Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Bogolyfalvi temető

A színészkedés – mint olyan – nem feltétlen áll tőlem távol; amikor a megszokott karaktert kell hoznom, persze. Most ez kényszerhelyzet és éppen egy olyan emberrel szemben állok, aki minden, csak nem közömbös számomra. Nagyon veszélyes játékot űzök, ezzel nem tudok vitatkozni, de mindennek eljön a maga ideje, és akkor minden kártyát kiterítek az asztalra. Nem kellett volna idejönnöm. Nem kellett volna szóba elegyednem Elektrával. Veszélybe fogom sodorni őt és az egész akciót, amit már igazán nem kellene elbaltázni, ha egy mód van rá. Édes Elektrám… tekintetem mélyen fúrom sötét, örvénylő tekintetébe. Annyira erősen akart valamit. Túllőtt a célon. Mit akarhatott? Az igazságot. Mi mást, te marha? Tudhattam volna, hogy ez sem hagyja őt nyugton. Akkor már nem ő lenne. Ilyen fejlett igazságérzettel évezredenként egyszer találkozhat az ember. A gondolatra nagyot nyelek. Arcomra semlegességet próbálok varázsolni, azonban úgy érzem, hogy már késő. Elragadtak az érzelmeim, és jelenleg mindkét kezemet idegesen szorítom ökölbe magam mellett, hogy parancsolni tudjak magamnak. Tenyereim közé fognám arcát, hogy megcsókoljam, de… nem tehetem. Borzasztó ötlet volt ez. Mégsem engedem a szomorkásan csillogó lélektükröket.
Csendesen figyelem őt. Nem szólok. Ő sem szól. A szél feltámad és próbálna tündérmesébe illően egymáshoz sodorni bennünket, de csak állunk és felismerünk. Alig láthatóan kezdek bólogatni, mintha azt akarnám mondani, hogy „tudom, hogy tudod”. Sajnálom. Bizonyára ezt is tudja, de nem szólok. Ennek kell történnie, hogy később mindenki biztonságban legyen. Nem várom el, hogy megértsék. Nem várom el, hogy utána a karjaimba omoljanak, hogy mennyire vártak már engem. Az sem érdekel, ha soha többé nem szólnak hozzám, de biztonságban akarom tudni őket. Arcunk elkomorodik. Kék szemeim ide-oda cikáznak a nő sötétjei között. „Igen”, hallom a választ, amire fájdalmas, mosolyszerű grimasz suhan át egy másodperc töredéke alatt jóságos vonásaim között. Akkurátusan engedek ujjaim szorításán és teszek egy lépést a nő felé. Letekintek mellkasán pihenő kezére, majd oldalra döntött fejjel és kissé szűkített szemekkel hajolok közelebb, dörmögő karcossággal hangomban.
– Csak ez számít – halkabban intézem felé szavaimat. Lassan egyenesedek fel ismét, miközben kezeimet zsebembe dugom. Hátrálva teszek két lépést, hogy újfent tisztes távolságban találkozzon két szempárunk. – És az mennyire számít, hogy soha nem titkolnék el semmit, csak akkor, ha nyomós indokom van rá? – még mindig nem mondjuk ki, pedig már tudjuk. Szégyen, nem szégyen; sokszor tartok Elektra reakcióitól. És ez ezekben a pillanatokban sincsen másképpen. Nem tudja, nem tudhatja az egész történetet, ezért nem kergetek álmokat azzal kapcsolatban, hogy nem kapom meg a magamét tőle. Ha ad rá esélyt, akkor talán megérthetjük, hogy mi is történt az elmúlt időszakban. Igaza volt Rudolfnak; ez kell, hogy ne történjen több baj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

A nőn egyre inkább csak eluralkodó zavar az én arcomra is kezd kiülni. Kék szemeim kedves zavarodottsággal csillognak a helyiség fényében, szájam szegletében sármos mosoly húzódik, miközben az ajkak körül egyre csak növekedő nevetőráncok is ráncra… táncra perdülnek. A következőkben is hagyom még őt beszélni. Jóságos arccal figyelem minden egyes kislányossá vált mozdulatát, miközben valami flörtszerűségen kapom magunkat. Csipkelődünk mindig. És Karsa-bunda ide vagy oda, ez marad, hiszen Zsófi az egyik legjobb barátom. És ez remélhetőleg így is fog maradni még az után is, hogy megtudja, amit meg kell tudnia. Kapok majd egy-két hiszti-szerű csapkodást, szidni fogja a felmenőimet és talán napokig nem fog hozzám szólni, de tudom, hogy ő meg fogja idővel érteni a helyzetemet. Azonban azt is kinézem belőle, hogy azonnal a nyakamba ugrik megkönnyebbülésében. Kiszámíthatatlan. Miért is vonzom ezeket a nőket magam köré? Nemt’om. Mindenesetre, hallgatok Rudolfra és felfedem magam idővel Elektra és a velem szemben pironkodó Zsófi előtt is. Ma el fogom hívni valahova, ahol meg tudjuk ezt beszélni. Először intézzük el hiba nélkül a hivatalos köröket, mert attól tartok, hogyha most visszanyerném Hege-vonásaimat, akkor nem jutnánk az ügy végére. Márpedig nekem Otília becsületének megmentéséig nincsen lehetőségem Hegedüsh Marcellként járnom a város utcáig. Valójában egyik település utcáit sem.
– Hm – gondolkodok el látványosan rájátszva a mozdulatra. Csücsörítve meredek az asztallapra, majd hirtelen fúrom sokat mondó tekintetemet Zsófi szemeibe. – Lenne még mit vallanom, de attól tartok, hogy ezt későbbre hagyom. Hadd maradjon meg a titokzatosságom – ejtek meg egy utánozhatatlan vigyort, majd visszadőlök a kényelmes székbe. Ha tudnád, édes Zsófiám. Ha tudnád…
Halvány mosoly terül szét ráncaim között. Ki nem állhatja az öltözékemet. Erről az aprócska fintor árulkodik orra nyergén, amit más talán észre sem venne, én mégis látom, hogy egyértelmű nem tetszését jelenti. Szó nélkül hagyom. Nem akarok lebukni. Pedig vannak ám bőven olyan jellegzetes mozdulatok, amik „tiszta Hege”. De miért is gondolná bárki is, hogy Petrovics Karsa és az Eridon házvezető-helyettese egy és ugyanaz a személy? Megköszörülöm apró zavaromban a torkom, majd megszólalok.
– Az igényléssel még várjunk, kérem – búgom reszelős baritonon. – Rudolffal abban egyeztünk meg, hogy várunk egy-két napot, elvégre annak az esélyét is meg kell adni, hogy esetleg valahol megtalálják az illetékes kollégák – ezzel azt is sejtetem a nő felé, hogy mi bizony még találkozunk. Azonban lassan lejár a tárgyalás ideje, és még néhány másodpercig tartó ártatlan bámulás után, Zsófi is észleli, hogy mennyire vizslatom őt. Kiegyenesedik. Látványosan, hogy éreztesse nincsen zavarban, de ezzel mutatja csak meg nekem igazán, hogy mennyire abban van. – Lenne – mosolyodok el. Tudom, hogy nagy butaságot csinálok, de ha nem teszem meg, akkor bánni fogom. Ha elutasít, akkor pedig másféleképpen kell kitalálnom, hogyan vallok neki színt. – Eljönne velem egy kávéval egybekötött, egészségügyi sétára valamikor? Nem ismerem még annyira Bogolyfalvát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Bogolyfalvi Hivatal és Művelődési Ház → Bogolyfalva Hivatala

Mosolyom a legszélesebbé válik; fogaim világítanak a beszűrődő napfényben, miközben kissé előre hajtom fejemet, és úgy tekintek fel csibészesen Zsófira. Mi ez, ha nem a legtipikusabb Hege arckifejezés? Mi még nem jutottunk el a barátságunk alatt erősebb flörtig. Csupán csipkelődtünk. De ez egészséges és így van jól. Aki azt mondja, hogy nem flörtöl olykor, annak ellenére, hogy valaki másé a szíve; az egy hatalmas nagy hazug. Szükség van rá. És ezt mi Zsófival mindig játékosan elvicceltük. Azonban most nem tudja, hogy ki vagyok, és láthatom „akcióban”. Elbűvölő. És lenyűgöző, hogyan vált esetlen bókolásból az egyre kacérkodóbb vonalra. Akárhányszor visszaránt az emlék, miszerint rá mindig kislányként tekintettem, az ilyen helyzetek igazolják, hogy ő már minden, csak nem gyermek. Valójában, amikor az ügyünket intézte sem volt az, csupán egy fiatal, okos lány, aki sikeresen megmentett az éhhaláltól. Ha Otílián múlik… na, mindegy is. Ajkaimba harapva vigyorgok még fakókék szemeimmel, majd előre dőlök az irodai karosszékben, hogy közelebb húzódhassak.
– Így lesz – felelem szófuvarmód a „keressen bizalommal” mondatrészre. Egy ideig figyelem szemeit, a vöröslő arcpír alól előbukkanó szeplőket. Végül egy mély sóhajjal visszadőlök a székbe, noha tudom, hogy most már igazán fel kellene tennem a kérdést és tovább állni. Zsófia is hadd intézze aznapi teendőit. Aztán ösztönösen húzom össze szemöldökömet a következőkre. Az unokatestvére. Külföldön balesetet szenvedett. Dolgozom fel az információkat, és egy nagyon érdekes kép ugrik be lelki szemeim elé, de látványosan fejet csóválok. A szemöldökráncolás természetesen egy pillanatra személyes kötődést és érdeklődést mutathatott Zsófi felé, azonban most próbálom úgy rendezni vonásaimat, hogy puszta együttérzéssé csituljon az arckifejezés. – Hm – hallatom karcos baritonom, amikor a felém nyújtott karokra emelem tekintetemet. – Mindenkinek ilyen unokatestvérre lenne szüksége, mint maga, Kisasszony – húzom egy nagyon halovány mosolyra ajkaimat, majd óvatosan felkelek a székből. Olykor még érzem a pincében ért ütések nyomait, pedig már hó néhány hete, hogy megtörtént a dolog. Aprócska fájdalom ül ki vonásaim közé, majd öregemberesen lépek egyet, majd még egyet. – Soha ne öregedjen meg, Zsófi… Zsófia – rázom meg a fejem a becézésnél, végül gondolatban legyintve indulok el az ajtó felé. Agyam kattog. Egyenesen zakatol, s mikor ujjaim a kilincsre fonódnak, egy másodpercre megállok a műveletben, hogy féloldalasan visszaforduljak a nő felé. – Akkor… még keresni fogom – rövid időre elkapom tekintetét. – További szép napot! – köszönök el egy fájdalmas, ám kedves mosollyal, majd nyílik és szinte máris záródik mögöttem az ajtó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Szeretem a rutint. Az biztonságot ad ezekben a bizonytalan időkben. Mégis váratlan fordulatot vett a reggel néhány nappal ezelőtt. Szokásos körömet futottam, majd betértem a Patronumba. Szokásos, fekete duplaeszpresszó, egy pult végéből kiragadott aznapi újsággal. Érmecsilingelés, fizetés. Újabb érme a befőttesüvegbe, ami akkor a menhely támogatására kérte fel a kedves fieztő vendéget. Ezért helyezték a pultra. Boldog mosollyal fordítottam hátat a pult mögött álló személyzetnek, s a baseball sapkát éppen arcomba húztam volna, amikor elkaptam egy női tekintetet. Egy szőke, középkorú, körülbelül velem egyidős boszorkány lehetett, aki szőke haja ellenére – hiszen ez a szín minden, csak nem zsáner –, szemeivel egy pillanatra meggyőzni látszott arról, hogy ideje lenne más nőkkel is beszélgetni, nem csak Zsófival. Illetve, arról sem ártana ennyi idő eltelte után leszokni, hogy Elektrához beszélek, amikor egyedül vagyok a szobámban. Mégsem szólítottam meg az ismeretlen nőt. Egy sármos mosolyt küldtem felé, igazítottam a sapka siltjén, majd távoztam a kávézóból. A hűs őszi szellő kellemesen bizsergette végig futástól kimerült testemet, s felmelegedésre vágyva kortyoltam nagyot a kávéból. Csábító forrósággal égette meg torkomat, hogy aztán a levegőt kifújva emeljem arcom elé az újságot. De egy férfinak mentem véletlenül. Morcos volt és goromba. Én mosolyogva, udvariasan kértem elnézést. Nem tudtam megnézni teljesen a mai nap főbb hírét. Megpördültem tengelyem körül és bocsánatkérőn fejet hajtva mormoltam el egy „elnézést”. Néhány jókedélyű lépés után találtam egy szimpatikus padot, ami felé céltudatosan indultam. Még egy ismerős. Bumm! Az újság már szinte üvöltött ujjaim szorításában, hogy olvassam, de csak csitítva dugtam hátam mögé, miközben elcsacsogtam az ismerős mestertanonc sráccal. Órájára nézett. Elköszönt és ott hagyott. Nyugalommal szívemben sóhajtottam és dobtam le magam végül a padra, hogy egy újabb korty kávé után magam elé vegyem az újságot. Lábamat által vetettem a másikon, jobb könyököm a pad támláját nyomta. A hírlap csörgése még sosem lassult le ennyire, ahogyan tekintetem elvesztette fényét, szívemet torkomban, majd fejemben véltem hallani, a kávét pedig kiejtettem ujjaim szorításából. Felpattantam. A papír a porban landolt, amin vérszerűn, s szívfacsaró lassúsággal terjedt szét a fekete kávé… „Rothstein Elektra válságos állapotban!”

Őszre jellemző, szélfútta illat lebegi körül megfagyott testemet, ahogyan szövetkabátom zsebébe dugott kézzel, a kórházi ágy lábánál állva figyelem az előttem fekvő nőt. Arcom egyelőre rezzenéstelen, processzálom a látványt. Napok óta próbálok bejutni. De mivel Karsa nem rokona Elektrának, sőt még ismerősének is alig nevezhető, ezért nem szerettek volna beengedni hozzá. Most is csak annyi volt a szerencsém, hogy ma valamiért a „kórházi látogatás világnapja” lehet, mert annyian vannak odalent, a pultnál, hogy nekem csak egy nagyobb „én voltam itt hamarabb” veszekedést kellett kihasználnom, és a tömeg mögött elsuhanva tovább állnom. Így nagy nehezen megtaláltam Őt. Fejemet oldalra döntöm, szemeim egyre nedvesebben csillognak a betegesen mesterséges fényben. Könnyezésem érkeztével egyre nagyobbakat kell nyelnem, ajkaim görbülnek. Fejem zsong. Figyelem soványságát leginkább jelző, kitüremkedő kulcscsontját, majd beesett, sápadt arcára kerülnek fakókék szemeim.
– A rohadt életbe – suttogom a semmibe, miközben lehajtom fejemet és lassacskán eltörik az a bizonyos mécses. Próbálom visszafojtani; egyre mélyebb levegővételekkel szabotálom a sírást, azonban amikor újra feltekintek rá, egy kövér könnycsepp gurul végig kimerültmód ráncos Karsa-vonásaim között. Idegesen túrok vörös tincseim közé, majd teszek néhány lépést a tipikusan „kórházszín” falak felé. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne verjek ököllel belé. A kétségbeesés okozta fájdalmas düh egyre jobban terjed szét a szívem felé száguldó vérben, ezért ujjaimmal először homlokomba marok, majd orrnyergemre csípve dőlök az ablakpárkánynak. Lábaimat keresztezem magam előtt, szabad kezemmel – ami nem orromat szorítja – átkarolom felsőtestem, hogy azon támasszam meg az orrnyeregre csavarodott kéz könyökét. Mi jöhet még?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Érzem, ahogyan csigolyáim megroppannak a teher miatt, amit az utóbbi hónapok történései hagytak vállaimon. Ujjaim már ajkaimat csípik össze, miközben szemem alatti karikáim mintha egyre csak sötétednének. Figyelem a szinte élettelennek ható testet, és a sírás visszafojtása végett most két hatalmas levegőért könyörgő nyögés hagyja el ajkaimat. Arcom eltorzul a szomorúságtól, s ajkaim végül remegve görbülnek, és keserves, ám halk sírásba kezdek. Nem merek közelebb menni. Nem akarok hozzáérni. Félek, hogy jéghideg testet érintenek ujjaim. S a látvány már magában olyan megrázó, hogy soha nem fogom tudni kitörölni emlékeim közül. Nagyot nyelek, miközben félhangosan szívok egyet orromon, hogy tenyeremmel a könnyeket tüntessem el szemeimből, amikor hallom a nyíló ajtó zaját. Megilletődve tekintek annak irányába, ahol egy kisebb hegyomlással találkozik tekintetem. A zavartság azonban gyorsan vált vissza a szomorúságba; legalábbis egy kevésbé drámai verzióba. Amolyan szomorkásan aggódó ismerősnek tűnhetek a nem avatott szemeknek. Valójában annyira elveszítettem a valósággal a kapcsolatot, hogy visszafordulok bárminemű köszönés nélkül Elektra felé, és egy jó ideig – amíg a kérdést nem hallom – bámulom őt. Nem tudom nem magamat okolni minden miatt, ami mostanság történt. Egy szörnyeteg vagyok. Mindenkivel meg kell szakítanom a kapcsolatot, elutazni messzire, és soha vissza nem térni. Önző dolog volt Bogolyfalvára jönni. Undorodom magamtól. A gondolattól perzselni kezd a bőröm, legszívesebben lekaparnám magamról, de… szólnak hozzám. Felkapom a fejem, és megcsóválom a fejem. Már majdnem kicsúszik a számon, hogy „én? senki”. Ám megemberelem magam egy kis idő után.
– Egy aggódó ismerős – felelem a sírástól meggyötört, karcos hangon, majd kicsit megköszörülöm a torkom. – Ez az őszi nátha… – teszem hozzá, majd közelebb lépek az óriásforma férfihez. – Petrovics Karsa. Az Eridon házvezető-helyettese. A szerkesztőségben sokszor összefutottunk – magyarázom meg, elvégre ettől a férfitól nem szívesen kérek egy maflást a jelenlegi, gyenge fizikai állapotban. – Ön pedig? – érdeklődök egy halvány, ám valódinak tűnő megjátszott mosollyal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ijesztő ez az alak. Fut át a gondolat koponyámban, ahogyan végig mérem a félóriásnak tűnő férfit. Azonban most jobban megvizsgálni vagy esetlegesen találgatni arra, hogy ki is lehet – vagy még rosszabb; összeesküvés-elméleteket kezdenék gyártani – nincsen erőm. Nincsen lelki- és fizikális erőm sem ahhoz, hogy a jelenből kilépjek. Beszippantott. A látvány, ahogyan a törékeny test a lehető legsebezhetőbb állapotában fekszik az ágyban. A kórház szag. A végtelen tehetetlenség. Érzem, ahogyan fülem sípolni kezd, ezért szemeimet még egy pillanatra összeszorítom, mielőtt megfognám a felém nyújtott jobbot. Finoman szorítom. Nem akarok én is erőt méregetni, hiszen abban most bizonyára alul maradnék. Talán amúgy is. Hansági Tamás. Biccentek, miközben valamiféle emlékfoszlány előbújik a neve hallatán. Ő volna az asztalos? Mintha láttam vagy hallottam volna már felőle. Noha ez most legkevésbé sem mozgat. Elhessegetem a gondolatot olyan gyorsan, mint ahogyan a sejtés belebújt koponyámba. Unokabáty. Szentimentális vagyok, s ettől jégveremmé vált mellkasomban aprócska fény gyullad; Elektra egy darabjával állok szemben. Figyelem a kedveskedő mozdulatot, amivel végig simítja a nő arcát, majd nagyot nyelve emelem élettelen szempáromat a férfira.     A kérdésre először csak fejet csóválok, végül visszalépkedek az ablakhoz.
– Nem – kezdem félhangosan. – Vagyis nem teljesen – köszörülöm meg torkom, hogy erőt adhassak hangomnak, majd folytatom. – Mindannyiunkat megrázott a hír, de nem parancsra érkeztem. Csupán kíváncsi voltam, hogy milyen állapotban van – emelem kékjeimet a pihegő nőre. Nem bírom ezt a látványt. Minden porcikám azt üvölti, hogy bárcsak tudnék valamit tenni. Ez a tehetetlenség felemészt. Meg fogok bolondulni. Nagyot nyelve, tekintetem le sem emelve Elektráról hallgatom, hogy mi is történt pontosan. Hazudnom kell. Mégsem mondhatom, hogy csak egy mondatot olvastam az újságból és kezdtem be-belopakodni a kórházba. Miért akarna bármit is Petrovics Karsa Rothstein Elektrától, ugye... Kissé remegő jobb kezem emelem rőt borostáim elé.
– Miért ment az épületbe? – kérdem félve, s óvatosan Tamásra tekintek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Mérhetetlenül aggódom. És ezen a belülről felemésztő érzésen Tamás válasza sem segít igazán. Sőt. Most úgy érzem, hogy egy szorosan megkötött, szögesdrótokkal teli nyakkendőt kötöttek nyakam köré, s a gombóc – ami a még bennem maradt sírás maradványa – egyre elviselhetetlenebbül fojtogat. Izzadni kezdek. Mint aki ájulás szélén van. Nem érdekel, hogyan mutatkozok most a férfi előtt. A fejemben sokkal nagyobb a káosz, mint ahogyan kívülről látszik. Pedig az sem éppen egy egészséges ember képét festi, amilyen összeszakadtan állok most az ablak mellett. Érzem a kívülről jövő hűvösséget, ami szinte átharapja az ablaküveget, ezért látványosan kiráz a hideg. És közben mégis felgyullad a testem. Tamás nem hisz a felépülésében. Újra Elektrára tekintek. Igaza lehet? Meglehet, hogy elveszítem őt örökre? Csak távolról akarom őt nézni. Mindig távolról voltam boldogabb. Onnan nézni őt, ahogyan boldog és valakivel maga mellett nevelheti Imolát... fájdalmas, ám mégis erre vágyom. Amennyiben ő is. De úgy néz ki, hogy talán soha nem tudom meg. Az idők végezetéig abban a tudatban kell lennem, hogy lehetett volna másképpen. Maradhattam volna a seggemen, nem pörögtem volna túl ezt a Karsa-dolgot sem. Otthon kellene lennem. „Otthon”, a Mennydörgő utcában. Tanulmányoznom a jelentéseket, és összekötni a pontokat. Ahogyan Elektra és Zsófi tette hónapokon át. Ők csodák. Én egy kész katasztrófa. Az életem egy katasztrófa. Mérgező vagyok. Egy gennyesen bűzlő seb. Hegedüsh Marcell vagyok, kiáltanám a levegőbe, és legyen, aminek lennie kell, de...
...mégsem teszem. Mélyet szippantok a fertőtlenítő bűbáj illatából, majd betegesen remegő kékjeimet Tamásra emelem. – Azért reméljük, hogy nem magának lesz igaza – engedek meg egy fájdalmas mosolygrimaszt.
A történet, miszerint a bakeliteket szerette volna összeszedni a szerkesztőség régi épületében, borsóméretűre szűkíti össze gyomromat. A felsorolt zenekarok mindegyike emlékeket robbant felszínre agyamban, amire csak alig láthatóan megrázom a fejem, hogy kihulljanak belőle. – Mindegyik megsemmisült? – kérdem, mintha csak a lemezek érdekelnének. Furcsán hangozhat. Pedig... csak azért kérdezem, hogy újra be tudjam szerezni neki azokat. – Mármint... mindegy. Felejtse el – lépek közelebb az ágyhoz, miközben csak arra vágyom, hogy néhány percet kettesben tudjak tölteni a nővel. – A szülők nem nagyon járnak be?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Túllőttem a célon. De nem tudom tartani a kontrollt. Ehhez nagy lélek jelenlét kellene, azonban sajnos az jelenleg nem kivitelezhető. Itt van egy idegen, akit mégsem tudok Miatta idegenként kezelni. Megnyaltam ahhoz képest, hogy „csak az iskolából és a szerkesztőségből ismerjük egymást”. Talán látja, talán nem. Érdekel?  A legkevésbé sem. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen túlvisz a szívem. Túlvisznek az érzeteim. És elfelejtem, hogy ki vagyok. Karsa? Nem. Hegedüsh? Az sem. Egy kapott testben élő valaki vagyok, aki tisztában van a kötelezettségeivel, de nem tudja, hogyan kezelje őket. Tudna beszélni. Tudna látványosan érezni. Egyiket sem teheti meg igazán. Elfojtott frusztráció. Elfojtott igazság. Nézem őt és nem tudom, hogy mitévő legyek. Nem ezt érdemli Ő. Nem ezt érdemli a kapcsolatunk. Nem is a családja. Nem a gyermeke. Senki nem érdemel ilyet. Némán bólintok Tamás szavaira, és én válok innentől szobanövénnyé. Azt hittem, hogy érdemes... a magasztosabb cél. Merlinre! Nincsen itt Nála magasztosabb. Szar az egész. Legörbül ajkam egy undorszerű grimaszba. Nem Tőled. Magamtól. A helyzettől. Lehet, hogy megbolondultam. Nem lenne csoda. Fejemet, majd állkapcsomat markolva szólalnék fel, amikor Tamáshoz megérkezik a nővér. A helyzetből kizökkenve húzom ki magam zavaromban, majd biccentek arra a semmire, amiben a férfi ott hagyott engem. Egy ideig várok. Egyedül... kettesben maradtunk. Nézem a számomra oly’ kedves vonásokat. Úgy, mintha először lenne erre alkalmam. A hamvas bőr, a vörösből színtelenné vált ajkak. A sötét pillák és haj. A szemeit nem látom. Miért nem látom? Miért nem? A szemeidet akarom, Elda. Látni, hogy szeretsz, ismersz. Tudod, hogy ez mennyire fájó. Közelebb lépek. Mélyet szippantok a levegőből, majd fölé hajolok. Végig simítom sötét tincseit, majd egy csókot lehelek homlokára. Finoman, mégis hosszan. Addig tartom rajta ajkaimat, amíg egy kövér könnycsepp le nem hullik Karsa arcán. Ekkor mintha a levegővétel más ritmust venne; valami evilágit. Kezem még mindig a hajzuhatag tetején, s közben látom, ahogyan megrebeg szemhéja. Alul működő szívem érez valamit, amit eddig nem volt ott. Mintha valami volna ott, amit eddig nem éreztem. Az elvesztést feloldó csomó? Talán. Felnyitja szemeit, én pedig ösztönösen szaladok az ajtó felé, hogy minden bátorságomat összeszedjem; én nem vagyok arra jogosult, hogy itt legyek. Kidobnak. Nem érdekel. Kicsapom az ajtót.
– Nővért! Ápolót! Orvost! – kezdem, majd megköszörülöm a torkom. – Felébredt! – kiáltom már teljes hangomból, ahogyan a szinte üres folyosón végig nézek. Majd jön valaki; szaladok vissza az ágy mellé, hogy könnyes szemekkel figyeljem őt, amikor meglátom a szempárt. Nem lát. Nem ismer. Mi történik? Az üresség fájdalmasan mar testembe, hogy aztán értetlenül álljak, szó nélkül fölötte, amíg a megérkező nővér ki nem tessékel a kórteremből. Lassan hátrálok. Körülállják őt néhánan, én pedig a nem létezés fájdalmában elhagyom az ispotályt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

Bútor- és pergamenillat jellemzi általában a tanári levegőjét. Ám az év végi stressz visszafogása végett néhány kolléga levendula illatú gyertyákat tett az iroda legindokolatlanabb pontjaira. Az aroma ugyan nyugtató hatású, mégsem a legjobb módszer, hiszen álmosít is. Én pedig nem aludtam túl sokat előző éjszaka. Forgolódtam, hogyan is jelenek meg újra a nagynyilvánosság előtt. Visszatérésem óta csupán az Eridon tornyáig voltam hajlandó mutatkozni. A tanárit még megpróbáltam elkerülni. Most mégis itt ülök az asztalomnál, az émelyítő levendulaillatban, és a fölém magasodó Rudolfra emelem fekete szemeimet. A szemüvegem visszatükrözi a mennyezeti világítás fényét, s én magam is némiképp hunyorítva intézem szavaimat barátom felé. – Tehát… a következő év – kezdem kissé vontatott hangnemben. – Azt hiszem, hogy lesz néhány dolog, amibe érdemes lenne belenézni, mielőtt bármilyen új intézkedést bevezetnénk – folytatom karcos hangomon, miközben fészkelődni kényszerülök székemben, hogy meggörnyedve elérjem fiókomat. Kissé megakad először a régen használt asztalzseb, de rántok rajta egyet, így egy halk nyögést hallatva máris kezembe kerül egy boríték, amit először Rudolf felé mutatok, majd elé is helyezek. – Az ilyenekhez hasonló esetek ellen kellene valami komolyabb „dekrétum” – beszéltem neki ugyan valamelyik nap erről az esetről, de mondtam, hogy akkor fogja igazán érteni, hogyha megmutatom neki a levelet is. – Ezt egy anyuka írta nekem. Azt állítja, hogy a gyermekét annyira megviselte az iskolában terjengő halálhír… itt gondolom, rám célzott… hogy Julcsika Carrie White-tá változott, és ezért gyújtotta rá majdnem a társaira a Bagolyházat – forgatom meg a szemeimet, majd nagyot puffanva dőlök hátra a székemben. Jobb kezemmel leveszem szemüvegemet, a balnak ujjaival pedig orrnyergemre csípek. – Valamivel le kell foglalni ezeket a kölyköket, mert úgy néz ki, hogy túl sok a felesleges energia – fejezem be végül a dolgot, amikor is hatalmas hangzavarra leszek figyelmes. Ha bejön ide az anyuka, akiről az imént beszéltem, akkor máris bátran ugrok Rudolf mögé, hangosan sikongatva védelméért. Azonban ez csak Cath. Vagyis… elnézést, nem úgy értettem, hogy „csak”. Kérlek, ne bánts! Szemüveget tartó kezem a levegőben marad, és értetlenül táguló pupillákkal figyelem őket. Szótlanul, tekintetemmel kérdezve nézek újra Rudolfra, amolyan „mi a fene folyik itt” módon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

– Fél óránként elég lesz az első roham után – felelem érdes basszusomon a bekészítésért felelős fiatal srácnak. Hiányt senki nem fog szenvedni, s ugyan nem arról szól a bemutató, hogy mindenki degeszre zabálja magát, ezekkel a süteményekkel korgó gyomor nélkül maradhatunk. Nem akarok túlságosan beleszólni a mai nap történéseibe. Sőt, valójában egyáltalán nem. Ez csak amolyan preventív jelleggel történő egyeztetés, hogy kedvesem napját semmi ne ronthassa el. Leginkább nekem nem. Hiszen amióta ismét Hegedüsh testében élek, a szorongásom erősödni látszik. Hatalmas önuralomra lesz szükség, hogy ez a feszengő érzés ne érkezzen meg hívatlan vendégként a könyvesboltba. Még egy barátságos vállveregetés a fiúnak, ami mellé jár a rosszfiús félmosoly, s máris elindulok az előtérbe, hogy megbizonyosodjak Elektra jólétéről. Bizonyára nagyon izgul, vagy legalábbis izgatott. Elvégre oly’ régóta készül már a mű arra, hogy megmutathassa magát a nagyérdeműnek. A „takarásból” előlépve megigazgatom fekete ingem gallérját nyakam körül. Kissé mintha szorítana. Az izgatottság és a tömeg gondolata is jéghideg hurrikánként fut végig heges hátamon, de megrázom magam, s egy mély sóhaj után kedves mosolyt varázsolok vonásaim közé. Fekete bőrcipőm sarka halkan koppan a hajópadlón, majd zsebre tett kézzel indulok meg a nekem most még háttal álló nő felé. A beszűrődő fény arany aurát bűvöl a számomra leggyönyörűbb női alak köré. Az utcáról beszűrődő neszek arra engednek következtetni, hogy hamarosan megérkezik a közönség is az Őszikébe. A levegő bent akad, ahogyan feketéim újfent Elektrára kúsznak. Könyvét ölelve ácsorog az asztalnál. Halvány mosollyal, szinte hangtalanul sétálok mögé, hogy elkapott szavaira jámbor szerelemmel átitatott hangon szólaljak meg.
– Azok – büszkék mindketten. Hosszú ujjaimmal derekára fogok, hogy válla fölött áthajolva, kissé hátának dőlve leheljek egy kedveskedő csókot orcájára. Nem illetlenül, csak a magam óvó, reménytelen romantikus módján. – Ahogyan én is – lépek végül mellé, hogy fejemet oldalra döntve, tekintetemet el sem szakítva az ő sötét szemeitől szólalok újra. – Nagyon büszke vagyok rád, Elda – húzom mosolyra vastag, bőrszín ajkaimat. – És – húzódok még közelebb. – Eszméletlenül csinos vagy – hunyorítok rá ebben a közelségben, majd óvatosan visszaegyenesedek, megtartva a most megkívánt távolságot, pedig… igencsak nehezemre esik. Megszólal a bejárati ajtó csengője, s máris elkezdenek szállingózni a vendégek. Dülledő mellkassal húzom ki magam a nő mellett, s hagyom, hogy ő vezesse a mai napot. Én pedig – mint a megfelelő társ – ott segítsem őt, ahol csak tudom. Szép nap ez a mai…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Izgatottság fénye cikázik fekete szemeimben, ahogyan Elektra közelebb hajol hozzám, és meglepő szenvedéllyel csókolja meg ajkaimat. Széles tenyerem azonnal elindul arcának irányába, hogy a hevesség-megkívánta mozdulattal én magam is elvesszek a pillanatban. Szemeimet lehunyva élvezem a puha női ajkakat, illatát mélyen szívom közben magamba, s tenyerem végül tarkójára csúszik. Eltávolodik, és nemes egyszerűséggel felteszi a kérdést. Színpadiasan pislogok néhányat, hiszen ennek a gyönyörű nőnek fogalma sincsen arról, hogy milyen hatással van rám. Veszélyes, amikor ilyesmi történik, mert teljesen elcsavarja a fejemet egy másodperc töredéke alatt. Megköszörülöm hát torkomat, és hagyom, hogy a forróság kipárologjon testemből. Szerelmes mosoly terül szét vonásaim között, hogy aztán kedveskedőn biccentsek egyet, és forduljunk teljes szinkronban az ajtó irányába.
Szemem sarkából figyelem az izgatott nőt, majd a vendégek felé is biccentek egyet-egyet, amikor köszöntik a mai nap főhősnőjét. Egészen szép számban érkeznek a számomra ismert, illetve ismeretlen emberek is egyaránt. Azonban egy bizonyos hangot és magassarkújának kopogását ezer közül is felismerném. Egy pillanatra visszatér a kimelegedés a váratlan-várt helyzettől, amikor is Zsófi arcával kell szembesülnöm. Nem találkoztunk egy ideje… Megszokott kedvességgel mosolygok felé, miközben megsimogatom Elektra hátát a vörös nő gratulációjára, amolyan „bizony, bizony” módon. Ekkor fordul felém Zsófi, amire először esetlen, kezdő londinerként nyúlok a szépséges csokrokért. Kissé elbambultam, de csupán egy másodpercre van szükségem, hogy újra visszatérjek a jelenbe. Mindennek tökéletesnek kell ma lennie.
– Csodaszép csokrok – ejtek meg egy újabb mosolyt, majd kissé elfordítom arcomat az asztalok irányába. Felmérem a terepet, hogy melyik virág hol nézne ki a legjobban, aztán hirtelen belenyilall az emlék, hogy én már berendeztettem egy asztalt a virágoknak és az esetleges ajándékoknak. – Persze, persze – bólogatok. – Viszem is – mondom, nyomok egy utolsó csókot Elektra halántékára, és már megyek is a dolgomra. Vagyis csak mennék, mert még jön a többi ajándék és információ. Jóságosan fénylő szemeimmel figyelem Zsófi mozdulatait, és ahogyan beleéli magát a kaktuszok témakörébe, még halkan fel is horkanok. – Mindjárt jövök – átveszem az említett növényt, és hosszú lábaimmal hamarosan az asztal mellett termek, ahová szépen elhelyezem az ajándékokat. Vagyis… rendezgetem egy kicsit, hogy tudjanak a lányok is beszélgetni egy keveset. Én közben biccentek egy-egy arra járó vendégnek. A háttérből figyelek és ott segítek ahol tudok azért, hogy minden a legnagyobb rendben legyen a mai napon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

Figyelemmel kísérem végig, ahogyan szépen telik a terem. Ismerős és kevésbé ismerős arcok sokasága van már jelen, akik kellemes hangzavarral kezdik meg a könyvesbolt újraélesztését. Mélyen szívom magamba a könyvek illatát, a háttérben mintha valami lágy jazz jellegű muzsika szólna, aminek ritmusára alig láthatóan kezd mozogni lábfejem, és dobol egyet-kettőt a hajópadlón. A mi korosztályunktól kezdve, egészen az iskolásokig van mindenféle népből. Tudtam, hogy nagy siker lesz a képregény, de – erre a gondolatra elismerően biggyesztem ajkaimat – azt nem gondoltam volna, hogy valóban ennyire megtelik a könyvesbolt. Összekulcsolom hátam mögött ujjaimat, és hol a beszélgető lányok felé tekintek, hol pedig a tömeget kezdem vizslatni. A levegő súlyosan távozik orromból, majd jobban kihúzom magam, és már mennék is ellenőrizni, hogy „mindenkinek van-e mindene”, amikor két alatt sziluettje rajzolódik ki perifériámban. Sandán pillantok feléjük, hogy egyik „fiamat” – tehát egy eridonost – ismerhessek fel, majd mellé tekintve egy ifjú titánt, aki bizonyára a kisöccse lehet.
– Professzor! – szólít meg a mutáló fiúhang, amire csak szélesen elmosolyodok. Meglepő úriassággal fordulok felé, valóban amolyan professzor módon, hogy biccentsek, majd a felém közelítő ifjú jobbjára fogjak.
– Magát is látni, Gulyás? – kérdem középmély, karcos hangomon. – A legutóbbi házgyűlésen hiányoltuk magát – hangzik bőrszín ajkaim közül a félig-meddig feddésnek szánt kijelentés, amire a fiú tarkóját vakarva kezd szemezni kicsit a padlóval, ezért inkább újra megszólalok egy baráti vállveregetés mellett. – Oda se neki! A következőn viszont elvárom, hogy ott legyen – erre csupán bólogat, mivel az oldalán, hatalmas szemeket meresztő kistestvér húzogatni kezdi a megnyúlt kékszín kapucnispulóver alját. Szemöldököm megemelkedik, fejemet kicsit oldalra döntöm. Kérdőn tekintek az eridonosra.
– Professzor… lehetne, hogy… – kezdi félszegen. – Kérjünk néhány sort és egy autogramot Rothstein kisasszonytól? – tisztelettudó fiú, az már bizonyos, de miért nem mernek maguktól odamenni hozzá? Nem harap… nagyot. Tinédzserek…
– Hogyne – mondom jóságos somolygással. Intek is nekik, hogy kövessenek, így egy halk elnézés mellett megállunk Elektra és Zsófia közelében. – Bocsánat, hogy zavarunk, azonban az úriemberek – mutatok Gulyásra, majd a fiatal öccsre. – Nagy rajongóid – itt a kamasz srácra nézek, és szemeim düllesztésével próbálom szóra bírni. Nehogy már az egészet nekem kelljen tálalni Elektra előtt.
– Én… – kezdi bizonytalanul. Torokköszörülés. Izzadó tenyér. Piruló fül. A rajongó tinédzserfiú tipikus esete. Elrejtem a mosolyomat. – Én… ami a képregényt illeti; elkezdtem bújni, és… borzasztóan magával ragadó – itt izzadó tenyerét kissé megrázza a levegőben. – Ahogyan Ön is – kis csend. – Kaphatunk egy autogramot? – nyitja ki a megvásárolt kötetet, és remegő kezeivel Elektra felé nyújtja. Büszke vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

Vajon mikor került oda az a madártoll a tanári közepére?, döntöm oldalra a fejemet, miközben én már az ajtó melletti falnak dőlve várom, hogy vége legyen a megbeszélésnek. Ajkaimat elgondolkodón biggyesztem, fekete szemeimet pedig szűkítem. Adler hangja csupán messzi zajnak számít, a körülöttem lévők halovány szellemek. Nem aludtam túl jól az éjjel, s ezen az sem segített, hogy hajnali 2 óra környékén felpattantam a motoromra, és elindultam fejet szellőztetni a Mátra kanyargós útjaira. Nem lettem okosabb, azonban ma este hoppanálnom kell messzire, mert van még mit elintéznem. Ebből a gondolatból rázom fel magam, miközben mocorogni kezd a tömeg, ezért én az ajtóból intek egyet Rudolfnak, majd kilépek az átriumba, hogy annak folyosóján meginduljak a dolgomra. A márványpadlón meg-megcsillan a hatalmas ablakokon benéző Nap fénye, amire valójában csak bambulok, és nem igazán veszek tudomást a környezetemről. Vannak ilyen napok is, amikor nem szélesen vigyorgó, rágózó képpel vonulok a diákok között.
Viseletes bőrkabátot viselek, egy fekete inget, hasonlóan sötét farmernadrágot, és lépteimnek ütemét motoros bőrbakancsom adja. Jobb kezem zsebem mélyén pihen, a balnak ujjai pedig elrévedt öregapó módjára simogatják borostámat, ami már inkább valamiféle szakállba kezd áthajlani. Ebben a kicsit sem tudatos állapotban járom hát a folyosót, amikor véletlenül nekimegyek valaminek. Vagyis… valakinek, mert ez oszlopnak vagy falnak eléggé puha lenne. Szellemnek meg… túlságosan hús és vér. Kezemet előkapom zsebemből, és megilletődött, nagyra nyílt szemekkel figyelek az előttem eddig nyugodtan álló vagy éppen haladó nőre. – Merlinre! Ne haragudjon… – itt összehúzom fáradt szemeimet. – Bergstein professzor, igaz? – az évben még nem sokszor volt szerencsénk összefutni. – Vénségemre vak lettem, mint a denevér – vakarom meg tarkómat, s ha látom, hogy valamiben segíthetek – mondjuk, elejtett pergamenek vagy hasonló –, akkor azonnal hajolok, és bocsánatkérve ügyködök.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

A márványra hulló pergamenek látványára megszeppenten düllednek fekete szemeim, hogy aztán inkább a nő segítségére siessek, ha már én idéztem elő ezt a kellemetlen helyzetet. A hangszerek szerencsére épségben megússzák a mutatványt, azonban a professzorasszony a térdén végzi. Természetesen a földön hagyom azt a néhány, már összeszedett pergamenlapot, hogy aztán hosszúkás jobb kézfejemet – s a hozzá tartozó szintén rövidnek nem mondható ujjaimat – és megpróbálom felsegíteni őt. Nem elég, hogy rendetlenséget csináltam, még a nőnek is fájdalmat okoztam. Nagyot nyelek, hátha elfogadja jobbomat.
– Nagyon megütötte magát? – kérdezem szinte félve, mert ez valóban nem volt egy szép mutatvány. Hallom, ahogyan a diákok mit sem törődve sétálnak tovább mellettünk. Ez jó. Végre nem az van, hogy néznek rám, mint borjú az új kapura – hogy ezzel a modoros szólással éljek. Majdnem mindenki megszokta, hogy „újra életben vagyok”, és mintha meg sem írták volna azt a bizonyos cikket az életből való exitálásomról. A nő felé tartom az elejtett papírokat, s miközben sötétszín szemeimmel az övéibe pillantok meglátom, hogy elmosolyodik. Hatalmas kő koppan a kövezeten, ami a szívemről pottyant oda. Hiszen mosolyog. Akkor nem rontottam el a napját. Remélhetőleg. „Ön pedig Hegedüsh professzor, ha jól emlékszem”, húzom én is feloldalas mosolyra ajkaimat, miközben biccentek is egyet. – Személyesen – erősítem meg szóban is kilétemet. A titulusomra viszont már csak biccentek.
Ismét bocsánatkérésre terelném a témát, de nem akarok átmenni a „csak Ön után, nem csak Ön után” jelenségbe, ezért csak összepréselem az ajkaimat, és úgy fogadom el, hogy nem dühös az előbbiekért. Ekkor kúszik tekintetem a hangszerekre. Szemeimet összeszűkítve, elgondolkodón csücsörítve figyelem egy ideig, majd egy idő után végre meg is szólalok, mielőtt még nagyon ijesztő lenne a helyzet.
– Hogyan lehet megmondani, hogy diáknak van-e tehetsége a melodimágiához vagy sem? – kérdem óvatosan. – Az egyik „gyerekem” arról számolt be valamelyik nap, hogy... talán a véletlen műve, de éppen éneklés közben vélt valamilyen mágikus hatást észlelni… Lehet ez annak a jele, hogy Önhöz kellene járnia? – persze, nem sokat tudok a melodimágiáról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Sötét alak dől a folyosó egyik oszlopának törzséhez. Jobb lába behajlítva, annak talpa a pilléren pihen, míg másik lábával próbálja stabilan tartani magát a márványpadlón. Tekintete üres, matt és a semmibe meredve harapdálja dehidratált, színtelen alsó ajkait jellegzetesen szabályos felsőfogsorával. Mintha gondolkodna, azonban… semmi nincsen jelenleg a fejemben, csupán hangtalan sípolás, amit koponyám bal oldalában végig érzek, mint megélezett böllérkést. Távoli zajnak tűnik a dámák harsány nevetése, obszcén megjegyzéseik, amiken csak csitrimód kacagnak, noha ez igen szokatlan viselkedés a felsőrendőségükről és finomságukról híres festményhölgyektől. Sötétszín hajam rendezett, mint mindig. Borostám inkább már kezdetleges szakállba módosult, szemeim alatt fekete karikák éktelenkednek, és markáns arcélem is kissé megviseltebb a megszokottnál. Hányszor veszítheti el önmagát az ember? Hányszor találhat vissza? Mi van, ha az én utam az, hogy nincsen utam? Az élet folyamatos leckékre tanít, amikből valahogy mégsem úgy okulok, hogy annak eredménye kifizetődő lenne. Elda elveszítése, apám halála, a barátok elhanyagolása és elűzése. Ez odáig vezetett, hogy egy időre távoznom kellett az Eridon házvezető-helyettesi pozíciójából, és most újra az útkeresés ösvényére léptem. Egy víz áztatta csapáson lépdelek, ahol kisebb-nagyobb időközönként megcsúszok, s amikor egy bokorért, egy faágért nyúlnék, az varázsintésre eltűnik a semmibe, nincsen mibe megkapaszkodnom, így végül ismét a sárban végzem. Tenyereimmel érzem a langyos sarat, nadrágom térdrésze ázik, és az eső aláhull bőrdzsekis felsőtestemre. Ez az élet járt nekem, ezt kaptam.
Megrázom fejemet, és kissé tikkelős pislogások közepette nézek szét az erre járó diákok között. Néhánynak keserédes mosollyal köszönök, de többre nem futja. Csupán egy mondatra kapok fel a fejem; „Tudtam, hogy megint lecsúszik… megmondtam. Így van, Gertrúd?”. Kérdi egyik dáma a másikat, amire lehajtott fejjel csak feketén szikrázó szemeimet szúrom feléjük. Állkapcsom belefeszül a fájdalomba, hiszen anyámtól is nemrég hasonlókat kaptam a temetés után. Ellököm hát magam az oszloptól, és tovább sétálok a folyosón. Kezeim fekete, szaggatott farmernadrágomban pihennek, bőrdzsekim háta kissé saras, ahogyan bőrbakancsom oldala és orra is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Én magam is sáros vagyok. A lelkem is. Nem gondoltam volna, hogy újra Senkiföldje polgármestere leszek, de ha az ember elveszíti a lelki békéjét, akkor minden képes a feje tetejére állni. Amíg jó helyen vagy, minden rendben. Én nem vagyok ott. Egyedül utazgattam, családi ügyeket szerettem volna intézni, de mindent kivettek a kezemből. Oda sem tartozom már régóta. Nem csak az én hibám. Nem minden csak az én hibám. Noha ezt a képet építik fel benned hosszú éveken keresztül… akkor azért elgondolkodsz, nem igaz? Talán az lenne a legjobb, hogyha összeszedném minden mozdítható holmimat, és meglépek. Úgy soha nem lenne már gondja rám senkinek. Felpattanni gyönyörű motoromra, és kimenni a világból. Meglehet, hogy vissza Amerikába, hogy újra az agglegénység „gyönyöreit” megélve, egy lakókocsiparkban tengődjek nap mint nap. Bizonyára ez a sors jár nekem. Ahogyan apámnak is ez járt.
„Ugyanolyan leszel, mint az apád”, visszhangoznak koponyámban anyám szavai még valamikor régről. Nem tévedett. A vér nem válik vízzé, ahogyan mondani szokás. Sok-sok gondolat kering a fejemben, millió érzéssel, hanggal és emlékkel. Hosszú ujjaim a jéghideg falat érik, mintha búcsúznék tőle, majd megtorpanok. Ismerős hang. A legismerősebb. Ám fejemet nem kapom oda azonnal. Lehajtott fejjel húzom fájdalmas mosolyra széles ajkaimat orrom rejtekében, hogy akkurátusan forduljak a régen látott nő irányába. Az aprócska Hege-mosoly még mindig ott bujkál szájam szegletében.
– Motorral jöttem – felelem nemes egyszerűséggel. Egy közeli ablak felé emelem feketeszín tekintetem, és megszokott rekedtségemmel folytatom. – Az éjszaka esett, én pedig nem voltam a képességeim csúcsán idefelé; megcsúsztam – fúrom végül tekintetem a nő szemeibe. Udvariatlan dolog, hogy egyik kezem még zsebemben pihen, így gyorsan kihúzom onnan. Pótcselekvésképpen egyet, majd még egyet simítok a kissé sárosan marad kabát oldalán, majd torkomat köszörülve tekintek ismét Elektrára. Hatalmasat nyelek, mielőtt szólni mernék.
– Gratulálok az állásodhoz! – torokköszörülés. – Hallottam, hogy Fiziognómiát fogsz tanítani – én pedig most írtam alá minden papírt… szép, Hegedüsh…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Milyen érdekes, hogy míg Neki nélkülem felfelé ível a karrierje, addig nekem Nélküle a béka hátsója alá csúszik minden. Neki nincsen rám szüksége, ám nekem annál inkább lenne. Mégis elszalasztottam már sokadjára a lehetőségem – még ha nem is teljesen az én hibámból. Valóigaz; nem tudtam feldolgozni a Mark és Elektra között történteket. De én sem vagyok szent. Valami eltört már régen mindkettőnk részéről, és lehet fogni bárkire; itt mi vagyunk a bűnösök. A lelkünk minden távozás, távolodás és összekapás után egyre messzebb került egymástól. Most pedig hiába érzem ugyanazokat a pillangókat, hiába látom egyre szebbnek őt, hiába bolondítja meg elmémet természetes illata, hiába szalad végig minden kiadott hangja jóleső hidegen a hátamon… és még folytathatnám. Sóhajtok egyet. Halvány mosolyom ismét előkerül a halk megnevezésre. Tudom, hogy Hege nem leszek már az életében. De legalább még valahol a része vagyok. Ha messziről kell végig néznem az ő felemelkedését, kiteljesedését és boldogságát, akkor sem leszek szomorú. Hiszen Elektra boldogsága a legfontosabb. Én pedig – úgy érzem – soha nem tudtam volna ezt megadni. Mert valahol mindig elrontom a dolgot. Félmosolyom kedves, meleg, mégis keserédes.
– Sok minden történt, Elda – kezdnem és egy nagy szusszanással dőlök a falnak jobb oldalammal. – Nem hiszem, hogy a magyarázat akármivel is felmentene az alól, amit tettem… vagyis éppen nem tettem – Elektra nem az a fajta nő, aki a körítést preferálja. Így egy fájdalmas mosollyal fordulok felé. Szemeim csillognak a folyosó gyér fényében, szájam széle meg-megremeg a mosoly közben. Sírhatnék. De nem fogok. Még kicsit hagyom a témát, mert úgy gondolom, hogy nem a távozás oka a lényeg. Már régen nem az a lényeg. Hanem az elveszített fonál, ami ugyan mindig valahol bolyongani fog közöttünk, ám a rendbehozatalhoz nem lenne elég az, amit eddig produkáltunk. – Így igaz – bólintok teátrálisan a megjegyzésre, miszerint Főnixeim már Kedves alá tartoznak. Hunyorítva vizsgálom vonásait. Fáj neked is ez az egész, igaz? – Á! – legyintek magamban csalódott fintorral. – Igazság szerint, még nem tudom, hogy mihez kezdek – mondom a legőszintébben. Szánalmasnak érzem magam, de Elektra előtt nincsen titkolni valóm. Látott fent és látott a gödör mélyén; ez vagyok én. Kérdései éles késként hasítanak lelkembe, hogy az agyamnak továbbítsa fájdalmas sikítása közepette az ingert. – Gyáva voltam. Tudod… – teszek felé végül egy bátortalan lépést, ám inkább visszalépek egy felet, és kezeimet leengedem magam mellé. Elvégre automatikusan elindítottam azokat Elektra felé. – A legutóbbi találkozásunk azt érzékeltette velem, hogy túl sok benned a tüske, és… tovább kellene lépnünk – nyelek félhangosan. – Aztán amikor összeraktam a képet, hogy merre lehetsz, és összeszedtem a bátorságom, akkor… rossz híreket kaptam a családtól, így végül odamentem – nem volt jó döntés.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

Csak somolyogni tudok. Azon az igazán fájdalmas módon. Inkább lelkeket darabokra tépő fintor ez, ’mi csak magamnak szól. Érdekesség noha a helyzetnek, hogy mégsem érzem végtelenül kellemetlennek a helyzetet, hiszen történhetett bármi; a nő az otthonom marad örökre. Lehet bármi más albérlet az életemben, ő marad az, akinél minden a helyére kerül, és semmi nem tűnik rossznak, csupán valódinak. Ami néha fáj, de a legédesebb a fájdalom, ha ő is benne van. Tudom valahol, hogy mennem kell, és nincsen többé a Bagolykőben vagy Bogolyfalván maradásom, de egyelőre nem akarom ezt felfogni. Várt rám. Persze, hogy várt. Én pedig menni akartam. Fáj. De hogyan tudhatnám biztosan, hogy így van abban a pillanatban, amikor „hibának” titulálják a kapcsolatunkat. Nem tudom. De szeretem, és ez sosem változik.
Elfordulnék egy pillanatra, amikor meghallom a halk szócskát. – Hogy? – fordítom hirtelen vissza meglepett arcomat a nő irányába. Fekete szemeim cikáznak az ő lélektükrei között, miközben akár egy édes dallamot ismétli szívem gramofonja a szót; maradj. Ő is mozdult. Láttam. Éreztem. Nehéz lesz így itt maradni.
– Miért? – teszem fel kíváncsian búgó basszuson a kérdést. Fejemet oldalra döntöm, és tekintetem le sem veszem Elektráról. Jobb kezem ujjai meg-megremegnek testem mellett az őt vágyó érintéstől, ám hatalmas önuralmat tanúsítva figyelem tovább vonásait. Ekkor kezd beszélni. Tekintetem még mindig ködös, de kíváncsi. Tudom, Elda. Tudom. A keserű nyál méregként folyik végig torkomon.
– Megértem – húzom fájdalmas félmosolyra ajkaimat. – Eljátszottam – noha én nem tudom ugyanezt mondani, pedig tehetném. Vakon bízom benne, ha még ötvenszer elmenekülne is. De minden két emberen múlik, én pedig már rég rosszabb lettem, mint voltam. Neki biztonság kell. S nem csupán neki, hanem Imolának is. Ez nem játék. – Ahogyan az én szívem örökké a tied – hangzik a vallomás. Bele sem gondolok, hogy mit mondok. Elöntöttek az érzelmek. Főképpen akkor, amikor meglátom a felém közeledő finom kezet. Óvatosan indítom el az enyémet, és gyermeki puhatolózással kulcsolom össze ujjainkat, miközben mélyet sóhajtok. Szerencsés szerencsétlenség, hogy az örök szerelmem egyben a legjobb barátom is. Sokat segít a jelenlegi kommunikáción. De… hol volt ez az utóbbi időben? – Édesapám elhunyt, és hazarendeltek a temetésre és a végrendelet miatt is volt egy kis balhé, de nem számít – rázom meg fejem mélyen sértett fintorral, majd egy picurka mosollyal, ám kissé könnyes szemekkel tekintek vissza Eldára. – Van időd egy kávéra?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Papírzacskó csörgése és bakancsos lépteim egyenletes puffanása töri meg az éjszaka csendjét a tó ezen oldalán. A föld kissé nedves, a levegő nyirkos. Nem bánom, elvégre eléggé száraz nyarunk volt, s az ősz ezen pontjáig sem volt hajlandó megkönyörülni az ég a megrepedezett talajon. Azonban az „átok” most megtörni látszik, én pedig cuppogó léptekkel érkezem meg a stéghez. Nem olyan érdekes, hogy nincsen itt senki; már majdnem hajnali két óra van, és én még mindig nem meleg ágyamban töltöm az éjszakát. Jár az agyam. Valami munka kellene. Megtehettem volna, hogy most felhozom a témát Rudolfnak, de… olyan ciki. Inkább legurítottunk néhány sört – csak módjával –, majd amikor ő úgy döntött, hogy ideje hazamenni „cicázni”, akkor én még magamhoz vettem egy üveges lágert, három darab hamburgert, és most itt vagyok. Lépteimbe fájdalmasan nyikorognak a stég ódon deszkái. Ám meg sem állok a legvégéig, ahol egy halk bűbáj elmormolása után minden csont szárazzá válik, és lábaimat lógatva – éppen nem ér bele bakancsom a vízbe – veszem elő a zacskóból az egyik burgert, majd egy méretes harapás után mélyet sóhajtok. Félhangosan, nem túl udvarias módon táplálkozom éppen, de ki látja? Senki az ég egyadta világon. És kinek tartozom bármivel is, ha éppen kis disznó módjára van kedvem enni? Senkinek. Senkinek…
Halkan, kelletlenül morgok egyet, majd ahogyan újabb harapásra nyitom ajkaimat, szöszmötölést hallok a nádasból. Odasandítok, és egy kacsa pár úszik ki onnan, hogy aztán körülöttem legyeskedve/kacsáskodva kunyeráljanak tőlem néhány morzsát a hamburger bucijából. – Hess! – mondom halkan. – Hess már innen!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

A kimerültség egyik ember szervezetére sincsen jó hatással. Így – természetesen – én magam sem vagyok kivétel ez alól. Sután és erőtlenül emelem hosszú lábaimat egymás elé, miközben fejemet lehajtom, fakószínű kezeim pedig nadrágzsebemben pihennek. Nem vagyok túl szép látvány, ezért inkább csak fejem búbját mutatom a nagyérdeműnek. Az, hogy mostanság nem sikerült jól aludni, nemigen foglalja magába az igazságot. Ja, mégis; nem sikerült aludni. Van, hogy éjszaka fent vagyok, és próbálom kitalálni, hogy merre menjek, mit tanuljak, mit tanítsak, miben lehetek jó. A sörözésben verhetetlen vagyok, azonban megélni nem fogok belőle, az már egyszer biztos. Nem, nem lettem újra a lecsúszott alkoholista kategória, de azért esténként le-lecsúszik egy-két-három üveggel. Hátha megszületik az elképzelés a jövőmmel kapcsolatban. Olvastam egy mugli tanulmányt, amiben azt írták, hogy érdemes egy bizonyos véralkohol-szintet tartani, hogyha elveszítjük kissé a kreativitásunkat. Noha itt is nagyon figyelni kell arra, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára, ami eddig nálam kifejezetten eredményesnek mondható. Nem vagyok teljesen összetörve, de nem érzem jól magam a bőrömben. Bizonyára hozzátesz az is, hogy végre elértem arra a pontra, amikor őszintén tudtam Elektra szavaira és tetteire reagálni. Nem teljesen emlékszem az agyamat elöntő méregtől, hogy pontosan hogyan fejeztem ki magam. Néhány napig csak ezen kattogott az agyam, hogy vajon mennyire voltam bunkó és mennyire tapostam a nő lelkébe, de amikor az ő szavait újra pörgettem koponyámban, akkor valahogy ismét elöntött a düh és már nem érdekelt. Kígyót-békát kiabáltunk egymásra, ami – véleményem szerint – teljesen helytálló volt. Itt volt az ideje egy ilyennek, mert az sem mehet az idők végezetéig, hogy mindent lenyelek azért, hogy ő ne sérüljön. Valamilyen irányba biztosan épülni fogunk mindketten ebből a veszekedésből.
Észre sem veszem, hogy egy lágy dallamot kezdek dudorászni, és már-már totálisan elveszek gondolataimban, amikor megérzem mellkasomon valaki vállát. Szépen belesétáltam az illetőbe; összeszedetlen kapom fel fejem.
– Elnézést! Nem akar… – pillantom meg a nőt, mire hangosan kifújom a levegőt, majd már mélyebb tónuson fejezem be mondatomat. – Nem, nem akartam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Néhány óra telhetett el csupán azzal, hogy az egyik sarki asztalnál ücsörögve bámulom a kissé ködössé vált bogolyfalvi utcát. Az ablak mellett kortyolgatok nagyokat a kesernyés barnasörből, miközben minden hangot kizárva figyelem mindazt, ami odakint történik. Mosolyogva moziztam, amikor egy fiatal fiú lopva megfogta a kedvese kezét, vagy azon, amikor egy nagyobb csapat diák hangoskodva ünnepelte a Valkűrök mai győzelmét. Nosztalgikus görbével emlékszem vissza azokra az időkre, amikor még én magam is a diákok közé tartoztam. Sőt, mi több; a kviddicscsapat tagjaként élveztem ki azt a gigantikus méretű rajongást, amivel a kint elvonultak viszonyultak a nyertes csapathoz. Kellemes kis péntek este ez. Szerelmespárok, barátok, családok kisgyermekekkel, diákok csintalankodása. Szeretem ezt. Ha már az én életem maga az unalom lett néhány hónapon belül – kisebb-nagyobb drámákkal emelve persze olykor vérnyomásomon –, akkor a másokénak tudjak örülni legalább.
Ujjaim közé veszem ismét a sörösüveg nyakát, de amint bőrszín ajkaimhoz emelem azt, hamarosan rá kell jönnöm, hogy mehetek is a pulthoz a következőért. Még egy, aztán ildomos lenne hazamenni, és tovább elmélkedni azon, hogy mikor is látogassam meg az iskolaigazgatót. Néhány dolgot meg szeretnék tudni bizonyos pozíciókról, hátha újra lenne állásom. Elvégre jelenleg egy munkanélküli negyvenes vagyok. Ultra kellemetlen az egész, de hát… magamnak kerestem a bajt. S ebből is hamarosan kimászok, mint mindenből eddigi életem során, noha már egyáltalán nem mindegy, hogy milyen áron. Sokat fizettem már életemben a rossz döntések miatt. Nem követem el újra.
Bal lábamat kissé húzva sétálok a pulthoz, hogy egy újabb kört kérjek magamnak.
– Norinácska – ejtem ki kedvesen a becézést, amire sejtem, hogy hamarosan nem kezemben landol az a palack, hanem a homlokomon. – Kérhetek még egyet? – lóbálom meg a szépséges fiatal lány felé az üres üveget.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Mágusfalvak és városok → Mágusfalvak

– Nem tudom, hogy inkább aludnék vagy ennék – mondom zsémbesen régi barátomnak, aki miatt néhány napra a faluba jöttem. Évfolyamtársak voltunk a Bagolykőben, és néhány hete összefutottunk Bogolyfalván. Akkor hívott meg magához, elvégre régen találkoztunk, és az igazat megvallva; nem voltam éppen a legjobb bőrben. Megmentőm neve Kóczián Dénes, és már igencsak régi az ismeretség. Együtt motoroztunk sokáig az alapképzés elvégzése után, de még a mesterképzés előtt. Jó kis időszak volt, azt meg kell hagyni. Ő maga is agglegény, noha sosem vágyott igazán családra. Jól eléldegél a motorosok életében, a csermélymenedéki klubbal és az ágyában meg-megszálló nőkkel, akiket úgy váltogat, mint én a zoknikat.
– Hege, bakker – kezdi búgó hangján barátom. – Szedd már össze magad! Kikapcsolódni hívhatalak… ha ezt akarnám hallgatni, akkor apámat hoztam volna el – forgatja meg rosszallóan kék szemeivel, amire én megadóan magasba emelem kezeimet, mire ő egy „Én is úgy gondoltam”-mal és egy „Várj meg itt”-el hátat is fordít nekem és a pulthoz sétál. Jóságos mosoly terül szét borostás arcomon, miközben a színpad felé fordulok, és belemerülök a banda zenéjébe egy kis időre. Furcsa érzés az emberek között. Főleg azért, mert nagyrészt a fiatalabb évjáratú csapatok a jellemzők, de azért mi sem tűnünk ki annyira Kóczi barátommal. Aki… éppen csak elsomfordál mellettem egy csinos, szőke lánnyal, mire én értetlenül fordulok felé. Tekintetem egy valóságos kérdőjel. – Nesze! Mindjárt jövök – kacsint, majd a kezembe nyom egy pohár italt. Jellemző. Nagyot sóhajtok, de azért nem esek kétségbe. Én nagyon jól elvagyok egymagam is, ezért bekortyolok a skótwhiskybe, és úgy döntök, hogy közelebbről is megnézem magamnak ezt a bandát.
– Bocs. Bocs. Ne haragudj! Szabad lesz? – próbálok átjutni a tomboló tömegen levegőbe emelt jobb kezemmel, amiben az ital pihen, aztán amikor már egész jó helyen vagyok, visszaengedem kezem magam mellé, s ekkor történik a baj. Fordulok, hátulról meglöknek és a mellettem lévő nőre öntöm a maradék whiskyt. – A fenébe! – kapkodom fekete szemeimet a nő egyik szeméről a másikra, és valamilyen törlőért kezdek kutatni bőrdzsekim zsebeiben. Közben hallom a részeges társaságot magam mögött, akikre csak dühösen hátra tekintek, majd a nő felé fordulva végre elkapok egy zsebkendőt belső zsebemből. – Nem volt szándékos… tessék! – kiabálom fancsali képet vágva, a kellemetlen érzéstől alsó ajkamba harapva szemfogammal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Bágyadt bambasággal meredek az először meglepett tekintetbe, majd lomhán nézek a köveken puffanó táskára. Egy begyógyszerezett pszichiátriai gondozott látszatát kelthetem, ahogyan a lehető legnagyobb nyugalommal nézem végig, ahogyan Elektra lassított felvételben lehajol a retikülért, és összeszedi a kihullott tartalmat. Fejemet kissé oldalra döntöm, fekete szemeim homályosan követik minden egyes mozdulatát. Ajkam elgondolkodón biggyesztem, és erős érzelemhullámaimnak köszönhetően könnyek gyűlnek akaratlan lélektükreimben. De szörnyen nézünk ki, Merlinre! Még akkor is jobban festettünk, amikor szeszélyes viszonyunk süllyedő csónakján áztunk a szélsőségek jéghideg folyójában. Nagyon lassan kapcsol be a gentleman-mód agyamban, így akkurátusan hajolnék, hogy az utolsó tárgyak felvételében segítsek, de már Elektra végez is, és óvatosan kezd felemelkedni. Mafla arccal indulnak el feketéim a karakteres arcélen, hogy aztán a kabát ujjának vonalát követve mélyet sóhajtsak. Milyen furcsa érzés, hogy nem érinthetem többé, gondolom magamban, majd hirtelen hátra hőköl sípolással teli koponyám. Ez nem én voltam, ugye? Nem, nem. Én direkt nem is mentem a közelébe aznap este, inkább távolról emeltem fel a hangom. De, ha a közelében maradtam volna sem okoztam volna ilyen sérülést. Soha nem bántanám őt. Vagy mégis én voltam? Oké, azt hiszem, hogy kezdem elveszíteni a józan eszem.
– Ööö… – kezdem halkan, majd torkomat vagyok kénytelen köszörülni, mire Elektra már nekem is szegezi a kérdést. Fejemet csóválom némán, majd lopva tekintek újfent a nő csuklójára. – Elektra – kezdem halkan, miközben feketéim felszöknek a még meggyötört állapotában is leggyönyörűbb szemekbe. – Ki tette ezt veled?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

Akár egy galambokkal körbe vett öregúr hessegetem zsémbesen a kacsákat, amik igazából azt sem tudom, hogy mi a fenét keresnek itt hajnali két órakor. Már csak egy járóbot kellene a kezembe, és teljesen hiteles lenne a kép. Hamburgeremet jobb kezemben tartva emelem a magasba, ami igazából nem a legjobb ötlet, de végül egy darabot lecsípek a buciból, és megpróbálom minél messzebb hajítani. A kacsák meg sem mozdulnak, csak bután néznek rám. Arcom értetlen és fáradt, de az egyik csak hápog egyet, mint egy mesehős, aki társának jelet ad a tovább vonulásra. Olyan emberi volt az egész. Hmmm. Hirtelen tágulnak ki szemeim, hogy a páros után tekintsek; lehet, hogy animágusokkal volt dolgom. Udvariatlan egy bagázs. De végül vállamat vonom, gyermeteg módon lóbálok egyet, majd még egyet bakancsos lábaimmal a víztükör felett, s egy nagyot kortyolok a söritalból. Leteszem magam mellé, újabb nagyobb harapás a burgerből, mire… finom anyag éri ajkaim szélét, a levegő bennem akad. Bambán tátom szájamat, miközben feketéim felveszik a kontaktust a mellettem termő női alak tekintetével. Suttog. Ajkaira csúsznak szemeim, hogy aztán lassan és szaggatottan visszaemeljem azokat a nőalak átható tekintetébe.
Nem igazán jövök zavarba a közelségtől, inkább meglepettnek nevezném magam. Szólnék, de a helyzet miatt inkább csak tátogok egyet-kettőt, miközben homlokom értetlenül ráncolom. Megmagyarázhatatlan bizsergés kezdi csiklandozni csalfán mellkasomat. – Hála Merlinnek! – suttogom elhaló hangon, majd látványosan rázom meg a fejemet. A sörök hatása és az eddig egyre hatalmasabb fáradtság elszállt, és nagyot nyelve emelem szabad kezem mutatóujját a magasba, hogy hunyorítva tegyem fel a „szellemalaknak” a kérdést. – Ismernem kellene Önt, Kisasszony?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Mosolyogva figyelem Norina mozdulatait. A mosoly pedig a fejcsóválásra egy teljes, tejbetök vigyorrá válik. Szeretek csipkelődni. És ha a másik vevő az ilyenre, akkor az a legjobb. A pultos lány nagyon talpra esett, és nagyon jól kommunikál mindenkivel, ahogyan megfigyeltem eddig. Kifejezetten fekszik neki a vendéglátás. Hiszen erre is – mint mindenre – születni kell valamilyen szinten. Én biztosan nem tudnék a pult mögött állni és boldog, boldogtalan baját vagy örömét hallgatni. Az üveg lágyan csúszik végig a bárpulton, hogy aztán tökéletes célzással hosszú ujjaim szorításában végezze. Görbém még mindig felfelé ível, és máris ajkaimhoz emelem a palack száját. A kérdésre először értetlenül döntöm oldalra a fejemet. Mi a gond? Mikor? Most? Most semmi. Vagyis… „Hosszában eredet vágnék”, mosolyom ekkor már keserédes. Tudom, hogy szörnyen festek mostanság. Bár ma kifejezetten jól éreztem magam… a reggeli dührohamomat leszámítva. Meg délután majdnem belerúgtam egy macskába, mert valami rendetlenkedett a ház előtt ékeskedő szeméttárolónál. De… mint mondtam, összességében nem vagyok feszült. Á! Magamat akarom átverni? Tényleg?
Miközben ezek zakatolnak elmém hullámvasútján, már egy pohár whisky is társammá lett. – Ó, köszönöm – engedem el a sörösüveget, a rövidital vegye fel a helyét. Norina felé mutatom, s egyszerre szabadulunk meg. Ki-ki a maga pohara tartalmától. Mélyet fújok, hogy a torkomat maró alkohol levegőhöz jusson, majd a pultra csapom.
– Arra – nyögöm félhangosan egy halvány mosollyal. Még egy ideig hallgatok, aztán csak megered a nyelvem. Persze eleinte azért csak óvatjával. – Sok mindent elkövettem az elmúlt egy évben, amire nem vagyok büszke. És most éppen azon gondolkodom, hogy hogyan tovább – fogalmazok egyelőre homályosan. – Te például tudod, hogy merre tart az életed?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Látszólag egyikünk sincsen a képességei csúcsán, de az meglep, hogy nem vág azonnal a kérdésre az esze a nőnek. Látom rajta a bágyadt, megfáradt elgondolkodást, mire én éppen megismételném a kérdést, kiegészítve azzal, hogy a nyomokra is mutatok. Azonban nem sokkal később mégis megkapom a választ. Ami nem hazugság ugyan, hiszen lehetséges, hogy egy „ügy” kapcsán szerezte ezeket, noha akkor is valakinek el kellett követnie a szorítást ahhoz, hogy ilyen sebesülés maradjon utána. Attól, hogy még nem mutatom magam mindig a legélesebb késnek a fiókban, nem azt jelenti, hogy agytekervényeim képtelenek az ilyen jellegű puzzle-darabokat összerakni. Elgondolkodón nyalom meg színtelen, kissé kiszáradt ajkaimat. Szeme sem rebben, persze. Hiszen nem hazudik, de mégis elhallgat valamit. Ha egy olyan ügy lenne, akkor talán hozzátette volna, hogy valami félbolond tette ezt vele. Mégsem teszi, ami miatt arra merek következtetni, hogy vagy véd valakit, vagy tényleg úgy érzi, hogy semmi közöm már ahhoz, amit csinál. Nem tudom. Valamiért mégis inkább az előbbi az, ami megmozgatja bennem az Elektrától eltanult gondolkodást, így csakis egy emberre tudok gondolni, aki talán megtehette, és Elektra védené őt. Ki tudja… talán lesz alkalmam óvatosan puhatolózni a témában. Aggódom érte. Persze, hogy aggódom, különben nem esnék gondolkodóba. Azonban azt is látom, hogy minden szava és mozdulata közömbös. Meglehet, hogy nekem is ehhez kell tartanom magam. Nem tudok… nincsen erőm már egy olyan szekér után futni, ami egyszerűen nem akar már engem felvenni.
– Ühüm – hümmögök végül érezhető gyanakvással, de nem feszegetem tovább a témát. Nincsen szándékomban megalázni magam azzal, hogy aggodalmamnak és féltésemnek hangot adok, amikor a másik látványosan hallani sem akar rólam. El kell fogadnom a tényt; Elektra nem, hogy nem szeret, hanem teljesen közömbössé is váltam számára, ami még fájdalmasabban hatol szívembe. Még szerencse, hogy a kialvatlanság valamelyest tompít minden érzelmemen. – Tudom – bólintok arra, hogy én sem vagyok egy matyóhímzés ezzel az ábrázattal. Megvonom vállamat. – Ashwagandha bogyót keresek – Európában igaz nem túl ismert az „álombogyó”, azonban meglepően sok dologra lehet bukkanni a bogolyfalvi piacon. Lassan tekintek vissza a nőre, akire a titkolózáson kívül minden rá van írva; a hanglejtése személytelen, tekintete fakó és idegen. Hümmögök még egyet, amolyan „megértettem” jelentést hordozva magában. A helyzet kezd kifejezetten kellemetlen lenni számomra; senki nem szereti érezni, hogy felesleges, így zavartan megköszörülöm torkomat, finoman kikerülöm a nőt, majd még egy pillanatra felé fordulok az elköszönés előtt. A zöldes foltokra mutatok hosszú, kissé remegő ujjaimmal. – A fekete nadálytő és árnika általában segítenek az ilyenen – szorítom egy halvány, kedves mosollyal össze ajkaimat. -  Legyen szép napod! – nem tudom megjátszani, hogy nem érdekel, ám azt látva, hogy ő a háta közepére sem kíván… nem akarok bohócot csinálni magamból. Lassan indulok hát tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Lomhán emelem lábaimat, ami nem csupán a bágyadtságnak betudható. Egyszerűen nem akarnak vinni mázsásérzetű lábaim. Nem akartam, hogy ez legyen. El sem tudtam képzelni, hogy milyen, amikor gyönyörű szemei a tüzes szerelem helyett már üresen, személytelenül néznek vissza az enyémekbe. Legbelsőm fekete-fehér billentyűinek basszus szekcióján egyre mélyebb és mélyebb hangok zenésítik meg a bennem kavargó érzelmeket. Fancsali képet vágva bámulok magam elé, eres kézfejemet visszadugom zsebem menedékébe, majd egyszer csak megtorpanni kényszerülök. Néhány lépést tettem, így még bőven hallótávolságban vagyok úgy, hogy Elektrának nem is igazán kell felemelnie a hangját. Nagymenő. Sosem fájt még ennyire a megnevezés. Nem akarom többé hallani. Elektra, nem vagyok a barátod, soha nem is voltam és soha nem is leszek. Mindig szerettelek. Legyek Marcell, legyek Hege. De a Nagymenőt egy életre kitörlöm az életemből. Még mindig háttal állok a nőnek, csupán orcámat fordítom jobb vállam fölé, miközben hallgatom őt. Igazam volt. Ez egy pillanatra talán még kellemesen is bizserget, azonban az, ami ezután jön kettős érzésekből egyre fájdalmasabbá kezd válni. Felléptem ellene akkor. Mert úgy éreztem helyesnek. Most nem érzem így. Nem akarok többet erről beszélni. Aztán egy igencsak durva mondat hagyja el Elektra ajkait „Téged mindig könnyű volt bántani, mert tudtam mivel okozhatom a legnagyobb fájdalmat neked”. Akkurátusan, szinte lassított felvétel-szerűen fordulok szembe vele. Miért akart tudat alatt bántani engem? A gyengédség miatt, amivel fordultam felé? Nem értem, hogy mi történik. Remélem, hogy csak álmodom az egészet, mert ha ezek a szavak valóban elhagyják gyönyörű ajkait, akkor csupán egy rémálom formájában vagyok hajlandó emlékezni rá. Fekete lélektükreim mélységes kiábrándultságot közvetítenek lelkem moziterméből, ám könnyekre már nem futja. Azt mondják az okosak, hogy mindenki céllal érkezik az életedbe, tanítani szeretne neked valamit. Sokat tanultam magamról és arról, hogy az érzelmek elfojtása, a másokba vetett, elvakult hit nem vezet sehová. Csak engem egy kényelmes gumiszoba irányába.
Ekkor lép elém a nő. Meglepetten húzom ki magam, hogy fölé magasodva nézzem őt. Kabátját bájosan húzza össze magán. Látom rajta, hogy a bocsánatkérés után máris útjára indulna, ezért még utoljára finoman arcéle alá fogok, hogy homlokát ajkaim elé emelhessem, ahová utolsó óvó csókom kerül. Megtanultuk a fájdalmas leckét saját bőrünkön. – Ég veled, Elektra! – suttogom még homlokába, majd lassan elhúzódok. Egy erőtlen mosolyt küldök felé, s végig nézem, ahogyan eltűnik a ködben. Egy ideig még ácsorgok, majd mély sóhaj hagy páragőzt a fagyos, őszi levegőben, hogy aztán csüggedt arccal, lehajtott fejjel és szájam belsőjét rágcsálva tűnjek el én is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Kedves mosoly telepszik meg arcomon az aprócska grimaszt felváltva, ami az alkohol erőssége égetett néhány másodpercre vonásaim közé. Egy amolyan „le a kalappal” féle ajakbiggyesztés és bólintás után poharam koppan a pultlapon, majd egy mély levegővétellel kihúzom felsőtestem. Úgy emelem fekete tekintetemet újfent az ifjú hölgyre. Látszik, hogy megtalálta a helyét ebben a munkakörben; tekintete kíváncsi, egyben tapintatos és megbízhatóságot tükröz. Mindez kell ahhoz, hogy jó „kocsmáros” legyen az emberből. A szociális érzék szinte kötelező. Persze, idősebb korban már fentáll a kiégés esélye – mint bármilyen másik munkakörben –, elvégre mindenkinek bújás és baját hallgatni a hallgató lelkét is megterheli. Főképpen akkor, hogyha olyan fogékony rá, mint a Nádassy lány. Nem fogalmazok tisztán, ez tény. Eléggé nehezen beszélek az elmúlt időszak történéseiről. Életem legintenzívebb érája volt, s bizony vannak benne olyan részletek, amiket szívesen felednék vagy akár semmissé tennék.
Hmmm, hallom Norinát és közben figyelem, ahogyan törlővel megszabadítja a poharat izzadtságcseppjeitől. Hangosan nevetek fel kínomban azon, hogy reméli, nem öltem meg senkit. Nem én voltam. Egyiket sem én öltem meg… csak magamat. Elfogadtam az ajánlatot, és végül én kerültem halottként a nyilvántartásba. Világokat, szerelmeket és barátokat lerombolva, miközben végig azt hittem, hogy helyesen cselekszem. Milyen érdekes a különböző szemszögekből tekinteni helyzetekre.
– Egy időre én magam voltam halott – jegyzem meg végül félhangosan. – Aztán… újra itt vagyok, csak már soha nem lesz semmi sem olyan, mint amilyen eddig volt, tudod – engedek meg egy keserédes félmosolyt, ahogyan az üveges sörre tekintek. Lassan változnak át vonásaim, ahogyan az üveg címkéjével kezdek játszani. Kissé megázott szélét piszkálom, és aprócska cafatokban vetkőztetem a palackot elhomályosult tekintetemmel. – Elveszítettem a munkámat is, a páromat is. A barátaimat keresni sem merem, mert… mit mondhatnék? – kacagok fel fájdalmasan. – Na, de elég ebből – erőltetek egy megjátszott vigyort borostás képemre. – Nem szeretnék a szánalmas, kocsmában panaszkodó, lecsúszott HVH lenni – veszek egy mély levegőt. – Habár… meglehet, hogy már késő – hahotázok saját nyomoromon, majd figyelmesen hallgatom tovább a lány szavait.
– A Minisztérium? – kérdezek vissza egy elismerő biccentéssel, és veszek egy kortyot a sörből. – Ott melyik osztály érdekel? – folytatom a társalgást.
A lány felpattan a pultra a poharak rendezgetése után, majd felteszi a nagy kérdést, amire megcsóválom a fejem. – Halottnak tettettem magam, egy másik férfi bőrébe bújtam, mert eléggé csúnya ügybe keveredtem Írországban… és így nagyon sok embernek hazudtam. Pedig csak védeni szerettem volna őket. Valahogy… fordítva sült el a dolog – legyintek. Nem is lényeges.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Stég

A finom mozdulatokon lágyan siklik végig fekete tekintetem. Valami megmagyarázhatatlan borzongás szaladgál fel s alá hátamon. Hosszú perceken keresztül, akár egy véget nem érő hullámvasút. Nem igazán tudom minek betudni ezt a félelmetes vonzódást. Egyszerre fog el a rettegés, és ugyanilyen intenzíven élem meg a kíváncsiságot és a csodálatot. Sötét lélektükreim hunyorítva vizsgálják a nőt, miközben az ételt a papírzacskóba, a sört pedig magam mellé, a stég egyik deszkájára helyezem. Szimatol. Orrára csúsznak szemeim, miközben nekem is kissé oldalra biccen fejem. Ekkor hallom meg a nevét, amire kénytelen vagyok felrázni magam gondolataimból. Muszáj vagyok, hiszen miután kiejtette nevét, máris mellém pattan a stég deszkáira. Furcsállón hunyorogva tekintek le csupasz lábaira, majd óvatosan vissza a különleges teremtésre. – Hege… – kezdem halkan. – …düsh Marcell – valahol megtámad az érzés, hogy nem kellene teljes nevemen bemutatkozni, de már megtettem, így a hátam mögé is dobom a gondolatot.
– Valóban – suttogom kettőnk közé, s mélyet szippantok a hűvös levegőből. Hogy mire is értem ezt? Mindenki döntse el magának. Az éjszakai égbolt csodás, a légkör is kellemes, ahogyan Adelina megjelenése is. A város fényei… millió és egy dolgot tudnék felsorolni, ami éppen szememnek kedves. – Nem fázik? – teszem fel a kérdést, és óvatosan átnézek vállam felett, hogy látok-e eldobva egy pár cipőt esetleg. Van erre pszichiátria? Rengeteg minden megfordul a fejemben, mégsem távozok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Nyílik a rendelő ajtaja. Nyikorogva és lassan, hiszen annak másik oldalán én magam vagyok, és még az ügyeletes doktornővel váltunk néhány szót a gyógynövények használatáról. Meg kell próbálnom egészségesebb életmódot folytatni, hogyha nem akarok idő előtt elpatkolni. Így néhány jótanácsért érkeztem, és egy kis mentálhigiénés kiteljesedése is lett végül a foglalkozásnak. Mosolyom őszinte és széles, miközben széles tenyerem a bejárati ajtó belsőjén terül szét, s mutatóujjammal kedélyesen dobolok rajta. Elsütök még egy borzasztó viccet távozásom előtt, ami annyira rosszul sikerül, hogy a körülbelül velem egykorú, csinos nő először csak értetlenül bámul rám. Próbálnám megmagyarázni, de – ugye – attól gázosabb nincsen, mint amikor egy poént kell elmagyarázni, így legyintek egyet kínosan felkacagva. Elbúcsúzunk, és majdnem becsapódik a súlyos tölgyfaajtó, amikor is jobb kezem előkerül bőrdzsekim zsebéből, s egy halk bűbáj elmormolása után máris óvatosan kerül helyére a kilincs nyelve.
Kedélyességem továbbra is marad. Kezeim mindketten a dzseki felsőzsebében pihennek, amitől tipikus Hege-kinézettel kezdem gyűrni a métereket magam alá. Észre sem veszem, hogy dúdolgatni kezdek, és minden gondomat morzsákként hagyom magam mögött minden egyes lépésnél. Egy utcai lámpa oszlopa mellett állok meg kicsit, hogy rágógumi után kutassak zsebeimben, amikor is egy férfi hangjára leszek figyelmes. Egyelőre nem nézek fel, csak magasba emelem mutatóujjam.
– Egy pillanat! – folytatom a kutakodást majd, amikor meglelem a személyiségemhez tartozó ragacsos mentolbombát, mosolyogva bekapom, majd az engem megszólítóra emelem fekete, kedvesen csillogó szemeimet. A jellegzetes vonásokon megragad tekintetem néhány pillanatra. Felismerem. Persze, hogy felismerem. A mosoly kissé laposodik, s szájam belsőjét gyanakvón harapom be, miközben egyre komorodó feketéim az ebről készült képre kúsznak. – Nem – köszörülöm meg torkomat. – Nem hiszem – pillantok ujjaira, amiről eszembe jutnak a foltok, amiket a piacon láttam legutóbb. Csak gyanúsítok. Nem tudhatom biztosra. S egyébként sincsen közöm ahhoz, hogy… mármint. Van? Jobb kezemmel idegesen dörzsölöm meg borostás arcomat. – Sajnálom, hogy nem tudok segíteni, McMillan – ejtem ki véletlenül a férfi nevét.