Romhányi M. Áron
INAKTÍV
aszondja Mózsi | a szerencse fia
RPG hsz: 70
Összes hsz: 136
|
B O N G Y O L A femme like youDamm, damm, damm. Damm, damm, damm. Ütemesen dobol a szívem, és már érzem a zsibbadást is, azt a bizonyost, a semmivel össze nem téveszthetőt. A testem vibrál, én mégis húzom az időt. Szúrós tekintetem az övében, a lelkéig hatol, és bár hihetnénk, az nem kérdez, nem kér engedélyt. Csupán ott van; megingathatatlan állandóságot képezve közöttünk. Csakugyan ez lehet az emberi lét egyik legszebb pillanata, ezt kell a végtelenségig kitartani - olyasmi, ami majd egyszer, a legvégén, mielőtt megszűnök mostani formámban létezni, visszatér hozzám. Talán pont ugyanitt leszek majd, hogy pont ugyanígy lássam. Ő a legtökéletesebb lény, akivel valaha találkoztam. Aztán - egyik pillanatról a másikra - kiesik kezemből a ceruza. Le sem pillantva csukom rá a füzetet, amit már felegyenesedés közben dobok a zsámoly mellé. A következő lépésnél a nyakamba akasztott övtáskából is kibújok, és egy újabb lépést téve, már Hayden előre nyújtott lábai fölött állva fekete pólómtól is megszabadulok. De még most sem engedem a tekintetét; látni akarom, ahogy pillantása vonalról vonalra siklik rajtam. Látni akarom az érzéseit, amit a tetovált test látványa és a piercinggel átszúrt mellbimbók váltanak ki belőle. Látni akarom, megrémíti-e a (majdnem) meztelen valóság.
|
|
|
|
|
Romhányi M. Áron
INAKTÍV
aszondja Mózsi | a szerencse fia
RPG hsz: 70
Összes hsz: 136
|
B O N G Y O L A femme like youSzámtalanszor lejátszottam már ezt a pillanatot; a testemet behálózó vonalak közt vándorló tekintetét, összetapadó majd elnyíló ajkait és felém nyúló karját is. Helyszínűl azonban egyetlenegyszer sem választottam ezt a termet. Levetkőztettem őt a bájitaltan dohos, sötét kis szertárában meg néhány üres teremben, szétnyitottam combjait már az összes tanár asztalán és a kviddicspálya közepén is, hogy legközelebb a pince legmélyén fekvő szobámban húzzam magamra vagy a zuhanyzó forró gőzében tűnjünk el. Minden egyes porcikáját elképzeltem már, és érintettem, faltam őket homályos gondolatok sűrűszövésű függönye mögött. Nem érdekel a helyszín, és nem hiányzik sem ágy, sem takaró. Valójában eszembe sem jut azzal foglalkozni, hogy romantikussá tegyem számára ezt az alkalmat. Arra sajnos nem én vagyok a megfelelő ember, belőlem hiányzik a virágcsokrokért felelős gén. Mellettem nem fogja gyertyafény várni, se rózsaszirommal teleszórt ágynemű. Én másként szeretek, sokkal valóságosabban, sokkal inkább a fizikai talaj mentén. Felelve a hívására kinyújtom a jobbom, s ujjaink találkozásával egyidőben én magam is közelebb kerülök hozzá. Elétérdelve magasodom fölé, hogy arcát két kezem közé véve szótlan emeljem meg állát, és fejemet lassan jobbra döntve a szemébe nézzek. Gyönyörű. A szeme, a szeplői, a haja, egek! A többi még csak nem is izgat, mert nem fontos, egyszerűen nincs jelentősége annak, amit a ruha alatt találok. Hüvelykujjammal megsimítom az orcáját, pillantásom követi az érintésem alatt eltűnő majd elő-előbukkanó parányi pöttyöket. Aztán szúrós tekintetem visszatalál az övéhez, ajkam pedig birtokba veszi vastag, formás száját.
|
|
|
|
|
Romhányi M. Áron
INAKTÍV
aszondja Mózsi | a szerencse fia
RPG hsz: 70
Összes hsz: 136
|
B O N G Y O L Afemme like youTOVÁBB A HOZZÁSZÓLÁSHOZ
Vigyázz!
Ebben a hozzászólásban olyan szavak és képi leírások jelennek meg, mely megzavarhatja a nyugodt teaszürcsölést, illetve a békés lelki világokat. Szeretnéd mégis látni, mi történik alább?
Mert szerinted mit amperkodok itt?
Szeplős arca puhán fekszik bele hűvös tenyerembe, ajkai elvesznek az enyémek között. Idáig őt metszőn fogva tartó szemeim most engednek a kényszernek, és lecsukódva nincs már előttem más - sem világ, sem gondolatok - csak a sötétség, az égető, maró nihil, amiben azonban éteri erővel érzem őt; a testem mozdul, a férfi felébred, és csókunkat morranva mélyítve el rádőlök, hogy szavak nélkül, csupán érzékeink által kérjem: dőlj hátra.
A felsőjét úgy tüntetem el róla, hogy azt talán észre sem veszi. A nyakát és fülét csókolgatom közben, balom pedig a göndör fürtök közé keveredik, hogy néhány tincsbe szorosan belekapaszkodva feszítsem tovább a húrt; hogy fájdalom vagy élvezet, amit érez, fogalmam sincs, az majd nyögéseiből elválik. Míg jobb tenyerem meztelen mellére talál és szorosan ráfog, nyelvem hegye füle vonalán siklik végig. Cimpáját fogaim közé csippentem, két ujjam közé vett mellbimbóját ezzel egyidőben kezdem dörzsölgetni. Aztán feszítek egy kicsit a haján, csak hogy keményen tartsam, csak hogy fájjon, csak hogy azt se tudja, hol van.
Csókjaim útja lefelé vezet, érezheti, hogy eszemben sincs megállni. Mellén felejtett ujjaimat köldöke vonalán húzom végig, forró leheletem már a nadrágja és a bőre találkozásánál jár. Gyorsabban haladok, mint más tenné, valaki, aki szerelmes, aki a nyers együttléten túl mást is akar. Engem nem motivál szeretet, ölelés vagy örökkön-örökké. Rántok egyet a haján, mert hallani akarom a hangját, aztán lehúzom róla a nadrágját is, hogy kérdés nélkül, úgy, a bugyi anyagán keresztül csókoljak combjai közé.
//  //
|
|
|
|
|
Romhányi M. Áron
INAKTÍV
aszondja Mózsi | a szerencse fia
RPG hsz: 70
Összes hsz: 136
|
Egy ideje már A bájitalok hatása címet viselő, meglehetősen kopott (maradjunk annyiban, hogy nem én emeltem le először a polcról) kötet mögött ülök, hátamat kényelmesen a széktámlának támasztom, a vaskos könyvet pedig nyitott állapotában, az asztal legszélére állítva futok végig bonyolult sorain. Odakint rég besötétedett már, de nem bánom, szeretem az éjszakák meghitt békéjét. Bár a legtöbben nappal is találnak jobb elfoglaltságot annál, minthogy itt legyenek, ilyenkorra már tényleg senki nincs bent. Nekem is külön engedélyem van arra, hogy hajnalig a kedvenc asztalomnál ücsörögjek. A magam csendjében, zavartalanul. Csak a bal kezemben tartott penna serceg a könyv melletti sárga pergamenen; számolok, így sokáig fel sem tűnik, hogy társaságom akadt. Aztán kipillantok a számokból, és szürkészöldes tekintetem azonnal rátalál a közelben üldögélő bongyorra. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, de ahelyett, hogy sokáig nézném a lányt, visszafordulok a munkámhoz, és változatlan nyugalommal tintába mártom a penna hegyét, hogy azután újra írni kezdjek. Az erőnlét termében történtek óta nem beszéltünk, igaz, ott sem szóltunk egymáshoz egy szót sem, így továbbra is kérdés, hányadán is állunk. Hányadán állunk, Hayden?
|
|
|
|
|
