Időnként- mint minden melodimágus- kénytelen vagyok látogatást tenni olyan társaimnál, akik mesterségükül hangszerkészítést választottak. Már negyedik éve tanítok a Bagolykőn, így célszerű volt egy itteni után nézni- a legközelebbi ilyen embert Budapesten találom, vagy ha őt nem is, a boltját. Néhány napja küldtem baglyot, mindazok listájával, amire szükségem lenne, amire azt a választ kaptam, hogy ha ezt mind postázni akarja nekem, akkor griffet küldjek, vagy jöjjek el személyesen. Mivel az utóbbi némi kellemes társasággal kecsegtetett, azt választottam, a legközelebbi szabadnapomon vonatra ülve, mert nem volt hova sietni és -talán ifjúságom hagyatékaként- szeretek így utazni. ~Jesszus, már úgy beszélek, mint egy nyugdíjas...~, dörgölöm meg halántékom. Az elmúlt hónapok nyomot hagytak, nem is annyira rajtam, inkább bennem, ráadásul ki se nagyon mozdultam a birtokról, nem vágytam emberek közé. Éppen ideje erőt venni magamon.
Az állomáson nem keltettem feltűnést- nem nagyobbat, mint általában méretemmel és ijesztő külsőmmel szoktam, az öltözékemet egyetlen mugli sem kifogásolhatta. A BKV gyönyöreit kihagyva inkább gyalog vágtam neki a városnak, mert ami másnak húsz perc, az az én gólyalábaimon általában jóval kevesebb. A Passacaglia egyike annak a kevés műhelynek, ami mugli hangszereket is gyárt, így amikor beléptem az ajtón, előbb semmi különös sem fogadott.
- Szép napot!-*Biccentettem az eladónak.*- Tücsök itt van?
- Nincs!-*A háta mögötti, félig behajtott ajtajú helyiségből érkezik a csattanó válasz, aminek hallatán csak elmosolyodom, mert alig fél másodperccel később már nyílik is, hogy előmasírozzon a cingár mester. Olyan, mint a neve- kicsi, fekete hajó, sötét, villogó szemekkel, hangos és harcias. Bors típus, ráadásul temperamentumos, és bár első pillantásra úgy fest, mint aki fel akar öklelni, a maga módján barátságos. És rengeteget beszél, ha épp van, aki hallgassa... A munkája időigényes, pontosságot, tetemes mennyiségű koncentrálást és türelmet igényel, így gondolom, felüdülést jelentek- faggat, bár válaszolni szinte alig hagy időt, iskoláról, diákokról, kutatásaimról és úgy általánosan is.
- És most én hívlak meg! Semmi puccos teázó, harcsapaprikás, bor és...
- Nem iszom.
- Adok én neked!-*Tulajdonképpen a segédje rakott ki minket, hogy ha semmi hasznosat nem csinálunk, eredjünk máshova zajongani. Tücsök ezt kiváló ürügynek érezte, hogy elrángasson végre oda, ahova eddig is próbált már, én meg beadtam a derekam, elvégre éhes voltam, az alkoholos részt meg csak elsunnyogom valahogy.
Éjféltájt vittem vissza, miután kellően kiütötte magát, hogy átadjam a tanoncának, aki pár keresetlen szó mellett elmorgott egy köszönömöt és orromra vágta az ajtót. Egy darabig néztem a falapot, aztán céltalan kószálásra adtam a fejem- egészen elhagyatott környéken kóválygok most, házak omladozó homlokzatát nézegetve. Igazán kár, hogy hagyják így pusztulni ezeket az épületeket, pedig milyen gyönyörűek lehettek. Nekiindulok, hogy felfedezzem magamnak ezt a negyedet.