Beus

A család végül nem hagyta nyugodni a fiú lelkét, valami felsőbb hatalom vezérelte lelkiismeretét, hogy jelezze a fiatalnak: ha már nem mész haza, legalább írj pár sort! A gondolat épp egy bizonyos másnap érte Endrét, miután megismerte a kis Gergelyt, illetve gondoskodó nevelőanyját, Janeyt. Így a ma reggel nem indult könnyedén a navinés számára, amihez lassan ő is - és szobatársa is kezd hozzászokni. Némi szedelőzködés után, álmosan és fejfájósan indul el, hogy felkeresse azt a bizonyos házat, ahol a baglyok csivitelnek, és lehetőleg a megfelelő címre kézbesítik a feladott leveleket.
Endre otthoni szobaruhában indul el, egyszerű narancsszínű pulóverben, zöld nadrágban, és egy a lábára nagy, mégis túlhasznált, óriás kopott barna bakancsban. A folyosókon járva többször eltéved, nem is igazán tudja, hogy merre menjen, azt sem bírná felidézni, hogy éppen hányadik emeleten lépdel éppen. A kastély sarkánál járhat éppen, amikor halk, de annál élesebb rikácsolásra eszmél. Ásítozva kezd hallgatózni, és a hang irányába igyekszik tovább. Megtalálta volna a bagolyházat? És ha igen, azt mégis hogy csinálta? Nem hiszi, hogy ezt az eredményt magának köszönheti, sokkal inkább annak a bizonyos hatalomnak engedi át az elismerést, amelyik tudatába véste, írjon a családjának!
A baglyok egyre jobban hallhatóvá váltak, Endre pedig egyre gyorsabban szedte hosszú lábait.
- Hééló! - köszön vigyorral a sok apró és nagyobbacska madárnak, akik a fiú beléptére hangos csőrcsattogtatásba, huhogásba, és lábemelgetésbe kezdtek. - De sokan vagytok. És most komolyan, ne haragudjatok meg, de nagyon-nagyon büdösek vagytok!
A fiú befogja orrát egy pillanatra, majd körbenéz a szeles helyen. Lehet, hogy húznia kellett volna egy dzsekit, mert így lehetséges, hogy betegség lesz a levélfeladás vége.
- Ó, a manóba! - kiált fel, majd dühösen nevetni kezd. - Nagyszerű, Endre!
A levelet még meg sem írtam. Most kezdhetek bele itt, ezen a bagolyürülékes helyen, a sok csőrös között?
Kiáltása után egy apró, és igen bugyutának tűnő bagolybaba körözni kezd a magas fiú feje fölött, majd pár perc múlva le is száll Endre bal vállára.
- Szervusz kis koma - mosolyog rá balra fordított fejjel a fiú, és hamarosan érezni kezdi az állat orrfacsaró bűzét is. - De kis büdös vagy. De ne vedd sértésnek, csinos kis bögyöd van, meg a huhogid is szép. Csak, ble...
Endre nagyokat pislantva elfordítja fejét, és toll után kezd kotorászni hátsózsebében.

Beus

A navinés hiába kotor hol a jobb, hol a baloldali zsebében, nemhogy tollat,
még egy használt zsebkendőt sem talál. Pedig mintha zsebrevágtam volna azt a szerencsétlent. Oldalra húzza ajkait, majd ha már itt van, úgy gondolja közelebbről is megismerkedik a nem a tisztáságáról híres hely kicsiny lakóival.
- Hát te nagyon édes vagy - szól vidáman mosolyogva a bagolybébihez, aki a balján ráérősen ücsörög, és egészen belenéz a fiú szemébe. Hosszú ujjaival óvatosan közelít a pici madárhoz, hogy puha hasát megvakargathassa, ám mielőtt hozzáérhetne a barna huhogó jószághoz, ismeretlen női hang szólítja meg, méghozzá a fiú keresztnevén. Érdekes, hogy a számára tökéletesen idegen lány tudja  a nevét, ráadásul úgy tűnik, hogy nemcsak véletlenül jött erre a helyre az ismeretlen, hiszen úgy szól a fiúhoz,  hogy az egy pillanatra elgondolkodik, csinált-e valami helytelennek számítót mostanában. Vajon mi lehet a bűne? Talán rájött volna, hogy mit terveznek Gergővel? Kizárt dolog. Arról csak és kizárólag a két fiú tud,  és nem terveznek senkit sem beavatni az évszázad betörésének tervébe. Endre úgy dönt, hogy ideje megfordulni, hogy legalább azt megtudja, kihez tartozik a finom hang, melynek élében mintha szigor csengne. Fordultában a kis bagoly majd' leesik, kissé meglóbálja szárnyacskáit, amivel csak annyit ér el, hogy Endre orrához csapkodja az amúgy is érezhető bűzt. A bejáratnál álló leányzó hosszú barna hajjal, és barna szemekkel  bámulja a navinés fiút, ami igazán kedvére való a magas tanoncnak. Egy pillanatig elmereng, hogy valahol láthatta-e  már a lánykát, de felidézvén emlékeit - amelyek leginkább csak a bogolyfalvi csárdához fűződnek - gondolatban megrázza fejét.
- Az enyém - pillant le a felé nyújtott viseltes tollra, ami úgy tűnik útküzben kiesett a zsebéből, hacsak a lány nem lopta esetleg ki, bár ha így történt, akkor kérdés, hogy Endre hogyan nem vette észre, hogy a farzsebében nyúlkál egy pattogó lány. - Köszönöm! Hol találtad?
Átveszi a tollat, s közben ujjai véletlenül a lányéhoz érnek, majd mosolyog is hozzá, mert tényleg hálás a segítségnek. Toll nélkül nehezen tudna volna hazaüzenni, bár a füstjelek még mindig a tarsolyában lapulnak égrerajzolásra készen. Aztán, mint az elmebaj, úgy jön rá valami furcsa érzet, és attól tart, hogy a füstjelek utat tévesztve, az otthoni birtok helyett saját elméjét vették célul, és elhomályosítják amúgy sem bíztató agytekervényeit. Óvatosan a bagolyra pillant, megszemléli a pici tollakat, a csillogó fekete szemeket, hallja a finom huhogó hangot, és arra gondol, hogy ha bagoly lehetne... majd, mint a villám, ami beléhasít, a szembenálló leányzóra pillant, és hamisíthatatlan "Enyém vagy" tekintettel közelebb lép hozzá. Testét elönti a forróság, ereiben lüktet a vér, a csontjait körülölelő izmok egyéni életükbe kezdenek. Minden olyan gyönyörűnek tűnik, a világ egészen megszépül, és a bagolyház sem kivétel. Többé nem az a büdös, koszos, patkánymaradványokkal teli hűvös hely, ami percekkel ezelőtt volt, hanem a Föld középpontja, legszebb burka, ahol megláthatta eszményi háztársát. Milyen csodálatos! Nem is létezik gyönyörűbb nála, és ahogyan a nevemet susogta ajkai kereszttüzében... kell nekem!
Endre az érzelmektől kivörösödött arccal nézi a barna tincseket, Beus pofiját, elernyedve keresi az igéző tekintetet. Egyelőre nem mond semmit, mert nem tud, egyszerűen nem képes a beszéd intézményének gyakorlására. Ha most megszólalna, bizonyára szerelmet vallana az előtte állónak, és azt valahol nagyon mélyen ő istudja, hogy egyikük sem szeretné, vagy talán egy kicsit mégis... Endre biztosan.

Beus

A kezdeti légkör csakhamar alábbhagy, már nem számít, hogy melyikük miért van itt, az a fontos, hogy egy helyen tartózkodnak, közösen lélegeznek, csöndben ismerkednek a kialakult szituációval. Bea még elmondja hol találta meg a tollat, de a fiú percekkel később már nem is emlékszik az egészre. Néma egyszerűséggel teszi vissza tollát a bal farzsebébe, majd továbbra is csak lesi háztársnőjét. A lány egészen megbabonázza, mintha varázslat alatt állnának, olyan ez, mint a mesében - vagy azokban a regényekben, amelyeket Endre édesanyja oly szívesen lapozgatott, mikor fiai kicsik voltak. A távolság pillanatok alatt minimálisra fogyatkozik közöttük; Endrének jártányi ereje sincs, lebilincselve áll, a barna szempár rabjaként keresi a kiutat, ami úgy tűnik, ez esetben nincs. Bal vállát némiképp megrántja, hogy a kis bagoly észrevegye magát, és csöndesen szárnyra kapva kettesben hagyja az egymásra talált párost.
- Végem van - suttogja Beának, és valamiféle dalt kezd hallani, ami talán csak az ő fejében létezik, és a külvilág ebből egy hangjegyet sem észlel. Szívverésének gyorsulása nem enged lassítást, az adrenalin egyenlőtlen sebességgel növekszik fiatal testében. Szíve ütemtelenül ver, a feje ekkor már gondolkodásra alkalmatlan, csak azt tudja, hogy mit szeretne tenni, hogy mit kell tennie. Még egy fél lépést tesz kicsiny prefektusa felé, és hosszú ujjaival megsimítja szép arcát. Bőre pont olyan, mint amilyet a navinés elképzelt neki, puha és selymes, egyszerűen érinteni, csókolni való. Nem tart sokáig, hogy további cselekedetek eszményképei öntsék el lelki szemeit, és alig-alig pislogva közelít Beus vonzó ajkaihoz. Eszébe sem jut a visszautasítás lehetősége, most ez nem opcionálisan kiválasztható. Érzi, hogy a lányban is hasonló folyamatok játszódnak le, és csak egyetlen dolgot lát maga előtt.
- Úgy szeretnélek megcsókolni - motyogja halkan, a barna szempár melegét élvezve, és nem várva válaszra lehajol a picike lányhoz, hogy ajkait ráengedhesse a lányéra. Finoman érinti, szürkéit ezzel egy időben küldi sötétségbe, hiszen úgy a legcsodálatosabb a csók. Újra és újra elválik a szájtól, majd visszatér hol az alsó, hol a felsőajakhoz. Fogaival néha aprókat harap Beus ízes ajkaiba, hogy aztán nyelvével fedezhesse fel és szerethesse azokat.

Beának, mert egy tuskó vagyok.

Azt már meg sem hallja a zűrzavar leple alatt, hogy Bea ugyanúgy érez, ugyanannyira vége van, mint neki, és ezt finom suttogó válaszával jelzi is a magas negyedévesnek. Jó érzéssel tölti el a fiút, hogy nemcsak az ő szíve ugrál oly lelkesen, nemcsak az ő testében tornászik az adrenalin. A háztársnőt is hatalmába kerítette a titokzatos érzés, Cupido nyila. Úgy tűnik tehát, hogy a kis lődöző átokfajzat jól végezte dolgát, és mindkét fiatalt magával ragadta az érzelmek világába. Talán ez már a másvilág. Endre nem gondolkodik, nincs is miért, nem ismeri valójában a lányt, talán nem is létező személy. Mi történik akkor, ha maga a gonosz jött el érte, hogy magával csábítsa a halálba? Ha a lány feltűnése csak egy jelenés, az érzés átélése, és ahogyan felbukkant, úgy tűnik majd el? Hiszen még egyetlen egyszer sem látta a kastélyban, sohasem hallott róla, mi van akkor, ha nemes egyszerűséggel tényleg csak a fiúért jött, hogy lelkét kiragadva, száműzze a földön túlra? Ezekben a másodpercekben szerencse, hogy a navinés nem gondolkodott. A gondolatok helyett inkább a tettek mezejére lépve élvezi a mesés pillanatot, ami ha elmúlik, ki tudja visszaköszön-e még a fiatalokra? Ajkaival ügyesen érezteti Beával, hogy mennyire tetszik neki, mohó mozdulataival szavak nélkül fejezi ki, hogy folytatásra éhezik. A szíve háromszoros erővel pumpálja vérét, az izgalmat pedig csak fokozza a pici lány, ahogyan viszonozza az érintéseket. Fogak által ejtett apró sebek, majd a gyógyító nyelv szánkázása felőrli Endre minden idegszálát. Csak többet és többet akar, kezeivel hamarosan már a lány csípőjét tartja, és indulatai végett előre lép párat, ügyesen irányítva csókpartnerét az ajtó irányába. A harcias harapdálások által felbátorodva ő is megmutatja fogait, és egy kis időre elválva Bea csillogó ajkaitól, belemosolyog a barna szemekbe. Csak most látja, hogy milyen hosszú, dús fekete szempillákkal ajándékozta meg az élet a lányt, és hogy arcbőre milyen hibátlanul tökéletes. Nem is hisz szemeinek, ez biztosan maga a sátán műve. De ha meg kell halni, haljunk meg a gyönyör kínjában, nem igaz? A fiú fogaira rálátást engedve halk morgásba kezd, de csak, hogy ismételten bevehesse azt a csodás alsó ajkat a sajátjai közé, és élvezhesse annak finom puhaságát. Szemeit lehunyva is csak a leányzót látja maga előtt, ugyanolyan szépnek, mint a valóságban. Jobb kezét feljebb húzza a kecses derékon, egészen Bea hátáig, hogy a csókok közben simogatni tudja a gerince mentén.
- Levegőt! - válik el cuppanó hanggal a lány szájától, és hatalmasat pislantva nyom puszit annak homlokára. - Szóval, lépj hátrébb, mert nem biztos, hogy türtőztetni tudom magam sokáig.
Komolyan beszél, és karjait le is ereszti a lányról, hogy ha akar, kiléphessen a bűvkörből. Már majdnem a helyiség bejáratánál állnak, és a közelükben van némi faldarab is, ami piszkos gondolatokra készteti a fiatal fiút.
- Tudtad a nevem - tereli a szót, de szürke szemeit le sem veszi a csábos ajkakról. Csak beszélj, mozgasd őket. - Én nem tudom a tiédet...

Beus

Az érzés valóban háton, s karokon futó hidegrázással jár, főleg a pici lányka ölelő karjainak érintése. Endre bőre sok helyen libabőrössé válva fejezi ki tetszését a lány irányába. Futkos a hideg testén, fel és alá játszva, fokozva a kedélyeket. A csókok csak még szomjasabbá teszik a negyedévest, mintha Bea elindított volna egy megállíthatatlan, elsöprő lavinát, vagy rálelt volna magára a feneketlen kútra. Endrének tetszik, hogy háztársnőjének nincs ellenére némi érintés, irányítás és a bontakozó érzelmek heves vihara.
- Mit nekünk önkontroll?! - nevet fel a kábult lelkű fiatal, és szomorúan nézi, ahogy Bea tényleg elválik tőle. Nehéz neki türtőztetni magát, - hogy ne nyúljon azonnal a leányzó után - pedig csak pár méterről van szó, de valahogy a tényleges elválást, szakítást, valaki fontos elvesztését juttatja eszébe. Talpai alatt csak úgy törnek a patkánycsontok, a különböző apró jószágok maradványai. Endrét széles vigyorra készteti a jelenet, de az örömködés hamar lefagy arcáról, amikor a prefektuskisasszony háttal nekiesve a falnak bámul fel rá.
- Ne őrjíts meg - suttogva ejti ki ajkain ezeket a szavakat, jobbra döntött fejjel közben óvatosan végigpillantva a vonzó társaságon. Bármi vagy bárki tette is vele ezt, virágoztatta fel szívét, lőtt nyilat a fenekébe, vagy engedte fejére szállni a rózsaszín, szívecskés ködöt, Bea végeláthatatlanul megbabonázta Endrét, és innen kétségkívül nem volt már visszaút.
- Utánam jártál le a faluba? -  meglepődve kérdezi, de fejében ezernyi lehetőség játszódik le egyszerre. A lány prefektus, ő pedig nem a jóság és engedelmesség mintaképe. Nem tartja be a kötelező szabályokat, nem aktív az órákon, ha egyáltalán bemegy egyre is. Nem szívesen fogadja meg a tanácsokat, nem tér időben vissza a klubhelyiségbe, nyugovóra meg csak akkor hajlandó menni, ha már lebukik a feje az álmosságtól, vagy éppen olyan kedve van. A prefektusi kötelezettségekbe nem biztos, hogy belefér egy Endre. A gondolatra hamar pici és görcsös lesz a fiú gyomra, és mintha még szíve is megmozdulna, dobbanna egy hatalmasat. Az élet iróniája, hogy amint valami jó történik, valami igazán szépet él át a fiú, azonnal jön valami, ami belerondíthat a tökéletesnek látszó képbe. Kételyek érkeznek, mint a sírokra szálló varjak, dörömbölnek a lélek ajtaján, és ha nem nyitja azt ki senki, hát betörik az ablakot, és azon másznak be. - És mi a véleményed rólam prefektusi szemmel?
Kérdését nem előre megfontolt szándékkal tette fel, és amint kimondta a leányzónak szánt szavakat, azonnal megbánja őket. Nem biztos, hogy hallani szeretné a letörőnek ígérkező választ, az ennyi volt, jól szórakoztam veled, kedves Endre, de nem alacsonyodom le hozzád kezdetű, tipikus, mindennel azonnal végző mondatokat.
A negyedéves egyszer sem vette észre a prefektust, és csak reméli, hogy nem az alkohol kecsegtető hatása miatt. Azonnal kiszúrta volna ezt a lányt, ha csak egyszer is úgy néz körbe, hogy lát is, nemcsak néz. Bezzeg az italtól kipirult arcú, bibircsókos boszorkákat látta, és a büdös, izzadságszagú varázslókat is szemügyre vette. Csak éppen ezt a fiatal boszorkányt nem vette észre, aki most egyik pillanatról a másikra vált igazán fontossá Endrének. Igaz, hogy a fiú a csárdába felejteni járt le, és az italok ennek a sajátos lélekgyógyító kúrának voltak az alapvető részesei. Hol csak egy-két pohárkával hajtott fel, akkor is a pultot támasztva, körbe sem pillantva, máskor Gergővel és nevelőanyjával beszélgetett vagy Katkó által megismerkedett a túlontúl furcsa és kiszámíthatatlanul szerencsétlen Ákossal. A csárdában töltött esték száma valóban párral több lehetett a fiú esetében, mint egy átlagos diáknál. Endre elmosolyodik röptében tartott visszaemlékezésére, majd nem sokkal ezután azt is megtudja, hogy hívják a kedvest.
- Kedves Bea - szól, és azzal a lendülettel közelebb is lép hozzá. - Örülök, hogy ha ilyen módon is, de megismerhettelek téged.
A két fiatal között ismét gyorsan fogy a távolság, fogyatkozik a levegő, és mielőtt Endre bármit is tehetne, a leányzó biztosítja arról, hogy nem szokott csak úgy... ha ez nem így van, vagy nem fedi a teljes valóságot, jelenleg az sem zavarja a negyedévest. Amit most átélt, és újra érezni akar, abba nem fér bele egy harmadik személy, egyetlen emlék sem. Önző, és magától érthetően várja el, hogy ezekben a pillanatokban csak ő legyen, csak és kizárólag ő számítson Beusnak. Természetesen aztán érkezik a kérdés is, és a leányzó is lép egyet Endre felé. A fiú egy pillanatig sem gondolkodik a hozzá intézett kérdés válaszadásán. Megteszi az utolsó lépést is, ami még köztük van, a kósza, barna tincseket a leányzó füle mögé söpri, belenéz a melegséget árasztó gyönyörű csokoládészínbe, és újabb csókot kezdeményez. Reméli, hogy ebben benne van a kérdésre elég, tiszta válasza, hogy lehunyt szemekkel élhesse át újra és újra a csodás érzést, amivel Bea megajándékozza őt.
- Először is mit szólnál ahhoz, ha találkoznánk szentestén, karácsonykor vagy pár nappal később - ahogy neked is megfelel? - kérdezi mosolygó szemekkel, és reméli, hogy ezzel biztos alapokat állít a még ingatag jövőjüknek. Ő nem megy haza az ünnepekre, de ha Bea igen, akkor majd találkoznak visszatérte után. Talán kimehetne elé a vasútra a fiú, és visszafele jövet a kastélyba, beugorhatnának egy finom forró csokira, vagy egy frissen készült süteményre, miközben átbeszélik az összes addig történt apróságot, fontos és kevésbé jelentőségteljes történést eddigi életük során. De kezdhetnék csupán azzal is, hogy érezték magukat karácsony alatt, vagy milyen volt a vonatút vissza a kastélyba, ha egyáltalán Beus Endre számításainak megfelelően tényleg hazamegy.