mégis kellemes Erkélyt választja. Mikor kilép, és a faborításon ellépdel egy fotelig, amiről tökéletesen belátni a falu utcáját, nem igazán figyel a szeme elé. Sikerül beletérdelni egy kicsit az asztalba és egy hangosabb felkiáltás sikeredik ebből a helyzetből.
-A francba! Nem tudsz vigyázni!
Szemrehányást tesz magának, majd leül, egy kicsit dörzsölgeti a fájó pontot, majd lábait felhúzva elhelyezkedik a fotelban. Nem igazán az ő napja ez, de szokták mondani, hogy minden rosszban van valami jó, majd most meglátjuk valóban így van e. Az elmúlt napok nem alakultak rosszul, mondjuk Yarival sem találkozott a napokban, a meccs utáni sétájuk óta. Mosolyogva agyal tovább a már megbeszélt találkájukon. Igazából nem tudja eldönteni, hogy most milyen állapotban is van. Valahol megrekedt az egyedülálló és a kapcsolatban között. Kicsit olyan nem hivatalos a dolog, szépen komótosan haladnak, ami nem rossz. Építik a bizalmat és az összhangot, bár utóbbi már elsőre megvolt. Elolvasta azóta az új Edictumot is, amin jót mosolygott, főleg a Pletykarovaton. A régi időkben se volt könnyű titokban tartani a magánügyeket, de most.  Nem adott ezekre soha. De naiv és hiszékeny sem szeretne lenni, mint amilyen volt Johnathan mellett. Túl sokáig volt beletörődő, túl sokáig várt. Túl nagyot csalódott, pedig már ott voltak a küszöbén a közös életnek…
~ Utálom a HA szót, de ennek ellenére, ha okosabb lettem volna, ha törődtem volna magammal is, ha nem vakulok el, ha nem hagyom magam befolyásolni, ha hallgatok a barátaimra, ha a tanulásra koncentrálok inkább…~
Gondolatait hamar elhessegeti, és inkább táskájából előveszi a már megkezdett szorgalmit, és azon dolgozik tovább. Néha felnéz a kilátás miatt, ami magával ragadja.

Ruha

Bonnie
Nov. 21 este

Ez a nap is jól indult a fiú számára. Sikerült elaludnia, és megint rohanhatott az órára, úgy, mint mostanság egyre többször. Valahogy az utóbbi időben mindig valami mással foglalkozott, és sokszor megcsúszott az idővel. Még az első kviddics edzéséről is késett, pedig neki kellett volna elsőnek ott lennie, ha már bevették a csapatba. Csoda, hogy a meccsre időben érkezett.
A tanórák sem voltak a legjobbak, minden olyan hosszú volt, unalmas, és fárasztó. Semmi varázslás, csak elmélet, meg régi történetek, és a muglik hülyeségei. Az idő meg csak ment, és semmi érdekes nem történt. A feje is megfájdult a sok okosságtól, amit megpróbáltak belé tuszkolni. Órák után visszatért a szobájába, és lefeküdt aludni, hátha sikerül kialudnia a gyötrő fájdalmat a fejéből.
Mire felébredt, már csak a nap utolsó sugarai látszottak. Kissé szédülve és fáradtan ébredt, de a fájdalom elmúlt. Úgy döntött, hogy kiszellőzteti a fejét egy kicsit, hátha a kinti hűvös levegő felébreszti legalább annyira, hogy tudja, hol is van. Felhúzott egy egyszerű fekete pólót, pulóvert, és nadrágot, valamint a Rellon talárját. Szerette ezt viselni, mert büszke volt a házára, szívesen ment benne bárhova.
A kastélyból lefele sétálva jött rá, nem biztos, hogy kedve van kint sétálni, ahhoz még/már elég fáradt. Az emlékei közt kutakodva eszébe jutott, hogy a déli szárnyban van egy szép kis erkély, kényelmes fotelekkel, növényekkel, és friss levegővel, ezért ezt a helyszínt választotta uticéljának.
Odaérve - legnagyobb meglepetésére – nem üresen találta a helyszínt. Egy lány ült az egyik fotelben, valamin dolgozott. Na nem mind ha érdekelte volna, hogy van-e ott valaki, ha oda akar menni, és ott friss levegőt szívni, akkor azt fogja tenni. Na meg ki tudja, talán még valami érdekes – vagy kevésbé unalmas – is történik.
Az egyik fotel felé lépdelve megszólította a lányt.
- Szia, zavarhatok? - majd a választ meg sem várva, folytatta – mindegy is, csendben leszek. - ült le az egyik üres székbe.
~ Nehogy már én akarjak tőle valamit. Még csak nem is ismerem. Na meg nekem így is jó, majd ha szeretne beszélgetni, vagy bármit, szól. ~ szólalt meg magában a lustaság, a hiúság, meg talán egy kicsit a zárkózottság is.

Derik
Nov. 21 este

Elmélyült a tanulás rejtelmeibe és gondolataiba, mikor is lépéseket hall még bentről, majd egyre közeledően hozzá, az erkélyről. Elsőre fel sem tekintett, na, nem azért, mert undokoskodni szeretne, csak mert utálja félbehagyni a mondatait. Jó, persze, ez is csak abból fakad, hogy így képes elfelejteni a mondat végét és kezdheti elölről.  Na de egész gyorsan reagálna, ám a fiú időt sem hagyva, már közli is, hogy inkább csendben ellesz mellette, na ez az, amit drága Bonnie mellett nem igazán lehet megtenni.
-Szia! Nem zavarsz egyáltalán, éppen befejeztem mára a lemaradásaim behozását.
Hadarja el gyorsan, míg elpakolja a holmiját. Majd azért egy kisebb felnevetéssel veszi tudomásul, hogy a kedves rellonos, mivel ezt már kiszúrta a viseletből, csendben, senkit sem zavartatva ül le.
-Nem találkoztam még olyan emberrel, aki mellettem csendben maradt volna!
Közben felé fordul, és jól szemügyre veszi, nem ismerős neki, pedig nem tűnik elsősnek, bár megesik néha, hogy csal az ember szeme.  Eszmefuttatása közepette van éppen.
~ Nem rég még azon fáradoztam ne legyen olyan ember, akit nem ismerek, erre mostanában a meglepetés erejével egyre többen vannak. Eléggé meglepő az is, hogy nem jött egyből a bunkó stílusban, ahogy az rellonoshoz méltó, pedig magamból kiindulva, ismeretlenekkel, nem vagyok az a hú de kedves kislány. Bár háztársaimat tiszteletben tartom...~
Összehúzza felsőjét, mert egyre hűvösebb az idő, a napokban már egyre közelebbinek érzi a telet, az időjárás is már erre mutat előre. Az időjárás megtekintése után mikor visszapillant az új társaságára, arra eszmél, hogy azt sem tudja, hogy szólítsa. Persze még ő sem mutatkozott be.
-Egyébként örvendek, Amanda Meggie Bonnie Philips, rellon.  Nem kell megijedni a nevemtől, a családom kissé felruházott velük. - Nevet egyet, majd folytatja is. – Szólíts Bonnienak nyugodtan, és téged, hogy hívnak? Hányadik évfolyammal büszkélkedhetsz Rellonosként?
Tekint a címerre a taláron, ez az a kiegészítő, amit reggel szintén elfelejtett, de ez már meg sem lepi őt. A táskájában lapul egy kis termosz meg poharak, előveszi a forró italt, majd a fiúra tekint egy mosollyal.
-Teát? – mutatja fel, és szinte meg sem várva a választ, elkezdi tölteni és folytatja.  – Hogy kerülsz ide? Te is kicsit lazítani jöttél, vagy esetleg vársz valakit?
Érdeklődik, miközben már kortyolja is óvatosan az italt, figyeli a kilátást és ez már megint gondolkodásba viszi, mostanában túl sokat agyal a dolgokon, majd tennie kell ez ellen is. Most épp sorra veszi magában a dolgokat.
~ Tudom, hogy valami elfelejtettem, de egyelőre ötletem sincsen, hogy mit. Könyvek, szorgalmi, tanórák letudva… Mégis valami hiányzik, tudom, hogy elfelejtettem, csak azt nem, mit. ~

Bonnie
Nov. 21 este

Ahogy az előre sejthető volt, a lány válaszolt, bár arra nem számított, hogy ilyen beszédes lesz. Első látásra szimpatikusnak tűnt, aztán majd kiderül, hogy milyen is valójában.
- Ha gondolod, tehetek egy próbát, majd meglátjuk, hogy meddig bírok csendben maradni. - reagált mosolyogva a lány kijelentésére, miszerint mellette senki sem bír csendben maradni. Derik ezt másképp gondolta, de azért nem gondolta komolyan, hogy most fél órán keresztül ott fog csendben ülni a lány mellett.
Végül a lány rátért a szokásos bemutatkozáshoz, ami a beszélgetés kezdetén elmaradt, bár ez a fiú hibája. Igyekezett is kijavítani magát.
- Bocs, nekem kellett volna kezdenem a bemutatkozással. Mondjuk már ismerhetnél, legalább látásból, ha szeretnéd a kviddicset, de ezek szerint nem rajongsz érte. Én Derik Fenmare vagyok, második évemet töltöm itt az iskolában. Igazából ez még egy év sincs, mert az előző tanév vége-fele érkeztem, akkor pedig azzal küzdöttem, hogy két hónap alatt megtanuljam mindazt, amit mások egy év alatt. De idén már mehet a bulizás. - felnevet – Amúgy szólíts csak aminek akarsz, a vezetéknevem kifigurázásán kívül. Azért ölök! - Jobbnak érezte ezt már az elején tisztázni, bár lehet, hogy Bonnienak eszébe se jutott volna semmi ilyesmi. Ha meg most mégis elkezdi piszkálni, akkor egyszerűen megátkozza. Úgyis van néhány vicces varázslat. - És te melyik házat erősíted?
A lány elkezd kutatni a táskájában, és elővesz egy termoszt, meg poharakat, majd teával kínálja a fiút, és jönnek az újabb kérdések.
- Köszönöm – mondja, miközben a pohárért nyúl. - Nem várok senkit, csak ki szerettem volna szellőztetni a fejemet, de nem volt kedvem se erőm kint sétálni. Piszok unalmas egy nap volt, még a fejem is megfájdult. - osztotta meg egész napi „élményét” röviden, majd szájához emeli a gőzölgő itallal teli poharat.

Derik
Nov. 21 este

~Hogy a villámba… Ezt, hogy sikerült elfelejteni~
Csapná magát homlokon, de most társasága miatt, inkább csak magában szitkozódik, majd figyelemmel kíséri, mit is mondd neki Derik. Közben kortyolgatja a forró italát, illetve az új ismerőse is elfogadja és iszik vele. de még előtte próbálkozni akar, hogy csöndbe tud-e maradni. Nevet egyet ezen, majd csak ennyit mondd.
-Próbálkozni szabad, csak a sikeressége a megkérdőjelezhető.
Mondja a rellonosnak, majd hallgatja tovább, amint bemutatkozik, és mesél is kicsit magáról, mikor rátér arra, hogy játékos, végigméri őt, majd egy mosollyal az arcán, el is mondja micsoda egy idióta.
-Ne haragudj, milyen vak vagyok! Persze, hogy tudom ki vagy, kint is voltam a legutóbbi meccseteken, szoros volt, és szép volt a gólod is.
Miközben beszél fel is idézi azt a bizonyos napot, ami nagyon kellemesen telt. Jó volt a meccs meg a társasága is.~Yarista, igen kicsit elvette az eszem, de azért emlékszem én arra a meccsre. Mondjuk valahogy a gólok az igazán maradandóak.~ Kicsit el is bambul, közben majd folytatja immár egy kisebb vigyor félével.
-Igen, ismerem az érzést. Mondjuk, úgy második nekifutásomat töltöm itt az iskolában, bár ezek szerint nem egy évfolyamra járunk, én immár Harmadikos vagyok.  – a bulizós résznél vele nevet- Igen jók a bulik itt, meg a társaság is.
Elkezdett magában gondolkodni a fiú vezetéknevén, elsőre fel sem tűnt neki, ez a szójáték, ami megoldható lenne, nevetgél magában, majd így szól.
-Eszem ágában sincs kifigurázni, sőt egészen eddig fel sem tűnt. De azért, nem kell ölni, meg úgy sem hagynám magam egykönnyen.
Ravasz tekintettel néz a fiúra, majd belekortyol a teába, és a melyik házat erősíted kérdésre ránéz és így felel.
-Bár nem látszik, de természetes, hogy ilyen adottságokkal csak a Rellont erősíthetem!
Végig hallgatja a napi beszámolót, majd ő is belekezd, amolyan reagálás képpen, napi történések összefoglalásának.
-Én is ezért jöttem, olyan jól eső és nyugodt hely, jár a levegő és ki sem kell mennem hozzá a kastélyból. Ami meg a napot illeti, én ma minden honnan sikeresen elkéstem vagy minimum késésben voltam.
Jó nem a pontosság híve, de ha van, kiért vagy miért akkor tud az lenni, de a mai nap, és a tanórák eléggé kiestek e kategóriákból.

Wickler bácsi



Ruhácska: http://pbs.twimg.com/media/A8zqZ3tCEAEQSr5.jpg

Bonnie
Nov. 21. este

Felcsillan a szeme, amikor eszébe jut a lánynak, hogy mégis látta a legutóbbi meccset. És még dicséretet is kapott. Büszke is volt magára Derik, hogy már az első meccsén sikerült egész közepesen alakítania, illetve hogy nem esett le a seprűről. Na meg az sem utolsó szempont, hogy nem kapott a szenvedélyes csókot attól a bizonyos szörnyecskétől, ami szívesen harapdálja meg az emberek kezeit s lábait.
- Köszönöm, igyekeztem. Szerintem egész jó voltam ahhoz képest, hogy az első meccsem volt. Na meg külön örülök, hogy a meccs után saját lábaimon tudtam elhagyni a pályát. - nevet fel emlékezve a nem túl kellemes találkozásokra, amit a többiek éltek meg, illetve az Edictum cikkére, ahol véres leszámolásként beszéltek a meccsről.
Figyelmesen hallgatja a lányt, s szívja magába az információkat. Egy évvel a fiú felett jár, és szintén a Rellont erősíti. Szimpatikus neki a lány, így első látásra s hallásra. Megfújja a teáját, iszik néhány kortyot belőle, majd folytatja a beszélgetést.
- Második nekifutásra? Ez pontosan mit takar? - érdeklődik, mert nem tudja hova tenni a dolgot. - Csak nem kirúgtak már egyszer? - széles vigyor jelenik meg az arcán, de gyorsan vált, s próbál menteni, nehogy valami csúf átkot kapjon a beszólásért – Nyugi, nem komolyan gondoltam.
Megissza az utolsó korty teát is. - Köszönöm, finom volt. Én nem szeretek késni, bár néha elég szétszórt tudok lenni, olyankor pedig futhatok, hogy időbe odaérjek, ahova kell. Legalább megvan a napi mozgás is, azt mondják, hogy minden nap mozogni kell, mert az egészséges. Mondjuk itt a kastélyban szerintem mindenkinek bőven megvan a napi mozgása, amég elér az egyik tanteremből a másikba.
Abbahagyja a beszédet, s figyeli a lányt. Egyelőre nem tudja, hogy mi mást mondjon még, inkább majd reagál arra, amit Bonnie megoszt vele. Addig is élvezi az esti hűs, de mégis kellemes és friss levegőt.

Derik
Nov. 21 este

Látszik Deriken, hogy sokkal szimpatikusabb lett számára így a lány. Tény, hogy jó és durva egy meccs volt, még az Edictumban is bekerült. Hallgatja őt, ebből tudja meg, hogy nemrégiben kezdte a kviddicset Igazából a lánynak is van minimális ismerete e felé, de ez nem túl mérvadó így nem sokszor emlegeti, meg nem is olyan fontos. Azon, hogy ép bőrrel megúszta, ő is csak nevet, hiszen látta mi zajlott a pályán és mit írtak róla.
-Új vagy még a csapatban? Mi motivált így Másodikos korban, hogy belekezdj? Játék szeretet? Szenvedély?
Őszinte érdeklődést mutat mind a téma, mind a háztársa felé. mindig is kíváncsi ember volt, szeretett minél többet megtudni, na meg minél kevesebbet kiadni, de ezen már csiszolt. Udvariatlanság lenne csak kérdezni és kérdezni, figyelmen kívül hagyva a másik érdeklődését, éppen ezért ezt nem is teszi meg, figyeli tovább, mit mond, és már reagál is. közben a teát kortyolgatja, már csak egy kicsi van.
-Ó, ugyan, én egy szende..rellonos leányzó, kirúgva?! – nevet fel. – Bármennyire is kézenfekvő lenne nem így történt. Családi okok miatt félbeszakítottam egy kis időre a tanulást, és hazautaztam, hogy rendbe tegyem az életem. Most pedig, újra, másodszorra, visszajöttem, és építkeztem előröl, hiszen rengeteg minden megváltozott, míg én nem voltam itt.
Ekkor ő is befejezi a teázást, elég is volt ennyi, nézi a csodálatra méltó kilátást és egy picit talán el is mereng, de ezeken a gondolathullámokon hamar túllép, nem szereti, mikor rátörnek, olyan frusztráló tud lenni. Hallgatja Deriket, aki először illedelmesen megköszöni, amire persze reagál.
-Tölthetek még? – kérdi majd mosolyogva folytatja. – A késést én magam se szeretem, de mostanában igencsak rám jár a rúd, mindig történik valami. Csodálom, hogy még a fejem a helyén van, és hogy a tartalmát sem hagytam még el sehol! – neveti el.
Nagyon mosolyog végig a napi mozgás fontosságán, majd mikor vége van a mondandónak, kénytelen válaszolni erre.
-Én eléggé lefáraszthatatlan vagyok, a napi Kastélymászás után még futok meg edzek. Ez a napi rutinom, már ehhez vagyok hozzászokva. Soha nem voltam az a lusta fajta, mégis kialakult ez a késés dolog. Tényleg, te az edzésekkel, hogy állsz? Gondolom, van a kviddics által, de valami egyénit is űzöl?
Érdeklődik felé fordulva, várva-várja mi lesz a válasz rá. Igazából egész kellemes az idő. A társaságra megint csak nem lehet panasza. Megint jól fog zárulni a napja, ezt már most elmondhatja magáról.
Bár lehet, hogy nem egy ilyen idevaló, és még korai, téma, de ha már így belekezdtek még kérdez egy kicsit.
-A családod támogat ebben az egészben? Testvérek, barátok?

December 6.
Mikulás napja
Kaland Trixinek PART III.  


Ha Lau nem fogalmazott túl bénán és Trixi rájött, hova kell mennie, akkor majd az Erkélyen találja magát. Hát igen, ez Lau kedvenc helye, ez ki nem maradhatott a listáról, még véletlenül sem, s remélhetőleg Trixi hoz majd kabátot, mert itt kell lennie egy kicsit.
Amint megérkezik, egy piros sapkás manó fogja várni, akit a levitás bízott meg a következő feladvánnyal, ez most szóban fog lezajlani, félig –meddig.
- Hát szia! Ugye Fehér Beatrixhez van szerencsém? Nem kell válaszolnod, úgy is tudom, hogy te vagy – mondja a kismanó – Nos, nyilván tudod miért vagy itt, ha eljutottál ide, amihez gratulálok, mert jó úton jársz a meglepidhez. A megbízom azt mondta, nem árulhatom el, hogy ki ő, de majd hamarosan úgy is rájössz. A következő lépésben most nem egy levelet fogsz kapni, hanem én idézek neked az üzenetből, mely így szól:

„Levél vagyok, elrejtve a kastély körül, egy gyönyörű, új udvarban, melynek oszlopai félig még a kastélyban találhatóak, azonban egy része már a szabad ég alatt terül el. Belső udvarnak is lehetne nevezni, azonban ez több annál, mert lelkek fénylenek benne”

- No, ez nem lesz nehéz, ugye? Micsoda könnyű feladvány, hajj, ezt még én is kitalálnám! No, hajrá Trixike akkor, eredj útra, sok sikert! Aztán majd mondd már el nekem is, mi volt az ajándék, érdekelne, a konyhában mindig megtalálsz, elmesélheted egy fincsi forró csoki mellett,  én csinálom a legjobbat a kastélyban, szóval majd térj be – mondta kedvesen a manó, majd eliramlott, s Trixi miután majd rájön a megfejtésre, ő is indulhat a következő állomásra.

Lau <333333

Némi bolyongás után Trixi megtalálja a tükörtermet a Déli szárny első emeletén, s ekkor már nincs is más dolga, mint végigmenni a folyosón valami hideg hely után kutatva. Hát persze, az erkély! Amint meglátja, egyértelmű, hogy oda kell mennie. Brr! Tényleg jól jönne egy kabát, de szerencsére a pulcsi is elég meleg. Levélre számít, úgyhogy alaposan meglepődik, mikor egy manó állja útját.
- Ó igen, én... Akkor jó.
Nyögi ki végül meglepetésében, és valószínűleg meglehetősen bambán bámul egy darabig, aztán gyorsan összeszedi magát, és igyekszik minél értelmesebben bólogatni.
- Igen... Ez a Fénylő lelkek Udvara!
Mosolyodik el megkönnyebbülten, mert azt legalább rögtön meg fogja találni. Igaz, melegebb valószínűleg ott sem lesz.
- Nagyszerű, köszönöm! Benézek majd, feltétlenül!
Ígéri, és már szalad is az udvar felé, de előtte megkérdezi a manótól, mi a neve - csak hogy könnyebben megtalálja majd a kastélyban. A kis lénynek Kuksi a neve. Na, ezt nem lesz nehéz megjegyezni!

Trullus, Petrificus Totalus, Tarantallegra...
Mondogatom magamba az átkokat. Ráhajtottam a tanulásra, most, hogy úgy áll a szénám, ha Lyrától veszek különórákat, tehetek szintvizsgát. Őszintén, reménykedtem benne, hogy ő is benne lesz, a múltkori kis óránk is egész kellemesen telt, leszámítva a verejtékcseppeket. Azért bízom benne, hogy legalább az elején, de kizárólag elméleti síkon maradunk, még mindig nem érzem jónak magam ebben a varázslás dologban, és igen talán, mondom talán, egy kicsit félek is attól, hogy a levegőbe küldöm az egész kócerájt. Így könnyebb, a kastély lakóinak nagyobb része a faluban van, így a kastély már-már üres.
Az Erkély felé veszem az irányt, mondván, egy kis levegő nekem is jár, nem? Persze a kezemben egy bögre kávé, anélkül egy tapodtat se, főleg, mert az segít ébren maradni. Mit ne mondjak vannak kissé unalmas részek a jegyzetekben, de tuti, arra fogna kérdezni, és ezek nem olyan tárgyak, amikből nyugodt szívvel készíthetnék puskát, na meg... nem is tudom, azt hogy kell. Eddig semmi szükségem nem volt rá, ha jobb jegyet akartam, megdupláztam a magántanár órabérét. igen, Gregory rávezetett,  hogy így meg lehet oldani a dolgokat, azt viszont nem tudom, itt mit szólnának hozzá.
Kilépve az ajtón, összébb húzom a kabátot magamon, mert egyből megcsap a hideg, majd egy nagyot szippantok a friss levegőből. Oké, megfagyok, de legalább nem alszok be az állott légkörtől, ami a klubhelyiségünkben uralkodik. Jó pont.
Nem csodálom, hogy senki nincs itt, így nyugodt szívvel sétálok el a korlátig, hogy aztán onnan járjam be tekintetemmel a helyet, ami láttatni engedi magát. Egy dolog van, amit pofátlanság lenne megcáfolnom, ugyanis a hely maga tényleg gyönyörű, csak ne lenne minden áldott nap heringparti. Igen, azzal is tisztában vagyok, hogy kezdenem kéne valamit már a túlzott antiszociális jellememmel, vagy legalább is egy kicsit megnyílni, Sibelle - a nő aki nevelt, és aki mindent tud rólam- is ezt mondta, de a francba is... az piszok nehéz.

Ophelia LaFonde

*A legjobb időszak a kastélyban. Alig vannak itt, mert tanítási szünet van. Vagy lemennek a faluba, vagy hazalátogatnak. Én is nemsokára ezt fogom tenni, de még van pár napom itt. Eléggé messzinek tűnik az az idő, mikor láttam a családomat. inden évben egy nagy rokoni karácsonyt csinálunk a szentestén és utána való napokban pedig járjuk a közelben élő családtagok házát. Testvéreim is hazajönnek aznap és így mindenkit láthatok. Ők az egyik legbiztosabb pont az életemben.
Az Iskolát is megszerettem. Az a néhány ember, akit ismerek kedvesek és a többi diákkal sincsen még bajom. A kis Lilt láttam már régen, pedig egyszer össze kéne futni vele. Majd megkeresem.*
~A házukhoz még sem megyek, mert lehet, hogy megesznek.~*A gondolatra elmosolyodok, mert felrémlik bennem a találkozásunk. Aranyos és ő volt itt az első és az egyetlen, akinek meséltem az életemről.
A folyosókat járom, amik panganak az ürességtől. Egy farmerkabátot viselek, amire egy sálat veszek fel, mert tervezem, hogy majd kiegyek. Még nem arra veszem az irányt, hanem a kastély annak a felébe, ahol ég annyira nem jártam. Elég furcsa, hogy nem ismerem még a Kastélyt, de a legtöbb napom azzal telt, hogy elmegyek egy órára, utána pedig vissza a szobába és ott valamivel elszórakoztatom magam.
Otthon sem voltam nagy közösségi ember. Ott volt Norbi és a tesók. Volt egy zenekarunk. Ez elég furcsán hangzik, mert hogy tudnák zenélni, ha nem hallom, de ez nem így van. A zene egy rezgés és a dobolásnál érezni lehet. A gitározás és az éneklés nem nagyon menne, de a dob az fontos számomra.
A Déli részen lehetek nagy eséllyel és az első szinten. Benyitok az egyik ajtón. Elcsodálkozok, mikor megcsap a hideg levegő. Szorosabbra húzom magamon a kabátot és kilépek. Aztán fordulok is vissza, mikor észreveszek egy lányt odakint, de aztán megállok. Gúnyos mosoly tapad az arcomra. Már rég szórakoztam. Odaállok mellé és megszólítom.*
- Szia...Úristen valami nem stimmel. Nem hallom a hangomat. Mi lehet vele? Te hallod?* Kétségbeesett fejet vágok és a fülem felé nyúlkálok. Elég hangosan próbáltam mondani, de majd kiderül mi lett belőle.*

Talán nekem mégis a magány a tökéletes társ. Hozzátenném, eddig sem feszítettem meg magam annak érdekében, hogy kezdjek valamit ezzel a mások szerint tarthatatlan állapottal, egyszerűen csak úgy gondoltam, nincs szükségem senkire. És még így, tizenhat éves fejjel is ezt gondolom, csak hozzátenném a cseppnyi félelmem is. Félek attól, hogy ha el kezdek ragaszkodni valakihez, őt is elveszik tőlem, vagy saját akaratából mond le rólam, mindkét eset megtörtént már. Az anyámat a szemem előtt ölték meg, mikor öt éves voltam, az apám úgy döntött, hogy nem kellek neki, ezért lepasszolt ahhoz a döghöz. Így talán érthető a karácsonyhoz való szkeptikus hozzáállásom. Sose ünnepeltük meg, egy átlagos hétköznap volt. karácsonyfát jobb híján csak filmekben láttam, meg az árusító helyeken akkor még csupaszon. Nem volt sem pulyka, sem ajándékok. Gregory általában tajtékzott, mikor megkóstoltam Sibelle bejglijét, mondván ez nagyon hizlal. És akkor Boldog karácsonyt Ophelia. Nem járkáltam temetőbe, na nem azért, mert kész akarva tartottak vissza, nekem nem volt erőm ahhoz, hogy lepörgessem magam előtt azt a jelenetet, ami még most is rendszeres látogatója a rémálmaimnak, és tudtam, ha elmennék anyám sírjához, ez elkerülhetetlen lenne, plusz nem akartam összefutni apámmal, haragszom rá, hiába küldte pár éve azt a levelet, addigra már újraépült a védőburkom, és masszívabb lett, mint valaha. Mi sem bizonyíthatná jobban, mint hogy itt vagyok már jó ideje, és egyetlen ember nincs, akit a barátomnak mondhatok, még azok is csekély számban vannak, akikkel emberi módon viselkedtem. De nem bánom, nem fogom hagyni, hogy bárki is bármi fogást találjon rajtam.
Sóhajtok, nem értem miért agyalok mostanában ilyesmin, nem értem, miért kell folyton megerősítenem ezt a szikla szilárd elhatározásomat, hisz nem tűnik úgy, hogy át kéne gondolnom, hajlandó vagyok-e szemet hunyni efelett, márpedig csak akkor szoktak mérlegelni, nem?
Szerencsére egy hang meggátol abban, hogy tovább folytassam az agykerekeim forgatást, és rendesen összezavarodjak a végére. Persze halkan felmordulok, nem hiányzott a társaság, az sose hiányzik.
- Passz, szerintem elhagytad. Menj és keresd meg- oké, aláírom, hogy nem ez a legkedvesebb módja a lereagálásnak, de akkor is, ráadásul már már üvölt.
- Figyelj, mivel lereagáltam a dolgot, valószínűleg hallottam is, így talán egy cseppet visszavehetnél a hangerőből, mielőtt kiszakítod az én dobhártyám- fordulok felé, miközben képzeletben jól vállon veregetem magam. Ez egész.... normálisra sikeredett.

AJÁNDÉK ÉRKEZETT!

Bonnie
Nov. 21. este

Újabb öröm a mai napra, úgy tűnt, kezd kialakulni egy beszélgetés a kviddicsről. Szereti ezt a sportot, és most, hogy végre játszhatja is, egyre inkább odavan érte.
- Igen, teljesen új vagyok. Az volt az első meccsem, nem sokkal a belépésem után. Amolyan dobjuk be az újoncot a mély vízbe eset volt. Na persze egyáltalán nem bánom. - hogy is bánhatta volna, hisz' tényleg úgy érezte, első alkalomhoz képest egész jól helytállt, és pontot is szerzett. Azt, hogy nem ők nyerték meg a meccset már nem az ő hibájának érezte, egyszerűen csak így jött össze. - Hogy mi motivált? Jó kérdés... Mindig is érdeklődtem a kviddics iránt, de nézni soha nem szerettem igazán. Túl gyorsan történik minden, néha pedig olyan hosszú, hogy lehetetlen végig nézni. Unalmas, vagy szimplán alig látni belőle valamit. Ezért inkább ki akartam próbálni. Szerencsére sikerült, és nem is mostanában szeretném abbahagyni.
A beszélgetés szinte teljesen elvonta a figyelmét az egész napos unalomról meg rosszullétről. Egyre jobban kezdte magát érezni, ami azért elég természetesnek mondható egy fiú számára, ha egy lány közelében töltheti el az idejét. Főleg akkor, ha egy szintén Rellonosról van szó. Végighallgatja, amég a lány elmeséli, hogy miért is kellett újrakezdenie az iskolát. Az okokra nem akart rákérdezni, hisz' mégis csak most ismerkedtek meg, ez pedig biztos valami személyesebb dolog. Aztán a lány ismét teával kínálta.
- Köszönöm, nem kérek többet, még a végén nem fogok tudni aludni, és egész éjszaka téged kell, hogy zaklassalak itt kint az erkélyen. - neveti el magát. Ismét más vizekre evezik a téma.
- Nagyon jól állok az edzésekkel. Az első kviddics edzésre is késve érkeztem, úgy, hogy a Rellon – Kviddics pálya távolságot futva tettem meg. Egyre gyakrabban vagyok kénytelen így közlekedni, szóval tekinthetjük ezt akár egyéni edzésnek is. De a kviddics edzéseken kívül mást nem csinálok, csak a nonverbális varázslást szoktam gyakorolni, de annak semmi köze a sporthoz. - átfut az agyán, hogy igazából semmilyen rendszer szerű terve nincs a napokra, hetekre. Elmegy az órákra, a kviddics edzésekre, meg néha ki-be zárja a lakatot, a többi idejében meg csak úgy van, vagy hagyja, hogy alakuljanak a dolgok maguktól.
Aztán egy érdekes kérdést kap a lánytól, ami meglepi. Testvére nincs, családja tud róla, hogy mit csinál, de különösebb támogatást nem kap. A durvább rész a barátok. Milyen barátok? Alig ismer itt valakit, nem hogy barátai lennének. A mugli világból pedig menekült, ott végképp nincs senki, akit barátjának tekinthetne. Néhány pillanatot haboz a válasszal.
- Nem különösebben, de nem is kell. Támogatom én magam épp eleget. - Ennyivel el is intézi a választ, nem akar jobban belemenni. Egyelőre megtartja sajátjának a problémáját, hogy nincs senkije, aki közel állna hozzá.

Ophelia LaFonde
Dec. 19


*Az Erkélyből lehet látni a korcsolyapályát. Már egy ideje tervezem, hogy meglátogatom, de még nem szántam magam rá. Öt éves korom óta tudok korcsolyázni. Nem profi szinten, de most már ritkán esek el. Többi téli sporthoz nem értek. Sohasem voltunk síelni így azt nem tudok, több meg annyira nem is jut eszembe. Valami varázslat lehet a jégpálya felett, mert nem nagyon akadályozza a korcsolyázókat hó, vagy csak a manók reggel már eltakarították.
A legtöbb ember nem így reagál az ilyen dolgokra. Már többször csináltam ilyet, mikor kicsi voltam csak utálatból, vagy tényleg olyan rosszul éreztem magamat, mikor nagyobb lettem akkor már csak szórakozásból, ha mérges lettem inkább mást csináltam. A kicsi gyerekek elszaladtak a nagyobbak meg kétségbeestek és mentegetőzni kezdtek. A lány mondatán ledöbbenek. Elhagytam? Megállom, hogy ne mosolyodjak el, mert akkor itt vége lenne a színdarabnak. Ugyan olyan kétségbeesett arcot vágok, mint eddig, míg leolvasom a szájáról a következő mondatot. Elég hangosra sikerült, aminek örülök. Színészkedni nagyon jó dolog. Sok mindent el lehet vele érni és a hazugságot is lehet nevezni színészkedésnek.*
-Tessék? Nem hallom amit mondasz.*Nem csökkentem a hangerőt. Kedvelem a lányt, mert más. Nem lehetett neki sem tökéletes a gyerekkora, mer akkor nem vált volna ilyenné. Kár, hogy belé futottam és nem másba, mert másból más reakciót váltott volna ki és könnyebb dolgom lett volna. Hirtelen gondolatból elé lépek és megfogom a vállát. Elég gyorsan csinálom és hirtelen, így nem nagyon tudna ellenkezni, bár lehet, hogy egy szuper nő. Megpróbálom lejjebb venni a hangerőt, vagyis amennyire tudom érzékelni.*
- Te voltál az, aki tette ezt velem. Megátkoztál.* Erősebben fogom a vállát, úgy hogy ne fájjon neki, de ne is tudjon szabadulni. Nekinyomom a terasz rácsának és egy kicsit kidöntöm. Vigyázok rá, hogy ki ne essen. Látom a szemem sarkából, hogy valami megjelenik a sarokban. Óvatosan visszaengedem a lányt és felmutatom a mutató ujjamat.*
- Ájj!* Elengedem, és odamegyek a dobozhoz, ami megjelent. Számítok rá, hogy valamit csinálni fog a lány, de most nem rá figyelek. Nem érdekel, hogy mi fog csinálni, testtel nem nagyon tud bántani engem, varázslattal meg nyugodtan, ami nagy problémát okozna azt még úgy se ismerheti annyira.
Az egyik dobozon az én neve áll a másikon pedig Ophelia LaFonde, amit nagy nehezen kilogikázok, hogy a lányé lehet. Hátrafordulok és felé nyújtom.*
- Tied!* Kibontom a saját csomagomat, ahogy kinyitom a tetejét egy gömböt fedezek fel benn, aminek változik a színe. Kiveszem és jobban szemügyre veszem. Benne egy fenyőfa található, ami úgy néz ki, mintha mozogna és meg sem kell rázni, hogy essen a hó. Elmosolyodok.*

Park Min Wo
Dec. 19

Már megszokhattam volna, hogy ebben a kastélyban sehol sincs nyugtom, mégis újra és újra rám jön a káromkodhatnék, mikor valaki engem tisztel meg a figyelmével. Milyen kár, hogy nem kértem belőle, de persze tudom, hogy ez rajtam kívül senkit nem érdekel.
Meg kéne döbbennem azon, hogy a srác egész egyedi módon kezdi felvenni a beszélgetés fonalát, konkrétan szinte belevisít a fülemben, de a hosszú percekig tartó csend miatt ez jobban irritál, mintha egy mizuval állt volna elém, talán ezért is reagálom le a szokásosnál taplóbb módon, bár azt hozzá tenném, nem sok az eltérés, épp csak egy kicsit mogorvább vagyok, amit az álmaimnak is betudhatnék, de kivételesen ennek az esetnek köze sincs ahhoz, pusztán az idegesít, hogy nem hagynak békén.
- Nem hallod? Akkor olvass a számról... Vagy halkíts, vagy fogd be- szép tagoltan mondom, még artikulálok is mellé, de egy remegéshullám tör elő bennem, ami megállásra késztet, így veszek egy mély levegőt. Mikor azt említettem, egy időzített bomba vagyok, tényleg nem hazudtam, képes vagyok egy jelentéktelen apróság miatt is kiakadni, és hát... volt már, hogy a berendezés látta kárát, persze akkor még nem tudtam, hogy van varázs erőm, arra meg már gondolni se merek, hogy mi lenne ebben az állapotomban. Nem akarom megtapasztalni, ezért is kényszerítem magam arra, hogy nyugodjak le.
Mikor megfogja a vállam, a szemeim megvillannak, és ez semmi jót nem sejtet. Utálom, ha hozzám érnek, főleg akkor, ha nem kértem, vagy engedtem meg, ennek viszont nem tudom az okát, talán, mert kiskoromban senki nem babusgatott, vagy ilyesmi, végül is tökmindegy, hisz a lényegen, miszerint irtózom a fizikai megnyilvánulásoktól, nem változtat.
- Szívem, hidd el, ha én átkoztalak volna meg, nem a hallásod vettem volna el- kíméletlen, rideg mosoly kúszik az arcomra, tapasztalatból tudom, hogy ez többeket arra késztet, átgondolják a dolgokat, mellesleg elég magabiztosan lépek fel, még így, hogy simán lelökhet innen. Veszélyérzetet már rég nem érzek, vagy ha mégis, egyszerűen figyelmen kívül hagyom.
Mikor a sarokba megy, én csak összevont szemöldökkel, keresztbe font karral nézem, mire készül. Nem, nem csinálok semmit, többek közt, mert erre számít, így megvárom, míg megnyugszik, vagyis nem számít rá, mindenesetre jó a memóriám szőke létemre, és nem felejtek.
- Tuti, nem- nem palástolom a döbbenetet a hangomban. Sose kaptam karácsonyi ajándékot, karácsony se volt nálunk, ugyanolyan hétköznapnak számított az a nap, mint bármi más, még csak a ház se volt feldíszítve, mert Gregory utálja. Hosszas gondolkodás után, kinyitom  a dobozt, és látom a nyakláncot, amin egy rénszarvas medál lóg. Egy kósza pillanatig átfut valami mosolyféle az arcomon, aztán kifejezéstelen tekintettel vágom zsebre.
- A tied jobb- teszem hozzá, mert szeretem a hógömböket, régen gyűjtöttem is őket, csak sajnos áldozatul estek egy dührohamomnak. Előfordul.

Ophelia LaFonde

~Épp azt csinálom, figyelhetnél és meglátod!~
*Annyi mindent vágnék most a fejéhez. Utálom, ha sértegetnek, mert inkább én sértegessek, mint valaki engemet. Még sem teszem, mert akkor kiesnék a szerepemből. A szavakat, amit mond nem fájdalmat okoz inkább csak sértődést. Meg fogom fogadni egyszer a tanácsát.*
-Hö?*Kiabálom ezt még. A lökésem hirtelen éri, de nem félelmet, hanem utálatot látok a szemében. Számon mosoly húzódik el. Jó dolog utálatot kelteni embereknek, már bántam meg, de elég sok mindent elvesztettem, így nem kell foglalkozni a következményekkel. Ahogy kitaszítom a korláton pár pillanatig megfordul a fejemben, hogy nem sok embernek hiányozna ez a lány, ha ennyire utálatos ismeretlenekkel. Meg van mindene boldognak kéne lennie. A következő mondatán elmosolyodok de csak pár pillanatra.*
~Ha mást vettél volna el már rég nem itt lennél!~
*Gondolom, hogy mire gondolt. Semmi kép sem járna jól a csaj. Tönkre menne az élete, ha egyáltalán maradna. Ezt se mondom ki hangosan, amihez nagy akaraterő kell. Vágok egy értetlen fejet, aztán kimondom a végszót. Azt hittem, hogy azzal az egy szóval már is tudni fogja, hogy csak hülyültek vele, de nem így lett. Most először látszik az arcomon a csodálkozás. Az eddigi mondatai miatt okosabbnak hittem. Valahogy még is érzek valami hasonlóságot kettőnk között, de ezt nem ismerném be.
A hógömb tényleg tetszik, még nem volt sohasem ilyenem. Mugli boltokban láttam már hasonlót, csak azt meg kellett rázni és nem váltogatta a színét. Elkapom még a mondatát, amin már tényleg csak mosolyogni tudok.*
- Szerintem is Ophelia!- A nevét elhúzzom és gúnyosan mondom ki. Különben semmi bajom a névvel, de könnyen lehet csúnyán mondani. Most jön az, amit már rég tervezek. Visszarakom a dobozba a hógömböt és a lány felé fordulok. Kezemet magam elé veszem. Elkezdek mutogatni a kezemmel, tudom, hogy a lány nem érti, mert akkor már rég rájött volna, hogy már rég óta hallássérült vagyok. Mindent hozzávágok, minden utálatot de a lány ezt ne érti és nem tud védekezni ellene. Nem fog megszólalni, csak jelel, de közben figyeli a lány reakcióját.*  

Park Min Wo
Dec. 19

Úgy tűnik, ez közös bennünk. Én is úgy vagyok, vele, hogy inkább én sértegessek, mint más engem, csak hogy, én ezt meg is teszem. Nem látom okát annak, hogy vele másképp viselkedjek, mint bárki mással, aki pechére az én társaságom választotta. Nevezhetnénk akár önvédelmi mechanizmusnak is, mert tény, hogy mikor egyedül vagyok, nem ilyen vagyok, csak hogy... azt senki nem fogja tapasztalni.
Kedvem támad letörölni a mosolyt a képéről, de mg mindig serényen nyugtatom magam, nehogy valami ostobaságot csináljak. Nem szeretném, ha kicsapnának, hiába érzem úgy, jelenleg megérné. Igazából minden ehhez hasonló alkalommal ezt érzem, nem szeretem, ha közelebb kerülnek hozzám, semmilyen módon, és általában nem is hagyom... általában, de ki számított arra, hogy a srác nem fog duzzogva elhúzni? Hisz sokan megtették már, mindig elértem a célom anélkül, hogy hasonló kellemetlenségekben lett volna részem. Talán el kellene ismernem, vagy hasonlók, de ez még jobban irritál. Ilyenkor tényleg úgy érzem, hogy szándékosan erőltetik maguk rám, hogy ezzel is húzzák az idegeim, pedig azokkal nem jó játszani, Gregory ódákat mesélhetne róla, hisz nála többször senki nem tapasztalta ezt.
Ha a szemembe mondaná, hogy megvan mindenem, szemközt röhögném. Pont én vagyok az, akinek semmije sincs, csupán csak eljátssza az elkényeztettet, de inkább leszek apuci kicsi lánya, mint olyan, akit szánjanak azért, mert végtére is árva. Mert hiába vagyok Gragoryval papíron, egy szép szót nem kaptam tőle soha. Csak elvárt dolgokat, de nem dicsért, ha valamit meg rosszul csináltam, tajtékzott, és elhordott minden semmire kellőnek, aztán még a fejemhez vágta, hogy hálás lehetnék azért, amiért felkarolt. na kösz, ha lett volna ötévesen némi szabad akaratom, tuti rohadtam volna inkább az utcán, minthogy vele legyek egy fedél alatt. De ezek mind olyan dolgok, amiket nem vagyok hajlandó megosztani senkivel, mert egyszerűen nincs közük hozzá.
Hogy miért nem jöttem rá, hogy csak hülyül? Mert egyszerűen teszek arra, mi van vele. Ha talán tényleg halláskárosult, tuti nem azt várja tőlem, hogy egyből sajnálkozzak, és mondogassam, de rossz neki, meg a többi. Vagy ha még is, akkor rossz ajtón kopogtat, de... nem is tudom, én is pont azért nem beszélek, mert semmi szükségem a sajnáló tekintetekre, hisz itt vagyok nem?
- Legalább normálisan ejtenéd ki- mormogom, miközben a szemem forgatom. Oké, mivel francia vagyok, meg kéne szoknom, hogy itt cseppet máshogy ejtik, és meg is szoktam már, de had kössek már belé.
- Activytizni akarsz? Várj... kitalálom... szék- vonom fel a szemöldököm. Oké, vágom én, hogy jelbeszéd, de hát egészségére, engem az is hidegen hagyna, ha a szemembe mondaná az összes szitkot, ami eszébe jut rólam. Az ilyenek már leperegnek, hisz nem magamat adom, és jelen esetben a sértéseket bókként kezelem, mert akkor úgy tűnik, jól játszom a szerepem.

Ophelia LaFonde

*Ne szép dolog felhasználni más kikészítésére a süketséget, de ha már megkaptam, miért ne tegyem. Ha valaki vak azt is kihasználja, bár azt azok is sokkal rosszabbul megteszik, akik nem azok. Felvesznek egy fekete szemüveget és egy fehér botot, aztán segítséget kérnek valakitől mondjuk a buszon, aztán a kedves ember szegényebb lesz egy pénztárcával. Ennek szemtanúja voltam, csak egy dolgot rontott el a pasas, elrakta a botot mielőtt elment volna a busz. Nem segítettem annak, akinek a pénztárcáját elvitték, de meg kellett volna tennem. Azt hittem, hogy a rabló okos és akkor dicsértem volna a teljesítményét, de így csak szánalmas volt. Nem kapták el, de attól még lelepleződött.Látszik a lányon, hogy gondolkozik. Érzem, hogy valamiben nem volt igazam.*
~Lehet, hogy mégsem olyan tökéletes az élete?~
*Jobban belegondolva, nem csak kívül látható gondok lehetnek. Barátokkal, családdal vagy akár az aggyal is gond lehet. Először az agyra gondolok, de ezt gyorsan el veti, mert annyira nem hülye a lány. Barátokkal nem lehet akkora gond, hogy ilyen ember legyen belőle. Marad a család. Elváltak a szülei? Nem akkor már rég nem lenne itt hanem valahol sírna, mert biztos kimondta volna a rossz szót, a Sajnálomot. Egy kicsit igaz, hogy direkt erőszakolom ki belőlük ezt a szót, de így tudom meg, hogy bármi barátság lehet köztünk vagy menjen innen, amilyen gyorsan csak tud. Térjünk vissza lányhoz. Ha nem váltak el, akkor csak két dolog lehet, vagy meghaltak, vagy elhagyták őt. Nem érzek együttérzést, mert nekem ott van a családom, talán csak az, ami biztos az életemben.
A nevére való megjegyzésén csak mosolygok, mert én nem fogom tudni máshogy kiejteni, mert nem hallom, hogyan kell kimondani, így ha egyáltalán találkozok még vele, biztos nem tudom máshogy mondani. Activity? Elneveti magát. Már nem tudok csak mosolyogni a lányon, de aztán elkomolyodok. Ezt a lányt észhez kéne téríteni, hogy van folytatás ilyen helyzet után, csak egy baj van, hogy én is pont ebben a cipőben járok. Még is ki mondom.
- Te nem ilyen vagy. Nem mondtál nekem semmit még is megismertelek. Miért mutatod magadat ilyennek miközben teljesen ás vagy. Te...* Elhallgatok nem akarom kimondani, mert azzal elismerném az igazat, ami ebben a helyzetben a legrosszabb. *
-...Olyan vagy én. Tagadhatod nekem teljesen mindegy, de tudod hogy igazam van.* Az 'én' szót undorral mondom ki, de legbelül érzem, hogy igazam van.*

Vélhetőleg a srác már rájött arra, nem én vagyok a megfelelő ember ahhoz, hogy valaki idegein táncolhasson, ráadásul komolyan meg kell küzdenem azért, hogy nyugton maradjak. Nem áll szándékomban titkolni, ha t ehetném, már rég a sz*rt is kiátkoztam volna belőle, de ez több okból kifolyólag sem lehetséges. Az ellenszenvem csak nem múlik, nem is szokott, mondhatjuk úgy is, berögződöttség, amiről talán én magam tehetek, de ez egyáltalán nem érdekel. Inkább a tájat kezdem el kémlelni, mert engem nem zavar a csend, ami beállt közénk, és azt a másik is csak várhatja, hogy én meg fogom törni. Halvány mosolyféle kúszik az arcomra, most, hogy sikerült elhallgatnia, nem is olyan rossz társaság, persze tudom én, hogy ez azért van, mert így könnyebben tudom ignorálni, mint ha folyton a fülembe motyogna, bár azt is meg lehetne szokni egy idő után, de fájdalom, nekem sose volt annyi türelmem.
A szél felkerekedik, így én is fázósan fonom keresztbe a karom magam előtt, oké, ezt át kellett volna gondolnom,hisz tél van, nem kéne egy szál pulcsiban itt feszítenem, de nem gondoltam volna, hogy idáig maradok kint, viszont, ha a szobámban váró jegyzetekre gondolok, elhúzom a szám.
Tehát, vagy a fagyhalál, vagy újabb átok, nehéz kérdések ezek, mert igazából egyikhez sincs sok kedvem, főleg, hogy rendesen feltépázták az idegeim... újfent. Esküszöm, írok Sibellenek, hogy a következő csomagjával együtt, küldjön már Xanaxot is, mert ez az állapot tarthatatlan.
Az idilli csendet is muszáj megtörnie, ráadásul nem is akárhogy. Felhorkantok, majd kétkedve meredek rá.
- Mondhattad volna, hogy titokban agyturkászi pályára készülsz. És mégis miből gondolod, hogy más volnék? Megérzés? Vagy csak te sem vagy képes elhinni, hogy lehet valaki ekkora tapló, hát sajnálom, hogy nekem kell közölnöm veled a cudar tényt, de így van- a hangomból csak csöpög a gúny, mert ami azt illeti, rendesen beletrafált, és a legidegesítőbb az egészben, hogy ezt ő is tudja nagyon jól. A következő megjegyzése hallatán felnevetek, gúnyosan, és még csak nem is bánom.
- Olyan lennék, mint te? Lássuk csak, talán te is végignézted ötéves korodban, ahogy megölik az anyádat? Esetleg téged is lepasszolt apád valaki másnak, csak, mert nem kellettél neki? Ha így van, tényleg piszkosan hasonlítunk- a hangom metsző, mert olyan könnyedén jöttek ki  a szavak a számon, hogy az már-már ijesztő. Viszont, ha csak e-féle módon tudom érzékeltetni vele, mennyire hülyeség az, amit állított, hát egye fene nem bánom.

Ophelia LaFonde


*Mosolygok és megrázom a fejemet. Akinek bármi rossz történt az életében észreveszi, hogy nem ilyen igazából. Nem kell hozzá sokat gondolkozni, csak a szemébe kell nézni. Igaz, hogy akinek tökéletes az élete inkább elmenekül előle és így nem fedezi ezt fel, vagy csak le akarja beszélni, hogy ilyen tapló legyen, ami teljesen lehetetlen. Én ezt nem akarom csinálni, mert semmi hasznom nem lenne belőle. Azért nem hagytam eddig ott, mert valakinek meg kell mondania neki és azt egy olyannak, akinél be kell ismernie, hogy igaza van. Ha nem teszi meg veszít. Nem fog dicsőséget érezni, semmit nem fog érezni. Nem találkoztam még hozzá hasonló emberrel, de még is mintha már ezer éve tudnám, hogy mit akar. Biztos nem fog semmi történni kívülről semmi, de belülről legalább egy kicsit megváltozik, vagy elindul arra felé. Nem tudom, hogy szeretnék e Opheliával még találkozni, de ezt el kell mondanom neki.*
- Nem kell ahhoz agyturkászi diploma, hogy kimondjam a nyilván valót. Ne hidd, hogy mások ezt nem látják csak inkább elkerülnek. Tőlem tegyék meg. * Felállok és közel lépek hozzá, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. A következő mondata közben sem veszem le róla szemem. Minden világossá válik. Nem rossz ember, csak az Isten megnehezítette az életét és így ő is megnehezíti mások életét. Ahogy elmondja a történetét, tagadja, hogy bármi közös lenne bennük, de még is megosztja velem és ezzel igazat ad. Bár neki is igaza van. Nem tudom milyen érzés szülők nélkül felnőni és azt sem, hogy az apuka mi képen lehet ilyen embertelen. Soha nem is fogom ezeket megtudni, de azt tudom milyen egyedül lenni. Mikor mindenki segíteni akar, de közben csak ártanak. Mindenki ugyan úgy akar vele viselkedni, de közben a szemük mást tükröz. Igaz az a mondás, hogy a szem a lélek tükre. Bármit teszel a szemed az igazat tükrözi. *
- Tényleg nem láttam meghalni anyámat és apám se te szított el. De te hallod a zenét és hallod, amit mondok. Nem a te szüleid azok akik azon veszekednek, hogy kinek a hibája volt az egész, miközben teljes az én hibám volt. Nem veled beszélnek úgy mintha teljesen más lennél, de közben én nem érzem, hogy változtam. * Nyugodtan mondom, egyhangúan. Sehol nem viszem fel a hangomat, mert nem azért mondtam, hogy sajnáljon, csak legyen egy kis viszonyítási alapja. Még nem fejeztem be.*
- Most hülyének nézel, mert azt gondolod, hogy mellé beszélek és nincs bennünk közös, de van. Egyedül vagyunk mindketten. Azt hisszük, hogy az élet elárult minket és senki sem szeret. Tényleg nincs sok közös bennünk, de ez az. Azt akarod mondani, hogy nem vagy egyedül? Előbb gondolkozz egy kicsit.* Befejezem, nem mozdulok és a szemem is a szemén van úgy, hogy lássam, ha elkezd beszélni.*

Mosolyog? Mégis miért? Szerintem egyáltalán nem vagyok vicces, vagyis remélem meg nem fordul a fejébe, hogy talán röhejes volnék... vagyis felőlem megfordulhat, csak a fejemhez ne vágja. Csak akkor tűröm, ha sértegetnek, mikor én is ezt teszem, és most bárki mondhat bármit, egész normális vagyok. Okét, talán a srác ebből semmit nem vesz észre, de én érzem, hogy vele egy fokkal visszafogottabb vagyok, mint bárki mással, akivel eddig találkoztam, már csak a miértjére kellene rájönnöm.
Kedvem támad elfutni innen - életemben először-, mikor boncolgatni kezdi, hogy mi márpedig akkor is hasonlítunk. Francokat. Nem hiszem el, nem akarom elhinni, ha mégis így lenne, min változtatna? Mert az én hozzáállásomon, tuti nem, na jó... talán egy kicsit jobban érezném magam, mert tudom, legalább egy ember van a kastélyban, aki ugyanannyira elcseszett, mint én, de mást nem is várhatnának tőlem.
Igen, az lenne a legjobb, nem érezni semmit, bár eddig is gátlástalanul tapostam át mindenkin, ha kedvem volt hozzá, és igen, ezek ellenére is nyugodtan tudtam aludni, már amikor nem köszöntek rám a rémálmaim, mint mostanság. Ingerülten sóhajtok, olyan tekintet lövellve felé, hogy lássa, nagyra értékelném, ha nem feszítené tovább a témát.
- És te miért nem tudod megtenni? A r*hadt életbe, neked miért fájna, ha nem vághatnád a fejemhez? Szerinted nem vagyok vele képben, szerinted nem tudom, hogy nem csak nekem ilyen elcseszett az életem? Mégis miért kell a fejemhez vágnod, ha? - nem kiabálok, nem is tudnék, hisz újabb dühroham kerít hatalma alá, beharapom az ajkam, és inkább hátat fordítok neki mielőtt hülyeséget tennék.
- Nem sajnáltatom magam, ha így lenne, minden jöttmentnek elmesélném, némi lesajnáló, vagy együtt érző pillantásért, de nincs szükségem rájuk, sőt... pont ezért vagyok ilyen amilyen... többek közt...- hagyom függőben a végét, mert mondtam, hogy belőlem nem lesz nyitott könyv, az, hogy elmondtam pár aprócska tényt, még nem jelent semmit, Gregoryról viszont nem vagyok hajlandó beszélni, egy, mert tényleg marhára bepöccennék, kettő, mert az egész pasi nem ér annyit. Komolyan... rajta kívül még senki halálát nem kívántam.
- Neked se lehetett könnyű, aláírom, de tőlem ne várj se sajnálatot, se együttérzést, ha azt mondod, tényleg hasonlítunk, nincs szükséged rá. Mellesleg, eljutottál idáig, nem?- vonom fel a szemöldököm, ahogy megint szembe fordulok vele, de egyből hátrálok is.
Francba, mikor jött ennyire közel?
Nem bírom, ha valaki a közelemben van, ezért tapadok már-már a korláthoz. Ezt viszont nem tudom, honnan jött, de nem is lényeges, a lényeg, hogy csak óvatosan, nálam tényleg komolyan kell venni a tisztes távolságot.
- Oké, talán igazad van, de mégis ez min változtat?- kérdem gúnyos éllel a hangomban, mert felettébb érdekel, mire akar kilyukadni a másik.

Ophelia

*Egy kicsit elgondolkozok a válaszon. Miért vágtam mindent a fejéhez, hirtelen én sem tudom. Aztán eszembe jut, mert nyerni akartam és bebizonyítani az igazamat. Az a versenyszellem késztetett a kérdésre. Már rég elmehettem volna és akkor nem kellett volna megtudnom róla semmit. Nem ismerném és csak egy ember lenne a kastélyban akiről hallok dolgokat. Csak út közben jöttem rá arra, hogy a lány meg tudna tenni valamit, legalább is a segítségemre lenne.*
- Mert nem vagyok egy olyan, aki valamit félbe hagy és bevallom, nem akartam, hogy nyerj. Most már tudom hogy ki vagy és értelek, de az életed tényleg elcseszett.> Mondom neki az igaz. Még nem hozom fel neki azt a tervet, amit kigondoltam, mert eléggé ki van rám akadva és ez nagy eséllyel úgy is marad, de az idő még nem jött el.
Ahogy megfordul ökölbe szorul a kezem. Késztetést érzek, hogy beverjek neki egy hatalmasat. Felé nyúlok, de aztán lerakom a kezem. Emlékszem, hogy hogyan viselkedett mikor ezelőtt megfogtam. Elmondtam neki, hogy mi a bajom, még is simán hátat fordít nekem. Tudom, hogy éppen beszél, de így nem látom, hogy mit. Ekkor tudom jobban megfigyelni. Szép hosszú szőke haja van és az alakja is szép. Minden srácot megkaphatna, de ő inkább megutáltatja magát velük. Teljesen logikátlan, amit művel. Nem hiszem, hogy volt már pasija, de ez a téma most hanyagolható. Dühöt érzek belül, mert nem szeretem, ha valamiről lemaradok, de most még is megállt kell parancsolnom magamnak. Nem mutathatom ki a gyengeségemet.
Lassan megfordul és felém néz, még elkapom a nem szót, de ebből nem tudom kitalálni az előző mondatait. Sértve érzem magam.*
- Bocsáss meg, hogy erre nem válaszolok, de nem láttam mit mondtál, de azért köszi.* Mondom gúnyosan. Egy lépést hátrál közben. Biztosra veszem, hogy nem szereti, ha valaki közeledik hozzá. A következő kérdését már le tudom olvasni a szájáról. Elmosolyodok. Itt az idő, hogy elmondjam neki, amit akarok.*
- Neked max annyi, hogy elgondolkodsz az egészen, nekem annál több. Azt akarom, hogy gyere el hozzánk karácsonykor és üldözd el az egész rokonságot. Hülyén hangzik és a válaszodat máris látom, de hallgass meg. Én is meg tudnám tenni, de akkor elveszteném az egészet és tudod milyen rossz család nélkül lenni. Csak annyit kérnék, hogy takarodjanak el a házunkból, mert tudok egy olyan dolgot, amit nem akarom, hogy megismétlődjön, mert különben megölök valakit és ez nem vicces.* Nem akarom elmondani neki a teljes igazságot, majd ha igent mond akkor sem most. Ha nem akkor meg nem kell neki tudni róla. Ő az egyetlen ember, aki meg tudná ezt tenni semmi lelkifurdalás nélkül és meg nem akarom, hogy tönkremenjen a családom, ha elszúrok bármit is.*
-Nem ismersz én se téged és az benne a jó. Miért kéne igent mondanod? Mert szórakoztatva szenveszthetnél embereket.