Sétálgattam a faluban - megint -, és úgy döntöttem, bemegyek a kisállat kereskedésbe, vagyis a Mindenki bestiája nevű varázslény kereskedésbe. Kíváncsi voltam, milyen háziállatokat tartanak a varázslók. És természetesen, hogyha akadna valami olyan, akkor azt meg is venném. Nem mintha nem lenne már így is egy baglyom...
~ Hmm... Hallottam valami pici, szőrös, gömb alakú lényekről... Mi is volt a nevük? ~ Gondolkozom. ~ Valami törpe valamik... Oh, pedig már itt van a nyelvem hegyén... Valami G betűs... Törpe G... Törpe Go... Törpe Gorm... Nem... Megvan! Törpegolymókok! Ha odaérek, megkérdem, árulnak-e olyat, és ha igen, veszek kettőt... Egyet magamnak, egyet a tesómnak. Feltéve, hogy nem kerül sokba az eltartásuk, és láthatja őket a nővérem is, és persze, tényleg olyan édik. ~
Éppen elérem az üzletet, és mentem volna be az ajtón, amikor valakinek nekimentem. Egy pillanatra összerándítottam magam, és úgy nézett ki, hogy hanyatt vágódok, de valaki elkapott.
- Elnézést, bocsánat! - mondom szabadkozva. - Elnézést... Nem esett baja? - kérdeztem aggódva, bár a nő nem nézett ki rosszul, láthatóan nem okoztam neki komoly kárt. De mivel sokszor nekimegyek embereknek, megijedtem, hogy baja esett a másiknak.

Csak a szabadkozásom után tudtam megnézni rendesen az arcát.
Öhh... - nyitottam a szám a meglepődött arckifejezésére, amit mélységesen meg is értek, most hogy rendesen láttam, ki is áll velem szemben. Természetesen a szám kinyitásával párhuzamosan a görcsös, levakarhatatlan vigyor is kiült az arcomra, melyet mélységesen gyűlölök, mivel hogy ez nálam egy igen csak félreérthető arcmimika, illetve gesztus. Nem a mosoly, hanem az a bizonyos vigyor, ami mindig kiül az arcomra, ha zavarban vagyok. Illetve, ha nem csak picit vagyok zavarban... Szegély csajt lemagáztam. Ez láthatóan kicsit meglepte. Én meg ehhez még egy önelégültnek látszó - feltételezem annak látszó - vigyort is társítok hozzá. De nem tehetek róla. A génjeimben van... Ha ideges, és zavarban vagyok, akkor mindig elszorul a torkom, és elkezdek vigyorogni, bárhogy küzdök ellene. Így a másik fél mindig félreért. Ha például felidegesítenek, és mérges vagyok, akkor is ez a vigyorgás lesz úrrá rajtam, a másik fél meg azt hiszi, hogy tetszik nekem a dolog, és élvezem, pedig ellenkezőleg van a helyzet. Olyan mintha nevetnék, pedig közben vagy majd szét/fel robbanok, vagy úgy érzem, elsüllyedek szégyenemben. Főleg a vigyor miatt. Mármint főleg azért szoktam zavarban lenni. Nem mintha a zavaromra, és mérgemre egyaránt nem tenne, több lapáttal is... De a végén nagy nehezen kinyögtem:
- Bocsi! - mondtam a lánynak. - Tudom, hogy lehet tegezni, csak hirtelen nem ismertelek meg. Mármint az arcod sem nagyon láttam, és a hangodból arra következtettem, hogy elmúlhattál már 25 is... Nem mintha a saját testvérem is nem 24 lenne, ennél fogva tegezném le az ilyen korúakat... Öghmm... - Torkom köszörülöm. - Még egyszer bocs. Igen, úgy tűnik nem. - teszem hozzá mosolyogva, mikor megint majdnem egymásba botlunk. - Jajj, nagyon fájt? - kérdem, mikor megharapja a teknős. - Persze van, tessék. - Nyújtok át neki egy finom puha, rongyzsepit.

Lyra

Habár úgy tűnt, a lány nem gondolja,hogy rosszindulatból vigyorgok, csak később tudtam leolvasztani az arcomról. Bár még utána is zavarban voltam. Ilyen szempontból utáltam az arcmimikámat... Aztán mikor a lányt megharapta a teknős, odanyújtottam a zsebkendőm, de nem fogatta el, mondván, hogy "vétek lenne összevérezni."
- Ugyan, ne csináld már. Varázslattal simán ki lehet szedni. Na meg nem azért van, hogy tartogassam, hanem hogy használjam, ha szükséges. És most szükséges, így használom is. Mellesleg van még ott bőven, ahonnan ez jött. Különben meg, mi a fontosabb, a zsepi, vagy az egészséged? Mert szerintem az utóbbi! - lengettem meg a monológom után a zsebkendőt, közelebb nyújtva a lányhoz. Mire végeztem azonban megjött az eladó, egy sebtapasszal.
- Na, most már tényleg nem kell a zsepi. - mondtam, és eltettem. Majd hozzá tettem:
- De ha legközelebb ilyesmi előfordul, nyugodtan fogadd el, mert ha nem akarják, hogy összevérezd, és féltik, akkor úgy is azt mondják, hogy nincs. - Mosolyogtam a lányra.
- Igen, persze, majd órán. Vagy nem sétálunk egyet? Sápadtnak tűnsz, nem árt, ha kicsit a levegőn maradsz.
~ Remélem, benne van. Tényleg nem ártana neki egy kis kikapcsolódás. ~ gondoltam, miközben a lányra mosolyogva álltam, szemben vele.

Lyra

Lyra bólintására csak mosolyogtam. Mikor a lánynak kikerekedtek a szemei, kicsit úgy éreztem, nem feltétlen volt túlzottan jó ötlet ilyen nyíltan kimondanom, amit mondtam. Egy röpke pillanatra azt hittem, ezzel megbántom, de mikor megszólalt, úgy inalt el az ijedtséget előző érzés, mintha nem is lett volna.
- Öhm... - kezdtem, nem valami sokatmondóan. - Igen... Eléggé. Nem bántásnak szántam, csak egy kicsit, nos, nyúzottnak tűnsz. Mint aki folyton talpon van, tanul, nem alszik eleget, és egy jó ideje nem volt friss levegőn sem. Ezért gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet... - csak úgy jöttek belőlem a szavak, nem is igazán gondolkoztam előtte. Utólag jöttem rá, hogy nem biztos hogy így, vagy egyáltalán kellett volna, de már késő volt, és visszafordíthatatlan. Csak remélni tudtam, nem érti félre, vagy veszi sértésnek a számból elhangzottakat. Amikor bólintott, megnyugodtam, és örültem is. Két okból: Első, szerettem volna megismerni a lányt, mert eléggé szimpatikusnak tűnt. Második, jó lett volna, ha egy kicsit szünetelteti a sok munkát. Nem tudtam miért, de örültem, ha az emberek jól érzik magukat. Annak meg különösen, ha ehhez valamilyen szinten és formában, közöm is lehetett.
- Rendben, köszönöm! - mondtam mosolyogva, és betértem a boltba. Eredetileg nézelődni is akartam, de úgy döntöttem, azért majd jövök máskor, mert semmi esetre sem szerettem volna megvárakoztatni Lyrát, gyakorlatilag a semmiért. Ezen okból kifolyólag csupán csemegét kértem a baglyomnak az eladótól. Tudom, hogy tud enni a bagolyházban, de szeretem mással is kényeztetni a drágaságomat... Mikor kifizettem a csemegét, megfogtam, beletettem a szatyorba, majd kifelé indultam a szerzeményemmel, s előttem a lánnyal.
- Na, merre sétáljunk? - kérdeztem, s érdeklődő arccal tekintettem rá.

Ronald

A kelleténél talán kicsit sűrűbben járkált ki a faluba, túlságosan szerette. A helyett, hogy a kastélyban ült volna, háza körletében, akár a szobájában tanulva, sétálgatott. Már régen úgy ismerte a falut, mint a tenyerét, csukott szemmel is gond nélkül eltájékozódott volna. Persze, azért minden egyes zegét-zugát nem ismerte még, például a kísértetházban nem járt, pedig vonzotta ám rendesen. De akkor sem feltétlen kellett volna minden szabadidejét itt töltenie, elvégre bármennyit tanult, nyakán volt a vizsgaidőszak - ami már meg is kezdődött -, és nem ártott volna még egyszer rákapcsolni. Mivel lelkiismerete annak ellenére sem hagyta békén, hogy Repüléstanból garantált az E, és hogy azért tud annyit, hogy átdöcögjön másodikba, vette a fáradtságot, hogy vigyen magával egy-egy tankönyvet, azon elhatározás kíséretében, hogy majd tanul a friss levegőn a tónál, a játszótéren, esetleg a cukrászdában, vagy Pillangó-varázsban. Vitt is, a héten már negyedszer. Most viszont nem éppen úgy alakította sétáját, hogy olvasásra alkalmas területre érjen, függetlenül attól, hogy az aktuális helyről könnyedén eltalál egy olyan helyre. Inkább a fő utcát róva nézegette az épületeket, hallgatta az emberek beszélgetését, fülével elkapva egy-egy vicces beszólást, érdekes mondatfoszlányt. Még a pletykákat is előszeretettel kagylózta fel, persze a nélkül, hogy alapvetően bármit értett volna belőle, hisz egyik embert se ismerte, akiről szó volt. Szívesen nézegette a különféle arcokat, talált köztük olyat is, akinek a vonásai meglepően hasonlítottak egyik mugli ismerősére, persze feltehetően nem állnak rokonságban. Addig-addig nézte az embereket, míg felfedezett egy vele egy idős fiút, akinek ismerős volt az arca, de Mary alapvetően nem ismerte. És mivel pont mellette ment - vagy ment volna - el, megállt, hogy köszönjön neki.
- Szia! Bocsánat, te ismerős vagy nekem. A Bagolykőbe jársz, igaz? - érdeklődött.

Ronald

Na igen, a sétálás, és a nézelődés sokkalta érdekesebb a tanulásnál. Természetes hát, hogy Mary sétál egy jót, kiszellőzteti a fejét, mielőtt neki áll bújni a Sötét Varázslatok Kivédése tankönyvét. Tapasztalatból tudja, hogy nem árt kicsit pihentetni az agyat, mielőtt nekiáll a fejébe vésni a tartalom lehetőleg legnagyobb, és legjelentősebb részét. És az agynak ehhez szükséges részét egyáltalán nem kell járatni sétálás közben. Még akkor sem, hogyha elkapsz pár olyan mondatfoszlányt, amin akaratodon kívül is rágódsz egy darabig. Mary azonban igenis rendületlenül forgatja agykerekeit. Mindig gyárt valamilyen hihetetlen, és értelmetlen agymenést. Mikor direkt, mikor csak úgy jön. Ez változó. A 'csak úgy jön' fajtájú agymenés viszont a legkellemetlenebb pillanatokban tud jönni, olyan nevetséges formában, hogy azon Mary önkívületlenül is nevet. Aztán persze senki sem érti, min szórakozik ilyen jól. Merthogy ha már egyszer jön, hajlamos sorozatként jönni. Jó, nem mindig, de ha igen, elő fordulhat, hogy öt-tíz percen keresztül, néhány másodperces időközönként elkezd röhögni. A direkt agymenései viszont nem feltétlen váltanak ki ilyen reakciót. Csak ha rájön, mekkora ökörség jutott az eszébe, és kezdte foglalkoztatni magát Mary agykerekeivel. Az agymenések mellett még különféle elméletek is fellelhetők Mary agyában, melyek többsége feledésbe merült, át lett értékelve, vagy csak bizonyos helyzetekkor jön elő.
Most azonban csak megfigyeli a környezetet, és igyekszik kizárni tudatából az agymenéseket, elméleteket, na meg a megint csak értelmetlen és röhejes észrevételeket egyaránt. Aminek remélhetőleg segítségére lesz, hogy összefut egy Bagolykőbeli évfolyamtársával. Kicsit furcsállja a fiú kacsintását, azt meg megint csak, hogy ebből hogy jött az idióta agyszülemény, de jött. Még nevet is rajta, ám most valahogy nem zavartatja magát. Normális esetben fellelhető lenne arcán a görcsös vigyor, mi egyébként az idegesség jele, viszont szerencsére cseppet sem ideges, így görcsös, és feszültségnövelő vigyor sincs.
- Nem megyek sehová sem. - vont vállat. - Azaz... Csak össze vissza kószálok. Miért? - kérdezte a kissé felháborodottnak tűnő sráctól.

Ronald

Rendben, mehetünk. - mosolygott vissza a fiúra. Tisztában volt vele, hogy tanulni kéne, de mint a legtöbb diák, inkább megragadta a kibujtató alkalmat, a nemtanulásra. Ami viszont ezen felül volt, hogy szívesen ismerkedett új emberekkel, főleg, ha esély van rá, hogy találkozik még az illetővel. Abban pedig biztos volt, hogy össze fog még futni ezzel a fiúval, főleg, hogy egy suliba is járnak, és még évfolyamtársak is.
- Az én nevem Mary, Navinés! Persze, a kérdés csak az, hogy merre? - kivételesen teljesen megfeledkezett a bemutatkozásról, ami nála nem volt túl megszokott. Általában mindenkit letámad ezzel azonnal, és csak utána fog bele a beszélgetésbe, vagy bármi másba. Persze előfordult már nem egyszer, hogy a bemutatkozás elmaradt későbbre, de az illem alap polcára szereti gyorsan rátenni, amit kell. Ami a köszönést, bemutatkozást, megfelelő megszólítást, és ilyeneket akarja magán tudni. A többi már nem olyan fontos. Ha meg kell, alkalmazza az ember, természetesen, de erre nem mindig van szükség.
Maryt kicsit meglepi, mikor Ronald a markába nyomja Bájitaltankönyvét, de nem zavartatja magát különösebben. ~ Biztos csak a cipőfűzőjét akarja megkötni, vagy ilyesmi. ~ Intézte el magában kurtán a helyzetet. A fiú azonban a helyett, hogy lehajolt volna elvégezni, amit Mary gondolt, hogy szeretne, elvette tőle mindkét könyvet. Ez megint csak meglepte a lányt, ami valószínűleg már látszott is. A fiú szabadkozását követően azonban ismét elmosolyodott.
- Semmi baj, én egész életemben az vagyok. De, öhm, a... - többet nem mondott. Helyette kérdőn tekintett Ronaldra, közben az évfolyamtársa kezében lévő könyvekre mutatott. Nem igazán értette, miért vette el tőle a fiú Mary tankönyvét is. Bár láthatóan a jókedvű Eridonosnak hamar leesett, mit nem ért a lány.

Ron

Első blikkre szimpatikus fiú volt, Mary számára. Nem bánta meg, hogy megállt köszönni neki, aztán beszélgetni.
- Köszönöm, nekem is tetszik a tiéd. - mondta. Persze azt már esze ágában sem volt megemlíteni, hogy ezt a nevet konkrétan ő adta magának álnévként, nehogy megtalálja az a valaki, aki elől menekül. Jobb volt így, hogy a fiú nem tudta, mi a helyzet. De mivel az nem titok, hogy nem ez az igazi neve, illetve olyanok előtt nem, akiket ismer, és akikben megbízik, majd ha úgy alakul, elmondja. Ha egyszer közelebbi barátságba kerülnek, és nem csak ismerkednek még. Mondjuk, a bartai, szobatársai nem tudják ezt, csak egy ember. De egy ideje már tervez vallomást tenni. Most, hogy megjött az új szobatárs, nincs akadály, annyi van, hogy vele is össze kell szokni előbb.
A lányt meglepi, hogy a fiú elveszi tőle a könyvét, miután a sajátját a kezébe adta. Hirtelen nem tudja hova tenni. De szerencsére hamar választ kap az Eridonostól, minek köszönhetően már érti is, miről van szó. Ennek ellenére elcsodálkozva néz a fiúra. Náluk ez valahogy nem szokás. Legalább is, ilyen apró súlyú dolgokkal, mint például ez a könyv, nemigen. Persze, ha mondjuk valaki nehéz csomagokat cipel, és úgy is egy fele mennek, a másik általában megszabadítja a cipekedőt terhe egy részétől, ha mást nem, legalább egy darabon.
A fiúnak valószínűleg feltűnt Mary csodálkozása, mert folytatja.
- Hmm... Értem. Nálunk nem ilyen, de jó tudni, hogy nem halt ki mindenhol a lovagiasság, és vannak még udvarias emberek. - mosolygott. - Bár a könyv speciel nem teher, és ugyan annyira fel tudok oldódni, ha a birtokomban van. - vont vállat. Kicsit furcsa volt neki, hogy nem nála van a könyve. Még nem volt olyan, hogy más vitte volna helyette a cuccát, pláne nem akkor, ha azt a mást két perce sem ismeri.
- Feltételezem, a közelgő események alatt, a vizsgákat érted. - vigyorodott el. Elsőre nem értette, mire céloz évfolyamtársa, ám alig egy pillanat múlva felfogta, mire gondolhat. - Mert ha igen, azt hiszem, ez menni fog. - bólintott. A következő pillanatban, ahogy a fiú a szellemszállást említette, Mary teljesen belelkesedett.
- Hú, a szellemszállást? Miért nem megyünk oda? Már én is meg akartam nézni egy ideje! Amúgy úgy emlékszem kísértet ház a neve... Bár mindegy is, lényeg, hogy tudom hol van! - vigyorgott mint a vad alma. Remélte, hogy az Eridonos benne lesz, hogy menjenek oda.

Ron

Nagyon megörült, mikor Ron említette, meg akarta nézni a Szellemszállást, illetve a Bogolyfalván fellelhető Kísértetházat. Mert feltételezhetően arra célzott ezzel. Lelkesedése hirtelen az egekbe szökött, főleg, hogy már igencsak fúrta oldalát a kíváncsiságot növelő kérdés: ~ Milyen lehet belülről? Vajon tényleg vannak szellemek odabent? És hogy néz ki? Ősrégi, pókhálós? És vannak benn titkos ajtók, titkos, és rejtett folyosókkal, helyiségekkel? Mekkora lehet a beltere? Vajon egy egyszerű, lakatlan épületről beszélünk, vagy ténylegesen félelmetes, mire a neve utal? ~ Mary leginkább az utóbbiban reménykedett. Nem volt félős, és alapvetően nem szeretett félni, de egy ilyen jellegű borzongásban - már ha kölcsönöz ilyet a hely egyáltalán - bármikor, s bárhol benne lett volna. Habár a bárholban nem feltétlenül, hiszen azért volt egy-két helyzet/hely, amiben nem, de ilyet hirtelen nem tudott felhozni. Egy sem jutott az eszébe. De ez nem is volt lényeges, hiszen ez nem egy bárhol fellelhető bármilyen hely, hanem a bogolyfalvi kísértetház, ami nem bármi. A többi lényeges dologra pedig akkor derül fény, ha végre meglátogathatja, illetve meglátogathatják. Ami remélhetőleg minél hamarabb bekövetkezik, hisz Mary már tűkön ül az izgatottságtól.
- Oké, akkor menjünk! - mondta feldobottan, és még mindig széles vigyorral. Annyira örült, hogy végre ellátogathat a Kísértetházba, hogy ugrálni tudott volna örömében. Bár azt nem akart, nem szerette volna újdonsült ismerősét rögtön elijeszteni azzal, hogy egy - remélhetőleg - kísérteties helyre megy egy őrülttel. Márpedig a fiú is lelkesnek tűnt Marynek, és nem akarta a közelgő élményt ilyen lényegtelen dologgal kockáztatni, mint holmi ugrálás. Majd ha visszaértek, kiugrálja magát a szobájában. Szobatársai ismerik már annyira, hogy nem lepődnek meg. Ha meg igen, akkor a következő ugrálhatnékjánál - ami nem sűrűn van, úgyhogy nem kell félniük - Lagger nem hív papot, ördögűzés céljával. Mary erre a gondolatra önkéntelenül is elnevette magát. Ha jó a kedve, csak úgy szaladgálnak fejében az őt könnyen megnevettető gondolatok. Amik nem feltétlen viccesek másoknak, csak Marynek. De neki is csupán azért, mert ő érti, mit rejt magában a gondolat, másokkal ellentétben.
- Hümm... Ez jó ötlet! - bólogatott szaporán évfolyamtársa felvetésére. - Az a kérdés, hogy a cukrászdában, vagy Pillangó-Varázsban lehet-e elvitelre enni-innivalót venni. Mert ha nem, vissza kéne szaladni a kastélyba... Habár, biztos lehet! A cukrászdában Isteni szendvicseket árulnak, amiket csak be kell csomagoltatni, és tuti van valami kis üvegük, flakonjuk, esetleg termoszuk innivaló szállításra, ha mást nem, kölcsönbe! - gondolkodott hangosan. - És akkor már csak az kell, amiben visszük. De arra alkalmas egy erősebb zacskó, és még a könyveket is belerakhatjuk. Nem nagy vaszizdasz, megoldható egyszerűen, s nagyszerűen! - vont vállat. - Akkor benézünk a cukrászdába pár szendvicsért meg italért? - kérdi még mindig fáradhatatlan vigyorgással. Beszéd közben néha terittezett kicsit, amit apjától örökölt, és amiért az anyukája gyakran megszólítja - vagy inkább leüvölti - őt. Bár Mary még mindig nem veszélyezteti mások épségét ezen, magyarázás közbeni cselekedettel. De ha észreveszi magát, mindig igyekszik abbahagyni. Más kérdés, hogy egy-két perc múltán már ismét folytatja. Ide kalandozó gondolataiból az zökkenti vissza, hogy észre veszi: Megfájdult az arca. Persze nem nagyon, de érezhetően, mi afelől biztosítja, hogy bőven elég volt a mosoly-túltengés fogalmának kimerítéséből.
- Sajnálom, de nem bírom abbahagyni vigyorgást... - fordul ismét Ronhoz, csak hogy megmagyarázza, mi baja. Bár ezzel nem magyarázott meg semmit, csak közölt egy nyilvánvaló tényt. De ezek után legalább ha évfolyamtársa kíváncsi, rákérdez, hogy miért, mielőtt elméleteket gyártana erről. Ha meg eddig fel sem tűnt neki, akkor Mary így járt. Nem mintha zavarná a dolog, ahhoz túlságosan leköti a nap iránti öröme.