Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem akarom, hogy annak tűnjön, hogy nem veszem komolyan, nem akarom, nem tudom. Ez nem erről szól, hanem egyszerűen csak a saját idegességem szeretném egy kicsit jobban kezelni, ahhoz pedig ilyenkor kínos viccek, vagy hasonlók mennek, mint most. Oldani a feszültséget, csak ennyi és  hiszem, hogy nem fogja rossznak venni ezt. Szusszanok egy aprót.
- Áááá igen, igen – kapcsolok egyből. Jó ciki, azonban így, ahogy mondja, beugrik elém a kép, hogy azon lépkednek és dolgoznak, nem kötélen. Ott aztán tényleg nem lehet, teljesen logikus, égni is kezd a fülem, hogy levitás létemre mennyire ostoba voltam most kicsit. - Tehát fokozatosan keskenyedik, míg végül kötél nem lesz. Kicsit keverem őket. Az is nagyon nagy dolog, ha ott végigmegy valaki simán, ez tény. Főleg, ha nagyon magasan van – nézek fel, hogy itt a belmagasság nem nagyon adja ki, de mondjuk egy arra való helyen bőven olyan méterek vannak az ember feje felett, hogy nyaktörő lenne azon akrobatikázni. Azt nem tudom, hogy pontosan ő miket szokott, de már csak sétálni is sok nekem elképzelve. Érzem, hogy bele-libabőrösödik a karom, így gyorsan meg is dörgölöm azt, miközben állok és már nem dölöngélek össze-vissza.
- Tehát a lécet nézhetem? Az mondjuk nem is rossz, csak akaratlanul lecsúszik a tekintetem a talajra. De… jó, akkor csak a léc létezik, a talaj nem – nem tudom, hogy jobb lenne elképzelni azt, hogy én is a magasban vagyok, olyan tíz méteren, mert lehet, hogy akkor azért stresszelek be. Valószínű itt hibázott a dolog, mert hiába figyeltem és emlékeztettem magam, hogy nincs magasság, félreléptem. Kellemetlen, végül csak a füstje nagyobb, mint a láng, hiszen hamar leértem, de azért kellett egy kicsit inganom, hogy végül ismét egyenesbe húzzam magam. Elharapott figyelmeztetése cseng a fülemben, miközben sóhajtva engedem ki a bennrekedt levegőt és idegességet. Szívem kicsit hevesebben ver, de nem érzem, hogy félek. Így fordulok felé és hallgatom őt, miközben rosszabbik lábam dörzsölöm meg combomnál.
- Hogy így „leestem”, tényleg nincs magasan. Köszönöm, hogy gondoltál rá – mosolyodom el, mielőtt folytatnám. - Lehet sietni akartam, de nem azért, hogy szabaduljak. Mármint, nehéz, meg minden, de nagyon örülök, hogy segítesz és itt vagy, még ha nem akarom az idődet végtelen ideig lopni. De akkor lassabb leszek, tapogatok – bólintok, hogy megértettem mit akar mondani, főleg azt, hogy előröl. Semmi sem megy azonnal, nekem meg néha nagyon nincs türelmem és ezért maradnak félre a dolgok. Most azonban nem. Kihúzom magam, fordulok és megyek a léc elejéhez.
- Milyen süti a kedvenced? - mert semmi sincs ingyen és szeretném majd meghálálni is a dolgot majd. Közben fellépek a lécre, megkeresem az egyensúlyom, majd karjaim oldalra kitárva lassan elindulok. Az első lépések egész jók, de nem mondom, hogy nem inogok meg újra és újra. Jó ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Egyszerre szeretném azt, hogy a kisdiák jöjjön vissza, hogy menni kell vele és azt, hogy itt legyek. Olyan vegyes az egész, mert mégse futhatok el, ha valaki kicsit problémásabb, elvégre a jelvényhez nem csak térképnek meg információs pultnak kell lennem, hanem… a rend őrének, vagy minek. Nyelek egyet, elengedem az egészet és próbálom azt képzelni, hogy a tag csak átlagos, nem fog harapni. Jó vicc, nem?
- Nem, dehogy! - vágom rá azonnal, de talán egy árnyalattal magasabb hangon. Komolyan, inkább szellem, de ez itt és most. Túl egyszerű és igazából… valahol mégis annyira tipikus. Ki más, ha nem egy ilyen alak?
- Nemérdekelmostarejtvény. Nézd már – hadarom és sziszegem összeszorított fogaim közül, mintha csak vigyorogni akarnék és finoman mutatni arra, hogy ne a srácot, csak azt az átkozott táskát nézze. De nem. A rohadt szfinx most a fontos. Hát kiabálnom kellene? Remek, hogy kitalálta, akkor sem érdekel most a bejutás. Sóhajtok egy nagyot, olyat lemondóan, hogy vagy én mutatok rosszul, a kommunikáció a rossz, vagy nem tudom. Lehet kerek perec ki kéne mondanom? Logika, Zente, logika.
- AZ – nem kiabálok, de suttogásom nyomatéka megfelel annak. Kit érdekel a helytelen válasz, szinte már legyintek a szfinx felé, hogy adjon még öt percet. Most mi lesz? Augustine lép közbe, löki be a választ, de egyikünk sem lép be rajta, így megint csak sértett szóval sürget minket a portré, hogy betérünk-e vagy sem. Arra nem jön válasz. Zalán böki ki végre, vagyis kérdez, én meg jelenleg csak biodíszlet vagyok. Találta. Ahha. Mondjuk lehet van benne valami, mert megeshet, hogy elejtette és… de akkor miért van ott? Miért nem dobta ki? Nem hiszem, hogy neki ekkora érték lenne, bár ki tudja, lehet tetszik neki. Akkor viszont gáz van.
- A becses megtaláló jutalmat érdemel – az én tenyerem is izzad, de igyekszem valami falként állni a kettő között, hogy semmi ne fajuljon el. Hátha. Egy kicsi esély akad rá, nem? - Égre-földre kerestük, szóval, az nagyon szuper lenne, ha vissza is kapná a tulajdonos. Szóval… - most mi legyen? Nyúljak oda vagy Zalán? Rá is pillantok, jelenleg azonban kapaszkodik a táska szíjába. Így én lépek egy kicsit előrébb és nyújtom a kezem. Tudom, hogy tervez valamit, annyira érzem, de akkor kapjam én az elsőt. - Kérlek – teszem hozzá, hátha, valahol mélyen, egy haloványan meghatja. Vagy ha betegre röhögi magát, akkor már lesz idő visszaszerezni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Annyira nem akartam sosem ilyen helyzetbe kerülni, ennek sóhaj keretében adok hangot. Azonban azt nagyon is jól tudtam, hogy nem kerülhetem el, amint rám tették a jelvényt. A bátyámra jobban illene, bármelyikre, de én kerültem képbe. Azt hiszem, ez a legnagyobb öröme most Augustine-nek, mert én nem vagyok egyik bátyám sem. Nemhogy nem verekedtem sosem, de átkozódni sem, így aztán most ha itt lenne bármelyik, lehet a fejét fogná, hogy mibe kevertem bele magam. Igen, lehetne rosszabb is, de most jelenleg ez a legrosszabb hely a világon számomra. A fejem rázom meg lágyan, hogy nem ilyenre gondoltam. Az ég óvjon attól, hogy a hajához érjek, még a végén tényleg megadnám azt az okot, amit olyan kényesen ügyelve harap el és mégis, mindent értek belőle.
- Nem, nem, dehogy nézlek annak. Félreértesz – szusszanok egy nagyot. Okot, persze. Biztos adok, csak én nem hiszem majd annak. - Nyilván Zalánnak is van valami a megtaláló számára, de öhm, akár oszthatok ki pár pontot is, ha szükséges. Mást nagyon nem tudok adni – bár szinte borítékolhatom, hogy ezzel akkor sem hatom meg, ha ezer pontot vésetnék a neve mellé. Amúgy sem adhatok, javasolni maximum, de az is valami – lenne, ha nem róla lenne szó. Egyelőre elengedem a dolgot, Zalán lép úgy is, de hát… várható volt, hogy ezzel nem oldjuk fel a szívét és lelkét. Ó nem, egyre jobban fog szórakozni rajtunk. A szfinx türelme is véges, hiszen nyitott ajtó előtt ácsorgunk, neki pedig biztos nincs erre ideje, azonban egyelőre eszem ágában sincs belépni.
- Nem hiszem, hogy ez pótolható – motyogom inkább magamnak, mint neki, majd nyelek egy nagyot. Prefektus vagyok, olyan, akinek szavát ugyan nem rettegik, mégis muszáj lenne valamit tenni. Mit tudnék hát? Megbékíteni? Őt? Halálomig próbálhatnám.
- Nagyon köszönjük azt, hogy előre engedsz. De előbb szeretnénk ezt az egész félreértést megoldani. Neked… bizonyára nem ér sokat a holmi, de szívesen hozok neked bagolytollat akár – ezzel egyetemben nyújtom kezem a hátizsák felé. Komolyan. Ha unja, ha nem, legyen vége, én pedig éppen az életem teszem kockára. A barátokért bármit, mondani szokás, hát itt most nagyon is teszem. Az, hogy elérem-e a tollat, megragadhatom, egyelőre vágyálom, ha Augustine tényleg unja, akkor talán hagyja is. Nem remélek sokat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Nem hiszem magam különösebben okosnak, sőt, annak sem többnyire, de ez azért most jót tett a lelkemnek. Vagy az agyamnak. Lehet mind a kettőnek. Bár nem mondom, hogy könnyű volt, vagy azt, hogy nehéz, inkább illetném azzal, hogy igencsak gondolkodni kellett. Észre se veszem, ahogy telik az idő, tanulásra tett kísérletem pedig azt bőven kútba fulladt, ezt azonban, valahol sejtettem is. Nem volt meg a kellő motiváció, bár simán kinézem sokakból, hogy hagyták volna a fiút egyedül érvényesülni és szenvedni, mert inkább a könyvekkel töltötték volna az időt, meg a tanulással. Nos, mondhatni, szerencsésen járt velem, mindig segítségre készen állok – ha ezzel megúszom a magolást.
- Jaj, azt azért ne – nevetek fel, de komolyan nem szeretném, hogy veszekedjenek emiatt. Persze megértem, hogy munka van vele és nem is kicsi, de harag mégsem kellene. Tényleg jó lenne kincset felfedezni, találni, bár nekem ahhoz sok közöm nem lenne. Megnézném, elismerően bólogatnék, de az Zaláné. Így aztán, mondhatni tét nélkül segítek, annál nagyobb elánnak. Nem tántorít el semmi, így leltem meg az újabb útmutató darabjait. Bár majdnem észre sem vettem, hiába akarta kiszúrni a szemem, hogy ott van, de ezért dolgozunk csapatban, hogy könnyebb legyen. Megállva aztán a betűk következnek, szép sorban, rendezetlenül.
- Szerintem is. Csak rettenetesen kusza. Ez nagyon alapos rejtvény, annyi fix. Mint azokban a krimis történetekben, minden apróság valami mögé rejtve – nem nagyon láttam, olvastam sok ilyet, de ott szoktak a főhős elé ilyen rejtvények kerülni. Együtt agyalunk a betűk felett, amelyek elsőre aztán mindent kiadnak, csak azt nem, amit kellene. Fájóan sóhajtok fel, hogy fejem már kezd zsibogni, talán éppen ennek hatása, hogy végül kipattan valami. Talán jó is.
- Megnézed? - nézek utána, miközben a könyvtárossal beszél és már jön is vissza. Vagy úgy! Ez a könnyebb út, hogy aki érti mi hol van, tudja is. Csak nekem nem esett le egyhamar. Fáradok talán. Így követem, ahogy lépked a könyv helye felé és leemeli. De nem kell kinyitni, nem volt a mélyébe rejtve nagyon a papír, amely a földre hull. Ő volt a gyorsabb, így már csak odahajolva figyelem, hogy mit szed fel és mi áll rajtja. Ajkaim mozognak picit, ahogy olvasom a verset, majd megakadok.
- Jaj, ezekhez hülye vagyok. Remélem nem elemezni kell – vannak benne rímek, eddig jutnék. De hogy az milyen meg mi és hogy, na azt már senki se remélje tőlem. Lehet inkább a tartalma a fontos? Pár percnyi csendesség után nyögök fel.
- Fogta a kincset és rejtvény mögé zárta. Ó! Sejtem. Ez a vers szerintem apukádról szól. Vagy valami rokonodról – bólogat, mert hát ő csinálta a rejtvényeket, ő indította el a kalandon, csak nem valami ősi, isten tudja mikor élt levitásra. - Neki is van könyve? Vagy ami róla szól? Sajnos nem tudom a nevét – de talán a családnév elég. Az életrajzokhoz megyek és kutatni kezdek, ha valami vele kapcsolatos, itt kell lennie. Legalább annak, hogy hol a kincs.
- Hát… lehet most nem voltam okos… Hogy hívják őt?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Néha tényleg úgy érzem, hogy nem illek a sorba. Engem elcseréltek, valaki másnak kellene helyettem a család legkisebb ékének lennem. Mert bennem semmi plusz nincs, mint a többiekben, erre a lécen kezdek rájönni. Vagy mondjuk az is lehet, hogy egyszerűen elfogyott minden, amit „választani lehetett” és nekem jutott az, ami a maradék. Nem tudom, erről még nemigen beszéltem senkinek és lehet nem is tudnék. Nehéz. Az is nehéz volt, hogy Darya-nak erről szóltam és felhoztam, mert ugye, mindenki szereti magát jól látni. Jónak. Aztán amikor akadály kerül elé, akkor meg csak pislog, hogy fogalma sincs, hogy oldja meg. A pálcamozdulataimmal nincs gond, ha nem is leszek mestere, de minden más… ezen kell most dolgozni.
Dolgoztam és ahogy az várható volt, le is csúsztam róla. Nem félek, csak kicsit, érzem a gyomromban azt a kis görcsöt, amit ilyenkor kell és lehet, de elillan, mert itt van valaki és figyel rám. Mindig volt valaki, aki figyelt, talán ez is hátravetett kicsit, hiszen önállóbbnak kell lenni. Mindig egy kicsivel jobban. Eleget botladoztam életem során, de még így sem teljes és ha lehet hinni annak, amiket mondtak, sosem lesz. Ahogy idősebb leszek vagy éppen elhízok, úgy lesz rosszabb, de ameddig tehetek ellene, igyekszem. Mindig igyekszem. Gyengeség. Lassan de biztosan megint rám tör. Rámosolygok majd kicsit lelazítom magam, teljesen, ahogy kezdtem. Szusszanok, azonban nem bírom tartani, kicsit kitör belőlem az aggály, ami feszít. Engedem a szavakat, majd sütöm le a tekintetem, ahogy megszólal. Igaza van, én meg… hallgatom.
- Nem haragszom rájuk, ne érts félre – mert nem. Néha mérges vagyok, nem akarok a testvérük lenni, de hamar elmúlik szerencsére. Marad az, ami mindig. Felnézek rájuk. - Tudom, hogy nem egy perc vagy egy nap. Csak… olyan könnyűnek tűnt és még ez sem az. Nem vagyok türelmes néha magammal – sóhajtok egy nagyot. Elharapom a gondolat többi részét, miszerint: erre sem vagyok képes. Bólintok egyet, alapokat ad, igen. Ez kell. No meg az orosz mentalitása, annyi szent.
- Igenis, asszonyom, máris! - azzal ahogy fordít, nem is ellenkezem, úgy megyek a léc elejéhez és állok fel rá. Megint kitartom a kezeim, keresem lábaimmal a pontot, majd elindulok lassan.
- Jó, mert hozni szeretnék neked és tudnom kell – ne foglalkozzak vele, jó. Csak a léccel. Elhallgatok és tényleg koncentrálok a lécre. Haladok előre, majd még tovább. Kétszer csúszok le, huppanok a földön, de mind a kétszer szó nélkül sétálok előre és állok fel. Talán már látni is, hogy kicsit kezdek sántítani, ahogy fáradok, viszont nem adom fel. Kitartom a kezem és ha meg-meg is állok, arra eszmélek, hogy a léc végén állok. Nincs tovább előre. Óvatosan ugrok le, mint egy tornász és pördülök meg.
- Tádááá! - nevetek fel, felszabadultan. Mert végre sikerült. Bár kétlem, hogy ennyi lenne, azt is, hogy le kellett ugrani. De akkor majd folytatom innen. - Mikkel lehet még erősíteni? Mármint, milyen gyakorlatokkal? - mivel nem tudom menni kell még-e vagy sem, csak kérdő tekintettel állok a végén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Egy szerencsétleneknek járó mosollyal vonok vállat, azt mutatva, ezt én sem gondoltam komolyan. Mindent megteszek, amit tudok. Még az is átfut a fejemben, hogy egyszeriben lelopom, míg a srác menőzik és dumál, majd eltűnök és később visszaadom. Bár lehet, hogy miután ez megtörténne, el kéne mennem a temetőbe parcellát nézni.
- Én mindent értek, nagyon is jól. A logika is ezt mondja, csakhogy, neki szüksége van rá. Ha visszaadod is jobban fog vigyázni – de igazából már hallani lehet, hogy nem tudok mit tenni, elengedtem a dolgot. Mondhatok én bármit, ha térdelnék is előtte, akkor sem lenne esélyem, csak végképp megaláznám magam. Ha eddig nem tettem meg. Épp mégis szóra nyitom az ajkaim, amikor látom, hogy Zalán motoz valamit. Csak nem…? Igyekszem feltűnéstől mentesen felé pillantani és elkapni, ahogy ajkai formálják azt az egy, végzetes szót. Nagyra nyílnak a szemeim és már tiltakoznék, ne, ne, meg ne próbálja. Azonban, erre már nincs idő. Pár pillanat múlva elszabadul a pokol.
- Ne! - kiáltok fel, körülbelül akkor, amikor elhangzik a varázsige. Augustine taszít rajtam egyet, lábaim akadnak össze, majd veszítem el a talajt és igencsak kényelmetlen csattanok a padlóra, nem egészen a fenekemre, inkább oldalvást, a combom kapja a legtöbbet. A szakadás és a táskából kiömlő, leömlő hangok közepette zihálok párat és igyekszem a leghamarabb talpra szökkenni. Kezemet támasztom a padlóra, kicsit szerencsétlenkedek, miközben remélem, hogy Zalán lesz a gyorsabb.
- Oda be, oda be, o… ohh nem, ez nem – nekem nem itt a helyem. Mégis, pár pillanatra földbe gyökeredzik a lábam. Felkiáltok, amint a karját kapja el és rántja ki, szinte biztos, hogy eltört, de ha nem, akkor sem kellemes. Ekkor végre tudok mozdulni, mert felfogom, mit kiabált felém. Ide a HV kell.
Majdnem átesek a küszöbön és finomnak nem mondható szavakkal tessékelem arrébb a hirtelen odatömörülő bámészkodókat. Toporzékolva forgok körbe, majd torpanok meg a csodaóra előtt: ezek szerint nincs messze. Csatt. A hideg fut végig a hátamon, ahogy visszafordítom tekintetem arra, mit művel épp Augustine vele. Elsápadok, talán menten el is ájulnék, ha egy lennék a tömegből. És a legfőbb, egy sem lép oda. Egy sem, csak bámulnak. Hirtelen engem is harag önt el, megragadom hát a mellettem sápadozó levitást.
- Ha nem akarsz életed végéig WC-t pucolni mágia nélkül, most azonnal elmész Keserű professzorért a prefektusi csellengőbe. Ne bámulj így, mozdulj! - kiabálok szerencsétlennel és úgy tolok rajta, ahogy nem kéne. De remegek, valahol a sírás határán. Még utána kiáltom hogy merre menjen, majd reszketeg lépésekkel indulok vissza. Ha itthagyom Zalánt, megöli. Ebben biztos vagyok.
- Hagyd… hagyd békén – olyan vékony a hangom talán, mint egy kislánynak. Sőt. Nem merek varázsolni, mert egy pajzs jól jönne, de tudom, most képtelen lennék rá. Csak pár percek kell nyerjek, ha meg nem hozza a tanárt… akkor bajban leszek. - Elég! - kiáltok, de ez sem ér semmit. Zalán bátor volt, én pedig prefektusként mindjárt összecsinálom magam. Ekkor, végképp nem gondolkodva, már azt sem tudva mire jó ez, Augustine mögé kerülve próbálok a hátára szinte, a gyilkos karra akaszkodni. Miért nem segít senki? Talán a srác is érzi, hogy harmatgyenge a szorításom, inkább ölelem magamhoz a végtagot és sírás közeli állapotban bámulok rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Lassan kétlem, hogy találok bármit is, de legyen úgy, ahogy ő mondja. Már annak is örülni fogok, ha a fele sikerül, legalább az irány legyen meg, onnan pedig könnyű lesz kitalálni, merre és mit. Vagyis könnyebb, maradnék reális. De előre se ő, sem én nem tudhatom, azért mégis jól esik az, hogy bizalmat fektet a dologba és legalább szavakkal támogat. El is mosolyodom a dologra, aztán bólintok párat, miközben a motoszkáló Tüskét nézem.
- Azt hiszem nekem is évek kellenek majd, de köszi. Igyekszem – ezt igazából otthon is mondtam már, teszem amit tudok, meg amit kell, végül pedig ami kisül belőle, az lesz a jó megfejtés. Tippelni nem szeretek, valahogy lelomboz ha nem sikerül, ezért nem is fogadok dolgokra vagy teszek lottót, bármit. A szerencse nekem bőven elég arra, hogy megoldják a napjaim pozitív végét, vagy közben ne érjen semmi gáz.
- Azzal lesz munka, könnyen elmászik mindenhova – nevetek fel, hiszen elég Tüske és máris nem fog olyan könnyen menni az, hogy ne a tanulnivaló érdekeljen. Jó, akad amikor nem muszáj, mert laza a tananyag, azonban sokszor, túlságosan is nehéz és azért nem megy. Ami a kettő között van? Változó.
Most is sokkal könnyebb másról beszélni és másra gondolni, bár most pont nem arról volt szó, hogy együtt tanulunk. Most csak a véletlen és a direkt miatt kerültünk egy asztalhoz és egyikünk sem görcsöl a könyvei miatt. Néha ez is kell és úgy látom, hogy a lány ellenére sincs. Legközelebb azonban, fogadom meg magamban, majd a tanulással „zaklatom”.
- Az a gond, hogy de. De igazából nem baj, mert van, amikor én is nevetek rajta, magamon. Ha meg bánt is, arról se kell tudniuk – akkor és ott nem. Elmondom másnak, vagy csak elengedem és elfelejtem. Nem mindig egyforma ez sem, és ez a jó. Ha mindent nagyon a lelkemre veszek, az simán meg tud betegíteni és akkor semmihez nem lesz többé merszem. Úgy pedig nagyon nehéz lesz megtalálni, hogy miben vagyok jó.
- Nem vagyok az. Tudom. Van egy kis hiba az egyensúlyommal meg a lábammal. Tudom, repülni kell, de fent sem biztos, hogy minden rendben lenne. Marad a biztonsági játék, ahol csak hobbi. Nem fogom összetörni magam, ígérem – mosolygok megint rá. Milyen szép a lelke, hogy ennyire aggódik! Aranyos lány, a maga bátortalan módján mégis nyitott és érdeklődő. Bár tudom, hogy nem én vagyok a zsánere, annak nagyon is örülök, hogy barátok vagyunk. Vele is lehet sok mindenről beszélni és mindig lelkes.
- Elhiszem én – nevetek vele, halkan, mert igaza van, ez egy könyvtár. – Az már eleve jól hangzik. Nagyon nehéz, de én tudom, hogy neked menni fog – mert hát, nem buta, nem is egyszer lett iskolaelső. Ő tud koncentrálni és azzal már nyerő, hiszen ott nagyon oda kell figyelni. Ezért is nem merek én ilyenekre gondolni.
- Fogalmam sincs. De tényleg – lehet semmi leszek, főleg úgy, ha elkések. Csak azért nézek az órára, mert pakolni kezd, ekkor esik le, hogy nekem igenis dolgom is van. Basszus! Nem baj, egész időben vagyok, viszont így pakolok én is, végül pedig Tüske is a kezembe kerül.
- Érdekel a történelem, a sport, a varázslatok. Lehet ezek közül valamelyik – ecsetelem kifelé menet majd a folyosón tovább bontom ki, épp most mi a kedvenc történelmi pillantom. Úgy látom halálra se untatom, így folytatni fogom majd legközelebb. Elköszönve, mosollyal sietek végül a cél felé. És még tök időben.

//köszönöm a játékot!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hiába nézem a kereteket, semmi sem hangzik úgy, amely nekünk kellene. Az oké, hogy a versben ez az utalás van, azonban nem rejt újabb kötetet rejtvénnyel. Kár. Egészen megszerettem az anagrammákat, simán csinálnék még párat, még ha Zalán lehet addigra biztosan befonná a szemöldökét. Bólintok a nevére, aztán el is engedem ezt a vonalat. Figyelem a papírt, majd hallgatom őt, ahogy hangosan gondolkodik.
- Nem ő a lovag? Én azt hittem simán ő az – madárral nem akartam asszociálni rá, megtette saját maga, ezek szerint. Nos, ebbe belekötni nem tudok, nem az én művem, de rendesen bele fogok őszülni, mire kiszedek belőle bármit. Ő biztos, én bizonytalan, azonban ezt nem osztom meg egyelőre vele, mert ki tudja, lehet menet közben jön meg az ihlet. Az államat vakarom, hátha ezzel megsürgetem azokat a gondolatokat. Hátha. Felsóhajtok inkább és fejem emelem meg, amikor ismét megszólal.
- Hát ezt eddig is tudtuk, hogy valamit elrejtett – vagyis, nagyon arra utalgattak, hogy kincs vár a végén, vagyis, inkább én reméltem, hogy ennyi agymunka után minimum jár valami. A szám, jobb esetben. - Hajaj. A valahol az nagyon tág, rengeteg terem, hely, ajtó – rágni kezdem a nyelvem és fel-alá járkálok, mintha muszáj lenne. Nem távolodom el tőle messzire, megállva pillantok felé, ahogy a kérdés elhangzik.
- Lehetséges. Azt kér minden bejárat a házakba. Van egy folyosó, ahol páncélok vannak, Páncéllovagok folyosója. Ez az egyik tippem, a másik viszont már talán jobban ideillik. Vannak helyek a levitás körletben is, amik titkosak. Ha jól hallottam, van egy rejtett helyiség, amibe dolgok vannak és ott kér jelszót. Talán az – sosem néztem meg a helyet, csak azért tudom, mert bemagoltam minden urban legend dolgot, miután jelvényt kaptam és az egyik alsóbb éves oda tűnt el pár órára, mert nem tudta, hol jut ki.
- A harmadik tippem, hogy kell még egy könyv, amiben leírja, hol van. De az már lehet sok lenne. Menjünk, induljunk el a kastélyban vagy azért nézzük meg, hátha van még egy kirakós? - hosszú séta lesz vagy sem, több válasz van a fejében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Szerencsére nem úgy ismerem a tanerőt, mint akinél ezzel írtam alá a halálos ítéletemet, úgy az elkövetkezendő összes tanévre, még akkor is, ha leadom az összes tárgyát. Vannak tippjeim, hogy kinél kaszáltam volna el magam, vagy épp egyenesen jobb, ha sírgödröt ások szívószállal. Szerencsére azokat a tanárokat nem is látom itt, a közelben főleg nem és remélem akármennyire is tűnik haragosnak az a folt, én bennem semmi ilyen nincs és nem is direkt műveltem. Sóhajtok egyet, kettőt, ezzel nyugszom le igazából, bár még mindig kicsit szorít a gyomrom. Tényleg én leszek, vagyok a család bénája, aki élete végéig majd csak nézegeti azt, hogy mások boldogok, mert mellém és a szerencsém mellé senki nem akar majd szegődni
- De, ha megnyugtató a gondolat, olyan alakja van, mint egy virágnak – tessék, itt a paca teszt, bár kicsit fura alakja van néhol, elmegy egy sajátos mintának. Nem mintha ezzel bármit is megoldottam volna, sőt, jobb sem lesz, de próbáljuk vidáman felfogni azt, ami történik. Akkor nincs keserűség. Annyira. Azt már azért nem ajánlom fel, hogy festek a közepére valamit, meg kiegészítem – bár van zöld és sárga ital is, majdnem az előbbit választottam –, nem hinném, hogy a poénnak lehet ekkora fokozása. Bár ki tudja, a maga módján elég laza ő, csak éppen nem akarom eljátszani ezt.
- Örülök. Vagyis csak annak, hogy nem haragszik és lesz ebből büntetés vagy bármi. A foltnak nem. Nagyon béna vagyok – mormogom a végét, magamat megfeddve, hogy innentől majd jobb, ha erre is figyelek, mert nem éppen jó taktika csajozni az, ha mindenkit leburogatok. Lehet a vizes-póló nyerő ötlet, csak nem így, nem szörppel, meg nem a tanároknál.
- Hát, szerintem is – nevetgélek egy sort azon, hogy látványosan járatja a tekintetét rajtam és a folton. Én se merném bevállalni. A saját ruhámmal még hagyján, bár azt sem itt, a tömeg közepén, mert ki tudja, mi történik. Őszintén? Legjobb tippem, hogy a folttal együtt magát a felsőt is eltüntetném, amit bizonyára sokan díjaznának, de na, nem szabad. Így, pálca a helyén marad, akad jobb ötletem, mielőtt gondolom menne szórakozni. Ki vágyik gyerekek társaságára, amikor itt van egy rakás felnőtt?
- Szuper – mégis örülök annak, hogy ha nem is oldottam meg a problémát, de valamelyest mégis kompenzálom. Gyorsan kikérem a vizet, magamnak limonádét, mert annak kevésbé fogós a színe, mégsem víz, majd óvatosan nyújtom végül felé. Igaz, várni kell kicsit, de nem mentem messze a sortól és azóta szerencsére rövidebb is lett.
- Semmi különös, kíváncsi voltam, milyen ez a mulatság. Úgy volt, hogy jön a szobatársam is, de neki mostanság nincs sok kedve ilyenekhez. Azt hiszem szerelmi bánata van vagy micsoda. Nem nyüstöltem inkább – kortyolok egyet, arrébb állva, hogy a sorhoz igyekvők ne lökjenek fel és önthessem ki megint az italom. - Nem, nagyon nem. Csoda, hogy eddig nem buktam meg, olyan nehezek. Talán majd idén. És a tanárnő? Gondolom szokott kapni vicces válaszokat. Tökre név nélkül, de melyik volt a legviccesebb?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Tehetetlennek érzem magam és az az egészben a szörnyű, hogy az érzés most nem is csal. Nem vagyok még köszönőviszonyban sem azzal a súlycsoporttal, ami Augustine-t jelenti. Sem erő, sem tudás, bár őszintén, a mágia részt a srác kihagyja. Azt kell mondani, hogy egy mágiával teli helyen bőven elég meglepetést tud okozni a nyers erő, hiszen senki sem számol vele. Kényelmesebb pálca mögé bújni, átkokkal dobálózni messziről, aztán valaki mégis ott terem és…
Sikoltozhatnék mint egy kislány, ámbár megpróbálom megtenni a lehetetlent: kezembe venni a történet végső fejezetét és elirányítani valakit a Házvezető felé. Nekem kellene menni, viszont tudom, hogy azzal iszonyatosan sok időt adok a srácnak, hogy Zalánt addig üsse, míg komolyabb baja nem lesz. Vagy rosszabb. Most minden iszonyatos forgatókönyv lepereg, mire eldöntöm, most az egyszer hangom felemelve, szó szerint utasítok valakit, hogy azt tegye, amit én akarok. Nem kérek, nem közlök, megjegyeztem az arcát és ha nem úgy lesz, marad az eszemből valami, meghálálom vagy épp honorálom amit kell. Viszont az biztos, hogy itt kell maradnom. Muszáj. Torkomban dübörög a szívem, a gyomrom kavarog a látványtól. Nemigen láttam még verekedést, verést, bármi komolyabb erőszakot. A vért látom villanni, amelytől az émelygés erősebb. Remek. Taktikai hányás?
Végül aztán korántsem gyomortartalmammal akarom megállítani a srácot. Magam sem tudom miért így, inkább tűnik ölelésnek az, amit művelek, de megteszem. Sípol a tüdőm vagy én magam vinnyogok, nem tudhatni. Az biztos, hogy az utolsó ütés abbamarad, megakad. Már megérte… Zalán is végre levegőt kap, bár az arca, amit látok pár pillanatig, semmi jót nem ígér, sőt. Ha lehet, még sápadtabb leszek, mint eddig, mégis jobban sarkall arra, hogy ne eresszem Augustine-t. Egy lökést érezni, nem tudom, hogy a fiú akar ledobni vagy éppen az aligha hallható bűbáj az oka, de lejjebb csusszanok. A lábam mégis az égbe emelkedik pár pillanatra, mert ugyan a pajzsbűbáj nem lök minket a terem másik végébe, most végképp enyém a figyelem. Nyekergek valamit, talán káromkodás, talán ima, ahogy lerázza a karjaimat magáról. Ujjaim görcsösen marják a levegőt, amolyan utolsó próbálkozásként, mintha én is az öklöm akarnám használni. Felordítok végül, vagy épp ez a sikítás, ahogy a másiké érkezik arcomba. A fájdalom, mint az üvegen végigfutó, pókhálószerű repedések, úgy futnak végig arcomon. Hátratántorodok szédelegve, ahogy arcom elé kapom kezem. Érzem, hogy valami meleg csordogál ki orromból és levegőért kapkodok. Vérzik. Ő pedig jön.
- Elég, e.. elég… megkaptad.. meg – amit akart, nem? Megkapta az átkozott. Ahogy megragad, úgy kapaszkodok karjába, hátha le tudom addig fogni, míg végre ide nem ér valaki. De legalább velem foglalkozik. Az önfeláldozó barom szerepe jól áll nekem, míg végül győz az ősi ösztön: megpróbálok kifordulni a fogásból, bár ez inkább tűnik vergődésnek. Ha megütném… halál fia lennék, így csak eltolni, ellökni próbálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

nem jó napok, nem jó hely

Ez nem lehet igaz. Csak egy rémálom. És mégis valóság, hogy extra beadandót kaptam, Bájtaltanból és Mágusjogból is, mert nem figyelek. Valóban nem, valahogy a koncentrációm mostanság teljességgel odalett. Mióta az az incidens megesett a portrénál és bent, sikerült magamra haragítanom olyasvalakit, aki nem felejt és nem rest emlékeztetni sem engem, minden változott. Én nem akartam sosem nagy port kavarni, vagy éppen balhét, viszont Augustine igen. Noha nem ver el egy sarkon befordulva vagy éppen máshol, épp elég az, ami: kezd nagyon átfordulni a világ. Reggelente nincs kedvem kimászni az ágyból és elindulni, nemhogy órára, hanem úgy a folyosóra sem. Már a körlet sem az a hely, ahova szívesen megyek ki, jobbára szobámba zárkózom be, remélve, hogy azt nem találja meg, főleg nem a kilincset. Hunornak sem mondtam el, hogy mi a helyzet, egyszerűen hivatkozom arra, hogy ez az új évfolyam annyira nehéz, hogy muszáj sokat tanulnom. De ez nem igaz, mert nem tudok arra figyelni. Azon vagyok, hogy írok haza, vegyenek ki, vigyenek más helyre, azonban nem merek ilyesmit papírra vetni. Még arra sem volt merszem, hogy a testvéreim közül bárkinek szóljak. Egy Somogyi, aki nem tudja magát megvédeni? Szánalmas.
Ahogy ma, órák után, mérgesen, csalódottan indulok vissza a szobába, megakadok a klubhelyiségben. Ott trónol és már hangját hallva liftezik egyet a gyomrom. Talán ha közel mennék, kigáncsolná a lábam, azonban egy vicsornak is elmenő mosollyal hirtelen nekem más dolgom akad, máshol, messze innen. Szinte a kastély másik felééig menekülök, remélve, hogy túl lusta felemelni a valagát, hogy utánam jöjjön. Vagy csak nem találta meg Zalánt? Gyomrom szorul egyet, hogy mint prefektusa, nekem kellene kiállnom érte, meg ilyenek, de… de, erre sem vagyok képes. Most, hogy nincs itt, válogatott szitkokat gyárt az agyam, átkokat ismer és akár még ütne is, de ha ott van, akkor semmire sem vagyok képes. Francba.
Ledobom magam a társalgóban, bár nem idilli hely a tanulásra, sokan járnak erre, lehetséges, hogy a sok szemtanú nem lenne neki sem jó ötlet. Tessék, megint ezen agyalok. Inkább kipakolok, kicsit szipogva, majd a jegyzetekre nézek: hiányos, így kellenek a könyvek is. Elfoglalok egy asztalt, oda sem neki, csak ekkor döbbenek rá: fogalmam sincs, hogy mi van előttem. Teljesen kiment a fejemből. Mormogva túrok hajamba, fektetem a fejem az asztallapra és fogadom el a sorsom: nekem itt végem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

nem jó napok, nem jó hely

Szerencsémre az idő még annyira kegyes, hogy a legtöbben kimenjenek vagy egy napos ablak elé, bánom is én hova, de aligha van tömve ez a hely. Pedig legutóbb leülni sem tudtunk, pedig akkor csak egy kártyapartit akartunk lezavarni az egyik évfolyamtársammal, végül a földön kellett ülni, de volt közönségünk. Döntetlen lett, a revansra azonban várni kellett, mert közbe szólt egy olyan fura és lehetetlen dolog, mint a szünet és az év vége. Idén még nem volt sem kedvem, sem időm rá, hogy szóljak neki, a mostani helyzeteket nézve lehet nem is lesz. Már csak az kéne, hogy valami nyílt helyen találjon meg Augustine és akkor le se vakarhatnám magamról, plusz, tuti lenne a bukás. Másrészről viszont, nagyon is jó lenne ismét olyan dolgokat tenni, mint játék, szórakozás, meg úgy a közösségi élet. Nagyon jó.
Belesóhajtok a jegyzeteimbe, hangosan, úgyse zavarok vele senkit. Valaki nevet a hátam mögött, de pontosan tudom, hogy azért, mert a felsőbb éves srácokat beszélik ki. Az egyik állítólag randira hívta, így kötelezően most fel kell sorolni az összes nevet, akik ott vannak és hogy ki milyen. A fülemre csusszannak a tenyereim, hogy ezt nem kívánom most végighallgatni, tekintve, hogy annyira sem érdekelnek, mint az, hogy megbukom-e idén vagy sem. Az sem segít, hogy fejem van a papíron, mert minden hiedelemmel ellentétben nem mászik bele a tudás a fejembe.
Az ajtó nyílik, egyel vagy kettővel, hárommal többel vagyunk megint, de nem emelem fel a fejem, hogy megnézzem ki az. Próbálom elnyomni, hogy ő az, akit nem várok, mivel azonban csend kíséri egyelőre, biztos más az. Érezze jól magát helyettem is. Nem telik bele sok időbe, míg a lépések közelednek. Kicsit görcsbe rándul a gyomrom, majd végül csak könyvek landolnak az asztalon. Leeresztem a kezem, mire látom, hogy pár színes tincs került a papírokra, meg egy kedves arc mellém. Sokkal jobb látvány, mint más, így arcomra egy halovány mosoly kerül, miközben felegyenesedem. Kissé kócos tincseim rendezem hátra, majd megrázom a fejem. Lehet kicsit sápadtabb vagyok, ezt elismerem.
-Szia Margaréta! Uhh nem, nem vagyok rosszul. De köszönöm – fordulok immár felé, fáradt kissé, de barátságos képpel. - Igazából a tanulás fáj, attól szenvedek – javítom ki a szavait, leginkább csak annyival, hogy számomra helyes sorrendbe pakolom őket. Sóhajtok végül és a halomra nézek, amit rendezni kezdek, hogy elférjen az övé is.
- Bocsi, máris rendet rakok – mondom felé pakolás közben. - Csak sikerült begyűjtenem egy-két extra feladatot, mert… - harapom el a mondat végét, majd inkább legyintek. - Csüccs le – mutatom, hogy immáron neki is akad hely bőven. Nem, nem panaszkodhatok, hát hogy néz az ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Patthelyzet. Nekem. Neki nem, mert Augustine olyan helyzetben van, ahol csak nyerhet. Zalánnak nincs már ereje támadni, már ha tud, legalább pálcával, nekem meg lelkierőm nincs hozzá. Ennyi testvér mellett az ember elhiszi, hogy nincs semmi gond és erős, kitartó, amiben lehet, abban ügyes, mert eddig ez volt neki mondva. Most meg… semmit sem ér. Semmit. Erre kell rájönnöm, hogy az ilyen alakok semmit sem érek és értem soha. Nem is tudom, hogy hogyan jutott eszébe Keserű profnak az, hogy rám aggassza ezt a vacakot, nem valaki olyanra, aki nem tojuk be, ha valaki hangosabban szól hozzá. Mondjuk, a kiabálással nem lett volna semmi gond, el se sírtam volna magam, ellenben azzal, ami történt, történik… Foghatom a fájdalomra, amely arcomban lüktet, orromat csavarja, hogy szemeimbe könnyek szöknek. Megérzem a fémes ízt, ahogy eléri a számat, időm nincs azonban törölgetni. Augustine megragad, hiába próbálok kifordulni, hiába gyakoroltam, hogy egyensúlyom maradjon, nem lehet a fizika törvényeit megkerülni: úgy tud velem bábozni akár, ahogy tud. Erősebb, hiába van tudomásom arról, hogy velem egy évfolyamon, ez meg sem látszik. Nyilván éveket ismétel, fenét se érdekli ez most, amikor azt akarom, hogy lehető legmesszebb legyen tőlem. Hiába.
A gyomromba érkező ütésre nyögök fájdalmasat és húzom magam összébb. Kezem odatéve, a másikkal a számat befogva próbálok nem sikítani és legyűrni a hányingerrel együtt jövő bármit is. Pont az kell még, hogy lehányom és akkor kitekeri a nyakam, ha eddig nem akarta megtenni. Felemelem végül a kezem, védekezni kívánok, mikor Zalán hangja csattan fel. Oldalra sandítok, el a kínzó mellett, ahol látom, hogy sikerült felülnie és megint a pálcával próbálkozik. Haloványan rázom meg a fejem, hogy ez mennyire rossz ötlet, hangot azonban csak annyit tudok adni, hogy nyöszörgök. Elég volt mindenből, remélem ezt gondolja a másik is – bár ez is olyan, mint a „fegyelmezésem”. Semmit se ér. Hirtelen rántja ki a talajt alólam, annyival, hogy Zalán felé lök. Próbálom megtartani az egyensúlyom, de ebben nem vagyok jó, így csak tompítani tudom, hogy félig rá, félig a földre esek. És még mindig néznek minket… Már nem is az zavar, hogy én szégyenülök meg, hanem, hogy ennyire tesznek arra, mi történik. Feljebb küzdöm magam, még mindig kissé nyekeregve, ahogy felpillantok Zalánra.
- Megvagy azért…? - mert a jól az már nem kérdés, hogy nincs meg. Össze kell szednem magam, de mire bármit is tehetnék, szinte félredob Augustine, mint a szemetet. Most már kezdek mérges lenni, már ha tudok. Egyszerre tudnék sírni és üvölteni. Innen küzdöm fel magam végül állásba, kicsit dölöngélve, de még megy.
- Hagyd azt a pálcát… és minket is – lépnék felé, de ekkor látom, hogy mozdul a tömeg. Először önjelölt hősök jutnak az eszembe, de nem, végül az járul elénk, akiért küldtem. Felsóhajtok, meg tudnám ölelni a férfit, még ha a pillantása olyan, hogy legszívesebben inkább sírnék. Nagyot nyelek, ahogy visszacsosszanok Zalán mellé és egy ideig nézi némán Augustine-t. Most nem olyan nagy a szája? Végül, ha már – elég keveset érő – prefektus vagyok, a házvezetőnk elébe járulok.
- Egy… egy vitából alakult ki ez. Zalán egy dolga került hozzá – mutatok itt a francia felé. - Majd miután vissza akarta szerezni… nos, nekiesett. Sajnálom… nem tudtam megakadályozni – hajtom le a fejem és megtörlöm az arcom pulóveren ujjába. Gyönyörű. Nagyon sarkos ez a magyarázat, tudom, de most nincsre több erőm. Ez látszik is, ahogy végül lehuppanok a fenekemre Zalán mellé és onnan nézek fel a férfire.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → A szfinx portréja előtt

Augustine kezében mozdul a pálca és én ekkor hiszem azt, hogy vége, hogy akkor most jön a pont a mondat végére. Minek is értene a szóból, bármiből, nem az a fajta. Ha nem mi lennénk, hanem valami random páros, vélhetőleg akkor is élvezné, csak most mi lettünk kiemelve a tömegből. Mi. Miért? Az eddigi években is akadtak összezörrenések, megjegyzések, de egyik sem fajul el ennyire. Sőt, megkockáztatom, nekem semmi gondom nem lenne belőle, ha szépen kimaradok és meghúzom magam. Csakhogy, akkor, abban a pillanatban köptem volna szemközt magam. Nem tudom, hogy prefektustársaim közül van-e még valaki a tömegben, annyira nem néztem és nem is akarom, mert tekintetem végig a támadón pihen, de ha akad és nem tesz semmit, szégyellje magát. És akkor ilyen finoman fogalmazva elég ennyi is. A többi bámészkodóról nem is beszélve. Ha lenne görény jellemem, jól megjegyeznék minden arcot, nevet és aztán… aztán mit tennék? Bosszú? Ugyan…
- Nem, ennek most van vé… - elharapom a mondatot, amint megérkezik a nem túl vidám házvezetőnk és azonnal intézkedni kezd. Egy részem hálás, hogy sikerült idehozni, a másik pedig pánikban úszik és fájdalomban. Arcom lüktet, ahol az ütés ért, de nem foglalkozom vele, most nem lehet. Magyarázkodásom végén, ami igencsak orrhangú, hanyag mozdulattal törlöm meg az orrom, ezzel pulóverem gyönyörűen összemaszatolva. Zalán erőtlen hangja hallatán nyögök fel fájdalmasan, mintha megint rúgtak volna belém egyet.
- Dehogy a tiéd… - lököm felé. Nem, nem az övé. Egyrészt Augustine hibája, mert ő lépte meg azt, amelyet épeszű ember nem. A másik az enyém, hogy ha már „hatalmat” és felelősséget kaptam, akkor igencsak tudnom kellene élni vele. Erre mit teszek? Csak nyekegek, semmitérő szavakat használok.
- Senki se esett neked! Csak vissza akarta venni, ami az övé – kissé hangosabban szólok közbe. Nekiesni, hogyne. A táska lett a cél, az pedig nem érez semmit. Persze, azt sem kellett volna, mégsem egy ütés vagy rúgás érte. Egyszerűen feldühít az, ami a fiú száján ömlik ki, mégsem azzal foglalkozom. Csak horkantok egyet végül, de meghallom az erőtlen suttogást. Rosszul van, de a felé csúsztatott keze mást rejt. Gyors nyúlok oda és rejtem el a zsebembe, majd közelebb húzom magam Zalánhoz.
- Támaszkodj rám, mindjárt elkísérlek a gyengélkedőre – suttogom vissza, amikor épp nem szól semmit Keserű bá. Felsóhajtok, amikor a pálca kerül szóba és szó nélkül veszem elő, hogy onnan röppenjen a tanerő felé. Tehát később beszélünk, később állunk neki ezt rendezni. Így is elég volt. Feltápászkodom, amikor megérkezik a gyógyító, hallgatom, amit a többieknek intéz. Megértem. Bennem is felrémlett ez, csak nem így. Nem szólok közbe, én is a cipőm orrát nézem. A fejem zúg, nekem sincs minden rendben ott.
- Sajnáljuk, professzor úr – szólalok meg végül, mielőtt elindulnánk bárhova is. Csak ekkor keresem meg a férfi tekintetét, nézek szomorú arcára, majd már lépkedem a cél felé, követve Zalánt. Nem örülök, hogy Augustine is jön, szeretném őt egy másik iskolában tudni akár. De most mindegy, talán már nem tesz semmit. Talán. Egy biztos: ez így nem mehet tovább. Valamit tennem kell, hogy ne legyek többé ennyire tehetetlen. De mit tudnék? Most, jelenleg, sírni, ezt azonban elfojtom és némán haladok a gyengélkedő felé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szerintem itt már túl sok a válasz, vagy a választási lehetőség. Nem tudom. Egyszer tök jó ihlet és megoldás ugrik be, másodszorra elfelejtem és jön valami harmadik is, csak hogy az se legyen a legjobb vagy épp a tökéletes. Nem, ilyenben sosem volt részem, maximum egy-egy rejtvény vagy amiket az Edictum végébe írnak bele és megoldom ha épp érdekel vagy unatkozom, ez azonban sokkal összetettebb. Na meg azt sem kell elfelejteni, hogy ennek a végén bőven több van, mint pár potya pont vagy elismerés. Jaj, most hagy cserbe az eszem, de érzem, hogy fáradok.
- Ugyan! Dehogy tudok többet, csak találgatok, mint valami bolond – legyintgetek, hogy nem kell itt az egómat fényezni, már ha sok lenne belőle. Nem tudtam hogy álljak hozzá, ez lett belőle. Azért na, valami nyomának kell lennie annak, hogy abban a házban vagyok, amiben, úgy néz ki, hogy ez így jött ki. Aztán majd holnap meg a napokban olyan hülye leszek az órákon, mint egy hegyi troll. Legalább nem olyan büdös. - Ja hogy azok. Van pár belőle, mutattak párat a felsőbb évesek, vagy a tesóim mondták. Ha kellenek ilyenek, szólj elmondom vagy megmutatom mi merre – majdnem hozzáteszem, hogy jól jön majd, ha meg akar lógni prefektus elől, de leesik, hogy én is az vagyok és igencsak nem lenne etikus, meg úgy magam ellen beszélnék. Nem mintha az lenne a tervem, hogy ronggyá büntetem őt vagy úgy, bárkit. Egyelőre ez is várat magára, éjjelente jófelé megyek, mert arra csendes.
- Szerintem is. Meg na, még picit hangoskodunk és ki is leszünk dobva – utalok arra, hogy én nem mindig fogtam vissza azt, hogy örültem egy-egy felfedezésnek, így aztán bólogatok és az elején lepakolt cuccaim kezdem összeszedegetni. Hamar a kezemben van minden, ami pedig könyv került elébünk, azt visszateszem a helyére gyorsan. Az egyiket fejjel lefelé sikerült, de jó az ide.
Elköszönve a könyvtárostól, élesben indul a keresés. Hol az én ötletem, hol az övét nézzük meg, azonban az eredmény mindenhol ugyanaz: a nagy büdös semmi.
- Ez a vers szórakozik velünk – nyögöm a sokadik forduló után, mikor már lábam bőven sajogva adja tudomásomra, hogy mára sok volt a kilométer, ideje lepihenni. Nem akartam azonban abbahagyni, mert akkor tudom, hogy ezen kattognék és segíteni is akarok, így maradok, picit talán jobban húzva a lábam, de oda sem neki. A szfinx bizonyul a végső fegyvernek, azonban tőle is annyit tudtunk meg, mint a rejtett átjáró mögött, ahol ugyan volt valami, de az egy szétrebbenő párocska volt. Sóhajtva fogadom el a sorsot, hogy akkor ma nem tudom meg mi van az út végén és ha már helyben vagyunk, akkor ideje bemenni. És, a nap ennyi mára. Bár nem mondom, rohadt izgalmas kaland volt!

//köszönöm a játékot  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

nem jó napok, nem jó hely

Azt mondják, hogy a lányok minden apró változást észrevesznek. Főleg egymáson, hogy épp valaki fogyott, másik oldalra fésüli a választékát, más smink, akármi, de elvileg azt is, ha valami nem oké. Én meg próbálok mosolyogni, hogy minden is oké meg hasonlók, csak épp nincs jó napom. Nem tudom, melyikünket akarom átverni, magamat, vagy őt? Mindegy.
- Ne aggódj, Somogyi vagyok, nem lehet gáz – az a baj, hogy abból is a LITE verzió, ami szép, szép, csak néha nem jó semmire sem. Ez van. Hátha azonban így kimondva tényleg eloszlatja az aggodalmat és szebb nap lesz.
- Hát igen. Pár… dologban – majdnem mindenben lemaradva érzem magam. Azért persze bőven akadnak olyanok is, amik végül beugranak és rájövök, hogy tudom, csak éppen hirtelen nem jutott eszembe. Viszont sok az új anyag is, olyan, amire meg nagyon figyelni kellene, ami nem mindig jön össze és az lesz belőle, hogy lemaradok és nem értem. Francba. Ezzel majd jól jutok valamire, jövőre VAV és én úgy fogok bukdácsolni, hogy öröm lesz nézni. Jó kilátások.
- Meeert – na most kicsit zavarban vagyok, nem azért, mert mellettem ül és idehajol, hanem mert beszélni kell olyan dologról, ami nekem kellemetlen. Nyelek egyet. - Hát nem tudok mostanság mindig jól figyelni. Néha nem alszom jól, máskor ideges vagyok és, és lemaradtam, vagy nem értem. A varázslataim is néha nem mennek jól. Próbálom összeszedni magam – tudom, hogy vizsgákig még rettentő sok az idő, sőt, azonban azt sem árt észben tartani, hogy ami ma sok, az holnap mindjárt itt lesz. Aha, tavaly is ez volt. Elpöffeszkedtem, aztán az lett belőle, hogy kapkodtam. Most nem, csak a jegyzeteket rendezem, amikben itt-ott lyukak vannak, ahol lemaradtam pár sorral. Az egyik tárgyból már kölcsönkaptam kiegészíteni, a másikat pedig a tankönyvből próbálom és persze, ott a beadandó is.
- Persze! - vágom rá azonnal, kicsit hangosabban a kelleténél. Ez éppen elég arra, hogy kvázi nemet mondat. Szusszanok egyet, mert pár fej felénk fordul, nem akarok mozizó tömeget sem. - Vagyis nem egészen csak a tanulás. Meg fogom oldani, csak még nem tudom hogyan. Ahogy ezt sem. Ennyit elolvasni se lehet – mutatok végül a halomra. Szívás, nem szívás, jelenleg azt hiszem a legkisebb bajom az, hogy kicsit fájdogál a fejem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Nem az van, hogy Domcának nem akarok semmit mondani, vagy épp beszélni nem merek vele, csak valahogy mégis más. Nehezebb. Nehezebb elmondani, hogy vannak dolgok amiktől tartok és ami miatt igencsak hátrányban érzem magam. Vagy lehet nem is tőlük, hanem a bátyáimtól tartok. Nem kellene a családtól tartani, félni, pont tőlük nem szabad, mégis, ez más. Ez a család más, mint mindegyik amúgy, a maga módján. Nálunk mindenkinek megvannak a dolgai, azok, amik miatt nem a legkönnyebb még egy asztalnál sem megülni. Hallom már azt is, ahogy reagálnának arra, amit itt művelek, vagy amit másokkal beszélek, és ez egy gát, amit nehezen lehetne legyűrni. Darya-val talán ezért is más, könnyebb, és vagyok bátrabb. Valamivel.
- Tudom, tudom – még halkan nevetgélek is, csak egy picit, mert figyelnem kell és nem akarok hibázni. Na már nem azért, mert azzal van a bajom, hogy újra kell kezdeni, hanem leesek a fenébe és az majd fáj. De a talpam végül nem úgy, nem fájdalmasan találkozik a szilárd talajjal, lassan már egy tornászversenyre is képzelhetem magam, mégse teszem.
- Sikerült! - pacsizok le vele, minimum akkora örömmel, mint az aranyérem átvételekor. - Persze, persze. Csak nem annyira könnyű erre gondolni, amikor nem megy és nehéz – a kilátástalanság és a csalódások beárnyékolnak mindent és ködösítenek, olyankor én főleg nem látok semmi jót, mert mindig nehezebben érvényesülök, érvényesültem és könnyen feladom – még ha átmenetileg is.
- Óóó! Csukott szemmel sose merem majd megcsinálni – vágok elébe, hogy ez a cél elérhetetlen. - De értelek. Igen. Ez nem ma és nem holnap lesz persze, hanem fokozatosan. Itt leszel máskor is vagy egyedül kell? - érdeklődöm, hogy társaságom lesz és figyel majd, vagy sem. Örülnék neki, de nem várhatom el, hogy az idejét mindig rám áldozza.
- Almás pite. Értettem! Az a zefir milyen? - hazai dolog lehet, bár manapság annyi sokrétű bolt van, hogy sosem lehet tudni. - Persze! Megnézném azt a köteles dolgot közben. Csináljuk – bólogatok, ahogy ismét a léc végéhez sétálok és csak felállok rá. - Nem versenyzek még veled azért, no.