Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egész hamar rájöttem, hogyha figyelek órán, akkor nem kell utána sokat szenvednem a tanulással, mert az órán elhangzott mondatok információkká állnak össze a fejemben, amiket pedig könnyűszerrel jegyzek meg. Nem véletlen, hogy rengeteg olyan óra van, amin csak kulcsszavakat jegyzetelek le, hogy azokat meglátva ugorjon be minden, ami elhangzott. Persze vannak olyanok is, amiknél ez egyáltalán nem működőképes, mert nem elegek a szavak ahhoz, hogy összeálljon a fejemben a tananyag, így ott rendesen kell jegyzetelnem, azokat pedig előszeretettel osztom meg évfolyamtársaimmal.
- Úgy értettem, hogyha most foglalkozol vele, akkor később nem kell - mosolyodom el kedvesen Zentére. Mert ez így van. Szeretek mindig a következő napra készülni, főleg tanítás után rögtön, mert akkor az agyam még a tanulásra van ráfókuszálva, és nem kell nagyon megerőltetnem magam ahhoz, hogy koncentrálni tudjak. Persze vannak olyan napok, amik kivételt éreznek, de akkor hétvégén vagy a szünetekben behozom a lemaradásomat. Apa mindig azt mondta, hogy sokkal egyszerűbb valamit fenntartani, mint mindig elölről kezdeni. És igaza volt. Ahogy mindig mindenben, ebben is igaza volt. - Persze, nagyon szívesen segítek, amiben tudok. Mik nem mennek annyira jól? Csakhogy ne akkor derüljön ki, hogy én sem jeleskedem belőle - mosolyodom el szélesen, majd ráncolom a szemöldökömet. - Ne mondd ezt. Mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei - bólintok - magamhoz képest is - egy határozottat. Amikor nem ment valami, anya mindig elmagyarázta, hogy senki nem ugyanolyan, és bizony vannak olyan tantárgyak és alkalmak, amikor kiderül, hogy az ember miben jeleskedik és miben gyengélkedik. Ezek nem hátrányok, ezek így vannak, hiszen tényleg nem vagyunk egyformák. Mosolyom lesz ismét szélesebb, ahogy kicsit lehajolok, kinyújtva mutatóujjamat nyúlok Tüske felé, majd nevetek fel halkan.
- Kalandozzon csak - pislogok Zentére, mert egyáltalán nem zavar, hogy Tüske felfedező útra indult a jegyzeteim felé, amiken helyet is foglalt egy kis ideig, amíg Zente el nem vette onnan. - Nagyon megosztóak a vélemények a VAV-ról. Kicsit izgulok, hogy mi lesz velem jövőre, de majd kiderül - kuncogok fel halkan. Felesleges izgulnom előre, ráadásul tényleg úgy vagyok vele, hogyha az eddigi években egészen jól teljesítettem, akkor nem lehet baj, hiszen nem foghatnak ki rajtam. Gondolom ezt most, aztán majd meglátom a kérdéseket, és inkább kifutnék a teremből.
- Úgy gondolod ehhez a kviddics a legmegfelelőbb sport? Van terem erősítéshez a kastélyban, ha jól tudom. Próbálkoztál már ott? - abban biztos vagyok, hogy van, mert hallottam már róla, de elég rám nézni, hogy egyértelmű legyen mindenki számára, én nem nagyon használom. Egy erősebb széllökés képes lenne elfújni. Sőt… nem egyszer fordult már elő, hogy hatalmas szélviharban, miközben léptem, a szél elfújta a lábamat valamelyik irányba és előreestem. - Én? Neeeeem. Biztosan nem. A repüléstan például nem az erősségem. Sem a gyakorlatban, sem elméletben - sütöm le tekintetem egy pillanatra, de mosolyogva, majd pillantok vissza Zentére.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Sok megválaszolatlan kérdés van bennem. Jó, igazából rengeteg. Miért nem keresett napokig? Miért nem írt a naplónkba? Miért nem kért segítséget, amikor szüksége volt rá? Dolgozat, beadandó vagy egyszerűen óra közben. Minden olyan gondolat megfogalmazódott bennem, amik nem mondhatók éppen pozitívnak. Nincs már rám szüksége. Talált maga mellé valaki olyat, aki jobban hasonlít rá és egyszerűbben találják meg a közös hangot. Sokszor érzem magam feleslegesnek mellette, de mindig érezteti velem, hogy ne tegyem, mert minden szavamra figyel. Hónapok teltek el, én pedig csak mellette lehetek igazán önmagam. Semmihez nem fogható az az érzés, amikor az arcába húzott kapucni alól bukkan fel mosolya, amit az ismételt szerencsétlenkedésem vált ki belőle. Mégis került.
Alsó ajkamba harapok, miközben bólintok egyet. Kezdem én. De mégis hol? Egy egyszerű kérdést kellene feltennem neki, hogy valóban került-e, vagy csak úgy jött ki a lépés, hogy nekem tűnt úgy, és kombináltam magamban, pedig egyáltalán nincs így? A nyelvem hegyén van, már csak le kellene gördülnie róla a szavaknak, de nem tudok megszólalni, és pillanatokon belül kiderül, hogy nem is szükséges. Került. Mellkasom szorul össze, ökölbe szorított kezemet csúsztatom rá, ahogy elfordítom fejemet kicsit. Valóban került. Legalább kiderült, még akkor is, ha ennyire fájnak a szavai. Sután bólintok visszapillantva rá, ajkaimon halvány mosoly villan fel.
- Fi-figyelek. Miről szerettél volna beszélni? - hagyom figyelmen kívül, hogy megmagyarázná. Nem szeretném. Még nem. Nem vagyok felkészülve arra, hogy halljam a szavakat, amik megmagyarázzák, miért nem ül mellettem hetek óta. Miért nem beszélget velem hetek óta, miért szakadt ki az életemből egyik napról a másikra. Ő, aki mellett önmagam lehettem, és nem úgy, mint a barátaim legtöbbje mellett. Mert mellette hagyhattam, hogy a szomorúság kicsit felül kerekedjen rajtam. Helyzettől függetlenül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

A név hallatán szorul össze torkom is, míg mellkasom konstans préseli kifele a levegőt tüdőmből, hogy véletlen se legyen meg a megkönnyebbülés érzése, ahogy levegővel töltődik meg. Olyan rég volt, neve mégis képes még mindig ilyen érzelmeket kiváltani belőlem. A hiánya újult erővel csap le rám, pedig azt hittem képes voltam ennyi idő távlatából túllépni az elvesztésén. Szívemet marcangolja a név, ami elhagyta Dodi ajkait, és érzem, hogy a hiányérzet egy megmagyarázhatatlan formája markol lelkembe ismét. Késleltetve érzékelem, hogy a bennem tomboló érzések ellenére a való világ még nem állt le, így szúrom ki a Dodi tenyere alatt simuló papírlapot.
Ajkaim nyílnak el meglepettségemben, mikor elém csúsztatja, és közli, hogy az enyém. Az enyém? - kérdezném, de hang nem jön ki torkomon. Ölembe ejtett kezeim ujjait morzsolgatom, miközben a papírlapot fürkészem, amit Dodi ujjai engednek szabadjára, hogy előttem álljon teljes pompájában valami olyat rejtve, amiről tudnom kellett volna régóta. Vajon mennyire régóta? Mi van benne? Miért érzek félelmet? Lehunyom kékjeimet pár pillanatra, majd meg-megremegő jobb kezemet emelem fel, hogy mindössze közelebb húzzam magamhoz a papírt. Alsó ajkamba harapva pillantok el róla, majd sandítok vissza rá, míg végül egy mély levegőt véve veszem ujjaim közé, és a súlyát mázsásnak érzem. Remegő ujjakkal hajtom ki a papírt, ami így sokkal több időt vesz igénybe, majd kapom szám elé kezemet. Elég egyetlen sor tőle, és ismét… és könnyeim ismét halkan kezdenek el lefolyni arcomon. Összeszorítom szemeimet, mert minden szó elhomályosult pillanatok alatt, s mikor ismét kinyitom, egyáltalán nem jobb. Homályba borul minden. A múlt, a jelen és a jövő is. Szeretett. Úgy szeretett, ahogy én őt, ám mielőtt bármi történhetett volna, mielőtt kiderült volna, akkor ő… elment. És soha többet nem jön vissza. Számra szorítom kezemet, hangosan kapok levegőért, miközben szemeim is összeszorulnak, hogy kizárhassak minden vizualitást, ami körülvesz. Nem akarok itt lenni. El akarok menni innen. Felszívódni és egy olyan helyen elolvasni a levelet, ahol csak ő és én lehetünk. De nincs lehetőségem ilyenre, így tekintetem vezetem vissza a homályos sorokra. Érvek sorakoznak a kérdés alatt. Pro és kontra, két oszlop, hogy elmondja-e. Kezem alatt húzódnak vérszegény mosolyra ajkaim. Ez annyira rávall. Megtervezett mindig mindent, megfontoltan cselekedett, ahogy ebben is ezt tervezte.
Teó, miért nem mondtad csak el?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szeretett. Még a lehetőséget sem kaptam meg arra, hogy viszonozzam. Hogy együtt nevessünk a tanítási szünetben, hogy segítsük a másikat, hogy támasza lehessek mindenben, amiben csak kéri és úgy érzi, szüksége van rám. A lehetőség is úgy ment el, ahogy Teó maga, miközben én próbáltam tovább lépni. Kellemes emlékként visszaemlékezni a közösen töltött pillanatokra a könyvtárban, vagy a Kívánságok Terméből kiszűrődő zongora hangjára, ami nekem szólt. Szerettem volna, hogyha az év első fagyija vele történik meg, ha a szünetben találkozhattunk volna, ha… ha egyszerűen mellettem marad. Igyekeztem.
Mégis elbuktam. Mert most, olvasva a papírlapra írt sorokat, ugyanolyan űr keletkezik bennem, mint a legelején. Mintha minden próbálkozásom sutba dobtam volna, pedig én el akartam hinni. Komolyan el. Elhinni, hogy sikerült, hogy a gyász elmúlt, és Teó szép emlék lett, akit szerettem, de a levél miatt ismét a startvonalon állok. Semmi nem történt. Illúziókban ringattam magam végig, hittem abban, hogy képes vagyok erre, de a sorok olyan sebeket téptek fel, amik már éppen hegesedni kezdtek.
Hallom Dodi szavait, de valahonnan messziről jutnak el hozzám. Felfogom szavait, értelmezem őket, de képtelen vagyok felnézni. Meredten a papírt nézem, amit ujjaim szorongatnak, hogy a megviselt papírlap legyen még megviseltebb. Kicsit a lelkemre emlékeztet. A sorokat olvasva lesz mosolyom kicsivel szélesebb. Teó és az ő rendszerei, amiket sokszor nem értettem. Most értem. Nagyon is. A plafon felé emelem fejemet, könnyeim ugyanúgy némán folynak le arcomon. Lehunyom szemeimet, a levelet szorítom mellkasomhoz, mintha ezzel tudnék üzenni annak, aki elment. Vajon érzi? Anubisz, kérlek, mondd meg neki. Mondd meg neki, hogy hiányzik. Hogy viszonoztam volna az érzéseit. Megremeg alsó ajkam, ahogy a mosoly szélesedik. Fejemet lassan fordítom Dodi felé, ugyanolyan mosollyal törlöm le könnyeimet kézfejemmel, míg ő keze mögött hullajtja könnyeit. Halkan szipogva állok fel. A levél nehezen ugyan, de kicsusszan ujjaim közül az asztallapra. Nem élhetek a múltban, amikor a jelenem boldog, és a jövőm lehetőségekkel teli. Megállok Dodi előtt, óvatosan fogom kezeim közé övéit, mert láthatóan okoz magának fájdalmat. Ha ellenáll, akkor sem adom fel, addig küzdök, míg hajlandó mozdulni és kezeit veszi el arca elől, hogy őszinte mosolyommal találja szemben magát pár pillanat erejéig, mielőtt magamhoz ölelném.
- Minden rendben - suttogom a nagy világba, miközben vállára teszem államat. - Itt vagyok - ölelem magamhoz szorosabban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Önzőség lenne tőlem, ha a múltba kapaszkodva tengetném a mindennapjaimat. Nem tehetem meg. Vannak olyan emberek az életemben, akik a jelenem - és reményeim szerint a jövőm - részei. Tiszteletlenség lenne feléjük, hogyha nem tudnék túllendülni soha a múltba való kapaszkodásomon. Az emlékek megmaradtak Teóról, mosollyal ajkaimon emlékszem vissza rájuk, mert az összes gyönyörű és boldog, de a jelenben kell élnem. Így a szívem 100%-át tudom azoknak adni, akik nap, mint nap mellettem vannak, éppen akkor, amikor szükségem van rájuk. Nem engedhetem el őket azért, mert a múltba kapaszkodva elfelejtem, mennyire fontos a jelenem, és a benne megtalálható személyek. A barátaim. És ezekbe az emberekre Dodi is beletartozik, akinek könnyei hullanak le halkan arcán, nedves nyomot hagyva maguk után, pedig nem kellene, hogy létjogosultságuk legyen ennyi idő elteltével. Mégis itt vannak. Én pedig reflexszerűen mozdulok, hogy, mint eddig is, támaszaként legyek jelen neki. Szeretném megkönnyíteni a lehulló könnyek okozta fájdalmat, és máshogy nem tudom megtenni, minthogy szorosan ölelem magamhoz, ahogy mindannyiszor tettem már, de ez most mégis más. Ugyanolyan tiszta a pillanat, mint ott és akkor, a tisztáson. Talán még tisztább és őszintébb is, hiszen ismét rá kell jönnöm:  Teó kötött össze minket. Én pedig nem érzek más ez miatt, mint hálát. Hálás vagyok neki, amiért megtette, amiért ilyen áldozat árán ugyan, de megtörtént.
Ahogy karjai mozdulnak körém mosolyodom el még szélesebben, és szorítom magamhoz. Szavait hagyom figyelmen kívül. Számtalanszor bocsánatot kért már ezért, ugyanannyiszor mondtam el neki, hogy badarságokat beszél, mert nem pótolhatja Teót, de nincs is szükség rá. Azért vagyok Dodi mellett, mert mellette szeretnék lenni, és nem azért, mert pótolni vágyom vele Teót. Maga felé húz, gondolkodás nélkül araszolok közelebb, de lábam akad meg lábában, míg ő még mindig húz. Ajkaim nyílnak el egymástól, az előttem lévő könyvespolcot szuggerálom, ahogy lábaim mozdulnak és oldalasan ülök mindkét lábára. Fejére hajtom fejemet, ahogy mellkasomra húzom a könnyáztatta arcot, tincseit simogatják ujjaim, miközben bocsánatkérő tekintetemet emelem Kazanovra. Apró mosolyát, majd bólintását meglátva mosolyodom el én is, és fúrom még jobban fejemet a szőke tincsek közé.
- Nincs semmi baj, Dodi - simogatom tincseit megállás nélkül. - Köszönöm, hogy elmondtad - halkítom le hangom minimálisan, mert ez olyan dolog, amit csak ketten érthetünk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Felmerül bennem a kérdés, hogy miért éppen most? Miért nem hónapokkal ezelőtt, mikor a sebek még frissek voltak, és nem már bevarosodva vártak arra, hogy heg legyen belőlük? Miért most, amikor kezdtem elhinni, hogy minden rendben van? Mind az ő lelkével, mind a sajátommal? Most, mikor a dolgok, úgy érzem, kezdenek helyrerázódni? Vannak barátaim, igazi, jó barátaim. Van egy fiú, aki tetszik. És mindezek tetején van Dodi. Dodi, akivel osztozhatok örömön és bánaton, aki nem csak mondja, hogy átérzi és megérti, hanem valóban át tudja érezni és meg tudja érteni a bennem tomboló érzelmeket, amiket olykor a szomorúság hoz felszínre. És most, ahogy karjaim között tartom, nem csak a lelke tűnik az átlagosnál is törékenyebbnek, hanem ő maga is. Megígértem magamnak is és Teónak is, hogy Dodi támasza leszek, így mindenképpen meg kell cselekednem azt, hogy egyben maradjon. Ölelem magamhoz, halk hangon csitítgatom, miközben rendellenesen fehér ujjaim simítják lefelé tincseit.
Halvány mosoly kerül arcomra, őszintén, ahogy megérzem feszülni a felsőt hátamnál. Engedek a szorításomon, hogy Dodi kedvére tudjon mozogni. Gerincem mentén fut végig a borzongás, ahogy lélegzete csapódik vissza nyakamról. De végül az a mosoly fagy arcomra, amit olyan őszintének szántam, mint még soha, kezem megáll Dodi haján, míg testem merevedik meg. Kékjeim kikerekednek, meredten nézek magam elé, majd eszmélek fel és ölelem ismét szorosan magamhoz. Hajába fúrom fejemet, de megszólalni nem tudok, mikor torkomat még soha nem éreztem ennyire száraznak. Túl sok. És ismét: miért most? A nyugodt hétköznapok után szívem ma már másodjára szeretné elhagyni a bordáim adta menedéket. Olyan hevesen ver, majdnem biztos vagyok abban, hogy Dodi minden rezdülését érzi. Nem tudok megszólalni, pedig nagyon is meg kellene. Valamit mondanom kell, de nem jutok tovább annál, hogy ajkaim elnyíljanak egymástól. Most mégis mit tegyek?
Egyáltalán... úgy gondolta? Vagy mint barátot? Hiszen én is szeretem őt. Én is... szeretem. Én...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Feleltem már szóban, nem is arról van szó, hogy emiatt izgulnék ennyire. Talán maga az, hogy Helvey tanár úr új itt félig-meddig, hiszen még diák volt, amikor én az iskolába kerültem, most meg ő tartja nekem az órát. Különös átváltani egyik pillanatról a másikra, de nagyon jól tartja az órát, így csak igyekszem partner lenni benne, hogyha ő nem ájul el, akkor nem sem feltétlen kellene. Legalábbis nem az egész osztály előtt, bármennyire is a torkomban dobog a szívem. Az elején, mert utána úgy belelendülök, hogy félek, lelőni sem lehet. Bátortalan mosolyt küldök tanárom felé, aki éppen kéri a többieket, hogy jegyzeteljenek. Micsoda csapatmunka! Ettől felbátorodva nem jövök zavarba a következő kérdéstől.
- Minimális nyugtató hatása van, emellett gyulladáscsökkentő és értágító. Leforrázva csinálhatunk belőle teát, ami az fej- és ízületi fájdalmakat enyhíti - egy pillanatra gondolkodom el. Zavartan harapok alsó ajkamba, arcomon lesz halvány pír, ahogy latolgatom, mégis mit tegyek. A tananyag része, így mondanom kellene, de olyan zavarba ejtő, hogy nem merem. Minimálisan mozdítom felfelé fejemet, hogy felsandítsak tanáromra. - Szóval a nőknél… a hav-havonta megjelenő görcsöket is enyhíti - hangom sokkalta halkabb és határozatlanabb, mint eddig volt. Nem azért, mert ne lenne jó, amit mondok, hiszen tudom, hogy az, csak a téma maga. Szememet ismét lesütöm, majd mély levegőt véve pillantok fel és kapom el Helvey tanár úr tekintetét. Ajkam szeglete görbül felfelé, hogy kedves mosolyt küldjek neki, amíg várom a következő kérdést, esetleg azt, hogy végeztünk. Nem is ment olyan rosszul ez a felelet, mint elsőre gondoltam. Kékjeim zizzennek el tanáromról, Kendére esnek, aki a padon fekve unja az egészet, miközben Móriccal szórakoztatják egymást, mintha nem is órán lennének. Alsó ajkamba harapva fogom vissza a nevetést, majd pillantok előrefelé ismét. Kicsit irigylem őket, amiért ennyire felszabadultak tudnak lenni majdnem minden helyzetben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Felnevetek azon, hogy nem mindig van kedve, de igyekszem hamar moderálni magam, mielőtt Házvezetőm küld ki a könyvtárból. Szám elé kapva kezemet nevetgélek halkan, oldalvást sandítgatva a férfira, majd vissza Zentére. - Ha nincs kedved azzal foglalkozni, akkor foglalkozz mással - hozzátenném, hogy kivéve akkor, ha mondjuk az a dolog éppen határidő előtt áll, de szeretném hinni, hogy Zente nem centizi ki ennyire a dolgokat. Azt valahogy a rellonosokból tudnám kinézni, nem egy levitásból, ámbár vicces, hogy Zente eddig mennyire nem illik bele a házakkal felállított sztereotípiákba. Nevetgélek még kicsit, majd minden figyelmemet Zentének szentelem, amikor elkezdi mondani, hogy mégis mikkel áll hadilábon.
Átváltoztatástanból még talán tudnék is neki segíteni, hiszen a képleteket csak megjegyezni kell, elmagyarázni pedig talán el is tudnám neki, de… - Megy a Bájitaltan, de nem vagyok belőle annyira jó. Mármint sikerülnek általában, de mindig olyan éppen hogy, tudod - billegtetem meg felé tenyeremet, miközben agyam pörög, hogy mégis ki jó Bájitaltanból. - Ne mondj ilyet. Biztos vagyok abban, hogy remekül teljesítesz - mosolyodom el kedvesen, majd villan fel a villanykörte a fejem felett. - Júj! - adok hangot is neki. - Tudom ki tudna segíteni Bájitaltanból. Ha szerencséd van, akkor tényleg segít. Volt egy Edictum cikk, amiben felsorolják, hogy ki miben tud segíteni, és Mórocz Móric elvileg remekel BIT-ből - végül is, ha elég bátor, akkor megkérdezheti. Szemöldököm szalad ráncba. - Ööö… aki sokat lóg Marina Darikkal. Ő az a Móric - kuncogok fel zavartan, mert hajlamos vagyok elfelejteni azt, hogy egyébként testvérek, és még ikrek is, szóval, ha látom az egyiket, majd pár perc múlva a másikat, nem biztos, hogy ugyanazt láttam. Nehéz dolog ez az ikerség. Legalábbis gondolom. Kékjeim csillannak fel a kis tasak láttán, majd nyúlok is érte vidáman, hogy kezembe öntsek egy kicsit és nyújtsam Tüske felé mosolyogva, majd Zentére emelve a pillantásom nevetek fel.
- Az nem lenne valami jó, mert akkor biztosan megbukok. Mármint hősiesen küzdenék, de egy troll? Remélem tényleg csak pletyka - gondolkodom el egyetlen pillanatra, mert tuti, hogy pletyka. Rendben, új tanárt kaptunk az évben, de nem úgy néz ki, mint aki valóban ennyire mély vízbe dobná a diákjait már az első vizsga alkalmával. Viszont igaz, hogy az is szempont, hogy az egyik legszükségesebb tantárgy, mert bármikor jól jöhet.
- Soha nem jártam még ott, szóval nem tudok segíteni, hogy melyiket hogyan kéne, de az remek ötlet, hogy mással menj! Biztos van valaki, aki szívesen segít - ebben sajnálatos módon nem tudok Zentének segíteni, de minden másban nagyon szívesen teszem. Elég szerencsétlen vagyok a mindennapjaimban is, nem hiszem, hogy nekem még edzeni kéne járnom. Valószínűleg nem csak a saját testi épségemet veszélyeztetném, hanem másokét is. - Nem nagyon, de valamiért nem is vonzz, őszintén szólva. Amíg kötelező volt, tanultam, de egyébként, nem is tudom… távol áll tőlem a repülés dolog - mosolyodom el szélesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Minden egyes kimondott szó csak még jobban összezavar. Ahogy fülemben zúg a vérem, Dodi szavait messziről hallom, ráadásként nyomja el hevesen dobogó szívem. Érzem, ahogy gerincem mentén egy izzadságcsepp gördül végig, mert olyan sok mindent kellene mondanom, mégis képtelen vagyok megszólalni. Minden olyan könnyed volt, mikor még csak a levelet adta oda. Nem. Könnyedebb volt. Mert Teó emléke így pecsételődött meg bennem, hogy az évek óta tartó bizonytalanság végre bizonyosságot nyert, hogy a fel nem tett kérdésekre mégis választ kaptam. De most, ahogy Dodi mozgolódik, miközben ölelem, és nem szeretném elengedni, mert akkor láthatja arcomat, túl sok mindent árulhat el. Mégis elengedem, mert nem tehetem meg, hogy ne. Kezei esnek le rólam, mintha egy űrt hagynának maguk után a meleg kezek. Nagyot szipogok, miközben ő tincsei közé túr. Nem néz rám, mikor megszólal, de én csak őt nézem, csak őt látom és hallom, ahogy elkezdi, ahogy szavai belém égnek. Elárulná? Kékjeim lágyulnak el, kezem remeg meg, hogy Dodi arcához nyúljak, mert így látnom őt megszakítja a szívemet, és tenni szeretnék az ellen, hogy szomorú legyen. Mindent megtennék azért, hogy elvegyem a fájdalmát. Megtenném, de felnéz rám, és azon kívül, hogy kezem remeg meg, nem történik semmi, mert ismét kimondja, ráadásul az a mosoly... Fejemet hajtom előre, alsó ajkamba harapok.
- Dodi… - kezdek bele halkan, de nem tudom folytatni. Muszáj lesz. Kezem lassan mozdulva fonódik rá a medálomra, fejemet fordítom az asztalon heverő levélre, majd vissza Dodira, miközben a szék támlájára támaszkodva állok fel az öléből és totyorgok kicsit előtte. - Saj… én nem… nem tudom mit… én… - dadogok össze-vissza, ránézni nem merek, és ahogy könnyeim kezdenek hullani ismét, a felismerés villámcsapásként ér: nem akarom elveszteni. Mi van, ha elvesztem? Mi van, ha soha többet nem lesz minden olyan, mint régen? Önző gondolat, tudom, hiszen nem lehet olyan, mint ezelőtt volt, mégis reménykedem benne, azonban érte nem tudok tenni. - Bocsáss meg - kapom szám elé kezemet, ahogy a bocsánatkérés elhangzik, ami leginkább arra irányul, hogy nem tudok neki válaszolni. Hirtelen fordulok el tőle, táskámat kapom fel a székről, majd mindössze pár másodpercig ugyan, de meredten szuggerálom a Teó által írt levelet, mielőtt felkapva indulnék a könyvtár ajtaja felé, hogy elhagyjam azt. A levél szinte égeti mellkasomat, miközben ahhoz szorítom azt, míg a szobánkba beérve is, mikor már az ágyam szélén ülök és csak bámulom a padlót.
Nem tudtam mit mondani. Elvesztettem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Egyetértően, hümmögve bólogatok Zente szavaira, mert így valóban máris másképpen áll a helyzet. Az nem jó, ha a testvéreidhez méred magad, de megértem, hogy így tesz. - Arra nem gondoltál, hogy tőlük kérj segítséget? Biztos szívesen leülnének veled, hogy motiváljanak - mosolyodom el kedvesen, bár fogalmam sincs a testvérek közti kapcsolatról, csak annyi biztos, hogy sokan vannak. Szemöldököm szalad ráncba egy pillanatra, mert lehet úgy hangzik a mondat, mintha én nem szívesen… jaj, ne! - Nagyon szívesen tanulok veled egyébként a későbbiekben, ha segítség kellene és megkeresel - gyorsan fűzöm hozzá, mielőtt félreértenénk egymást. Egyre többen keresnek meg, és őszintén szólva nagyon jól esik, hogy rám gondolnak. Kendével kezdődött az egész, aki még mindig hadilábon áll a Sárkánytannal, annak ellenére, hogy azóta tanársegéd lett. Halkan nevetek fel, szám elé kapom kezemet.
- Szerintem mindenki járt már így - felelem mosolyogva. Ne mondja nekem senki, hogy nem rontott el borzalmasan már egy bájitalt, mert akkor őstehetségnek született, ami… nem mondom, hogy lehetetlen, de egyelőre elképzelhetetlen. Mindig kibabrálnak velünk ezek a bájitalok. - Ne aggódj, én sem tudom. Valamikor, amikor másik ruhát húznak, megy pár percig, aztán megint eltűnnek és fogalmam sincs melyikük melyik - tűrök hátra egy tincset fülem mögé. Annyi könnyítés van, hogy a rellonosabbik rellonos szokott sokat lógni Marinával, de ha a dán lány nincs mellette, akkor nem tudok rájönni, hogy vajon melyik sántikál valami rosszban megint. Ezért fontos pontosítani, így Zente is megvilágosodik.
- Akkor jó - húzom el kicsit számat, de nem tart sokáig a minimális félelmem, mert Tüske indul el felém. Kezemre támasztom arcomat, míg másikat a sün felé nyújtom. Mosolyogva figyelem, ahogy a kezem felé indul, majd kis lábait rárakva azok szélére kezd el nassolni a tenyeremből. Szélesen mosolyodom el a csikis érzésen, majd nevetek fel. - Az még lenne valami. De legalább együtt jöhetnétek rá, hogy melyik mire jó - igyekszem pozitívan látni a dolgokat, bár elnézve Zentét, lehet nem erre van szüksége, hanem tényleg arra, hogy valaki beálljon mellé és magyarázza a dolgokat. Sajnos ebben tényleg nem tudok hasznára lenni, bármennyire is szeretnék.
- Szívesen beszélgetek róla, egy meccsen a szezonban kint is voltam, tényleg, de nekem elég durva. Mindig attól félek, hogy megsérülnek a háztársaim, plusz a szabályokat sem nagyon tudom összerakni - vonom meg vállaimat kicsit. De ha beszélnek róla nekem, akkor nagyon szívesen hallgatom. - Óóó, nem. Még csak az kéne - nevetek fel halkan, miközben felegyenesedem. - Kicsit szerencsétlen vagyok, úgyhogy a saját és a körülöttem lévőek biztonsága érdekében nem ajánlott szerintem bármilyen sportot űznöm - vigyorodom el szélesen. Nekem ez nem baj, mert így legalább mindenki más biztonságban van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Szemöldököm szalad ráncba, ahogy hallgatom Zente szavait. Mondjuk ennyi testvér mellett nem is meglepő, hogy nehéz megfelelni az elvárásoknak, vagy éppen ugyanolyan szintet hozni, mint amit a testvéreink. Nem tudom, nekem nincsenek testvéreim, csak tippelgetni tudok, de az meg… aligha elég.
- Majd megtalálod azt, amiben te vagy a legjobb. Nekem is évek kellettek hozzá - pedig igazából az orrom előtt voltak végig, hiszen mindennap használjuk őket. Úgy bizony: a rúnák. Amik megkönnyítik a mugli telefon használatot a kastély falain belül, és mégis kellett az, hogy ott üljek órán, hallgassam Sébastien tanár urat és leessen, mennyire, de mennyire érdekes az összes, és minden, ami kapcsolatba hozható velük.
- Ne aggódj, majd én visszaterelem a figyelmed a tanulnivalóra - mosolyodom el szélesen, bátorítást is szánok ezzel Zente felé küldeni, mert valóban nem lehet így egyszerű megtanulni azt, amit leraknak eléd.
Halkan nevetgélek, amikor az ikrek feljönnek. Bólintok Zente szavaira, mert abban mondjuk tényleg van valami, hogy direkt cserélnek néhány holmit, azért, hogy összezavarjanak mindenkit. Valóban mókásak, viccesek és igen feltűnő jelenségek. Valahogy mindig felfigyel rájuk az ember, bár ez betudható annak, hogy a hangjuk is nagyon nagy, nem szégyellik kiereszteni azt, és minden baromságban benne is vannak.
Fejemet biccentem félre, figyelem, hogy ő hol érinti meg Tüskét, majd kicsit felbátorodva nyúlok én is oda és cirógatom meg az állatot. Mosolyom szélesedik ki, majd pillantok vissza a fiúra. - Biztos nem nevetne ki senki - legalábbis, ha én ott lennék, akkor én tutira nem nevetnék, inkább mennék és segítenék, de ugye… nem vagyunk egyformák. Egyáltalán nem.
- Olyan negatív vagy! Biztos remek kviddicses lennél, bár annak jobban örülnék, ha ép csontokkal megúsznád - vallom be lesütött szemekkel, tincsemet tűröm fülem mögé. Bólogatok a szabályokra. Akkor nem csoda, hogy a mai napig nem tudtam összerakni őket, amikor egyszerűbb úgy, ha a seprűn ülök, amire nincs esély.
- Pedig elszoktam - nevetek fel halkan, szám elé kapom kezemet, hogy ne is legyen túl hangos. Annak a HV-m nem örülne valószínűleg. - Háááát… rúnákkal szeretnék foglalkozni, de még nem tudom. Olyan sok lehetőség van - sóhajtok aprót, mert olyan sok idő van még addig, mégis olyan hamar el fog menni. - És te? - figyelek Zente szavaira, bólogatok neki, ahol kell, majd ahogy az idő telik, úgy kell lassan nekünk is felállnunk és elhagynunk a könyvtárat. Gyorsan pakolok össze, majd futólépésben érek Zente mellé, hogy továbbra is beszélgetve érjünk a folyosóra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Vannak olyan napok, amikor a könyvtár sem adja meg azt a kellő nyugalmat, amire szükségem lenne a tanuláshoz. Egy hangosabb társaság hatalmas hangzavarral robbant be, idősebbek voltak, ráadásul Kazanovval elegyedtek szóba, így nem szólhattam, hogy legyenek szívesek halkabban. Házvezetőm valószínűleg nem örült volna neki, ráadásul biztosan okuk volt elkapni a HV-t. Halkan szusszanva igyekeztem megtartani a koncentrációmat az LLG szorgalmira, és bár halkultak, de így sem volt megfelelő. Halkan szedtem össze a cuccaimat, a könyvekbe csúsztattam az eddigi jegyzeteimet, néhány könyvet a táskámba csúsztattam, míg a maradékot a kezembe fogtam, mert már nem fért bele. Veszélyes ez rám nézve, de talán nem járok úgy, mint pár éve, amikor Kende mentett meg.
Boldogan, halvány mosollyal intek Kazanov felé, majd hagyom el a könyvtárat. Előtte totyorgok párat, mert fogalmam sincs merre kellene mennem. A klubhelyiségbe nem mehetek, mert vége az óráknak, biztosan tele van, a szoba kizárva, hátha zavarnám Rókát, szóval… hát persze! A társalgó! Biztos nem lógnak ott sokan órák után, mindenki megy kiélvezni az órák utáni szabadságot. Szökkenve indulok is el, halkan köszönök mindenkinek, akinek kell, pár szót is váltok pár háztársammal, akiktől nevetve válok el, míg végül halkan lépek be a társalgóba. Majdnem üres.
Kékjeim zizzennek oldalra, fejem is mozdul, hogy meglássam Zentét, aki éppen akkor fekszik el az asztalon, amit teljesen elfoglalnak a jegyzetei és könyvei. Laza ökölbe fogott kezemet emelem szám elé, ahogy visszafogom a nevetést, így csak kuncogok egy halkat, ahogy mellé sétálok. Könyveimet csúsztatom az asztal egy üresebb szegletébe, majd simítom kezemet hátára, lejjebb is hajolok, néhány tincsem simul a papírjaira.
- A tanulás miatt szenvedsz ennyire, vagy mert fáj valamid? - mosolyom széle megremeg a kérdés végével, mert remélem nem az utóbbi. - Ha rosszul vagy, elkísérlek a gyengélkedőre - hangom sokkal aggodalmasabb lesz, mint eddig volt, kékjeimben is az villan meg, ahogy fürkészem Zente arcát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Szeretem, ha csoportmunkát kapunk valamelyik órán. Azt sem bánom, ha egyedül kell megcsinálnom a végére, mert legalább az első próbálkozása annak, hogy megcsináljuk együtt, mindig jól sül el. Mondjuk. Vannak olyanok, akik neki sem állnak a csoporttal, persze, de valakik maradnak, próbálkoznak, és a végén még barátok is lehetünk! És bár most páros munka van, valahogy ebben reménykedem most is. Borival amolyan… különösebb a helyzetünk, mert szoktunk beszélgetni, de nem nagyon ismerjük egymást. Ki tudja? Talán ez most változik, ahogy négykézláb mászkál a hatalmas lapokon az ötlete után. Alsó ajkamba harapok.
- Hát… - kezdem nagyon értelmesen. Törökülésbe helyezkedem, bokámra fogva húzom közelebb magamhoz lábaimat a földön. - Nem is tudom. Megfelelő kommunikáció? Hogy meglegyen köztük a… tudod. A kémia - sütöm le tekintetem egy pillanatra. Remekül haladok. - Tiszteljék egymást. Évek után is kedveskedjenek a másiknak, hogy ne múljon el a szerelem. És… hm - maradok csendben pár pillanatra, mert ennyi év távlatából elég nehéz visszaemlékezni a szüleim házasságára. Ők az egyetlen példáim. - Álljanak ki a másikért - fejezem be végül halkan. - Most, hogy így kimondtam ezeket hangosan, elég elcsépeltnek hangzik - húzom el számat, majd előrébb dőlök, térdeimen támaszkodom meg, aminek eredményeképpen kissé eltolódik a súlypontom, és majdnem megfejelem a padlót, de még időben támaszkodom meg. Szusszanva mászok közelebb, Bori mellett állok meg.
 - Szerintem első körben elég a jellem. Utána, ha hiányosnak érezzük, mehetünk a külsőre is - billen félre a fejem, majd bólogatok. - Anya szerette nézni, jókat nevetett rajta. Vicces lenne, ha mi szereznénk Brightmore tanárnőnek új férjet - kuncogok fel halkan, de egyáltalán nem gonoszan. Csak elképzeltem, ahogy férjhez megy ismét a tanárnő, és olyan jelleme van, amit Bori meg én leírtunk. Tényleg vicces lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Azért erre a kérdésre nem számítottam. Hümmentve hunyom le szemeimet, talán néha nyammogó hangokat is kiadok, ahogy gondolkodom. Nem is tudom, hogy kellene ezt megfelelően definiálni. Ezt érzed, mint én Ke-... jaj, nem. Nem-nem-nem! Nem szabad ilyeneket még csak gondolnom sem! Fejemet rázom meg, arcomra csapok mindkét kezemmel, és csak remélem, hogy nem pirultam el annál jobban, mint amit érzek, hogy megtörtént.
- Ezt érzed. Amikor a közelében vagy, mintha felpezsdülne a véred, izgatott leszel, és amolyan… kölcsönös vonzalom, ami mindent elsöpör - ennél többre nem telik, és szerintem még így sem valami pontos a meghatározás. Az én szüleim között csak olykor-olykor volt meg érezhetően és láthatóan is a kémia, mégis szerették egymást, és semmi nem állhatott közéjük, de… - Szerintem valami ilyesmi lehet - vonom meg vállamat aprón, mert nem szeretném meglökni Borit, ahogy írja fel az addig elmondottakat, miközben mellé helyezkedem. Elmosolyodom a kedvességére, kicsit dülöngélek balra és jobbra, majd állok meg és pillantok ismét a feladatra.
- Úúú, ez nagyon jó ötlet! Majd meg kell vele beszélni, hogy legyen szíves minket választani. Szerintem jól állna neked egy rózsaszín árnyalat - fürkészem kicsit arcát, majd mérem végig gyorsan. - De ha nincs rózsaszín, akkor nincs. És köszönöm. Szeretem ezt a pulóvert, mert nagyon puha - igazából olyan, mintha semmi nem lenne rajtam. Mint egy felhőcske. Ajkaim ó-t formáznak a további bókra, amikor leesik. Zavartan kapom el róla kékjeimet, alsó ajkamba harapva sütöm le kékjeimet. - Vagány? Hát… köszi. Tényleg - pedig egyáltalán nem vagyok vagány. Kérdezze csak meg Cone-t, aki úgy kinevetne, mint annak a rendje. Gondolatban ki is nyújtottam rá a nyelvem.
- Tévén - pislogok párat rá, majd zavartan elmosolyodom. - Mugli - szakítom el róla kékjeimet, térdeimet felhúzom bakancsom fűzőjét kezdem el piszkálni, mert tudom, hogy vannak olyanok, akik a magamfajtákat nem szívlelik. Bár Bori nem hiszem, hogy olyan, de nem tudhatom, a szülei mit engednek meg neki vagy mit sem, hiszen erre is volt már példa. A szülei eltiltották tőlem, mert mugli származású boszorkány vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Ha eddig zavarban voltam, akkor a kijelentésről még inkább abba jövök. Merlinre, erre nem tudok mit mondani, és ahogy néz, csak még rosszabb. Alsó ajkamba harapva nézek el róla, fejemet telibe elfordítom, mert nem lenne ez olyan zavarba ejtő, ha nem egyetlen ember lebegne a szemem előtt folyamatosan. Aki ráadásul észre sem vesz. Vagyis lehet, hogy észrevesz, de nem úgy, és ez így… nem jó. Félve sandítok Borira, majd vissza előre, míg minden bátorságomat összeszedve fordulok felé teljes testtel, reflexből fogom meg kezeit.
- Oké, rendben van. Figyelj. Tényleg éreztem és érzek is ilyet, de ezt nem szabad elmondanod senkinek, mert félek, hogy megtudja, és azt… hát azt nem élném túl - lehet mondani, hogy drasztikus vagyok, vállalom, de ha ez Kende fülébe jutna valaha, komolyan elásnám magam. Még csak segítség sem kellene, mert ennyi időre lepaktálok az ördöggel, hogy megnyissa alattam a földet. Le sem esik, hogy Bori nem tudja kiről van szó, de nem is baj, legalább addig biztosan biztonságban van a titkom, amit eddig névtelenül mertem elmondani csak Rókának. Aki valószínűleg rájött, kiről beszélek, de nem baj. Nála biztonságban van. Tudom. Végül észrevéve magam, engedem el Borit és fordulok vissza a feladat felé. Egy ideig. Szélesen mosolyodom el, amikor megismétli. Meg kell zabálni ezt a lányt. Miért is nem beszélgettünk mi eddig többet? Pislákolva, elnyílt ajkakkal hallgatom, ahamozva bólogatok minden szavára.
- Húúúúha. Nem baj, ha sok kérdésed van és szavad, csak mondd ki őket - mosolyodom el. - Szívesen meghallgatlak. Szóval… a szüleim muglik, apa egy gyárban dolgozott - mondom ki gyorsan, ahogy elpillantok róla. - Jaj, ezek nem jó élmények. Nem csoda, hogyha nem szeretnél többet metrózni. Tőlem mindig kéregettek, amikor metróztam, és egyszer egy néni elátkozott. Mármint… nem volt boszorkány, de vannak a muglik között olyan nemzetiségűek, akiknél élnek az átkok, és ő használta rajtam - vonom meg vállamat somolyogva. Viccesek ezek a történetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Társalgó

Sokkal szélesebb lesz arcomon a mosolyom, amikor meglátom, hogy Zente viszonozza azt. Így már nem is kellene aggódnom azon, hogy vajon rosszul van-e, de valami akkor sem az igazi. Mármint hozzá képest. Nem is tudom. Nem tudom összeegyeztetni a mindig jókedvű srácot ezzel a mélabús tekintettel, szóval ha fizikailag nem is, de valami baj biztosan van. Vagy vészmadár vagyok. Nos, a legegyszerűbb megoldást választom, szóval csak rákérdezek inkább az opciókra, és amikor érkezik a válasz, megkönnyebbülten szusszanok.
- Akkor jó. Már kezdtem aggódni - ami mondjuk hazugság, mert az első pillanattól aggódtam, de ne akadjunk fenn a részleteken, amikor az számít, hogy nincs baja. Ajkaim elnyílnak a folytatásra, majd megingatom egyetértően a fejem. Na, igen. Valakinek a tanulás átok, valaki pedig pillanatok alatt ráhangolódik. - Elakadtál valamivel? - zizzennek kékjeim kezei felé, ahogy pakolni kezd. Szólnék, hogy ne tegye, hiszen nem szeretném zavarni, de ismét megszólal. Ajkaim ó-t formáznak, majd ülök le mellé végül. A székemet húzom közelebb hozzá, érdeklődő kékjeimet emelem rá.
- Mert? - kérdezek vissza. - Megértem, ha nem szeretnél róla beszélni, de hátha tudok segíteni - pislogok rá őszintén. Ha máshogy nem, akkor ülök vele és szenvedünk együtt, de szeretném megpróbálni. Ha olyan anyaggal akadt el, amiben jó vagyok, akkor pedig végképp segíteni szeretnék neki, hiszen nem telik semmibe elmagyarázni pár dolgot egy iskolatársamnak. Előre hajolva fürkészem kicsit arcát, majd egyenesedem fel hümmentve.
- Furcsa vagy te nekem ma, Zente. Biztos csak a tanulás a baj? - sápadtabbnak is tűnik, de lehet csak a fényviszonyok miatt. Nem tudom, de valahogy rossz érzés van bennem, és nem szeretném, ha bántanák. Sehogy. Bár nem tudnék sokat tenni azon kívül, hogy szólok Kendének, hogy legyen szíves megoldani ismét a felmerülő problémámat, de hát… több, mint a semmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

A vászontáskában gondosan összehajtva van pár ruhadarab, amiket még menet közben is átnéztem, hogy biztosan mindegyiket beraktam-e. Pontosan emlékszem hány darabnak kell lennie. Így a legegyszerűbb, hogy tutira eljuttassam őket Balázs atyához. Utolsó utáni pillanatban fogtam még meg pár verses kötetet és regényt - előbbiből inkább azokból csak, amikből kettő van, mert még otthon is emlékszem, hogy a polcon porosodik, utóbbiból pedig a régebbieket, amiket én már kinőttem. Nehezen válok meg tőlük, hiszen sok jó emlék fűz hozzájuk, de hátha valakinek ugyanakkora örömöt okoznak majd, mint nekem tették gyerekként. Úgyhogy elég széles mosollyal hagyom el a körletet, útközben még hatalmas lendülettel van időm Cone-nak is integetni, de taktikusan nem várom meg a reakcióját, csak fejemen a fejesemmel tovább ugrálok.
Közeledve a helyszínhez moderálom magamat. Már nem táncolok, mint ahogy azt végig tettem az úton, hanem lassítok lépteimen, leállítom a zenét, a fejest letolom a fejemről. De megtorpanok a tér szélén, ahogy meglátom mennyi ember van már ott. Ujjaim erősebben fognak a vászontáskára, alsó ajkamba harapva indulok el végül hatalmas lendülettel, mikor a lábam meg is áll a levegőben, hogy éles kanyart vegyek jobbra.
- Amélia? - biccen félre fejem, majd mosolyodom el szélesen, ahogy mellé lépek. Nem ismerjük egymást, de természetesen tudom ki ő, hiszen éppen elégszer hallottam a nevét az évfolyam elsők között. - Szia. Te is adományt hoztál? - kezdek el billegni kicsit előre és hátra, előrébb is dőlök közben, hogy ne veszítsem el jobban az egyensúlyom, mint az indokolt lenne. Persze tudom, hogy ez nálam semmit nem jelent, mert így is simán összeesek, de nem baj.
- Tudod esetleg kinél kell leadni őket? - állok meg hirtelen és pillantok az asztalok felé, ahol néhányan már rendezgetik a dobozokba a kapott holmikat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Az adakozás mindig is szerves részét képezte a családom életében. Nem csak karácsonykor gyűjtöttük össze azokat a holmikat apával, amikre már nincs szükségünk, hanem bármikor, amikor anya vérszemet kapott. Olyankor megállíthatatlan lett a nő, de pár óra alatt tényleg rengeteg olyan cuccot szedtünk össze, ami már nem kellett. Oké, a könyveknél mindig voltak kis fennakadások, de végül csak megtöltöttünk egy dobozt. Vagy kettőt. Szóval mindig volt miből adni, ez a lényeg. Nincs mellettem egyikük sem, de szeretném megtartani ezt a szokást, még ha csak az ünnepekre is korlátozódik, és bőven nem tudok annyit adni, mint szeretnék. De örömmel látom, hogy nem csak én vagyok ezzel így, szóval nagyon széles mosolyt küldök Amélia felé, aki előtt egy nyolcszor akkora doboz pihen a padon, mint az én vászontáskámba gyömöszölt adomány.
- Váó - hajolok kicsit a doboz fölé. - Ühüm, én is erre várok. Meg arra, hogy valaki elmondja, hogy működik, szóval… köszönöm - mosolyodom el szélesen. - Klassz lenne, ha lehetne még hozni. Beszélnék pár navinéssel - gondolkodom el. Kende talán adna valamit, és ha ő, akkor a Mórocz ikrek is, így Marina is, Marinának rengeteg ismerőse és barátja van, szóval talán sikerülne elindítanom egy lavinát. Az nagyon jó lenne! Izgatottan hihizek fel a fejemben megszületendő gondolatmenetre, miközben arra nézek, amerre Amélia mutat, végül vissza rá, ahogy böködni kezdi a táskát. Nagyokat bólintok.
- Igyekeztem, bár nem olyan sok minden, mint amit szeretnék. Vagy amennyit adtunk eddig - vonom meg vállamat és rakom le a táskát a padra, hogy kiszedjek egy József Attila összest a tetejéről, ami eltakarja a nagy részét a tartalomnak. Tényleg néhány ruha van benne és pár könyv, amiket nagyon is szeretek, úgyhogy… más is megérdemli.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Egyetértően bólogatok. Igaza van, ilyen messziről soha nem jönnék rá, hogyan működik ez az egész, de közelebb menni meg még elég esélytelennek tűnik. Széles mosoly lesz ajkaimon, ahogy az igen sok embert fürkészem, akik éppen rendezik az adományokat, vagy beállnak a sorba, hogy letehessék. Hihi, ez mindig olyan jó.
- Úúú, ez nagyon klassz ötlet! Nekem nincs sok barátom, szóval nem mész velem sokra, de hátha Kende tovább vinné a hírt - bólintok aprót. Ezerszer több ismerőse és barátja van a fiúnak, mint nekem valaha lesz a kastélyban vagy a környékén, és biztosan szívesen is segítene. Ha nem is adakozni, vagy beállni önkéntesnek, de legalább tovább adja a többieknek az infót. Már azzal is beljebb megyünk. Ismét a tömeg felé pillantok Amélia szavai nyomán. - Én szívesen beállnék önkéntesnek is, csak törékeny dolgot ne adjanak a kezembe. Meg éleset. Meg olyat, aminek árt, ha leejtem - szalad ráncba a szemöldököm, ahogy vissza fordulok, magam előtt fixírozom a földet. - Vagy simán nem kellene önkéntesnek lennem - nézek Améliára végül széles mosollyal. Nem arról vagyok híres, hogy szerencsés vagyok, és erről talán Cone tudna a legtöbbet beszélni, aki konkrétan a saját bénaságomtól mentett meg a borostyánnal. Halkan kuncogok fel az emlékre, mert végül is segített és nem hagyott magamra, bár azóta is tartozom neki, de ez legyen a legkevesebb. Egy helyben toporgok kicsit, tenyereimet dörzsölöm össze, mielőtt megmutatnám a hozott holmikat.
- Azt mondod? - pillantok a táskába. - Azért én remélem, hogy tudok még hozni több mindent is - bár a keret kicsit szűkös egy hónapra, de csak megoldom valahogy. Szeretnék még adni. - Óóó, igen. Nagyon. Apával olvastunk fel egymásnak mindig, éppen azt, ahol kinyitódott a kötet - kuncogok fel halkan az emlékre, ahogy magam elé emelem. - Ez az én kötetem, az övét megtartottam - mosolyodom el halványan, a borítót fürkészve. - Te szereted? - pillantok rá végül, immár szélesebb mosollyal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Ahogy Bori arcára pillantok, egy pillanatra mintha nagyon elmerengene valamin. Nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát, így kissé arrébb helyezkedem tőle. Térdeimen támaszkodom, ahogy arcát fürkészem. Megkérdezném tőle mi a baj, de nem merem, hiszen nincs hozzá semmi közöm igazából, ráadásul... nem is tudom. Barátok vagyunk? Ha igen, akkor illene megkérdeznem. Megelőz, mert mielőtt kérdezhetnék bármit, egy őrült ötlettel áll elő.
Láthatóan megszeppenek, alsó ajkamba harapva hajtom le fejemet, abban a reményben, hogy hosszú tincseim elrejtik hirtelen jött zavaromat, de elfelejtem: fel van kötve a hajam. Nem is hangzik olyan rosszul. Soha nem mondtam még ki hangosan, senkinek, még magamnak sem, mert akkor valósággá válik, és nem tehetem tönkre a vele való barátságomat. Túl fontos ahhoz, hogy ez miatt elveszítsem. Térdeimre támasztott kezeim szorulnak ökölbe egyetlen pillanatra, csupán annyi időre, amíg elhatározom magam. Eltökélt tekintettem kapom fel rá a fejemet.
- Rendben. Legyen így - bólintok is mellé egyet. Lassan csúszom hozzá közelebb, elé helyezkedem végül, de a témák visznek minket előre, és akaratlan kuncogok fel halkan a reakcióján.
- Neeeeeem. Ezek nem olyan átkok, mint amik körülöttünk vannak - mosolyodom el végül szélesen, hogy megnyugtassam. Bár elgondolkodtam már azon, hogy egyébként lehet azért vagyok ennyire ön- és közveszélyes, mert rengetegszer el lettem már átkozva, de esküszöm próbálom kompenzálni valamivel az átkokat, csak... ezek szerint nem jön össze. Azért én próbálkozom tovább. Szégyellősen sütöm le tekintetem, ahogy apukámról beszél.
- Igen, nagyon fontos volt - minden fontos volt, amit tett vagy mondott. Minden. Mellkasom egy pillanatra lesz nehéz, ahogy szívem is ugyanennyi időre szorul össze. Nem szabad ezt most. Fejemet rázom meg óvatosan, majd pillantok fel Borira.
- Oké, tehát: titkot titokért - térek vissza a sokkal fontosabb témára, ami talán végre segít megnyugodnom. Talán döntésre is segít jutni, hogy mikor mondjam el neki... vagy egyáltalán elmondjam-e. - Csak egyet mondunk el, vagy többet is? - csillannak meg kékjeim kíváncsian, ahogy még közelebb helyezkedem vele szemben, és fürkészem arcát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Olyan sokáig gyűjtöttem a bátorságot, hogy elhívjam a bálra, ami rólunk, végzősökről szól igazából, hogy végül lemaradtam az egészről. Engem nem hívott el senki, ami annyira nem is meglepő, bár Ervinnel jöhettünk volna, de az olyan... hivatalos lett volna. Nem mertem rákérdezni, szóval egyedül libbentem be körbenézni, hogy magamhoz fogjak egy muffint, köszönjek mindenkinek, majd konstatálva, hogy Kende meg sem jelent, vagy csak késik a párjával - ami miatt gombóc lett a torkomban - tűnjek is el onnan.
Mivel mindenki a bálban van, bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy az erkélyen cselekedjem meg azt, amit jobb esetekben mindig a kastély falain kívül teszek meg. Nem feltétlen lenne rá szükségem, de most kell ahhoz, hogy elűzzem a kellemetlen gondolatokat: vajon kivel megy? Miért vele? Együtt vannak akkor? Egyáltalán elhívott valakit?
Szusszanva hajolok előrébb, karjaim lelógnak a korlátról, homlokomat a hideg fémnek érintem. Egy csődtömeg vagyok, és ez már biztos. A léptekre még nem is figyelek fel, annál jobban a kérdésre. Fejemet emelem fel, rápillantok a srácra, majd mosolyodom el.
- Köszi - nyúlok a doboz felé, hogy megkaparintsak egy szálat. Nem szoktam dohányozni, de mivel a másikban kicsit megzavartak, és talán így a legjobb, ez még a jobbik megoldása annak, hogy még inkább csődtömegnek érezzem magam. Automatikusan nyúlnék hosszú zoknimhoz, hogy kikutassam az öngyújtót, de hát... nem az van rajtam. - Ne-nem szeretnék szemtelen lenni, de esetleg tüzet tudsz adni hozzá? - sütöm le tekintetem zavartan a kérdést követően.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

Automatikusan nyúlok tincseimhez, ahogy elhangzik a bók. A számban lévő cigaretta esik kicsit lejjebb, de ajkam megtartja, így nem koppan a kissé nedves földön. Összekapva magam hajtom le fejemet. - Köszönöm szépen - sandítok fel rá félénken mosolyogva, miután kiszedtem számból a cigit. - Nagyon klassz az öltözéked amúgy - mosolyodom el őszintén, ebből kicsit bátorságot merítve kérdezem meg, hogy meg tud-e szánni esetleg egy öngyújtóval. Nem kellene az, hogyha lenne nálam pálca... de nincs. Meglepő.
- Oh, hát van nála- - nyúlok zsebem felé rögtön, majd akadok is meg, ahogy folytatja. Elpirulva hajtom le fejemet, mert simán odaadtam volna neki a tartalék muffinjaim egyikét az öngyújtóért cserébe. - Köszi - hajolok előrébb, másik kezem tartja tincseimet fülem mögött, mert nem lenne jó, ha felgyulladnék, bár túl sok ráció van benne. Mélyet szívok bele, felegyenesedve fogom ujjaim közé a szálat. - Tényleg köszönöm - helyezkedem vissza a korláthoz, csak immár háttal, hogy az újonnan szerzett ismerősöm felé fordulhassak. Ő a beszélgetőpartnerem - ha nem hagy itt időközben -, így illik felé fordulni. Apa mindig beszólt, ha nem tettem ezt meg, szinte hallom a dorgáló hangját. Halványan mosolyodom el, majd kapom fejemet és tekintetemet is a fiúra.
- Nem terveztem ilyet - nevetek fel halkan. - Én csak benéztem egy kicsit, mert... csak benéztem végül. Valahogy nem az én világom - hazudok, de neki ezt nem kell tudnia. Legalábbis remélem, hogy nem kell tudnia. - Te hogyhogy nem a bálban vagy? A szetted nagyon klassz lenne oda - mosolyom szélesedik ki, ahogy végig pillantok rajta. Ha nem hívja fel rá a figyelmem, szerintem csak percek múltán vettem volna észre miben van, de így, hogy rámutatott, már nem tudom levenni a csillogásról a szemem. Jól áll neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Első szint → Erkély

A kérdésre túrok ismét kabátom zsebébe, hogy a zacskót kezdjem el kihúzni. Persze ez nem ilyen egyszerű. Megakad minden létező dologban, így kissé bénázok, mire végre a kezeim között tarthatom a zacskót, benne a három muffinnal. Még szerencse, hogy nem Cone áll előttem, mert akkor életem végéig hallgathatnám ezt is.
- Van muffinom - mosolyodom el szélesen, ahogy a zacskót emelem feljebb, hogy a saját szemével is meggyőződhessen róla, majd engedem vissza. Ha a kijelentésem esetleg nem lett volna egyértelmű. Istenem, de kellemetlen. De legalább ad tüzet, így immár parázsló cigivel tudok a korlátnak dőlni. Igen, tudom, bátor vagyok, hogy az én képességeimmel megmerem ezt tenni, de hát... túléltem egy borostyán támadását - mondjuk - innentől már bármi jöhet! Azért nem bármi, mert valószínűleg megijednék, de bizonyos határokon belül mindenre vevő vagyok. Esküszöm.
- Oh, hát én... - kapom el róla kékjeimet. - Hát én azért tudtam volna élvezni, de egyedül nem volt olyan muris. Mindenki a párjával van, tudod - mosolyodom el kedvesen, ahogy Amélia és a levitás fiú képe csúszik be elém. Úgy tűnt, jól szórakoznak. Eszembe jutott, hogy odamegyek köszönni, de nem akartam zavarni, így inkább összekaptam három muffint és eljöttem. Ha már Kende nem volt ott, úgy éreztem esélytelen, hogy bárkivel is jól érezhessem magam. Oké, Cone is eszembe jutott még készülődés közben, hogy bepróbálkozok, de elképzeltem egy bálon és olyan hangosan kezdtem el nevetni, szerintem még a fiúk is hallották a körletükben.
Gondolataimból a felém nyújtott laposüveg zökkent ki. Pár másodpercig megszeppenve nézem, majd nyúlok érte és húzom meg. Arcomra azonnal kiül a grimasz, fél szememet becsukva köhécselek kicsit. Nem is lesz olyan rossz ez az este, ha így folytatjuk.
- Jaj, ne haragudj - rázom meg magam. - Margaréta vagyok. És te? - nyújtom felé jobb kezemet. - Nem láttalak még a kastélyban - milyen remek tényközlő lennék.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Kende említésére a szívem akaratlan kezd el sokkal jobban dobogni, mint az egészséges lenne. Nagyon szívesen megkérném tényleg, hogy segítsen, de megint előbb beszéltem, mint gondolkodtam volna: túlságosan népszerű, és bár biztosan szívesen segítene, de nem szeretném elvenni az idejét ilyenekkel. Akaratlan harapok alsó ajkamba, végül halványan mosolygok csak Améliára. Adminisztrációval. Nem is rossz ötlet. Abban még senki nem sérült meg. Azt hiszem. Mosolyom lesz szélesebb, ahogy még hozzám is ér. Kedves, így kicsit nyerek vissza abból az önbizalomból, amit a magaménak mondhatok.
Ami addig tart, amíg Kende ismét szóba nem jön. Halkat sóhajtok, arcomra egyértelműen felkerül a pír.
- Aham, majd megkérdezem. Biztos szívesen segít - pillantok el róla, mert ilyenkor soha nem merek a másik emberre nézni. Mármint olyankor, ha Kende a téma. Ha tisztában lennék azzal, mit csinálok, rájönnék, mégis mennyire egyértelműek a reakcióim, bármikor, amikor Kende jön szóba. Ennél jobban nem is lehetnék szerencsétlen. Kékjeim esnek a felém fordított könyvre.
- Olyan bolond vagy, szaladsz akár a reggeli szél, még elüt valamelyik autó - idézem fejből az első pár sort. - Apa mindig ezt mondta nekem, ha késésben voltam - kuncogok halkan, majd maradnak elnyílva ajkaim, ahogy felém nyújtja a kötetet. Kezemet felemelve tolom vissza felé. - Legyen a tiéd. Ha a kedvenced, biztosan van már példányod, de örülnék, ha a tied lenne. Az nem volt kikötve kinek adjuk - mosolyodom el szélesen, fejem billen félre minimálisan, majd fordítom fejemet az atya felé, végül vissza Améliára. Aprót bólintok, táskám pántját megfogva dobom a vállamra, majd indulok el feléjük.
- Szép napot - köszönök halkan, és csak hagyom, hogy Amélia intézze a kérdezgetést. Lehet, hogy fiatalabb nálam, de az biztos, hogy talpra esettebb is. Ez nagyon sok mindent elmond rólam, és ezt Cone soha nem tudhatja meg. Fel is kapom fejemet, gyanakvóan nézek körbe, mert bármelyik sarkon megjelenhet, de nem látom sehol, úgyhogy visszafordulok. Így éppen elkapom az ikreket. Kis pírral nyújtom át a táskát, mert az is ajándék, majd pillantok a nőre. A polgármester asszonyra. Milyen kedves. Arcát fürkészve lépek közelebb aprót.
- Én… én szeretném megkérdezni, hogy esetleg valahogy aktívabban is van-e lehetőség segíteni? - szalad ráncba szemöldököm egy pillanatra. - Mármint nem az adományokkal, mert köz- és önveszélyes vagyok, de Amélia mondta, hogy esetleg valami adminisztratív dolog… - harapok alsó ajkamba. Ideje lenne befognom a számat, mert a fecsegéssel semmire nem megyek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

A terv egyszerű volt: beszabadulni a konyhába és csinálni pár csoki... bármit, amit sikerül, a srácoknak, akik éppen megtalálnak. Már így is kicsit különös szagfelhő leng körül, amiért többen megtaláltak különböző parfümökkel, de ez legyen a legkevesebb. Mert elfogyott a mindenem is, amit adhatnék a fiúknak, úgyhogy itt állok a B terv közepén. A káoszban. Mert egyszerű volt a terv, csak egy tényezőt nem vettem figyelembe: magamat.
És itt jön képbe még inkább a káosz: edények edények hátán - mert gondoltam, nem pálcával csinálom, hanem saját kezűleg, úgy mégis csak ember közelibb -, a földön csoki, a falon csoki, a plafonon csoki. Ami nem a földön van, az rajtam, vagy az éppen áldozatként befogott edényen. Amitől csúszik az egész, leejtem, hangosan koppan, én halkan sikkantok egyet, majd mindkét szememet összeszorítva várom, hogy mikor lesz csend. Meg talán, mire megint kinyitom a szemem, már nem is lesz káosz.
Majd legközelebb. A hangra kapom fejemet az ajtó felé, szélesen mosolyodom el, végül fordulok vissza a - mély sóhaj - még mindig káosz felé.
- Oké, figyelj. Esküszöm, hogy nem így indult. Tök jól haladtam, aztán út közben elromlott valami, a kakaó odaégett, a tej nem akart izélni, aztán... - mutatok körbe kinyújtott karokkal. - Itt kötöttem ki - lemondó sóhajjal nézek végig mindenen, elhúzom a számat, vissza Ervinre. Kellett egy kis idő, amíg leesik, de jobb később, mint soha.
- Mit csinálsz itt? Ne mondd, hogy te is csokitojást szerettél volna, mert akkor elfutok - ami szintén elég veszélyes lenne rám nézve, de kockázat nélkül nem izgalmas az élet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Sokkal lassabban pakolok, mint eddig bármikor. Soha nem sietek, mert lássuk be, az felérne egy atomrobbanással, és ha meg is teszem, soha nincs jó vége. Éppen a füzetembe csúsztatott lapokat rendezgetem, majd a füzet alját ejtem párszor az asztallapnak, hogy minden a helyére kerüljön.
Legalább a fránya jegyzetek, ha más nem. Meleg van, ideges vagyok, nem találtam gyakorlati helyet, anya egyre rosszabbul van, fáradt vagyok, és alig várom, hogy nyári szünetben végre kicsit fellélegezhessek. Soha nem vártam ennyire még ennyire egyetlen szünetet sem: amúgy sem szerettem menni a rokonokhoz, főleg nem ott tölteni több hetet, de most, hogy anya szabadult, talán más lesz vége. Bár nem ilyennek képzeltem, mert az ő hiánya még mindig marcangoló, de már kezdek jobban lenni.
Fejemet rázom meg, rózsaszín hajamat tűröm fülem mögé, füzetemet magamhoz szorítom, táska a vállamra és indulok el nagy lendülettel kifelé a teremből. Se nem látok, se nem hallok, így nem meglepő, hogy azonnal meg is fejelem valaki vállát. Sűrűen kérek bocsánatot, orromat dörzsölve fordulok, és találom szemben magam vele. Legalább nem őt fejeltem meg...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Az elmúlt hetek amolyan csendes nemtörődömségben teltek. Igyekeztem elkerülni őt, ahogy ő is engem valószínűleg. Bármennyire vágytam arra, hogy magához öleljen, hogy hallgassam a poénjait, a nevetését, csak láthassam a mosolyát, a felismerés lassan ugyan, de elért: nem fog megtörténni soha többet. Megbántottam, akaratom ellenére, és nem tudom jóvátenni. Meg nem történté nem tehetem már, de legalább, ha megbeszélnénk rendesen...
A vér is meghűl bennem. Tekintetem kikerekedve pásztázza a földet, alsó ajkam belsejéből serken ki a vér, ahogy ráharapok. Megérdemeltem. Megemberelve magam fordulok, hogy szembe találjam magam a ténnyel, miszerint simán elsétált mellettem, és ahogy tovább fordulok már kényelmesen a padjában ül. Pillogok párat, határozottan dobom hátra vállam felett hajamat és lépek az asztala elé.
- Tudunk beszélni? - fürkészem a már jól ismert vonásokat, amik sokkal helyesebbek, ha mosolyráncokkal van tele. - Normálisan - fűzöm hozzá jelentőségteljesen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Mert annak idején volt alkalmam sokkal jobban megismerni azt az Ervint, akit mindenki lát a folyosón sétálni, flegmáskodni és lustálkodni, hozzá kell szoknom ahhoz, hogy velem is ismét ilyen. Nincsenek kedves érintések és belsős viccek, amiket csak mi ketten értünk. Egyetlen hiba, amit nem is gondoltam akkor hibának, és elvesztettem az egyik legfontosabb embert az életemből.
A határozottságom ott inog meg, ahogy rám néz. Elkapom róla pillantásomat, teljesen másfelé nézek - csak akkor szakad rám a megkönnyebbülés, mikor választ kapok és ezzel párhuzamosan mozdul is. Megvárom míg elindul, pár másodperces késéssel követem és állok meg előtte. Mély levegőt veszek.
- Én... - nézek fel rá, majd oldalra, végül vissza rá. - Én nem is tudom mit szeretnék mondani - hajtom le fejemet. - Hiába mondanám, hogy sajnálom. Hiába mondanám, hogy hiányzol. Elmondod mit vársz tőlem? - lépek egy aprót közelebb, felnézek rá. - Mert nem tudom. Tényleg nem. Nem tudt- Mindegy. Nem tudom kitörölni azt, ami történt, ahogy téged sem szeretnélek kitörölni az életemből.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ahogy megismétli, valahogy még helytelenebbnek tűnik a kérdés, mint az elsőre gondoltam volna. De már kimondtam. Innentől, ha akarnék sem tudnék visszakozni, de be kell látnom: nem is akarok. Utolsó utáni próbálkozásom ez, hogy legalább minimálisan visszakapjam azt az Ervint, akit szerettem. Mert szerettem, bárki bármit mond.
Minden szava egy aprócska tű a bőröm alá, de tartom magam. Minden erőmet össze kell hozzá szednem, de attól még így van. Nem pillantok el, nem ingok meg, csak állok előtte és hallgatom, ahogy az igazat mondja. Tényleg minden így volt. Az emlékekre ívelne felfelé ajkam széle, azonban még időben kapok észbe, és ellágyult tekintetem sem marad úgy sokáig. Pár másodperc csupán.
- Arra, hogy beszélgetsz velem! - csattanok fel ingerülten. - Hogy elmondod, ami benned van! Nem az érzéseidet, nem vártam lehetetlent, de legalább a gondolataidat! Legalább azt ültetted volna belém, hogy szeretsz, ha már szerelmes nem is vagy! Hogy valami aprócska morzsával a tudtomra add, hogy ez több, mint szex! - sokkal hangosabban beszélek, mint eddig valaha tettem, és egyáltalán nem zavar meg a tény, hogy a folyosón teszem. Írja meg az Edictum! Mit érdekel engem már! - Mert bármilyen hihetetlen, sokan vannak úgy, hogy ugyanazt csinálják, mint mi, még sincsenek kapcsolatban! Hibáztam, hatalmasat, mert nem tudtam, mert nem gondolkodtam, mert nem gondoltam bele jobban, de te sem vagy jobb, Ervin! Mert tudod mi van? Hogy az egész után gondoltam bele abba, mégis mekkora bizonytalanságban tartottál végig! - fújok egy nagyot, kipirosodva állok előtte, mint egy alma. Mint egy mérges alma, és innentől semmi nem érdekel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Tudom, hogy túllőttem a célon, de nem mondanám, hogy a józan eszem beszél éppen. Inkább a düh, a sértettség, a tudata annak, hogy elvesztettem egy hibás döntésem miatt. Elképzelhetetlennek tartottam egészen eddig, hogy bármi hasonlón veszekedjünk..., hogy egyáltalán veszekedjünk. Ervin, aki maga a megtestesült nemtörődömség, éppen ott szúr belém, ahol a legjobban fáj.
Ugyan reflektálnék mondandójára, hogy milyennek ismertem meg, de belém fagy a szó. Tökéletesen tudja, mit kell mondania, hogy megbántson. Keveseknek sikerült eddig ennyire megtennie, sőt, talán mióta idejárok egyáltalán nem tette meg senki - így éppen tőle megkapni ezt, mintha konkrétan egy tőrt szúrna mindenhova. Gyomrom görcsbe rándul, torkom elszorul, szám elé kapom a kezem, hogy ne a folyosó közepén, egy ilyen helyzetben dobjam ki a taccsot, miközben - bár tekintetem opálos - nem tudok elnézni róla. Úgy vágja az arcomba az információkat, mintha régóta kikívánkoznának ezek a szavak - rólam, a többi lányról, Cone-ról, mindenről, amit eddig nem mondott ki.
Soha nem láttam még ilyennek, sőt... ennyi érzelmet is ritkán, vagy talán soha nem mutatott ki előttem. Valahol örülök ennek, hiszen legalább elértem, hogy beszéljen hozzá, de valahol a szavai savként marják mindenemet.
Fejemet fordítom el, alsó ajkamba harapok, hogy visszafogjam a sírást, ami leginkább a méregtől kíván kitörni belőlem, végül már tényleg minden mindegy. Ezek a gondolatok másodpercek alatt zajlanak le, közben lépek közvetlen elé és jobb kezem megremeg, miközben arcom torzul el a fájdalomtól és megbántottságtól, hogy isteneset adjak neki, de képtelen vagyok rá, így vissza is ejtem magam mellé.
- Ha tényleg ezt gondolod rólam, akkor nem tudom miért szerettél volna egyáltalán kapcsolatot velem! - hangom halkabb, mint eddig, de így is tökéletesen kiérthető minden szó. - Azt szeretnéd hallani, hogy Cone a mai napig másokkal szexel? Hogy valószínűleg megbánta, hogy velem is megtette? Hogy igazad van és tényleg maga vagyok a bizonytalanság? Mert így van. Minden így van. A munkám kétes, a tanulmányaim kétesek, hogy megélem a mai napot is kétes! De még így is jobban érzem magam, mintha mindenki felé azt mutatnám mennyire nem érdekel semmi! - tárom ki karjaimat halkan nevetve, könnyeim ugyanúgy folynak le arcomon. Merlinre, egy dráma kellős közepén vagyunk mindketten, és a dühöm nem akar elapadni.