- Ahhaaa. Jó ötlet. - homályos felvillanások képében rajzolódik ki előttem, mikor húsz forintosokban toltam át a szütyőébe négyezret a zöldért. Ami tartott kábé... Másfél napig. Jó dolog a dzsenga. - Nem is értem. - hümmögve vakarászom a fejem búbját. Tényleg jó dolog a dzsenga.
- U u uuuu, vannak ilyen csillámos pikachus matricáim, rárakhatjuk a rivallóra? - egy pillanatra a számhoz tartom a mutatóujjam, mint aki nagyon eltöprengett valamin - Néhányat mondjuk a nyelvemre szántam. De már nem emlékszem melyiket. Zsákbamacskaaaa! - a szerencsés kiválasztottak grátisz kábszit kapnak az árlista mellé. Tök véletlenül persze, aszittem vinyetta. Mondjuk jó drága volt.
- Komolyaaaan? Lécciléccilécciiii! - felcsillan a szemem, másodperceken belül a nyakában lihegek, a hajfestés oooooolyan jó móka. Minden csöpög, és fröcsög és színes és élénk és néha pár nappal utána megjelenik egy böszme nagy furunkulus a homlokom közepén, mer tesztelni kéne allergiára, de mindig elragad a hév.
Ami engem illet, mit nekem az újabb bünti, legalább lesz hol ba... - Sssszaréletűűűű faforgács, bele ment a lábujjamba. - és tényleg. Mondjuk nem épp faforgács, hanem a fél pad, de majd bekötözöm otthon. Szóval a következő percekben agonizálva meredek a nagylábujjamra. Persze addigra már ott fityeg a számból a spangli, jólesően cuppogtatom a szűrőjét, csak úgy pöfékelem anyukám.
- He? - drámai gyorsasággal nézek vissza rá, közben két ujjal a lábujjamból nyomkorászom a gedvát. Picit vérzik. Azt jó nyomkorászni. - Aszittem én vagyok a csajooood. - mit nekem lábujj, van kilenc másik, Ridzsikéből csak egy, szóval hízelkedve visszadőlök az ölébe. - Leszel a fijúúúúm?

Az én labdácskáim valahol félúton elvesztek aközött hogy hordómód a padhoz gurultam a dagonyában és hogy megpróbáltam egy kutyatej szárával egyoldali lobotómiát végrehajtani magamon. Az orromon keresztül. De lehet hogy kettő volt.
- Oké-oké. - szabadkozva magam elé tartom a tenyereim. Annyival több pikachu marad nekem, amit aztán a homlokomra ragaszthatok, mint a kilós banánról a Dzsingiszkán feliratot. Vagy valami ilyesmi nevű országét.
- És abban mi a buli? - kérdezek vissza hüledezve. Nem mintha tudnám melyik varázslatról magyaráz. Nem értek a lovakhoz.
Mormogva átengedem a csekkát, olyan jól elpöfékeltem rajtaaa! Nem baj, lesz az még nálam. Kicsit már amúgy is zsizseg a frontális lebenyem.
- Hm. Ja, ja, igaz. - töprengve vakargatom az állam, mintha legalább felfognám miről beszél, de hát ridzsinek vannak ilyen filozófiai dolgai. De jó neki, hahehuhahi. Meg amúgy is igennek vettem, szóval mindegy. A savtartályba vetős sztori meg jó lesz hétvégi proginak. Azért nyomok egy puzsit a combja közepére, aztán odanyomom a számat, és fingást imitálok vele, mint egy érett felelősségteljes felnőtt nő. Ja nem. Még nevetek is magamon.
- Képzeld el ma rám írt egy fiúka, akivel tavaly nyáron matcheltem tinderen, és tök vicces volt mert a szia után nyomott egy fütyiszelfit. - ki érti ezt? még az arcomra is kiül a mély gondolatiság - Csak annyit írtam rá, hogy "de kis cuki" és letiltott. Valami rosszat mondtaaam? - őszinte értetlenséggel meredek ki a buksimból, időközben még a dzsengát is visszaszermányoltam. Furcsák nekem ezek a hím rituálék.
Meg kéne keresni az ütőmet, játszani akarok.

Tip-top feleségnek lenni biztos uncsi. I mean, retek uncsi, szenesre égetném a muffint, és még el se kezdeném enni, de már a saját muffom formáján rinyálnék. A sok pödör, meg fodor, meg tisztaság, és... Uh, körömcipő. Borzalmas.
- Hát ö... - igen, minden bizonnyal lerobbantanám a fejét a nyakáról. Aggodalmas pillantást vetek a pálcámra. Vagyis vetnék, mert amúgy nincs nálam, aztán réveteg örömmel közelítem meg a hajfestés kérdését. Kreativitásos énem on. - Lehet csinnék bele csíkokat. Mondjuk türkizkéket. Meg ú ú, fűznék bele gyöngyöket. Amúgy rasztán gondolkodtál már? Sörből és mézből csinálni occsó. - bociszemekkel pislogok, ofkorsz hogy én fogom zöldre festeni a haját! Ki más.
- Jóvanna. - savanyúan visszahúzom a szájszervem összes komponensét. Szeretek harapdálni. A fülét mondjuk, meg az ajkait. Bizsergetős érzésem támad tőle. - Nem kell kétszer mondanod. - már a kezemben is a joint, önelégült sóhajjal fújom az arcába a füstöt, miközben a kápszis kiselőadását tolja, amiből csak annyit fogok fel hogy "felszívni" és "üt" ami kellően tetszetős kombó ahhoz hogy elismerően hümmentsek.
- Az hagyján, de én küldtem már neked? - incselkedve elvigyorodok. Nem hagyhattam ki, naaa. Aztán csörög a mami, és a kincskeresés hoppon marad. Meg én is. Pedig én látni akartaaaaaam.
Mindenesetre vígan szippantgatom a cigiből a zinstant megborulást.

Minden hepi, minden szánsájn, fejbe kólint a zöldeskés bódulat, aztán egyszer csak hopp, és mintha nyomottá válna a légkör. Átmenet nélkül kólint fejbe. Tapinthatóvá válik a feszültség, szinte látom magam előtt a levegőben vibrálni. Értetlenül pislogva meredek felfelé, látom megkövülni Ridzsike vonásait, s gondterhesen ráncolom a szemöldököm. Összezavarodtam. De mikor így érzékelsz, mint én, itt és most, agyig szétcsapva, nem igényel az ember szavakat, a puszta gesztus, egy tudattalan közérzet elég, hogy tudjam: baj van. Nem olyan baj. Nem piti tanári jelenlét, bagatel megrovás, hanem súúúlyos baj. Meg se lepődök, amint ellök magától, szinte már készültem a mozdulatra, félénken összehúzom magam mint egy aprócska csiga, és szótlan aggodalommal próbálom kiszűrni  a telefonból kiszűrődő pánik értelmezhető részeit. Sikertelenül.
Se szó, se beszéd, Ricsi elviharzik, én pedig megmakkanva ücsörgök tovább a padon, egyes egyedül, és könnybe lábadt szemmel reménykedek, hogy ne essen baja. Hogy ne törjön meg. Aggódom érte. Tényleg. Nagyon.
Egész nap ezen fogom rágni magam.

Nos. Ha én színésznő lennék, Arany málnás lennék. Meg Nobel díjas, de csak azért mert rossz helyre koordinálnám a limuzint. Amúgy meg biztos hogy sikerre vinnék egy alkoholista nőkről szóló sitcomot. Megkívántam a tequilát.
- Igen. Az. - Szebasztián. Szép név, egy hal jut róla eszembe. Olyannyira lefoglal ez az asszociáció, hogy majd' hátast dobok a széjjel trompfolt hóember tetemen, de egy jól irányzott klumpadrifttel megkerülöm a szituációt.
- Ö. - nézek rá zavartan - Cirip? - játékosan vállba bokszolom, hogy ez a fiú milyen vicces! Amúgy nem, de jófej vagyok ezért nevetek. Egyébként úgy két fejjel magasabb nálam, kicsit ágaskodni kényszerülök a válláig. Mélyet szippantok a hóból kukázott dekkből.
- Király. Nem tűnsz anyuci szeme fényének. - hangzik az elmés megállapítás. - Cigikéből sosem elég. - még egy slukk, majd alélt pöfékelés. - Majd előkerül. Vagy nem. Tudod mit érdemes várni a helyzettől? - pillantok rá zavarba ejtően tág pupillákkal, neon zöld pilláim mögül - Semmit. Szarni bele. Lesz másik. Szivárvány család vagyuuuunk. - tátott szájjal, gügyén vigyorgok, még bólogatok is mellé. Nó problémó, minden van ahogy van, és lesz ahogy lesz. Ugyebár. Gondolkodni értelmetlen. - Hát vegyél nagyobbat, hozzád szerintem passzolna a lila terepmintás. Vagy a pink csillámos, ilyen kis muffinos bizgentyűkkel. Ú ú ú vagy amin ilyen pudlifejek vannak, meg kaki emoji. Az a kedvencem. - gyorsan végig pörgetem fejben az ebayes kívánságlistám, ami ötven tételből áll, és összesen kerülhet köbö négy ruppóba. Vajon elfogadnak készpénzt?
- Beázni? - pillantok le értetlenül a lucskosra ázott bundazokni rengetegre - Nos, ja. Majd megszárad. - szórakozottan megrántom a vállam. - Te ilyen főmufti vagy errefelé?

Vizsgaidőszak. Ugyebár. Erre reggel eszméltem rá, furmányos kis agyacskámmal, ahogy arra is, hogy kettőt már átaludtam, de sebaj, még van, ö... Valamennyi. Gyors számolást végzek az ujjaimon, a folyosó közepén, kék halállal az arcomon. Vajon hogy jutottam el harmadikig?
Ne sebaj. Tudod mihez lenne kedvem? Mert én nem. Céltalanul lézengek a folyosón, ide-oda lengetem a talárom, ragasztottam rá szép új plecsniket, kedves kis üzikkel. Az egyiket egy topjoy kupakból csinntem, kicsit modifikálva, az van ráírva hogy
"a szivárvá ny hoz ÁD eső is kell" közvetlenül az LMBTQ+-gyökkettő Putyin portré mellett. És ha már a trendiségnél tartunk, babakék klumpám ütemesen csattog a felnyalt márványpadlón, majd egy jókorát a társalgó ajtaján.
- BOOM BABY! - nesze neked diszkrét belépő. Szökő évente egyszer fordulok meg itt amúgy, ha épp nincs kitől tarhálnom, de valamiért ellenállhatatlan késztetést éreztem berúgni az ajtaját. Ez ilyen... Megérzés. Női megérzés. Az.
Önelégült vigyorral huppanok le a legpufibbnak tűnő sikkes karosszékbe, és gondtalan bájjal kezdem birizgálni a mellettem ülő szőke csaje pulcsiján a gyöngyöket. - Egyszer vettem egy csomag ilyen bizbaszt, hogy majd felvarrom a bugyimra, de az öcsém megette. A bogyókat mármint. Nem a bugyimat. Az csúnya lenne. - a távolba pillantok, elmélázva, majd vissza rá, kíváncsian bedugva a fejem az olvasmánya elé. Mennyi betű... - Neked nem viszket az agyad ha túl sokat olvasol? - zavartan tekergetem félig lenőtt pink póthajam a mutatóujjamra.

Szóval a helyzet, a szituáció, a létállapot amiben jelenleg tartózkodunk az az, hogy a poén tényleg szar volt. Ez persze nem baj, csak pimasz kisnyúl révén szeretek rávilágítani az ilyesmire. Kelekótya bájjal mutatom fel a két hüvelykujjam. No para, Belián. No para.
Persze minden tőlem telhetőt megteszek, hogy végighallgassam a nosztalgikus szentbeszédet, mégis másodperceken belül elkalandozik a figyelmem a csukáján, aztán a szépszép téglákon, meg a fán csücsülő baglyon struccon, meg... Hát szóval mindenen ami nem a mondanivalója, ELLENBEN amikor kiejti a sör szót, másodpercek tört része alatt szökik kislányos lelkesedés a szemembe.
- Hogy neked milyen jó ötleteid vannak! Kedvellek, Béla. - asszem így hívják. Valami B betűs. És rímel a pelikánra.
Mééééélyen - azt mondtam mélyen - belenyúlok a márnemistudommilyenszínű szőrmebundám végtelen zsebébe, és előkotrok egy még fel nem bontott sört, aminek egyébként tudnám is a márkáját, ha nem festettem volna le körömlakkal, és írtam volna rá hogy ALKOHOL. Mert az a lényeg, ugyebár.
- Cheers. - pöcc, serc, glugy. A sör finom. - Kérsz?
Ha kér ha nem, kezdődik a dráma, amit nyilván teljes odaadással figyelek, mert ki ne szeretné a drámát, de meghallva sanyarú vágyait, hát... Önteni kéne bele egy kis lelket. Meg alkoholt. Elvégre egy család vagyunk. Köbö két perce.
- Na figyelj rám, B-B-B... B. Vagyhogyhívnak. - elfelejtettem. Megkeresem az imént elhagyott hókupacot, amit oly keserűen meggyászoltam, és ráállok úgy, hogy a magam százhatvannéhány centijével a fiúka fölé tornyosuljak. Mindeközben egy jellegzetes ffffffcccfhgcsgjklcd hang kíséretében a klumpám a lyukain keresztül kpréseli magából az ázott, koszlott, szutykos, hideg zokninedvet. Nyami. - Te szép vagy. Te ö... hímnemű vagy. Ami gondolom jó. Továbbá... - egyenest a tekintetébe döföm a sajátomat - ...értékes vagy. Ha nem jön vissza, nem érdemel meg. Ennyi. Ha meg nem rajta múlik, hát... Tudok szerezni füvet. Jó srác vagy, ne búsulj. - a hegyibeszédem közben persze nem felejtettem el a cigi-sör kombóval teátrálisan hadonászni, és még meg is ölelem a végén, ha tetszik neki, ha nem, ám mikor meghallom a rangját...
- Prefektus? - nézek rá kérdőn, miután belebüciztem a kapucnijába, majd gyanútlanul oldalra lépegetek párat, és a kövi pillanatban vigyorogva vállon kenem egy ocsmány nagy hógolyóval. - Kapj el ha tuuuuuudsz, béna prefektuuuus, sálálá sálálá!

Oszt akkor futkározás körbe-körbe. Csitrisen visongatva.

- Egy. Kettő. Egykettő. Próbaaaaa. - puff, puff, reccs - Próbaaaaa! Egy, kettő, egy, egy, kismacskaféceeesz... - puff, puff, még nagyobb reccs - Elnézést Uram, ez egy szar! - nézek rá visszakézből, bambán pislogva a Media Marktos csávóra, és azzal a lendülettel kibsznak mint a macskát takarmányt termelni. De tehetek én róla hogy nem működött a hangfelvevő azon az ócska ájfónon?! Vagymin. Túlértékelt trágya.
Na de hol is vagyok, hol is vagyok, merre zajlik épp a létezésem, aszongya hogy... Széll Kálmán tér. Ó hát az nagyon jó, pont ide beszéltük meg a találkát a Manóval. Igaz húsz perccel korábbra mint a jelenlegi idő. Azzal a Manóval amúgy, aki együtt ült velem a gyogyóban, nem a rajzfilmessel, szóval ne kalandozzál el. Van itt egy olyan hely, hogy Nemdebár, ahová az ilyen szürreál paraziták járnak, és olcsó az abszint, ami több mint tökéletes vasárnap este tizenhétéveskedni.
Azt halkan megjegyezném, hogy tegnap volt a Down szindróma világnapja, amikor is felemás zokniban illendő jelezni a szolidaritást - amit egyébként én az év minden napján úgy hordok, ezért a cipőm lett felemás. Az egyik praclimon csillogós pink mamusz, olyan retrós csatos tudod, a másikon Elzás görkori. A közlekedésemet nagyjából úgy lehet jellemezni, mint vizuális terror, egy sánta flamingóval a főszerepben. A Mammutból kifelé jövet pedig meg kell tapasztalnom, hogy lejtőn felfelé, és lépcsőn lefelé ez egy problematikus koncepció, így néha átváltok a papucsos lábamra, és csikarva szántva a betont ugyan, de azon ugrálok fel a kocsmáig, ahol már rokkant balerinaként gurulok a pulthoz, és kérek egy korsó Sopronit négyszázért.