Verocska

Nem gondoltam volna, hogy már most a falu felé fogok baktatni, de valamiért éreztem, hogy ennek a hírnek a közlése nem várhat. Elvégre is, igen, felvettek! Nem hiába az a sok munka, és fáradtság, pedig voltak olyan pillanatok, ahol majdnem feladtam, ahol inkább úgy döntöttem, mégse. De megérte. Az a sok diák, aki ott nyüzsög, mosolyog, egyszerűen engem is boldoggá tesz. Vannak köztük kivételek, de az én koromban is voltak, mégis felüdülés látni őket. Mintha megint diákként mennék végig a folyosón, élném a mindennapokat, izgulnék, hogy miből nincs kész a házim, vagy melyik órán nincs jó kedvébe a tanár. Ugyan egy kissé más szemszögből látja így az ember, főleg, hogy holnap lesz az első órám, de kibírom, várom már. Igaz, egy kicsit feszültebb vagyok, hiszen nem tudom, mire számíthatok saját magamtól, ami elég nagy probléma, akárhogy is nézem.
A faluba lefelé beugrottam az egyik sarki kisboltba, ahova mindig jártam, és vettem egy tábla csokit Veronikának. Elvégre, ma ünnepelünk, nem igaz? Tovább sétáltam, már több volt, mint félhomály, amikor a cukrászda elé értem, de nem adtam fel, mert eldöntöttem, hogy én most akkor is odamegyek, ha esik, ha fúj, ha szakad, ha nem tudom. Én most elújságolom neki a hírt. A kirakat előtt megálltam, végignéztem rajta, majd semmiféle jel nélkül besétáltam, és elmosolyodtam, ahogy a  gyanútlan lányka háttal álldogált, és nézegette a sütiket. A csokit útközben zsebre tettem, így nem látszott, hogy van nálam plusz dolog, mintha csak én lennék, egy bőrkabátban.
- Egy kávét kérnék, és téged, ha lehet. - mosolyogtam, miközben leültem a pulthoz legközelebbi asztalnál, és onnan is szemügyre vettem a sütiket Megvártam a kávémat, majd amikor Veronika mellém ért, lehúztam a mellettem levő székre. - Beszélnünk kell! - néztem rá csillogó szemekkel, izgatottan, mint ahogy a kisgyerekek szoktak, amikor kapnak egy új játékot, vagy amikor teljesül a vágyuk, és épp egy idegennek, vagy éppenséggel egy barátjuknak mesélik. Sajnálom, hogy ezek a dolgok kimaradtak fiatal koromból, de most mégis van egy barátom, aki ugyan nő, mégis jó, hogy van nekem. Valakivel megtudom beszélni, mi történik, aki nem az apám. Ez azért haladás.
- Ó, ezt neked hoztam. - mosolyogva nyomtam oda neki a csokit, miközben vártam, hogy megkérdezze, vagy kimondja, hogy mi történt. Az sem baj, ha rögtön rájön, és tudja, és mondja, csak kéremkérem. Tudom én, hogy könnyű dolgom lehet vele. Ja, apropó, a kérésemről még nem is tud semmit. Muhaha.

Sharlotte


Kaptam egy levelet. Semmi többet, csak egy levelet, így nem meglepő, hogy az utóbbi napokban meglehetősen mogorva voltam. De mindenkivel. Meg is lepődött egy-két diák, hogy büntetést kapott, vagy rászóltam egy olyan hétköznapi dolog miatt, ami miatt amúgy nem szoktam. Durva. Nem vagyok egy érzelmes típus, de ezt nekem is fel kell tudnom dolgozni, és ehhez persze idő kell, mi más? Most pedig rám jött az öt perc. Az egyik pillanatban még a szobámban voltam, a következőben letámadtam az igazgatót, hogy hova ment Veronika, mert nálam hagyta fontosabb iratainak egy részét, amit továbbítanom kell neki - az ember tanul valamit az amerikai filmekből -, majd nagy nehezen kiszedtem belőle, felvettem egy kabátot, eltettem a pénztárcám, és elindultam a vasútállomás felé. Nem levelet akartam neki küldeni, hanem megkeresni. De végül nem mentem sehova. Haladjunk csak sorban. A vasútállomáson a vonatot kerestem épp, ami bevisz először Budapestre, mikor egy kisebb kiabálásra lettem figyelmes. Persze a kíváncsi fajtából származom, így elindultam abba az irányba, ahonnan a hang érkezett. Az emberek, akik erre jártak, átszállóban voltak, vagy épp hazaértek, szinte mind megbámulták a földön zokogó lányt, de senki nem lépett oda hozzá. Én is csak lassan közelítettem, kissé megbillentve fejemet, mikor felismertem benne az egyik szorgos kis diáklányt. Úgymond. Végül sóhajtottam egy nagyot, és odaléptem hozzá, leguggoltam, és barátságos hangot próbáltam megütni.
- Gyere, kelj fel. Segítek. - nyúltam egyik kezéért és a táskájáért, ami szintén a földön hevert. Így elúszott a tervem, hogy Vera után menjek, azt azonban már most tudtam, hogy küldök neki egy levelet. Valahogy ebben a pillanatban fontosabb, hogy neki segítsek. Kiakadás. Hogy én ezt mennyire jól ismerem..

Sharlotte

A vasútállomásra érve sok mindenen elgondolkoztam. Hogy miért akarok Verához menni, hogy mit akarok tőle, hogy miért nem bírom ki nélküle. Egy dologra rájöttem. Az érzelmek nagyon undorító dolgok, amiket jobb, ha az ember elkerül, még mielőtt bekebelezi őt ez a háló, ez a szörnyeteg, és nem hagyja elmenekülni. Minél jobban kapálódzik, tiltakozik, próbál szökni, annál szorosabban marcangolja belülről az érzelem gonosz és makacs karma, egészen addig, míg egy tehetetlen, eszeveszett húsdarab nem lesz az emberből. Kezdem érezni magamon a karmokat, amint lágyan simogatnak belülről, édesen hívogatva afelé a jól ismert szenvedés felé. Bizony, huszonhárom év után én is megtapasztalhatom ezt, ami igaz sok idő, mégis várhatott volna még egy darabig.
Aztán észrevettem a lányt, amint a földön, és sokan elmennek mellette, megnézik, de nem segítenek neki. Még jó, hogy én meglehetősen segítőkész vagyok még akkor is, amikor éppen nem vagyok a toppon, így felsegítettem, jobb kezet nyújtottam neki, majd talpra állítottam.
- Menjünk, üljünk le. - fogtam továbbra is a lány kezét, nehogy megint megrezzenjen a lába, és összeessen, majd egy padhoz indultam vele, egyik kezemben a diáklány kezével, másikban a csomagjával. Amint találtam egy üres padot az állomás széle felé, leültettem a lányt, majd leülök mellé, és rászegeztem kék szemeimet..
- Mi lehet olyan szörnyű, hogy térdre kényszerít egy fiatal lányt a vasútállomás közepén? - kezdtem el turkálni a zsebemben, egészen addig, míg meg nem találtam a múltkori csoki maradékát. Még akkor vettem, mikor a tetőn beszélgettünk. Áh, fránya emlékek. Odanyújtottam a lánynak, egy halvány mosollyal. - Egyél belőle, boldogít. - tettem bele az ölébe, majd összekulcsoltam magam előtt a kezeimet, kényelmesen elhelyezkedtem, kezeimet saját combomra helyeztem, és ettől fogva csak néztem magam elé. Közben persze vártam, és figyeltem, ha esetleg a lány válaszolna, kiöntené a lelkét, vagy hasonlók. Nem szeretném, ha az én lelkemen száradna, hogy nem tudta kinek elmondani. Hát itt vagyok, hallgatok.

Sharlotte