36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Boglyas tér - Kiva Faraday összes RPG hozzászólása (7 darab)

Oldalak: [1] Le
Kiva Faraday
INAKTÍV


.anyatündér.
RPG hsz: 157
Összes hsz: 7910
Írta: 2012. október 11. 17:08 Ugrás a poszthoz

Lizzie, valamikor augusztus vége felé

Újabb szép nap, újabb remények az életben. Vagyis gondolom én. Bár nem tudom mi lehet szép abban, hogy az ember cél nélkül mászkál lent a faluban, mikor még ráadásul nem is nagyon lehetne. De gondolom akkor pont ez benne a szép. De hagyjuk a filozofálgatást, az nem nekem való, ezt már bizonyítottam párszor.
Most hogy megszabadultam a mélyen szántó, világmegváltó gondolataimtól, inkább előre nézek a lábam elé, mert majdnem orra estem egy nagyobb kőben. Ó igen, az élet szép. Meg a kő is, de inkább kikerülöm, nincs kedvem közelebbi ismeretségbe kerülni az anyafölddel, akármennyire is szeretem.
Nem is tűnt fel, hogy közben leértem a játszótérre. Nem voltam még itt, szóval kicsit körülnézek hogy mégis mi van itt. Bár mondjuk ez egy hülye kérdés, mert mégis mi lehet egy játszótéren... Igen, hinta, mászóka, alagutak meg egyéb nyalánkságok amiket a gyerekek szeretnek. Én most egy hinta mellett döntök, olyan kis szimpatikusan néz rám. Lecsüccsenek és elkezdem magam lassan hajtani. Jó régóta nem volt már ilyen élményben részem, szóval most előbújik a gyerek belőlem picit és egyre magasabbra és magasabbra hajtom magam, persze azért vigyázok, nehogy komolyabb kárt tegyek a játékban.
Kiva Faraday
INAKTÍV


.anyatündér.
RPG hsz: 157
Összes hsz: 7910
Írta: 2012. október 11. 17:36 Ugrás a poszthoz

Lizzie

~Fel, fel, még magasabbra! ~ Kiabálja bennem a gyerek, aki csak azzal törődik most már, hogy minél feljebb jusson, egészen fel az égig. Szegény én, lassan le kell törjem saját magam, mert nem kellene kiakasztani a hintát vagy átfordulni, mert most nagyon közel kerültem ehhez. Lecsitítom magamban szegény gyereket, aki még nagyon szeretne tovább tombolni, mert régóta nem jöhetett már a felszínre. Na igen, otthon én léptem elő fő gyereknevelővé, mert anyu nem nagyon volt hajlandó foglalkozni az öcsémmel úgy nevelési szinten. Néha nagyon sajnálom a kis krapekot, de akkor is, én nem az anyja vagyok, hanem a nővére, az istenért! Remélem nem fog torzulni szegénykének a lelke, bár valahogy én is felnőttem, igaz akkor még más volt a harci helyzet.
Egy régen hallott ismerős hang töri meg a bőszen vágtató gondolataimat. Először csak nézem, nézem, de nem látom, nem ismerem fel, hogy ki az, egyrészt azért mert kb 1 másodpercre látom és akkor is elmosódva, másrészt meg mert 2 éve nem láttam senkit innen. Majd mikor leesik a tantusz, annyira meglepődök, hogy elengedem a hinta láncát, ami azért nem volt bölcs döntés, mert kb 2 méter magasan vagyok, de mire eljut a tudatomig mindez, már a kavicson landolok, seggel.
-Ííííí, ez nem volt jó...
Dörzsölgetem a fájó pontot, de nem csak egy van belőle, én meg nem vagyok Shíva istennő, csak két kezem van. Egyelőre nem próbálok meg felállni, csak nézek kérlelőn Lizzie-re, hogy csináljon valamit, mert én perpillanat tanácstalan vagyok.
Kiva Faraday
INAKTÍV


.anyatündér.
RPG hsz: 157
Összes hsz: 7910
Csapassuk nekije!
Írta: 2014. október 12. 14:07
Ugrás a poszthoz

EM vizsga, Borbála néni

Eljött végre ez a nap is. Meglehetősen vegyes érzelmekkel vártam, hogy bekövetkezzen végre, aminek be kell, hiszen lényegében már csak emiatt vagyok itt. Ha a mai napon sikerrel járok, akkor jövőhéten ilyenkor már vonaton fogok ülni és döcögni Pest felé. Igen, ezért az egy napért maradtam még itt, hogy végre bejegyzett elemi mágussá érjek, és ne tanonc legyek.
Határozott izgatottság fog el, mikor kilépek a házunk ajtaján át az utcára, majd átjár valami kicsit nosztalgikus érzés. Talán a tudat, hogy nem sokat fogok már itt sétálgatni. Végigballagok a Macskabagoly utczán, hogy végre beérjek a hivatalba. Így jobban belegondolva, sosem jártam még itt korábban, pedig már elég régóta itt élek. A téren futok bele Lottéba, határozottan nyugodtabbnak tűnik nálam, vagy csak nagyon jól leplezi az idegességét. Együtt lépünk be az épületbe és keressük meg azt a szobát, ami a mai napunk fő helyszíne lesz. Bent az irodában egy idős hölgy fogad minket, első nézésre nem lehet róla megmondani, de ahogy kicsit jobban figyelek az energiáira, érzem benne ugyanazt, mint magamban - tűzmágus. Kezet rázok vele, bemutatkozok, majd az elővarázsolt székek egyikén helyet foglalok. Érdeklődve kukkantok bele az asztalon levő kosárba, amiben egy tűzróka eléggé kényelmetlenül érzi magát a jelek szerint. Nyűgösnek tűnik a kicsike, biztos nincs teljesen jól. Figyelmesen végighallgatom, ahogy Borbála kiadja az instrukciókat előbb nekem, majd Lotténak, és megkapjuk a gondolkodási időnket. Inkább nyűg ez a 10 perc, mint segítség, pontosan tudom, hogy mi ez a lény, hogy mit eszik, és még a szórakoztatásáról is van némi elképzelésem. Kissé fészkelődve várom ki, hogy leteljen az időnk, majd határozottan a kosárért nyúlok, hogy az ölembe tegyem az egészet
- Ez itt egy tűzróka, besorolása szerint ártalmatlan, szelídíthető - mondom, miközben végigsimítok a vacogó kisállaton, és meglepődve tapasztalom, hogy eléggé hideg, egy tűz elemű lényhez képest. Nincs minden rendben vele, az biztos. Meg eléggé morcosan nézett rám, mikor hozzáértem, nem hiszem, hogy szeretne.
Tekintetemet elveszem a kosárról, és a tégelyeket kezdem vizsgálgatni. Vannak itt különböző dögök, csúszómászók, de nekem valami melegvérű kéne. Ott az egyik kicsit nagyobb tégelyben csücsül egy madárfióka. Nem igazán tudom eldönteni, hogy vajon él-e még, vagy már az igazak álmát alussza, de az üvegért nyúlok, hogy kinyissam. A madár nem mozdul, szóval valószínűleg már odaát lakozik, óvatosan kezembe veszem a kis testet és lerakom a kosárba a róka elé. Nem nagy érdeklődést mutat iránta, valószínűleg kihűlt már a tetem, azért nem foglalkozik vele. Szemeimet a madárra szegezem, és ahogy anno a tojással csináltam, szépen beleképzelem a hőt, és nagyon-nagyon óvatosan szétterjesztem benne. Nem sokáig csinálom, mert félek, hogy felrobbantom, és akkor tiszta trutyi leszek, meg az nem olyan jó pont Borbála szemében. Nyüszike nyújtogatni kezdi a nyakát a test felé, körbeszaglássza, felkel, majd ügyesen szétbontja és eltünteti az egész madarat. Komótosan félrenézek, míg végzi a műveletet, nem igazán szeretem a boncolt állatok látványát, addig inkább keresek még valamit, amit megehet. Egy másik üvegcsében egy apró mezei egér figyel kifelé, most érte nyújtom ki a kezemet. A kezembe veszem, majd a farkánál fogva odalógatom a tűzrókának, aki elveszi tőlem, megfojtja és elfogyasztja. Ismét türelmesen félrepillantok, a folydogáló vér nem a barátom, akár belőlem folyik, akár másból, utálom. A róka nem fekszik már vissza, helyette leül és engem néz. Valószínűleg már jobban érzi magát valamivel, hogy megpakolhatta a gyomrát.
Ahogy látom, még mindig vacog egy kicsit, és a lángjai sem égnek. Ez alapvetően azért nem jelent túl jót számára. Fel kellene melegíteni egy kicsit, de a melegítésemben még mindig nem vagyok túl biztos, tegnap majdnem felforraltam a véremet egy szakaszon a testemben, csak idejében megálltam. Mindegy, most jól kell sikerülnie, nem gondolhatok erre, most jól fog menni! Valahogy máshogy kéne a dologhoz állni, mint eddig. Úgy érzem könnyebb lesz úgy felmelegíteni, ha az erőmet egy simogató kézként képzelem el. Először a róka nyakánál hozok létre egy kis hőt, azzal simítok végig a hátán, majd a hasán, az állán, a lábain. Közben csak a szemem mozog, ahogy ide-oda szállítom a meleget. Láthatóan nem esett neki rosszul a dolog, a lángjai is haloványan megjelennek a hátán. Elmosolyodok, már sokkal jobban néz ki, mint az elején.
Úgy gondolom, hogy ennyi azért még édeskevés lesz egy vizsgára, bár már sokkal jobban néz ki a róka, ideje parádézni egy kicsit, és megmutatni, hogy miket tudok még. Egyetlen pislantás alatt megidézek egy kisujjnál nem nagyobb lángot az állat elé, aki erre előre hegyezi a füleit és játékba kezdek vele. Először jobbra-balra mozgatom az egészet, majd leírok vele egy kört a róka körül. Kínosan ügyelek rá, hogy csak a szemem mozduljon, semmi más, elvileg nem használhatok semmiféle segítséget. Mikor körbeértem, megállítom vele szemben a tüzet, és először megnövelem körülbelül öklömnyi méretűre, majd egy kis idő után szépen összehúzom akkorára, mint amekkora az ember kisujjának a körme. Ezután visszaállítom az eredeti méretére, és hozzálátok színezni. Először lentről felfelé citromsárgára festem, majd fentről lefelé zöldre, vissza kékre, majd lilára, végül pedig vörösre, akár a főnix színe. A művelet közben finom méretváltoztatásokat eszközölök, nem olyan drasztikusakat, mint az előbb, de azért látni lehet, hogy a láng hol kisebb, hol nagyobb. Most pedig jöjjön a rész, amit a hátam közepére sem kívánnék, de akkor mutassunk meg mindent, amit tudunk: formáljunk. Tegnap este még gyakoroltam bizonyos formákat lefekvés előtt, biztos ami biztos, hátha szükség lesz rájuk. Kezdjük valami egyszerűvel, amibe biztosan nem bukok bele, csináljunk gömböt. Finoman összehúzom a láng lobogó széleit, hogy egy egységes formává váljon az egész. A forma nem nagyobb egy cikesznél, és ahogy ez keresztül vágtázik az agyamon, jön a villanás. Aranyszínűre színezem a golyómat, és eléggé alien-feelingbe hajlóan az egyik feléből elkezdek kifelé húzni egy darabot. Nem nyújtom meg túl nagyra, a végén még leégetek valamit. Óvatosan egy szárny alakja kezd kibontakozni a kihúzott csökevényből, egy cikesz szárnya. Az átellenes oldalon megcsinálom ugyanezt a dolgot, és most már tényleg van egy lángoló cikeszem. Elkezdem vele mozgattatni a szárnyait, hogy egy valódihoz hasonlóan villámgyorsan tudjon ide-oda repkedni, de persze, azért jóval lassabb, mint egy igazi. Jó néhányszor körbekerülöm vele a rókát, aki erre már felkel és finoman elkezd a repülő ojjektum után kapdosni. Mosolyogva nézem, ahogy az állat játszik, de közben próbálok vigyázni arra, hogy nehogy egyikünk is megégessen valamit. Fel-le, fel-le, körbe-körbe, majd mintha a láng egy centrifugába kerülne, elkezd gyorsan pörögni egy helyben, majd huss, eltűnik.
Lényegében már el is felejtettem, hogy hol vagyok, csak mikor felpillantok Borbálára, akkor veszem észre magamat. Hopp, azt hiszem készen vagyok a feladatommal. A róka leül a kosárban, és egy furcsa hangot ad ki, amit Linától szoktam hallani, ha éppen meg van elégedve a sorsával. Remélem sikerült az elvárásoknak megfelelően teljesíteni a feladatomat.
Kiva Faraday
INAKTÍV


.anyatündér.
RPG hsz: 157
Összes hsz: 7910
Írta: 2014. október 18. 00:26 Ugrás a poszthoz

Egyetlen sárkánynőm ~ elbúcsúzok.

Nem vártam ezt a napot. Hiába tudom már lassan egy éve, hogy most el kell majd hagyjam a kastélyt és a falut, attól még rosszul esik a dolog. Itt hagyom az életemet konkrétan. Ezen a helyen nőtt be a fejem lágya, itt kezdődött el minden. Itt indult el az, ami miatt most távoznom kell innét. Ha nincs a kviddics, valószínűleg soha nem fordul meg a fejemben, hogy ne maradjak itt mestertanoncnak, tanuljak valami szépet és jót, hogy aztán majd kezdjek valamit az életemmel. De az első szerelmem most messzire szólít innen, több száz kilométerrel arrébb. Itt maradnak a családtagokká vált barátok, az Eridon, ami a szó legszorosabb értelmében az otthonom volt 6 évig, a húgom, akinek nagy szüksége lenne rám a kamaszkora küszöbén, Benji... Felsóhajtok, keserűen, szomorúan, és megszorítom Manda kezét. Az állomáson állunk, várjuk, hogy befusson a vonat, ami elvisz Pestre, hogy onnan továbbutazzak Spanyolországba. Hazától kapaszkodok a Rellonos kezébe, és amíg nincs rá jelentősebb okom, nem is fogom elereszteni. A másik karján ott csücsül a kislánya, Lili, aki szintén nagyon fog hiányozni. Őt is megszerettem ezalatt a pár hónap alatt, mióta megszületett. Adritól még múlthéten elköszöntem, eszemben nem volt magammal terhelni a Navinést, tudom milyen. Mindenki mástól is még az előző héten búcsút vettem, akivel jóban vagyok, minél hamarabb meg akartam ejteni ezeket a dolgokat, hogy emésztgetni tudjam őket az indulásig. Benjitől tegnap sikerült csak elköszönni, tőle nem voltam képes hamarabb elbúcsúzni. Ott is majdnem sírtam. Most nem különben a határán állok.
Ismét megszorítom Manda kezét, és oldalra tekintek rá. Nem tudom mit lehetne mondani, abban, ahogy összenézünk, benne van minden, amit nem tudok kiejteni a számon.
Utoljára módosította:Kiva Faraday, 2014. október 18. 02:19
Kiva Faraday
INAKTÍV


.anyatündér.
RPG hsz: 157
Összes hsz: 7910
Írta: 2014. október 18. 02:49 Ugrás a poszthoz

Egyetlen sárkánynőm ~ elbúcsúzok.

Addig halogattam a pakolást, ameddig csak tudtam, valahogy nem akaródzott nagyon fent ülni a szobában, ahol minden el van téve, amit magammal akarok vinni (magyarul nagyjából becsomagolhattam volna az egész helyiséget), és bámulni a majdnem üres teret. Belebolondultam volna ebbe. Ezért is csak reggel szedtem össze véglegesen mindent. A délelőtt 11 óra nem olyan korai időpont a vonatinduláshoz. Normális, prefektusi időszámításban az lett volna, egy kellemesebb éjszakai járőrözés után ilyenkor még javában húzza az ember a lóbőrt. Olyan távolinak tűnik már az a nap, mikor végleg leadtam a jelvényemet még Kahlilnak. Rossz érzés volt, egy részemet adtam oda. 3 év alatt nagyon az emberhez tud nőni egy poszt. A kapitányságról is rossz volt lemondani, de ott már nem tehettem többet.
Már az ágy szélén ültem, mindenemet az utazóládámba tömörítve, .rar formátumban, mikor Lilcsi elkezdett lent szirénásat játszani az anyukájával, és tudtam, hogy menni kell. Azt hiszem, ez lesz az utolsó jó cselekedetem Mandával egy időre. A probléma forrása egy eltűnt cumi, amiről a kicsi az istenért se akart lemondani, szóval muszáj volt megkeresni. Kicsit alaposabb nézelődés után egy kóbor ruhadarab alól került elő a vágyott tárgy, a kislány megnyugodott, happy, vissza készülni.
Egy dolgom volt még: elköszönni a húgomtól. Némi daccal vette tudomásul, hogy lelépek, amit teljesen meg tudok érteni. Végre úgy érezhette, hogy hazaért, van egy nőkből álló családja, aztán az egyetlen vér szerinti rokona azt mondja, hogy bocs, de most itt hagylak 1-2 évre. Biztos, hogy nem volt kellemes ezt hallania, de mikor ő jött, ezt már tudtam. Nem tehettem mást. Udvaron semmi, padlástérben semmi, tető pipa. Néha ide ül ki, láttam már párszor itt ücsörögni. Szótlanul mellékúsztam, óvatosan lépkedve a cserepeken, és átöleltem. Őt is nehéz itt hagynom, mint a többieket, de a vér cinkos kötődése miatt, talán ő az egyik legnehezebb eset. Végül minden szó nélkül felálltam mellőle, és otthagytam, ahol van, ilyenkor nem szabad bolygatni. Faraday. Ismerem a vérét.
A szívem nehéz, a mellkasomat nyomja valami láthatatlan erő össze, a torkom elszorul, de minden erőmmel azon vagyok, hogy tartani tudjam a lebegtető bűbájt, amivel a ládámat cipelem magammal. Ahogyan az ominózus szüléses napon, most én is végtelenül hálás vagyok Mandának, hogy nem szól semmit, egyszerűen csak van, fogja a kezemet. Nekem ez bőven elég. Ahogy megérkezünk az állomásra, leteszem a ládát, és csak állok, és próbálok arra koncentrálni, hogy ne felejtsem el, hogyan kell levegőt venni. Lehet most még az is kimaradna.
Beharapom az alsó ajkam a lakótársam mondatára, és most már tagadhatatlanul elfátyolozott szemmel nézek rá, és bólogatok neki. Nem vagyok képes szavakat kipréselni magamból, egyszerűen képtelenség lenne. Helyette beszél a szem és a gesztusok. Pálcámat a hátsó zsebembe csúsztatom, és átölelem a két lányt. Szeretném megmondani, hogy hiányozni fognak, és hogy sietek vissza, de nem vagyok rá képes.
Utoljára módosította:Kiva Faraday, 2014. október 18. 02:49
Kiva Faraday
INAKTÍV


.anyatündér.
RPG hsz: 157
Összes hsz: 7910
Írta: 2014. október 18. 03:26 Ugrás a poszthoz

Egyetlen sárkánynőm ~ elbúcsúzok.

Nehéz ez az egész, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg el kell menjek innen. Rendben, volt már úgy, hogy teszem azt elutaztam 1-2 hétre, meg ugye ott volt az a 2 évnyi kényszerpihenő is, de ez most teljesen más. Ebben van valami véglegesség, ami nagyon piszkál. Mert nem akarom, hogy vége legyen, most szívem szerint még eltöltenék némi időt az iskolapadban, amiből annyira kikívánkoztam még a vizsgaidőszak kezdetén. Tudom, hogy javulni fog majd idővel, hogy hozzászokok ahhoz a helyhez, ahova megyek, azokhoz az emberekhez, akikkel majd ott kötök barátságot, de ez egyelőre sajnos nem nyújt vigaszt. Még ebben az életemben állok itt a bogolyfalvi állomáson, és nem akarom, hogy jöjjön a vonat. Teljesen összetörne.
Némileg pofátlanságnak érzem itt hagyni Renée-t Manda nyakán, hiszen neki ott van Lili, ő is épp elég nagy felelősség számára, hát még egy kamaszodó kis hurrikán, akit alig lehet féken tartani. Bár azért megjegyezném, hogy Tökiben munkál ám a túlélőösztön, igyekszik hangtalan és láthatatlan lenni a rangidős Rellonos előtt, csak akkor feltűnni, ha ő szólítja. Nem hülye, csak szeleburdi. Korral jár, majd kinövi, lehetőleg minél hamarabb, hogy ne okozzon kellemetlenséget Mandának. Legalább a késeivel nem tud komolyan ártani senkinek, arról gondoskodtam.
Tudom, hogy mennyire nem erős oldala az érzelgés, normális esetben nem is terhelném magammal, csak szépen elvonulnék a szobámba, őt meg békén hagynám. De ez most mindkettőnkre ugyanannyira tartozik, mert habár nem mutatja, mélyen érzem, hogy neki is van olyan nehéz ez az egész hajcihő, mint nekem. Orbitális tehetséggel sikerül még Lilit is megríkatni. Kicsit megijedek, és el is engedem a lakótársamat, hagy tegye azt, amit ilyenkor szokott, hogy megnyugtassa a kislányt. Füttyszó hangzik fel mögöttünk, amitől még inkább elszorul a nyelőcsövem és a hangszálaim és némaságba szeretnének burkolózni, de ezúttal összeszedem magamat annyira, hogy legalább egy mondatot ki tudjak préselni magamból.
- Mennem kéne, igaz? - kérdezem keserűen mosolyogva, patakzó könnyekkel az arcomon, ahogy ráfogok a hátsó zsebemben pihenő pálcámra, hogy ismét használjam.
Kiva Faraday
INAKTÍV


.anyatündér.
RPG hsz: 157
Összes hsz: 7910
Írta: 2014. október 18. 04:10 Ugrás a poszthoz

Egyetlen sárkánynőm ~ elbúcsúztam.

Ha lehetne, nagyon szívesen átugranám ezt a búcsúzkodós részt, mert borzalmasan utálom, és ráadásul ezzel a másik terhére is vagyok, amit meg igazán nem akarok. Ilyenkor néha képes vagyok Manda-módra gondolkodni, hogy jobb egyedül vinni magunkban ezeket a dolgokat, de mindig meghallom a saját, sírós hangomat a fejemben, ami azt kiabálja a lánynak, hogy nem kell minden súlyt egyedül cipelnie, és feladom, inkább segítséget kérek.
Nehezen akarok bármerre is indulni, most kibillentenek az eddigi, megszokott, kényelmes életemből, és mozdulnom kell. Nem akarnám itt hagyni Mandát, annyira hozzám nőtt, annyira megszoktam már a jelenlétét, hogyha lemegyek a konyhába, akkor ott sertepertél a kicsivel, vagy ott ücsörögnek ketten a nappaliban, esetleg hogy összetalálkozunk a folyosón, és borzalmas lesz úgy közlekedni akárhol a világban, egy másik házban, hogy nem vele akadok össze menet közben. Kár tagadni, vér nélkül is van testvérem, és nem is egy.
Érzem, hogy kezdem megütni a sárkánylány tűréshatárát a magam sírásával, és nagyon igyekszem magamat  annyira összeszedni, hogy legalább ebben a maradék néhány percben ne könnyezzek tovább.
- Igen - préselem ki magamból elhalóan a szót, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy visszanyeljem az összes kitörni készülő könnyet egyelőre. Előkerül egy kicsi doboz Manda zsebéből, amin először meglepődök, ennek hála pár pillanat erejéig elfelejtem azt, hogy sírni akartam még az előbb. Bólogatva elveszem tőle az apró tárgyat és a zsebembe süllyesztem.
- Vigyázzatok magatokra - mondom még, és nyomok egy apró puszit a kislány arcára, Mandával pedig a világ legjelentőségteljesebb pillantását váltom, mielőtt még utoljára átölelném. Ebbe az egy ölelésbe sűrítek bele minden érzelmet, ami bennem van, majd elengedem a lányt, és a pálcám segítségével felemelem az utazóládát, hogy azzal együtt felkapaszkodjak a vonatra.
Odafent helyet keresek magamnak, levágom a ládát a lábam mellé, és az ablaknak préselődök. Még utoljára látni akarom őket. A láda fedele közben kivágódik, és a tűzróka kiugrik belőle, hogy az ölembe telepedjen. Valószínűleg érzi, hogy most szükségem van rá. Az állatoknak elképesztően nagy az érzelmi intelligenciájuk. Enyhe lökést érzek, és tudom, hogy elindultunk. Előveszem a zsebemből a kis ajándékomat és óvatosan kicsomagolom. Nem jutok el addig, hogy rendesen meg tudjam nézni a tartalmát, mert kitör belőlem a sírás, az az igazi, megállíthatatlan, szívet tépő zokogás. Nem érdekel hányan néznek, annyira mindegy. Próbálok csendben lenni, amennyire tőlem telik, közben ölelem a rókát és rázkódok. Még egyszer kinézek az ablakon, de már nagyon kicsik és messziek az állomáson álló alakok. De ha a szemem nem is látja, a szívem érzi...
Manda is könnyezik.
Boglyas tér - Kiva Faraday összes RPG hozzászólása (7 darab)

Oldalak: [1] Fel