4. forduló

Ötödik halloween-i feladat

Ahogy megtörtént a negyedik feladat befejezése is, a lány mosolyogva vette át a papírokat a diákoktól. Megint letette őket lefordítva, aztán hümmögött párat.
-Az ötödik, és egyben utolsó feladat pedig nem más, mint egy egyszerű, mászkálós csokikéregetés. Húsz percetek van arra, hogy a falubeliektől csokit kérjetek. Kopogjatok be mindenhova, de óvatosan, nehogy berángassanak benneteket... Életmentőnk sajnos nincs. Amint lejárt a húsz perc, egy igen hangos, és félelmetes farkasüvöltést fogtok hallani. Ide vissza kell jönnötök hozzám, a kiérdemelt csokikkal foglak várni titeket -mosollyal az arcán meglebegtette a papírokat, jelezve, hogy nem felesleges volt a munkájuk, és megkapják a csokit, amit megérdemelnek. -Óra indul!

//Azt kérném, hogy ne írjatok be sehova, nem igazán működne a dolog, hszben írjátok le, hogy merre mentetek, hova kopogtatok be, stb., a csokik számát bízzátok ide. //

Vanda

Nem kellett túl sokáig várnom, Vanda ugyanis hamar és készségesen válaszolt. Igazából meglepett. Bár várható módon tényleg elkezdett kérdezősködni, hogy honnan tudom a származásával kapcsolatos dolgokat, ám csak a válaszadás után tette ezt meg. Készségesebb volt, mint amire számítottam. Én úgy gondoltam, először majd a kérdését szegezi nekem. Úgy tűnik tévedtem valakivel kapcsolatban, ezen pedig derültem egy jót, ugyanis ilyesmi meglehetősen ritkán fordult elő velem. Mindenesetre lelkesen "ühümmöztem" és bólogattam miközben elmagyarázta, hogy hányadrészt véla. Aztán persze válaszoltam a kérdésére.
- Legilimentor vagyok. Nem tudom ismered-e a kifejezést, ez afféle... Olvasás az elmében. Gondolatolvasás, érted. Így aztán én különösen hamar érzékelem az elmémre kibocsátott dolgokat, mint például a te eredendő bűbájodat. És mivel ez a szakterületem, azt is tudom, hogyan védjem meg az agyamat az olyan hatásoktól, mint amilyeneket te általában a férfiaknál elérsz. Egyébként pedig nem gond, tegeződjünk. - dünnyögtem szórakozottan, miközben a lányt szemléltem.
Éreztem, hogy rendkívüli lelkesedést váltott ki belőle az, hogy rám nem volt hatással. Érdekes, az ember pont hogy azt gondolná, hogy annak örül, hogy le tudja nyűgözni a férfiakat. De nem, Vanda éppen attól lett boldog, ha ez nem sikerült neki. Azt hiszem, értettem az okát ennek a kissé fordított szemléletnek. Elvégre, ha valaki már egy tucat férfival találkozott aki csak gy bomladozik utána, az biztosan nem lehet sem izgalmas, sem túl jó abban az esetben, ha ő nem érdeklődik egy cseppet sem az illető után.
- Nincs mit. Ugyan már. Láttam már nálad sokkal durvább dolgokat is, el sem tudod képzelni. Addig jó, amíg még ember fejed van. Rád azért nem mondanám, hogy kifejezetten fura volnál. - nyomtam meg a "fura" szócskát, miközben még mindig mosolyogva magyaráztam neki. Kezeimet közben kényelmesen a zsebembe csúsztattam, úgy fürkésztem a lány tekintetét.
- Itt laksz a faluban? - kérdeztem, ugyanis a kastélyban még sosem találkoztam vele. Bár nem jegyeztem meg minden egyes embert, akit láttam már életemben, azért ez a vélás dolog biztosan feltűnt volna, szóval kétségem sem volt afelől, hogy Vandával még nem találkoztam. Szóval inkább kérdeztem.

Halloweenkedés, 5. feladat.

Elérkezett az utolsó feladat, ami nem is volt igazi feladat, csak a szokásos Halloween-i szórakozás. Minden házba be kell kopogni, és cukrot, csokit kérni. Olyan, mint a húsvét, csak itt tenni sem kell az ajándékért.
Szóval csokigyűjtés. Elvégre ezért kapták a kosarat. Kilépett a temetőből, és elkezdett visszafele menni a Macskabagoly utcán. Úgy döntött, hogy mindenhova be fog kopogni, és amennyi csokit csak tud, össze fog szedni, ha már az első feladat olyan rosszul ment. Először az 55-ös számú háznál próbált szerencsét, majd tovább haladt az 50-re, a 49-re, a 39-re, végül pedig a 36-os szám alatt lakó tánctanárnál próbált szerencsét. Ám a kezdeti lelkesedés alábbhagyott, főleg, mert nem ő volt az egyetlen, és volt, ahova már mások is benéztek. Persze, biztos készültek elég édességgel a gyerekek számára, de akkor is ott volt, hogy mi van, ha mégsem. Így már csak néhány másik házba kopogtatott be, a 27-es, a 22-es és a 17-es számúba.
Mindegyik ház előtt előhúzta pálcáját, és amikor ajtót nyitottak – ha ajtót nyitottak – a következőt mondta: - Csokit, különben átkot szórok! - Bár fenyegető lehetett a pálca és a szöveg is, nem akart senkit sem megátkozni, de egy ilyen jelmezben mégsem kérheti meg szépen az embereket, hogy hadd kapjon már valamit. Meg az nem is az ő stílusa lett volna.
Miután az utolsó háznál is végzett, visszafordult, hogy ismét a temető felé vegye az irányt. Belépve a temetőbe ismét egy kisebb szívrohamot kapott, mert a belépés utáni hirtelen sikoly ismét a frászt hozta rá. Úgy tűnt, ilyen kapucsengőként szolgálhatott, hogy figyelmeztesse a bent lévőket, hogy valaki megérkezett. Odasétált a játékvezetőhöz, és megmutatta neki, hogy mit gyűjtött össze, valamint várta, hogy mit kap a két kitöltött feladatlapért.

Barnabás

Valamely csodás őszi napon kisebb kirándulásra indult a lány, melynek mostani célpontja a tavacska lett. Készülődésbe is kezdett, majd gyorsan távozott otthonról. Kedvenc barnás színű pulcsiját és nadrágját vette fel, valamint egy magas szárú szőrmével borított csizmát. Kilépett házából és tett pár métert, de arra a megállapításra jutott, hogy kabát is kellene. Tehát visszafutott, és most már jól felöltözve elindult az úti cél felé.
Sétált lassan és gyorsan is, de szokásos gondolatáradata nem tört rá. Most nem csapta meg az ihlet, melyből rossz dolgok is születhettek volna. Csak mert egyedül volt, és olyankor elméje még szabadabban szárnyal. Ment, közben az  kutat, vagy éppen a házakat vizsgálta. Odaérése után megállt és csodálta pár pillanatig a tavat. Ismét elindult, keresett egy kicsit távolabbi padot, ahova le is ült, és onnan figyelte tovább a vizet, a növényeket. Ezt azonban nem tudta 100%-osan teljesíteni, mivel rátört a hőn áhított tenger a gondolataiból.
Nem értette, hogy miért pont akkor, de beletörődött és küzdött ellene.  Már amennyire tudott. De sikerült...Legyőzte és figyelmét ismét a tavacska kötötte le. Majdnem teljesen maradéktalanul.

Halloween

Eléggé gyorsan vége lett a játéknak ahhoz képest, amennyit készültek rá a DÖK tagjai. Mindig ez van, nagy a felhajtás a rendezés körül, de aztán olyan gyorsan vége van, mintha csak felrepülne egy bagoly.
Amira úgy érezte, első körben egész jól sikerült neki a levezénylés, a feladatlapok kijavításával is egészen hamar készen lett. Még mielőtt visszaértek a játékosok, ő már előtte öt perccel végzett, így volt egy kis szusszanásnyi ideje. Ezalatt Leo-t próbálta észhez téríteni, aki annyira megunta a temetőben való fekvést, hogy valószínűleg örök haragot fogadott a gazdi ellen.
Amint megérkezett az első játékos, Amira a kezébe vette a játék eredményét rejtő lapot. Egyelőre nem akarta, hogy tudják, ki lett az ottani elvégzett játékok szerint a győztes, úgyhogy csak beszélgetést kezdeményezett a háztársával, majd amint megérkezett a többi emberke is, feléjük fordult.
-Szóval vége is van a játéknak, remélem jól éreztétek magatokat, és sikerült sok édességet gyűjteni. Az a helyzet, hogy most itt kellene hagynotok a kosárkátokat, amit aztán a réten levő töksátorban az eredményhirdetés alkalmával kaptok vissza. Nyugi, nem fogom senkiét megenni -mosolyogva fejezte be a mondandójának ezt a részét, és megvárta, hogy mindenki letegye a kosarát az asztalra. Amint ez megtörtént, folytatta is tovább. -A tudáspróbás játékokkal Zachary öt, Gergő kettő, Alex tizenkettő, Derik kilenc, Amanda öt, Laura pedig szintén öt csokit szerzett. Gratulálok, és ne felejtsétek el, hogy a töksátorban ott legyetek az eredményhirdetésen, ami a jelmezverseny eredményhirdetésével lesz egybekötve.

[Adorján]

 Nem tudtam eldönteni, hogy Adorján tényleg ennyire figyel, és érdekli a dolog, vagy csak megjátssza. Kár, hogy nekem nincs olyan képességem, mint amilyen neki van, és amibe beavat. Félre biccentett fejjel hallgatom amit mond, és erőteljesen bólogatok, bár nem nagyon értem, hogyan képes erre. Persze láttam én filmeket ahol az emberek tudtak olvasni a másik gondolataiba. De nem gondoltam volna, hogy ez ténylegesen is létezik. Látszik, hogy nem a varázslókat tanulmányoztam eddig, hanem a szellemeket.
- Ez elég érdekesnek hangzik. Én nem tudom ezt esetleg megtanulni? –
Sejtem, hogy nem sok esély van arra, hogy egy negyedrészt varázslény tudjon olvasni az emberek gondolataiba, de azért egy próbát megér a kérdés. Sok veszteni valóm nincs, maximum totál idiótának fog nézni Adorján.
A lényes kérdésemre egy kedves választ kaptam, miszerint nem vagyok fura, és látott már nálam durvább dolgokat is. Ezen kicsit felnevetek. Aranyosan fogalmazta meg, gondolom nem akart megsérteni semmivel. A nevetgélésem után egy kérdést intéz hozzám Adorján, amire én természetesen készséggel válaszolok. Ha már ennyi mindent megtudtunk a másikról pár perc alatt, akkor ez az apróság már simán belefér.
- Hát egyelőre a hotelben béreltem ki egy szobát. De már tervben vagy, hogy kiveszek egy lakást. Bár reményeim szerint a következő tanévben már a közeli iskolában fogok tanítani. Esetleg hallottál már valamit arról a suliról? Jártál már benne? Te is itt élsz a faluban?  –
Ismét izgatottan bombázom meg Adorjánt a monológommal és a kérdéseimmel. Remélem nem kérdeztem semmi rosszat, bár ezekben semmi rossz nincs, szóval nyugodt szívvel várom a választ.

Egy ideig még elbeszélgetünk Adorjánnal mind az ő képességéről, mind az én vélaságomról, majd egy rövid távon együtt megyünk hazafelé. Én a társas lakásnál elköszönök, ő pedig folytatja tovább az útját hazafelé.

5. forduló, meg a vég

Lovelace kisasszony

A fürdőben magamra kaptam a farmert, amit Elisabeth hozott nekem, egy fehér pólót, egy fekete, puha, meleg, sportos pulóvert és a póráz kézbevétele után, mondhatni családi sétára indultunk. Igen, teljesen ilyen képet alkottunk. Mellettem Angyalka, akivel ujjaim összefonódtak, előttünk pedig a kelekótya Roni rohangászik, mint egy veszett egér. A pórázt nem nagyon szoktam használni, csak ha azt látom, nagyon nem bír magával.
-Nem fázol, Édes?
Mosolygok rá, és homlokon csókolom, majd magamhoz húzom és átkarolom.
-Tudod nagyon szeretek veled lenni. Ha majd beindul az üzlet végre, és minden a rendes mederbe kerül, akkor kevesebb időt tudunk együtt lenni, de nem akarom, hogy elfelejtsd: Te lettél az Életem.
Mosolygok rá és puha csókot lehelek az ajkaira, mire Roni nagy vakkantások közepette kezd el ugrálni körülöttünk.
Felsóhajtok és Angyalkára kacsintok:
-Nincs mese, megyek, harcolok vele egyet!
Vigyorgok rá, és elkezdek rohangászni Ronival. Az egész kép sosem volt ilyen tökéletes. Az egykor katasztrofális Életem rendeződni látszik, megváltoztam kívülről és belülről egyaránt. Sosem gondoltam, hogy valaha a szerelem rabja leszek, és már mikor ide kerültem az lettem, több évre. Sőt! Házasságig söprő szerelem volt ez. Aztán ismét összezuhant minden, eltűnt az Életemből, a Nő, akit szerettem és azt hittem egyedül fogok megöregedni, mikor a semmiből került elém egy tündér, és nagyon kevés idő elteltével mellette kelek minden reggel. Semmit nem bántam meg, sőt. Már csak pár dolog hiányzik körülöttünk: egy igaz család gyermekekkel, és a gyűrű az ujjára. De azt hiszem, ezeket Ő is tudja.
Sok nővel voltam, rengeteggel ágyba bújtam, és még is mellettem van. Bízik és szeret. Pedig, ha akarnám, most is megcsalhatnám. Te tudja, sőt érzi: szeretem. Ezért más ez az érzelem. Ezért nem oly viharos. Mert érzi, amit más soha sem érezhetett. És megkapja azt a figyelmet és szerelmet, amit mások soha sem. Azért voltak Ők csak játékok, és azért lett Angyalka a szerelmem.

Egy halvány mosollyal az arcomon konstatáltam, hogy ő fűzi össze az ujjainkat, és nem kell várnom ilyesmire. Boldog voltam, bár kissé még mindig sértettnek éreztem magam a válaszának hiánya miatt. Igaz, ennek a dolognak köze volt a kutyához is, akire most némiképp dühös voltam. Persze, szerettem Richarddal lenni, de valahogy el tudtam volna képzelni, hogy a mai napot az ágyban töltjük. Most már mindegy.
- Nem - ráztam meg a fejemet, majd átkaroltam a derekánál. Tökéletes volt ez az egész. Hihetetlenül jó érzés volt így sétálni vele. Annyira egyértelműnek tűnt, minthogy levegőt vettem. Nem is értettem, eddig hogy bírtam ki nélküle.
Aztán a szavai kizökkentenek a gondolatmenetemből és azt hiszem, életem legszebb és legédesebb pillanatát éltem át az imént. El tudnék olvadni. Hogy tud valaki ennyire eszméletlenül romantikus lenni? Mindig tökéletesen tudja, hogyan érje el a szentimentalista énemet és hogyan fegyverezze le. Lassan fújtam ki a levegőt, a puha, gyengéd csók után, amit már a tavacska partján kaptam, majd belefúrtam a fejemet a nyakába. Megnyugtató volt hallani, ahogy ütemesen dobog a szíve. Végül ismét Roni zökkentett ki az idillből.
- Jó - mondtam, majd elengedtem és figyeltem, hogyan játszik Richard a kutyájával. Most valahogy annyira egyértelműnek tűnt minden. Még akkor is, ha nem akar elvenni feleségül most rögtön. Ugyan az ex-vőlegényemmel is el tudtam képzelni a jövőmet annak idején, de az most annyira gyermetegnek tűnt. Ez a kapcsolat merőben más volt. Jobb és érettebb. Sokkal jobban figyeltünk a másikra, még akkor is, ha éppen nem volt mindig mindenre annyi időnk, mint szerettük volna. Azt hiszem, aláírtam a nem létező munkám felmondó levelét, mint auror. Nagyon szép dolog, de valójában már nem akartam az életemet kockáztatni, nem akartam, hogy aggódnia kelljen miattam. Csak egyszerűen vele akartam lenni. Gyerekekkel.
- Drágám, mit szólnál, ha valamelyik hétvégén elutaznánk Párizsba? Azt hiszem, ideje lenne, hogy megismerd a szüleimet - vetettem fel az ötletet, bár nyilván nem fogom rákényszeríteni, ha nem akarja. Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen odahaza még nem is igazán tudnak Ifensről és a kapcsolatunkról. Teljesen megfeledkeztem erről. De mivel ilyen jól működött a dolog köztünk, azt hiszem, semmi akadálya, hogy a szüleim megtudják kivel akarok élni.
- Egyébként, ha kell, szívesen segítek az üzlettel - mondtam egy mosoly kíséretében, majd leültem a tavacska partján lévő egyik üres padra.

Lovelace kisasszony

Miután kirohangásztam magamat a döggel, fújtatva a lány mellé huppanok. Mosolyogva nézek rá, majd beletúrok szőke tincseimbe, és hátra dőlök pihenés gyanánt a padon.
-Párizs..
Mosolyodok el, majd hallgatom tovább a mondandóját és vigyorom egyre szélesebb. Máskor ennél a pontnál hőköltem volna vissza, de nem teszem. Janey-nél sem tettem, de ott összeugrott a gyomrom. Hiszen innentől kezdve nem csak ránk tartozik majd ez a kapcsolat, hanem egy családba olvadunk össze. Én az övével és Ő az enyémmel.
-Mi lenne, ha most összepakolnánk éééés indulnánk is!
Mindig is imádtam a spontaneitást, amit bevallok őszintén, valóban meg kell szoknia annak, aki mellettem akarja tudni magát.
-Elmehetnénk Párizsba, aztán Hozzánk, Londonba.
Csak hogy érezze: nem csak Ő vállal fel engem, hanem én is Őt. Meg aztán mióta felnőtt férfi lettem, valahogyan anyám és a köztem húzódó viszony is normalizálódott, ehhez a legnagyobb segítség az volt, hogy saját magam lábára áltam és távol kerültem Tőlük. Így lehet igazán értékelni a másikat. Mikor nem szólhatsz Hozzá minden egyes nap, mikor nem láthatod mindig, amikor csak akarod. Régen láttam a tökkel ütött öcsém, aki nem sokára a Bagolykő meghatározó tagja lesz, és persze a legkisebb, egy éves Húgom is felettébb hiányzik.
-És akkor már mehetünk is egy boldog hírrel. Lehet, hogy kapkodásnak érzed, és az őszintét megvallva, nem így terveztem ezt, de lehetséges, az már nem lenne túl Ifenses. Egyszóval:-és hirtelen letérdelek a lány elé. Talán sok lány álma ez a pillanat, amiben most Angyalka részesülhet.-Elisabeth. Nagyon kevés ideje vagyunk együtt, de nem véletlen, hogy már együtt élünk. Végre meg akarok állapodni, nyugalmas, boldog Életre vágyok. Nem egyedül és nem akárkivel. Veled. Azt hiszem...-és mosolyogva a lány szemébe nézek-,Te vagy a másik felem, amit mindig mesélnek az okosok. Rád vártam egész Életemben. Hozzám jössz feleségül?
És zsebemből kiveszem az ide rejtett kis dobozkát, kinyitom és a válaszára várok.

Gyűrű.

Amikor leült végre mellém összefűztem az ujjainkat, és a combomra tettem a már összekulcsolt kezeinket. Igazság szerint, lehet, hogy kicsit rohamtempónak tűnhetett ez a kapcsolat valakinek vagy éppen mindenkinek, de nem éreztem kényelmetlenül magam emiatt. Egyrészt, mert nem csak én akartam, hogy így történjenek a dolgok, hanem a mellettem ülő férfi is, másrészt, biztosnak éreztem az egész kapcsolatot. Nem féltem megcsalástól, és azt hiszem, egyikünk fejében sem fordult meg, hogy rövidtávúra fogjuk a dolgot. Igaza volt, amikor azt mondta, felesleges köröket járni.
- Felőlem - nevettem fel. - Úgysem terveztem baglyot írni - mondtam, miközben közelebb hajoltam, majd megcsókoltam. Úgy éreztem, ehhez az emberhez tartozom. Furcsa, hogy ennyi évvel később jöttük rá erre mindketten.
- Nekem nincs ellenvetésem - mosolyodtam el, bár némiképpen féltem is, mit szól majd hozzám a családja. Valahogy ez az ismerkedés sosem volt az erősségem a családokkal. Még a barátaim rokonait is félve ismertem meg. Valószínűleg ezt sosem fogom levetkőzni, de mindegy, nem is tettem szóvá Richard-nak. A vállára hajtottam a fejemet, de csak pár percre, mert értetlenül fordultam felé, amikor a boldog hírt hozta fel.
- Mégis milyen hír...? - mire kimondtam már előttem térdelt, nekem pedig elakadt a lélegzetem, és döbbentem mosolyogtam. Egyik pillanatról a másikra felpörgött a szívem és a pulzusom ezzel arányosan szökött a magasba. Nem akartam elhinni.
Csak hallgattam, amit mondott, és finoman, vigyorogva ráztam meg a fejem. Annyira hirtelen jött, hogy még fel sem tudtam fogni, hogy igen, most megkérték a kezemet. Könnyek szöktem a szemem a boldogságtól, majd a gyűrűre pillantottam, aztán ismét Richard-ra, végül suttogva szólaltam meg:
- Igen - azután már az újdonsült vőlegényem nyakába vetettem magamat. A lendülettől eldőltünk és én rajta kötöttem ki. Beletúrtam a hajába és megcsókoltam. - Igen, boldogan hozzád megyek - válaszoltam most már normál hangerőn, szélesen mosolyogva, szemeibe nézve. - Szeretlek.
Újra megcsókoltam, míg meg nem jelent ismételten Roni, és ránk ugatva várta megint gazdáját. Persze én még nem engedtem el Ifens, így a kutya türelmetlenebbül vakkantott párat.
- Jól van, visszakapod! - mondtam még mindig mosolyogva, majd lemásztam Richard-ről és a kezemet nyújtva segítettem neki is feltápászkodni.

Angyalka

Nem is tudom, miért, de nagyon összeszorult a gyomrom a válasz várása alatt. Talán sosem izgultam így. Janey-nél valahogy egyértelmű volt a válasz, de Elisabeth-nél már nem annyira. Abban nem kételkedek, hogy szeret, inkább a tempó az, ami bizonytalanságba fullaszthatja Őt.
Aztán Életem legcsodálatosabb eseménye történik meg. Angyalka igent mondott, és pár perc leforgása alatta a földre kerültem, rajtam immáron menyasszonyommal. Csak szorosan magamhoz öleltem, de a föld túlontúl hidegnek bizonyult, így hamar fel is pattantunk. Roni persze seperc alatt ott termett és újabb játékra invitált.
-Nem, nem.
Mosolyogva hajolok le, és vakarom meg a füle tövét.
-Drágám, induljunk pakolni inkább, hogy minél előbb odaérjünk. Hosszú út áll előttünk.
Mondom a menyasszonyomnak és egy puszit nyomok az arcára, majd mielőtt elindulnánk, elé állok és mindkét kezét megfogva nézek a szemeibe:
-Ugye tudod, hogy a legboldogabb emberré tettél ezzel a válaszoddal. Örülök, hogy magam mellett tudhatlak, veled szeretnék megöregedni és...és....-arcomon egyre szélesebb mosoly ül-...szeretlek!
Halkulok el a végén, majd magamhoz húzom a lányt. Valószínűleg sok lány álma volt, és álma a mai napig ez az idilli kép. Igaziból olykor magam sem hiszem el, hogy ebben a tökéletes világban én kaptam a főszerepet és nem én játszom benne a fő gonoszt, aki mindent tönkre vág a felelőtlen viselkedésével. Tulajdonképpen itt nincs is fő gonosz, és ez már-már gyanúra adhatna okot, de az ember inkább elűzi ilyesfajta képzelgéseit, mintsem előidézzen egy feszült szituációt.
-Indulás!
Kacsintok Angyalkára és kézen fogva sietünk vissza a házba, összepakolni a cuccainkat.

Erdős Julianna tanárnő

Kellemes kis napnak nézett elébe. Rögtön miután felkelt majdnem leesett a lépcsőn, aztán magára burította a teáját. Legvégsőképpen pedig lejött a kedvenc csizmájának a talpa. Innentől kezdve a mai naptól nem várt semmit. Így hát felvette kedvenc zöldes összeállítását egy felsővel, egy zöld kabáttal, valamint egy ugyanolyan színben más árnyalatú cipővel és nadrággal és elindult a tavacskához. Most kijelölt úti célja volt, mert szerette azt a helyet. Járt már ott, és valamiért nagyon megfogta. Így hát most már kedvenc összeállítását és tankönyveit táskájában a hátára véve kilépett az ajtón, és végigsétált az utcán az említett helyig. Ott keresett magának egy aranyos kis padot, ahol elvileg régebben is ült már, és ledobta magát, hogy szét tudjon nézni más szemszögből is. Viszont ez nem tartott sokáig, és kisebb unalom csapta meg, amit a könyvek lapozgatásával próbált korrigálni. Sikerült is neki, mert az egyik könyvbe nagyon belemerült. Már nem hallotta a madarakat, a szelet, és a vízben mozgó halak hangját sem, csupán a könyv, a sorok, betűk, hangok voltak, amik lekötötték figyelmét. Az olvasmány az elemi mágia tankönyvnek bizonyult, amint azt észrevehette. Idén második évfolyamon végzi tanulmányait, ezért már felvehette a tárgyat. Nagyon örült neki, mivel szerette volna már tanulni, csak elsőben nem volt rá lehetőség. Így hát még nagyobb elmélyüléssel bújt bele az anyagba.

Öltözethttp://www.polyvore.com/cgi/set?id=64208051

Sharlotte

Gyönyörű, napfényes délután köszöntött mindenkire, és mivel talán az utolsó ilyen alkalom ebben az évben a hideg előtt, így érdemes mindenkinek kihasználni a jó időt. Ezzel Julianna sincs másképp, hiszen mielőtt még észbe kapna, máris viszi a lába előre, lefelé, valamerre a faluban.
Egy ideig elnézelődik, a házak között sétál, kicsik, nagyok, tömbházak, meg társasházak, és ilyenek, kívül pedig nagyobb otthonok, szinte villák találhatóak meg. Érdekes egy felépítés a faluban, még ahhoz képest is, hogy varázslófalu.
Kiérve a gigantikus épületek közül, megpillant egy picurka tavacskát, aminek a partján valaki elég fiatalnak tűnő ült. Talán diák? Vagy valamelyik itteni lakos gyermeke?
Mivel egyelőre fogalma sincs, odasétál hozzá, és leheveredik.
- Szia! Nem gond, ha leülök, ugye?
Mosolyodik el, szinte megszokott már tőle, ahogy az is, hogy magát is diáknak tartja, és gyereknek. Mindenkivel így beszélget el, de legalábbis úgy, ahogy annak a kora megköveteli. Meg úgy is érzi magát. A mozgása is könnyed, és finom, már nem is rémlik neki a tegnapi fáradtság. Arca az izgalomtól kipirult, és ekkor pillant le a lány ölébe, ahol a könyv van. Már az első pillantásra felismeri, hiszen ő maga tanít ebből, de nem akar most nagyon az iskolára koncentrálni. Inkább élvezi a szabadságot, és a hétvégét, ahogy valószínűleg a lány is, akinek a neve nem igen rémlik neki. Egy biztos. Nem gyakorlatis. De majd úgyis rájön, hogy szólítsa, ha meg nem, majd megkérdezi.

Erdős Julianna tanárnő

A hideg ellenére kisebb sétára, azaz kinti tanulásra indult a leányzó a tavacskához. El is jutott oda viszonylag hamar, és azonnal keresett magának egy padot, ahova leült, és elkezdett valamit olvasni. Később kiderült, hogy az az elemi mágia tankönyve. Nagyon belemerült a sorokba, csak olvasott és olvasott szüntelenül. Már 20 oldalt elhagyott, mikor valaki odaállt mellé, de eszt sem vette észre. Csupán mikor megszólalt az illető. Akkor tekintete rögtön a hang felé irányult. Szinte azon nyomban felismerte, és el is mosolyodott.
-Jó napot tanárnő. Nyugodtan, nem gond. -mondja még mindig mosolyogva, majd egy gyors pillantást vet még a könyvre, a nőre, majd vissza a könyvbe. Először nem is igazán foglalkozik a jelenlétével, sokkal inkább az anyaggal. Aztán végül felpillant és becsukja a könyvet. Az immáron csukva pihen az ölében és igen csak jó támasztékként szolgál, mikor a lány előredől. Elgondolkodik kissé, majd arra jut, hogy nem biztos, hogy tudja a tanerő, hogy kit is talált meg, ezért be kellene mutatkoznia.
-Sharlotte Johanson vagyok, Navine, 2. évfolyam. -böki ki végül szinte reflex-szerűen. Már jól betanulta, végül is ez az alap, amit minden új ismeretség kötésekor közölni szoktak. Csak néz rá, és várja, hogy mondjon valamit, de ha nem, az sem gond. Nem ismeri, nem is várhatja el, hogy a nyakába ugorjon és egy halom kérdést a nyakába öntsön. Meg persze tanár, és nem tudja milyen a viselkedése órákon kívül.

Sharlotte

Persze, persze leülhet, de azért maradjon csendben, hiszen ő most éppen olvas. A szeme még mindig elsiklik az anyagon, és valljuk be, nem is érdekli. Nem vallatóbizottság, hogy mindennek utánajárjon. És a diáknak ugyanúgy legyen meg a magánélete, és privátszférája, mint a tanároknak, és mindenki másnak.
Ezért nem is felel, hanem inkább csak leheveredik, és hallgat. Amíg a könyv csukódását nem hallja, a tájra mered, és arra a hideg, mégis kellemes nyugalomra ami most elárasztja. A bemutatkozás tőle elmarad, nem úgy, mint a lánytól, aki rögtön hadar. A tanerőt valami olyan keríti ettől hatalmába, hogy kellemetlenség, meg betanultság, és reflex.
Mindez szükségtelen, hiszen az óráján is látja a lányt, ott pedig ugye mindenki nevét tudja, és ismeri.
- Tudom. Már találkoztunk.
Mosolyodik el, és lehunyja a szemét. Fura egy nő. Egyszer csacsog, mintha szófo*ása lenne, máskor meg néma, mint a kietlen táj...
Ettől függetlenül most is próbál azért társalogni, egészen addig a pillanatig, míg meg nem borzong. Ekkor a kezeit maga köré fonja, és megdörzsöli a karját, ami talán a legjobban kitett testrésze a hidegnek, aztán a lányhoz is odafordul.
- Nem fázol?
Szemei kérdők, és tettre készek, azonban addig nem akar semmit sem csinálni, amíg a feltett kérdésre választ nem kap.

Erdős Julianna tanárnő

Mondhatni kellemes időben  a legjobb dolog a kültéri tanulás. Hétvégén azonban nem annyira normális és megszokott dolog ez. Elsétál tehát a kis tóhoz, ahol egy padot keresve elkezd olvasni. Nem sokkal később szembesül vele, hogy megint nincs egyedül. Ráadásul tanár az. Még nagyobb ráadás, hogy azt a könyvet olvassa, amiből a tanár tanít.
Nem tudja azonban, hogy a tanárnő is ismeri-e, ezért bemutatkozik illedelmesen. Kiderül, hogy tudja, ki ő, ezért megint nincsen beszédtéma egy jó darabig. Becsukja a könyvet. Nincs már kedve tanulni. Inkább elmereng a csodálatos tájon, a vízen, a kisebb hullámokon. Csodás ez így, együtt. Nem ismeri igazán a tanerőt, de az ismét megszólal, így neki is meg kell.
-Nem...bírom a hideget...-fordítja fejét a hang irányába és mosolyog. Mint ha semmit sem érezne, éppen a hideg az, ami nem hat rá. A meleg az már más téma. Aztán megint elindulnak kifelé a szavak a szájából.
-De látom maga fázik.- mondja, tovább mosolyogva persze, mert különben elég érdekes arckifejezéseket szokott kihozni magából. Amiket persze mindenki félreért. Azzal a lendülettel el is rakja könyveit a táskájába. Előveszi a vésztartalékát. A csodálatos hőelzáró találmányt, ami most a kávé útját szabályozza. Igen, egy termosz, benne forró csodával. Mindig több műanyag poharat is visz magával, mert ritka, ha egyedül lenne. Kiteszi hát a padra a dolgait, lecsavarja a "hőelzáró találmány" tetejét, és tölt két pohárba. Az egyiket a tanárnő felé nyújtja.
-Tessék. Fogadja el, kérem.-hozzá persze bambán mosolyog, mint ahogy a négyévesek szoktak, mikor legújabb vonalak halmazából álló remekművüket mutatják be.

Sharlotte

Hideg van, és ezen semmi nem változtat. És hogy fázik- e a nő?
- Igen, én fázom.
Próbál elmosolyodni, de az ajka remegéstől, ami lassan már kocogássá erősödik, lassan már szólni sem tud. A kávét természetesen elfogadja, egy jó meleg ital mindig jól jön. Addig nagyjából semmit nem is fog fel, míg az első kortyot meg nem issza, és át nem járja a melegség.
- Köszönöm.
Mosolyodik el ismételten, majd másodpercekkel később egy kis láng gyullad, éled fel kettejük előtt. Melegít, és mindketten érezhetik a lángok simogatását, de a tűz csak lobog, nem is kell észrevenni. Az már csak ott lesz, amíg el nem mennek, és nem fogja engedni, hogy bármelyiküknek fázóssá váljon az érzete.
- Finom a kávé, köszönöm, tényleg. A receptet pedig kérem szépen.
Azt már nem teszi hozzá, hogy majd, de most már talán majd megoldódik a nyelve egy kicsit.
- Hogyan bírod ki ezt a hideg időt? De komolyan? Mindeni már fázik, és én is mondhatni, egész jól viselem a hűvöset, de ez már hideg.
Azt már nem mondja, hogy kik voltak a lány ősei, hiszen udvariatlanság lenne, de a hőháztartása az nagyon durván jó.
- Örülni fog neki majd a háziállatod, vagy a rokonaid, vagy...
Nem fejezi be a mondatot, nem gondol ő semmire sem. Minden esetre a hideg téli estéken majd jól fog jönni a melegsége, amikor alvásra kerül a sor, és ő fűteni fog, mint a kályha, a másik meg fázni fog, mert hideg van.

David
Nagyon nehezen, de karácsony első napján is rászánta magát arra, hogy elmenjen sétálni. Tényleg nehéz volt, mivel ritka, ha nem akar elsőre menni. De ennek is be kellett következni, nem lehet mindig olyan jó kedve. Nehézkesen, lomha mozgással vette fel  a fekete farmerét és lila felsőjét, arra pedig fehér kabátot és ugyanilyen színű csizmát, mert kint azért hideg van. Elindult hát céltalanul bolyongani, szinte már megszokott forgatókönyv szerint, ám annyi különbség volt, hogy nem gondolkodott. Csak lépdelt előre, kicsit néha elfordult jobbra-balra, és így jutott ki a tavacskához. A tudatalattijával ismét megkereste azt a padot, ahol ülni szokott, de nem ott foglalt helyet, hanem az attól legközelebbin. Ahogy ledobta magát és nézte a köveket kezdett visszatérni emlékezete. Feleszmélt, és ötlete sem volt, hogy az elindulás és azon pillanat között mit csinált. Emiatt kicsit idegeskedett is, de legalább már normálisan gondolkodott. Az első gondolata -ha már ott volt-, hogy meg kellene nézni közelebbről a tavat. Még nem volt befagyva, az időjárás akkora zordsággal nem ajándékozta meg őket, aminek örült is. Ennek ellenére a nulla fok körüli hőmérsékletnek köszönhetően a víz biztosan hideg volt, és mikor közelebb lépett, egyensúlyát elvesztve meg is nézhette, hogy valóban így van-e. Beleesett a tóba, ráadásul a pillanatnyi sokktól és a víz hidegségétől elájult és el is merült. Utolsó gondolata az volt, hogy ő meg fog halni. Biztosan meghal, szépen, csendesen, de legalább boldogan, és nem frusztráltan, szenvedések között, mint nemrég elvesztett családtagja. Hát ez van, ha meg kell halni, akkor meg is teszi. De hogy sikerül-e neki, az már a jövő zenéje...

Sharlotte

"Ha az érzelmi szintünk kielégületlen, akkor az képes önpusztításba sodorni minket. Az emberek többsége nehezen viseli a szeretetlen bánásmódot, szenved tőle és belé ivódik. Képes lavinaként az áldozatára zúdulni és alátemetni őt. Sokan ilyenkor pénzért vásárolnak szeretetet, mely egy nagy lépés a leépülés felé, ahelyett, hogy egy közösséget keresnének, akik megértik, elfogadják és szeretik őket..."
Becsaptam a jegyzetemet, és szép nagy ívben elhajítottam az ágyamról. Karácsony második napja van, ilyenkor tanuljon az ember?! Az mellékes dolog, hogy nekem ez az ünnep már egy ideje nem jelképez semmit sem, gy inkább maglászom, mintsem nézzem, hogy milyen boldog az egész diákság, vagy legalábbis a nagy részük. Sóhajtottam egy mélyet, felültem az ágyban. Ahogy megpillantottam az asztalomon heverő milliónyi kacatot, elment a kedvem mindentől, még attól is, ami eddig volt. Kimásztam az ágyból, magamra kaptam egy fekete rövid ujjút, egy szürke pulóvert, amibe csak bele kellett bújnom, tornacsukát és a kabátot. Magamhoz vettem néminemű pénzt, és fél órán belül már a csárdában voltam egy üveg sörrel a kezemben. Hallgattam a délelőtti lassú zenét, iszogattam az alkoholos lének álcázott gyümölcslét, és még mindig az a kérdés gyötört, ami 2-3 hete. Beszélnünk kéne, nagyon is, de kétlem, hogy valaha az életben szóba fog állni velem. Amit mélyen meg is értek, én se állnék szóba saját magammal se.
A 2. üveg sör után fizettem, majd szó nélkül kimentem a hidegbe. Az a minimális mennyiségű alkohol épp elég volt, hogy ne vacogjak, amíg visszaérek a kastélyba. Ááh, nem, mégsem. Nem is tudom, hogy milyen indíttatásból, de határozottan az ellentétes irányba indultam el, a faluból kifelé, a kastélytól távolodva. Nem kellett sokat megtennem, úgy egy 10 percet talán, hogy odaérjek arra a helyre, ahol először okoztam nyíltan csalódást Neki.
Odaérve észrevettem egy fehér kabátos, fekete hajú lányt, aki pár centire volt csak  attól. Kedvem lett volna odamenni hozzá, megfogni a vállát és megijeszteni, hogy azért ne essen mégse bele abba a jeges tóba. Mintha a gondolataim valóra váltak volna, egyik pillanatban hirtelen a lány előrebukott, bele egyenesen a vízbe. Nem vártam tovább, rohanni kezdtem felé. Még ha ki is mászik, akkor is jó, ha nem kap tüdőgyulladást, ami azért nem játék. Egy rakat ötlet felmerült bennem, hogy mi történt, többek között, hogy öngyilkos akart lenni. Egy tóban. Reális.
Rohanás közben lehúztam a kabátom cipzárját, levetettem magamról, majd a pulóvert is a havas fűhöz vágtam, a part szélén pedig még a pólómat is. Fekete nadrágban ugrottam és az ezüst láncomban. Ahogy a fagypont alatti hőmérsékletű víz a csupasz bőrömhöz ért, hát nekem is kihagyott egy ütemet a szívem. Egy erős megfázás az már holtbiztos. A lányt nem volt nehéz megtalálni, elvégre a fehér dzseki szinte világított a tóban. Átkulcsoltam a lány derekát, szorosan magamhoz fogtam, majd 10 másodperccel később már mindketten a vízfelszín fölött voltunk. Csontig átfagytam, mire kivonszoltam a lányt a partra. Hátra fektettem, jómagam pedig fölé másztam. Akárki számára elég félreérthető látványt nyújtottunk volna, de ez van. Széthúztam a kabátjának a cipzárját, próbáltam kihalászni a jéghideg szövetből a lány testét, a következő lépés gyanánt a csuklóját fogtam meg, hogy egyáltalán van-e pulzusa még.

David

Kellemes, de nehézkes sétának induló bolyongása nem úgy sikerült, mint ahogy tervezte. Beleesni a tóba, elájulni és megfulladni soha sem akart.  Szerencséjére ez utóbbit nem is kellett megtapasztalnia, mert valaki kimentette. Nem volt magánál, de a tudatalattija érezte, hogy valaki megfogja és kiviszi a vízből. Örült is volna, de ájult állapotában csak annyit tudott tenni, hogy a másik félre hagyatkozott. A hideg vizet már nem érezte, inkább a levegőt, de nem tudott visszatérni. Végig azon volt, hogy kinyissa a szemeit, de levegőt sem kapott a tüdejébe került víz miatt. A szíve még vert, ám tudtában, hogy sok ideje nincs már így hátra.
-Segíts!-kiabálta, ám hogy segítője meghallja szinte lehetetlen volt, ugyanis a hang belülről jött és csak a fejében létezett.  Próbált mozogni, vagy bármi életjelet adni, de képtelen volt rá, amíg az a sok víz ott volt a tüdejében. Érezte a külvilágot, hallotta is, de õ maga semmit sem tudott tenni. Teljesen mintha meghalt volna. Eleinte beletörődött, de utána már bent kiabálva kérte megmentőjét, hogy ne hagyja meghalni. Ha már kiszedte, akkor ne hagyja!  Torka szakadtából ordított, de nem hallotta senki. Lassan már beleőrült és az ideje is kezdett fogyni. Már érezte, ahogy elválik testétõl a kabát, és ahogy valaki a csuklóját fogja. Õszintén örült volna, ha abban a pillanatban képes lett volna felülni és köszönni az ismeretlennek, de nem tette meg. Továbbra is lehetetlennek minõsült a mozgás számára. Vagy mégis. Szemeit kissé kinyitotta, mintha hunyorított volna. Remélte, hogy majd észreveszi a mellette lévő, és rájön, hogy még él. Hogy van még esélye, de rajta múlik minden. Ahogy ennyire képes lett, egyre többet akart. Hogy megmozdítsa a kezét, vagy teljesen kinyissa a szemét. Valami életjelet. El akarta mondani, hogy élni akar, és hogy még él, azt neki köszönheti, de rajta áll, hogy fog-e még. Tehetetlenül, magát sanyargatva próbált tenni valamit, miközben nem lehetett.

Sharlotte

Az a kevéske kis alkohol a szervezetemből már rohanás közben eltávozott, teljesen, így mire csobbantam, már tökéletesen tisztában voltam mindennel. Ahogy beleértem a jéghideg vízbe, egy pillanat erejéig forrónak éreztem, de iszonyúan hamar már nem csak az agyam, hanem minden egyes porcikám tudta, hogy hány fokos lehet a víz. Hallottam már olyanról, hogy ha valakinek a testét hirtelen éri hideg víz, annak leállhat a szíve, bár egy pillanatig sem kételkedtem bőröm kitartóképességében, így az első megrázkódtatás után már tempóztam is le a lányért. Elég volt mindössze kettőt csapnom és már a karjaim fonták át. Újabb két, plusz egy ütem, és mindketten kaptunk levegőt. Többnyire. Előbb én másztam ki, majd a lányt is kiemeltem, vagy inkább kicibáltam a sötét, koszos, jeges vízből, majd kicsivel arrébb, hogy a lába se lógjon a vízbe, a porszerű hóra fektettem háttal. Egy lenge kis szellő vonult végig a sík terepen, és ahogy végigcirógatta a bőröm, biztos voltam benne, hogy a tüdőgyulladást kipipálhatom. Megráztam a fejem, a hűvös vízcseppek savként égették a havat és ivódtak le egészen a talajig. Igyekeztem minél gyorsabban kiszabadítani a lányt a kabátjából, de elgémberedett, teljesen átfagyott ujjaim csak lomha mozgással teljesítették az agyam által előírt parancsokat. Kicsit meglepett, hogy a kabát és a pólója alatt nem volt még egy réteg, de hát nem fázni indult szerencsétlen. Eltűrtem a haját az arcából, ami tapadt hozzá is, és hozzám is. Arcról ismerősnek tűnt, nagyon is, de nem tudtam beazonosítani, hogy ki lehet.
A csuklóját elég volt 10-15 másodpercig tapogatnom, hogy rájöjjek: nincs pulzusa. Fel sem néztem, tudtam, hogy úgy sincsen semerre segítség, felesleges lett volna még ezzel is az időt pocsékolni. Nem volt érkezésem azon filózni, hogy személyi jogait sértem-e a lánynak, a pólóját feltűrtem eleinte a nyakáig, majd átbújtattam a fején. Ez is csak hűti, és egyébként is, a strandon ugyanígy látnám. Kezeimet egymás fölött összekulcsoltam, három ütem szívmasszázs, majd még jobban a dinka fölé hajolva szétválasztottam mancsaimat, egyikkel befogtam a lány orrát, másikkal kicsit kinyitottam a száját, és belefújtam. Ez egyszer, és utána megint jött a szívmasszázs. Várhatóan egyszer csak az egyik pillanatban öklendezni kezdett, ekkor abbahagytam mindent, egyik tenyeremet a feje alá tettem, és oldalra fordítottam.

David

A vízben alig tíz másodpercet tölthetett, mert valaki kihúzta. Tetszhalott, vagy ideiglenes halott állapotba kerülhetett, mivel érezte és hallotta a külvilágot, csak éppen a teste nem engedelmeskedett agya parancsaira. Érezte azt is, ahogy kabátjától megszabadul, de a hideget már nem. Az addig még működő szíve leállt. Levegőt sem tudott venni a víz miatt. Kiabált a segítőhöz, de nem hallotta azt senki, csak ő. Azzal pedig sokra nem ment. Tehetetlenül feküdt ott, de miután nem volt tapintható pulzusa, a megmentője továbbra is tudta, mit kell tennie. Hiába volt hideg, nem tudta érdekelni. Hiába szabadult meg a pólójától, az sem érdekelte. Örült is neki talán, de csupán azzal tudott foglalkozni, hogy visszatérjen. Pár szívmasszázs után elkezdett köhécselni és a vizet kiöklendezni. Furcsa látvány is lehetett, de hatalmas megkönnyebbülés volt ez számára. A maradék víz eltávolítása után már levegőt is kapott, de szeme csukva volt. Érezte, hogy egy kéz van a feje alatt, bár még nem látta kié. Életben volt, és el sem merte volna képzelni a tóba eséskor, hogy abban a pillanatban élni, lélegezni fog. De így lett, és mindent annak a fiúnak köszönhette, akit meglátott miután lassan kinyitotta a szemét. Fel is akart ülni, de akkor még annyira szédült, hogy nem tudott. Nem érdekelte a helyzet sem, csak örült, de azt nagyon. Nem mosolygott, nem adott erről jelet, csak talán a szemeiben lehetett látni. Miután felült már nagyon is érezte a hideget és akarata ellenére vacogni, fázni kezdett. Azért volt valami jó abban is, mikor ott feküdt és nem tapasztalt semmit az időjárásból, de az elmúlt, hál' Istennek. Meg akart szólalni, de nem tudta mit mondjon. Mit lehet ilyenkor mondani? Köszönetet. Nehezen, gondolatait erősen összekuporgatva nyögte ki végül, amit akart.
-Köszönöm.-hangja elcsuklott a bennmaradt víztől, fájdalomtól és hidegérzettől. Csak nézett ki magából boldogan. Ítélőképessége is visszatért, és tisztában volt vele, hogy egy huzamosabb tüdőgyulladást elkönyvelhet magának. Érdekelte már sok minden. Érdekelte hogy ki a megmentője, mi történt, meg egy csomó minden, de egyszerre csak egy dologra tudott koncentrálni. Akkor a hidegre.

Sharlotte

Egészen megfeszültem, mikor a második ütem után még mindig nem reagált. Eddigre azonban felismertem a vizes hajú, eszméletlen lányt. Mi az hogy, egy csapatban játszunk, bár egy sziá-nál többre soha se futotta. Az első pillanatban kifolyt oldalt a száján a víz, majd segítettem neki oldalra fordulni, hogy a maradéktól is megszabadulhasson. Ez után visszahanyatlott, és még vagy egy fél percig ki se nyitotta a szemét. Amint nagy nehezen résnyire kinyitotta pilláit, rögvest fel is akart ülni. Nem tartottam jó ötletnek, de nem ellenkeztem. Mikor megszédült, kezeim automatikusan a hátára kúsztak, és nehogy megüsse magát, visszaeresztettem a lucskos kabátjára. Újabb 0.5-1 percig csak néztük egymást, ami alatt egymást kergették a gondolataim. A lány terhes, és öngyilkos akart lenni. Rosszak a tanulmányai, meghaltak a szülei, ezért akart meghalni. Nem tudom miért kötöttem annyira ahhoz, hogy önszántából ugrott, mert a szemeiben tükröződő hála valahogy mást sugallt.
Újfent megpróbálkozott azzal, hogy egy szintbe kerüljön velem, én meg, mint első alkalommal, engedtem, hátha most sikerül neki. Nem álltam fel, pusztán a hóban fagyoskodó, jeges vízzel átitatott nadrágomba bugyolált lábszáramra ereszkedtem vigyázva, hogy a lány lábára ne üljek. Ahogy felült egy szál melltartóban, térdtől felfelé kiegyenesedtem, tenyereim közé fogtam a lány arcát, magam felé fordítottam, és szemeibe meredtem. Kerestem jelét valami másnak is, akárminek. Jól van-e, be van drogozva, vagy bármi mást.
- Nyugi, még ne beszélj.
Megköszönte, tehát nem direkt ugrott a tóba. Megsimítottam az arcát, valami mosoly-féle jelent meg az arcomon, majd felkeltem meghagyva neki, hogy ne mozduljon. Összeszedtem a széthányt holmimat, ami ugyan kicsit hideg volt, de legalább száraz. Magamra vettem a pulóveremet, majd a lány mellé guggoltam.
- Vedd fel ezeket.
Először a pólót adtam oda neki, hogy magára öltse, majd ahogy ez megtörtént, a kabátomat is ráadtam.
- Merre laksz?
Kérdeztem tőle, míg a dzsekimmel bíbelődött.

David

Sikerült visszatérnie, és ezért nagyon hálás volt a megmentőjének. Akkor ugyan még csak egy köszönöm félét tudott kinyögni, de azon érezni lehetett mindent. Felülni is próbált, de ez még nem sikerült. Józan ítélőképessége visszatértével pedig már fel tudta mérni a helyzetet annak ellenére is, hogy a mozgása még korlátozott volt. Csak ült és nézte, ahogy a fiú megfogta a fejét és a szemében kereste a probléma valamely jeleit. De nem láthatott semmit, csak egy kis kábaságot. Ahogy a fiú mondta neki, nem mozgott. Nem is akart,azonban még nem is tudott volna. Ezután még mindig mozdulatlanul, csupán fejét forgatva figyelte, ahogy a "megmentő" összeszedi a holmijait, aztán visszatér hozzá. A hideg levegő már eszméletlenül irritálta, pont jókor jött az, hogy odaadta neki a pólót. Hamar fel is vette, mármint ahhoz képest hamar, amilyen állapotban volt. Következett a kabát, ami valami csodálatos érzést, melegséget adott. Kicsit azonban nagy volt, de nem foglalkozott vele, összehúzta magán. Idő közben azonban kérdést is kapott. Először ismételten megköszönte a segítséget de a lakhely hirtelen nem jutott eszébe. Ahogy rájött, az is beugrott neki, hogy ki is áll előtte. Igen, egy csapattárs. Már majdnem el is felejtette neki említeni az eredeti kérdésre a választ.
-Itt a faluban, lakósor, 29-es szám.- mondta lassan és tagoltan, mert már az is csodának számított. Idáig is eljutott hát, de még fel is kellene majd állni. Azt viszont egy-két perccel későbbre halasztotta volna, csak nem akarta. Be akart már menni a hidegről. Nehezen összekaparta magát, és fel próbált egyenesedni, ám az még nem ment neki. A görnyedt pózban lassú mozgás viszont nagyon jól művelhetőnek bizonyult számára. Első lépéseinél majdnem eldőlt még, és cuccai összeszedéséhez már végképp nem volt ereje. Nyújtózkodott volna értük, de nem járt sikerrel, így ezen tevékenységével gyorsan felhagyott, és szemlélte, hogy merre is van az arra, ahova menni kellene. Tudta ugyan, hogy egy játékostársa áll mellette, de a nevére nem volt képes emlékezni. Tudni akarta azonban, így megkérdezte.
-Hogy hívnak?-fordult felé mosolyogva, miközben indult volna már el, de valami megakadályozta. Valami nyilaló érzés az oldalában, amitől egy pillanatra kigubbadtak szemei, de csak egy szemhunyásnyi ideig tartott, és valószínűleg észre sem vette a fiú. Örült volna, ha tényleg nem veszi észre, jobb úgy, hogy nem kell magyarázkodni a semmiért. Gondolt akkor már rá, hogy meg fogja kapni a kérdést, hogy mi keresnivalója volt a vízben, vagy bármi hasonló, így felkészült a válaszadásra, amíg elindultak.

Sharlotte

Kész röhej tud lenni ez az egész intézmény, a falut is beleértve. Nem is tudom, ahogy kapartam össze a vackaimat ,eszembe jutott Emma, akit annyira csutra leitattam - bár nem volt okvetlen szándékom - , hogy sztriptíztáncot adott az egész csárdának a bárpulton. Aztán Bea is megfordult a gondolataim közt, mikor elhívtam békülő-vacsorára, majd a kínzókamrás kis mutatványunk. Nem volt több időm, hogy mást is felidézzek, mert eközben odaértem az újraélesztett mellé, és ráadogattam a holmimat. Amit én vettem fel, az sem volt a legjobb, de a semminél többet melegített. Vártam a választ, és nem mondom, hogy meglepődtem, de furcsán ért, mikor ismét megköszönte a megmentést. Ugyan már, nyilván mindenki segített volna neki, ha más nem, azért biztosan, hogy a pólót is levehesse róla. Na persze ennyire nem vagyok egy állat, tényleg segíteni akartam.
- Az itt van a közelben.
Állapítottam meg, inkább magamnak, mint neki, elvégre ott lakik. Gatyám szabályosan rám fagyott már, a cipőm betonsúlyúvá vált a víztől, és a legkisebb bajom volt az, hogy a hajamból csorgott le a nyakamba, a pulóverem alá a víz. Figyeltem a lány mozdulatait, amik nem csak, hogy bizonytalanok voltak, de irtózatosan lassúak is. A koordinációjával se stimmelt valami, és hát amikor a kabátjáért akart nyúlni, kész csoda, hogy nem ájult el újra. Miközben intézte hozzám a következő kérdést, addig felvettem az ő holmiját is, és a kezébe nyomtam.
- David. A tied pedig S betűvel kezdődik.
Erre mind tényleg emlékeztem, arra a kemény egy nyavalyás betűre, ami korántsem volt holtbiztos.
- Aztán mondjad csak, mit kerestél te ilyen időben a tóban? Kétlem, hogy nagyon vadvízi fürdésre vágytál volna.
Kicsit elmosolyodtam mialatt egy tincset kivadásztam a homlokából és hátrasimítottam a többihez.
- Figyi, a bal kezeddel öleld át a nyakam, a másikkal pedig fogd a motyódat, oké?
Magyaráztam az ázott leányzónak. Segítségképpen a bal karját átraktam a nyakam köré, a saját bal kezem a térdhajlataihoz tettem, míg a jobbat a lapockája alatt nyúltam át, majd szép lassan ölbe vettem a lányt.
- Tehát 29. Melyik évfolyamba jársz, hogy a faluban laksz?
Vettem kezdetét a beszélgetésnek a 10 percig tartó sétán, amíg odaértünk a lakosztályához. Remélem nem valami dühös apuka fog kirohanni a tákolmányból, aki még tényleg feljelent molesztálásért.

David

Mozgása annyira még nem volt jó, hogy hirtelen mozdulatsorral összeszedje cuccait így segítségre szorult, ami meg is kapott. Megtudta hamarosan az ismeretlen nevét is, amivel már emlékezett rá.
-Sharlotte vagyok.- mondta ki erre gyorsan. Mosolygott is hozzá őszintén, mert tényleg S a kezdőbetűje.  Aztán a várt kérdést is megkapta, amire már tudta, mit válaszoljon.
-Az egyensúlyomat kerestem, amit az esés előtt vesztettem el.- mondta tovább mosolyogva de már a fiúra nézve és a cuccait fogva. Ezután kapott egy utasítást, hogy mit is kellene csinálnia, aminek végrehajtásához segítséget is kapott.
-Oké....-mondta még mielőtt a fiú felemelte-...és még egyszer köszi.-sosem gondolta volna, hogy egyszer szükség lesz erre a momentumra. Hogy valaha bárki is ölben fogja hazavinni. Maximum majd a férje az esküvője után. De ez más volt. Furcsa helyzetnek is tartotta, de ahhoz tehetetlen volt, hogy ellenkezzen. Így csak mentek, de a beszélgetést nem rekesztették be.
-Negyedikbe kellene, de sokféle ok miatt csak másodikig jutottam. A faluban pedig a bátyámmal lakom. De nyugi...nem fog megenni. Lehet hogy alszik, vagy nem tudom. - mondta egy szuszra.-Veled mi a helyzet?-tömörítette le a sok kérdést. Azt hogy nyugodjon meg, azt csak úgy mondta, mert nem volt biztos abban hogy testvére ép állapotban hazaengedni a fiút. Csak sétáltak tovább és egyre közeledtek a házhoz, ahogy újra elkezdett gondolkodni. Nézte a fiút, mást nem is tudott tenni. De nem látta kárát, mert nem volt csúnya. Sőt, helyesnek is találta, a helyzetet pedig elképzelhetetlennek. Valamiért képtelen volt elhinni, hogy az történik, ami történik, pedig a tények azok tények.

Gergő

Jaj, de jó lenne most a strandon. De azért itt is jó. A tó most éppen ki van engedve, mert nincs olyan nagy hideg. Így kacsázni még lehet, ha fürdeni nem is. Ugyanis fürdésre már hideg van. Nagyon hideg. Bele sem merek gondolni, hogy netán beleesek a tóba. Biztosan megfáznék, és ha senki sem talál rám, akkor meg is halnék. Grrr... De szerencsére messze vagyok most a víztől, így pánikra semmi ok. Itt nyugodtan tudok hóangyalkát csinálni. Meg kövekkel dobálni is lehet innen a tavat, aminek a vize most szép nyugodtan fodrozódik be. Látszik innen, mert a Hold fénye visszatükröződik róla. Jaj, milyen szép is ma a Hold. Egy nagy sajtkorong ott fent az égen. Milyen jó is volna egyszer megnézni azt közelebbről. De ilyen tervek nincsenek a naptáramban. Nem fog elrabolni egy csészealj, vagy éppen csak úgy nem fogok behuppanni egy olyan ceruzaszerű valamibe, amit kilőnek oda. Hogy is hívják azt? Egyszer mesélte nekem Pisti ezeket a dolgokat. Akkor teljesen el voltam ámulva, hogy van ilyen. A muglik nagyon okosak tudnak lenni. De azért én szeretek varázsló lenni. Jó, hogy mindent meg tudok csinálni néhány suhintással és egy két versike elmormolásával. Nem kellenek hozzá fura kütyük, meg egyéb dolgok, amiket minden bizonnyal elhagynék. Jut eszembe, hova is tettem a kesztyűmet? Tudom, hogy fel kellett volna vennem még a suliban, de akkor úgy gondoltam, hogy még ráér a dolog. Anélkül is elég melegen vagyok öltözve a barna szőrős csizmámmal, farmernadrágommal és fehér kabátommal, aminek a kapucnija szőrös. De nem igazi szőr ám az rajta, csak mű. Ja, és még van rajtam egy bojtos satyek is. Sárga színű. Így nem üt el tőle annyira a szőke hajam, ami ki van engedve. Ilyenkor nem szeretem felkötni, mert ha berakom a sapka alá akkor hátulról csúcsos lesz a fejem, meg a fülem is fázik úgy. Így meg nagyon szuper minden.
Szóval most, hogy már a kövek dobálása közepette elkezdett fázni a kezem szükségem lenne a kesztyűmre. Az egyik meg is van. De hol a másik? Ugye nem hagytam el megint? Anya meg fog ölni, ha így történt, az tuti. Jobb lesz, ha elkezdem keresni, hátha meglesz valahol. Csak nem tűnhet el szőrén, szálán egy piros egyujjas kesztyű a fehér hőmezőn.

Hella^^

Endre!
Sajnálom azt, ami a múltkor történt a kocsmában. Azóta nem is láttalak a faluban, ezért döntöttem úgy, hogy írok neked levelet. Pedig élőben szerettem volna elmondani, de ez lényegtelen. Szóval még egyszer ne haragudj. Nem tudtam, hogy Janey utánam jön. Ha tudtam volna, akkor biztos nem megyek be a kocsmába. De örülj neki, hogy ennyivel elintézte ezt az egészet. Tudod neki a család a legfontosabb, és ha valakinek baja esik, akkor az megviseli őt. Velem is azóta bán így, hogy Lola meghalt. Tudta, hogy milyen szomorú voltam, de az óta már jobban vagyok. Tehát a lényeg, hogy Janey próbál rám nagyon vigyázni. Gondolom, nem szeretné, hogy rossz legyen nekem, ezért is szólt bele az iszogatásba. Azért remélem nem haragszol ránk, annyira. Szeretném veled tartani a kapcsolatot. Őszinte leszek. Te vagy az egyetlen, aki tényleg megért. Tudod, nem nagyon vannak barátaim és a legtöbb diák nem nagyon szeretne egy 13 éves gyerekkel beszélgetni. De örülök, hogy te legalább 18 évesen odajöttél hozzám. Ha te nem vagy ott, akkor lehet, hogy az egész tényleg rosszul végződik és egy gonosz mágustól fogadok el vajsört. Amúgy tényleg finom volt a vajsör. Olyan mézes. Na de visszatérve a lényeghez. Örülnék annak, ha többet találkoznánk. Úgy érzem, te megértesz, és mindig van valami hozzáfűzni valód a mondataimhoz. És elfelejtettem megköszönni a sört, szóval köszönöm. Alig várom, hogy diák legyek. Akkor mindennap találkozhatunk, és nem kell két hetet várni arra, hogy újra lejöhess. Még egyszer szeretnék elnézést kérni. De ha jól szétnézel a faluban, akkor megláthatsz egy pub-ot. Ott is tudsz inni. Oda majd úgy menj, hogy Janey ne vegyen észre. Még a végén onnan is kitiltana.

Gergő, a kissrác

Beleteszem a borítékba az összehajtott levelet, aztán Janey baglya szájába rakom. Szerencsére használhatom azt az állatot. Sajnos nincs még baglyom, de nincs is rá szükségem. Hiszen az összes rokonom halott, ezért nekik már nem kell küldenem levelet. Janey-nek meg nem kell levél, hiszen ő bármikor bejöhet meglátogatni és én is hazamehetek. Mert azt mondta, hogyha gondolom, akkor még ott lakhatok a házában. Amit annyira nem szeretnék, mert inkább a háztársaimmal lennék egy szobában. De majd még kiderül, hogy hogyan lesz. Kinyitom az ablakom és újtára eresztem a baglyot. Remélem, eltalál Endréig.
Kimegyek az ajtón és lemegyek a lépcsőn. Mostanában mindennap szoktam sétálgatni este. A mai nap sem maradhat kivétel. Mikor leérek, felveszem a bakancsomat, a kabátomat és a sapkámat. Mielőtt még kilépnék, az ajtón megmondom Janey-éknek, hogy elmentem a kis tavacskához. Ami szerencsére közel van a házunkhoz, ezért nem kell annyit sétálni. Mellesleg elég hideg van kinn. Még mindig van hó. De már nem sokáig. Hamarosan szép virágok fognak megjelenni a pázsiton, a fák pedig zöldelleni fognak. Tavasz lesz, végre, ami azt is jelenti, hogy bekerülök a suliba. Nagyon reménykedem, hogy Navines leszek, hiszen abba a házba jár Endre is.
Az úton nem találkozok senkivel. Ilyenkor mindenki be szokott zárkózni. Lassan odaérek a tavacskához. Sajnos nincs befagyva, pedig csúszkáltam volna a jégen. Na, mindegy. Ekkor látok meg egy szőke hajú lányt, aki nem lehet sokkal idősebb nálam. Odamegyek hozzá és megszólítom.
 - Szia!