Nem kellene Budapestre jönnie. Könnyen pórul járhat merészsége miatt. Másrészt viszont ez egy elég nagy város. Régóta nem látta errefelé senki. Hátha nem keresik, és észrevétlen maradhat az alatt a rövid idő alatt, amíg itt tartózkodik.
A Keleti pályaudvar éjszaka még kevésbé megnyerő képet fest, mint nappal. Ugyan nincs olyan sok ember arrafelé, viszont azok sokkal kevésbé bizalomgerjesztőek a pályaudvar nappali látogatóihoz képest. Eugene-t azonban egyikük sem szólítja meg. Alapvetően nem nyújt félelmetes benyomást, ahogy végigsiet a peronon, miután leszállt a nemrég érkezett vonatról. Hosszú, felöltőszerű kabátjában kissé elüt a normál utazóközönségtől, de ez még nem adna okot arra, hogy békén hagyják. Az ő útjából mégis kitér az a néhány ember, aki történetesen keresztezné azt. Ha az ember sokszor alkalmaz erőszakot, idővel megtanulja felismerni annak jeleit a legapróbb részletekben is...
A pályaudvar kapuján kilépve Eugene egy pillanatra megtorpan, s körbekémlel. A nem messze lévő buszmegállóban egy-két ember lézeng, a jobbra lévő lépcsőfőt támasztó, láthatóan zsákmányra leső férfi Eugene-re pillant, majd egykedvűen félrenéz; nem találja alkalmas áldozatnak ma estére. Ez az érzés kölcsönös.
Eugene e rövid szünet után elindul előre. Átkel a pályaudvarral szemközti zebrán, majd jobbra fordul. Útja ezt követően valamiféle építkezés mellett visz, amit jellegzetes szagú, préselt falapokkal kerítettek el. Ezután elhalad két gyorsétterem között ügyet sem vetve az újabb buszmegállóban várakozó magányos férfira.
Errefelé régebbi építésű házak sorakoznak, melyek múltból örökölt fényére fátylat dob az enyészet. Olyan, mintha a férfi egy lassan málló képben sétálna, ahol idővel minden elfolyik, összemosódik. Az elszórt szemét mintha a festményre cseppent festék lenne, ami lassan beleolvad az összképbe.
Helyenként pincelejáratok lépcsői nyúlnak be a járdába. A legtöbbet régóta nem használják, egyet kivéve. Az apró ajtó füstös üvegén át halvány fény szűrődik ki. Eugene az ajtó felé veszi az irányt, majd kopog rajta háromszor.
- Mit akarsz?
Egy mogorva hang szól ki, miután az ajtón félresiklott egy retesz.
- A Vörös Liliomot keresem.
Hangzik a válasz Eugene részéről. Néhány másodperces hallgatás után az ajtó kinyílik, és a férfi bebocsátást nyer. Még sosem járt itt, viszont a helyet éppen olyannak találja, amilyennek képzeletében élt; egy nyirkos levegőjű, füstös kocsmának, ahova nem éppen a varázsvilág krémje jár. Jobb kéz felől vastag faasztalok, s mellettük padok sorakoznak, balról pedig egy pult húzódik a hosszú, keskeny helyiség mentén. A pult mögött egy köpcös férfi törölget egy söröskorsót. Kopott, foltos pólóján már kivehetetlen a felirat.
- Menj már arrébb!
Szól a mogorva hang, ami ahhoz a lényhez tartozik, aki beengedte Eugene-t. A férfi körbenéz. Egy koboldforma lény ül egy hokedlin a bejárati ajtó közelében. Láthatóan épp szalonnázás közben zavarta meg Eugene jötte.
- Elnézést.
Veti oda a férfi hidegen, majd beljebb megy az ivóba. Nincs különösebb tömeg, könnyen talál magának helyet.
~ Most már csak az a kérdés, hogyan tovább...~