Sajnos nem, egy parancssorra lenne szükségem, ami megmondja egy programban, hogy egy rakat szám gyakorisági táblázatából hogy csináljak görbét de köszönöm, értékelem az igyekezetet ^^

azzal sajnos nem lehet megcsinálni statisztikát tanul valaki? T_T

Adria: hát, igen, az még a fejben kiszámolós dolog

Kiva: 1 db vizsga van nálam, a tiéd, az is ma érkezett és sajnos most nincs időm kijavítani, holnap egész nap gyakorlataim lesznek meg zh-kat írok reggel nyolctól este hatig, és még sehol nem tartok a vizsgajavításhoz nem a kedv hiányzik, hidd el, sokkal szívesebben csinálnám, mint amit most XD

Jobbulást

Visszaolvasva egyébként nem rossz hely az egyetem, sokkal jobb, mint a gimi szeretni fogod

Hova adjátok be a jelentkezést? ^^

Chaske, elég brutál nézésed van kinek a máját fogod kilopni egy influenzánál? xD

az én nézésem - mármint a gifes - csak szimplán érezteti, mennyire atomhülye mindenki

Oph, nyugodtan eláshatnád magad, megkímélnél a piszkos munkától XD

Leonie, még mindig meg vagyok dögölve attól a nyúltól

ez a kislány.. *az álmodó belehalt a cukiságba*

2013.03.05. 13:00
Alkalmassági felmérés



Tekintete fáradtan siklott a névtáblára, hogy biztosan jó helyen jár-e - nem akarta senkire rátörni az ajtót, hogy utána magyarázkodhasson egy negyed óráig, így is késésben volt. Az egyik diák vizsga közben felrobbantott egy szekrényt benne a mumussal, ami így kiszabadulva randalírozást rendezett a folyosón a mugliismeretre váró elsősök között, akik nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, ellenben halálra rémültek és sikoltozva rohangáltak fel-alá. Háromnegyed órába telt, mire sikerült mindent elrendezni, úgyhogy már húsz perce a pszichológusi rendelőben kellett volna ülnie, mikor kopogott az ajtón, kezében a néhány helyen megpörkölődött dossziéval, ami csak Seren lélekjelenlétének köszönhetően élte túl a ma délelőttöt.
Benne három pergamenlap rejtőzött, amely röviden és érzéketlenül leírja, mi történt pontosan. Leslie Keith-t, Seren apai nagybátyját és a férfi feleségét, Lyanne Adlert két napja meggyilkolták draytoni otthonukban, s maguk mögött hagytak egy nyolcéves kislányt, Eirian Keith-t. A kislány egyetlen élő rokonává így Seren vált, akinek - akár örökbe akarja fogadni a csemetét, akár nem - kötelessége alávetnie magát egy pszichológiai felmérésnek.
Nyugodt volt - nem tartott tőle, hogy bárki is alkalmasnak gondolná őt a gyereknevelésre -, de a háta közepére sem kívánta ezt a találkozót, bár ezt arca szenvtelensége nem mutatta.
Miután kopogott, hamarosan nyílt az ajtó.
 - Jó napot. Elnézést a késésért - köszöntötte a nőt mentegetőzés nélkül.
A "doktor" irreálisan fiatalnak és szépnek tűnt. Seren azt hitte, pszichológusnak csak a pattanásos, bajszos asszonyok mennek, akik próbálják valahogy így elfogadtatni magukat a társadalommal. Megfordult Seren fejében, hogy talán az asszisztens állhat előtte, de valószínűnek tartotta, hogy az agyturkász egyedül rendezi a dolgait, így ezt a lehetőséget elvetette.
 - Eric Weaver vagyok, az alkalmassági vizsgálat miatt jöttem - mondta, átnyújtva a kezében tartott dossziét a nőnek. Kedve lett volna inkább alkalmatlansági igazolást mondani, ugyanis egyértelműen nem szerette volna örökbe fogadni a kislányt - mégis, mit kezdene egy nyolcévessel? Sokszor még azt is elfelejti, hogy napi kétszer legalább ennie kellene valamit, nemhogy egy traumatizált kisiskolás napirendjét képes legyen megszervezni és támaszként ott lenni mellette.
 - Elméletileg a Minisztériumtól küldtek levelet az üggyel kapcsolatban - tette hozzá, a mondat végét a levegőben hagyva, hogy Dr. Mácsai illesse valamiféle válasszal a megjegyzést.

Egy fiatal, talán Serennél is fiatalabb nő nyitott ajtót, enyhén kihívó öltözetben mutatva szoborszerű szépségét. Seren elnyomott egy mosolyt - valószínűleg a tinédzser fiúk igen nagy hányadnak lesz szüksége mostanában terápiára, akár egy héten többször is, elvégre milyen megnyugtató látni a doktornőt.
 - Micsoda öröm - morogta inkább saját magának, mint Zójának, aki nem is biztos, hogy hallotta a megjegyzést, de Seren nem szerette, ha ennyire foglalkoznak vele. Valamilyen szinten gyanús és szokatlan volt a számára.
 - Köszönöm - mondta inkább hangosan, már nem arra válaszolva, hogy egész nap lehetősége van bebizonyítani, a tanári pozícióját csak a szakmai hozzáértése miatt kapta - előző megjegyzését nem vonná vissza -, hanem a fogadtatásra. Belépett a szobába, a kávéra pedig egy bólintással felelt: azt bárhol és bármikor, bár nem bárkitől, de most eltekint ettől. Stratégiai vonatkozása is van, az ember elfoglalhatja vele magát, ha épp szeretne egy kicsit várni a válaszadás előtt: nem annyira tudta, mire számítson, így előre készült a kényelmetlen helyzetekre.
Leült a világos kanapéra - sztereotípia egy: csekkolva -, hátradőlt, tekintetével a berendezést pásztázta.
Meglepve pillantott fel a keresztnevét hallva.
 - Ha ragaszkodik hozzá - mondta fesztelenül, téve egy határozatlan mozdulatot a kezével.
 - Miből gondolja, hogy a második nevemet használom? - kérdezett vissza, nem élesen, csak valami finom érdeklődéssel. - Ön mit szeretne, hogyan szólítsam? - vonta fel a szemöldökét. Nem tudta, mi a módi a rendelőkben, bár már járt funkcióját tekintve hasonló közegben, de a lerobbant kórházi szárny meg sem közelítette a világos, igényesen berendezett helyiséget.
Biccentett, bár nem biztos, hogy így fogalmazott volna.
 - Nem valami fényesen - válaszolta szűkszavúan, túl tág volt a kérdés számára, hogy érdemi reakcióval szolgáljon. Ha Zója - micsoda név - pontosan rákérdez arra, amit tudni szeretne, talán többet is ki lehet húzni a férfiból, de a tanerőben volt némi infantilizmus a helyzetet illetően. Egyébként sem volt túl nyitott ember, de ha pontosan azzal a célzattal küldik valahova, hogy valaki megfigyelje minden mozdulatát és reakcióját, villám módjára zárja magára a kapukat, teljesen automatikusan, már nem is tudatosítva saját ellenállását.

A kijelentésre bólintott, valóban meglepődött egy kicsit, majd elvette a kávéscsészét és rakott bele némi cukrot - igaz, mondták már, hogy ne igya ennyire feketén a kávét, mert hamarosan búcsút mondhat majd az egészségének, de túl makacs volt ahhoz, hogy felhagyjon a rossz szokásaival.
 - Valóban - válaszolta röviden. - Jól utánajárt mindennek - jegyezte meg kifejezéstelenül, nem jelezve, hogy zavarja-e a sok információ, amivel Zója rendelkezik, avagy sem, csak fürkész tekintetekkel vizsgálta a pszichológusnőt - igaz, egy kicsit megnyugodott, amikor a nő nem tett hozzá plusz dolgokat, mert ez mutatta Serennek, hogy mindent nem tud, tehát maradt legalább egy kevés esélye arra, hogy megőrizzen valamennyit a magánéletéből.
 - Yvonne nem említette - válaszolta, bár Seren valószínűleg arra sem emlékezett volna, ha megteszi.
Szereti? Érdekes vizekre eveztek, még jó hirtelen, de nem válaszolt a feltételezésre, bár adott volt, hogy Zója valami cáfolatra, vagy helyeslésre vár. Már-már olyan volt, mintha a férfi kirakóst játszana vele, de szándékosan zsebre tenne jó néhány darabot, amelyek kulcsfontosságúak lennének ahhoz, hogy a kép előálljon.
 - A Zója jó lesz - biztosította a nőt, hogy nem kívánta Zozónak hívni, se semmilyen egyéb infantilis becézgetéssel megszólítani. - Hány férje volt eddig? - kérdezett rá, elvégre a nő hozta fel a témát, Seren pedig némiképp sarokba szorítottnak érezte magát, mintha kihallgatáson lenne, és ezzel remélte kicsit csökkenteni az egyoldalúságot.
Némán nézte, ahogy a pszichológus belenéz a szövegbe, majd szintén szótlanul hallgatta végig, amit mondani kívánt, s csak aztán szólt ő is.
 - Ez mind nagyon szép és nagyon jó, de a felsorolt dolgok legnagyobb részével én sem tudok neki szolgálni - válaszolta. Nem azért utasította el a lehetőséget, hogy a gyermek gyámja legyen, mert kényelmetlenségekkel járna, vagy legalábbis ilyen mélységig bele sem gondolt, de egyszerűen tisztában volt a ténnyel, hogy nem megfelelő erre a pozícióra.
- Nem ismertem a szüleit, nem tartottam a kapcsolatot a családom azon részével - magyarázta. Nem ment bele a részletekbe, nem akart, elvégre nem kifejezetten róla volt szó és nem is volt az a típus, aki csak úgy idegeneknek teregeti a családi szennyest.
- Nem állok hozzá közelebb, mint maga. Soha nem láttam a kislányt, egészen mostanáig a létezéséről sem tudtam; nem köt minket össze más, minthogy osztoztunk néhány távoli felmenőben, akik közül már senki nem él - fejezte be a gondolatmenetet.
Fogalma sem volt róla, hogy Yvonne mit mesélt róla, vagy mesélt-e egyáltalán, de inkább azt feltételezte, hogy nem tette, de nem kezdte bizonygatni, hogy híján van a toleranciának és az empátiának, vagy hogy megveszekedett őrült, aki rábízik egy kisgyereket - valószínűleg ez is kiderül a maga idejében.
 - Egyébként is, mintha az ön feladata az lenne, hogy felmérje, alkalmas vagyok-e a gyereknevelésre, nem pedig az, hogy meggyőzzön, fogadjam örökbe a kislányt - jegyezte meg, kicsit talán hidegen. Nem szerette a győzködést, feltételezte, hogy megvan a magához való esze ahhoz, hogy dönteni tudjon, noszogatás nélkül is.

Megvonta a vállát; neki ugyan édesmindegy volt, Zója milyen informátorokkal rendelkezik, bár kicsit azért örült, hogy Yvonne nem élt vissza a bizalmával - már ha a pszichológus igazat mondott, és tényleg a kastély berendezése pletykálkodott ilyen serényen.
Ami nővérét illette, Seren neki sem mondott el mindent, talán nem is élt olyan ember, aki az egész történetet tudhatta; voltak jobb pillanataik, de a férfi nem tudta lebontani a saját falait, és ahogy egyre inkább megkedvelte a lányt, nem is akarta terhelni a sötét történeteivel. Talán nem is tudta volna elmondani, még nem próbálkozott vele.
 - Nem semmi - reagált a felsorolt kalandos szerelmi élet hallatán. Még szerencse, hogy a nő nem annyi idős volt, mint amennyinek elsőre Seren hitte - nehéz lett volna mindezt húsz évbe belesűríteni, az biztos, bár a számok nagysága így is eredményezett egy szemöldökfelvonást a prof részéről.
 - Lehet, a helyében ezt nem közölném minden pácienssel. Ön tudja a legjobban, milyen gyorsasággal terjednek errefelé a pletykák - tette még hozzá. Nem csodálkozott volna, ha már az első héten híre megy, milyen...tapasztalt nő a pszichológus.
 - Nem tagadom - válaszolt egyszerűen, a kissé vádló hangnem ellenére sem kapva fel a vizet, noha legtöbbször zavarta, ha valaki a fejére olvas. - Viszont magának is látnia kell, hogy nem én vagyok az ideális apafigura. Hajoljon oda egy-két festményhez most is, biztos lesz némi mondanivalójuk. Vagy kérdezze meg az első szembejövő diákot, akit tanítok - felelte kissé gunyorosan. Valószínűleg még a gondolatra is elborzadnának, hogy egy ilyen fiatal kislányt egy cinikus, kegyetlen, érzéketlen férfi kezébe adjanak, és biztos hozzátennék, hogy buktatási rátája magasabb, mint a Burj Khalifa.
Szótlanul hallgatta, ahogy Zója a saját esetén keresztül próbálja megmutatni, hogyan láthatja a helyzetet a gyerek. Azonban mikor Zója Seren saját "helyzetével" kezdett példálózni, a férfi elvesztette türelmét.
 - Ne beszéljen olyasmiről, amiről fogalma sincs - közölte kifejezéstelen hangon, hűvös acélszürke íriszeit Zója kékjeibe fúrva. - Nem tud semmit, és értékelném, ha nem tenne úgy, mintha mégis - tette még hozzá.
Néhány éve valószínűleg szó nélkül elhagyta volna a helyiséget, megmondva a nőnek, hogy hová tegye a példáit, most viszont helyén maradt, s csupán összepréselt ajkai mutatták, hogy dühös. Nem akarta már az első tíz percben kipróbálni a szoba hangszigetelését.
 - Köszönöm, de nem szorulok segítségre, és főleg nem a magáéra - vetette oda egy sötét pillantás kíséretében - ugyanis nem tervezem örökbe fogadni a kislányt, akármit ír a papírjára. -
Elképesztő, milyen gyorsan tud kialakulni az ellenszenv egy emberben, főleg Serenben és főleg akkor, ha valaki a fejéhez vágja, hogy esetleg azért nem csinál meg valamit, mert nincs elég önbizalma. Egy sárkánynak ilyet nem illik mondani.
 

- Én nem, de gondolom nem abból fog állni a munkája, hogy velem beszélget - válaszolta, a mondat másik felét kényelmesen elengedve a füle mellett.
 - Hány éves a lánya? - kérdezett rá, ha már felhozták a témát. Zója olyan fiatalnak tűnt, hiába tudta Seren, hogy Yvyvel egyidős, egyszerűen nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy még önmagát is idősebbnek érezte. Nehéz volt elképzelni, hogy már túl van két házasságon, megannyi szerelmi kalandon, és már gyerkőcöt nevelget a praxis mellett.
Bólintott, elfogadva a bocsánatkérést. Nem volt annyira gyerekes, hogy morcos tekintettel méregesse Zóját továbbra is, de elég nyilvánvalóvá tette, mekkora az a terület, ahol a nő kutakodhat anélkül, hogy Seren orrára csapna egy mentális ajtót.
 - Higgye el, huszonnégy év bőven elég idő volt arra, hogy gondolkozzak rajta - vágott közbe kicsit szelídebben. Elragadtatta magát, ez pedig hiba volt, de hiába tudott remek pókerarcot produkálni, ezekre valahogy mindig érzékenyen reagált, pontosabban átment sündisznóba és megszurkált mindenkit, aki közelebb mert jönni. Ő is tudta, hogy ezen a stratégián változtatni kell, de még nem jutott el teljesen arra a szintre, ahol képes is lett volna ezt megtenni.
 - Nincs mit feldolgoznom - vonta meg a vállát. Olyan mély és elérhetetlen területre temetett mindent, ami fájdalmat okozott neki, hogy sokszor tényleg olyan volt, mintha nem vele történt volna mindaz, amin keresztül ment; mintha csak feljegyezték volna az eseményeket valahol az elméjében, de legtöbbször nem társított hozzá semmiféle érzelmet, és ha mégis, az nem volt több hideg, pengeéles haragnál. Ritka volt az alkalom, hogy bármit is engedett a felszínre kerülni - máshogy nem lehetett volna együttélni a dolgok tudatával és súlyával.
Zójának igaza volt, valamiért mégis eljött, amikor megtehette volna, hogy szimplán ignorálja az egész helyzetet a kislánnyal és minden gondjával együtt, de valahogy arra nem volt képes. Talán nem akarta magára vállalni a nemet mondás felelősségét, és egyelőre nem bánta meg, hogy eljött, de furcsán és bizonytalanul érezte magát, ehhez pedig nem volt hozzászokva.
 - Még nem beszéltem velük erről, nem tudják - mondta elgondolkozva, mindennapi kapcsolatban senkivel nem állt. - De ez járható útnak tűnik, már ha hajlandó valaki bevállalni plusz egy csemetét - jegyezte meg, ugyanis tudomása szerint a rokonságnak azon fele igencsak babázós típus volt, lényegében minden nő, aki elég idős volt hozzá, elindult már az anyaság útján.

- Ahány problémás gyerek van a kastélyban, kétlem, hogy ez lenne a helyzet. A diákok fele árva, valamilyen függő, vagy deprivált környezetből jött, úgyhogy lesz min ügyködnie, ne aggódjon - válaszolta. Nem érdeklődött különösebben a diákjai magánélete iránt - sőt, közel semennyire -, de voltak dolgok, amiket legfeljebb csukott szemmel lehetett volna figyelmen kívül hagyni.
 - Akkor egyidősek - vonta le a következtetést, de nem fűzött hozzá semmi egyebet. Nyilvánvalóan fogalma sem volt, milyen egy nyolcéves gyerek, legfeljebb az utcán találkozott ilyen idős gyerekekkel, és akkor is csak futólag, tehát körülbelül annyit tudna róluk mondani, hogy pöttöm energiabombák, neki pedig erre pont nincs szüksége.
A kérdés kissé meglepte, furcsa témaváltás volt, a nő tekintete pedig nem hagyott kétséget afelől, hogy milyen gondolatok járnak a fejében. Oké, hogy néhány diáklány próbálkozik ilyesmivel óra közben mikor mr nagyon unatkoznak, de egy hivatásos pszichológustól kicsit mást várt, főleg, hogy ő maga semmit nem kezdeményezett Zójánál.
 - Ez nem frusztrál, ez egy tény. Ezt a pillantást pedig megtarthatja a gyermekei apjainak - reagált nem kevés cinizmussal és gúnnyal a hangjában, szemtelenül felhasználva azt a kevés információt is a nő ellen, amit ilyen rövid idő alatt megtudott.
Seren soha nem volt fair játékos.
Az apró monológot hallva a gyerek fejlődéséről egy bólintással reagálja le, valamikor a kezdetek kezdetén ő is kénytelen volt ezt megtanulni, egyébként nemigen adtak volna tanári diplomát a kezébe, tehát a főbb folyamatokkal tisztában volt ő is, akármennyire nem volt gyerekcentrikus.
Vagy ha már itt járunk, akármilyen-centrikus.
 - Meg. Köszönöm - bólintott, értékelve, hogy Zója hajlott afelé, hogy megbeszélje vele a végső döntést, nem pedig csak lefirkant valamit, attól függetlenül, hogy az alany mit gondol, ez pedig rögtön klasszisokkal javított a véleményen, amit Seren eddig kialakított a nőről.
Ezek után viszont nem látta értelmét a további szócséplésnek, elvégre konklúzióra jutottak, ő gondolkodni fog, Zója pedig ápolgathatja a depressziós rellonosok és a varázsgombázó navinések lelki világát mindeközben.
Fel is állt, készen arra, hogy távozzon.
 - Gondolkozni fogok. Kösz a kávét - búcsúzott angolosan, majd elhagyta a helyiséget.

Újvári Adria - 2013.03.16. 12:29


ezen most egy gigantikusat röhögtem XD

Lyra
Valamikor a nem túl távoli jövőben

Eirian két nap múlva itt lesz, ő pedig közel semmit nem tett azért, hogy előkészítse az érkezését. Tegnap már egészen pánikhangulatban kereste fel a könyvtárat, amikor ráébredt, hogy bizony fogalma sincs, mit szeret egy nyolcéves, és mire van szüksége - az ő fejében egy gyerek két és tizenhárom éves kora között közel ugyanolyan, csak kicsit mindig magasabb.
Először próbált találni valami használható könyvet a témában, de miután meggyőződhetett róla, hogy a "miarákotvegyekegynyolcévesnek" című kötet épp nem létezett, megpróbálkozott a mugli szakirodalommal, amit A Google a barátod! címszóval lehetne összegezni. Úgy tippelt, olyan orbitális különbség nem lehet a varázstalan és a mágusok között felnőtt gyerekek között, úgyhogy egy közeli városba hoppanált, hogy internetkávézót keressen gondjára-bajára.
Nem volt túl gyakorlott a számítógépek terén, az indítógombot jó néhány percig kereste, de szerencsére tízujjas gépelő volt - eggyel írt, kilenccel gondolkodott -, így meglehetősen gyorsan - épp csak évszázadok kérdése volt - bepötyögte az őt érdeklő adatokat, és a negyvenedik próbálkozásra sikerült is olyan formában összerendezni a kulcsszavakat - érdekes, az ill-have-an-eight-year-old-oh-my-gosh-what-the-hell-should-i-do nem tartozott közéjük -, hogy a kereső értelmes találatot adjon ki - épp csak hasznavehetetlen volt az egész. Oké, egyetlen megfogadásra érdemes javaslat mégis volt, mégpedig hogy ha játékot akar neki venni, azt a kislánnyal együtt tegye, de egyébként sem tervezett besétálni a Bambi játékkereskedésbe, hogy hazatérjen egy kétméteres plüssnyúllal, és beállítsa az irodája sarkába, hogy amíg Eirian nem is, legalább a nyuszi mellette legyen.
Már-már megsiratta saját kezdetleges elmebaját, majd otthagyta az internetkávézót és visszahoppanált Bogolyfalvára. Ehhez egy női kézre lesz szüksége - kár, hogy nem szó szerint, mert valószínűleg hamarabb szerzett egy levágott kacsót, minthogy rávegyen valakit, kísérje el vásárlókörútra. A legtöbben valószínűleg egyébként is belefulladnának a szarkazmusba az első öt percben.
Nem volt más választása, mint Lyrához fordulni a kérdésben, aki vállalkozott rá, hogy elkíséri erre a cseppet sem sétagaloppnak ígérkező útra. Megállt egy százasbolt előtt, hogy az alapvető dolgokkal kezdjék a vásárlást, majd Lyrára pillantott.
 - Még visszafordulhatsz - közölte vigyorogva.

Lyra

 - Sóbálvány átok? Mi vagyok én, valami elsős? - kérdezett vissza egy vigyorral, de egyébként Lyrának tényleg igaza volt. Seren semmi pénzért nem engedte volna, hogy visszaforduljon, még ha túszként kell végighurcolnia a bolton, akkor sem.
Igaz, talán nem vennék jó néven, ha felemelt pálcával besétálna a közértbe egy "mindenki a földre" felkiáltással, majd Lyrát kényszerítené, hogy ugyan vegyen már valami gyereknek való műanyagpoharat, és rögtönzött símaszkkal a fején kimasíroznának. Nem, ez tényleg nem a megfelelő módszer, és még pszichológusra sem volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön. Talán fejlődőképes...?
Engedelmesen megtartotta a kosarat, elvégre máshoz nagyon úgyse értett, tipikus nő-férfi felállás; előbbi pakolgatja a cuccot nagy lelkesen, utóbbi nyöszörögve fizet, csak náluk a lelkesedés és a nyöszörgés nélkül.
 - Szerintem a haja rendben van - jegyezte meg összevont szemöldökkel, ahogy a parókák előtt álltak mindketten. Vajon Lyra miért pont ide vezette őket?
A lány válaszát hallva bólintott; igen, eszébe jutott, hogy ez probléma lehet, de még mindig több esélye volt Lyrával, aki valaha volt nyolcéves kislány, még ha nem is a legátlagosabb fajta, mint önmagával, aki se kislány, se átlagos nem volt soha, igaz, tizenéves huligán korában volt hosszú haja, de arról szívesen megfeledkezne így utólag.
 - Nem, álkulcsot semmiképp - egyezett bele. - Csak fullnormális dolgokat. Semmi bicska, hegyes hajtű, vagy hasonlók - szögezte le, csak hogy teljesen tisztán lássanak.
Próbálkozásuk eleve halott ötletnek tűnt, igaz, legfeljebb ha elrontanak valamit, akkor is lesz ideje átugrani, elvégre a kastély itt van a szomszédban, de mégis kellemes lenne legalább némi felkészültséggel várni Eiriant.
Követte Lyrát a fogkrémek felé, de szerencsére mielőtt válaszolnia kellett volna a költői kérdésre, a lány elintézte helyette. Igaz, az ő "csoki?" kérdése se állt annyira messze az igazságtól, csak baromira nem illett ide.
 - Hát, ha már itt járunk, valamivel használni is kell a fogpasztát - gondolkodott el hangosan. - Szerinted a piros jó? - kérdezte, ahogy leszedett egy fogkefét a polcról, ugyanis rózsaszínt egyszerűen nem volt hajlandó venni.
 - Meg valami hajbizé se ártana - jutott eszébe, még a parókás polc miatt. - Hosszú haja van, valamit csak kezdeni kell vele - nézett Lyrára, ez már teljesen az ő terepe volt, Seren annyit tudott volna megmondani a különböző típusú csatokról meg mindenféle klipszekről, hogy ja, az a műanyag izé.

Lyra

Már-már vállon veregette saját magát, amiért képes volt egy olyan tárgyat a kosárba tenni, ami nem teljesen felesleges, de a Lyra által felemlegetett lehetőség nem kicsit borzasztotta el.
 - Majd a tanársegéd megveszi. Vagy kiadom büntetőmunkának - vonta meg a vállát. Már látta is maga előtt, ahogy a hatstrófás ódák helyett hajfonást, cipőkötést és ruhajavítgatást lesz a rendetlenkedők reszortja.
Igaz, most, hogy egy jó nyolcvan gyereket a gondjaira bíztak, egy plusznak igazán nem kellene problémát jelentenie.
 - Gondolom - egyezett bele, és belerakta a Lyra által mutatott izéket a kosárba. Az ő szemében egyforma volt mind, úgyhogy vett jó néhányat, hátha Eirian szemében nem ugyanolyanok. Volt egy olyan tippje, hogy a nyolcévesek hajlamosak háklisak lenni az ilyesmire.
Lyra nagyon megörült a hajkefének, Seren pedig vetett rá egy "ezt-ugye-nem-gondolod-komolyan" pillantást, mikor a lány megkérdezte tőle, vajon szerinte tetszeni fog-e Eiriannak a fésű.
 - Mittudomén? Ez egy fésű, szerintem igazán mindegy, hogy néz ki - bölcselkedett. Ha nem lettek volna ennyire analfabéták a témában, valószínűleg jót vigyorgott volna azon, hogy Lyra sem sokkal jártasabb ilyen téren, mint ő, de pillanatnyilag lefoglalta a kapacitását a komoly feladat, hogy vajh jó-e a fanyelű fésű.
Seren meghozta a nehéz döntést, és berakta az eszközt a kosárba.
 - A szociális munkás nem említett semmi ilyesmit, úgyhogy nem hiszem - válaszolta arra a kérdésre, hogy vajon Eirian allergiás-e.
Áttértek a tusfürdőkhöz, és tanácstalanul állt meg a hosszú sorok előtt; a férfirészleg olyan szép és egyszerű: van hajad? ha igen, akkor ezt vegyed, cső, mehetsz is. Nem is értette, minek kell túlkomplikálni, amikor egy tubus jó mindenre, amit a zuhanyzóban intéz az ember.
Felkapott egy dobozt, amire a "szupergyümölcs testápoló" fantázianevet ragasztották, és elégedetten ellépett a polctól, mondván megtalálta az univerzális darabot, nem kell tovább válogatni.
Mi kellhet még?
 - Ugye szerinted is vannak ruhái...? - kérdezte, még annak a gondolatától is szörnyülködve, ahogy lelki szemei előtt megjelent kettejük képe, ahogy egy halom bidres-bodros, fidres-fodros tüllruhával szemben ácsorognak.

- Mindig is téveszthetetlen logikád miatt választottalak újra - vigyorgott a lányra.
A szemrehányó kérdésre egy vállrándítással felelt, miért ne gondolta volna? Testápoló, még a nevében is benne van, hogy valami ilyesmire való, nem? Nyilvánvalóan soha nem használt ilyesmit, úgyhogy a különbséget se érezte olyan kardinálisnak, hogy értelmét lássa a válogatásnak, de nem szólt bele, amikor Lyra inkább úgy döntött, ez nem lesz megfelelő választás.
 - Képzeld, igen. Úgy hívják, szappan - fedte fel az évszázados titkot, amit még a maják is életük feláldozásával őriztek, de Seren valahogy mégis hozzájutott ehhez az információhoz, amit a gyakorlatba is ültetett nagy kedélyesen minden reggel. Nem értette, minek ennyi felesleges pipereholmi, de megadta magát - Lyra csak jobban ért a témához, úgyhogy hagyta, hogy - az ő szemében - a polc felét berámolják a kosárba, és most már valóban indulhattak arrébb.
 - Nem lehetne dobozban? Akkor az ággyal nem kellene már foglalkoznom - vágott vissza nem kevés szarkazmussal a hangjában. Oké, hálás volt Lyra segítségéért, de ezek az oda-vissza gúnyolódások náluk megszokottak voltak, egyikőjük se vette szívére a másik megjegyzéseit - annál sokkal több mindenen mentek együtt keresztül, minthogy ilyen apróságok megbomlasszák náluk az egyensúlyt.
 - Oké, szerintem ennyi elég, fizessünk és menjünk - jelentette ki, miután az ágyneművel és a törölközőkkel is meggyűlt a bajuk - még a színeket is nehezükre esett összeválogatni, de választott mindenből kétfélét, és probléma letudva - mivel a fizetését lényegében semmire nem használta és anyai ágról annyi pénzt örökölt, amit megszámolni sem tudna - és nem a matematikai képességeivel van gond, no nem mintha bármikor is tervezné használni, annál sokkal büszkébb volt, és egyébként is megállt a saját lábán, nem kellett neki segítség -, úgy volt vele, ennyi feleslegbe talán még nem hal bele.
A maradékot ehhez képest egész gyorsan elrendezték; a szekrényeknél és egyéb bútoroknál annyira nem lehetett mellé nyúlni, úgyhogy azt még nekik is egész egyetértésben sikerült elintézni, főleg világos és élénk színeket válogatva. Arra tippeltek, az minden kislánynak tetszik.
Már bőven benne jártak a délutánban, mire végeztek, de sikerült mindent elintézni, amit Seren konkrét csodaként élt meg.
 - Végeztünk - nézett Lyrára, miközben megálltak a tér közepén. - Kösz, hogy elkísértél - tette még hozzá, ugyanis valóban értékelte a lány segítségét, egyedül nehezen boldogult volna a temérdek, szerinte sokszor felesleges dolog között.

A válaszra megvonta a vállát, majd összeráncolt homlokkal a lányra pillantott, mikor a szappannal való borotválkozást az érdekes kategóriába helyezte.
 - Áh, remélem, nem használod fel ellenem ezt a felettébb lényeges információt - válaszolta enyhe gúnnyal a hangjában. Mégis, nem teljesen mindegy, mivel borotválkozik? Az a fontos, hogy megteszi - borostásan még éppen kinézett valahogy, ahhoz valószínűleg a diákjai is hozzászoktak már, mert legtöbbször nem foglalkozott ilyesmivel az ő tiszteletükre, ha bal lábbal kelt fel, viszont a rendes szakáll kész tragédiával ért fel nála. Így sem volt túl szerethető arca a sötét pillantások és jellegzetes mimika miatt, szőrösen viszont egy sorozatgyilkos erőszaktevőt is megszégyenítene pszichopátiás kinézet tekintetében.
A felvetésre, hogy majd Lyra majd kigondolja, mivel is hálálhatná meg segítségét, elvigyorodott.
 - Azért ne gondolkodjon sokáig, kedves prefekta - jegyezte meg, kicsit megnyomva az utolsó szót. Őszintén örült neki, hogy a lány prefektusai egyike közé tartozott - egyrészt, mert mindig is tudta, hogy Lyra sehogy sem passzolt a levitába, másrészt pedig biztos volt benne, hogy a rellonos gárdának így minimum olyan híre lesz, mint az Anna és ő idejében volt. Loveguard büntetési rátája is kifejezetten tetszett neki, Phillips kellően gunyoros volt, Rainsworth pedig teljesen gátlástalan - pont olyanok, mint amilyeneknek a sárkányok gárdájához lenni kell.
A lekicsinyített szatyrot zsebre vágta - ő ilyenekkel az esetek többségében nem foglalkozott, soha nem vásárolt össze annyit, hogy szükség legyen hasonló praktikákra. A kávét megköszönte és elvette - már a kérdés is felesleges volt, lényegében koffeinnel működött, ha már enni egyébként sem evett sokat. Az innivaló kicsit édes volt az ízlésének, de minden más tekintetben egész jónak minősült.
 - Nem ülünk le? - mutatott egy padra, elvégre ha még úgyis beszélgetnek meg kávézgatnak egy kicsit, felesleges a ronda szökőkút mellett szobrozniuk.

- Bizony-bizony. Majd te megneveled a kölyköket - jelentette ki vigyorogva, ugyanis számított rá, hogy Lyra módszerei megfelelőek lesznek erre.
Nem hitte volna, hogy a vásárlás valóban ennyire terapeutikus hatással van a nőkre, még az olyan atipikus egyedekre is, mint Lyra Castle, de a lány boldog mosolya eloszlatta a kétségeit - abban ugyanis biztos volt, hogy nem az ő személye késztette arra, hogy a prefekta ennyire kiviruljon. Ő még nem érzett semmiféle hatást a kávéval kapcsolatban, elvégre jóval magasabb volt, mint Lyra, és volt már gyakorlata különböző vidámító szerekkel, úgyhogy a szervezete valamennyi ellenállást is kifejtett velük szemben, legalábbis annyira, hogy nagyobb adag kelljen ahhoz, hogy megérezze a hatásukat.
Engedelmesen átvette a maradék kávét, és természetesen meg is itta - a fekete nedűvel nem udvariaskodunk, ha van, elhappoljuk és kész -, úgyhogy néhány perc múlva ő is kezdte érezni, milyen kellemes is itt ülni Lyra mellett egy padon, csak bámulni a szép, levitakék eget, és azon tanakodni, melyik felhőt mihez is lehetne hasonlítani. Lassacskán rá is átragadt a prefekta hangulata, úgyhogy vele együtt nevetett.
 - Neked nincs déjà vu-d? - néz a lányra egy mosollyal, ahogy az égen átvonuló sárkányfelleget kíséri szemmel - igaz, akkor az erdőben feküdtek, a földön, és a csillagokat nézték így, de a világ hasonlóan szépnek tűnt.  
 - Az meg olyan, mint egy kelpi - irányítja Lyra kezét egy kicsit arrébb, finoman átkulcsolva a kézfejét - újabb déjà vu -, majd hirtelen ötlettel felpattant, magával húzva a lányt.
 - Gyere! - szólt, és elkezdett szaladni, majd megállt az egyik bolt előtt, és intett Lyrának, hogy álljon meg. - Mindjárt jövök - közölte, majd benyargalt a boltba, egy perccel később pedig két sapkával érkezett meg: Lyrának egy cicafejet formázóval, amit rögtön rá is adott - nemleges választ egyébként se fogadna el -, magára pedig farkasfüleket aggatott.
Elővette a varázspálcáját, majd egy szál margarétát varázsolt gyorsban, mivel géniuszi ötlete támadt, a növényt pedig Lyra kabátjára tűzte.
 - Cicavirááág - vihogott elmés ötletén.
Halványan megfogalmazódott benne az érzés, hogy érezte már magát hasonlóan, ha nem is ennyire boldog póninak, de régebben is voltak módszerei arra, hogy elfelejtse búját-baját, és a mostani helyzet valahogy nagyon azokra az estékre-délutánokra emlékeztette - most viszont nem volt hajlandó törődni az ilyen gondolatokkal, elvégre jéééééé, a tócsában fürdik egy kisveréb, de ééééééééééédes!

 - Emlékszel a tölgyfára? - kérdezte nevetéssel küzdve, ahogy eszébe jutott az a sok hülyeség, amit azon az estén összehordtak; felejthetetlen volt a számára, akkor is az lett volna, ha nem kapott volna folyamatos emlékeztetőt ezekről az esetekről.
 - Szép - nézte ő is a bogárkát, majd néhány bólogatással igazat adott Lyra felvetésére, vagyis milyen jó lenne, ha valódiak lennének a sapik. - Nekem van valódi is, bibí...lemásoltam Kahlil karkötőjét, és át tudok változni macskává - jelentette be nagy büszkén.
Lehajolt a lányhoz, hogy megkapja a honoráló macskapuszit, elvégre Lyra elég picike volt ahhoz, hogy lábujjhegyre állva se érje el a kritikus pontot. Kedvesen integetett a szemét meresztő párosnak, majd visszanézett a lányra, aki csillogó szemekkel figyelte őt. Ennek a pillantásnak egyszerűen nem lehet ellenállni, még ha küzdene, akkor sem, de egyébként sem harcolt túlzottan.
 - Tudod mit? Jó! - adta be a derekát, majd leguggolva hagyta, hogy a lány felpattanjon a hátára és átkarolja. Érezte a lány lélegzetét a bőrén, a vörös tincsek pedig a nyakát csiklandozták, de nem húzódott el vagy szólt rá a másikra, valahogy jól esett neki a lány közelsége, akármennyire is furcsa volt számára ez a gondolat, elvégre nem sok ember volt, akinek az érintését hajlandó volt elviselni.
Mintha mi sem volna természetesebb, elindult a rajta csimpaszkodó lánnyal együtt, hangosan - és elképesztően hamisan - fütyörészve valami buta kis dallamot, majd hirtelen megállt, egy pontra nézve, s arra irányítva Lyra figyelmét is.
 - Te is látod, amit én? - kérdezte, és bár a lány nem láthatta, tekintete kimondatlan elragadtatottságról árulkodott. Odalépett a bolthoz, melynek tövében egy kismacska mosakodott, olyan apró, hogy a tenyerében is játszi könnyedséggel elfért. Felvette - közben szépen meglifteztetve a hátán kapaszkodó ex.levitást -, és gyönyörködve nézte a cirmos jószágot.
 - Kiscica - közölte Lyrával is, ha neki esetleg lettek volna bármi kétségei a dologgal kapcsolatban, és odatartotta a lány elé az apró szőrgombócot, aki nedves orrocskáját kedvesen a prefekta arcához nyomta.
 - Tartsuk meg - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Majd hagyja, hogy valami vadállat martalékává váljon, vagy itt kint tanyázzon ebben a hidegben?
A gondolatra majdnem sírva is fakadt.

- Ne is mondd - röhögött fel, még így is volt benne annyi önkritika, hogy tudja, borzalmasan táncolt, bár igaz, emlékei szerint még így is inkább Lyra taposta le az ő lábfejét, mint fordítva, tehát hasonló kvalitásokkal rendelkeztek ezen a téren.
 - Naná - vigyorgott, bár eredeti állapotában annyira nem tervezte, hogy többször felölti a macskabundát, de úgy tűnt, ezt jelen pillanatban hajlamos volt elfelejteni.
A kis vöröske láttán mindketten cipőjükbe olvadtak, s Seren nagyban támogatta a lány ötletét, hogy megtartsák, vigyázzanak rá, és minden nap szeretgessék a kis szőrgombócot.
Kigombolta a kabátja elején lévő felső két gombot, hogy odatehesse az apró macseszt, nehogy megfázzon szegény a hidegben. A kicsi nem tiltakozott túlságosan, úgyhogy Seren ezt sikerként könyvelte el és Lyra utasítására megindult a kijelölt bolt felé - hogy aztán a kapuban ki is penderítsék őket.
Felsóhajtott.
 - Gonosz néni - jegyezte meg, nehezményezve a bánásmódot, majd dédelgetett kedvencükre nézett.
 - El kell neveznünk - jelentette be olyan komolyan, mintha valóban keresztelőt tartana a szerencsétlen macskának, de szerencsére nem tudta a szöveget, amit a papok ilyenkor kántálni szoktak.
Egy darabig dobálóztak a különböző macskanevekkel - Seren nagyon kreatív volt, többnyire a "cicus", "pöttöm" és "dög" nevek jutottak eszébe, utóbbinál már megmutatkozott eredeti személyiségének egy falatkája is valószínűleg -, és egy félórás szenvedés után végül a Naharra tették a voksukat.
 - Én álmos vagyok. Ne menjünk el a kastélyig - nyűgösködött, miközben a cica a kabátja elülső részében már összegömbölyödve dorombolt.
 - Menjünk be Yvonne-ékhoz. Náluk most nincs senki - javasolja, majd arra is vette az irányt, s kisvártatva megláthatták a Rouflaquette-lány otthonát. Serennek még ilyen állapotban sem telt több időbe két percnél feltörni a zárat, odabent pedig rögtön ledöglött a kanapéra aludni; ahogy múlt a bájital hatása, egyre álmosabb lett, így az egyébként minimum félórás, de inkább órás forgolódás helyett most pillanatok alatt álomba szenderült, Naharral a mellkasán.

örülök hogy ilyen buzgón prefektuskodtok, de a rohadtat nem kell moderálni

én mindig, mindenhol... XD

Jeti uram, vigyázzon ezekkel a kijelentésekkel

Oph, Arvid

Ujjait a papírpohár köré kulcsolta, ahogy másik kezét zsebre dugva lépkedett a kastély birtokán, tekintetét mereven a kis ösvényen tartva, melyet halvány fénnyel világított meg a mellette lebegő bolygóláng. Egykedvűen hagyta maga mögött az iskolaépületet, és kanyarodott el a falu felé, amerre az állítólagos "rellonos szabályszegők" rejtőztek. Egy kis levitás odakint csatangolva meghallotta a meg fogok halni kifejezést, és máris rémült kisgyerekként bújt a házvezető szoknyája mögé, aki természetesen szólt Serennek, hogy kezdjen valamit a neveletlen sárkányokkal. A férfi egy ideig kitartott állítása mellett, hogy a kölyök csak hallucinál összevissza, túl sok hülyeséget evett össze és rosszat álmodott, de észérvei süket fülekre találtak, így már csak azért is kénytelen volt elindulni, hogy ne kelljen tovább hallgatnia a nyivákolást.
A kis tó felé tartott, és nem is kellett nagyon erőlködnie, hogy behatárolja, merre keresse a két delikvenst, mivel egyikőjük sem igyekezett suttogni, úgyhogy könnyedén rájuk talált, és mint kiderült, Ophelia és Arvid bontja a rendet. Érdekes párosítás.
 - Melyikőtök döglődik? - tette fel az égető kérdést, de mivel egyik diákot sem látta agonizálni, máris elkönyvelte idiótaként az őt feleslegesen ugráltató kölyköt.
Az utolsó mondathoz kapcsolódva pillantott Opheliára, aki a rejtőzködés művészetében nem bizonyult túl kiválónak.
 - Talán nem kellene ordítozni akkor. Kilométerekre hallani, hogy itt vagytok - jegyezte meg szemforgatva, válaszként Ophelia kijelentésére, kifejezéstelen arccal méregetve a lányt, majd egyszerűen megcsóválta a fejét, amolyan "miért-is-lepődök-meg?" stílusban.
 - Mit szeretnél büntetésnek? Takarítani, esszét írni, vagy kényszerszocializálódni? - teszi fel a kérdést, mert a lány már rég túllépte a limitet, amit megúszhat büntetés nélkül, noha Seren már rég nem kereste az alkalmat, hogy ezzel szívassa a diákjait. Azt megtehette tanórákon, korlátlanul.
 - Tényleg követte valaki? - pillantott Arvidra, egyrészt mert a srác jobb hallástéren, mint ők, másrészt meg mert Ophelia már-már köztudottan hajlamos volt a paranoiára, ami nem feltétlenül jelentette persze, hogy nem járnak a nyomában, de Seren nem tartotta kellően objektív forrásnak.
 - Most pedig visszamegyünk a kastélyba - duruzsolta gunyorosan, akármi is volt a válasz, mindkettejükhöz címezve a szavait, érezhető örömmel, amiért diákbegyűjtőt játszhat éjnek évadján. Nem kifejezetten ingerült, inkább egykedvű, de az érzés igen könnyedén irányt változtathat, ha a lány nem engedelmeskedik és nem követi hűséges kiskacsa módjára, mint Konrad Lorenzt a csemetéi.

Kath

Szerencsére ebben a kastélyban egy diák sem tanul, a jó jegyeket istenadta tehetségből nyerik - esetleg eidetikus memóriával -, a rosszakat pedig csupán azért, mert a tanár egy szemét rohadék - esetenként tényleg az -, de szerencsére az senkinek nem fordul meg a fejében, hogy tanuljon. Épp ezért a férfi egyáltalán nem lepődött meg, amikor a szóban forgó tevékenységre kialakított termet üresen találta, ami a tolongó tömeg mellett még azzal a kiemelkedő tulajdonsággal rendelkezett, hogy a kastély legunalmasabb helyiségének lehetne bélyegezni teljesen nyugodt szívvel. Szerencsére kellően gusztustalan ahhoz, hogy az embernek heveny hányingere támadjon a puszta látványtól, és ha esetleg tényleg a tanulás vezérelné errefelé, a két inger összeadódva valami különös afrikai betegséggel felérő tünetet produkál a szerencsétlen diákon, melynek hatására természetesen legyőzötten elsomfordál a helyszínről, ami ismételten átadhatja magát a kongó ürességnek.
Utóbbi fényében talán nem is meglepő, hogy Seren erre tévedt: az ő idegrendszere az évek alatt jócskán megedződött, és bár a Rellon pincehelyiségei között bőven találna még embermentes terepet, semmi kedve nem volt szívni a dohot és a penészszagot, ami akkor is valahogy megragadt a szobákban, ha az egyén minden mágikus tisztítótehetségét bevetette a szent cél érdekében.  
Így tehát letelepedett az egyik fotelbe, igazából semmi határozott céllal, csak a szokatlan csend vonzotta, ami mostanában valahogy mindig elkerülte, lévén ha Eiri épp suliban volt, Nothart átjáróházául funkcionált a lakosztálya, tehát az egyedüllét már-már csak egy absztrakt fogalom maradt a számára, ami egy hipergyors váltást jelentett az eddigi életviteléhez képest.
És valljuk be, ennek nem lehet mindig felhőtlenül örülni.
Igyekezett letörölni retinájáról a gusztustalan kék színt, amit a falak ontottak magukból - semmi baja a kékkel, de nem a biliárnyalatot kedveli -, de ez körülbelül olyan sikerességgel működött, mintha a "ne gondolj a rózsaszín elefántra" című játékot űzte volna saját magával.
És talán tényleg, őszintén kezdett megőrülni.

Kath

Embermentes környezetre várt, és ezt meg is kapta, de mint utóbb kiderült, ez nem egyenlő azzal, hogy nem akadt társasága a teremben, csupán fajmegnevezést tévesztett. Ezért mondják a népmesékben mindig, hogy vigyázz, mit kívánsz, mert a dolog hajlamos úgy kibontakozni, hogy a végén egy bugyikék szobában ücsörögsz, melletted egy vérszívótanonccal, aki ráadásul még megjegyzéseket is tesz a kinézetedre, csak hogy tetőzzük a dolog komolyságát.
Bár lehet, hogy a népmesék nem pont erre a végkimenetelre gondoltak, amikor megfogalmazták ezt az elmés mondást; ez mindenesetre nem tett különbséget Seren szemében, lévén nem sok mesehallgatásra volt lehetősége gyerekkorában.
 - Téged is jó látni ma este - biccentett, szája szegletében egy halovány gúnnyal kiegészített mosoly kíséretében, nem is igazán üdvözlésként, csak valahogy jelzésértékűen.
Tekintetét csak ezután emelte a lányra, noha Kath érkezése váratlanul érte Serent - a hely mágiája olyan csöndet biztosít, hogy az ajtónyitást nem lehet hallani, a többiről pedig a rellonos gondoskodott -, szerencse, hogy már kinőtt az ijedezős-átkozós korszakából. Nem mintha komolyan árthatott volna vele a vámpírlánynak, de saját büszkeségének nem tett volna túl jót az esemény.
 - Ó, te magad is gyönyörű vagy - adózott a lány szépsége előtt, aki legalább olyan nyúzottnak tűnt, mint csirke kopasztás után, ami nem túl hízelgő hasonlat, amikor az élőhalottaknak illene földöntúli szépséggel megörvendeztetni a vérbankokat, hogy mosolyogva és önként ajánlják fel szolgálataikat.
 - Az élet problémáinak nem véget kellene érnie a halállal? - nézett érdeklődve Kathre, ezúttal mellőzve a szarkazmust, kivételesen nem gúnyolódott vele. Nos persze el tudta képzelni, hogy a vámpíroknak is vannak gondjaik, de ez az ő fejében többnyire kimerült abban, hogy "enni, vagy nem enni?", semmiféle lelkiismereti, vagy bármi egyéb vonulattal. Igaz, legalább már kezdte egy icipicit differenciálni a magában kialakított vámpírképet, lelketlen gyilkosról "lelkes" gyilkosra, na nem abban az értelemben, hogy kitörő örömmel harapja le az áldozat fejét, hanem épp ellenkezőleg.

Oph és Arvid

Úgy tűnt, ma este mindenki az igazság bajnokává avanzsált, de elfelejtettek Serennek szólni, hogy otthonmaradással készüljön az eseményre. Sebaj, ignoranciája az elmúlt négy-öt hónapban egyre csak nőtt, és tőle akár a dalai láma is kérhetné személyesen, hogy legyen kevésbé gunyoros, valószínűleg akarva se lenne képes a változásra.
 - Bocsánat. Megtévesztő a hasonlóság - válaszolta, és ha Ophelia azzal a célzattal közölte ezt a mondatot, hogy Seren majd jól magába néz, csalódnia kell, mert se a hozzáállásán, se a hangulatán nem változtatott sokat a "beolvasás", igaz, ingerültebb sem lett, valószínűleg mert cseppet sem érdekelte a lány mondandója. Amikor valaki tilosban jár, és ennek eredményeképp mindenféle hülyeségbe keveredik, Seren szemében nem nagyon van joga bármiféle visszapofázásra.
Nem mintha egyébként adott volna Ophelia véleményére.
Vagy akár Arvidéra, mert övé volt a következő szerep az álljunk ki megtépázott és elfeledett igazságunkért című darabban.
 - Kivéve, ha a lehetséges támadó okosabb, mint egy ötödikes - jegyezte meg válaszként, elvégre nincs olyan varázsló, aki - ha már elkezdett valakit követni - ne tudna elbánni egy vakkal és egy tanonccal, aki fél kézen összeszámolható mennyiségű bűbájt tud.
Arvid leírását leokézta, nem mintha egyébként nagyon tartott volna tőle, hogy valami sorozatgyilkos épp diákokat szeretne likvidálni Bogolyfalván, és nemcsak azért, mert nem igazán fájt volna a szíve az elhullott tanoncokért, de nem volt túl valószínű esemény.
A figyelme csak akkor irányult Ophelia elsősegély-nyújtási akciójára, amikor közölte, hogy nem képes visszamenni, mert már megint gallyra vágta magát. Kíváncsi lett volna, hogy van-e az ex-navinésnél szerencsétlenebb diák a kastélyban, de önmagában reprezentatív minta nélkül is nemre tippelt. Ehhez jön pluszban, hogy a lány kézzel-lábbal tiltakozik, ha valaki megpróbálja meggyógyítani, vagy akár hozzáérni, úgyhogy itt tényleg nem nagyon volt megoldás.
Legfeljebb kúszhat az avarban, vagy ugrálhat féllábon. Holnapra meg is teszik a falu-kastély gigantikus, rendes körülmények között öt perces távolságát.
Arvid félreértette a kijelentését, de Seren nem vette a fáradságot, hogy kijavítsa.
 - Jó. Szia - vonta meg a vállát, őt teljesen hidegen hagyja, hogy Arvid mit csinál, és mit nem, főleg, mert Arvidot esze ágában sem volt a kastély felé toloncolni, csupán jelzésértékűen beszélt hozzá, Opheliára és önmagára vonatkoztatva. Ha haza akar menni, az az ő dolga, Seren örömmel megengedte, egyébként sem sok kedve volt hallgatni a megnyilvánulásokat, amelyek helyett a srác homlokára lehetett volna írni, hogy "uram kérem itt érzelmek is vannak! érzelmek!", és körülbelül ugyanazt a hatást eredményezte volna.