Amikor elváltunk a fiúval, akihez annyi verset írtam hogy azokkal Dunát lehetne rekeszteni, valami mélyen a gyomromba fészkelte magát és a mellkasomra telepedett. Ezt csak az oldotta fel amikor mesélt nekem. Boldog itt, biztonságban van és a srác, akivel állandóan provokáljuk egymást elkezdett felnőni. Pár hónapra rá az a levél is megérkezett, aminek a súlyával felfogtam a tényt mennyire lehetetlen amit szeretnék. Nem is igazán a hosszas viszonya tette a pontot az i-re, vagy az hogy kivel - bár nem suhantam el felette - hanem ahogyan azt közölte velem. A bocsánatkérésére barátként reagáltam, annál erősebben sosem éreztem mennyire nincs okom máshogy tenni. A bonyolult pedig így vált bonyolultabbá. Utólag világosabb, hogy vannak dolgok amik több mint ezer kilométer ellenére is elkerülhetetlenek. Aztán arra kért, amitől féltem: hagyjam békén.
Néhány perce mégis olyan hevességgel csókolt meg, amibe nem volt elrejtve egy csepp vágyakozás sem. Ajkaink gyors és szenvedélyes szinkronja, miközben a derekamat markolta olyasmit indított el, ami egy egészen váratlan robbanás. És most is kitart. Óvatos velem és lassabb. Ellágyít, mégsem vesz el az intenzitásból. Nehézzé vált légzéssel hitetlenkedem mennyire jó az egész. Soha nem csókoltak meg így, soha nem éreztem ilyet és mással nem is lenne ilyen. Móric ismerős illata, a melegsége, a vágy a szemében hatalmas dobbanásra készteti a szívemet. Egy utolsó csókot lehelek vállára, mielőtt átölelem azokat majd úgy simítanak bőrén ujjaim, ahogyan helyezkedik. Szótlanul figyelek rá, tekintetem mélyen az övébe fúrom, amit szempillám meglepett rebbenése zavar, de nem tör meg. Pillantásomból csodálkozás olvasható ki a kemény simításra, amit lehetetlen lenne meghatározni, de már-már lélegzetelállító érzés. Combomat simítom szorosabban Mórichoz, amikor ujjai finoman melegítenek, ahol összeér az enyémmel. Tudom, hogy vigyáz rám.
- Bízom benned - suttogom mintha titok volna, miközben összefonódó kezünk indul feljebb az ágyneműn. Szorosabban fogom, ajkam elnyílva marad, és reszketeg sóhajjal engedem el magam. A kellemetlen szúrás fokozódik, amíg többet kapok Móricból, holott az egész testem felmelegszik. A kettősség játszik velem tovább, amikor ajkamba harapok, a szisszenés mégis kiszökik és lehunyom a szemem. A sarkából egy könnycsepp gördül le az arcomon. Végül szusszan, és lehelete a bőrömet csiklandozza.
- Móric - sóhajtva felpillantok, hüvelykujjam simít kézfején. Mosolyognom kell, mert a szívem életemben nem vert még ennyire gyorsan. Mellette a fájdalom különleges és nem elviselhetetlen. - Minden rendben - a szavak nehezen jönnek, de szeretném megnyugtatni. Nincs baj. Egyáltalán nincs. Ha pedig folytatja ugyanúgy erősebben kapaszkodom a nagy, erős kezeibe.

Félelmetesnek tűnt ledönteni a gondosan felépített falakat és beengedi őt, még úgy is, hogy Móriccal rengeteg mindent tudunk egymásról. Félelmetes, mert mindkettőnkben nyomot fog hagyni. Mégis úgy pillantok fel halvány mosolyára és csókolom vissza, mintha nem hogy holnap nem lenne, hanem semmi más a moston kívül. Képtelen vagyok a következményekre gondolni, amikor ilyen közel vagyunk egymáshoz. Arra, hogy márpedig haza kell majd mennem, és lesz egy újabb nap amikor elválunk - az egész nem tűnik most olyan fontosnak, mint ami éppen történik. Bárhogyan is jutottunk idáig.
Az elképzelés, hogy valaha levetkőzzek előtte sokkal ijesztőbbnek tűnt, mint a valóság. Mert az az igazság, hogy a valóság hozta hevesség és a cselekedetek felfoghatatlan irama folyamatosan arra késztet, hogy átjárjon az izgalom, mintha soha nem is akarnám másképpen. Kíváncsi sóvárgásom minden jelenlegei és következő pillanaté: ahogy érintem, megcsókolom és mindettől izgatottabbá tehetem. Nézem a szőke tincseit, arcán a vonásokat és közben érzem ujjait ujjaimra szorítani. Ameddig csak lehetne itt maradnék ebben a kis magunknak teremtett helyzetben. Majd hirtelen megáll minden.
Ajkam elnyílva marad, pihegve nézek utána, végül a matatás teszi egyértelművé mi maradt el. Hogy a fenébe nem jutott eszembe? Egy pillanatra megfeszülök és kerekedik el a szemem, amit a megkönnyebbülés érzése követ, mert legalább Móric még időben gondolt rá.
Karom nyúlik felé, ahogy várom vissza és ölelem át vele. Hátára simuló kezem kapaszkodik meg hirtelen, csípőm akaratom ellenére mozdul, amikor ismét behatol és szívem óriásit dobban. A fájdalom helyett figyelmem teljesen rá fordítom: végigsimítok erős vállain, felkarján, majd ujjaimat övéi alá kúsztatom és ott kulcsolom össze őket. A gyorsuló mozdulatai hatására túlfűtött sóhajok és apró nyögések egyszerre feszítenek és lazítanak el. Van bármi, ami ezzel az intenzitással versenyre kelhet? Elmosolyodok a csiklandozó érzésre, ami éppen csak megremeg miközben fejem billen oldalra, nyakamat érzem húzódni, mellkasom hevesen jár fel és le. Móric minden reakcióval, halkabb hanggal libabőrösebbé teszi hozzá feszülő testemet.
Szeretném, hogy nyomot hagyjon. Mintha soha nem gondolnánk meg magunkat.

A mesék arra nevelik a kislányokat, hogy a legnagyobb tragédiákat is a helyre képes billenti egy csók a megfelelő embertől. A klasszikus filmekben minden nő látványosan elalél egy érintéstől miközben azt rebegik, hogy a szerelem a legnagyobb fegyver a háború megnyerésére. És én mindezek után is meg fogom forgatni a szemem minden egyes hasonló jelenetnél. Mert túl tökéletesnek állítják be azt, ami pont a tökéletlenségtől lesz valóságos. Mert mi sem vagyunk tökéletesek - messze nem - és bármikor átfordulhat az ami most egészen magasra emel. És akkor egy ismételt halk nyögést varázsolt ki belőlem, visszaszippantva a bűvkörébe.
Ölelkezem Vele ezen az alacsony ágyon, Róma egyik szűk utcájának azon épületében, amit igazán meg sem néztem annyira azzal voltam elfoglalva, hogy a benne lakót megkeressem. Megtaláltam. A tenyerem ide-oda jár Móricon, és ahol végigsiklik rajta az ujjam, ott mindenütt meztelen alatta.
Azt akarom, hogy miattam forrósodjon fel, miközben levegője nyakamat csiklandozza, ott pedig az idegek meg-meg feszülnek. Nem nyitom ki a szemem úgy ölelem magamhoz amikor jobban érzem rajtam teste nyomását és tűnök el a széles háta mögött. Számmal rátapadok vállára, az olasz napsütéstől lebarnult bőrére. Jobban érzem a kellemetlen érzést ott ahol annyira fájt az elején és ujjam szorít vissza övéire. Végül csupasz nyakam hajlatánál szája olyan hangot ad ki, ami új és libabőrössé tesz. Ösztönös reakcióként hagyja el elnyílt ajkaimat a felforrósodott levegőm. Rámnehezedik, közé és az ágynemű közé préselődöm teljesen. Lefeküdtünk.
Egyik kezem engedi el, hogy tarkójához tapadó göndör tincseit simítsam arrébb, majd ahogy nyakamhoz fordul feje, lassan simítom hátra tincseit arcából. Aztán másik kezem mozdul, mutatóujjam hátának ernyedt izmain köröz. Hevesen járó mellkasunk, össze-össze tapadó testünk szinte elringat, pedig sosem voltam éberebb. Még mindig nem nyitottam ki a szemem, de hallom a légzését a szívem dobogásán túl… igazából semmi más nem tölti meg a szobát csak mi. Pillanatokig, vagy végtelen sokáig meg sem akarok mozdulni.

Nem akarok szavakat. Egyrészt túl jó most ez a zajos csend, másrészt mert akkor vége lesz. Nem lehet vége. Aztán Móric elhúzza a kezét, én pedig végül lassan kinyitom a szemem. El kell ismernem, nem üzemképes bennem a második jelrendszer. Az első bezzeg akaratom ellenére is működik: combom mozdul aprót a váratlan érintésre. Ajkam remeg meg mielőtt mosolyra húzódik a nyakamon csapódó szavaktól. Hiányzott vele lenni, ezt pedig el sem mertem volna képzelni. Ahogy a folytatást sem.
- Nem baj - majd a teljesség érzése alábbhagy, azzal egyidőben dekadens érzés kerít hatalmába. - Hogyan? - kérdésem végét már szaggatottan harapom el.
A bőröm alatt valami végigszalad a csigolyák mentén Mintha forró acélgolyó lett volna. Móric kezétől. Majd szájától a testemen. Idegen és új még mindig az érzés, az ismeretlen pedig ismét izgalmas és félelmetes egyenlőtlenséget húz a hasamra, de nem állítom meg. Azt mondja nem kell félnem tőle.
Felszabadult kezemmel Móric hajába túrok a csók közben, majd tartom is ott őket, amíg tudom és elér a kezem, ahogy ő halad. Érzem, hogy végigcsókolja libabőrtől perzselő bőrömet, miközben ujja játszadozik velem. Aztán… mit csinál?
- Móric? - nyögöm. A szája olyan dolgokba kezd a különösen érzékeny csomónál, amitől megrázkódik és csípőm és megemelkedne az ágyról, ha nem tartana éppen a kezeiben. Lábam széles vállára kerül, ezúttal combom belső felét csiklandozzák a tincsei. Egészen addig bent tartom a lélegzetem, amíg rá nem jövök mennyire felszabadító érzés kiengedni. Szemöldököm ráncolom egy pillanatig, amíg lepillantok és szinte azonnal vissza engedem a fejem az illatától átitatott ágyneműre. Lehunyom a szemem: egyetlen nyögést követ több.
És mekkorát tévedek, amikor azt hiszem ennyi. Pengeélen táncol, de most vele vagy éppen helyette én is, mert gerincem majd mellkasom elemelkedik, majd hirtelen süpped vissza egymást követve. Ujjaim a takaróba markolna és akkor combom megremeg. - Igen… - suttogom halkan, mintha percekkel később mennék bele, hogy próbálja meg másképp. Merlinre, de még mennyire bele megyek! Gerincem töve bizseregni kezd, ahogy ködösebb hangon megismétlem ezt az aprócska szót. Utána nem szólok többet: ajkamba harapva megyek el. Belső izmaim megfeszülnek, gerincem ívbe feszül és szinte érzem, hogy vibrál a levegő.
Bőröm rózsaszínesebb árnyalatban izzik, mint eddig, talán attól ahogy levegő után kapkodom. A félhomályban lassan rajzolódik ki Móric alakja, de egyenesen őt nézem. Tekintetem megcsillan.
- Te… - ajkamra harapok ismét, de nem fejezem be, csak visszahunyom a szemem és hajamba túrva várom szívem dobogása mikor csillapodik.
Szeretem őt.

Folyamatosan csinálja, nem áll le és ezzel teljesen átbillent nagyjából minden létező határán. Jóformán azokon is, amiket nem is ismertem.
A mellkasomban kitartó érzés melengeti, szívem ezerrel kattog a széles vigyorát látva és még akkor is csak vagyok, amikor hirtelen ismét felém kerül. Lassan mozdul ajkam a csókjára. Nagyjából azt is mondtam volna, amit aztán most ő ki is tud mondani, de az ő szájából hangosan hallva a tényt… a lehető legjobb értelemben megborzongok. - Igen - suttogom ajkára egy hitetlen mosollyal. A csókokra éppen mozdulnak ajkaim, leginkább csak lehelem azokat mielőtt eltávolodik.
Korábban nem szerettem volna, most viszont képtelen vagyok mozdulni. Könnyűnek érzem magam, egész testem azt visszhangozza és duruzsolja ami az utóbbi fél órában vele történt. Nem is beszélve a mellkasom hullámvasútjáról. És én azon kapom magam, hogy nem gondolkodom rajta, nem olvasok bele semmit. Minden porcikámmal örülök. Minden benne volt ebben az alkalomban és még mindig képtelen vagyok elhinni. A plafonon pihentetett pillantásom végül lehunyom, halkan nevetek a még most is kitartó szapora levegővételek között.
Az álomba merülés határán lépdelek, de se a szívem, se a légzésem nem partner benne, ahogy az agyam egy része is működésbe lép. Az ágyneműn lévő kezem lassan fog az anyagra és tekerem magam köré miközben felkelek az ágyról. Vállam felett pillantok hátra rá, majd ahogy előre fordulok találom szemben magam Móriccal. Szívem nagyot dobban, léptem megtorpan ahogy ajkamba harapva elmosolyodok.
- Letusolok - mutatok a falra, majd elég idétlenül a másikra. Nem tudom melyik túloldalán van a jó oldal. Konkrétan nem tudom hol vagyok.