Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Pedig neki mondom, és lehet éppenséggel nem kell elmagyaráznom neki a magányosság és egyedüllét fogalmait, de akkor sem mindegy, hogy mióta az eszedet tudod egyedül vagy, vagy egy szerencsétlenség bekövetkeztében kényszerültél arra, hogy magányosként tengesd a mindennapjaidat. Nehéz ez, és nem burkolózom önsajnálatba, az nem az én asztalom, hiszen már elmondtam, hogy hozzászoktam. Nem tudom mit mondhatnék úgy, mit kellene még mondanom ahhoz, hogy elhiggye, amik elhagyják számat. Mert a mágia ellenére is meg akartam szerezni őt a Tanulószobában, nem hazudok, de úgy nehéz, ha a tekintet, amellyel rám pillant, nem azt sugallja felém, hogy márpedig ő maradéktalanul hisz nekem. Lehet valóban jobban jártam volna ismét azzal, hogyha azt mondom, semmit nem jelentett, sőt, tovább megyek, még idegesített is, egyszerűen jól esett a lelkemnek az, hogy kicsit szórakozhatok vele, mert unaloműzőnek a sok szarság mellett éppen megfelelő volt. Sajnos ő volt ott akkor és ott, így rá esett a választás, ő maradt ott minden után, ő esett az önzőségem áldozatául, de... nem. Még hazudni sem vagyok képes neki, ahogy a hatalmas és kiskutya szemeivel rám pillant és elmosolyodik mellé. Az a mosoly.
- Én... - fogalmam sincs mit akarok. Fejezném be a mondatot, de az a halvány mosoly minden hazugságot belém fojt, így nagyot szusszanok, majd én is elmosolyodom. Őszintén. - Én szeretném, ha te lennél - mondom ki végül azt, amit akarok, és amiért örökre hálás leszek, ha egyszer valóban el jutok oda, hogy elmondhatom; valakinek megmutattam magam. Valakinek sikerült megmutatnom magam, aki a vélabőrbe bújt ember. Egy egyszerű srác, aki csak normális életet szeretne élni, barátokat szerezni, tanulni és ennyi. Olyan hatalmas kérések? Mondjuk igen, azok. Mert aligha kaphatom meg ezeket olyan könnyen, és ami a legfontosabb, olyan őszintén, mint egy egyszerű ember, aki szintén csak ezekre vágyik. Nehéz nem belegázolni az önsajnálat gusztustalan és ingoványos mocsarába, de ha eddig sikerült, talán most is elkerülhetem, bármennyire is csábító, hogy fogjam a cuccom, bedobáljam egy táskába és haza utazzak. Nagyjából hónapokra. De nem tehetem, mert ahogy elé sétálok és saját magát öleli át, tudom, hogy nem tehetem, mert neki is kell egy olyan ember, aki megérti, még akkor is, ha ez az egész nem indult valami egyszerűen. De kell neki valaki, és így, hogy akaratlan, de elmondta, én lehetek neki az a valaki, nemde? Vagy ez így túl egyszerű lenne? Rápillantok, tekintetében őszinte kíváncsiság csillan, mosolyom szélesebb lesz, de csak minimálisan.
- Mert nem azt érdemled, hogy az én lelki sérüléseim miatt, elmélyítsem a tieidet - titulálhatjuk kellemetlennek az egészet azért, mert most minden a legőszintébben kerül kimondásra, de nekem így sem az. Ha nem itt találkozunk és most, akkor akár három nap múlva máshol, vagy évek múltán megint, fene sem tudja. De nem is fontos, mert most itt áll velem szemben, és rezzenéstelen arccal, teljesen őszintén mondhatom el neki a tetteim okát, hogy mit miért csináltam és csak remélhetem, hogy nem az lesz a végre, amit érdemelnék. A beszélgetés, amit annyira került, végül is az arcába lett vágva és bármennyire is a legegyszerűbb megoldás lenne mindkettőnknek az, hogy hátat fordítunk a másiknak és elsétálunk, sajnos nem hagyhatom, még a gondolata is hallott. Habozás nélkül rántanám vissza magamhoz, hogy nem mehet el, mert nem hagyhatom, hogy elmenjen most innen, hiszen... de nem fontos, mert nem történik meg. Ugyanúgy előttem áll, én pedig mélyet sóhajtok.
- Rám akaszkodni? - ráncolom a szemöldököm értetlen pillanatok erejéig csupán, majd ismét elmosolyodom. Ingatom fejemet pár másodpercig. - Nem akaszkodtál rám. A mágia miatt tetted azt, amit, legalábbis az elején biztosan. Nem voltál önmagad, így nem hittem ilyesmit, mint amit éppen mondasz nekem - aligha engedhetném meg magamnak az ekkora önzés luxusát. Még hogy rám akaszkodott, de... de amikor folytatja, akkor megértem. Megértem, miért gondolta így, megértek mindent, a képkockák lassan kerülnek ugyan a helyükre, de amint mindegyik a helyén van, kialakul a kép. Az a kép, amivel Belián nem tud mit kezdeni, amivel nem tud azonosulni, ami életidegen számára, mert lehet soha nem találkozott vele, vagy csak nagyon régen. Fájdalommentes pillanatok. Mert én mindent kiszedtem onnan azokban a pillanatokban, és pontosan ezzel kevertem össze mindent benne. Azzal, hogy segíteni akartam neki. Kezem ismét megráng, ahogy mozdulna, nyúlna oda hozzá, de visszafogom magam. Belián gyors légzése visszhangzik a kihalt folyosón, talán mindenki elment már órára? Nem tudom, azt sem tudom mióta állunk itt. Vállai beesnek, mint egy elveszett kisfiú áll előttem, és ahogy tenyerébe temeti az arcát, alsó ajkamba harapok. Gyors és egyenletlen légzését hallgatom, miközben igyekszem helyrerakni a gondolataimat, igyekszem úgy és olyat cselekedni, esetleg mondani, ami talán segíthet valóban, ami legalább megkönnyíti, de csak állok előtte, leeresztett karokkal, feje búbját fürkészve. Talán csak másodpercek telnek el így, talán percek, fogalmam sincs, de az biztos, hogy kezem óvatosan mozdul, mintha egy sérült vadállat felé nyúlnék éppen. Óvatosan fonom mindkét kezem ujjait Belián csuklóira. Lágyan kezdem el elhúzni arca elől azokat, és valamiért van egy olyan érzésem, hogy nem fog nekem ellenállni. Nem tudom, ösztönös megérzés, de ha ellenkezik az sem baj, addig tartom a kezét kissé erőszakosabban noszogatva, amíg el nem veszi azokat arca elől. Muszáj rám néznie, különben az egésznek nincs értelme, és amint egy megtörténik egy megértő, kedves és talán kicsit megkönnyebbült mosolyt engedek meg magamnak. Mert elmondta.
- Az a baj, hogy nem tudsz mit kezdeni az érzésekkel, amik benned vannak? - nem engedem el kezét, ugyanúgy tartom csuklóit, mert sajnos nem engedhetem meg, hogy elbújjon, amikor végre eljutottunk idáig. - Mit szeretnél, mi múljon el? Az érzések, amik benned tombolnak? Az emléke az egésznek, annak, ami történt? Hogy felbukkantam? Hogy megismertél? Esetleg az egész lényem? - kegyetlen és durva kérdések, tudom. De tudni szeretném a választ. Nem. Tudni akarom a választ. - Mondd el Belián, mit szeretnél, mi múljon el pontosan? Kérlek - utolsó szavamat már lehajtott fejjel, kettőnk közé suttogom, hófehér tincseim hullanak arcomba, érzem, ahogy ujjaim kissé megremegnek. A válasz talán fájdalmas lesz, de megérdemlem, még akkor is, ha elhangzott, ő szívesen lenne. Legyél, Belián, csak ne nekem, mert nem érdemellek, mindössze annyira kérlek, hogy válaszolj nekem. Őszintén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Nem fér bele - rázom meg a fejem halálosan komolyan. - Bűnöző tervezek lenni, így sajnos nélkülöznöd kell a szolgáltatásaimat - vonom meg vállaimat még mindig tartva a komoly ábrázatot. Azért az már nem semmi, hogy egy kislány ajánlja fel nekem, hogyha auror lesz, akkor besegíthetek neki. Mik vannak itt, de tényleg! Ha nagyon kétségbeesek a jövőmet illetően, akkor lehet elgondolkodom rajta, de egyelőre szerencsére ez a veszély nem fenyeget, így egyszerűen továbblépek a dolgon, és csak megrázom a fejemet. Végül elmosolyodom, hogy nehogy komolyan vegye az előbbi szavaimat. Eszem ágában sincs olyat megcselekedni, amely magam után vonzaná az aurorokat, nekem sem ment még el az eszem, hiába jut néha eszembe egy-egy alkalommal, hogy mennyire megfojtanám az akkor éppen előttem állót. Hát na! Engem is idegesíthetnek emberek, és én sem vagyok annyira szent, mint amilyennek tűnök. Pedig hiperaranyosnak tűnök amúgy, nem mehetünk el ez mellett sem azért.
Szemöldököm rándul, ahogy felém nyújtja a pizzaszeletet. Tényleg olyan, mint egy randin, bár az egymást etetés nem volt benne a tervben, de ha már ennyire kis édes, akkor elfogadom. A tészta már-már elolvad a számban, rágok rajta párat, majd elégedettet hümmögve fejtem ki a véleményemet. Nem kerüli el a figyelmem Médi felcsillanó tekintete, ahogy elfogadom a felém nyújtott ételt, kezemet el is húzom az övéről, amint észbe kapok, hogy még mindig rá van csúsztatva. Kissé oldalra biccentett fejjel figyelem, ahogy körbepillant az étteremben, mintha keresne valakit, de végül tekintete visszatér hozzám. Egy kedves mosolyt villantok rá.
- Egyáltalán nem - a mosoly lankadatlan, és talán most már el is fogja hinni nekem. - Viszont az érdekelne, hogy miért rám tettél licitet - amilyen szkeptikusan álltam az egészhez, annyira jól alakul. Bár a tényen aligha változtat, hogy még mindig csak tizenöt éves, de legalább nem olyan, mint az ennyi idős lányok legtöbbje. Nem visítozik, vagy nevet hangosan és feltűnően, nem teszi magát. Ez már piros pont.
- Fogalmam sincs - fogom poharamat a kezembe, hogy aprót kortyoljak. - Be lett dobva, mint ötlet, én meg áldásomat adtam rá, de kissé tartottam tőle, szóval kértem a DÖK tagokat is, hogy írják fel magukat a listára, hátha nem lesz jelentkező. Na, ahhoz képest sokan is voltak, és szép összeg is jött össze - ugyanolyan értetlenül állok a helyzet előtt, ahogy Médi. Fene sem gondolta volna, hogy ekkora sikere lesz ennek az egésznek, ráadásul olyan összegekkel dobálóztak néhányan, hogy leesett az állam. Szóval ja, érthetetlen számomra is az egész, de én csak örülhetek neki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Meg kellene már tanulnom kezelni ezeket a helyzeteket. Egészen eddig teljesen ura voltam önmagamnak. A vélaságomnak meg pláne, amit belém neveltek, amit elmagyaráztak az előző iskolámban, tartottam magam hozzá, nem borítottam fel azért, hogy nekem jó legyen és szeressenek, mint előtte. Minden ment, ahogy meg van írva, ahogy elvárták tőlem, még csak megerőltetni sem kellett magamat, mert minden teljesen jó volt. Egészen addig, amíg meg nem érkeztem az iskolába, és nem találkoztunk Beliánnal a hirdetőtábla előtt. Mert az első találkozás - azt mondják - sorsdöntő, és valamiért kezdek ebben hinni. A tábla előtt kezdődött minden. Csak rápillantottam, már elnyíltak az ajkai egymástól, ahogy az arcomat fürkészte és próbálta kitalálni már akkor, hogy mi lehet ez. Hülye lettem volna elmondani neki, és talán bánom is, hogy megtettem nemrég. Egy egyszerű kérdést tettem fel, amire igent mondott és azóta a napjaink, akár akarja néha, akár nem, de összefonódnak egymással. Elmondható talán az is, hogy azóta csak még jobban, hiszen a Tanszobában valami elindult és kiteljesedni látszott, mégsem hagytam, hogy beteljesüljön, pedig a végén már a véla visszahúzódott, és egy egyszerű srácként álltam előtte. Ő is akart engem, és így hogy most már ez ki is van mondva, az arcába vágtam, hogy szeretném, ha ő lenne az, aki megment a magányosságtól, mindent megváltoztat mostantól. Ha ő nem is érzi, ha nem is akarja elhinni, mert a reakciója sok mindent elárul, megleptem. Belefér, majd megemészti, ezt akarta, nem? Hogy támaszkodjak rá, hogy érezzem itt van nekem, ki lett mondva, támaszkodom rá. Utalgathat itt a vélaságra, hogy nem mindig lesz képben, hogy valamiért az agya kicsit tompa lesz, de engem ez nem érdekel. Igyekezni fog, tudom, többre nekem nincs szükségem, így is sokkal többet kaptam eddig tőle, mint bárki mástól. Visszamosolygok rá, őszintén, és a kezdeti menekülési ösztön pillanatok alatt foszlik szerte, már-már nevetségesnek is hat a fejemben, hogy egyáltalán eszembe jut. Menekülni. Előle. Képtelenség.
- Az? - értetlen ráncolom a szemöldököm pár másodpercig. Mint derült égből villámcsapás ér a felismerés, hogy mégis miről beszél. Arcom kisimul, egy halk kuncogást eresztek meg, amiben nincs rosszindulat, egyszerűen... vicces, hogy eszébe jutott egyáltalán. Őszintén? Nekem nem jutott, azóta pedig... inkább ne is beszéljünk róla. Kezeim ismét akaratlan rándul meg, hogy arcára simítsam kezemet, de ellenállok, és hatalmas belső vívódás árán, de a kezem nem mozdul. Halványan mosolyogva pillantok rá. - Nem lettem volna rá képes, annál sokkal többet jelentesz. Hagyjuk a kedvességemet inkább... - és jelentett akkor is. Nem holmi játékszer, akit kedvemre rángathatok, majd eldobhatok, és ha ismét játszani támad kedvem, akkor előveszem és kezdjük elölről. Nem, sajnos ez most nem megy, hiába könnyebb és egyszerűbb lenne, mert ami régen működött azt most valami nem hagyja, ami belülről kiabál, hogy ne legyek fasz, és ne dobjak sutba mindent, amiért eddig küzdöttem. Legyen az bármi - józan ész? -, de igaza van. Nagyon is. Ezért jöhettem ebbe az iskolába, mert leigazolták, hogy nem jelentek veszélyt, mint egy normális diák tengetem a mindennapjaimat, erre tessék! Egyetlen srácért borítottam meg mindent, mert egy pillanatra elhittem, hogy ugyanolyanok vagyunk, mert ő is szenved, neki is fáj és kellemetlen, ő is magányos. Legyünk együtt magányosak.
- Nem csináltál semmit - vonok aprót vállaimon. - Ezt láttad jónak, így cselekedtél, de nem akaszkodtál rám. Előbb vagy utóbb ezt is meg kellett beszélnünk... - halvány mosolyt eresztek meg felé, hogy tudja, valóban nem csinált semmi rosszat. Nem tudom miért, vagy hogyan jut ilyen eszébe egyáltalán, de ha benne van, akkor engedje ki, mert ha most nem, akkor soha nem beszéljük meg. Túléli, naná, hogy túl, annyira messze nem vitt a dolog, hogy ne élné túl, mégis... ahogy kirobban belőle minden és arcát temeti tenyerébe, eszembe ötlik, hogy talán nem itt és most kellett volna ennek a beszélgetésnek neki állni. Hogy talán a menekülés lett volna a legjobb opció, mert ahogy belőle törnek elő a szavak, amelyek sok mindenre adnak magyarázatot, mégis kevésnek érzem őket, úgy buknak ki belőlem a kérdések. A kérdések, amelyek marják torkomat és égetik agyamat, amiért hangosan kimondtam őket. Rossz ötlet volt, nem kellett volna, és ahogy csuklóit tartom kezeim között, ahogy fixírozom a padlót, többször is eljutok odáig, hogy egyszerűen elengedem, sarkon fordulok és elmegyek. Nem láthatom arcát, amikor a kérdések célba érnek, de elképzelni el tudom. Meglepődöttség? Csalódottság? Öröm, amiért én kérdezek rá, és nem neki kell kimondania simán? Mind csak tipp, egyik sem biztos, mindenre meg van az esélyem, és ahogy meghallom a hangját összerezzenek akaratlan. Mint egy kisfiú, aki rossz fát tett a tűzre és most várja az ítéletet a feje fölött. A kedvenc játéka megy a kukába? Sarokba állás? Szobafogság? Mindegyik jobb lenne annál, minthogy a választ megtudjam. Szemeimet összeszorítom, ahogy időt kér, azt végül is tudok adni, főleg akkor, ha el kell tűnnöm az életéből, mert a visszakérdezés erre utal. Ahogy kiejti a nevemet leszek libabőrös, szemeimet ugyanúgy összeszorítva tartom, lefelé nézek, képtelen vagyok felpillantani, mert akkor ez azt jelenti, hogy eljutottunk idáig. Odáig, hogy kiderül, még sincs rám szüksége, nekem hiába van rá, még akkor is... szemeim kipattannak, ahogy feleszmélek. Ujjai siklanak az enyémek közé, összefűzi őket, rászorít, nekem pedig kikerekedett kékjeim figyelik összekulcsolt ujjainkat. Fejem immár felemelve szuggerálja kezeinket, és ahogy neki áll beszélni, ugyanolyan meglepett tekintetem vezetem arcára.
- Hogy... én... - ajkaim elnyílnak, majd összezáródnak, ismétlem a folyamatot. Kékjeim az előttem álló arcát fürkészik, és nem tudok vele mit kezdeni. Ne tűnjek el. Én mit szeretnék? Segít nekem. Segíteni szeretne nekem, hogy ne legyek egyedül, és kizárja a mágiát. Mágia nélkül segítene, mert... mert ő ilyen. Ő Belián. - Én... - fejemet ismét lehajtom, meredt tekintettel bámulom a padlószőnyeget, amíg gondolataim ide-oda cikáznak, igyekszem megtalálni a szavakat, de képtelen vagyok rá. Kezem lehullik magam mellé csuklójáról. Mi történt? Miért nem tudok egy rendes mondatot kinyögni? Mit mondjak erre? Mit kell erre mondani? Szükségszerű válaszolnom? A pillanat tört része alatt siklik kezem tarkójára, kapom fel fejemet és tolom a fal felé. Ismerős helyzet, igaz?
- Szavakba öntenem nehezebb azt, amit most érzek - közelebb és közelebb nyomulok testéhez, térdem lábai közé furakszik, hogy csak még közelebb lehessek. - Kérlek, engedd meg... - ajkaiba búgom szavaimat, lefelé sandítva várom, hogy válaszoljon, hogy tegyen valamit. Akármit. Kezét nem engedem el, ujjaink ugyanúgy egymásba vannak fonódva, türelmesen, ajkaiba sóhajtozva várom a választ. Mert nem nézed a vélát, ugye? Mutasd meg, mennyire nem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Nem kell magyarázni, már semmit nem kell. Minden a helyére kattan szépen, lassan, ahogy kell neki, nehogy a balfaszságunk miatt lemaradjunk róluk, mert most pontosan az van, hogy valamikor az egyikünk értetlenkedik, máskor a másikunk, és valamikor pedig csak állunk egymással szemben, hogy ez mi a fasz? Hát igen, ezek szerint ilyen ez a beszéljük meg a bánatunkat dolog a valóságban. Soha nem kerültem ilyen helyzetbe még, számomra elképzelhetetlen volt, hogy ezeket a helyzeteket meg kell beszélni, mert a másiknak nem feltétlen esett jól. Vagyis a lelkének. Újdonság, és talán ennek tudható be az, hogy nekem ez egyáltalán nem volt kellemetlen, hiszen ugyanolyan ez, mint bármelyik másik beszélgetés. Vagyis, helyesbítek, csak volt. Mert ahogy kiömlöttek belőle a szavak, minden megváltozott bennem is. A szavak, amelyeket kiejtett a száján felnyitották a szememet, és megmutatták a másik oldalról is azt, mi van akkor, amikor használom a mágiámat. Soha nem voltam a másik végén, nem tudhatom, még csak elképzelni sem tudom milyen lehet az, amikor annyira vágysz valakire, hogy meghalnál érte, bármit megtennél azért, hogy hozzád érjen, hogy rád nézzen. És Belián pontosan ezt érezte akkor, utána mindezek miatt volt teljesen összezavarodva, ami a mostani beszélgetés alapját képezte. Kiöntötte a lelkét, hogy mi zavarta össze, mit szeretne, mit nem szeretne, feltárta magát nekem, és így kerültek helyre a darabok, amelyek láttatni engedték, hogy milyen a másik oldalon lenni. Amikor nincs választásod, csak teszed, amit kérnek tőle, meghajolsz a másik akarata előtt akaratlan. És mégis képes még meglepetéseket okozni az értetlenségével. Felkuncogok, a halvány mosoly ékesíti továbbra is ajkamat, miközben átható tekintetemmel fürkészem arcát.
- Nem tudom - aprót vonok vállaimon. Ritkán fordul elő velem, hogy valamire nem tudok magyarázatot adni, de most ennek is eljött az ideje. - Tényleg nem, pedig nagyon szívesen adnék neked normális választ, de fogalmam sincs. Egyszerűen többet jelentesz, mint azok, akik eddig belekerültek az életembe - ennyi, és nem több. Vajon szükség van egyáltalán többre? Elképzelésem sincs, hogy kellene megmagyaráznom ezt, de így van, és - ha szerencsém van -, eljutottunk már arra a szintre, hogy a szavaknak, a magyarázatoknak már sokkalta kevesebb jelentősége van, mint a tetteknek. Nem tudhatom biztosra, ahogy sok minden mást sem.
- Mondtam már, hogy nem haragszom - forgatom meg szemeimet mosolyogva. Míg ő lehunyva tartja szemeit, éppen van elég időm arra, hogy fürkésszem arcát. Az arcot, amely érintésem és csókjaim alatt nyögött. Mintha évekkel ezelőtt lett volna és ez egy régi-új ismerőssel való találkozó, amely tele van meglepő fordulatokkal, mert az évek alatt felgyűlt sérelmeket és örömöket meg kell osztani a másikkal. Itt most öröm nemigen van, sérelem és meglepődöttség annál inkább. Mégis maradjak. Én is, az emlék is, minden, meg kell tapasztalnom milyen nem egyedül lenni, ő ebben segít. Szorongatom a csuklóit, amíg agyam fel nem dolgozza az információt, amivel lesz egy kis gondom, mert nem bírok megszólalni, szavai annyira telibe találnak. Nem tudom mit mondjak, mit mondhatnék, nem jönnek értelmes mondatok és betűk ajkaimra, csak dadogok és hebegek-habogok. És itt kattan el valami, ahogy rájövök arra, mennyire is szánalmasan viselkedem. Nemrég közöltem, hogy a szavaknak már nincs akkora jelentősége, mint az elején, hogy a tettek sokkalta többet mondanak a másiknak, mert egy érintésem elég még mindig, mágia nélkül is, hogy libabőrös legyen. Tarkójára csúszik kezem, egészen a falnak tolom. Illata rögtön megcsapja orromat, mélyet szívok belőle halkan, ahogy szavaimat sóhajtozom ajkai közé. Ujjaira szorítok enyhén, kékjeimet lesütve várok valami visszajelzést, miközben szabad keze kapaszkodik belém. Mintha én lehetnék a mentőöve ma, akire szüksége van. Mágia nélkül is vajon? Azt mondta igen, de így azért sokkalta másabb. Nincs, ami elborítsa az agyát, ami követelje tőle azt, hogy hozzám akarjon érni és szeressen. A szavaknak nincs jelentősége, nem számítanak, de a mostani tette, a mostani döntés, amit meghoz, sok mindent elárulhat. Félek. Nem, ez hazugság, nem félek. Tartok a választól, hiszen semmit nem jelent az, hogy eddig nem lökött el magától, hogy a szavak, amiket kiejtett a száján komolyak voltak, mert most a szavakból cselekedetek lettek és így már minden más.
Tarkójára csúsztatott kezemnek hála érzem meg, ahogy bólogat. Pilláimat lehunyom, fel sem nézek rá, egyszerűen közelebb törleszkedem hozzá és ajkaimat érintem az övéihez. Csak érintem, mintha az első lenne. Ismerkedjünk meg. Alsó ajkán húzom végig sajátomat, míg végül a türelmetlenségem nyer és a vágyam, hogy ismét magaménak érezhessem, csak most teljes valójában. Megcsókolom. Azt a Beliánt csókolom meg, aki mindvégig volt és lesz, mert változott az évek folyamán, és ilyenné tették a magányos évek, amit elfogadok. Még mennyire. Halkan belenyögve a csókba, szemeimet összeszorítva mélyítem el azt, hogy nyelvünk is ugyanolyan táncot járhasson, mint amit lelkünk érdemel hosszú-hosszú évek óta. Szívem kihagy egy ütemet, csak közelebb és közelebb akarom érezni magamhoz, miközben tarkóján pihenő kezem kúszik tincsei közé, ujjaim akaratlan szorítanak rá az övéire, hogy legalább az a földön tartson. A boldogság leírhatatlan, ami átjár, hiszen...
Nem a véla kell, hanem én.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Egyszer csak feljött az ötlet az egyik megbeszélésen, fogalmam sincs kitől vagy miért, de osztatlan sikert aratott. A licitből bejött összeg nagy részét eladományoztuk, ahogy az tervben volt, a Pizzériának kifizettem a megbeszélt összeget belőle, és még így is maradt. Meglepően sok, szóval vállat vontam és közöltem, hogy akkor megyünk a tavaszi szünet utolsó napjaiban, és ha bejön, akkor nyomunk egyet nyáron is, mert akkor talán már értelme is lenne. A szállás nincs túlcicomázva, annyira sokan sem vagyunk, hála Merlinnek, szóval megdumáltam a tulajdonossal, hogy mind a két faházat kibérelem a telken. Semmi extra, mindkettő alap felszereltségű, mégis minden van benne, ami kellhet, például külön fürdők, konyha. Nagyobb udvar, mint amire számítottam a képekből, de szemmel láthatóan a képek csalókák, mert természetesen elmentem megnézni, hogy mégis hova viszem a bagázst. Megelégedtem, letettem a foglalót, visszautaztam, és most itt vagyunk.
Sporttáskámat dobom vállamra, amíg megvárom, hogy mindenki leszálljon a vonatról. Igazából nem tudom, hogy ez átgondolt volt-e részemről, hiszen, ha valamiért ezek egymás torkának ugranak, akkor simán leülök egy pofa sörrel és végig nézem. Aligha fogom megoldani a konfliktusaikat vagy a problémáikat, oldják meg maguknak, én meg élvezni fogom a műsort, egészen addig, amíg úgy ítélem meg, hogy nekem ebből nem származhat bajom. A vonatról leszállók pillantását érzem magamon folyamatosan, direkt pillantok abba az irányba, amerre majd mennünk kell. Zavartalan túrom elő cigarettámat és dugok egy szálat ajkaim közé, miközben visszavezetem tekintetem a vonat felé. Halványan elmosolyodva gyújtom meg a szálat, a többiek felé fordulok, végül szó nélkül indulok el a szállás felé. A kis utca nincs messze tőlünk, ha van 150 méter, talán sokat is mondok, habozás nélkül nyitok be a kertbe, ahol a két ház néz vissza ránk. Táskámat a ping-pong asztalra dobom, türelmesen várom meg, hogy mindenki kihüledezze magát, lepakoljon valami vízszintes felületre, végül végre megszólalok.
- Ha elhagyjátok a szállást, szóltok előtte, de felőlem odamentek, ahova szeretnétek, és azt csináltok, amit szeretnétek, addig, amíg úgy gondoljátok - kékjeim állapodnak meg Isaac-en, mosolyom szélesebb lesz, miközben a srácra kacsintok. - A nagyobb ház két szobás, hat férőhelyes, szóval... Isaac, Benett, Karola, Péter és Márk a tiétek, de nem szeretnék kiabálásra kelni - állapodik meg Márkon is és Karolán is a tekintetem pár másodpercre, csak hogy értsék a célzást, mert felőlem lehetnek jóban éppen vagy rosszban, akkor sem szeretnék arra kelni. Utána tök nehezen alszok vissza, és kell a szépítő alvás. - Átmentek azon a kapun - biccentek fejemmel balra. - És ott a Balaton, lehetőleg ne fulladjon meg senki - még véletlenül se, folytatnám, de inkább elharapom a mondatot, majd kabátzsebemből túrom elő a kulcsot és lépek vele Karola elé.
- Ne hagyd el, kérlek - eresztek meg egy elbűvölő mosolyt, majd cigarettámat ajkaim közé biggyesztve huppanok fel az asztalra. Kékjeimet meglepően vidáman vezetem végig a társaságon, talán nem is lesz ez olyan rossz, mint amilyennek egyelőre kinéz.
- Arra gondoltam, hogy mivel ez az első, közös, romantikus esténk együtt, kezdhetnénk egy tábortűzzel és valami kaja sütéssel, mint valami elcsépelt filmben - morgom bajszom alatt az utolsó pár szót, tekintetem végül Beliánon állapodik meg. Milyen meglepő. Oldalra biccentett fejjel, halvány mosollyal, de azzal a csodálatossal, bizony, szólalok meg. - Benne vagytok?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Soha nem voltak fontos személyek az életemben a családomon kívül. Vagyis, ez így nem egészen pontos. A szüleimen kívül, mert a családom maradék tagjai is pontosan ugyanannyira bekaphatják, mint az emberek, akik nem magam miatt akarnak a közelemben lenni. És sajnos ebből van mindig a több. Volt. Ebből volt mindig a több, egészen addig, amíg az előttem álló fel nem tűnt és megborított mindent. Főleg az életemet, azzal leginkább, hogy neki valamiért képes vagyok elhinni, hogy valóban engem szeretne megismerni és nem a bennem élő véla vonzza. Mert kimondta és a hozzáállása is ezt engedi elhinnem, nincs oka hazudni nekem. Ugye nincs? Apró aggodalmak pörögnek agyamban, ahogy mindig, amikor valakinek jobban megnyílok, mint másoknak, de ennyire, mint amit Belián tapasztalhat, mióta belekerült az életembe, senkit nem engedtem a közelembe. Hagytam, hogy akarják a vélát, és küzdjenek a kegyeimért, de az soha nem volt opció, hogy esetleg ennél többet engednék nekik. Kivéve, ha azt én akartam, de ugye, erről most ne beszéljünk, mert éppen azt próbálom meg bebizonyítani Beliánnak, és talán egy kicsit magamnak is, hogy nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek tűnök, pedig...
Jól esik neki. Valóban ilyen kellemes és felüdült érzés olyasvalakit a közeledben tudni, aki megért és átérzi azt, amiről beszélsz? Aki tényleg tudja értelmezni a szavak jelentését, amikor annyit mondasz, hogy magányos vagy. Mert az vagyok. Az voltam, mióta az eszemet tudom. Ideig-óráig segítettek a lányok vagy férfiak - éppen milyen kedvem volt -, hogy a magányom a háttérbe húzódjon és csak átadjam magam a jelennek, annak a pillanatnyi élvezetnek, amit nyújtani tudnak nekem, de nem volt elég. A jó érzés, ahogy Beliánnál a mágiám, ugyanúgy seperc alatt eltűnt, miután kiléptek a hotelszoba ajtaján, én pedig magammal és a gondolataimmal voltam ismét egyedül a félhomályba burkolt szobában, az összegyűrt ágyneműn. Üresség maradt utánuk is, pontosan ugyanúgy, mint mikor megérkeztek. Tökéletes órák voltak, amíg lefoglaltak, amíg nem hagytak gondolkodni, amíg nem kellett törődnöm semmi mással, csak az alattam nyögdécselővel, de előbb vagy utóbb ezeknek is vége szakadt, és a magány ismét ugyanúgy utat tört magának. Egyedül elaludni, egyedül felkelni, egyedül túlélni. Mindent. Talán Belián is éppen így érzi magát. Túlélni mindent, ezért hagyja magát mágia nélkül is meghódítani. Más, mégis ugyanaz. A mágia nélkül nem olyan bátor és követelőző, mégis meg van benne az a plusz így is, ami felébreszti bennem az iránta érzett vágyat. Ez nem szerelem, ne legyünk nevetségeket, ez valami más, amit nem lehet megmagyarázni. Talán ezt hívják úgy, hogy együtt felejtés, együtt ápoljuk a másik lelkét, amíg jó nem lesz. Mert mágia nélkül is sikerül, amikor bólint, hagyja magát, én pedig rögtön mozdulok, hogy testemet hozzá préselve faljam ajkait. Összeszorított szemhéjam alatt zizegnek kékjeim ide-oda, mert valahogy a helyzet annyira ismeretlen, mégis olyan ismerős, hogy beleborzongok, és ahogy a gondolatok fel-felbukkannak agyamban, még talán meg is ijedek egy pillanatra. Pólóm anyaga feszül meg karomon, ahogy kapaszkodik belé. Az a Belián keresi a kapaszkodót, ami a földön tartja, aki eddig megbújt, aki eddig elbújt minden ilyesmi elől, aki nem mutatta meg senkinek ki is ő valójában. Zavart, félénk és sérült. A farkas által sérült. Tincsei közé furakodott ujjaim szorulnak ökölbe, ahogy elhúzom magamtól fejét és nyakára vetem magam. Apró csókokat lehelek nyakára, sóhajaimat érezheti igazán, ahogy haladok vállára, nyakára, állára, arcának vonalára, itt-ott megállva és aprót szívva a puha bőrön haladva tovább.
Akkor sem hagyom abba kényeztetését, amikor kezeinket felemeli, majd elengedi ujjaimat. Pillanatnyi pánik fut át rajtam, miközben enyhén eltávolodom tőle, hogy fejemet lehajtva, csak oldalra sandítva pillantsak el arra, mégis mit művel. A hiánya rögtön érezhető, pedig előtte állok, eszem minden porcikáját, és mégis. A páni félelem azonnal elmúlik, ahogy ujjaink szétválnak és ő szétszaggatott felére simítja a kezemet. Elmosolyodom, majd mindennemű átgondolás nélkül csúsztatom be kezemet pólója alá, hogy a textil ne állhasson közém és a farkas közé. Immár a póló anyaga alatt simítom kezemet a hegekre, aminek érzete, elborzasztja lelkemet, aprót szisszenek, ahogy megérzem őket, de nem húzódok el, könnyűszerrel simítom végig a felületet, majd állapodik meg kezem szívénél. Ahogy tenyerem ismét rásimul a bőrfelületre, akaratlan érzem meg szívének dobogását. Hevesen dobog, szinte ki akar szakadni a bordái közül. Átérzem, tudom milyen érzés, ugyanígy érzek. Fejemet hajtom vállára, tincsei közé furakodott ujjaim óvatosan engedik el azokat, visszacsúsznak tarkójára, amit lágyan kezdek el simogatni hüvelykujjammal. Csak érezni akarom szívének dobbanását, amit kezem alatt tesz, amit én váltok ki belőle. Nyaka felé fordulva szólalok meg végül, leheletem biztosan csiklandozza, ámbár nem ez a cél.
- Mikor változtatott át? - szemeimet lehunyom, miközben homlokomat támasztom ismét vállának, kezem nem mozdul el mellkasáról, ahol mindent érzek, ahogy másik kezem folyamatosan cirógatja tarkóját, néha ujjaim bele-belefutnak a barna tincsekbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Könnyebben ment mint gondoltam. Pár tökéletes mosoly a megfelelő emberek felé, és olyan hamar el lett intézve, mint még soha semmi más. Na már most, a találkozó hellyel vannak fenntartásaim, mert egy budai szűk utca, ahol maximum, mint azokban a szar filmekben, a macska csörömpöl a kuka tetején, annyira nem bizalomgerjesztő. A pasival a büdös életben nem találkoztam, nekem csak az időpontot adták meg és a helyszínt, szóval láss csodát, itt vagyok, de még Zétény is késik, ami csak még jobban frusztrál. Kellett valaki, mert én aligha tudnám elvinni egyedül ezt a monstrum izét, Zétény meg erre tökéletesen megfelel. Mielőtt megérkezhetne háztársam tűnik fel az utca végén egy igencsak sötét csávó. Komolyan sötét. Még a járása is undorító, elém érve torpan meg és nyom egy papírdarabot a kezembe. Arcomon undorral veszem el, lepillantok rá, és mire újra felnézek a pasi nincs sehol. Mi a fasz?
- Ez remek - kékjeim járatom körbe a félhomályos utcán, hátha meglátom a pasit, mert mit tudom én, egy kuka mögé bújt el, de sehol senki. A papírdarab csak még jobban viszi fel bennem az ideget, nagyon jó, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Vállam felett pillantok hátra és pillantom meg Zétényt.
- Nem sietted el - nyújtom felé a fecnit, majd pillantok a mellettünk magasodó épületre, aminek a tetőterében van az, ami nekünk kell. Gondoltam megoldjuk egyszerűbben, de nem jött be. Pazar egy nap ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Halkan röhögök fel a kérdésen. Ó, ha tudná, hogy mióta szobatársra leltem minden napom egy randevú, akkor nem lenne ilyen széles a vigyor az arcán. Követi pillantásomat, én elhúzott szájjal pislogok felfelé, mert mászni hót ziher, hogy nem fogok, rohadtul nem olyan nadrágot húztam, amit nem sajnálnék összecseszni, úgyhogy marad a jól bevált módszer. Besétálunk az épületbe, lépcső és hopika, ott is van a lakás. Ja, gondolom ezt én, de Zétény teljesen máshogy gondolja, reagálni sincs időm, arra éppen elég, hogy a helyre koncentráljak és ne egy másik univerzumban kössek ki. Nem lenne vicces. Borzongás fut végig gerincem mentén, ahogy az erkélyre érkezünk. Megilletődve pillantok a másik háztömbre, ami a mienkkel szemben van, mert Zétény elfordít. Vállaim rázkódnak a röhögéstől, azért ennyire nem rossz a helyzet, bár meg kell vallanom, hogy gyűlölöm ezt a közlekedési módszert. Az első pár alkalommal adtam ki magamból mindent, azóta pedig hősiesen tűröm, szóval aligha jön vissza most bármi is.
Nagyot szusszanva fordulok vissza Zétény felé, oldalra biccentett fejjel figyelem, hogy mit is csinál, elismerően hümmögök. Kezeimet dugom zsebre, miközben ő tevékenykedik, és meg vagyok lepve, hogy ennél jobban nem őrzik a lakást, amiben a mi kis drága kincsünk van. Vagyis csak lesz a mienk, de ne akadjunk fenn a részleteken.
- Megmelengeted a szívemet barátom - vigyorodom el én is felé, majd az ajtó elé lépve, könnyed mozdulattal lendítem meg lábamat és rúgom be az üveget. Szórakozottan nyúlok be és fordítom el a zárat, majd az ajtót kitárom Zétény előtt. - Csak utánad. Nekem túl gyönyörű az arcom, hogy meghaljak - nem számítok semmi váratlanra, de ezeknél a barmoknál semmiben sem lehet biztos az ember, így menjen csak előre Farkas, ő legalább ér is valamit a pálcájával.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Könnyebben ment, mint gondoltam, és ez egyáltalán nem tetszik, de ennek nem adok hangot, mielőtt még beigazolódna a sejtésem. Megemelkedett szemöldökkel pillantok Zétényre, ahogy beközli, nem meleg. Nos, rendben, örülök, hogy ezt tisztáztuk. Csak megcsóválom a fejemet, majd legyintek egyet felé. Ne menjünk bele abba mélyebben, hogyha akarnám, akkor igenis meleg lenne. Megvárom, amíg bemasíroz előttem, mert lehet, hogy ő anno volt címlapokon, de én most is ott vagyok, szóval az arcom a legfontosabb, hogy épségben maradjon. Meg a karjaim. És a lábaim is. Igazából mindenem rohadt fontos, szóval menjen csak ő előre. Fejemet kissé lehajtva lépek be a lakásba, kezeim ugyanúgy zsebem mélyén pihennek, majd kékjeim kikerekednek, ahogy körbejáratom őket a lakásban.
- Hallod - pillantok arra, amerre Zétény indul. - Mi a fasz? - arcomon egyértelmű a meglepettség. Most vagy a pasi vágott át, vagy őt vágták el, de mindegy is, mert megfogom tudni, és abban nem lesz köszönet. Ha már van ez az egész, akkor a minimum az lenne, hogy valóban bizalomra alapul az egész. Utolsó férgek.
- Erre nem számítottam - túrok egy laza mozdulattal tincseim közé, majd a növény elé lépkedek és leguggolok elé. Könnyed mozdulattal kapom fel, és forgatom meg kezemben. - Egyszerű Vénusz légycsapója, de ezzel semmit nem érünk igazából - szusszanok fel haragosabban, mint terveztem, majd tekintetemet körbejáratom a helyszínen. Minden poros és dohos, de amiért jöttünk, azt rohadtul nincs itt. Még csak félig sem. Remek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Alsó ajkamat beszívom, ahogy körbepillantok. Na, ez meglepett, de valószínűleg ez arcomra is kiül, szóval azon az egyetlen kérdésen kívül nemigen adok hangot neki, mert felesleges. Így is elég egyértelmű a helyzet. És ugye megmondtam, hogy sokkal könnyebb, mint amire számítottam? Francos franc.
- Tuti már pörög az agyad rajta - vigyorodom el szélesen, majd ismét körbepillantva látok meg még egy Vénuszt. Amíg Zétény intézi a bűbájokat lépkedek oda, és egy apró mosollyal ajkaimon forgatom meg kezeimben azt is, míg végül visszalépkedek hozzá. Még hogy nem meleg, mi? Magamhoz ölelem a két növényt, majd röhögve fogom meg a kezét. És nem basztuk el a hopponálást, szóval elég jók vagyunk eddig. Szegény másik... izé. Az istenért sem jut eszembe a neve, de nem baj, még ezzel is tudunk valamit kezdeni talán, ha már az eredeti tervet el kellett vetni.
- Hogy én mennyire gyűlölöm ezt - borzongok meg látványosan, majd elengedem Zétényt, kissé arrébb lépkedve pillantok a kastély felé egy önelégült vigyorral.
- Nagyon remélem, hogy arra gondolsz, amire én - sandítok háztársamra, és valamiért biztos vagyok abban, hogy igen, ugyanarra gondol. Tényleg tök aranyosak vagyunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Lehetséges, hogy sokkal jobban élvezem a helyzetet, mint az megengedett lenne, vagy illendő. Mindegy melyik szót használjuk, nem leszek tőle kevésbé bűnös vagy faszfej, szóval nemigen számít a végén úgysem. Mármint azért, mert azt mondod a bíróságon, hogy nem akartad, de mégis megölted a szeretődet, attól még megölted, szóval, elég erőteljesen talán, de körbeértünk. Márkra sandítok a húgáról, kissé megingatom fejemet, mielőtt válaszolnék. Mintha gondolkodnék egyáltalán a megfelelő válaszon, még nyelvemet is rágom kissé, mert ez egy igencsak mélybemenő kérdés kör, jól át kell gondolni mit is mondd az ember. És mér rám mondják, hogy nem vagyok megfontolt. Aljas rágalom, ugye?!
- Dehogynem ez volt – bólintok végül felé egyet. Arcomat nyomom kézfejemnek, így pillantok rá, természetesen a mosoly, amely meghatároz, még mindig ékesíti a fejemet, mintha csak muszáj lenne neki, vagy éppen fegyvert tartanának a fejemhez, hogy csináljam. – Ne hangoztasd a többieknek, még a végén féltékenyek lesznek – kacsintok rá totálisan édesen. Nemleges válaszát követően vonok aprót vállaimon, rajtam ne múljon aztán, ha nem szeretné, akkor nem kap választ, ez ilyen egyszerű. Vagyok olyan kedves, hogy figyelembe vegyem, és így legalább visszatérhetek Mosolykához, akinek zavar csak nő és nő, és nem úgy tűnik, mint ami hamar elmúlna majd. Haláli.
- Hogy mondhatsz ilyet? – hüledezek – majdnem – teljesen őszintén, miközben oldalra sandítok Márkra. Mégiscsak a testvéréről van szó, erre meg ilyen csúnyaságokat mondd rá, pedig… ójaj. Fejemet lassan fordítom felé, és éppen ezzel egy időben hangzik el, hogy Mosolyka foglalt. Ejnye, hát akkor most mégis kire nézzek itt a hatalmas információ áradatban? Mert ugye elég egyértelmű már, hogy ezt a vélamágia mennyiséget már Márk is megérzi, és ahogy kékjeibe fúrom sajátomat, már bizonyosságot is nyert a hipotézis, szóval somolyogva fordulok vissza Mosolyka felé.
- Valóban foglalt vagy, kedvesem? – hogy érdekel-e? Nemigen, de talán valami szórakozás félét még kihozhatok belőle, ha már eddig eltoltam azt a bizonyos határt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Mondhatnám, hogy minden zökkenőmentesen ment a csávóval, de akkor kicsit hazudnék. Elég nagyot igazából. A lekezelő és faszfej stílus igenis működőképes, de csak akkor, ha azt én csinálom a másikkal, így amikor a hangnem egy olyan szintet ütött meg, ami nekem nem tetszik, kissé megrebbent a szemöldököm a csókára. És a hangszínt még el is tudtam volna fogadni, csak ugye, ha mindezek mellé még jön a vádaskodás is, miszerint elloptuk azt, amit akartunk és azért nem volt a helyszínen, elég nehezen viseli a megtépázott kis szívem. Lényegtelen, sikerült elrendezni, a pasi is megértette, hogy még egy ilyen és valószínűleg nem velem fog találkozni legközelebb, csak azért, hogy a miheztartást tisztázzuk. Jó dolgok a kapcsolatok, van is belőlük éppen elég, talán még több is, mint amennyi indokolt lenne, de azt nem szeretem, ha hülyének vagyok nézve. De egy kis vélamágia és máris megoldódott a probléma, a faszi készségesen bólogatott minden szavamra, a kis üzenetet pedig, érzem a zsigereimben, hiánytalanul átadta annak, aki őt küldte.
Mivel a napom nagy részét az egyetemen töltöttem, majd jött ez a semmirekellő, akinek a vadáskodásától felállt a szőr a hátamon, hirtelen döntés alapján ülök éppen az Est Caféban. A hely lassan telik meg fiatalokkal - nagyon-nagyon fiatalokkal -, a zene egyre hangosabb és hangosabb, lassan levegőt is alig lehet kapni. Kékjeim vándorolnak az órára, meglepődve konstatálom, hogy nagyjából két órája már annak, hogy itt rontom a levegőt. 9 óra és az emberek csak jönnek, mintha nem lenne jobb dolguk. Jobb kezembe véve a korsómat sétálok ki a hely elé, hogy a jól megérdemelt cigaretta vége felizzon, majd mélyet szívjak belőle. Vissza kellene menni...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Kevés esélyt látom arra, hogy visszamegyek. A tömeg ahelyett, hogy csökkenne, mert az emberek mondjuk tovább mennek, inkább csak tódulnak befelé. Vissza kellene mennem. Csak még nem találtam ki a hazugságot, amit mondok, hogy miért maradtam el ilyen sokáig. Az egyetem itt már nem játszik, mert aligha marad az ember este 9-ig az egyetemen. Elhúzott ajkaim közé ficcentem a cigarettát, majd kissé megilletődött tekintetemet emelem az előttem elhaladó lánytömegre, akik nem feltétlen diszkréten ecsetelik, hogy mennyire megdugnának. Rendben, ideje lenne hozzászoknom, hogy a muglik mennyivel nehezebben is viselik ezt, vagy csak egyszerűen ennyire barmok. Még nem sikerült eldöntenem melyik a kettő közül, és mielőtt valaki rám rúgná az ajtót, elmondom; ő teljesen más. Ő az enyém. Hozzám tartozik, így nyilvánvalóan nem a barmok kategóriáját erősíti. Én meg hazudni készülök neki, nehogy meg tudja, hogy az Elite miatt maradtam sokáig, ez egy remek kapcsolat kezdete, bár van, ami sohasem változik. Talán én is ilyen vagyok, még annak ellenére is, hogy mellette talán képes lennék rá. Akarok egyáltalán változni?
Kékjeim zuttyannak a bejáratról a lányra, aki megszólít. Lepillantok rá, arcomon széles vigyor terül el, majd lehunyt szemekkel, halkan kuncogok fel. Nos, így is lehet udvarolni, legalább nem kerülgetjük a forró kását. Szövetkabátom zsebébe süllyesztem kezemet, majd egy szó nélkül kattintom az öngyújtót, hogy felé tartsam a kis lángot.
- Nagyon egyértelműen udvarolsz, mondták már? - amint felizzik a cigaretta vége süllyesztem vissza zsebembe, kezemet is benne hagyva. Meglepően hűvös van, ahhoz képest, hogy elméletileg ez a kurva tavasz már bekopogott, a csaj előttem meg úgy van felöltözve, mintha éppen most menne egy 40 fokos strandra. Szemöldököm ívesen emelkedik meg, ahogy végig mérem, végül ajkaim közé biggyesztem a cigarettát, mélyet szívok belőle, majd ujjaim közé csippentve fürkészem tovább a lányt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Az ilyen nagyon kis diszkrét bókok mindig jól esnek a lelkemnek. Kinek ne esne jól, no? Bár a tényen nem változtat, hogy ránézek a csajra és kiráz a hideg, és amire a legjobban vágyok az egy forró zuhany. Mondjuk Beliánnal éppenséggel, ha már ennyire belejöttünk a gazdálkodós életmódba, akkor használjuk ki. Halványan mosolyodom el, fejemet kissé megrázva igyekszem elvonatkoztatni az előttem felbukkanó képektől, amik akaratlan törnek fel agyamban. Ja, ez így egyáltalán nem lesz jó, én meg éppen arra készülök, hogy az arcába hazudok arról, hol voltam eddig.
- Micsoda életbölcsesség - csettintek egyet nyelvemmel. Töretlen mosollyal figyelem, és bár a végig mérés még mindig a ruházatának szól, felőlem annak könyveli el magában, aminek akarja. Zsebembe töszködött kezemmel húzom még jobban magam elé a szövetkabátomat. Bassza meg, már ennyitől megfázok, esküszöm.
- Nem, ma éppenséggel nem csak te - forgatom meg szemeimet diszkréten. - De már hozzászoktam - rosszallóan csóválom meg fejemet, mosolyom ugyanúgy szám szegletében ül, mert természetesen nem veszem rossz néven ezeket a megszólalásokat, teljesen mindegy az illető neve. Korsómat emelem ajkaimhoz, hogy egy jókorát kortyoljak a sárgálló italból, majd kékjeimet vezessem vissza az előttem állóra. Hangosan nevetek fel. Ez komoly? Lestoppoltak? Vajon hány évesek lehetnek? Fejemet fordítom a bejárat felé, mintha még láthatnám a betopogó lányokat, de persze, már sehol senki, így visszafordulok váratlan beszélgetőpartnerem felé.
- Egy stoppolásnak senki nem mondhat ellent - halálos komolysággal bólintok pár aprót. - Landolhat az ágyamban, de egyelőre én itt vagyok, szóval fázni fog - vonom meg vállaimat. A kérdésre megrebben szemöldököm és halványan elmosolyodom.
- A hihetetlen csáberőmnek köszönhető. Megmutatom, csak... - pillantásom jár körbe a környéken, végül egy nagyobb fiútársaságon állapodik meg, akik még hallótávolságon belül is vannak. - Oké, meg van. Mit kérsz inni? - a választ várva biccentem oldalra fejemet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Mindent lehet rám mondani. Mármint komolyan mindent, mert egyszer zabálnivaló vagyok, majd a következő pillanatban puszta kézzel tépném fel a torkodat, de ez nem a te hibád, egyszerűen ilyen vagyok. Na de, a lényeg, amiért tényleg mindent lehet rám mondani, csak ezt kiemelném a minden közül, hogy türelmes vagyok. Meglepően türelmes, ezért viselem talán ilyen visszafogottan az ilyesfajta megjegyzéseket, vagy ahogy mindenki bámul folyamatosan, végig mérnek, mint egy darab húst, pedig nekem is vannak ám érzelmeim! Néha. Mostanában egyre gyakrabban, ezt köszönjük meg Helvey-nek később.
- Szóval vodkanarancs - aprót biccentek felé, majd a hiperkemény társaság felé lépkedek, ajkaim közé biggyesztem a cigarettámat. A társaság hangos, irritáló és fel áll a szőr a hátamon tőlük, de mindegyikben olyan könnyen lehet olvasni, hogy már szinte fáj, amiért nincs bennük semmi kihívás. Minden társaságnak van egy központi figurája, akár elismerik, akár nem, de általában az ő szava dönt mindenben. Túl könnyen találtam meg ezt a figurát, pedig csak rájuk néztem. A srác magas, de még így is alacsonyabb nálam - meglepő -, felnyírt haja van, a hideg ellenére egy bőrdzseki van csak rajta, szája szegletében ficeg cigarettája, amit akkor sem vesz ki, amikor beszél, hozzá sem nyúl. Gusztustalan. Megböködöm a vele szemben állót, majd amikor az hátra fordul, zavartalan siklok be a kemény mag közepébe. Elkapom a srác barnáit, apró mosolyt engedek meg magamnak, amely sajnos elbűvölő. Cigarettámat csippentem ujjaim közé.
- A barátnőm - fordulok kissé újdonsült ismerősöm felé, hogy a srác is láthassa. - Vodkanarancsot szeretne inni, rostos naranccsal. Megtennéd nekem, hogy hozol neki egyet? - az apró bólintást igennek veszem, legédesebb mosolyomat eresztem meg feléjük, majd kilépve a bűvös körből, odavetve vállam felett egy "kösz"-t, sétálok vissza.
- A rendelésed leadva - az utolsó kortyot iszom ki a korsóból, majd mielőtt a srác bemehetne az ajtón kapom el a karját és fordítom magam felé. - Ezt is vidd a pulthoz, kérlek - somolygok kicsit neki, majd a mágiámat teljesen visszavéve állok meg ismét a lány előtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A srác elmegy a korsóval, könnyű léptekkel battyogok vissza újdonsült ismerősöm felé, hogy érdemben is reagálhassak arra a mondatra, amit egyáltalán nem értek. Mi az, hogy szintet léptünk? Ajkaim nyílnak el egymástól, ahogy megszólalnék, de végül összezárom azokat, mert fogalmam sincs, hogy tegyem fel a kérdést úgy, hogy ne tűnjek annyira értetlennek, mint amilyen tényleg vagyok. Aztán végül rá kell jönnöm, hogy nem érdekel, így a csikket elnyomom, a kukába hajítom, végül visszafordulok felé.
- Én mondjuk egyáltalán nem gondolkodtam ilyenben, de ahogy érzed - vonom meg vállamat, szemtelen vigyorom csak nő arcomon, ahogy rákérdez a hogyanra is. Hát, erről beszélgethetnénk mélyebbre menőbben, csak felesleges, mert nyilvánvalóan nem fogom neki elmondani. Ahogy nagyon ritkán mondom el bárkinek is, hogy mi vagyok. Ez alól aligha egy idegen lesz hirtelen a kivétel, szóval... - Mondtam, a csáberőm - kékjeim villannak a srácra, aki felénk hozza a sárgás italt. Elégedett mosollyal pillantok a srácra, aki visszamosolyog, mintha világi spanok lennénk, esetleg még többek is, majd a csaj felé nyújtja a poharat, amit elvesz, és végre el is takarodik innen az unszimpatikus semmirekellő. Ah, hogy lehet egy embernek ennyire tenyérbemászó képe? Csoda, hogy rá esett a megtisztelőt feladat?
- Mire vagy kíváncsi? - emelkedik meg szemöldököm kérdőn, ahogy arcát fürkészem. Mint mondtam, elmondani nyilván nem fogom, ha boszorkány és rájön, de nem kérdez rá, akkor is ugyanott tartunk, mintha nem is tudna róla. Aligha fogom kiírni a homlokomra, hogy véla vagyok, és mindenki ehhez tartsa magát. Nem, nem hülyültem meg. Akkor oda a szórakozásnak a legetikusabb formája, és sajnos nem vagyok hajlandó megválni tőle. Mert ugye abba még senki nem halt bele, hogy meghívott egy italra egy lányt.
- Mi van? - nevetek fel hangosan. - Nem vagyok cirkuszi szám, elégedj meg ennyivel - mosolygok tovább, hangomban nincs sértődöttség, sem rosszallás, még bunkónak sem mondanám, egyszerű tényeket közlök. Nem fogok minden jelenlévőt megvélázni, azért ennél több eszem van, főleg, hogy a karkötő természetesen jobb csuklómon virít. Esélyem sem lenne.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Minden évvel egyre csak rosszabb lett. Rosszabb lettem. Önmegtartóztatást kellett volna tanulnom, mert túlságosan elszaladt a ló, de ehelyett ültem a muglik között, teljesen más fajként, és áhítattal figyeltem a nőt, aki a szorzás rejtelmeibe avatott be minket. Szerettem órákra járni, teljesen mindegy, hogy milyen óra volt, egyszerűen csak örömködtem neki, mert ha órán ültem, nem bánthattak. Sehogy. Nem kellett tartanom a bántó szavaktól, attól, hogy megdobálnak, rúgnak vagy ütnek, esetleg mindez egyszerre. Nem kellett tartanom semmitől, de egyszer mindennek vége szakad. A szüneteket túléltem, igyekeztem túlélni, de lelkem már rég meg volt törve, amikor testem ugyanúgy cipelte tovább mindenhova, mert nem tehetett mást. Voltak kötelezettségei, amiknek eleget kellett tennie, különben csak még rosszabbra fordult volna minden. Sokáig gondolkodtam azon, hogy aznap mi vitt rá a cselekvésre. Talán lelkem megtörtsége, ami véglegessé vált, talán az, hogy testem is kezdte feladni a küzdelmet, így elindított egy automatikus védelmi mechanizmust. Annyi a biztos, hogy bevált. Ösztönként jött elő bennem, hogy elkapjam a gyűlölettel teli barna tekintetet, ami engem szuggerál, majd egyre közelebb és közelebb furakodott személyesterembe. Elkaptam, és többé nem eresztettem, pedig nem is gondoltam rá, nem is akartam, egyszerűen megtörtént. Évekig tökéletes csend honolt agyamban, lelkemben és testemben egyaránt, mert a probléma, ami minden napomat megkeserítette, megszűnt, megszüntettem. Megszüntettem azzal, hogy egyszerűen elmosolyodtam, és a probléma igazából talán saját magát szüntette meg, egyetlen mosolyomnak hála. Évek tökéletessége, ami a mindent jelentette akkor. Az áhítat, ahogy én figyeltem a tanárokat, akik tudásukat adták át nekem, úgy nézett rám ő is minden egyes pillanatban, mintha nem lenne holnap. És jó volt, jól esett, nem akartam elengedni, mert elhittem, hogy ez őszinte szeretet, hogy magamért szeret és akar a közelemben lenni. Nem így volt, mert megtört az ő lelke is, ahogy a másik feje, amit a betonba csapott, amiért hozzám ért. Pedig olyan tökéletesnek tűnt. Az is volt igazából, egészen addig a pillanatig. Onnantól minden megváltozott, és kényszer volt elmennem az RJ-be. Nem akartam. A megszokott tökéletességet akartam, azt, amihez hozzászoktam az évek alatt, ami csendet teremtett bennem, de minden hiábavaló volt, mert felvettek, és mehettem a cuccommal együtt. Szépen indult, majdnem tökéletesen, egészen addig, amíg védekezni nem kezdtek ellenem. Életemben először tört fel belőlem a véla, aki bennem él, megmutatva a valódi arcát, amitől sikítva rohantak el a diákok. Az igazi véla, ami szintén én voltam. Ami szintén én vagyok. Hangja szaggat ki az események sorozatából, kissé összerezzenek, ahogy megszólal. A hála úgy fut végig minden porcikámon, mintha most érezném először, amiért megszólalt, amiért elsöpörte az emlékeket. Nem akarok emlékezni.
- Hét év – suttogom a szavakat, tarkóján pihenő ujjaimon kívül semmim nem mozdul. Nem tud megmozdulni, nem is akarnék. A közelsége az, a hangja, amely még a talajon tart és nem hagyja, hogy elvesszek. Testem nyomódik az övének jobban, ahogy átölel. A mozdulat olyan automatikusnak hat, kékjeim egy pillanatra pattannak ki, ahogy agyam dolgozza fel, mi is történik. Mikor is öleltek meg utoljára? Nagyot szusszanva hunyom le ismét szemeimet, halkan nevetek fel a kérdésen, tarkóján pihenő ujjaim abbahagyják a mozgást, mellkasára simított kezem kissé lejjebb ereszkedik. Közel sem olyan, mint beleszületni. Vajon melyik lehet a rosszabb? Amikor hangja végre kiszaggatott az emlékekből, ismét visszatérhetek hozzájuk. A verésekhez, a szitkokhoz, a szavakhoz, amelyek mindennap egyre csak jobban és jobban tépték a lelkemet. Pólója alól csusszan ki kezem, tarkójáról óvatosan húzom el a másikat, miközben ellépek tőle.
- Volt rá példa – már-már szégyellős mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy elkapom pillantását. Közelebb hajolok, lehunyt szemekkel lehelek apró csókot ajkaira, egyáltalán nem törődve a lány csapattal, akik elcaplatnak mellettünk, túlságosan hangosan. Irritálóak. Elszakítom magamat tőle, óvatos mosollyal ajkaimon kapom el a már engem figyelő kékeket.
- Mennem kell – arcára simítom kezemet, lágy csókot lehelek homlokára, mielőtt véglegesen ellépnék tőle és arra indulnék, amerre eredetileg tartottam. A sarkon befordulva mosolyom már őszintén ékesíti ajkamat. Talán meglepő lehetne, hogy így csak még inkább megbámulnak. Most nem érdekel. Semmi nem érdekel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Csak párat bólintok, teljesen figyelmen kívül hagyva azt, hogy mennyire nem hiszi el. Majd hülye leszek bevallani bármit is, amikor abban sem vagyok biztos, hogy ő egyáltalán tudja mi fán terem egy véla. Ha meg egy muglinak mondom el, akkor meg engem vesznek elő. Bár a tényen így sem változtat, hogy nem különösebben érdekel, hogy tudja-e, sejti-e, boszorkány-e, vagy egyszerű mugli, nem szoktam villogni a vélaságommal. Nincs mire. Nevetésére emelkedik meg szemöldököm, megvonom vállamat, még fejemen is aprót rázok, amolyan visszajelzésként, hogy nincs probléma, nevetgéljen csak a válaszon, kérjen bocsánatot, de akkor sem fogom úgy szórakoztatni, ahogy ő szeretné. Lehet, hogy más fajba tartozom, de hülye még nem lettem ettől, úgyhogy a műsornak vége. Még akkor is, ha a srác mindezek után akarva, akaratlan, teljesen mindegy, ide-idepillantgat továbbra is. Látod? A csáberőm.
Hangos nevetésre fordítom fejemet a bejárat felé. Az előttem álló már az ajtót nézi, amikor nekem még csak megpillantják kékjeim a lánycsapatot, akik fennhangon közölték, hogy tenném őket magamévá. Kár, hogy engem erről nem kérdeztek meg, lenne egy-két szavam ehhez, de aligha fogom bele kiabálni az arcukba. Majd ha felidegesítenek, akkor maximum. A lány csapat feje ide-oda jár, ahogy keresnek valamit, éppen felnevetnék, hogy mennyire szánalmasan keresnek bárkit is, de szerencsétlen akárki, amikor megállapodik a pillantásuk rajtam, és rögtön visszatartom a nevetésem, mert így már egyáltalán nem olyan vicces a helyzet, mint az elején volt. A rózsaszín ruha úgy suhan felém, mintha az elhatározás, amely megszületett benne hajtaná előre, nem az, hogy ma mennyire, de meg lesz dugva. Végül is, emlegethetjük egy lapon a kettőt egymással, ez is egyfajta elhatározás, szomorú, hogy ehhez én is kellek. Szemöldököm emelkedik meg, ahogy közelebb és közelebb ér, már kezdeném gondolatban megfogalmazni, hogy mondjam el szépen és kedvesen, hogy takarodjon, amikor megérzem tarkómon a lágy érintést. Megilletődve pillantok az előttem állóra, eléggé előre kell görnyednem, hogy elérjen, de hagyom végül, hogy ajkai érintsék az enyémet, de a csók nem kap viszonzást. Halvány mosollyal ajkaimon rázom meg fejemet, ahogy visszaereszkedik.
- Nem mondom, hogy kösz – egyenesedem ki, majd újdonsült ismerősöm tekintetét követve emelem kékjeimet a lány csapat irányába. Mrs. Rózsaszín bamba arccal áll a két tűz között, én pedig szinte már megsajnálom. Kezemet húzom ki kabátom zsebéből, intek neki egyet egy elbűvölő mosollyal, majd a nő után nézek.
- Nincs mit – nem mintha meg kellett volna erőltetnem magam érte. – Majd máskor esetleg, most várnak rám otthon – és ennyi izgalom mára éppen elég volt, csak hadd aludjak el abban az ölelésben, amit a legjobban kívánok most. Így ezzel a lendülettel intek egyet a nőnek és indulok el a hopponálási pont felé. Mert minél előbb, annál jobb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

Mosolyogva sandítok Beliánra, amikor leesik neki a mondandóm, de a vidám görbe azonnal arcomra fagy, ahogy Márk megszólal. Szemöldököm szalad az égig, hitetlenkedve szuggerálom a srácot, és meglepő, de türelmesen megvárom, amíg mindenki a mondandója végére ér, mindenki tud reflektálni mindenre. Az agyam ilyenkor, mint egy szivacs, szívja magába az információt, így nem kell attól tartanom, hogy bárkit is kihagynék véletlenül. Tekintetem vándorol végig a társaságon, éppen azon megállapodva, aki éppen szót kap. Mindenki belelkesül, és amint szervezkedni kezdenek, elmosolyodom, mennyire aranyosak már(!), majd egy könnyed mozdulattal huppanok le az asztalról. Komótos léptekkel battyogok Karola és Márk kettőséhez, megtorpanok előttük, meghatódva pillogok rájuk pár másodpercig, meg kell őket zabálni menten, de tényleg. Mosolyom kiszélesedik, ahogy sikerül elkapnom Márk pillantását, mielőtt Karolával elindulhatnának bármerre is.
- Hálás vagyok, amiért ennyire aggódsz azért, hogy legyen zöldség is Isaacnek – oldalra biccentem fejemet, ahogy elmélyülök a rám szegezett kékekben. – De a modorodon igen sok javítani való van. Nem szeretném, ha megint az történne, ami a pizzériában, szóval… moderáld magad egy kicsit, kérlek – hangom kedves, nincs benne semmi fenyegető, esetleg számonkérő vagy bunkó, egyszerű csevej hangnemet ütök meg, mintha valóban cseverésznénk. Választ sem várva lépek el tőlük, majd pár lépést hátrálva ismét végig járatom tekintetemet a többieken. Ha Márk továbbra is ezt a stílust hozza, lehet nem húst meg zöldséget kell majd vennem, hanem nagyon gyorsan keresni egy gyógyítót és kérni valami idegnyugtatót. És hogy pont most nincs itt Nora, pedig soha nem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondanám, hogy hiányzik. Szemeimet megdörzsölöm, végül Isaac-re emelem pillantásomat.
- Én megyek Isaac-el vásárolni, ti addig rakjátok össze a többit. Ott a tűzrakó hely – mutatok a megfelelő irányba, majd a nagyobb ház felé fordulok. – A nagyobb ház túloldalán pedig van egy tároló, amiben találtok székeket és asztalt. És kérek mindenkit, ne folyjon vér, mire visszaérek – szélesen mosolyodom el, miközben a navinésre sandítok, hogy meglássam reakcióját, miszerint édeskettesben fogunk vásárolni. Nem élvezem sokáig a látványt, az asztalhoz lépve kapom fel a táskámat, majd vállamra dobva azt lépkedek Isaac elé.
- Dobd le a cuccod, húsz perc múlva találkozunk a kapunál – halvány mosolyt engedek meg magamnak, ismét egy diszkrét kacsintást kap csupán, majd szó nélkül indulok el a ház felé, remélve, hogy Belián is szó nélkül követ. Talán annyira nem sokkoltam le, hogy tud mozogni magától is, és nem kell noszogatni. Fogom én a napokban eleget noszogatni mindenre is, szóval legalább még ma hadd ússzam meg a napot mindenféle megerőltetés nélkül. Könnyedén dugom be a kulcsot a zárba, majd nyitom ki az ajtót. A táskámat rögtön az egyik székre dobom, majd elvágódom az ágyon, nézzen körbe megint a halál. Egyszer már láttam mindkét házat, még sok is volt. Nagyot szusszanva fordítom fejemet Belián felé.
- Melyik oldalon szeretnél aludni? – mivel egy ágy van, szerencsére a választási lehetőségeink valóban csak eddig terjednek. Zseniális napoknak nézünk elébe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Sután dobom magamra a talárt, miközben sietősen hagyom el a szobát. Rohadtul elfelejtettem, hogy nekem hétvégén jelenésem van, és ha nem jön az a rohadt bagoly anyámtól, hogy nagyon várják a hétvégét, hogy lássanak a kifutón, az agyam hátsó zugában rohad meg az információ. De jött a bagoly, hogy rohadjon meg, így az információ is előkerült abból a rejtett zugból, hogy szemeim úgy pattanjanak ki, amikor fel is dolgoztam, mintha elfutni akarnának. Fantasztikus, mert ha nem kapom meg az aláírást az igazgatótól, ráadásul rövid időn belül, akkor ez a jelenésem odavész. Nem mintha én bánnám, de ezen pont kurva sok fontos divattervező is jelen lesz, akiknél bizony esélyesen vár rám egy csodálatos szerződés, szóval meg kellene erőltetnem magam és komolyan venni, nemde? Nem akarom.
Mégis morogva lépek ki a szoba ajtón, hogy magamra csapjam azt, mert tényleg nincs hozzá kedvem. De meg kell tennem, mert ha a pszichiáteri vonal nem jön be, akkor kell egy B terv, és tekintettel arra, ami vagyok, a modellkedés még elég sok ideig játszhat. Bal kezemben tartogatom a példányokat, míg jobb kezem csúszik zsebem mélyére. Köszöngetek pár embernek, biccentgetek, kiosztok pár kacsintást és hiperédes mosolyt, hogy a lányok örüljenek, és szinte hallom, ahogy a fehérneműn keresztül csordogálnak, de sajnos nem maradhatok huzamosabb ideig kiélvezni, így haladok tovább, végül az igazgatói előtt állok meg. Határozottat koppintok az ajtón, majd amint arra engedélyt kapok, egy széles és kedves mosollyal lépkedek a vörös hajú nő felé. Az asztal előtt torpanok meg és nyújtom felé jobb kezemet. Bal kezem lógatom le benne a papírokkal.
- Üdv, Mihail Sztravinszkij - rázom meg a nő kezét, majd azzal a lendülettel is engedem el, ahogy megfogtam. - Az igazgató úrhoz szeretnék bejutni sürgősen. Esetleg bent van most? - csak mondd azt, hogy igen, és haladjunk. Mindössze három aláírásra van szükségem és mindenki mehet amerre lát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Szeretem hinni, hogy az egyszerű dolgok… nos, egyszerűek. Nem kell felesleges köröket futnod azért, hogy eljuss egyik pontból a másikba, hanem csak elindulsz, mész egyenesen, majd egyszer csak hopp, a másik pontban vagy és örülhetsz. A legtöbb dolog ilyen, hiszen soha nem kérsz lehetetlent a másiktól, főleg nem akkor, ha az egy francos aláírás az iskola igazgatójától, hogy az a francos karriered felfelé ívelhessen, mert mi van akkor, ha az A terv nem jön be? Ugye? Előrelátó szeretnél lenni és mindent megtenni, de még a legegyszerűbb dolgokat is úgy megbonyolítják, hogy a végén már te érzed kellemetlennek azt a három kurva aláírást, ami csak ahhoz kell, hogy a hétfői napot, amikor visszaténfergek az iskolába este, szabályszerűen lóghassam el, és lehetőségeimhez mérten ne legyek elkönyvelve lógósnak a tanárok szerint. Mert bármilyen meglepő lehet, akármennyire ráz a hideg néha a tömött és zajos folyosóktól meg a fiatalabbaktól, de szeretek itt tanulni. És már dupla okom is van arra, hogy ne rontsak el semmit, mert az túl hirtelen lenne és nem áll módomban hibázni többet a szükségesnél. Nem most, amikor az életem úgy tűnik, hogy nagyjából kezd sínen lenni, szinte már gusztustalanul nyálas az egész, és egyelőre elhinnem sem nagyon akaródzik.
A hang ránt vissza a való világba, a nevére csak biccentek egyet. Másik lábamra helyezem testsúlyomat, miközben beszélek, a lapok akaratlan gyűrődnek meg ujjaim között, amikor elhangzik a kérdés. Na igen. Az egyszerű dolgok mégsem olyan egyszerűek, mint azt az ember akarná, csak… jó. Összekapom magam és kedves leszek.
- Pár aláírásra lenne szükségem tőle csupán, hogy elhagyhassam az iskolát hosszabb időre – mert nyilván nem tehetem meg azt, hogy csak kisétálok és egyszerűen elmegyek a bemutatóra. Mindenképpen kell az aláírás, amiket eddig teljesen gördülékenyen szereztem meg, most meg valami vöröshajú nőci áll az utamba, és nem győzöm hangsúlyozni, hogy csak az aláírása kell, és már itt sem vagyok. Ha ez így fog tovább menni, akkor kénytelen leszek bevetni a sármomat, mert nincs nekem erre időm.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Szemöldököm remeg meg, ahogy elkéri a papírokat. Ezek szerint nem fogok bejutni az igazgatóhoz olyan gyorsan, mint én azt akarnám. Sőt, ha ez nem lenne elég, akkor még ugye azt sem derült ki, hogy egyáltalán bent van-e, mert ez a vörös bárki, baszott válaszolni a kérdésre. Kékjeim fürkészik az arcot, miközben a papírokért nyúl. Kelletlen szusszanva helyezem a felém nyújtott tenyérbe az iratokat, majd szemöldököm rebben meg, ahogy elővesz egy aktát. Az én aktámat. Mégis mi a franc? Kékjeim pillantgatnak a mappa felé, a szívem a torkomban dobog, mert ha most találnak ki valamit, hogy nem mehetek sehova a vélaságom miatt akkor komolyan falnak megyek. Na igen, mert amíg valakinek a különleges képességei, betegségei, esetleg kiskorúsága miatt kell engedély, hogy elhagyja az iskola falait, nekem a vélaságom miatt. Nem úgy van az, hogy én csak úgy ki és be mászkálok, amikor kedvem szottyan. Pedig mennyivel könnyebb lenne mindenkinek, nemde? Felnőttként kell aláírásért rohangálnom, mint valami hülyének, hogy mehessek és végezhessem a munkám. Csodálatos.
- Még szerencse - morranok fel, majd amikor folytatja, kékjeim kerekednek ki. Micsoda? Jól hallottam? Egy óra? Tekintetem vándorol körbe a szobában, majd amikor megtalálom az órát végre, elég látványosan húzom el a számat. - Nekem most lenne szükségem az aláírásokra. Esetleg Ön nem tudja aláírni nekem őket? - ennyit arról, hogy hazaugrok a minden előtt és beszélek anyámmal a most fennálló helyzetről. Egy-két nap csalás mindig belefért eddig, nehogy már most ne tudjak előbb elszabadulni az iskolából, mert nem kapok meg három kicseszett aláírást. Nekem a nő is megteszi, rohadt mindegy ki írja alá, csak kerüljön rá egy hivatalosan iskolában dolgozó aláírása. Ha az az igazgató titkárnője, nekem megfelel.
- Nem feltétlen szükséges az igazgató úr aláírása, nekem éppannyira megfelel az Öné, mint az övé - gyerünk már, csak bólints rá, és haladjunk, hadd menjek haza beszélni anyámmal, mielőtt még puccparádéba kell vágnom magam a nagyközönség előtt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Igazgatói iroda

Egyre jobban latolgatom magamban azt a lehetőséget, hogy a papírokat egyszerűen itt hagyom és kisétálok az iskolából a cuccommal együtt. Ha nem jöhetek vissza, akkor ez van, majd befejezem csak az egyetemet, mert végül is azzal is előrébb vagyok, mint amit bárki akarna vagy gondolt rólam eredetileg. Mert ugye, ha már modellkedek, akkor az is el avan tőlem várva, hogy csak annak szenteljem az életemet. Hah, majd persze, ha fejre ejtenek még negyvenszer, akkor talán elgondolkodom azon, hogy csak a modellkedésnek és a kifutón való fel s alá sétálgatásnak éljek. Nem olyan sokat ígérő ez.
– Értem – dörzsölöm meg szemeimet fáradtan. – Köszönöm a kedvességét. Gondolom nemigen van más választásom – egy apró, mégis egyértelműen szemtelen mosolyt villantok a nőre. Tudom, hogy nem az ő hibája, tudom, hogy nem tehet róla, hogy csak az igazgató írhatja alá, aki jelenleg nem tartózkodik az irodában, mégis egyértelműen ül ki arcomra a bosszúság pár pillanatra. Az egyszerű dolgok mégsem olyan egyszerűen mindig. Pedig mennyivel könnyebb lenne az életem. Mondjuk akkor lenne a legkönnyebb, ha ezek a papírok egyáltalán nem kellenének, de ebbe ne menjünk bele mélyebben. Elfogadtam a feltételeket a Minisztériumtól és az iskolától is, hogy ide járhassak, ezen már ne múljon. Eleget is kell nekik tennem, ha már tényleg voltam akkora barom, hogy elfogadjam őket.
– Megfelel. Ezesetben várom a megkeresését, ami reményeim szerint minél előbb megtörténik – a szemtelen mosollyal pillantok ismét az óra felé. Akkor befejezem a pakolást, talán még arra is lesz időm, ha hamar összekapom magam, hogy én magam jöjjek vissza a papírokért. Ez még elválik. Kékjeimet vezetem vissza a nőre, majd lemondóan sóhajtok egyet.
– Nagyon köszönöm a segítségét, de ha most megbocsájt… – ugyanolyan hirtelenséggel távozok az irodából, mint ahogy berobbantam oda, csak immár a papírok nélkül. Nagyon remélem, hogy valóban sikerül kevesebb, mint egy óra alatt lezavarni ezt az egészet, mert tényleg teljesen elfelejtettem. Nem mondom, hogy ma több időm van erre, mint az elkövetkezendő kettőben, amikor rendezhetem még össze a cuccaimat, de talán alkalmasabb volt erre a mai nap, mint a holnapi lenne. Remek. Lehet fel kellene írnom ezeket a dátumokat valahova…

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Először letaglózott a hír, amikor megtudtam. Másodszor nem akartam elhinni. Harmadszor pedig mindent eldobtam és a leggyorsabban találtam magam Budapesten. Felületes információk alapján indultam el, hogy megtalálhassam a helyszínt, és bassza meg, túl sokszor tévedtem el ahhoz, hogy arra büszke legyek. Minden egyes infómorzsa újra és újra lejátszódott a fejembe, hogy melyik háznál merre kell fordulni, merre kell menni mennyit és ismét fordulás, mikor végre feltűnt előttem az épület. Szinte már belé robbantam, de mindhiába, amikor a nővérek és gyógyítók úgy szaladtak el mellettem, mintha ott sem lennék. Én! Feltudod ezt fogni? Én sem.
Szóval mindennek ellenére, a megnyugvással a lelkemben, hogy legalább a rohadt ispotályt megtaláltam indultam el megkeresni. Hogy lehetséges az, hogy itt mindenki rohan mindenhova? Háromszor kaptam el három különböző ápolónőt, hogy segítsenek már, de mindegyik egy nem tudommal, egy nem tud segítenivel lerázott, és tovább szaladt. Akkor az anyátokat, de tényleg! Fogyó türelmem kellős közepére tör be egy törékenyebb lány, akit egy hosszú folyosó közepén kapok el. Összerezzen karom alatt, érzem, ahogy bőre remeg meg, miközben hatalmas, barna tekintetét emeli rám. Ajkai elnyílnak egymástól, nekem meg felső ajkam rándul meg akaratlan, ahogy az undor is kiül arcomra. - Szeretném megtudni merre van Helvey Belián Balázs - elengedem karját, amikor már biztos vagyok abban, hogy ő már nem fog lerázni és elfutni mellettem valami borzalmas indokkal, amitől a kedvem sem éppen a vidám felé hág. Fürkésző tekintetem vizslatja a lány arcát, várom a választ, de semmi nem történik, az a csoda, hogy a nyála nem folyt még ki. - A kurva életbe bele, hol van Helvey Belián?! - hangom csattan vissza a falakról, többen is felénk fordulnak, most már nem is olyan sietős, ugye? Ilyenkor bezzeg mindenki tud rám figyelni, és felfogni a kérdést, amit ordítozok nekik. Türelmemet vesztve lépek el a lánytól, hogy akkor folytatom egymagam a keresést, ha ő már ennyire haszontalan, amikor egy szikár férfi lép elém. Fáradt kékjeimet emelem rá.
- Nem ajánlott a látogatása a fiatalembernek. Pihennie kell - értetlen nézek a férfira, majd hangosan tör ki belőlem a nevetés, mielőtt válaszolnék. - Márpedig én most fogom látni! - elmélyült hangom teljesen máshogy cseng, mint amit eddig megszokhattak tőlem. A barnaszemű lány tér magához a bambulásból, kezének mozgását figyelem, és szinte mutatóujját még nem is nyújtotta ki, már kecsesen kerülöm ki a férfit és őt is, majd lépek be az egyik ajtón. Szinte már túl sok ágy mellett megyek el, amikor kékjeim végre megakadnak rajta.
- Belián - lehelem nevét, a megkönnyebbüléstől csuklanak össze térdeim majdnem. Kikerekedett szemeit meglátván termek mellette rögtön, kezét fogom sajátjaim közé. - Itt vagyok. Nincs semmi baj - óvatosan hajolok le, homlokából simítom hátra tincseit, hogy óvatos csókot lehelhessek rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Az aggodalmat váltotta fel pillanatokra a mérhetetlen düh. Számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen helyen ennyire haszontalan legyen mindenki, még egy kérdés erejéig is. De nem menekülök. Ahogy lassan megnyugszom és meglátom az ágyban feküdni, összetörve, bekötözve, fáradtan és elesetten, ismét visszatér az aggodalom marcangoló érzése a szívembe, a testembe egyaránt. Testemből válik ki a lelkem, ahogy végig mérem pillanatok alatt a helyzetet. Gondolkodás nélkül termek ott, hogyha máshogy nem is, akkor a jelenlétemmel tudjam segíteni az egészet, és tudom, Merlinre, mennyire tudom, hogyha a véla kell, akkor megkapja. Ha vágyja a vélát, aki segíthet neki, akkor tálcán nyújtom neki csak azért, hogy elvegyem a lelkének és testének is fájdalmát, ha szükséges, akkor örökre. Mert képes lennék mostantól életem végéig nyitva hagyni a kapukat, hogy a véla legyek, hogyha ezzel megkönnyítem neki az egészet. Mindent meg szeretnék neki könnyíteni, miközben kezét szorongatom, lágyan csókolom meg homlokát, és létezem mellette. Mert egyelőre nincs más dolgom, mint csak létezni csupán. Érzem, ahogy visszahúzódik a csóktól, lehetek önző, lehet ez csak magam miatt kell, de akkor is homlokán hagyom, majd távolodom el tőle és ülök le a székre, ami ágya mellett van. A riadtság veszik ki tekintetéből, ahogy lassan realizálja a külvilágot, a valóságot magát, mosolyogva és türelmesen, megnyugtató kisugárzással várom, ahogy megtörténik. Lepillantok kezére, amely karomra szorít rá, óvatosan rázom meg fejemet, kezemmel nyomom vissza az ágyra. Meg ne próbálja.
Ráncolom szemöldökömet, miközben körbepillantok a kórteremben vizet keresve. Vagy bármi ihatót. Nagyot szusszanok. - Pillanat és jövök - simítom meg utoljára kézfejét, majd felállok és indulok el ismét kifelé. A kezdetleges kedvességemnek nyoma sincs, amint valaki elsuhanna előttem kapom el karját és közlöm mit szeretnék. A lány bólint, majd eltűnik a látóteremből, így megkönnyebbülve sétálok vissza Beliánhoz. Ismét a székre ülök, kezét zárom az enyémek közé, kékjeimben csillog az őszinte aggodalom egyfolytában.
- Mindjárt jönnek - már mindenki tudja, hogy micsoda. Az egész iskola előtt vallott színt az Edictum, hogy Helvey Belián vérfarkas. Ehhez a számhoz nekem nem volt közöm, nem tudtam semmiről, amíg a sugdolózások, a rám vetett csodálattal teli pillantásokba sajnálat kezdett vegyülni. Végül megtudtam és hitetlen álltam az egész előtt. Megtámadták. Megvédte. Megsérült. A félelem ütötte fel fejét bennem azonnal, térdem rogyott meg a hír feldolgozása után közvetlen, a falnak támaszkodva ült ki minden arcomra. Féltem. Félek, hogy elveszítem. Erősebben szorítok rá kezére, míg az egyikkel elengedem, hogy arcára simítsam azt. - Azt hittem, elvesztelek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Ahogy a kérdés lobban fel bennem ismét, sötétül el tekintetem, miközben visszatérek hozzá, s mellételepszem. Minden szavam őszinte és igaz, valóban szörnyűségek keringtek a fejemben, ahogy előadták mi történt, ahogy megtudtam az egészet, és bár nem látok a takaró alá, de nincs is rá szükségem. Él. Ennél fontosabb nincs, csak egyszerűen érdekelne, hogy mégis milyen áron és kiért? Ki volt az, akiért ezt megérte bevállalni, ki volt az, akiért ekkora kockázatot vállalt, és aki miatt - közvetetten ugyan -, de idekerült? Érdekel, tudni akarom, és meg is fogom tudni, mert ebből nem engedek, de úgy érzem, ennek nem itt van most a helye. Igyekszem visszanyerni mimikám fölött az uralmat, de talán így is sokkal tovább árnyalta sötétség kékjeimet, mint kellett volna. Lehet mindketten jobban járnánk, ha nem tudnám meg. Lehet nincs szükségem arra, hogy tudjam, mert a kényelmetlen érzés kerít hatalmába ismét. Féltékeny lennék, amiért megmentette? Elképzelhető. Mert mégis miért tette? Miért nem értem? Miért nem velem?
Egy vérszegény mosolyt küldök felé a kérdésre, csak megrázom a fejemet lehunyt szemekkel. Nem itt van ennek az ideje. Felül kell kerekednem az érzelmeimen, elhatározni magam, és örülni annak, amiért van lehetőségem megfogni a kezét, látni az arcát és élvezni a hangját, ami fáradtságról árulkodik, de legyen így. Napokat eltöltök mellette, amíg képes lesz kijönni innen, amíg azt nem mondják, hogy minden rendben és távozhat. Itt leszek vele, mellette, mert itt akarok lenni. Hiszen életben van, a történet kissé túlzóan drámai előadásának ellenére.
- Nem szeretnék ilyen szerencsét - arcára vezetem tekintetem, ahogy feljajdul. Aggodalom csillan bennük, lankadni sem akar, hiába a megnyugtatónak szánt szavak. Nekem kellene hasonlóakat mondanom, nem igaz? Nekem kellene megnyugtatnom őt. - Maradok is, ameddig szükséges. Nélküled sehova nem megyek innen, nem számít mikor jön el annak a napja, hogy kiengedjenek - végre őszinte mosoly kerül fel ajkaimra, ahogy beledől tenyerembe. Hüvelykujjammal simogatom fel s le arcát, mosolyogva, amiért itt van.
- Amennyit elmondtak - ingatom fejemet kicsit előre-hátra, mielőtt folytatnám. - Vérfarkas támadott meg egy lányt, akit megmentettél. Túlélte - halvány, mégis büszke mosolyt küldök neki. Lehetek bármennyire féltékeny, zavarhat bármennyire a tény, attól még megmentette azt a lányt, amire igenis illik büszkének lenni. Óvatosan szorítok rá ujjaira, kissé felemelkedve a székről hajolok hozzá közelebb, hogy ajkaiba suttoghassam szavaimat. - Hős vagy - lehelek lágy csókot végül azokra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudom mit kellene mondanom vagy tennem. Gondolatok ezrei cikáznak a fejemben összefüggéstelenül. Egyszer a féltékenység erősödik fel bennem olyan szintre, hogy azonnal megkeresném a lányt, akiért ezt tette, a következő pillanatban pedig az aggodalom marcangoló érzése kerít hatalmába, és semmi más nem számít, csak annyi, hogy jól legyen. Ne csak a teste, a lelke is. Ugyanazt a Beliánt szeretném visszakapni, aki előtte volt. Nem vagyok hajlandó elfogadni annak a lehetőségét, hogy esetleg megváltozik a történtek hatására. Tudni akarom, hogy minden ugyanolyan marad. Hogy szavaimtól és olykor-olykor, amikor észreveszi, akkor pillantásomtól jön zavarba bárhol és bármikor. Vajon egy ilyen erőteljes érzelmi hullámvasút és megerőltető fizikai megterhelés után, valóban lehet minden ugyanolyan? Ha ugyanazt a mosolyt, őszinte tekintetet látom majd, mögötte is megmarad minden? Rengeteg kérdés, ami ismét csak odavezet vissza, hogy egy idegenért képes lett volna feláldozni magát. Önző módon hagyott itt volna engem, mit sem törődve azzal, hogy én mit szeretnék, vagy nekem mi lenne a jó. Mégis miért nem törődött vele? Könnyedén sétált bele a helyzetbe, hogy ugyan végül győztesen jöjjön ki belőle, de mégis ott volt a halovány esélye annak, hogy soha többet nem sétál. Sehova. Nemhogy a karjaimba. Azzal kellene foglalkoznom, hogy de most itt van, igaz? Miért sérelmezem azt ennyire, ami már megtörtént, miért érdekel ennyire? Mert nem értem tette. Nyomós érv ez eléggé, senki nem róhatja fel nekem a kétségeimet, mikor így és ilyen módon kitárulkoztam Belián előtt, aki képes lett volna feláldozni magát egy idegenért. Én meg...?
- Nem maradsz egyedül. Nem leszel egyedül - mert nincs itt az ideje a rohamaimnak a fejemben. Le kell őket győznöm, koncentrálni a fontosra és a jóra, hogy ne emészthessen fel az, ami már megtörtént, s amin aligha tudnék változtatni már. Szaggatottan szívom be a levegőt, ugyanolyan szaggatottan engedem ki, mielőtt ránéznék.
- Hé... - lágyul el rögtön tekintetem. Arcára simítom másik kezemet is, kissé feljebb emelkedvén simítom végig hüvelykujjammal szemének környékét. Töretlen mosolygok rá, bátorítóan igyekszem simítani végig a puha bőrfelületet, hogy érezze ujjaimon keresztül a támogatást, amit nyújtani tudok és szeretnék is neki. Motyogását és hitetlen szavait szakítom meg a lágy csókkal, amit neki címzek, mert egyszerűen muszáj éreznem a puha ajkakat a sajátjaimon. Muszáj éreznem őt. Kezének engedelmeskedve hajolok közelebb, egyik kezemet veszem el arcáról, hogy párnáján támaszkodhassak meg, így viszonozva azt a csókot is, amelyet ő kezdeményez. Somolyogva, elégedetten szusszanva egy aprót, lehunyt szemekkel válok el tőle végül.
- Semmit nem csesztél el - döntöm homlokomat óvatosan az övének. - Csússz arrébb - suttogom ajkaiba szavaimat, csak remélhetem, hogy képes pár centit odébb csúszni, hogy kényelmesen befekhessek mellé és csak öleljem magamhoz. Erre van szüksége.
Erre van szükségem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Kérdéseire rebben meg a szemöldököm. Lesütöm tekintetem, mintha nem tudnám mi a helyes válasz erre. Pedig tudom, és rá kellene vágnom azonnal is azt, de képtelen vagyok rá. Szomorkásan mosolyodom el, mert a gondolatok újra és újra lepörögnek agyamban, amiken rohadtul túl kellene lendülnöm. A féltékenység egy borzasztóan gusztustalan érzés, mégis érzem, és éppen itt és most. Ennél aljasabb aligha van, mégsem tudok ellene mit tenni, egyszerűen érzem, ahogy csak belegondolok abba, hogy egy idegenért majdnem meghalt. Egy idegenért képes lett volna meghalni, mert benne volt a pakliban. Simán elsülhetett volna ez az egész rosszul, én meg ülnék malmozva, hogy az egyetlen személyt, aki önzetlenül volt képes szeretni, elvesztettem. Egyik napról a másikra, hiszen előző nap még nevetve váltunk el egymástól, olyan ígéretekkel, hogy pár nap múlva találkozunk. Végül is, nem nyúltunk mellé, itt ülök mellette az ispotályban, látom is, találkoztunk is, érezhetem is. Mégsem elég ahhoz, hogy a kellemetlenség legyen kiirtva belőlem. Végül szinte már láthatatlanul megrázom a fejem, mielőtt elvesznék a csókba, és arcának puha érintésébe. Ebbe sűrítek bele mindent, amit mondani akarok neki, amiről szeretném, ha tudna, de képtelen vagyok kimondani. Nem itt és nem most, de egyszer bizonyosan képes leszek rá.
Kérésemnek megfelelően csúszik arrébb, azzal a lendülettel huppanok fel az ágyra, lerúgom lábamról cipőimet, majd kényelmesen elhelyezkedem mellette. Karomat csúsztatom tarkója alá, azt visszahajlítva kezdek el zavartalanul játszani egy tincsével, miközben hallgatom minden szavát. - Valami mindig van - nevetek fel halkan, mert igaza van. Bassza meg, valami mindig történik, és elképzelése sincs mennyire, amíg vissza nem tér az iskolába. Ott kezdődik csak igazán a megpróbáltatás, amin segítenem kell tovább lépni. Mindenki tudja, hogy vérfarkas, és ezt a tényt, ha az ember akarja sem tudja figyelmen kívül hagyni. Túl meglepő, túl sok, túl hihetetlen.
- Azért ne túlozz - nevetek fel ismét halkan, fejemet oldalra fordítva lehelek lágy csókot halántékára. Ajkaimat felejtem ott, ahogy megszólal, várom a folytatását, ami nem érkezik, így lehunyom szemeimet, kissé ráncolom szemöldökömet, végül eltávolodok tőle. - Ne is folytasd - búgom szavaimat halántékának címezve, miközben tudom, hogy ezen árnyoldalak csak neki jelentenek ekkora dolgot, engem pedig hidegen hagynak. Legalábbis ezen részei, mert túltéve magam azon, hogy kiért és miért tette, az a fontos, hogy karjaim között tarthatom. Nagyjából egészben. - Nem érdekel semmilyen árnyoldal Belián, örülök, hogy itt vagy, hogy beszélsz hozzám, hogy érezhetlek - ennyinek elégnek kell lennie. Még akkor is, ha nekem is lenne bőven mit mesélnem az árnyoldalakról.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Valahogy úgy voltam az egésszel, amikor hivatalos lett, hogy minden sokkal nyugodtabb és egyszerűbb lesz mellette. Egy ideig tényleg így volt, attól elvonatkoztatva, hogy hajlamos nagyon túlbonyolítani a dolgokat, olyanokat is, amik egyszerűek, mint a faék, de még olyankor is aranyos volt. Ő volt az én cuki farkasom, aki mindazok ellenére, hogy havonta egyszer változik át fenevaddá, egy légynek sem tudna ártani. Elképzelésem sem volt arról, hiszen mugli és vérfarkas, hogy bármi olyasmi történhet, ami nekem nem tetszik, ami esetleg odáig fajul, hogy ispotályba kell eljönnöm meglátogatni, hogy a saját szememmel bizonyosodhassak meg arról, jól van. A pletykák szerint is túlélte, de mit érdekelnek engem azok, amikor róla van szó, és ha nem látom, ha nem érzem, akkor minden szó hiábavaló, mert elveszik az éterben és értelme sincs. Látnom kellett, és most itt vagyok. Helyezkedem az ágyban, hogy közel érezhessen magához, hogy én közel érezzem magamhoz, hogy átölelhessen, hogy átölelhessem. Mert megteszem, szinte már azonnal, ahogy feje hanyatlik vissza a párnára.
- Az, hogy ismét fejjel rohantál a falnak és az ispotályba kell jönnöm azért, hogy lássalak - szemtelen mosoly bujkál ajkam szegletében, kékjeim játékosan csillannak meg felé, miközben kissé oldalra fordítom fejemet, hogy lenézhessek rá. Ugyanolyan mosollyal kulcsolom ujjaimat az övéire, élvezem lágy cirógatását a pólón keresztül, hosszabban hunyom le szemeimet, ahogy fejemet fordítom a plafon felé megint. Szélesen elmosolyodom a megjegyzésére, aprót rázok fejemen, mert van egy olyan érzésem, hogy esélytelen, hogy bármit is lenyomjak a torkán, bármennyire is szeretném. Szusszanva nyitom ki pilláimat, és kezdem el a plafont szuggerálni, miközben beszél. Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam éppen a megvilágosodás fázisában van a történtekkel kapcsolatban, hangja mindent elárul. Egy jól elkapott hangleejtés, egy elharapott mondat, és látatlanban beszélgetünk.
- Nyugodj meg - simítom a barna tincsekre tenyeremet, miközben ő éppen vállamba temeti arcát. Lassú, elnyújtott mozdulatokkal kezdem el simogatni fejét, ahogy felé fordítom fejemet és puha csókot nyomok feje tetejére. - Túlélte, és ennél többet se te, se ő nem kívánhatnátok. Megmentetted őt, élhet tovább, ahogy eddig tette, és ezt neked köszönheti - szavaimat mormogom tincsei közé, miközben folyamatosan simogatom azokat. - Csodát tenni senki nem tud, szóval mielőtt még nagyon belelendülnél az önmarcangolásba, fejezd is be - kisebb küzdés után simítom arcára kezemet, hogy fejét felemelve nézhessek a szemébe. - Ígérd meg, hogy nem fogod magad emészteni - kékjeimben komolyság csillan, miközben pillantásába fúrom sajátomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

Nem tudom mit mondhatnék még. Minden szó olyan feleslegesnek tűnik jelenleg, hogy érdemtelenek arra is, egyáltalán megfogalmazódjanak bennem. Mégis megteszik, mert valamiért belém van kódolva, hogy segítsek neki. Még ha nem is tudok, mert ilyenkor a szavaknak már mi értelmük van? Onthatom magamból a feleslegesebbnél feleslegesebb szavakat, csak azért, hogy megnyugtassam a lelkét, de meddig? Ideig-óráig lehet működőképes maximum, de utána? Ismét levegőért kapkodva ül fel az ágyon, mert rosszat álmodott? Mert visszaálmodta a történteket. Az álmaiban nem lehetek ott. A fejében nem tudok megnyugtató szavakat duruzsolni, hogy minden rendben lesz, és mellette vagyok, ameddig csak szüksége van rám. Kellenek a szavak, mégsem érzem őket helyénvalónak, de ebben a helyzetben vajon elég lenne annyi tényleg, hogy csak mellette vagyok? Csak ölelem magamhoz, mintha évek óta nem láttam volna, de a szívemet markoló kellemetlen érzés még így sem akar enyhülni. Borzalmas vagyok.
- Állandóan fejjel rohansz olyan helyzetekbe, amikbe nem kellene - hangom kissé talán türelmetlenebbül csattan, mint kellene neki. Alsó ajkamba harapva fojtom vissza a többit, ami ki akarna törni, végül csak fejemet oldalra fordítva csókolok hajába óvatosan. Nem itt és most van az ideje annak, hogy mint valami gyermeket dorgáljam meg a tetteiért, azért, mert nem gondolkodott, mielőtt cselekedett volna. Valahol mélyen megértem miért tette, s megmerem kockáztatni, hogy fordított esetben esetleg én is ezt tettem volna, csak talán kicsit nagyobb tétovázással, hiszen... ha - fordított helyzet van - én elmegyek, neki ki marad? Ostoba kérdés, valószínűleg sokkal több mindenki, mint nekem maradna, így ez is értelmét vesztette. Ha ő elmegy, nekem ki marad? Nem érem be annyival, amit Ombozi tud adni, mert nekem több kell. Sokkal több, én magát a lényét akarom magaménak tudni, ahogy Beliánnál. Tudná bárki is pótolni azt, amit ő ad nekem nap, mint nap? Elképzelhetetlen.
- Nem mondom, hogy örülök annak, hogy idejutottál - hunyom le szemeimet, miközben fejemet hajtom a párnára. - De az mindenképpen dicséretreméltó, hogy megtetted a nőért, túl is éltétek mindketten. Ami nekem a legfontosabb, hogy te túlélted. Büszke vagyok rád, Belián - szívemet markoló kellemetlen érzés enyhülése csal mosolyt arcomra. Valóban büszke vagyok, amiért volt bátorsága megtenni, és bár gondolkodás nélkül, de akkor is odaállt és megmentett valakit. - Már feleslegesen emészted magad. Megtörtént - óvatosan vonom meg vállaimat. Kinyitom pilláimat, a plafon szuggerálva eresztek ki egy reszketeg sóhajt. - Pihenj. Itt leszek, amikor felébredsz - tarkója alatt pihenő kezemmel cirógatom meg lágyan arcát, miközben fejemet fordítom felé, ajkaimon egy könnyed mosollyal. Mert itt leszek, ameddig kell.