Utálnak a határidők. Komolyan valami elképesztő versenyfutáson vagyok az idővel, ami eddig is így volt, ám az utóbbi hónapokban ott vállaltam túl magamat ahol csak tudtam. Beletemetkezem, mindig van mire fókuszálni és hova tovább fejlődni. Ki mint vet úgy arat, nem igaz? Még édesanyám is hozzám szólt a minap- azt mondta feszültebb vagyok. Nem gondoltam, hogy lehetek feszültebb, mint általában, vagy ez ismét csak azt mutatja mennyire nem foglalkozik velem. Utána össze is vesztem vele, szobám ajtaja mögött pedig sokáig nem tudtam mihez kezdjek magammal. Először Poe-t olvastam. Kihagytam hogyan kerültem haza! Kénytelen voltam elutazni a Szentivánéji hangverseny miatt, így két napi pótlás áll előttem. Tegnap este érkeztem, ma a reggeli közben már Benett-re figyelek, aki a kapott jegyzeteket segít kiegészítenem. Nem hagynám, hogy belenyúljon, de jelenleg időszűke miatt kénytelen vagyok, továbbá felsőbb éves és tanultunk már együtt. Mindegy, később még átfutom a margóra mi mindent írt fel, amin ennyire jót nevet. Mosolygok rá, majd pillantásom rebben az ajtó irányába és fordulok is el azonnal. Szívverésem megugrik, arcom komolyodik el, ahogy kezem esik magam mellé a táskámra, benne a pulóverrel. Sose maradok itt eddig, ő meg későn kelő. Ma is már rég megreggeliztem, így könyvemet visszahúzva magam elé várakozom, miután Benett is elsiet a dolgára. Várok, meg ott van az is, ami most nem juthat ismét eszembe, mert akkor már gondolok rá és összeszorul a torkom. Komolyan mondta a szavait én pedig hetek óta ezen örlődöm és kapom fel a vizet hacsak eszembe jut egy kép is arról az estéről. Örlődnék, ha volna rá időm, de most olvasok.
 Hónapok teltek el és én ahhoz tartom magam, amit megbeszéltünk. Ha nem elég, nem elég, nem is kell kérnie belőle. Kerülöm, ami először adta magát, pokolian dühös voltam, könnyen ment, de egyre nehezebb, mert már csak sértett vagyok és mellé szinte naponta látom. Tekintetem esik bal kezemre, ami a könyvet tartja, rajta a két csillaggal. Beszélni Csonka Zsomborral a mágusjog kapcsán. Megírni egy baglyot Balázs atyának. Arra gondolom letörlöm onnan, aztán Móric felkel, összecsapom a könyvet és táskámat vállamra kapva igyekszem, hogy beérjem a folyosón. - Móric! - hangom furán cseng, nem mostanában mondtam ki utoljára. Furcsán is érzem magam és nem is biztos, hogy meghallott, vagy igen és akkor folytatjuk a gyerekes viselkedést. Azok is vagyunk. - Lehetséges volna, hogy két percre megállj egyhelyben, te Tökfej? - Ha megáll torpanok meg és lépek arrébb az egyre szálingózó diákok elől. Könyvemet tartó kezemet engedem le, amíg felnézek rá. Utálom, amiért nem tudom utálni.

Olvasok. Ol-va-sok. Amikor a barom röhögése visszhangzik az egész Nagyteremben. Igen, ez nagyon illik a Város a tengerben eredeti angol hangulatához. Éppen csak egy pillanat pillanatának a töredékéig pillantok fel rá, amíg államat a kézfejemre teszem és merülök el újra. Komolyan hálás vagyok, amiért bárhogyan is érzek van bennem annyi, hogy ne világfájdalommal az arcomon rohangáljak a kastélyban, mint egy szellem. Nincsenek komor, sötét felhők, amik felettem gyülekeznének, és nincs bennem a senki nem ért meg tinédzser hisztéria, ami miatt önsanyargatásba kezdenék. Azóta akárhányszor összefutottunk kikerültük egymást, mehettünk a dolgunkra és büszke vagyok, mert kibírtam hogy egyszer se forduljak utána. Szerencsémre, van eszem. Minden mást lerendezek magamban, azt hiszem sikerült megtennem, de hamar kiderül, ha mégsem.
Lehetséges, hogy megáll, nagyon is én meg majdnem bele is rohanok. Felkapva a fejemet dőlök hátrébb, lábam lecövekel én meg tátogok, ahogy a további mondandóm veszik el. Ahogy megszólal, hangosan, - kimondva, amihez hasonlót magamba mormolok el - valami mosoly féle kerül arcomra és tűnik is el, hogy szememet forgassam, mert persze, hogy zenét hallgatott! Megköszörülve a torkomat lépek arrébb, fonom össze karomat és nézek rá.
Mi. a. pálya? A fenébe, hogy mindig ilyen bőbeszédű! Na, persze! Hah… Egy, kettő, három. - A szokásos - vonok vállat, mutatóujjammal vállam mögé dobva a hajamat, majd elvonul mellettünk egy diák csapat, a kezünkbe nyomva egy szórólapot. Mitológia szakkör? - Ilyen lehet a pokol - reagálom le, a lányok mellettünk nem értékelik a véleményem, hamar tovább is lépnek. Nézek fel Móricra ismét. - Igen, szóval, ne aggódj, nem szeretnélek kétszáznegyven részes szappanopera erejéig feltartani. Nem érek rá - pillantok is az órámra, majd a könyvet a hónom alá téve fordulok az ellenkező irányba a táskához, hogy kivegyem belőle a pulóvert. - Visszadnám. Köszönöm - nyújtom felé, az élére hajtogatott darabot. - Hallottam, hogy lebetegedtél. Sajnálom - főleg mert én megúsztam a másnap fájdalmaival. Meg persze sajnálok mást is, de akkor már átlépnék egy határt, amit egyetlen bólintásával húzott meg. - Visszaengedlek a teátrális zenédhez - bólintok, majd ha átvette a pulóvert fonom össze karomat magam előtt.

Nem mintha tudni akarnád az milyen. Amikor jól odamondja, egyenesen a szemembe tud nézni, annak rebbenése nélkül. Most meg rám sem néz. Akkor úgy szól, hogy tisztán csengjen minden szava, most meg itt motyorog nekem. Utána vártam, hogy üzenjen valamit, vagy odajöjjön, de nem tette. Hónapok után én vagyok az, aki ide sétált hozzá és még ő puffog nekem. Ezt, most az egyszer szó nélkül hagyom, mert a pulóverét odaadni jöttem, nem pedig vitatkozni.
 Ó. Történik valami a mellkasomban, míg szemem esik a ruhadarabra. Megtarthatom a próbálkozásomat, meg úgy minden magamnak a pulóverével együtt. Nem tudtam korábban odamenni vele hozzá, szinte az is hihetetlen, hogy most rávettem magam. - Már majdnem azt hittem megbombáztál érte e-mailekkel, csak a spambe tett - szarkazmus. Visszább húzom a kezem, miközben a megfázásáról kezdek beszélni. Hirtelen, az jut eszembe. És valahogy az elég hétköznapias megjegyzés, elfedheti, a sorok között sem kell olvasnom, hogy egyértelmű legyen: egyedül engem foglalkoztat még ez az egész.
- Az jó, ha nem volt komoly - mondom mert így van, és mert így illendő. Majd ujjaim engedik is el az anyagot, ahogy Móric átveszi. Akkor ezt kipipálhatom. Ennyi volt.
- Ismerem őket - folytatnám, de megjelenik a fiú, én pedig a könyvemet dobom a táskába, készülök tovább indulni. Se hozzá, se hozzám nem illik a bájcsevely. Visszafordulva pillantásom rögtön a vigyorára emelem, amit nagyon rég nem címzett nekem, ahogy most sem. Azonnal nézek is másfele, amikor meglátom a földre hulló, félbe hajtott lapot, ahogy az tető formájában koppan a padlón a hátlapon lévő írással egyenesen Móric cipője mellett. Szívverésem ezerre ugrik, a fülembe hallom véremet zubogni, lábaimmal automatikusan hátrálok aprókat. Nem kér belőlem. Elfelejtette. Én meg méginkább alázzam meg magam, még úgy utoljára! Legszívesebben arcom elé kapnám kezeimet, de mindkettő csak ökölbe szorul testem mellett. Futkos rajtam a hideg, késve mozdulnék, már hiába teszek bármit. A felindulásból írt, a haragomat elengedett inkább értetlen levelem ott van nála. Ami miatt most itt állok és ami így sem segített megértenem mi történt akkor este. Torkomban hatalmas gombóc van. - Az az enyém - szólalok meg végül, nyúlok is a lap felé, kezem mégis megáll. Mert bár az enyém, neki címeztem. Tudom mi minden van benne. Konkrétan minden, ami bennem. Tudom, hogy beleírtam: sajnálom és hiányzik. A legrosszabb, hogy mindez nagyobb viszonzatlanságot keresve sem találhatna, de én, hát én vagyok akkora szerencsétlen, hogy épp az ő pulóvere közé kerüljön. Ajkam remeg meg, azonnal össze is préselem a szám. - Tudod mit? Olvasd el. Csak ne előttem - mondom végül, megemelt állal az arcát fürkészve. - És ne itt - ahol a diákok jönnek-mennek körülöttünk. Megkérném, de úgy érzem jelenleg ennyit én is érdemlek. Tekintetem jár a levél és Móric arca közt, amíg automatikusan lépek hozzá közelebb. - Lemegyek az udvarra, ha reagálnál, ott megtalálsz - órám lenne. Mégis lépek egyet, majd még egyszer, hogy megfordulva szorítsam össze szemeimet, továbbra is zakatoló mellkassal és lépkedjek le a lépcsőn, ki a fénylő lelkek udvarára, ahol most rajtam kívül senki sincsen. Na, most kilépek a komfortzónámból. Magam miatt.

Táskám tompán puffan az udvar padján, mielőtt még fel-alá sétálgatnék. Mert igen, tényleg ráírtam a nevét jól láthatóan, arra a levélre, neki címeztem benne túl sok dologgal magamról. Idegesen túrok a hajamba azzal némileg lehet össze is kócolom, de szívem még mindig nem áll meg, csak dobog hevesen. Halkan fújom ki a levegőt, hosszasan. Olvassa csak el, legalább tisztázom, az én lelkiismeretem megnyugodhat, hogy nem mindent félbe csapva távolodunk el egymástól. Részemről pontot teszek az i-re. Nem fogok emiatt forgolódni éjszaka, hogy megtudjam mit szólt volna, ha elárulom ezeket a dolgokat. Majd most talán megtudom, ha pedig nem, azzal éppen eleget elmond. Hirtelen ülök le a padra, az udvar vöröses téglafalát ezek után fejből vissza tudnám rajzolni, addig meredek rá, és az idő csak telik. Nem jön. Becsengettek, én itt ülök próbálva felkészíteni magam a legrosszabbra. Szívverésem azt hiszem csillapodik, de csak kihagy egy ütemet amikor a mozgás felé sandítok és találkozik tekintetünk. Észre sem vettem, hogy ujjaimat tördeltem és az ezzel abba is marad, ahogy kékjeim riadtan esnek a levélre, amit nyújt felém és közben elhangzik a kérdés. Elpillantok róla, magam előtt összefonva karomat kelek fel és fordulok vele szembe. - A kirohanásom - szólalok meg határozottan, mert olyan mintha megerősítésre várna. Mert tényleg az, gondoljon bármit attól mert olvasta nem fog változni a tartalma. Kérdez tovább, rezzenéstelen arccal nézek rá, majd meglebegteti azt az istenverte papírlapot és olyan aprónak érzem magam tőle, mint még soha. A folytatásra emelem vissza arcára pillantásomat, fürkészem távolról. Mégis hová akar kilyukadni? Ilyen vagyok. Összeszalad a szemöldököm, amint hevesebben szól, de nem arra számítok amit mondd. Cseppet sem. - Mi? - szalad ki a számon az apró kérdés közbeszólva. Idegesen túrok ismét a hajamba, majd teszem azonnal csípőre a kezem. Persze, hogy annyi mindenből komolyan ezt szűrte le lényegként! Az eszem megáll! Nyugtalan tekintetem szaladgál rajta, ahogy olvas a levélből, de egyszerűen nem tudok megszólalni mert félek, hogy a feketeleves bármikor a nyakamba borulhat. Azonban teljesen ledöbbenek, fokozza minden szavával, kezeim engedem le, mellkasom egyre gyorsabban jár. Aggódott értem. Nem mérges volt. Istenem! Fejem billen oldalra, nem foglalkozom azzal hogyan rángatja a pulóverét. Moccan szemöldököm, majd megfagyok. Kikerekedett szemem mered az arcára, amibe most nem lógnak bele a szőke tincsek és észre sem veszem az apró sóhajt, ami elhagy. Alig értem mit mond, pedig hallani akarom. Tekintetem és arcvonásaim lágyulnak el, idétlen araszolok egy lépést közelebb hozzá. Megijesztettem. Félreértettem és megbántottam. És már tudom miért, így még inkább bűntudat hasít belém, főleg ahogy lesüti tekintetét. Reagálnék, majd mozdul a fejem, hogy felnézhessek az arcára, csak az megakad és nagyon lassan folytatom. Hogy micsoda? A lepkék csapkodnak ezúttal helyettem. Én is hiányzom neki. Tényleg kimondta. Hitetlen mosolyra húzódik ajkam széle, majd harapok az alsóba, ahogy csak szélesedne. Igaza van. Szusszanva csóválok a fejemen. - Tudom, én írtam oda - mosolyodom el. - Mostanában olyasmiket írok, amiket inkább el kellene mondanom - pillantok fel rá ismét. - De már értem. Istenem. Csoda, hogy így összevitatkoztunk? - szemöldököm ráncolom. A kérdéseit próbálom felidézni, mert megannyi volt és még egy. De van, ami most fontosabb. - Tudod, Móric, úgy gondoltam az egész kastélyban te ismersz a legjobban, aztán rájöttem, hogy azon kívül is. Abban a helyzetben mégis az ellenkezőjét mondtam ki hangosan, mert megijedtem - pillantok mellkasára, majd vissza a szemeibe. - Sajnálom, hogy megbántottalak - bólogatok aprókat. - Azt is, hogy mindent félreértettem, amit csak lehetett - Mert azt mondta aggódott. Én értem. Tényleg ilyen vagyok és nem néz le érte. Hogy ezek szerint szeretne ismerni. Hiányoztam neki. Kezem megremeg, végül hezitálás nélkül csak mozdulok és ölelem magamhoz.

Megijedtem, mert az egyik pillanatban megkérdezte bízom-e benne, a másikban fuldokoltam és a végén ott ültem, hogy a bennem lévő kételyeket az egész helyzet hatalmassá nagyítsa. Miközben ő előttem a szeplőivel, meg a kék szemeivel csalódott. Szeretem, ha igazam van. Igazam is szokott lenni, ez nem is vita tárgya a legtöbb esetben - most csúfosan elbuktam. Tudtam, hogy kell valaminek a háttérben lennie, de sokkal jobban kellett volna a véleményembe kapaszkodnom ezúttal is, csak már sokakat félreismertem. Ezek szerint őt nem. Most már annyira össze lehet tenni, hogy miért reagált akkor úgy, ahogy! Nyilván, mert elmondta, de amúgy is... Haragszom magamra, amiért ez eszembe sem jutott, amikor annyira logikus! Móric ilyen. Nem is tudom mikor aggódtak értem mások. Azt hittem haragszik, ami sodorta a gondolataimat, így most bár rápillantok felém mozduló kezére csak látóteremből sandítok. - És mert ahelyett, hogy elmondanád mi bajod személyeskedésbe kezdesz, mint egy barom - közlöm egyszerűen, amíg fürkészem. Tényleg megcsapkodnám, nem is tudom mi tart vissza. Talán a gondolat, hogy ezek után szinte csak kérdezni fogok. - Viszont, tőlem indult - vagyok olyan intelligens, hogy beismerjem. Még ha idióta is volt, hogy beugrott velem a vízbe, teljesen másba vágtam át. Jutnak is eszembe a kérdései, de a lényeg… valahogy sokkal fontosabbnak érzem a válaszadás helyett, ha tisztázzuk mégis min ment el az egész helyzet. Ijesztő, ha megismerik az embert.
Hallom, hogy helyesel így picit megakadok a mozdulatban, végül hátára simulnak kezeim, ahogy lehunyt szemekkel fejem fordul oldalasan és megölelem. - Tudtam - halkan mondom, aligha érthető. Ha nem lett volna még bennem az egész, hogy valójában megsértettem, ma nem sétáltam volna oda hozzá és mondtam volna, hogy olvassa el. Készülnék elengedni, de visszaölel és hirtelen úgy maradok. Aztán megszólal én meg a szememet forgatom, mert elég lesz mostmár. Lehet, hogy hülye voltam, elismerem. Ő is. - Mégis hiányoztam neked, akárcsak a hosszú hajad, ahogy elnézem - fel is pillantok a rövidebb tincsekre, majd szemeibe, ahogy folytatja. Van egy pár tanulság, de ahogy megszólal emelem rá szemöldökömet és bökök a mellkasára. - Jaj, Móric! Meg sem vagyok lepve. Komolyan - le is pillantok a kezemre, rajta a csillaggal, ahogy eszembe jut a bakancslistám többi része. - Idefigyelj, megérdemelnéd, hogy kiindegeljelek még egy kicsit, mert egy ilyen csillagot öt vonás megrajzolni, azért az nem egy nagy művészet - vonok vállat, visszanézek rá, ahogy hátrébb lépek tőle. A táskához nyúlva veszem ki a bőrkötésű naplót, amiből rendezetten kandikálnak ki lapok szélei. Pálcámmal nyitom ki, majd az elejébe ragasztott egyvonalas kolibri elől veszem ki az apró négyzetre vágott rajzlapot, lefelé fordítva -tehát a Tökfej jelenleg a béna kis vázlatomat pillanthatja meg-, két ujjam között tartva nyújtom felé. - Ez még a tiéd - bólintok egyet, inkább magamnak. Mert bizonytalan vagyok a rajzzal kapcsolatban és mert próbáltam azt is a lehető legmaximálisabban kivitelezni. Nem tudom, hogyan sikerült és az ő tudásával... jó, legrosszabb esetben is közli, hogy pocsék a kézügyességem és ennyit a motiválásról. Aprót nyelve teszem le a padra a naplót és lépek vissza elé. - Fordítsd meg - bal felkarom köré kulcsolom másik kezem ujjait.

Sokkal nagyobb megkönnyebbülésnek élem meg a hónapokig tartó mosolyszünet lezárását, mint az először gondoltam volna. Természetesen a Tökfej egyértelmű jeleit adja, hogy mennyire nem értékeli, ha nem csak én vagyok elkönyvelve hibásnak, hanem ő is. Fújtat, csípője mozdul és a karjait fonja össze. Ez a “durcás Móric” póz, amit összerakva inkább még kiegészítem mondandómat. Az első soromhoz visszakanyarodva történhet meg, hogy megölelem. Remélem ezt most egy életre megjegyzi mindenki, mert nem fog egyhamar megtörténni ismét. Azonban, ahogy visszaölel, nem is olyan rossz ez. Elhúzódva figyelek a reakciójára, magamon igencsak jót szórakozom közben. Bár nem csoda ha nem tudja megszokni a rövid tincseit. Szememet forgatom, majd mosolyodom el ismét. Micsoda határozottság! - Összekeversz valakivel - csóválom a fejemet. - Nincs az az isten, hogy én ezt mindennap felhozzam - értetlen is nézek rá.
Hallgatom, ahogy csacsog a halakról, meg Kendéről, mert gondolom a becenév ismét a legjobb barátját takarja. Ez lehet neki az ötvenedik. Ha a sporttal kapcsolom össze egyértelmű, na meg abból, ahogy a fiúról beszél. Hamar túlléppek a témán, mert jobban foglalkoztat, hogy átadjam a rajzot. Sóhajtok egyet, mert rögtön gondoltam, hogy megjegyzést tesz a szerencsétlenebbik darabra, de halk nevetésbe fullad, mert megdicséri. Jogos, úgy rajzolnék koncepció nélkül. - Hogyne. Ha elforgatod - körözök mutatóujjammal. - Olyan, mint egy orka, csak kicsit csálé, mert előrébb csúsztak az uszonyai - mutatom neki, majd a másik irányba mozdul az ujjam. - Ha meg így, akkor egy nyúl is lehet. Bárhogy máshogy pedig egy motorcsónak ventilátora - dől is a fejem. Nincs kézügyességem, még mindig tehetségtelen vagyok, és ezt pontosan tudom - és mostmár ő is. Inkább mondom, hogy fordítsa meg, mert ott a lényeg. Aprót nyelek, tényleg izgulok. Írtam, nem segített rájönnöm. Poe-t olvastam, nem sikerült elvonatkoztatnom, végül kézbe vettem egy alkoholos filcet és egy vonalzót. Rajzoltam és pontosan tudom mennyit görnyedtem a két kolibri felett. Hosszú órákon keresztül, más formát öltöttek a bennem lévő dolgok, miközben egyik pontot kötöttem össze a másikkal. Eközben nem gondolkodtam, hogyan jutott eddig a veszekedés. Kérdésére kurtán bólintok. - Van benne hiba. Megremegett a kezem - eszembe jutott, hogy akkor a tónál konkrétan végig fogdosta a testemet, és nem meglepő módon zavarba jöttem, de ezt biztos el nem mondom neki, már hessegetem is el a gondolatot. - De ez már tényleg egész jó. Sőt, tőlem egy műremek - értékelem a képességeimet, ahogy bólintok határozottan, mert akkor a mennyire tudok rajzolni témát le is zárhatjuk. A mondat feléig se jutok el gondolatba, amikor megérzem ajkait az arcomon. Ó. Sandítok arra, majd meghökkenve emelem arcára pillantásomat. Megpuszilt? Dobban a szívem, miközben már pakolászik. - Szívesen - préselem ki magamból, majd elfordulok, hogy a cuccaimat rendezzem a rózsaszín pírrel az arcomon. Fülelek arra, amit mond, mikor hirtelen megállok és fordulok felé. Most hova megy? Órára! Atayég, már rég megy az óra! Nyúlok is a táskáért, de az sokkal nagyobb elánnal kerül a vállamra, mint akartam. Már megbocsásson, de odamentem, elolvashatta a levelet, elismerem a hibám, bocsánatot kértem, megöleltem, rajzoltam neki, kaptam tőle puszit és még mindig… Elnyílnak ajkaim, csak pislákolok. Kérlek, csak ne játszd el. Pár rövid pillanatig csendben vagyok, majd elindulok felé, hátra lesek nem-e ott hagytunk valamit, de minden tiszta. - Ha most a bagolyházba viszel és ismét találkoznom kell azzal a fura szerzettel, lehet inkább bemegyek Bájitaltanra, Tökfej - simítom kósza tincsemet fülem mögé. - Hova megyünk? - nem mellékesen ez egy fontos kérdés, amit fel is teszek mikor somolyogva megállok mellette.

Volt egy kellemetlen találkozásom az egyik bagollyal a bagolyházban és igazán nem volt célom megismételni. Ráadásul A Tökfej végig is nézte az egészet, így aztán valamiért az első gondolatom a kastély azon tornyára esik. Nem tudom merre szeretne menni, de amikor lereagálja a megszólalásomat hirtelen másra figyelek egy pillanatig. Említettem ezt a vigyort, amit régen nem címzett nekem. Most megteszi és akaratlan rándul ajkam széle hasonlóra, amíg nem folytatja és fagy oda. Lógás? Egész nap? Hogy tessék? Kikerekedett szemeim merednek rá, mint akinek elment az esze. Dobpergés ad nekem, fürkészem értetlen, majd suhintok rá a vállára. - Komolyan? A tóhoz? Azért legyek renitens, hogy elsüllyedjek? - Ez az idióta tényleg ezt vonta le tanulságnak? Sűrűn pislogok, ajkaimat csukom össze. Szépen lassan átgondolom. Tulajdonképpen most jöttem vissza otthonról, a mai napra el tudom intézni még az igazolást, de csak ha egy-egy óráról csúszok le, akkor az inkább tükrözné a renitens viselkedést, amin most egyeltalán gondolkodom. És... még tovább is fűzi. Ahogy elnézem Móricot, mégis inkább mennék vele. Régen töltöttünk együtt időt. Nem hiszem, hogy sűrűn hívna még így és azt hiszem ő is szeretné, mert ha nem így lenne nem vigyorogna így. Egyetlen napról van szó. Nekem is jár egy nap szünet, minden alól. Úristen. Mégsem jó ötlet ez. Majd tekintetem kapja el a kékjeit, amíg esküdözik nekem, és azt mondja vigyáz rám. Szeretné, hogy menjek. Akkor is velem akarta jól érezni magát és lássuk be, rólam van szó előre dolgozom, minden teljesen rendben lenne, mert pótolnám hibátlanul. Ez nem is lehet kérdés.  - Jól van. Menjünk, de ebből nem lesz rendszer. Egyetlen napról van szó - mutatom az ujjammal mielőtt még megfognám a kezét. - Megnézem, hogyan tanítasz te meg engem úszni két-három óra alatt - teszem hozzá, és kezdem el én húzni magam után. - És Budanekeresd annyira nem is hangzik rosszul, örülnék ha túlélném addig - közlöm, fejben már tervezgetek, mert ha már csináljuk, csináljuk rendesen.

Orrom automatikusan moccan, mert még szép, hogy még szemtelenkedik, amikor mindezt magamban már lerendeztem, amit ő ki is mond. Ráadásul tudok én vigyázni magamra. Mégis mi vagyok én, tényleg valami madár, ami megijed ha víz éri a tollát? De közben meg vigyázna rám és ezzel a pompás kétes helyzettel egyensúlyozom közel egy éve. Az agyam és a szívem. Remek kombinációt nyújtanak és valahogy hirtelen összefogni látszanak, mert elindulok és azon gondolkodom mégis mivel tölthetnénk a mai napunkat a zseniális terve után? Kíváncsi vagyok mi történhet ma, az az igazság és az én kíváncsiságom egy túlságosan veszélyes hajtóerő. Kissé kikerekednek szemeim, ahogy ismét érzem, hogy elkapja a kezem, de ujjai fonódnak enyéim közé. Soha korábban nem fogta meg így a kezem, pedig rengetegszer rángatott már magával. Még akkor sem igazán ocsúdok fel, mikor a tóhoz érünk és Móric még mindig fogja a kezemet. Azt mondta nekem, hogy mostantól gondolkodik majd mellettem és valahogy most esik le, hogy szerencsére ez nem így történik.
Ez az. Végem van. - Üdv a paradicsomban, gondolom - Tekintetem pásztázza a környezetet, amíg követem és teszem le táskámat, hogy utána pillantásom azonnal ráessen, ahogy vetkőzni kezd. Ó, atyaisten! Igen, gondoltam, hogy nem ruhástul megyünk a vízbe, de zavartan nem tudok elpillantani a felsőtestéről. Semmi gond. Megy ő magától én meg végre kifújhatom a bent tartott levegőt, ahogy nézek utána. Hálát adok az égnek, amiért nem vagyok nem csak a nyárra való tekintettel, de sosem slampos, ráadásul nagyon sok kézenfekvő bűbáj van lányoknak, amit nem hangoztatnak eleget, de még így is kissé hezitálva gombolom ki a nadrágomat, majd kilépve belőle hajtom a levett cipőmre. A pólómat kötöm meg oldalasan a derekamon, amíg felé fordulva lépkedek a tóhoz, abban meg a sötétkék fehérneműben, amit viselek. Nem baj, úgysem foglalkozik vele - gondolattal harapok szám belsejébe. - Negyven fokban a nap megtette a dolgát. Plusz, ha hideg lenne a víz valami fatális véletlen folytán megállt volna a szíved, amikor beleugrottál, mint egy őrült - húzom meg szorosan a felsőt, mielőtt még kedve támadna kikötődni, és szkeptikusan mérem végig a partrészt. Nekem itt jobban tetszik. Határozottan. Hirtelen és őszintén nevetek fel a megszólalására, reagálnék, hogy azt lesheti, mikor kinyújtja a kezét. Idáig jöttem. Lógok - ezt írhatnám csupa nagybetűvel is. Akkor most már befelé a vízbe! Hosszasan fújom ki a levegőt, amíg behajlítom a térdem és Móric kezébe kapaszkodva minimálisan elrugaszkodom. A  lábam is leér, mikor aprót nyelek, mert megérzem hátamon a kezét. A szabad kezem mozdul a víz felszínén. - Oké. Várj - nézek rá, majd egy pillanatot várok, hevesen ver a mellkasomban a szívem, és jelenleg még cseppet sem élvezem a dolgom. Majd teszem, amit tanácsolt. Csak tényleg tartson. - Öhm, biztos vagy benne, hogy ezt így kell? - kérdezem, de ahogy megszólalok fogok rá a karjára, mert mindjárt beleesek a pocsolyába! Szusszanok. A hátamon fekve mozdul aprót a lábam, felettem a felhők kúsznak el és dübörög a mellkasom. Erre kérdez. Nem is akármit. Rá villan a pillantásom, mert ez nem volt szép. - Szerinted? - kérdezek vissza, bár lehet nem ez a legjobb ötlet, hogy szeszélyeskedjek vele, amikor össze-összeszorul a torkom, mert a víz felszínén lebegek. - Mert szeretem. Egy jó dal - válaszolok végül, szinte kimondva azt, amik a fejembe siklanak. - Tetszett, ahogy előadtad és nagyon jól éreztem magam aznap - remeg meg ismét a kapaszkodó kezem. Én tényleg nem vagyok normális! Összepréselem ajkaimat, mert már nagyon sok mindent bevallottam neki. Tudja, hogy kedvelem nem is értem miért kérdezi. Ráadásul tényleg nem tudtam, hogy el fogja olvasni azt a levelet!

Tanórán való figyelés helyett, vízben lebegek. A “nyugi” nálam sose adott elég okot a megnyugvásra. Nem értem azokat, akiknek esetleg igen. Miért nyugodnék meg annyitól, hogy valaki azt mondja nyugi? A nevetése más kérdés, aközben ujjaim engednek egy pillanatra, mert aztán folytatja és ott is a bizonyíték, hogy egy puszta “nyugi” miért nem elég érvnek. És csodálkozik, hogy merev vagyok? Megemelkedik a szemöldököm és mióta így tart először hagyom, hogy elkapja a tekintetem. Liának hív, ami valahogy inkább segít az aggodalmamat csillapítani. Tartani fog. Aprót sóhajtva engedem kissé hátrébb a fejemet, a hajam érzem, hogy hol elsüllyed, hol körülöttem lebeg, lábaim és szabad karom is aprót mozdul. A madarak nagyon magasan repkednek, a nap még éppen nem olyan szögben áll, hogy megvakuljak, mégis septibe hunyom le a szemem mikor kezét érzem meg a csípőmnél, ahova a pólóm már nem fed, mint a másik kezénél. A lepkék nagy szórakozásba kezdenek, én meg szinte félszavakkal válaszolom meg a kérdést, amit a végére el is felejtek mi volt. Ó, igen, karaoke. - Nem felejtem el neked, hogy nem ismered a Queen-t - csukott szemmel is biztosra veszem, hogy vigyorog, mégis kisandítok, majd rendesen rányitom kékjeimet. - Mondd - fürkészem kíváncsian vonásait, és csak még inkább az leszek mikor beszélni kezd, hogy végére lepődjek meg igencsak erőteljesen. - Hunor a legjobb barátom, nem pedig a haverom és nem fura - védem szinte azonnal és őszintén észre sem veszem, hogy minimálisan jobban a vízben vagyok, ő meg közelebb van. - Rendben, egy kicsit furcsa, ebben nem különbözünk az biztos - visszafogott mosollyal fordulok el fejemmel, lábaimat tovább mozgatva óvatosan. - Összevesztünk a tavaszi szünet után - ujjam a víz felszínére pöcköl, utána nézek vissza a Tökfejre. - Elmondtam neki valamit, amin nem tudok változtatni, és nem is akarok, erre megharagudott rám - azóta egymáshoz sem szólva megnéztük egy filmet, és vérremően megküzdöttünk a zászlókért a levitás kiránduláson. Mély levegőt veszek. - Érted, ő tényleg haragos - elég volt hallani, ahogy beszélt velem és ahogy kiábrándultan nézett rám szemeivel. Megpróbálok majd beszélni vele, mert ragaszkodom hozzá, hogy magyarázza meg érthetően mi történt akkor. Fogalmam sincs mikor sütöttem le a szememet, de hamar kipattan, ahogy figyelmem arra esik, hogy ki tudja hanyadjára elenged. Ha Móric nem tud semmit, akkor biztosan állhat más a háttérben. - Te nem vettél észre semmit? - kérdezem hirtelen, majd megingok és szorítok rá a karjára. Megköszörülöm a torkomat. - Figyelj, értem, hogy fogalmad sincs mit csinálunk tulajdonképpen, de szerintem kezdjük el, majd beszélek a parton még eleget, ne aggódj - hadarom el.

Az a szerencséje, hogy itt feküdve most tényleg egyre inkább próbálok elvonatkoztatni a feszültségtől csakhogy ezt egy részt úgy érem el, hogy rá figyelek. Kimondja, hogy ismeri a Queen-t, de nem szereti és én nézek rá mint egy űrlényre. - Mi az, hogy eh? A don’t stop me now is, eh? - megemelem a kezem próbálok csettinteni, de vizes ujjakkal csúnyán nem jön össze a dolog. -  Az illene hozzád, eszelős szám - legyintek inkább szélesebben mosolyogva ahogy egy pillanatra megfeledkezem róla hol vagyok. Hamar jut eszembe újra, mikor kezem visszaesik a vízre, majd alá is engedem.
- Az, de te ezt nem mondhatod rá - ugrik a szemöldököm. Az rendben van, ha én hülyézem le alkalomadtán, mert zakkantabbul viselkedik nálam, de Móric ne tegye. Akkor sem, ha Hunor ennél sokkal rosszabb jelzőkkel illette őt. Vagyis… Miért ilyen nehéz ez? Közben figyelek a többi kérdésére, majd mosolyára és biccenő fejére. - Mert talán tudnék, de nem szeretnék. Ezért haragszik - vonok vállat, ami megakad és nevetek fel jobban kapaszkodva fél kezemmel. - Ennyi önkritika nem fér el egy ekkora tavacskában! - kuncogok, majd engedem el és kapom el a pillantását. - Kösz - tudja mire értem, legalábbis remélem, csak már nem merek nagyon beszélni, mert mintha akkor süllyednék lentebb. A lényeg, hogy jól esik, hogy ezt gondolja és igyekszem is megoldani, főleg a mai nap után, ehhez kétség sem férhet! Erre a válaszra amúgy is számíthattam volna, ha nem kapkodva teszem fel a kérdést. - Semmit - oké, biztos más is a háttérben, a Tökfejnek meg a keze a hátamon. Egészen visszarázódom a jelenbe ujjaitól, ahogy a bőrömet érik, a mellkasomban a szívem pedig ismét rákezd. - Ne pufogj, szeretnék túl lenni raja és nem meghalni - fölém hajol, közli amit, mire ajkam ‘o’ alakot formál. Hirtelen kelek fel és mellkasom alá, ameddig a felkötött póló tart, nagyjából addig is ér a víz. Toporgok picit egyhelyben, ahogy figyelem. Nagyon figyelem. Elment az esze, nekem meg főleg. Arrébb hajolok a rám csapódó vízcseppek elől, nem mintha amúgy nem lennék csuromvíz, karommal idétlenül utánzom és kínomban nevetek fel ismét. - Így? - kérdezem szkeptikusan, majd pillantok rá, hagy leereszkedik a vízbe. Fogalmam sincs, hogy jó e amit csinálok, hogy látásból utánozni tudom e, az egyedüli biztosítékom, hogyha ebbe belekezdek, hogy tényleg mellettem marad. Elpillantok róla, aprót nyelek, ahogy bólintva húzom fel lábaimat, majd tolom fel magam háttal a víz tetejére. Utánzom a mozdulatait, amennyire bírom, mert a fenébe már az úszással! Majd pont kifog rajtam, hogy ne maradjak fent a tetején! Lentebb kezdek mozdulni és azonnal kapok érte és nagyon remélem, hogy ott van. - Oké, mehet újra - közlöm már én magam. Biztos nem adom fel.
- Írok majd egy könyvet, “Így lettem olimpikon” címmel. Majd lehet megemlítelek benne - jegyzem meg egy ritka mosollyal, amikor már egy bő fél órát eltöltünk a vízben és annyit elérünk, hogy fent tudjak maradni, ha nem is ér le a lábam. Kell hozzám türelem, abból én edzem őt. Taposom a vizet, kezem úgy csinál a víz felszínén, mintha tudnék is úszni, a jobbomat szemeim fölé emelve hunyorgok a naptól az arcára. - Gondolom Kendét nem így edzed - mondom neki.

Tény és való, hogy a bakelitek és a megannyi könyv között felnőve kissé visszább vagyok maradva a popkultúra területén. Nagyjából, mint Magyarország a nyugati országokhoz képest minden téren. A filmekkel más a helyzet. Amíg apa otthon lakott rengetegszer mentem át a szobájukba és fészkeltem magam a nagypárnák közé arra a másfél-két órákra. Ő imádja a filmeket. Én pedig történetesen tudom ki az a Megan Fox, ami probléma, mivel a hátamon lebegek a vízben és hirtelen tör rám a nevetés ingere. - Ez aztán a hasonlat - szorítom is össze ajkaimat. A hirtelen jött jókedv is csillapodik, ahogy a Hunor-téma felmerül. Taktikus, nem fair, mert ezt én szoktam. - Hogyne. Vigyázni kell velünk - vonok vállat, majd elmosolyodva pillantok le lábaimra. Komolyan, ha a szánk fog járni sosem tanulok megmaradni egyedül a vízen. Így meg igencsak furcsán érzem magam.
Izgulok, hevesen ver a szívem, még a fülembe is dobog néha, ami keveredik a víz csapkodó hangjával, de akkor is figyelek arra amit mond, vagy mutat, mert jobb szeretek lélegezni, mint megfulladni. Szóval, ha hozzám is ér, és húzza kezemet, akkor én kinyújtom és úgy folytatom. Hol erre, hol arra billenek amitől az egész ijesztően instabil.
Lenyűgözetlen billen félre a fejem, ahogy újabb becenevet kapok. - Lehetsz is. Sokra viszem majd - nyilvánvalóan, csak nem úszóként. Szkeptikusan le is pillantok a vízre, majd kerekednek ki a szemeim az ostorra. - Majdnem megsajnáltam Kendét, de tulajdonképpen azt kell mondjam, ti igazán összeilletek - pislogok nagyokat. Elértük, hogy fent maradjak és -nagyjából- tapossam a vizet, erre vissza akar térni a gyakorláshoz! - Hasra? - állok meg, majd ahogy lentebb kezdek bukni, kapok észbe és mozdul újra lábam. - Előbb mondd el, utána megteszem - szóval figyelmesen hallgatom hogy mit és hogyan kell. - Minden nemet egy délután alatt megtanulok vagy mi a terv? - morgom halkan, ahogy végül csak a hasamra fordulok, fejemmel kint a vízből, nyújtogatom a nyakamat. Karom mellkasomtól nyúl előre és húzom magam alá a vizet. A lábam lentebb van annál amit Móric mutatott, de rúgok vele. Nem tökéletes, ami frusztrál, mégis előrébb tudok haladni és mikor bíztat, akkor folytatom. A végére húzódik a nyakamon az izom és a szívem fáradtan ver. Van, aki élvezi az úszást? - Ennyi. Eldőlt. Maradok a levegőnél, a seprűnél és a kvaffnál. A kviddics jó nekem - győzködöm magam hangosan, miután szusszanva megállok és levegő után kapkodok. Móricra pillantok. - Köszönöm, hogy segítettél - pöckölök a víz felszínére, majd kézfejemmel sodrok a vizen, ami épp úgy fröcsköli le, ahogy én azt szerettem volna. Halkan nevetem el magam. - Ezt mert szórakoztál az ügyetlenségemen. Ne is tagadd. Megérdemelted - emelem meg a szemöldököm, vonok vállat, majd fordulok a part felé. Inkább a kalandozó kezei miatt járt ez, de azt nem mondom ki hangosan.

Születésnapom van. Erről szinte senki nem tud a kastélyban, akinek véletlen mégis megemlítettem az tudja, hogy nem ünnepelem. A mindenkibe beletartozik Móric is, aki a folyosón még utánam kiabált, hogy megállítsa bennem az ütőt ugyanis kitalál valamit. A lányregényekben ilyenkor a tinédzserlány napokig másra sem tud gondolni csak arra, hogy éppen az, aki tetszik neki érte jön azért, hogy együtt megünnepeljék a születésnapját. Igen ám, de a fiú karaktere meg sem közelítheti Móricot. Tehát én említett főhősnőnknél is többet agyaltam. Móric esetében a hova, hogyan, miért kérdésekre a válasz klasszisokkal fontosabb lenne ahhoz a biztonsági játékhoz, amit én űzök. Azt sem tudtam mit viseljek, mire eldöntöttem, addigra írt, hogy öltözzek ki. Erről beszélek! Hosszú pillanatokig néztem az üzenetet és a küldő nevét és a többit nincs időm kifejteni. Egyáltalán tegyem össze a kezeimet egy letisztázott időpontért.
Utolsó simításokat végzek a hajamon, és a világos térdig érő szoknyás ruhán mielőtt még a hozzáillő lapostalpúba lépnék. Leheletnyi sminkemet befejezem a cseresznyés ajakbalzsammal, majd a táskám pántját vállamra emelve indulok el és pontosan nyolcra ki is érek a Levita elé. Nem késett, így azonnal kíváncsian kezdhetem fürkészni az arcát. Köszön. Ritka alkalom, tényleg születésnapom van.
- Szia - kapaszkodom meg a táskám pántjában. Aprót moccan a szemöldököm, mert mintha ideges lenne. Istenem, ez nem egy randi, igaz? Biztos nem. Ugyan! Na, ha valami ebben biztos lehetek. Hányszor történt már ilyen? Csak szülinapomon van… - üdv az utóbbi napjaimban. Inkább bólintva fordulok is irányba. - Menjünk. Hova is megyünk egész pontosan? - oldalasan sandítok fel rá, mert már nagyon tudni szeretném a választ.

Ha már egyszer elhívott, hogy ünnepeljük meg a születésnapomat és nem mellesleg megírta, hogy öltözzek ki, úgy döntöttem megpróbálom a legtöbbet kihozni magamból. A karaokenál is bevált és mostanra már ő is tudja, hogy aznap jól éreztem magam. Meglepően jól. Ez mégsem jelenti, hogy a ma ne fulladhatna katasztrófába, vagy zárulhat kardiológussal. Nem normálisan ver a szívem, amikor megpillantom az ingben, amit visel. Diszkriminálok néhány gondolatot, mikor… bókol. Meglepettségemet próbálom palástolni, valahol furcsán érzem magam mert nagyon ritkán szoktam nekem ilyesmit mondani, és most még Ő mondja. Megállítom kezemet, ami azonnal szoknyámat kezdené birizgálni és halvány mosollyal biccentek neki amolyan köszönetképpen. - Amíg nem üzentél már majdnem, ismétlem - emelem meg ujjamat - majdnem felvettem azt az idióta pólót - ezt persze ő és én is tudjuk, hogy nem igaz.
- Ahova megyünk, ott unalmas lesz? - Egyáltalán nem vagyok megelégedve a válasszal, amit kapok és nem teljesen értem, hogy mit akar vele mondani. Nem is hagyom annyiban, mert út közben a témák között még vissza-visszakanyarodok, hogy elmondjam a legújabb teóriámat. Aztán megérkezünk a vonatállomásra. Mi a fene? - Kiöltözött kalauzok leszünk? - cinikus a kérdés, mikor már lépünk is fel a szerelvényre. Nem izgulok kevésbé attól, hogy nem tudom még mindig mi lesz a program. A kabinba azonnal résnyire nyitok ablakot, hogy a műbőr, a por és a fém dobozos szemetesláda által kreált bűz kiszellőzzön, csak aztán ülök le. Tökfej felteszi a kérdést, elakad a levegőt, mert nem igazán szeretném megválaszolni, azzal úgy olvadok bele a támlába, szinte eggyé is válok vele. Mikor újra megszólal jobban felé fordulok és visszafogottan visszamosolygok rá. - Vagy úgy! Szinte semmit nem tudok, de kötelező lesz jól érezni magam - bólogatok lassan, majd értetlen nézek rá. - Oké, a társaság lehetne rosszabb - vonok vállat és kapásból túl sok ember eszembe is jut. Elmosolyodom és a táskám pántját kezdem kezeimmel piszkálni. - Kíváncsi leszek - sandítok felé, majd jut eszembe! - Tényleg… hogy sikerült a művészeti vizsgád? - furdalja az oldalam mióta csikorgó cipővel rohant el.

Ülök a vonat kabinjában kezemben a papírköteggel, ami eldöntheti a nyaram sorsát, ami rengeteg bakancslistás pontomat foglalja magában és szinte a legnagyobb álmomat dédelgeti, hogy egyszer valóság legyen. Majd egy majom fordul le a fejem feletti csomagtartóról, ekkor a papírhalmazba belekap a szél és a huzat viszi ki az ablakon. Utána kapnék, beesek egy terembe, ahol Keserű professzor mérgesen - ami már magában szürreális - faggat a válaszokról, ugyanazzal a majommal a vállán. És engem az zavar, hogy nem tudom a válaszokat.
Sűrűn pislogva ébredek a rémálomból, izzadt kezem a pergamenhez ragadt, pedig arcomba omló hajamat simítanám fülem mögé. Lassan kelek fel, és homályos tekintettel realizálom nem a hálókörletben kumtam be tanulás közben, hiszen a könyvtár illata tölt el mikor mély levegőt veszek az annál is hatalmasabb sóhajomhoz. Előttem a legilimencia jegyzetek, szorgalmik. Nem kockáztathatom meg az év végi jegyemet. Kitaláltam kezdésnek, hogy az Amerikai Pszichóban, - bár nem egy tizenhat évesnek való olvasmány lenne - a főszereplő bonyolult elméjét fogom elemezni. Párhuzamokat húzok legilimenciával vele mire mehettek volna. Muszáj, mert egyszerűen képtelen vagyok mások fejébe belelátni alapból is, nem még konkrétan. Tehát gyakorolnom kell. Kihúzom magam, ujjaim szöknek a hajamba és pillantok körbe. A könyvtár nem a legnépszerűbb hely, de teljesen egyedül vagyok - a gondolatmenetem akad meg azonnal és félve sandítok az órám számlapjára, ahol a mutató már tovább szökött a takarodónál. Jaj, ne! Ne! Ne, ne, ne. Felugrok, székem csikordul meg, és mindent egy mozdulattal söprök vászontáskámba. Hirtelen közeledő léptek ütik meg a fülemet. Kazanov. Kissé kikerekedett szemmel szökkenek a polcsorok közé és labirintus-szerűen haladva, sietős léptekkel toppanok ki a folyosóra. Vajon utánam jön? Hátrafordulva haladok tovább, és rezzenek meg a visszhangra a másik irányból, odafordulok, megannyi szem vizslat, amitől benem ragad a levegőm. Soha többet nem olvasok horrort! És ezt még csak nem is az atrocitások miatt mondom, hanem mert rezignáltan végigmérem. A prefektusi jelvény csillan a felsőjén.
- Ez... komolyan hihetetlen, Tökfej… te tényleg mindenhol ott vagy? - Nem tudom örüljek e vagy sem, hogy nem másik prefektus kapott el. Félre-félre pillantgatok a portrékra, amíg halkan lépdelek közelebb Mórichoz. A festményen meredező banya, hol őt, hol engem méreget megvető tekintettel. - Festményként is lehet produktívabb, elvégre mozog. Örüljön neki, hogy nem egy mugli portré és foglalkozzon a saját dolgával - mondom felvont szemöldökkel. A pletykás morogva fordul el, én pedig csípőre tett kézzel toppanok meg a Tökfej előtt.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Négyet nem léptem a könyvtárból már el is kap amikor, ha valamire, büntetőmunkára az év vége közeledésével főleg nincs időm.
- Oké - szusszanok. - Móric mindketten tudjuk, megtudlak győzni arról, hogy ne büntess meg - mondom egyszerűen, bár izgulok és hogy ezt véletlenül se lássa kezdem el igazgatni a táskám tartalmát.

Én megmondtam: mindketten tudjuk, hogy tényleg nem vettem volna fel. Viszont számítottam rá, hogy ettől jobb kedve lesz, vagy megsértődik amiért nem vettem tényleg fel, mikor annyira “szuper” ajándékként kaptam tőle. Igazából rengeteg kimenetele lehetett volna - lásd a korábbi gondolataim - mégis bevált és nevet, amitől én is némileg könnyedebben mosolyodom el és haladok mellette. De hova megyünk? Nekem nem lesz unalmas, de neki igen? Miért lep meg, elvégre az én születésnapom van, ez a felállás normálisnak tűnik. De biztos nem könyvesboltba visz így felöltözve. Ugye, nem? Volna még egy pár kérdésem, idővel talán a válaszokat is megkapom rájuk.
- A kalauz mindjárt hoz egy takarót is - halkan motyogom, míg elfekszik, majd térek ki a társaságomra. Tulajdonképpen el sem képzelem Kendét és magamat egy kabinban, mert semmi értelme, mikor tíz perc után kimennék. Az a tíz perc is a kitartásomnak köszönhetően annyi. Nincs az a párhuzamos univerzum ahol ez megtörténhetne, de neki miért éppen a legjobb barátja jutott eszébe? A fiúk furcsák. - Ezt nem gondoltad át. Biztos szeretnéd, hogy azután veled beszélgessek? - kérdezem apró szórakozott mosollyal lepillantva a Tökfejre. Szerintem nem a válasz és ez tisztább tény, a vonat ablaküvegénél, az egyszer biztos. - Nagyjából olyan lennék, mint mikor izomlázam volt az úszás után.
- szép napok voltak. Remek volt minden perce...
- Jaj, Móric! - fordítom el róla fejem amíg fintorogva közbeszólok a prasnya hasonlatra. Óvakodva hallgatom a történet folytatását, majd bólintok aprókat. Talán abban hasonlítunk, hogy ki tudjuk magunkat magyarázni a meleghelyzetekből, akkor is, ha a módja nagyon is különböző. - Fogadni mertem volna rá, hogy elkéstél. De arra is, hogy attól még átmész - követve tekintetét nézek ki arra amerre ő. - Ismerem a barátságos vitáidat - szemöldököm emelkedik meg. A barátságtalanról is van némi fogalmam és az nem probléma, hogy a vizsgaelnökkel inkább nem az utóbbiba kezdett bele. Szerencsére és szerencsétlenségemre, nem hülye. Kíváncsi gondolat szökik a fejembe, ajkamba harapok mielőtt kiböknék hirtelen, töprengek, de mégis felteszem. - A szüleid mit szólnak hozzá, hogy a művészeti suliba jársz? - kérdezek ismét, méghozzá elég személyeset.

Még mindig nem szeretem, ha beskatulyázzák a tanulókat házak szerint. Megmondtam Hunornak is tavaly a kilátóban, most sem gondolom másképpen. Van értelme a házak szerinti rendezésnek, abszolút, de sokan összekeverik ennek lényegét és a sztereotípiákat csak egyre inkább hangsúlyozzák, ami aztán az Edictumból, a tanórákról és a kastély minden pontjáról süt. Egy pillanatra kizökkent az is, hogy épp Móric jön ismét a “ti levitások” dologgal, mert róla valahogy nem gondolnám, hogy ilyesmivel dobálózik. Attól mert rellonos nem fog hagyni elsüllyedni, hogy majd én oldjam meg és evickéljek ki a partra. Mikor Kende ismét felmerül, akaratlan jut eszembe még  az évfolyamtársam, Hayden vagy akár a terelő, Csonka Zsombor. Nem ismerem igazán őket, de különbözik mindhárom ember, attól mert navinés. Nem venném őket egy kalap alá. Főleg Kendét nem. Homlokráncolva mosolygok, arra, hogy “vágom-e” a "másik felét". Azt igen, de néhány szavával meggyűlik a bajom. - Kétségbe vonnám, de a ti agyi síkotok biztosan képes találkozni. Várj csak, az nem akadály, ha Kende alszik? Hallottam hírét, hogyan vált prefektussá... - nevetek visszafogottan, amíg kezem és lábam is jár a vízben. Mindent tudok. Még amikor Bightmore professzorral csináltam az interjút, akkor készültem fel a tanársegédéből is. Hírlik, hogy a navinés szeret órán aludni, akkor pedig nehezen veszi észre, hogy a másik idióta köddé vált.
Minden izmom fáj és zsibog, de a megjegyzésre küldök felé egy pillantást. Arra gondolok az én önkritikám olyan kicsit, bőven elfér a Tökfejé mellett, aztán szemtelen mosolyogva sandítgat rám. Jaj, sokáig leszek még tinédzser. Nagyobbat dobban a mozgástól még mindig gyorsabban járó szívem.
Nem száradunk meg soha. Hirtelen kapom fentebb, majd hátra a fejemen, ahogy meghallom a hangját. Elnyílnak ajkaim, sikkantok is - én, igen... ha ezek után túléli az lesz a világ nyolcadik muglicsodája -  mikor kikap a vízből és elindul velem beljebb. - Ne, figyelj… Idefigyelj... - szólok közbe, de esélytelen, tudom, hogy befejezi a mondandóját, így még időben kapok nagy levegő után idétlenül és szorítom össze szemeimet, közben kapaszkodom belé. Kilesek inkább, sóhajtva nézek fel rá, majd elengedem erre elkezd lendítgetni és ismétlem meg a levegővevős procedúrát mielőtt teljesen víz alá merülnék. Felhúzom térdeimet, azokkal rúgva, kezemmel csapkodva igyekszem a felszínen levegőt venni. Mielőtt Móric bármi mást cselekedne nyújtom ki előre tenyerem, taposom ismét a vizet. Lassan nyitom ki a szemem, nem is jó irányba mutogattam, azonnal felfújom arcom és orromat ráncolva kezdem keresni, hajamat elsöpörve arcomból. Hevesen dobog a szívem.
- Mórocz Aser Móric akkora szerencséd van, hogy nincs nálam a pálcám! El nem tudod képzelni - mutogatok felé, mire mindkét szememet sikerül a vízcseppek ellenére kinyitni. - Ne merészelj közelebb jönni - kézfejemmel hessegetem felé a víz felszínét, amíg araszolok kintebb. Idióta Tökfej...

Nekem nincs olyan barátságom mint ami kettejüknek, Móricnak és Reiner Kendének van. Meglep engem is, de kivételesen tényleg jó értelemben gondolom a szavakat. Kevesekkel jövök ki és még kevesebb az, akivel utána is képes vagyok tartani a jó kapcsolatot. Vagy elmegy a kastélyból, vagy magamra haragítom a barátaimat. De a Tökfejjel ma kibékültünk ezért hallgathatom ahogy az alapszükségleteiről beszél - és éppen csak egy szavára rándul szemöldököm, amihez még nem kell szlengszótár - aztán merüljek a víz alá, ahogy még neki támad kedve bosszúból dobálgatni engem a vízbe. Felbukkanok, de nehéz úgy mérgelődni, ha a szememet nem tudom kinyitni és érzem mennyire komolytalannak tűnhetek így, ezért csak a hanghordozásomra hagyatkozhatom. Nem is tudom mit képzeltem. Automatikusan csendül fel rá válaszképpen a szemtelen nevetése, amire szám széle megrándul és egy majdnem mosolyt hoz ki belőlem. Olyan gyorsan rendezem, mint az arcomba tapadó tincseket és a szempillámról kéretlen potyogó vízcseppeket. Bárcsak továbbra se látnék semmit - kívánom, mikor a szívem dobban nagyobbat és nagyon figyelnem kell ajkaimra, ne nyíljanak el. Úgy értem, a délelőtti napfény esik a bőrét fedő cseppekre, mikor ő kihúzza magát és hajába túr és mintha az egészet sokkal hosszabban élném meg, mint ahogyan valójában történik. Zavar, hogy fogalmam sincs mi történik. Inkább foglalkozom a ténnyel, hogy minél hamarabb meg kell száradnunk, ruhát húzni és ami a legfontosabb elhagyni a tavat és az úszás gondolatát. Én megyek innen. - Meg kell száradnunk és ezek után legalább három gombóc fagyira is meghívhatsz - mutogatok a víz felé, miközben fordulok és evickélek kifele. Evickélnék. De éppen megfog, egy szempillantás alatt megfordít és bennem marad a levegőm. Szemöldököm ráncolom morcosan, ami lassan nyúlik el, mikor érzem, hogy a magassága ellenére egyre közelebb van hozzá az arca. Szavaira szívem hevesebben ver és attól félek ilyen közelről Móric is hallhatja dübögni mikor ajkával arcomhoz ér és eléri, hogy elnyíljanak ajkaim. - Kösz a mai napot - ismétlem el, apró mosoly kerül arcomra. Miután elhúzódik nézek utána a vállam felett, pár pillanatig figyelem ahogy mozdul a vízben, és mikor kellő távolság áll közénk szusszanok nagyobbat. Jajj, Móric.
A partra érve csavarom ki a hajamat, nyitom le a pólót, hogy ne csak a mellkasomat, de a teljes felsőtestemet takarja, majd dőlök hátra a puha fűbe, hogy száradjak mielőtt felvenném a holmimat. Ugyanazt a kék eget látom, mégis jobb a szilárd talajon, mint az eszeveszett vízben. Percekig maradok úgy, majd mire Móric kiér már teljesen felöltözve várom, tekintetem esik a táskájára, amiben a levelem és a rajzom van. Nem hiszem el, hogy nála vannak. A gondolataim. Aprót rázok a fejemen, piszkáljuk egymást mielőtt a táskát a vállamra kapnám hitetlenkedve, mert Reiner Kende tényleg írt neki. Ez kész.