Tiffany

---

A próba után

 Kellemesre sikeredett az első színjátszós próba. Persze, nem kellett azonnal a közepébe csöppenve szöveget gyakorolniuk, aminek azért örült, hisz most nemigen ment volna neki, de az ismerkedés általában mindig jól jön. Reménykedik, hogy az összes nevet képes lesz megjegyezni, már azért is, mivel a főnökasszony egyik jobbkeze, amire nem vetne jó fényt az, ha nem tudna, épp kit akar szólítani. Már kilépett a próbaterem ajtaján, úgy menetel a folyosón, mutatóujját szájának ütögetve, miközben gondolatait forgatja fejében. Talán fel kéne írnia egy cetlire a neveket, hiszen a csoportos névtanulás az ő esetében nehéz, hiszen nemigen van hozzászokva még a nagyobb közeghez. Ez van, ha egy kissé antiszociális ember kibújik a falak mögül, és beleveti magát a mély vízbe. jó pap holtig tanul, ugyebár..
töprengve áll meg végül, körbetekintve hova keveredett. A nagy gondolkodás közepette, amelybe már egy készülő darab ötlete is belekeveredett, eléggé kikapcsolta, így úgy néz ki, sikerült bal helyett jobbra fordulnia. Szusszanva rázza meg a fejét, hogy ezentúl inkább nem gondolkodik menet közben, vagy legalábbis megpróbál figyelni, és felméri a terepet. Nem sokszor járt erre, nem tartották itt egy óráját sem, talán akkor kószál erre, amikor a Navine ház bejárata felé igyekezett. Az is más történet. Itt viszont, a professzor asszony szobájától és a termek nevétől eltekintve semmire kíváncsiságra buzdító nem volt. Elsőre. Végül mégis felfedezte a Szertárak feliratú ajtócskát, közelebb merészkedve hozzá, elgondolkodott, vajon mit dughattak be ide az évek során. Amint kinyitja az ajtót, már meg is csapja a doh és a por szaga, fintorogva ráncolja orrát, miközben némi fényforrást keres, kutat, vagy reméli, hogy miután belép, magától felvillan. Elmélete megbukott, de a beáramló fényben meglátja a mécsest, valahol a feje fölött, így ügyelve arra, hogy ne fejelje meg elsőre, odalépve, egyszerű mugli öngyújtójával gyújtja meg azt. Néha igen hasznos szerkezet. Amint fény gyúlt, úgy rajzolódik ki a káosz körülötte, a rumli és a törmelékek, amelyek közt eligazodni igen nehezen mehet. De nem is ő lenne, ha nem egyből a fiolák, üvegcsék tartalmát kezdené el nézegetni. Az ajtó még mindig nyitva áll, nem zárta be, hogy kicsit szellőzzön a bűz, amely eléggé facsarja orrát ugyan, de gyomra elég erős hozzá. Hátha lel valami kincset elrejtve, de ha nem is, legalább megpróbálta.

Tiffany

---

A próba után

 Teljességében olyan volt, mint egy gyerek. Matatott, túrt, félrelökte a dolgokat. Egy valaha biztosan jobb állapotban lévő, de mostanság igen elégett végű fakanállal a kezében ácsorgott, és a bizonytalan dolgokat azzal tologatta félre. Talált egy régi, porlepte notesz-szerű könyvet, amelyben gyógynövények szerepeltek, és amelyről úgy döntött, megtartja magának. Ez pihent a kezében, várt arra, hogy leporolja, kicsit kiszellőztesse. Ilyen dolgok után matatott még, egy, már biztos hasznavehetetlen fiolácskát tolt félre, annak reményében, hogy lát valamit mögötte. De csak pergamendarabok voltak. Noha nem csüggedt, lelkesedére sem apadt le, továbbállva az asztal környékén kutakodott. Fél füllel figyelt azonban az ajtó környékére is, hogy nem-e téved be valaki, vagy zavarja meg a hirtelen nyitott ajtó, vagy a kiáramló friss levegő. De határozottan jobbnak érzi percről percre a bentit.
A noteszke már a farzsebében pihent, fakanala pedig jobbjában pihent. Már csak úgymond szemetet, romokat látott, így megállva egyenesedett ki, nyújtózott egy nagyot, mivel nem épp kellemes ennyi időt hajolgatni, vagy épp guggolni, elkellett már neki egy kis nyújtás. Az ajtónak háttal ácsorgott, így nem figyelt kifelé, szemeit a polcokon pihentette, miközben az ajtó felé közeledtek. Csak félig-meddig hallotta a lépéseket, nem gondolta volna, hogy pont ide tart bárki is, hiszen eddig sem épp látogatott helynek számíthatott, ahogyan elnézi. Épp ezért rezzen össze, amikor egyszer csak ráköszönnek a háta mögül. Nem egy ijedős fajta, de ha épp elbambul, akkor megeshet az ilyesmi. Megpördülve tekint végül az érkezőre, ismeri fel benne Tif alakját, akivel nemrég még a próbán tartózkodott.
- Szia, szia. – lépett közelebb az ajtóhoz, ledobva az asztalra a fakanalát, leporolva kezeit. Ahogy belépett a lány, úgy engedett neki helyet, hiszen abból nemigen volt sok, elfoglalta a sok polc, az asztal és a szemét. Ráadásul most egy kicsit fel is bolygatta az egészet, nem szórt mindent a szobácska közepére sem, csak mégis másképp festett az egész.
- Hogy mit? Csak körbenéztem. – hiszen valóban nem tett semmi többet, csupán keresgélt. - Hátha hagyott itt valaki egy menőbb cuccot. De ezek szerint jól eldughatta, mert nem találtam meg. – vont végül vállat, majd a lányra tekintve szemlélte meg a festékfoltot a hátán. Na igen, az a szellem nem bírt magával, okozott egy kis galibát a próbán. Szerencsére őt kihagyta, nem mintha nagy problémája lett volna abból, hogy kap-e vizes lufit, vagy festéket. Nem készült fel eléggé, nem jutott rá idő, sem muníció.
- Jól eltalált az a lufi. – csóválta meg a fejét. – Biztos unatkozhatott, ha megtalált minket egy ilyennel. De majd legközelebb viszünk ernyőket a próbára. – hozta fel az ötletet, ha netán következőleg is csatlakozni akarna hozzájuk Samu, sosem lehet tudni, épp mit tervez, nem árt az óvatosság, vagy a ruha bánja.

Tiffany

---

A próba után

Megrázta a fejét a felvetésre.
- Sosem lehet tudni. Nézd, ha van egy nagyon titkos dolgod, evidens, hogy olyan helyre dugod, ahova amúgy épeszű ember nem lépne be? Na, ez a hely totál ilyen. - érvelt amellett, hogy szerinte eldugnak ide dolgokat, vagy legalábbis volt idő, amikor igen. Bár nem lelt semmi olyat, amely szavainak megfelelne, de ami késik, az nem múlik. Samut felemlítve tekint ismét a foltra, majd elgondolkodik azon, vajon mit érezhet olyankor a szellem. De nem lehet tényleg tudni azt sem, hogy mit tervez legközelebbre. Teljesen kiszámíthatatlan.
- Na amúgy.. igen. Megtalálná a módot, ha másképp nem, a fejünkre csukná az ernyőt. - nevet egy sornyit, hiszen eltudja képzelni az esetet, és így, nem átélve még mókás is számára, de ha vele történne meg, bizonyára nem nevetne így, meg senki sem. Reméli, hogy az emlegetett szellem nem épp erre kóvályog és szedi magához az ötleteket a beszélgetésből.
- Nem tudom milyen szellemnek lenni, de lehet, hogy nem is unatkozik, hanem egyszerűen ő ilyen és mindig is arra fog törekedni, hogy mások kárára szórakozzon. A kis csínyek még oké szerintem, de néha bosszantó. - fejezi ki véleményét a dologgal szemben, hogy miként érez Samu dolgai iránt. Őt személyesen még nem szívatta meg, nem kapott ismeretlen dolgot sem a nyakába sem, de addig örül, utána sejti, hogy hogyan vélekedne. Fakanalát felhozva mosolyodott el, majd nagyon komoly képpel tekintett a tárgya, mintha valami több ezer éves relikvia lenne, nem pedig egy teljesen hétköznapi, illetve immáron egy felesleges tárgy.
- Igen, pontosan. A nap fénypontja! Ilyennel még nem találkoztál, valld be. Azon gondolkodom, mennyit érhet vajon ez a műremek. - hümmög játékosan, hiszen tudja, hogy egy fabatkát sem, de egy kicsit eljátszik a gondolattal. - Amúgy igen, csak lom van itt. - tekint körbe, amikor Tif megjegyezte a dolgot, de már lapoz is, hiszen kitakarítani nincs kedve, neki az sokkal nehezebb, mint bárki másnak, hiszen csak a kezét tudná használni a dologban, míg más pár pálcamozdulattal elintézi. Csak ezt, a takarítás könnyedségét irigyli a dologban, az állapotában, amúgy tökéletesen elvan a mágia azon része nélkül. Hiszen van egy fakanala. A lány hangja ismét felcsendül, miközben ő a vállára tekint, mintha foltot keresne, amely Samu merényletéből származhatna, de még mindig nincs ott semmi sem. Tényleg az volt, szerencse, talán a szellem azt hitte, hogy idősebb lévén nem épp jó dolog, ha vele húz ujjat.
- Ühüm, bár nem lett volna gond ha.. - szakadt meg a gondolatmenet, amikor meghallotta az üvegcsörömpölést, és a hang irányába tekintett. Felvont szemöldökkel nézte, ahogyan az üvegszilánkok pihentek a földön, majd körbetekintett a földön, különösképp a törött fiola környékén. Nem emlékszik olyanra, hogy levert volna valamit, vagy legalább is a földre lökte volna, és egérre sem, amely megtehette volna azt, de mégis, kézzel fogható a bizonyíték. A lányra tekintett, majd füleit megütötte a papírok zöreje, ahogyan az a valami mozogni kezdett.
- Egerünk is van. - jegyezte meg, hiszen nem gondolt másra, de ekkor az ajtó becsapódott, mintha valaki erővel lökte volna azt meg. Felvont szemöldökkel lépett oda, ragadta meg a kilincset, de az nem engedett, az ajtó nem nyílt. Ekkor ült ki arcára a meglepettség, a kérdő tekintet, hogy mégis mi folyik itt.
- Bezártak.. - tekintett a lányra, remélte, hogy nem fog Tif frászt kapni a hír hallatán, és miközben annak arcát tekintette, észrevette a mozgó akármit a falon. Nem leplezte, hogy most kissé megrémült, a kilincset elengedve bámulta a mozgó akármit és az ajtónak feszült, hátha az kiengedi innen.
- Mi a jó...? - követte szemével a valamit, ami egyhamar elérte a célját és a szobában sötét lett. Pálca híján nem tudott fényt varázsolni, csak egy kisebb öngyújtó volt nála, amellyel a gyertyákat szokta meggyújtani, vagy épp mint nemrég a mécses. Felkattintva a kis lángot, Tif felé fordult, vagy legalábbis arra, amerre emlékezett, hogy ácsorog. Már nem volt nyugodt, szíve hevesen vert. Itt valami baj van, és ő a hibás érte, mert belépett ide, és feltúrt mindent.
- Gyere ide mellém, lassan.. - szólt a lánynak, és a kevéske fényben nyújtotta felé a kezét. De vajon mit fog tenni, hisz pálca híján hátrányból indul, és a lányt sem világosította fel arról, hogy hoppá, ő nem tud varázsolni.