Janey

Néha nekem is szükségem van a kikapcsolódásra. És nem mindig abban az értelemben, hogy leülök olvasni, vagy Laurával töltöm az időm. Férfi vagyok, és sokszor jól esik egyszerűen beülni a kocsmába, és iszogatni.
Jelen helyzetben társaságra vágytam, méghozzá a szomszédom társaságára, méghozzá a csinos Janey Forerstére. Az ajándékbolt tulajdonosához még nem volt igazán szerencsém, egyszer beszéltünk talán, de nem sokat tudok róla. Sok rosszat, és jót hallottam a kisasszonyról, így kedvem lett hozzá, hogy jobban megismerjem.
Ennek érdekében betértem hozzá a boltba, és egy esti lazításra invitáltam a faluban található csárdába. Nem túl jó hely ez, sőt. Koszos, poros, olyan emberek térnek be, akiket a hátam közepére sem kívánnék. Bevallom, nem pont olyan ez a hely, ahova én beleillek. Jobban kedvelem a tiszta, kulturált helyeket, és ott az emberektől sem ráz ki a hideg. Janey sem éppen ebbe a porfészekbe való, na de nem is ez a fontos jelen pillanatban. Ez még a legjobb megoldás, hacsak nem akarunk Bogolyfalváról elmenni.
Fél órával korábban mentem, mint ahogy megbeszéltük. Fél tizenkettő körül tértem be, úgy öltöztem, hogy ne tűnjön nagyon fel nekik az érkezésem. Fekete inget és egyszerű farmert viseltem, indulás előtt a vállamra kanyarítottam a fekete, egyszerű köpenyemet. Szemeimmel végigfutottam a társaságon egy pillanat alatt, és lassan a pulthoz ballagtam. Egy vodkával indítottam, majd a sarokban egymagában üresen álló asztalhoz már sörrel a kezemben mentem.
Előredőlve néztem a faliórára, ezután pedig tekintetem a rondábbnál rondább italozókra tévedt.

Ryan

Ma egy kicsit a lazább öltözet felé hajlottam, na meg a fekete dominanciája felé. Hajamat kiengedve fekete felsőmre néztem be délelőtt a boltba, ahova betért egyik szomszédom is. Mivel ma a váltás hamar fog jönni, délre ütemeztünk be egy kis délutáni lazulást, ami egészen pontosan annyit fed, hogy elmegyünk a csárdába. Az öltözetem oda pont ideális. Bár eredetileg az volt a tervem, hogy elugrok egyet motorozni ma, ezért is van nálam a bőrdzsekim, de ha már így jött ki, akkor lemondok a délutáni száguldozásról és a bolt Fruzsinak való átadása után a csárda felé veszem az irányt. Nem tart sokáig az ide való megérkezés, hiszen szinte csak át kell mennem az utcán.
Szóval egy olyan 5 perces késéssel, amit ha kihagynék vétenék női mivoltom ellen, belépek a csárdába. Néhány szempár rám szegeződik, azért a lépteim ütemes koppanása felhívja az emberek figyelmét, de aztán inkább visszafordulnak alkoholizálásukba és én pedig a tekintetemmel menet közben már felfedezett Ryan felé veszem az utamat. Éppen egy pohár sör társaságában vár rám. Én leteszem a táskámat az asztalra, utána pedig lehuppanok vele szemben.
 - Szia! Remélem nem várattalak meg nagyon. Minek köszönhetem a meghívást? -
Intek közben a csaposnak, de rá se nézek, helyette szemeimet a szemben ülő tanárbácsin nyugtatom. Meglepett az, hogy elhívott, hiszen nem is nagyon beszéltünk eddig. Csak puszta szomszédságban álltunk egymással, semmi több. Aztán ma meg jön, és meghív egy kis esti lazításra. Meglepett, de jól jött. Szeretem a társaságot. Bár egyedül is szeretek lenni, de azért én mégis csak társasági embernek lettem nevelve és ez néha kiütközik rajtam.
 - Én is egy vajsört kérnék egyelőre. -
A köszönöm teljesen lemarad, és amikor a rendelésemet leadom, akkor sem igazán méltatom túl sok pillantásra a csapost, aki egy egyet fújtatva fordul sarkon és megy vissza a pulthoz elkészíteni az italomat, amit lehet, hogy meg sem fogok inni.

Ruha

Jeff

Megint Edictum cikk, megint a Deja vu életérzés. Igazából fogalmam sincs, hogy lehet-e valóságalapja a cikknek. A fejemben lévő gondolatok kuszák. Megint minden olyannak tűnik, mint régen. Csak a szereplők cserélődtek fel. Bár ez nem teljesen igaz, de igazából Lola halála körüli események kiestek, teljesen. Arra emlékszem, hogy elindultam otthonról, kiszellőztetni a fejem, aztán a következő emlékkép már az, hogy Jeff kanapéján ücsörgök és ő átölel... Na és innentől már minden kusza. Nagyon ki voltam akkor. Erős nő vagyok, de az, hogy Gergő előtt teljesen erősnek kellett mutatnom magam, és nem volt alkalmam arra, hogy levezessem a tragédiából adódó feszültséget kikészített. Nem a csendes fajta vagyok, ha ilyenek feldolgozásáról van szó. Emlékszem, hogy Jeff halálhírére is a londoni szobám úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. Nem maradt ép tárgy a szobámban. Aztán persze lenyugodtam, de most ugyanezt nem játszattam el. Hirtelen szakadt rám a nagy teher, amely alatt akár összeroppanni is képes lettem volna, pedig minden klappolt az életemben akkor és most is, csak váratlan volt, túlzottan elkényelmesedtem talán és bizony azért az utóbbi időben érzelmesebb emberré váltam, mint az előtt voltam. Persze ettől még az alvilági dolgaim nem szűntek meg és továbbra is ugyanúgy élem az életemet.
Van két gyerek, akit nevelek, van egy vőlegényem és gyereket tervezünk, ami talán össze is jött. Csak valami motoszkál bennem. Mi van, ha valami ezt a jelenlegi idilli képet megtöri? Mindig jött valami, ami tönkretette a boldogságomat és most is talán éppen azt hívtam el ide, a csárdába egy kis beszélgetésre.
Írtam egy baglyot ma reggel Jeffnek, hogy pontban 14:00-kor várom őt a csárda pulttól jobb oldalra elhelyezkedő kis zugában, mert beszélnem kell vele. Nem szeretem a homályos fontokat az életemben. Tudnom kell, hogy mi is az, amire nem emlékszem. Vagyis emlékszem, de mégsem. Dereng valami, de csak egy álomnak tűnik az egész. Talán csak elnyomom. Nem akarok emlékezni azokra a napokra. Most, hogy már túl vagyunk a gyászon azt az időszakot eltemettem magamban, minden emlékével együtt. Vagy legalábbis megpróbáltam.
Belépek a lepukkant csehóra emlékeztető csárdába. A pubot jobban szeretem, de ott többen is ismernek. Most nyugira vágytam, amit ezen a zajos, mocskos, hangos helyen véltem megkapni. Néhány szempár rám szegeződik. A munkaidőszak sokak számára mára véget ért és itt eresztik ki a fáradt gőzt, pont ahogy vártam. Ügyet sem vetve a méregető pillantásokra a megbeszélt asztalhoz megyek, nem ül ott senki és mindegyiktől távol van. Levetem a kabátomat és összehajtva a háttámlára rakom, majd leülök és idegesen dobolni kezdek az ujjaimmal az asztalon. Vegyes érzelmekkel várom, hogy megjöjjön.

Öltözet

Nem szeretek hibákat elkövetni. Már megváltoztam. Már nem az vagyok, aki régen. Vincenttel boldog vagyok és bár még mindig félek a rossz tapasztalataim miatt az egész jövőtől, de bele merek vágni az oldalán. Tudom, hogy nem fogok vele rosszul dönteni. Ezért is nem hagy nyugodni az egész. Talán jobb lenne hagyni. Igen. Most szépen felállok és egy cetlit hagyok, hogy bocsi, de már nem aktuális. Ez lenne a legjobb. Hagyni a feledésben azt, ami ott van és nem előkaparni, hogy aztán az valakinek fájjon. Szépen csendben megmaradni barátoknak, ami tök jól megy. Nem is vágyok vissza múltba. Jó, hogy csak barátok vagyunk és én boldog vagyok a jelenlegi életembe. Örülök az eljegyzésnek, és annak, hogy végre sínre került az életem. Tervezzük a gyereket, mert fiatalabb már nem leszek én sem és ez így jó. Lesz egy idilli családom, amilyenre titkon mindig is vágytam. Miért is akarnám ezt bárhogyan is felborítani?
Talán csak azért, mert nem szeretem a tudatlanságot. De most mégis talán jobb lesz. Szóval már meg is fordulok, hogy felálljak, amikor meglátom, hogy éppen belépett az ajtón. Na, most már akkor nincs menekvés. Vagy talán mégis?
 - Szia! -
Köszönök két puszival neki én is, aztán visszahuppanok a helyemre és a kérdésére egy furcsa, aggodalmas, és zavart arckifejezést vágok. Aztán egy mélyet sóhajtok és hátradőlök a széken. Minél távolabb akarok lenni ettől az egésztől.
 - Te meg én... mi... szóval... ugye nem? Vagy várj! Ne válaszolj! Inkább hagyjuk. Jobb lesz, ha megyek, vagy valami másról beszélünk és elfelejtünk mindent. Mert tudod még nem biztos, nem vettem tesztet, mert félek azt hiszem az eredménytől, de lehet, hogy terhes vagyok Vincenttől, akinek egyébként a menyasszonya lettem... és valamiért... motoszkál bennem egy nagyon-nagyon rossz érzés... de nem tudom, hogy miért... nem emlékszem igazán... homályos folt az egész. De talán jobb is így! Maradjon is így! Te meg én már rég külön. Semmi sem volt. Csak ki voltam borulva... Igen, a sokk meg a gyász kissé fura emlékképeket kreált bennem. Bocsi, hogy az én hülyeségeim miatt iderángattalak. Csak nem hagyott nyugodni. De most, hogy látlak rájöttem, hogy ez egy fatális badarság. Szóval inkább megyek is. Csak még meghívlak egy italra. -
Hadarok, össze-vissza beszélek. Igazán se eleje, se vége nincs annak, amit hadoválok. Néha megállok, szünetet tartok, de csak annyit, hogy levegőt vegyek, Jeffnek esélye sincs eközben megszólalnia. Nem adom át neki a szót. Sőt belé is fojtom részben azzal, hogy felteszem a kezemet, hogy intsek a pultosnak, aki még egyelőre egy részeg párost szolgál ki.

A bűnbe csábító és a csábított

Éppen a dolgozószobában végeztem a szokásos teendőimet. Ilyenkor karácsony előtt több a papírmunka, mert ilyenkor kell megcsinálni az éves összesítéseket és még ott van a bolt is. Tehát szinte ki sem látszik a papírhalomból, amikor Gergő beköszön hozzám, hogy elmegy egyet sétálni. Mivel tudom, hogy a környék - remélhetőleg - egyetlen vámpírjától biztonságban, a kocsma szívélyes vendégei pedig hamarabb kínoznák meg magukat, mint őt bátran el merem engedni. Kisebb, nagyobb üzletelésekkel minél nagyobb biztonságban igyekszem tudni Gergőt és Bri-t is, aki most éppen csomagol. A karácsonyi szünetre haza megy. Az ajándékát ettől függetlenül már megvásároltam neki és az egész családjának is, na meg a fiúk sem maradtak ki a jóból. Amikor a nagy karácsonyi bevásárlást tartottam a boltba, akkor egyúttal megejtettem egy-egy kitérőt ajándékvásárlás ügyben is.
De a felvezetésből elég ennyi. Ugyanis ennek semmi köze nincs ahhoz, hogy én most éppen a macskaköves utcákat rovom. Megszokásból a pálca a kezemben van. Sosem lehet tudni, hogy ki próbálkozik belekötni az emberbe. Még ha ez egy kis falucska is. Átutazók mindig vannak, akik nem ismerik a helyi hierarchiát és íratlan szabályokat. Bár nem én vagyok itt a csúcsragadozó, de azért a hírem mindenhova elér, ami van jó, vagy éppen rossz. Attól függ, hogy az ember milyen körökben mozog.
A Fő utcza éjszakai csöndjét élvezve gondolkozok el a Vincentnek szánt meglepetésemen, amikor is valamiért úgy döntök, hogy betévedek a csárdába. Atossal lenne némi beszélnivalóm, talán éppen itt találom. Aztán meg megyek és megkeresem Gergőt, már inkább otthon lenne a helye. Valószínűleg a játszótéren van, vagy a tavacskánál. A boltok most úgyis zárva vannak ez a cigi füsttől és alkoholszagtól bűzlő hely nem lenne neki való.
Az ajtót belököm. A teremben hangos morajlás hallatszik, de egy pillanatra mégis úgy tűnik, mintha mindez megállna a belépésemtől. De ezt valószínűleg csak az egóm mutatja nekem. Mindenesetre jelentőségteljesen, de inkább kutatva nézek végig a hétvégére alapozó tömegen és ekkor akad meg a szemem valaki olyanon, akin nagyon nem lenne szabad. Az arcom egyébként sem lágy vonásai teljesen megfeszülnek. A szemem szikrákat szór. Nem a szigorúság mintapéldánya vagyok, de egy 13 éves fiúnak, aki történetesen az én gyámságom alatt van itt semmi keresnivalója nincs. De a leginkább mégsem rá vagyok dühös, hanem a vele szemben ülőre. Hogy vehet egy gyereknek alkoholt, aminek ráadásul a felét már meg is itta Gergő. Én sem voltam szent 13 évesen, de az estéket nem egy lepukkant kocsmában töltöttem. Sőt, ilyen idősen még egyáltalán nem alkoholizáltam, így joggal érezhetem felháborodottnak magam.
Kimért, dühös léptekkel sétálok oda a fiúkhoz. A pálcámat dühösen markolászom a jobb kezemmel, a balt pedig már nyújtom is előre, hogy a fiú vállára tegyem azt.
 - Khm... Netán megzavartam valamit, uraim? -
AAz uraim szót gúnnyal telve ejtem ki. Miközben egy lépéssel közelebb lépek, pontosan az asztal mellé. A két fiúra emelem a tekintetem, de végül az ismeretlenen állapodik meg jéghideg szempárom.
 - Mégis mi a fenét képzelsz te, hogy egy 13 éves gyereket megpróbálsz itatni? -
Nézek végig a fiún egy lesújtó pillantással, aztán pálcát szorongató kezemet felrakom az asztalra úgy, hogy a vége pont a fiúra nézzen, akinek még mindig elfelejtem elengedni a vállát, hacsak ő meg nem próbálja a kezemet lerázni magáról.
 - Valamiféle magyarázata netán van, amely talán meggyőz arról, hogy ne öljem meg magát itt és most? -
Az egész tekintetem azt sugározza, hogy amit kimondok egyenesen a fiú szemeibe azt komolyan is gondolom. Nem véletlenül. Így is van, de persze meg nem tenném, ilyen sok szemtanú és legfőképpen Gergő előtt ilyen hülyeséget nem követnék el. Nem ér ez a kis senki annyit, hogy az Azkabanban éljek életem hátralevő részében.

Az ördög és a fióka

Ó nem, én és a kedvesség nem vagyunk egy napon említhetőek. Vagyis, talán ha a családról van szó akkor mégis. De most nem arra számítottam, hogy netán itt lesz bárki is, aki a kedvesebbik oldalamat ismeri. Pláne nem számítottam Gergőre. Szóval hát amikor beléptem adtam önmagamat és amikor megláttam az italozó fiúcskát, akkor az egyébként is előtérben lévő hűvösebbik énem átfordult dühösbe. Ha a családomról van szó, akkor bizony előjön belőlem az anyatigris. Kevés dologhoz tudok ragaszkodni, de a család egy szent dolog számomra. Nem mindig volt ilyen fontos, de valahogy most, hogy már felnőtt vagyok, és a házasság küszöbén állok, két gyereket nevelek, felébredtek anyai ösztöneim.
A kis társaság felé sétálok, a szemeimmel szúrom őket. Gergőre is haragszom persze, de most nem akarok vele nagy jelenetet rendezni. Igazából Endre felé is halkan intézem szavaimat. Valószínűleg senki sem vette még észre azt, hogy éppen megfenyegetem a fiúcskát, aki még szemtelenkedik is velem. Nem az zavar, hogy teljesen nyugodt maradt. Hanem a stílus, amivel hozzám viszonyul nem tetszik. De Gergőre való tekintettel a pálcát kicsit elengedem. De továbbra is a kezemben tartom, csak éppen most nem célzok vele senkire sem.
 - Örülök, hogy Gergő barátokra tesz szert, de azért talán nem kellene alkoholos itallal kínálgatni. Igazad van abban, hogy jobb vagy, mint azok akik ott ülnek, de ettől még szerintem nincs jogod kioktatni engem. Csak Gergőre való tekintettel nem kapsz most két átkot. De ezentúl rajtad tartom a szemed. -
Nézek szúrós szemekkel, higgadtan egyenesen a fiú szemeibe. A hangom még mindig hideg és valami gonosz érezni, hogy megbújik mögötte. Nem üres fenyegetések ezek. Ó, nem. Olyasmit nem szoktam én csinálni. De ezt még nem tudhatja sem ő, sem Gergő. Gergő nem ismeri azt az oldalamat, amit neki nem is kell ismernie.
 - Veled Gergő pedig még számolni fogunk. Máskor, ha netán a kocsmába szeretnél jönni, akkor elsősorban, szólj róla, másodsorban sose tedd egyedül. Nem tudod, hogy kik vannak itt. De ezt már elmondtam egyszer neked. -
Fordulok a kicsi fiacskám felé kicsit szomorú arccal. Per ez a része inkább színjáték. Várható volt, hogy egyszer piával fogom valahol fellelni. Már kezd felnőni és én ezzel tisztában is vagyok. De 13 évesen még nem gondolom, hogy a kezében való lenne az alkohol. Majd egy év múlva esetleg. 14 évesen is még elítélendő anyai szemmel nézve a dolog, de én is voltam kamasz...
 - Ezt az alkoholt most szépen elveszem és a csaposnak is szólok, hogy ne szolgáljon ki több szeszes italt nektek. Nekem most még van egy kis dolgom. Addig beszélgessetek. Aztán meg indulás haza fiatal úr! -
Ezzel fel is emelem Gergő poharát, egyet biccentek a fiú felé, aztán pedig a pulthoz indulok el. Visszamutatok az ő asztalukhoz egy-két galleont a csapos keze alá csúsztatva. Aztán pedig a keresett személy felé indulok el, aki a megszokott helyén, az egyik sötétebb sarokban ücsörög, most éppen magányosan. Leülök vele szembe, innen még pont rá is látok a fiúkra legalább. Így hát szemem sarkából őket figyelve kezdek el beszélgetni.

Csillagközi Kaméleon

Egy kellemes napnak terveztem a mait. Na jó, ez lehetetlennek bizonyult volna, hiszen húsvét van és bolondok napja. Fel is voltam készülve mindenre, úton-útfélen felbukkanó vödör vízre, vagy éppen apró-cseprő balgaságokra, de arra a levélre nem, ami reggel várt. Késve érkezett, hogy az anyakönyvi kivonatomat elírták, így most egy darabig a Markovitsnéként kell élnem az életemet. Vincent ma, mint egy igazi papamaci, aki legyőzte még a bokkoli undorát is uralkodói gyűlésre ment Franciaországba, tehát más néven hazament a szüleit is meglátogatni húsvét alkalmából, én nem mentem, mert már így a terhességem végéhez közeledve nem igazán akarok messze kimozdulni. De erre a hírre szükségesnek éreztem egy süti megevését. A kis Tristán is hasonlóan gondolhatta, mint én, mert egyszer sem rugdalózott, az utam során, ami ide vezetett.
 - Egy szelet oroszkrém tortát, meg egy pár szelet citromot kérnék. -
Adom le a rendelésem és utána egy asztal után nézek, sikerül is találnom is egyet középtájon, ahova le is ülök. Megszoktam már a vizslató szemeket, amelyekkel végigmérnek nagy hasam miatt és már nem is érdekel igazán a véleményük, csak jól érzem magam úgy, ahogy vagyok, így hát a kistáskából, ami a vállamon van előkapok egy magazint és azt kezdem el lapozgatni, közben pedig megkérdezek a rendelésem is, amit elkezdek falatozni.

Csillagközi Kaméleon

A nagy evés-olvasás közben egy puffanás zavar meg. Éppen a Hogyan nyerjük vissza alakunkat szülés után című cikket olvasom, amikor felnézek és egy valamennyire mintha ismerős arcot látnék, de nem igazán tudom őt betájolni, hogy ki is lehet, szóval marad a bemutatkozásra való hagyatkozás.
 - Semmi probléma, nincs benne törékeny. -
Mosolyodok el, most, hogy a hormonok túlbuzognak bennem vannak túlzottan is kedves pillanataim. De már nem sokáig van ez a nagy kedvingadozás. Alig várom, hogy a régi legyek végre, mert most azért annyira mégsem érzem magam jól a bőrömben.
 - Igen, most ezt kívántuk meg éppen. Meg egy kis édesség mindig jól jön, nem igaz? Esetleg velem tartana? Én Janey Fo... Leroy vagyok, bár msot az anyakönyvem szerint azt hiszem Markovitsné Janey. -
Mutatkozok be neki elvigyorodva. Jobb, ha nem stresszelem magam ilyesmiken, mert az csak árt nekünk, ezért is kellett sütibe fojtanom most ezeket a túl nagynak nem mondható problémákat, hiszen úgyis majd szépen kijavítják és akkor már Janey Forerst, vagyis, hogy Leroy leszek ismét. Milyen furcsa is megszokni, hogy már nem Forerst vagyok, sokszor még mindig Forerstnek mutatkoznék be, hiszen életem eddigi részét ezzel a névvel éltem le, és a Forerst nevet pedig szeretem, büszke vagyok a nevemre, a származásomra, a családomra.
 - Egyébként én az Ajándékbolt tulajdonosa vagyok, talán már találkoztunk is. Mit tanít az iskolában? -
Próbálok beszélgetést kezdeményezni, nem vagyok egyébként egy locsifecsi nőszemély, sőt, inkább a szófukarabb embercsoportba tartozok, ha éppen arról van szó.

Csongor

Sok időt töltök otthon. A boltba is csak ellenőrizni járok be, amikor éppen Tristannal sétálni megyünk. Úgy gondolta, hogyha már ennyi időt töltök otthon és egy halomnyi ember eszi azt, amit főzök nekik, akkor kicsit jobban megtanulok főzni. Ezt pedig a legkönnyebben úgy tehetem meg, hogy Csongortól tanulok egy-két praktikát, hiszen ő ellenőrzötten jól főz. Szóval megbeszéltem vele, hogy valamelyik nap beugrok hozzá a Pillangó-varázsba. Kényelmeset öltöttem otthon magamra, mert hát főzni az ember nem a legszebb ruhájában szokott. Ma valamiért a kék színt részesítettem inkább előnyben. Na és persze most nem éppen egy anya képét sugallom, hanem a koromnak megfelelő, ám de egy életteli lány, semmmint inkább nő látszatát keltem. De egy egy cseppet sem zavar. AZ utóbbi időben úgyis kicsit az van bennem, hogy vissza akarom pörgetni az idő kerekét. Olyan besavanyodottá vált ugyanis az életem ahhoz képest, amilyen régen volt.
Amíg a falun keresztül sétálok a házamtól a Fő utczán álló étteremig kicsit el is gondolkozok. Lassan, kényelmesen megyek. Nem kell sietnem. Megnézegetem a házakat, a kirakatokat, az embereket. Kicsit úgy érzem magam, mint egy 14 éves, aki rácsodálkozik a varázsvilágra, pedig már rég elmúltam 14 és 20 is már, a varázsvilágba pedig beleszülettem. Csak egyszerűen mostanság sokfelé áll a fejem, de most elhatároztam, hogy kikapcsolok és jól érzem majd magam. Nem törődök semmivel sem, majd ha hazaértem, akkor is ott lesznek még a megoldásra váró problémák.
Megérkezem végre az étterembe. A pulthoz sétálok és az éppen a mögött álló pincérnőnek elmondom, hogy miért is vagyok itt. Ő pedig már be is vezet a kulisszák mögé. Egy hangulatos óriási konyha tárul elém, ahol mindenki a főzéssel van elfoglalva, bár a mai nap dömpingje már lement. Direkt nem délben jöttem, hiszen akkor biztos nem tudott volna rám koncentrálni.
 - Szia! Jöttem, ahogy megbeszéltük. Ráérsz most? Vagy várjak? -
A mutatóujjam a zsebembe van akasztva. Elmosolyodom és egy egészen picikét oldalra biccentem a fejem. Nem tudom miért, de ez egy rossz szokásom, ha egy picikét zavarban vagyok, mert hát most így nem tudok mit kezdeni magammal. Nem akarok semmihez se nyúlni és lehet, hogy nem is vagyok szívesen látott a többiek számára az ő birodalmukban. Szóval próbálom ilyenkor elővenni az aranyosabbik énemet és azzal meglágyítani a környezetem. Tényleg olyan vagyok, mintha egy kislány lennék még. Őszintén szóval magamra sem ismerek, de ettől még jól érzem magam most így, ahogy vagyok.

Jelenlegi tulajdonos és étteremvezető: Jankovits Dávid

Alkalmazottak:
Markovits Balázs - Pultos
Sadie Sallow - Seprűs futár

Nyitva tartás:
H-P: 11:00 – 21:00
SZ-V: 10:00 – 22:00

Csongor

A szakácsok világa számomra mindig is különleges volt. Olyan ez, mintha egy teljesen másik világba lépne át az ember. A művészek világába. Számomra persze olyan sokat nem jelent a főzés, hogy annak a művészetét a legfelső fokon elsajátítsam. Hiszen a szakácsok tényleg igazi művészek. Amit a kajákkal tudnak művelni, azok számomra néha olyan összetett dolgok, amelyeket biztosan képtelen lennék megtanulni. Én más művészetben vagyok otthon. Már, ha az egyáltalán művészetnek nevezhető.
Amikor belépek és köszönök a mai mesteremnek szerencsésen meg is ijesztem talán, vagy csak éppen rossz napja van, de a fedőt csupasz kézzel fogja meg és dobja el. Ilyen helyzetekben elég kellemetlenül érzem magam, hiszen nevetni illetlenség, maga a jelent mégis elég nevetségesnek mondható számomra mindig. De most inkább a szinte tapintható idegesség miatt csak aggódó arcot vágok a kezére nézve, ami szerencsére nem tűnik túl sérültnek. Szóval teljes lelki békével fogom magam és megyek utána arra, amerre vezet. Egy kicsit nyugisabb részhez, ahova mintha még az egész konyha zaja se érne annyira el.
 - Ó, semmi érdekes, ma éppen nem gyújtottam magamra a konyhát, de azért a süteményt sikeresen bent felejtettem a sütőben, elég szórakozott tudok néha lenni. A felkészülésben meg nem vagyok egészen biztos. Előre szólok, hogy lehet szörnyen ügyetlen leszek. -
Vigyorgok rá és próbálom is egy kicsit őt jobb kedvre deríteni. Nem szeretném esetlegesen ezt a konyház magunkra gyújtani, Zoey biztosan nem venné túlzottan jó néven a dolgot, amit teljesen meg tudok érteni. Szóval a legjobb az lesz mindenki épsége és a jó hangulat érdekében, ha most én is inkább a vidámabbik és barátságosabbik felemet veszem elő, ahogyan azzal Csongor is próbálkozok, bár az a mosoly annyira nem sikerült valódira, mint tervezte.
 - Na és mivel fogunk kezdeni? Amúgy azt ugye tudod, hogy aztán a főztünket meg is kell velem enned? -
Bár egy közös vacsorát éppen nem beszéltünk meg, és talán furán is veszi ki magát, de ez egy cseppet sem zavar jelenleg, hiszen most nem a megszokott Janey áll itt, aki többnyire megfontolt. most inkább kikapcsolok egy kicsit és semmire sem koncentrálok a főzésen kívül. Kell egy pár óra kikapcsolódás valakivel, aki semmi gondomra nem emlékeztet. És különben is, mindenképpen meg akarom kóstolni a főztünket, és ezt ki mással tehetném meg, mintsem azzal, akivel elkészítem?

Csongor

Na jó, azért annyira nem vagyok analfabéta főzésből, mint ahogyan arra Csongor számít. De erre hamarosan ő maga is rájön majd, de ne ugorjunk ennyire előre még. Szóval a nehéz tetőt dobáló szakácsot követve érkezünk meg egy nyugalmasabb helyre, ahol már nem kell fennhangon beszélnie egyikünknek sem ahhoz, hogy a másik is meghallja, amit mondunk. Szóval ide beérkezve adom ki előre a figyelmeztetéseket, hiszen már volt, hogy a Wasser mentette meg a konyha épségét, amikor is valami új főzési módszerrel próbálkoztam, sikertelenül. De az egyszerűbb kajákat nem szenesítem el azért, annál azért jobb vagyok, most inkább azért vagyok itt, hogy új fortélyokat lessek el és ne csak a világ legegyszerűbb receptjeit tudjam elkészíteni, persze a legbonyolultabbakra sem vágyok.
 - Na jó, azért a főztöm többnyire ehető, már lassan 4 éve egyedül élek, szóval volt időm megtanulni, hogyan is kellene nem elsózni az ételt, de a könnyű szintnél nehezebb receptek még igen nagy fejtörést okoznak nekem, na meg szeretnék egy-két fortélyt megtanulni, hogy mivel bolondíthatom meg a hétköznapi kajákat, persze azért lehetőleg még a könnyűnél max egy lépcsőfokkal nehezebb kajáig menjünk. Oké? -
Mondom el, hogy akkor most pontosan mi is az, amit meg szeretnék tanulni és hozzá megeresztek egy mosolyt is. nekem nincsenek kiskutya szemeim, de még csak olyan se, ami picit is meg tudná lágyítani bárki szívét, így nem vetek be semmilyen extra aranyosnak mondható nézést, hiszen nincs.
 - Hát a szeletelést és a hámozást szeretem varázslattal megoldani. Kényelmes nő vagyok. -
Na ez így hosszú lesz, ha szépen rájön, hogy én nem is vagyok annyira könnyű eset, mint előre tűnt, hiszen nem szeretek krumplit hámozni és szeletelni sem, szabad kézzel nem is tudok szépen, ezért vannak ilyen apró bűbájrafinériák rá, hogy ezeket az ember megúszhassa. Aranyvérű egy boszi vagyok, és amit lehet, azt elintézem pálcával.
 - Szóval akkor mi legyen? Komolyan hámozzak és szeleteljek? Mert puszta kézzel az nem megy valami jól. -
Vigyorgok, nem is tudom, hogy miért vagyok most kicsit ilyen gyerekes, de nem is foglalkozom azzal, hogy hogyan is viselkedem. Néha bizony az embernek ilyennek is lennie kell, legfeljebb Csongor páros lábbal repít innen.

Jeff
Kinézet

Az utóbbi időben teljesen elvoltam merülve a dolgaimban, amelyek elég kettősek. Boldog vagyok Ádámmal, hihetetlenül boldog. Na, de azért én még házas vagyok és nem tudom, hogy mit is kellene tennem. Válni vagy maradni és tartani ezt a jelenlegi helyzetet? Ez nehéz döntés. Örülök is, hogy most kicsit inkább másra kell koncentrálnom. Persze, ha Ádámmal vagyok akkor teljesen gondtalan tudok lenni, eszembe sem jutnak a problémák, csak élvezem a szabadon töltött órákat.
És ha már pasikról van szó, meg férjekről, akkor itt van a volt férjem is, akivel a kapcsolatunk jobb, mint amikor együtt voltunk. Vannak olyan emberek, akiknek a szakítás jót tesz, mi ilyenek vagyunk. Most is, mint két barát ülünk le majd egyet sütizni. Néha össze szoktunk ülni beszélgetni, egymásnak tanácsot adni. A Legutóbbi apróbb veszekedés, már ha nevezhető annak elsimult, na meg persze a Gergővel való kapcsolatom is ismét tökéletes anya-fia kapcsolat.
Kellemes nyári nap van, éppen ezért egy könnyed ruhát vettem magamra a találkához. A hajamat felkötöttem, amely ismét szőke, talán még Jeff nem is látott szőkén, hiszen amikor megismert, akkor már fekete volt a hajam, majd vörös, és barna, most azonban visszaváltottam az eredeti hajszínemre. Mondjuk úgy, hogy vissza a gyökerekhez. Az életem egy teljesen új irányt vett. Anyuka vagyok, többszörös. Az életem már nem olyan, mint régen és én sem vagyok olyan, mint régen. A rosszabbik énem megkopott, nincs alkalmam kiereszteni, hiszen a gyermekeim körében anya vagyok, Ádám mellett egy istennőnek érzem magam, Vincenttel pedig már szinte semmilyen kapcsolatom sincs. A boltban pedig nem szoktam játszani a gonoszt.
A házból kellemes tempóban indulok el és sétálok el a falu központjába, ahol a főutca egyik forgalmas ajtaját veszem célba, a cukrászdát. Tristanra most Brigitte vigyáz, neki is van egy kisöccse így nem tartok attól, hogy bármi baja is lenne a pici fiamnak az ő kezei között.
Az üzlethelyiségbe belépve körbetekintek, meg is pillantom a keresett személyt, akihez odasétálok, egy kellemes mosoly, két puszi és egy szia, majd leülök vele szemben.
 - Mi újság veled Jeff? Mostanság nem nagyon hallottam felőled. Nem voltál Bogolyfalván talán? -
Teszem le a kardigánomat a háttámlára, amit csak biztonságképp hoztam magammal, ugyanis innen majd a boltba megyek és mire onnan hazakerülök, talán esni fog. A táskámat felhelyezem az asztalra, a kezeimet összekulcsolva helyezem az asztalra a tekintetemet pedig Jeffre emelem várva meséjét.

Jeff


 - Köszönöm! De te elég ramatyul festesz. -
Csak őszintén, látom Ifensen, hogy bizony nagyon, de nagyon nincs rendben nála semmi sem, ezért is terelem egy szót egyből rá. Na, meg azért, mert én nem nagyon tudok mit mesélni, amit tudnék azt meg titokban tartom.
 - Uhh... -
Hirtelen csak ennyit tudok kinyögni a tömény mesére, hogy mi is van vele. Egy húg, egy gyerek és egy feleség, aki nem Eli kicsit tömény fordulópont. Nagyon lemaradtnak érzem magam Jeff életében. Pár pillanatig hallgatok, ekkor fejti ki kicsit bővebben a dolgokat. Még pár pillanat hallgatás, de aztán végül is megszólalok.
 - Huh, hát elég sok minden történt veled. Gondolom anyukád lánya, és nem az apád egy elveszett gyereke került elő. -
Kezdem a legegyszerűbbel, majd azért folytatom én tovább is a mondandómat, bár erre nem könnyű bármit is mondani. Biztos nagyon nehéz lehet neki, hogy a gyermekétől távol kell élnie, még ha az éppen egy faluban lakik is majd vele.
 - A kislány csodás dolog, és biztos Eli megengedi majd, hogy sok időt tölts vele, hiszen a kicsinek is érdeke az, hogy legyen egy apja. Annak pedig örülök, hogy megállapodsz, de ki is ez a Violetta? Még nem hallottam róla. Nem sietitek el egy kicsit a dolgokat? Elivel egyébként biztos, hogy esélytelen a jövőtök? Mármint érted a gyerek miatt, és annyira szeretted őt. Ezt még azért át kell mindenképpen gondolnod. -
Odanyújtom a kezemet és megfogom az övét bátorításképpen. Egy bátorító mosolyt is küldök neki, bár ez biztos nem fogja őt igazán megnyugtatni. Sajnálom, hogy amikor kezdene révbe érni az élete, éppen akkor történik valami, ami felhőssé teszi a felhőtlen boldogságát.
 - Én éldegélek, most éppen nagyon boldog vagyok. Trsitan szépen növekszik, Gergővel is ismét rendben van a kapcsolatunk. Szóval boldog anyuka vagyok. -
Igen, boldog anyuka, de nem boldog feleség vagyok. De boldog szerető annál inkább. Ádám jelenléte bearanyozza az életemet, mondhatjuk, hogy ő az én cikeszem.