Igazgató Úr
március 20.
10:50

Csendben ballagok az igazgató mögött, magamban elkönyvelve, hogy ezt is túléltem. Gyanítom, hogy az egészből szinte semmit nem fogtam fel, még azt se sikerült igazán, amiért idekeveredtem. Viszont én pont azt a nézetet vallom, hogy jobb az ilyesmin nem agyalni, az soha nem vezet jóra, ráadásul.... majd csak lesz valahogy. Egyszerűen nem akarok gondolkodni, most jó ez az üresség, mármint voltaképp tényleg nem érzek semmit, talán, mert még mindig sokkban vagyok, talán mert az érzelmeim is úgy döntöttek, kár rám pazarolniuk magukat, mindenesetre, örülnék, ha megmaradna ez a tompaság.
Ha most előszedném valahonnan a poénosabbik énem, tök büszkén járkálnék, és hangoztatnám, hogy legalább én nem vagyok kis pályás. A suli házirendjét megszegni... ugyan már, mi az? Nem, egy fő szabályt áthágni, na az viszont szól egy nagyot. Még se érzem ettől többnek, vagy menőbbnek magam, sőt... mintha még az átlagnál is szerencsétlenebbek lennék.
Nem azzal van bajom, hogy az egyetlen embert, aki bárhogy is nézzük az egyetlen biztos pont volt az életembe, kivágtam a csukott ablakon, még csak az sem foglalkoztat igazán, milyen módszerrel. Az aggaszt igazán, amilyen állapotban tettem. Így még soha nem sikerült elvesztenem a fejem. Vágtam már vázát a falhoz, sőt egy szobát is rendeztem már át, de eddig még sose féltem.... magamtól. A legszörnyűbb az egészben, hogy hiába cukkolásnak szánta a szavakat Gregory, tudom, hogy igaza van, tudom, hogy ha nem teszek valamit, én is könnyen olyanná válhatok.
Az igazgató hangja térít vissza a jelenbe, én meg vállat vonva követem, és leülök a padra. Nem elég a tortúra, amit ott bent átéltem - valamiért szinte a bálnák kihalását is rám akarták fogni, amíg Wickler bá' meg nem jött- most még ez is. Azért egy felem, még ha titokban is, és elenyésző részben, azért reménykedett abban, hogy innentől kezdve búcsút mondhat a varázserejének - hallottam, hogy ez is előfordul-, hisz ez az egész emiatt van, és meg... nos, valljuk be, mióta megtudtam, hogy varázsló vagyok, másra sem vágyok jobban. Az épületet fixírozom, ahol töménytelen őszhajszálnak lehetnék friss tulajdonosa, ha abban a korban lennék, de nem... még csak tizenhat vagyok. Ez így elég szánalmas, és a nyakam ráteszem, ha ez kitudódna, sokan elkönyvelnék annak, hogy feltűnési viszketegségben szenvedek, és nem érem be azzal, hogy a suli szabályai felett szemet hunyjak - amit amúgy megteszek, ha úgy tartja a kedvem-, hanem nekem muszáj egy fő szabályt is áthágnom.
Csak akkor fordulok az igazgató felé, mikor megkérdezi, hogy érzem magam. Bizalmatlanul méregetem, nem értem, mire akar kilyukadni, vagy csak tényleg nehezemre esik feldolgozni, hogy akad vakalaki, akit érdekelnek ezek az apróságok.
- Sehogy.... jelenleg az érzelmeim kikapcsoltak- vállat vonva válaszolok, mert mégse vághatom a fejéhez, hogy mi köze van hozzá, mikor neki köszönhetően ülhetek most itt, Igen, talán valami hálaféle lappang bennem valahol.
- Honnan tudta, hogy gázban vagyok?- kérdezem meg pár perc kínos csend után. Nincs kedvem beszélgetni, ez látszik is rajtam, mert... nos, nem igazán van szómenésem, viszont ez tényleg érdekel. Valahogy azt nem bírom elképzelni, hogy van egy GPS-e, amit fixírozva tudja meg, ki, hol, mit csinál.

Fura, hogy már-már idillikusan nyugodt vagyok, persze valahol mélyen tudom, hogy ezt még meg fogom bánni, de jelenleg nincs se kedvem, se erőm, hogy ilyesmin agyaljak.
- Nem akartam, hogy ez legyen....- motyogom alig hallhatóan, miközben a talajt fürkészem. Nem akarok az igazgatóra nézni, félek attól, amit láthatnék, ami egy normális ember véleménye lenne rólam.
- Én csak.... olyan vagyok, mint... ő-  nyelek egy nagyot, és akadozva ejtem ki a szavakat. Ringathatom magam abban a tényben, hogy ez nincs így, attól még nem egyszer pofán fog vágni a valóság. Ő is megmondta, és tudtam is, most mégis úgy érzem, hogy talán ez a legnagyobb hibám. Igen, vigasztalnia kéne a ténynek, hogy legalább nem öltem meg, attól még a helyzet kevésbé lesz súlyos, és, ha csak belegondolok abba, mi lesz, ha jobban lesz.... összerezzenek, és legyűröm magamban a kényszert, hogy menten elbőgjem magam, ezt legalább már tökéletesen tudom kontrollálni.
- Nincs szükségem senkire- vágom rá egyből. Még csak az hiányzik, hogy megint rajtam fitogtassa valaki a hatalmát, és amúgy se vagyok egy ocsmány váza, amit kézről kézre adogathatnak. Nem mellesleg, még két év, és nagykorú leszek, és tudom, hogy egyedül jobb.
Nem reagálok arra, hogy mit szabadna, és mit nem tenni. Tudom, hogy nem normális ez, mégis ez van. Attól még nem változik semmi, de legalább megtudtam, hogy a férgek szívósak. Nem, cseppet sem bánom, amit tettem, csak azt, ahogy, meg azt, hogy nem tudtam magam visszafogni. Mindig ment, leszámítva egy esetet, azt hittem... most se lesz másként. Szépen lenyelem, és visszajövök, de nem.
- Csak a nagybátyám testvérét ismerem, Pierret, és az is biztos, hogy nem fog a közelembe jönni- a hangom kellően határozott ahhoz, hogy az igazgató belássa, ebben az álláspontomban nem fog tudni megingatni. Tudom, hogy ő sem különb tőle. Talán még rosszabb is, és eszem ágában sincs hagyni, hogy bármi köze legyen hozzám. Épp elég, hogy a francia maffia unokahúga vagyok, oké ez cseppnyi túlzás, bár.... sose érdekeltek annyira Grégorie dolgai, lehet beletrafáltam.
- Nézze, még két év, és nagykorú leszek, nem lehetne, hogy ne legyen köze senkinek hozzám?- az lenne a legideálisabb, mert mióta az eszemet tudom arra vágyok, hogy csak én legyek.

Az érintésre a testem egyből reagál, még ha én nem is vagyok teljesen itt. Pillanatok alatt rezzenek össze, és ülök távolabb, kellő helyet hagyva közöttünk. Még normális állapotomban is nehezen viselem el, nem hogy most.
- De igaza van, jóval azelőtt tudtam, mielőtt ő a fejemhez vágta- magyarázom meg neki. Azért valahol mélyen jól esik ezt hallani, de valljuk be, hiába igazgató, ő annyira nem tudja, mi volt otthon, főleg nem mielőtt ide kerültem. Én már rég tudtam, hogy ha másban nem is, a hangulatingadozásaimban hasonlítok rá, csak... csak azt hittem, tudok tenni azért, hogy ne legyek ő. Hát bebizonyítottam, hogy nem.
Inkább nem szólok semmit, mert eszem ágában sincs vitatkozni. Hogy is van? Ízlések és pofonok. Márpedig én úgy látom, hogy egyedül mégis jobb. Persze tudva a tényt, hogy ha akarnék, tudnék kihez fordulni, könnyű ezt állítani, de ismerem magam, és vagyok annyira makacs, hogy ezt soha ne tegyem meg. Nem én leszek az, aki mások nyakán fog lógni a bajaival.
Persze, miért is működne úgy valami, hogy az nekem is jó legyen? Bár a lehetőség, amit az igazgató úr felkínál még nem is annyira vészes, mármint... még mindig jobb, mint a másik nagybátyámnál kikötni.
- Ebbe még bele is tudnék nyugodni- szólalok meg halkan némi agyalás után. Végtére is mi változna? Azon kívül, hogy így van némi esélyem arra, hogy Grégorie nem fog elrángatni, ha kijön, mert tudom, hogy képes lenne rá. Még sose szálltam szembe vele, így el tudom képzelni, mennyire ki lesz majd bukva.
- Tényleg. Talán ez a legjobb lehetőség, a kastélyt úgyis sikerült már... megkedvelnem- nézek magam elé, mert azért emlékszem rá, mennyire utáltam eleinte. Még csak a tény se lomboz le, hogy ha úgy vesszük, árva lettem, nekem így is tökéletes.

Mr. Loughin

- Pff- roppant hosszadalmas, és felettébb kulturált megnyilvánulásom, mikor meglátom AZT a helyet. Utoljára Wicklerrel voltam itt, most megmutatom, hogy nagy lány módjára, magam is el tudok jönni. Főleg azért, mert bár a szívembe nőtt az igazgató, nincs semmi kedvem a kedves, és illedelmes megnyilvánulásaihoz.
Elgyúrom a cigim - mert engem nem érdekel, hogy nem vagyok tizennyolc, na jó.... meg amúgy sok más se-, és zsebre vágott kézzel masírozok be, tipikus olyan arckifejezéssel, mint aki a saját akasztására indul. A minisztérium, meg én sose leszünk jóban, ezt így lassan tizennyolc évesen kinyilvánítani elég necces, de én tudom, hogy így lesz.
Ki gondolta volna, hogy ennyi balhé lesz azzal, ha kivágom a nagybátyám a csukott ablakon. Vélhetőleg, ha nem mugli terülten varázsoltam volna, tojnának az egészbe, de így, hogy megszegtem egy törvényt, gondolom, örülhetek, ha ennyivel megúszom. Most meg bizonygathatom, hogy nem vagyok ön-és közveszélyes terrorista hajlamokkal megáldva, hurrá. Sőt, megnyugtatok mindenkit, még a hatalomvágy se kerített uralma alá.
Egyenesen a már ismerős ajtóig masírozok, a fejemen még mindig a napszemüvegem- ezzel kerülöm el a közvetlen szemkontaktust-, és egy hatalmas gömböt készülök fújni a rágómmal. Az öltözékem.... nos, ha azt mondom, simán visszavihetnének a sintértelepre, vagy egy hajléktalan szállóba, nem hazudok, de míg eleinte, csak másokat hecceltem vele, mostanra egész megszerettem ezt a kukából szalajtott stílust, szóval marad. A bakancsom már kopott, itt-ott el is van szakadva, de ez mellékes. A gatyám tele szögecsekkel, mert az aztán marha bizalom gerjesztő, és a hajam már szőkén virít. Lényegében az összes érdemleges színt kipróbáltam már, és eldöntöttem, maradok ennél.
Elcsodálkozok, hogy most nincsenek annyian, konkrétan két pasit látok, közülük az egyiket szimplán fellógatnám- igen, hozzá indultam-, a másikat, viszont nem ismerem.
- Üdv- állok meg, majd a falnak dőlök. Igazából nem foglalkoztat annyira, miről diskuráltak, csak túl akarok lenni a kötelező körökön.
- Ophelia, jó napot neked is- a férfi hangja artikulált, és tipikusan olyan él van benne, ami azt mutatja, ő is valami hasonló üdvözlést várt tőlem, hát sorry. Megvonom a vállam, és inkább a másik férfit fixírozom, mivel még nem láttam, érdekesnek találom... legalább is most még.

Mr. Loughlin

Ma kimondottan elememben vagyok, ami azt illeti. Ezzel csak az a baj, hogy vélhetőleg nagyon rossz ember tűréshatárát fogom feszegetni, na de... egyszer élünk, nem?
Igazából a bájgúnárt se láttam sokszor, de az a pár alkalom, amit együtt töltöttünk, épp elég volt nekem. Fojt a duma, a mégis hogy képzelem ezt -től elkezdve a bezzeg az én időmben -ig, így se sikerült elérnie, hogy rosszul érezzem magam. Pedig éreztem, csak nem ő az oka, hanem drága nagybátyám. Hiába fogtam fel, emésztettem meg, és hitettem el már magammal is, hogy a szavak csak azért hagyták el a száját, hogy engem bosszantson, mégis tudom, ha elszakad a cérna, vagy nem vigyázok, én is arra az útra léphetek, és tényleg olyan leszek, mint ő. Benne és bennem az egyetlen közös a indulatosságunk, és a lobbanékonyságunk volt, neki mellette volt egy isten király komplexusa, nekem meg.. nos, már akkor is lázadtam, amennyire mertem. Na, az forrt ki mára teljesen. Már nincs kitől tartanom, azzal, hogy Gregory felbőszített, elintézte, hogy lekerüljön a keze rólam, így én is megkaptam, amit akartam. Sose voltak nagyra törő vágyaim, jobbára mindent megkaptam, még azt is, amire szükségem se volt, mert az anyagi helyzete megengedte, sőt... csak arra vágytam, hogy végre önálló lehessek, most azt is vagyok, bár még mindig vannak bizonyos korlátok, de azokkal elboldogulok.... már amikor.  
Tulajdonképp azzal sincs különösebb bajom, hogy időközönként ide kell járnom, hogy a férfi aztán nyugodtan tudjon aludni, abban a tudatban, hogy nem futkározik egy szadista állat az utcákon.
Próbálom megfejteni, ki lehet a másik alak. A tablóját láttam, vagyis őt egy tablón... a rellonban, hmmm.. rokonlélek? Na, jó, ez erős túlzás, mert én nem igazán vagyok az a színtiszta zöld, de jó úton haladok.
- Hali, hát te mit követtél el?- kérdezek rá, vigyororral a képemen. Hát akkor tegeződjünk, bár nem vagyok benne biztos, hogy ez neki tetszeni fog, de majd csak szóvá teszi. A hájas arcát elnézve meg már megérte. Ahogy hirtelen lesz fehér, aztán vált át pirosra... hát nem tehetek róla, de kiszakad belőlem a röhögés.
- Pardon, akarom mondani... örvendek a találkozásnak, én Ophelia LaFonde vagyok, mugliterületen varázsoltam, ezért két havonta együtt kell lógnom eme bájos úriemberrel- itt látványosan a hájas felé mutatok, aki még a levegőt is félrenyelte, ezért krákogásba kezd.
- Kihagytam valamit?- kérdezem ártatlan hangon, még a pilláim is megrebegtetem. Mondtam én, hogy elememben vagyok.