Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Andrej szaktársa igencsak kellemes figura, nem panaszkodhat, ha arról van szó, hogy úgymond mellé pakolták be, miszerint dugják össze a fejüket. Neki kicsit még szüksége van egy kalauzra, bár szerencsére nem erőltettek eddig semmit rá és még senki nem értette félre, hogy ő nem nem akar, nem tud sok dolgot. Nincs is ezzel gond, ha le van adva a drót a speciális igényekről meg minden, vagy épp csak susmogás, bár ezt annyira nem szereti. Azt sem, ha róla beszélnek, de úgy néz ki, elkerülhetetlen. Ez még a jobbik, a kellemetlen téma még talán annyira nem nyilvánvaló, ha mégis, akkor nem lesz őszinte a mosolya. Nagyon nem. DE eddig nem kellett aggódnia. Vagy már a franc se tudja, hogy mennyire. Még nem sikítottak és futottak el előle az alsóévesek, az már egy jó jel? Nézték egyszer tanárnak is, ami annyira aranyos, hogy az emlékén is mosolyog és amúgy nem, mert mindig rájön, hogy mennyire megy az idő és mennyit dobott ki az ablakon belőle. Mindegy is.
Most azonban ilyenekre nincs idő. A kis tanulmányi dolgait pakolgatja a táskájába, majdnem Petinek érzi magát az iskola előtt és még énekelni is támad kedve, de nem teszi. A lényegi dolog úgyis a srácnál van, ő él a kastélyban, nem lenne egyszerű mindig becipelni a faluból, főleg úgy, hogy ő legtöbbször az órák után a pizzázóba megy a műszakjáért, az otthonában kevesebb időt tölt, és akkor sem azt vizsgálja, amit kellene, vagy ha tanul is, néha belealszik. Meg kell még szoknia az időbeosztást és a teendőket, lévén, hogy évekig csak a saját kínjában fürdött és máshogy kellett boldogulnia, most meg így és még szokatlan. Egyre jobban bírja, szokja az alvási metódusokat és mindig csak akkor nehéz, ha jön a rossz időszak. Most viszont a jó periódusban mozog, kicsit jó is így, hogy erre időzítették, hogy leüljenek és átvegyék a dolgokat. Eredetileg az üvegházat akarta, de hát oda elvileg nem szabad – ha már valakit elkapott onnan és le is tolta érte -, így maradt ez. Nincs olyan rossz idő, meg biztos van rá mágia, neki meg egy vastag pulcsi a kabát alatt, bár sosem volt nagyon fázós, így... gond nincs. Igazít egyet a kósza tincsein, majd kimenetel a lakhoz, amely már elsőnek is tetszett neki, már-már azon volt, hogy menten elkéri a kulcsot és ő ideköltözik, de a vadőrnek biztosan nem hiányzik egy kolonc a nyakára, meg amúgy sem nagyon jár erdőt két lábon, így megint csak a lelkesedés. És most vár, leül egy rönkre és ha már a kutya sincs erre, hát rágyújt. Ezt nem tudja megszokni, hogy még egy kijelölt hely sincs és bújnia kell, mintha az anyja haragjától kéne tartania, így meg most aztán ronda bűnözővé válik. Hát ez van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Mert ő meg a szavai. Végtére is, kimondta, ezek után meg nincs mese, az ő lelki becsülete olyan, amely nem enged sumákolást, bár annak idején könnyebb volt elengedni és mást tenni, mára azonban már bőven más és ha már itt van, akkor... nem az, hogy legyen értelme, hanem legalább egy embernek okoz nyugalmat, egész megéri. Meg ott a jelvénye is, elvileg mindenkit figyelnie kell, annyi szeme azonban nincs és nem is kívánja, így marad meg abban, hogy figyel mindenre, meg rá is, próbálkozik, aztán majd lesz belőle valami. Eddig minden nyugalmas.
Viszont, nem ártana arra is, amely miatt itt van. Még a végén annyit korzózik, hogy aztán a tanulmányait dobhatja a kukába és akkor már végképp azt mondhatja, hogy örök vesztes és idióta, a harmadik alkalmat bukná, így totál hivatalos. Az meg nem tenne jót amúgy is hullámzó kedvének és persze a lelkének sem. Így talán lazítani kéne és tanulni. Mégse viszi rá a lélek, ugyanúgy jár egyet, mielőtt visszamenne a faluba és láss csodát, megint beleütközik abba, amelyről nemrég szó volt. Hogy ő a jó őrző-védő. Már-már nevetnie kell, és a sors iróniája a könyvtár, ahova betér. Pedig nem követte, csak állt és végignézte. Végtére is, nem ártalmas hely, mostanság alapból többet jár ide és tanul, újabban megint elővette a mágiatörténelmes, sőt, még egy alapkönyvet is átnyálazott arról, egyáltalán mi és hogyan működik, csak belezavarodott. Nehéz hely ez.
Apró biccentéssel köszönt a könyvtáros felé, majd már lépdel is a polcok felé. Legyen akkor valami új is és régi is, kettőt kerül ujjai köré, bájitalok és növények, kéz a kézben, magának kedvez, bár mindkettővel foglalkozik, előbbivel nem oly hivatalosan, de erről sem kell senkinek tudnia, miért ül be azon órákra. A helyválasztás már viszont direkt, lepakolva foglal helyet és lapozza fel a bájitalos kötetet, sőt, még füzetet is tol mellé, jegyzetelni, mert az sosem árt. Ki akarja élesben próbálni, bár gyakorlatra még nem mászott be, ütközik az alappal, de... megoldja. Elvileg nem kell hozzá a spiritusz, szóval neki is menni fog. Az viszont biztos, hogy a szabad ég alatt fogja művelni és akkor nem ég le semmi.
Néha felpillant, a sorok gyűlnek, aztán a figyelme is osztódik vele együtt. Elmerül végül, így azt nem észleli, hogy a lány mozdul, ha most kimenne, csak pislogna, hogy mikor tette és milyen gyorsan. Azt viszont már nagyon is érzékeli, ahogy leülnek hozzá, így pillant fel rá és találja szembe magát pont azzal az arccal, amelyet jól ismer, de egy szót se nagyon váltottak. Talán a zavart pislogás is ennek az oka, a kérdés viszont megakasztja végleg. Saját nyálát nyeli fére, miközben köhög, és hátradőlve csap saját mellkasára.
- Hogy mi? - perverz. A könyvekre tekint, azokban semmi olyan, aztán rá. Ó, most van lebukott, vagy... Bakker. Kínos vigyort ejt, de ezzel biztos csak ront, szóval marad az ártatlan kék íriszek.
- Nem értem a kérdésed, őszintén.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Komolyan szerzett egy kantáros nadrágot, mert újabban talán nem normális és feszegeti a saját határait. Persze, nem ebben akar villogni, használt holmi, kicsit kopott, de a célnak tökéletes. Ebbe bújik bele, alatta egy megviselt póló, aminek már mindegy. Lassan a legtöbb pólójának amúgy is mindegy, ez tény, ideje lenne majd elmerészkedni vásárolni is, de arra se ideje, se kedve, ha lennének olyan lány ismerősei, akiknek szólhatna, legalább elvihetné magával, hogy valaki kettejük közül élvezze az üzleteket. Tornacipőt húz a lábára, kusza tincseit egy baseball sapka alá rejti, aminek sildjét hátra forgatja, mintha menő akarna lenni. Aztán tükörbe néz és akkorát röhög, hogy belezeng az egész ház. Már csak a lapát hiányzik a kezéből, egy kőműves actimel a mellkasán lévő zsebből és kész is a magyar álom. Tessék, vigyétek. Előbb kifejeli hozzá még pár fogát is.
Rötyögve indul meg, kisurran a házból, mert másnak nem akar olyan röhögőgörcsöt, mint magának. Zsebébe végül telefont tömködött, füléből zsinór lóg ki, már most egy muzsikát hallgat, miközben tart a pizzéria felé. Hogy ott miféle katasztrófa ment végbe, azt nem tudja, de segített összesöpörni múltkor, épp elég is volt. Szerencsétlen hely, meg tulaj meg bárki. Ezt senkinek sem kívánná, bár ő semmit sem, szóval érdemtelen ezen gondolkodni akármeddig is. Út közben tolja el a kötelező koporsószögét, bent azért már sok lenne, ő nem tud olyan menő buborékot, amiben a füstfelhő senki nem zavar és mivel illedelmes, rágót is töm utána a szájába. Igazi lesz a kép lassan, megint rátör a röhögés, de mint valami veszett farsang, úgy élvezi. Hamar oda is ér, nem tér ki italboltba, se kajáért, a bőséges reggelit már magába lapátolta és nincs gond, most hangulatát sem húzza semmi, arról is le van a gond.
Mikor beér, kihúzza a füleseket, hogy halljon és körbetekint az egybegyűlteken. Oké, a dresscode-ot csak ő tolta túl, tény, ő nem is tud könnyedén megszabadulni semmi folttól, szóval, elnézhető.
- Hali főnök, meg mindenki – int egyet, arcán vidám mosollyal. Hát, vannak páran, ezt nem gondolta. Semmit sem. Valahogy fejében az volt, hogy azok lesznek, akik eleve itt dolgoznak, de aztán... ezek szerint mégsem. Nem baj, hát megoldja. Nagy gyerek már.
Csendben hallgatja Bánki monológját, a létra környékén, mert azt már kinézte magának, hogy kelleni fog. Oké, annak már örül, hogy manuális minden, bár szépérzéke neki nagyon minimális, igen, ha rajta múlna, minden lenne egy színű, fehér, vagy valami hasonló, így akár még jó az is, ha másokra hagyatkozik.
- Ugyan, szívünk-lelkünk eddig benne, most is úgy lesz. Hát hajrá akkor... - bólint egyet, felveszi az eszközöket, a védőcuccot nem, mert arra emlékszik, egyszer vett olyat fel és meg akart fulladni. Amúgy is azért jött ilyen toprongyosba, szóval mindegy is. Ecsetet, hengert is fog, no meg a létrát, amivel a magasabb pontokat fogja elérni. Ekkora magasság nem gáz, még a végén kiderül, hogy szakmát tévesztett, nem az eszéből kellene élnie, hanem a kezéből. Festéket is szerez, nem, nem fehér, valami zöldes árnyalat, de abból hatezer van, nem is akarja kibogarászni, melyik árnyalat. Körbetekint, végül odasétál a lány mellé, aki már bele is kezdett.
- Szia, Laura. Elférek itt én is? - őt legalább ismeri, így könnyebben csapódik mellé, nem mintha zavarni akarna, vagy amúgy bármi mást. Fél fülébe dugja vissza a muzsikát és kezd bele ő is a mázolásba, ha nem küldik messzebbre, oké, ez nem olyan egyszerű, mint hitte, de egy két vonás és már jobb is. Körbenéz, ki merre és mit és dönt, ő tényleg marad az egyszerű vonalnál, más nem alapoz csak, a többi meg majd szépít.
- Nem tudod amúgy, mi történt? - kíváncsiskodik, hátha a másikhoz több ért el, mint hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Talán még mindig nem érti, de most már jól kifejtette, így nem tettetheti magát végképp süketnek és ostobának sem, aki nem ért magyarul sem. Jobb lenne most erre kenni, de hát, nem. Te jó ég. Egyszerre rökönyödik meg a kérdésen és kezdene el nevetni a dolgon, mert valljuk be, ezt eddig nemigen kapta meg. Ennyire agresszor feje lenne, vagy valami más? Megtapogatja a saját arcát, annyira még kiált borotváért sem, hogy úgy nézzen ki, mint a rosszarcú kamionosok, akik pont az ilyen lányokra vadásznak, gátlástalanul. Ő meg nem is vadászik, kezét megereszti és aprót fúj.
- Egyik sem vagyok, erről megnyugtatlak. Persze, tudom, mint ezt mondja, de tényleg – tartja fel a kezeit, hogy tényleg, ő ártatlan és még a fejében sem fordult meg ilyesmi. Nyugodtan bele lehet túrni, bár fogalma sincs, az ilyenre mindenki képes vagy csak ritka, nem foglalkozott a dologgal még ha tudatán kívül már többet esett át rajta, mint fogászati kezelésen egész életében. És nincs sok ideje itt sem. Aztán kezeit leengedi, ismét, becsukja a könyveket, majd maximum hazaviszi és összekulcsolt ujjait a fedlapra helyezi. Figyel rá, mert így illik, nem azért mert... perverz.
- Hmm? - ráncolódik kissé a homloka, hogy most min is töri a fejét, de talán el kellene engednie. Meg innen kimenni, ez már így is tök kellemetlen és fura, kicsit idegesen jár a lába az asztal alatt, ő tök diszkréten akarta a dolgot Denis-nek intézni, ha már ígérte, de hát... elcseszte. Sosem csinált ilyet, benne volt a pakliban, remélte, kicsit később lepleződik le és lesz ideje értelmes indokot kitalálni az egészre, az igazságon kívül, mert az kész, csak nem mindig a legszebb. Hallani sem. Mindegy.
Bár aztán mire most bármit is mondhatna, megint beelőzi. Nagyokat pislog a kérdésre, aztán a másik mondatra is. Oké, oké, oké, lefújva. Nagyon másfelé csúszott el a dolog és lehet nem ez a jó irány. Egyik sem. Rázni kezdi a fejét, hátradől a széken.
- Jaj, jaj, félreértesz, nagyon félre – szusszan egyet és barátságos hangnemet meg arcot keres. Ezt tisztázni kell, mert nagyon félrement a dolog.
- Nagyon aranyos tőled, köszönöm. Elkísérlek én szívesen, csak nem randiként. Nem kívánok a bátyád ellensége lenni, túl közel van, hogy megfojtson egy ilyenért álmomban, meg amúgy is... - legyint. Persze, lehet ennek most egy része csak túlzás, lehet nem, de azt már most lefektette, ismeri, ismeri őt is, oké, ez lehet így baromi ijesztő. Pont úgy néz ki, mint aki stalkol.
- Bocsánat, ha ijesztőnek vagy tapadósnak tűntem. Csak néha akartam rád pillantani, hogy minden oké-e, szerintem te is tudod, kinek ígértem meg. De ha ez téged zavar, abbahagyom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Mondják hát, de azok olyanok is, ő meg nem, hát azért tényleg nem annyira katasztrófa, lehet, illene lecsippenteni már a hajából egy keveset és sűrűbben fogni a borotvát, de na. Nem veszélyes ez. Vagyis a helyzet de, ő meg nem.
- Aha. De nem, nem így. Nincs az iskolában – tudomása szerint, hiszen már nem ide jár. Múltkor is az iskola kapujában futottak össze, szóval, nem, nincs itt, még ha ennyire körbe is néz. Hozzá van közel, mint lakótárs, egy ajtó nem választ el attól senkit, ha idegben van és nyakat kell tekerni. Már csak saját tapasztalat, bár nem rúgott ajtót senkire, de képes lett volna rá annak idején. Így inkább tisztázni kezdi a saját dolgait, a helyzetét, úgy a legkönnyebb, ha kicsit kitálal és akkor már legalább a perverz része alól mentesül kicsit, vagy nagyon, ez a lány döntése. Lehet, mégis túl sokat mondott?
- Oooké – akad meg, lehet még kiegészítette volna, de nem, csendben marad és vár. Pislogva figyeli kicsit, ahogy vélhetően kicsit kusza szavait is kibogozza, lehet, hogy nem volt teljesen egyértelmű abban, amit akart mondani és ahogy, de mivel meglepte, megesik. Nem tudja eldönteni, hogy haragra, hisztire vagy épp megértésre számítson, így egy kicsit mindenből is felkészíti magát, lesz ami lesz alapon, úgy a könnyebb.
Mégsem.
- Elhalálozó? Ó jaj, erre semmi szükség nincs! Nem is az, hogy mit csinálsz, hanem hogy inkább... hogy vagy, meg ilyenek. Tudod, aggódik, mint minden testvér és nem, nem ve... Mi? - rökönyödik meg, ahogy elrugaszkodik szinte, át az asztalon, és mire kettőt szólhatna, a puha ajkakat érzi sajátján és már ott sincs. Mered rá, úgy, ahogy volt, a szék háttámlájának préselt háttal és őszintén, nem így gondolta volna, hogy annyi év után, majd pont ebben a helyzetben és pont ő fog az ajkaihoz érni. És basszus...
- Jó, ez... baromira meglepett – köhint egyet, nem hal bele, tény és amúgy is, ez inkább amolyan „csakazértis” dolog, a nők értik ezt, nagyon. Még valamikor a kréta korban, hasonlót átélt, csak hát... kicsit komolyabban beleélte magát. Az másik ember volt.
- Nem játszom ilyet, hé – kicsit talán még fel is háborodik. A tudat mellett, hogy ha belemegy, ha mondjuk akár egy igazi csókba is, mehet az utcára, de előtte még biztos felkoncolják. Nem, amúgy sem ilyen, de csak a gondolat. Már fut a hátán a (h)ideg.
- A műsort én kapnám, a fejemre. Ne, nem kéne. Amúgy is, nem ő vett rá, mint ahogy akartam mondani. Beszéltünk rólad és mivel én itt vagyok, felajánlottam. Mivel vele élek, kapóra jött. Neki is kényelmes, neked is, ennyi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Megérthető, fordított esetben lehet neki sem tetszene, de hát ahhoz már elég vén, hogy ne kelljen utána figyelő szemeket küldeni, most már hivatalosan sem, még ha azt a részét megszokta, sőt, be nem vallja, de kicsit még hiányolja is. Persze, menni kell néha, hogy merre és hogy áll, vagy épp a karkötőt, ha érdekel bárkit is, kezdi úgy érezni, hogy annyi év után meglazult a póráz és elengedték. Csak épp nem mindenbe lett bevezetve, így most aztán botladozik, de menetel. Valamerre. Kiderül, hogy hol lesz a vége és reméli, nem valami puha falú szobában.
De persze, a lánynak nem kellemes. Kinek lenne az. Nem botrányos, amit eddig látott, semmi olyat nem tesz, amit a korabeliek ne tennének, talán még kevesebbet is. Elvonatkoztat attól, hogy mit mondott még, hogy hogyan is van és amúgy is, úgy néz rá, mint bárki másra. Nincs tekintetében mély szomorúság, vagy akármi, tudja, nagyon jól tudja, mennyire zavaró, ha valaki úgy néz rá, mint aki már... mindegy.
Persze, azért van benne meglepettség, sőt, bőven, miután ajkaival is találkozik és most ezt a gondolatot kell megtanulni nagyon, nagyon mélyre ásni, mert Denis a fejébe lát és nem, nem akarja tudni, hogy friss lakótársa mit tenne, ha hazamegy, elkezd valamiről beszélni és közben ez bukkan fel a fejében, miközben amúgy totálisan úgy kezeli, hogy csak megtörtént. Nem néz ferde szemmel, nem néz sehogy, csak bambán. Majd sóhajt.
- Persze, már csak azért is megtetted, hogy felbosszantsd. Így nem ő halálozik el, hanem én – fájdalmas képet vág, talán reméli, hogy ha meghallgatja, vagy kinézi, hogy hogyan is történt, az enyhítő körülmény. Megrázza a fejét. Ő nem haragszik, nem szomorú, csak nehezen kezeli a helyzetet. Mint mindegyiket persze. Nem készült fel arra, hogy testvérek között áll, hogy egyre több arc kúszik be piciny életterébe. Semmire sem és egyelőre kényelmetlenül érzi magát. A széken is mocorog, feszeng, akaratlanul piszkálja a könyv borítóját. Most mit kéne tennie? Ebből kéne könyvet keresnie...
- Semmit – tér vissza a valóságba, hát akkor próbálkozik magától. Még barátságos arcot is varázsol, nem olyat, aki legszívesebben kifutna innen. - Nekem is van húgom, láttam, hogy aggódik, az ilyen apró dolog meg csak jó, nyugalmasabb. Nem besúgó vagyok, csak akkor terveztem szólni, ha valami gázos és én nem tudom megoldani. Minden más nem tartozik rám, hát tudom mi az a magánszféra – menti a menthetőt, kikerülve, hogy miket tud még, vagyis csak épp eleget és kész. Könnyebb így, talán kicsit megnyugszik, mert nem akarta felidegesíteni. Ehh. De nehéz ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Ott? Te ott? Minek? - lepődik meg. Nagyon. Ha megveszik, rohadtul ne legyen ott senki se, még az ellensége se, ha lenne. Nem. Fejét rázza. - Dehogy, senki. Csak valami ügyes... mit tudom én, vadász. És így a legjobb – ezzel ő pontot tesz a végére. Nem, azon a napon baromira nincs senki a közelében, erről tesz, ahogy tett és tenni fog mindig is. Nem is engedi tovább húzni, ha mégis úgy akarna tenni, kezét emeli, hogy elég és ne tovább. Amiben biztos, az az, hogy ez az ő dolga és oldja meg, ahogy kell. Ha egyszer szarul sül el a bájital, az meg... főleg. Bahh. Most ezen kattog és a végén még felhúzza magát, kellett ez neki mára? Nem. De már kihúzták belőle a lényeget, csalással, de ki és ezen már nem lehet változtatni. Nem tud kiszedni emlékeket és dolgokat senki fejéből, pedig... szívesen tenné. Talán most jobban, mint illene. Saját magából nem beszél próféta, de semmi más sem, csak a saját hülyesége, más szerencsére okosabb vagy tapasztaltabb, könnyebb hagyni, hogy beszéljen és érvényesüljön, ameddig ő hallgat, bólogat, vagy csak a saját nyelvét rágva emészti meg a hallottakat és oldja meg a maga módján. Ez bevett rendszer és tény, hogy eddig nem beszélgetett egy vendéggel sem többet, mint kellene, és most megint új helyzet, amit tudnia kellene, csak nem fog öt perc alatt, akkor sem, ha vért izzad. Szusszanva dől hátra inkább, biccent arra, hogy helyesel és hát igazat ad. Nem tud többet, nem is akar. De másnak is szar, lehet szar, még ha mindig a saját bajával törődik, akkor sem süket, bár könnyeket nem ejtett senkiért, még saját magáért sem, figyelve emelkedik meg a szemöldöke. Hogy eleve mik vannak és hogy mennyire lehet ezen még csavarni a szar felé. Szisszen egyet, a mondat utolsó tagjára főleg, tény, az élet semerre sem egyszerűbb, a baj könnyen jön. Azt is tudja, hogy ha nem szedték volna össze, talán ő is megrágott volna valaki mást és mivel ha ebbe nem kerül bele, nincs a bájital sem, akkor főleg. Kicsi a világ és erre sem egyszerűbb. Ezt is jó ha majd megtanulja.
- Hát... szurkolok, hogy ne és a kellemetlen körök is elmaradnak – a minisztérium nyomása szar dolog, még ha nem fenyegették őt, csak tanácsokat meg minden szutykot osztottak, akkor is, a tekintetek néha elegek voltak. Mert nem olyan kellemes ez, sem az, sem semmi, ahogy a majdnem gyilkosság sem. De nem ül fel a dologra, semmi köze hozzá és persze tudja, a kellemetlen emlékeket felhúzni nem az ő feladata, bár úgy érzi, mintha csak azt közölte volna, hogy el volt törve a karja és leverte a gipszes kezével a vázát. Fura. Az egész az, bár az is elég erős kijelentés, hogy van ilyen. Van csak... hát nem minden napos. Félszeg mosoly, erre ő már bőven nem tud mit mondani, nincs illedelmes szava. Ehh. Kicsit örül is, hogy saját magára terelődik a szó.
- Elkaptál, ha nem vagyok itt, akkor meg nem. Ehh. Amúgy ja, vágom, az első volt amit közöltek, hogy ez végleges. Van ilyen – lopja el a zárómondatot, mintha olyan fontos lenne, hogy így és lezárja egyáltalán. Semmi sem az, ameddig ki nem mondja.
- Mondanám, hogy én sem tudok sokat, de akkor hazudnék – von vállat, hiszen ez tény, akaratlanul tud többet és válik ezzel majd a válaszadóvá, már ha akarja, vagy épp nem, csak... megtörténik. Fogalma sincs, hiszen az előbbi is csak megtörtént és viselnie kell. Vagy nem. Elvégre, nem köteles semmire sem, szóval, probléma már nincs.
- Wales? Egy kicsit irigyellek – még ha amúgy nem is szeret utazni, meg hát, nem is teszi, meg... mindegy is. Wales-t is csak képekről látta, a világ nagy részét onnan látta, ez már csak olyan megszokott dolog. A környezetváltozás most is megvolt, nem panaszkodhat igazából, még ha amúgy meg is teszi kicsit. Csendben.
- Akkor csak nyaralni, vágom – bólint egyet, hát nem tudja, hogy mi lesz vagy épp mi nem. Azt már nem kell közölnie vele, amúgy is göngyölödik előre minden téma, lassan kapkodnia kell a fejét, nem szokott ilyesmihez, követni sem lesz képes lassan, jó, hát nem meglepő, hogy kettejük közül nem ő a beszédes. Harap is, rág is egyet, az asztalra könyökölve bólogat, hogy oké, ezzel a hasonlattal sokkal előrébb van, mint bármilyen magyarázattal írná körbe. Vagy könnyebb felfogni, miképp is működnek a dolgok. Vagy mi. Mindenre lesz vajon hülye hasonlata? Erre kíváncsi.
- Ööö oké – nem érti, mitől, de marasztalni bizonyára nem ő fogja, elvégre, nem is miatta jött. Nyel egy nagyot, hogy eltüntesse a falatot a szájából.
- Ez kicsit fenyegetően hangzik, de oké? - fogalma sincs, mennyire oké, hát talán mégse keresi meg? Ez elválik, tervei szerint nem változtat helyszínt, gyakorlatilag lehet egy ilyen szólás után illene elgondolkodnia, hogy... messzebb megy. Mindegy is. Elválik. Ereszt azért valami barátságosabb mosolyfélét, de hogy ez beleegyezés? Nehezen értelmezhető.
- Hello, hello – pillant utána, majd aztán visszanéz és elfogyasztja a megkezdett szeletet legalább. A többit majd elcsomagolja, van rá ideje, össze is pakolászik hamarost, hogy aztán a kis felkavarodott gondolataival szépen visszamásszon a műszakjába, ha még eddig nem lett kinézve, majd most. Remek. Fura ez a nap. Fura minden.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Az iskola kapuja

Ő nem vár senkire sem, így nem türelmetlen, elácsorog bármeddig igazából vagyis majd valamikor illene megindulni a dolgára is, de az annyira nincs időhöz kötve még, így nem toporog, ellenben a másiknak fontos lenne, de az időt és a lányt nem tudja megsürgetni, ha bemenne és megkeresné, hogy kitessékelje, az még kellemetlenebb lenne mindenkinek is. Szóval... ez van? Egyelőre eldumálnak, amivel gond sincs, szóval kivételesen nem menekül, újabb mérföldkő meg ilyesmi? Fogalma sincs, még a végén tényleg az lesz, hogy elmondhatja, van egy haverja. Vagy már mondhatja? Hogy megy ez amúgy? Vissza kéne emlékeznie. Lehet már benne van a dologban, csak nem veszi észre, meglehet. Manapság már minden.
- Ahh, ez nagyon kedves gesztus. Köszönöm – bólogat is mellé, meghatott arcot igyekszik vágni, de nevet ő is a végén, hát ha ő lenne az az erő, amely megsürgeti a tanulmányai elvégzésére, igen érdekes lenne, jó móka vagy... akármi. Abbahagyva a rötyögést, nagy levegőt vesz, oldala kicsit szúr, kellemes. Meg is masszírozza, miközben a másik rágyújt, elnéz a kijárat felé, mintha ritkulna tömeg kicsit, vagy csak eloszlott az, amelyik elsőként tört ki és azért látja ennyire gyérnek. Nem figyelt oda, már akkor sem, amikor még a tömeg része volt, ez ilyen. Mert mindig abban megbújni a legkényelmesebb, de a legjobb, ha a tömeg kicsi. Nagyon kicsi. Idekint meg egész kellemes.
- Nem tudom, az átlag életkor a mestertanoncok között nem épp velem egyezik meg, abból gondoltam. Ilyenkor általában jön az, hogy biztos sokat buktam. Ha nő lennék, legalább foghatnám zabigyerekre, de így... ehh – legyint nagyot, eddig még mondjuk nem volt konkrét kérdése arra, hogy miért csak most, akinek pedig volt, annak válaszolt, mert amúgy annak illendő volt elmondani mindent is, amit kellett. Ott nincs is kérdés, még nem hívták vissza, be, az irodába, hogy számoljon be. - Azt mondod senkit? Na majd meglátjuk – szerinte meg pont, hogy lesz, nem hozza azonban fel, nem akar még ennél is jobban paranoiásnak és aggodalmaskodó mocsoknak tűnni. Felőle aztán lehet bármi, nem mindenre kell válaszolnia, ugye? Csak a jó lelke...
- És tényleg jól hangzik, most mondd meg. Hát így már simán akarom. Ha nem is veszel el, a neved add már oda – cukkolja egy sort, egy kicsit, tény, bólogat is mellé, legyen szép neve, ha már élete kevésbé? Valami olyasmi. Vagy annyi sem. Mindegy. Jót mosolyog a dolgon, ez tény. - Na majd észben tartom, mennyire jó – pakolja el a dobozát és akkor csendben pöfékel az ég felé fújt füstfelhővel. Vannak esetek, amiket csak hagyni kell, hogy menjen, amire lehet nem is figyel, miközben történik. Majd később felfogja. Vagy nem. Kicsit még kavarcos, kicsit még zötyögős és olajozatlan. Még úgy érzi, hiába beszél a másikkal könnyedén, feszeng, valami módon nem engedi el és persze ez az ok saját maga. Ahogy kihajított egy egész társaságot annak idején, úgy zárta el a dolgokat magában és most nem tudja, hogy kell megint elővenni. Mennyire látszik vajon.
- A tömeg. Na meg én is. Ez majd elválik – engedi a dolgot, eddig is úgy van vele, hogy engedi és hagyja, hogy valami majd lesz, ha már belecsöppent. Tömeg, nem barátja és sosem akarja. A sok embert sem akarja többé. Keveset? Talán. Meglátja. Közben persze megérkezik, akit várt és így most már biztos, amit az elején próbált mondani; nincs semmi baj, csak lemaradt. Már jó, tényleg nem örült volna, ha más bizonyosodik be. Visszapillant Denis felé aztán, elmosolyodik. Aprót, de mosoly.
- Ugyan, semmiség. Nem az adósságért teszem – tényleg nem, és igazából nem is tudja, miért. De megteszi. Vagyis úgy van, hogy megpróbálja. Ebből lesz, ami lesz. - Huh. Oké, lakat marad a számon, rajtam nem múlik, hogy több rajongód legyen – nem tudja, ez mennyire igaz vagy épp az, hogy csak azt leplezze, hogy a rosszfiús külső ilyesmit takar. Nem az ő joga megítélni, a kinyújtott kezet elfogadva rázza meg azt, majd int utánuk és hagyja, hogy menjenek. Ő is megindul végül aztán, talán kicsit késik is, az órájára lesve realizálja ő is az időt. Hát, évek óta nem késett sehonnan, illik megejteni az elsőt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Lábait kényelmesen nyújtja előre, így, hogy nem mozog, már azért kicsit belecsíp a hideg és megborzong. Vagy talán nagyon elbambult, megesik, mintha képes lenne egy pillanatra kiüríteni a fejét teljesen, semmibe simítani és csak létezni. De amúgy nem, csak képzelődik, hogy menten lesz valami plusz, ha már itt van, akkor ragadjon már rá valami olyan is, amelytől különleges lehet. Jó vicc, nem fog azért tárgyakat mozgatni, mert amúgy marha szépen ki tudja ejteni az igét. Varázsige. Annyira abszurd már maga ez a szó, hogy nem volt képes eddig kimondani sem hangosan, használt rá ezer szinonimát már, ha létezik annyi egyáltalán, nem számolta. Abszurd, mert a mesekönyvbe illik, vagy valami fantasyba, amit akkor olvas az ember, ha nem akar valóságot. De nem, ez itt valódi dolog, igazi és történik is valami, ha kimondják. Jobban ijesztő, mint valami mese.
Nyújtózkodva hamuz egyet, nem néz órát, nem emlékszik időre sem, mit beszéltek meg, mármint, hogy mennyi fér bele, estig várjon, vagy csak fél órát? Ráérni ráér, ez a biztos. Olvashatna is akár addig, de annyira nem túlbuzgó, érti ő, hogy ezek fontosak, de sosem volt az élen, az átlag felett, valahogy ha most onnan kell merítenie, amit abbahagyott, ez jön elő. Másik meg a bizonyítási vágy, amely kapar és azt mondja, igenis, előre. Nem tudja, melyik lesz erősebb, most inkább hamuz még egyet, ücsörög, az erdő felé bámulva veszik el kicsit a gondolatokban, érti ő, hogy közel a természet, de a saját bajából kiindulva, kicsit akkor is veszélyesnek tartja. Nem tudja az indokokat, nem olvasta el az iskola történetét sem, de a logikája azt mondaná, ott vannak a vadak és kijöhetnek. Vagy nem? Erre is van valami? Nem tudja. Lépések. Ezt tudja. Persze nincs szuper hallása, így időben fordul meg.
És még az is, akire várt. Kész szerencse. A csikket ledobva tapossa el, mintha lebukott volna vagy valami, a füstöt is ellegyezi, inkább mert nem illik ebbe belemásznia, de ha meg akarja korholni, hát tessék. Tény, ezt a szabályt nagyon, de nagyon szabadon kezeli. Cipője sarkával temeti be a nyomot végül és feltápászkodik a rönkről. Kicsit elgémberedett, lábán nyújt egyet.
- Dehogy késtél, én voltam valószínűleg korai. Fene se tudja. Az király, remélem én is jó cuccokat hoztam el – néz a táska felé, majd a sajátjára, amely már jóval szerényebb méretekkel rendelkezik. Vagy elhagyott valamit, vagy tényleg a másik gondolt jóval szélesebb skálán. Fene viszi, megoldja így is.
- Ahm... értem én, azt hiszem. Szabad föld meg üvegház közötti izé, meg hogy reagál más növényekre. De lehet csak álmodtam – nem alszik órán, de van, amikor csak pislog, mivel neki nincs öt éves, vagy több tapasztalata, amit mások az órákon szereztek meg. Most nyeli befele, jól halad, csak... kicsit nyikorog. - Ja ebben biztos vagyok, hogy megoldjuk. Azt már ne kérdezd mire, csak azt tudom, hogy itt nő a fák tövében, és öhm... Hát lehet én csesztem el. Nem biztos, hogy csapatmunka kell, de mondtam, hogy nem értek pár dolgot, szerintem ezt úgy vette, hogy valaki kísérgessen, mert nem tudom megoldani. Vagy mi. Szóval, bocs ha kolonc leszek. Ovis megoldás, de segíted a mágiátlan szaktársad? - bár talán az pont nem kell hozzá, fene tudja, lehet valóban olyan ökör, hogy így és tök véletlen kért valamit? - Na mindegy. Egyelőre azt lessük meg, mennyire bírják a fagyot ezek a vackok, aztán ha túléli, talán még le is arathatjuk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Szuper! - lelkendezik egy sort, bár tény, talán amúgy sem mászott volna másfele, csak bedugaszolta volna a másik fülét is és akkor lehetne ecsetet meg vödröt dobálni hozzá, hogy ha azt akarják, figyeljen. Mert talán nem is a munka kapcsolja ki, hanem mint sokszor, a muzsika és elbújva egy-egy szövegkörnyezet világába, már egész jól elmulattatja magát. Vagy valami olyasmi. Ez legalább nem a nyomasztóbb lista, nem fog komor arcot vágva megállni és létezni. Reméli. Fogalma sincs. Dolgozni jött ide, hogy aztán dolgozhasson itt, micsoda láncolat, mint valami dominó, hogy aztán végül minden flottul dőlhessen.
- Ugye? Már első pillanatra én akartam lenni a létrás ember – nem tiltakozik, majdnem azt is mondja, ez a férfimunka, de hát akkor meg degradál mindenki mást, aki nem férfi és a jó lelke még mindig nem engedi, szóval lenyeli a szöveget és hátrafordulva kapja ki a muzsikát és figyel az instrukciókra. Ó bakker, és tényleg. Meglátszik, mennyi szobát festett le, csak mímeli itt a szakembert, közben meg aztán ha a nyári konyhát festette utolsónak, lehet nagyot mond. Röhög egy sort saját magán és leereszti az ecsetet, lepakolja a vödör szélére, hogy ne csöpögjön össze mindent.
- Annyi színt pakoltak ki, hogy az teljesen kiment a fejemből. Alapozni is kéne, tudtam, hogy valami hiányzik – tudta a fenéket és csípőre tett kézzel nézi a falat. Na ez szakemberes. Hümmögve fordul a lány felé, majd a falra és mire kettőt kérdezhetne, át is színezi, csak épp más módon. Jó, így könnyű, tény, és elismerően bólogat. Megtette volna ő szívesen, de nem tudja, így hagyatkozik másokra.
- Köszi, így nem kell lekaparnom – hálás pillantás, aztán kérdő, amikor ujját emeli fel. Persze, érthető, kell fehér is, de mordul egyet. Halkan. - Jaj, szólj csak, ne cipekedj ennyit – csóválja a fejét és veszi át az egyik vödör terhét, majd letéve, egyszerűbb megoldást keresve a hengerért nyúl, elvégre, eleve ezzel kellett volna. Belemeríti, a felesleget lehúzva róla pedig már fel és alá fut a falon, immáron a kért színt húzva rá. De figyel, egyelőre a füles csak lóg a nyakában.
- Ihhh. Ez nem hangzik kellemesnek. Még ha azt mondanám, régi a hely és nincs rá figyelve... - néz körbe, fel a plafonra, a potyogás pedig marhára alapos volt, szinte már-már ebben van művészet, nem abban, hogy ezt akármilyen színre mázolják. Visszadönti a fejét és miközben megmeríti a hengert, szemöldöke feljebb csusszan, szkeptikus pillantással hallgatja a lány szavait, mert hát, neki tény, hogy minden érdekes, no de ez? Nem tudja mérlegelni.
- Hmm... - kocogtatja meg a nyelet, amit a kezében fog és közben újra nekiáll folytatni a munkát. - Nem tudom, nem hiszem, hogy Arie keze lenne a dologban, vagy... bárkié. Nem tudom, az épület sem tűnik elátkozottnak meg úgy igazából, csak nem így tiltakozik maga a... pizzázó. Mármint, tök hülyeség. De azt hiszem, azért a véletlent ki lehet zárni, mert az nem létezik – húz még egy csíkot, fel és le, majd elmereng. Aztán ki tudja, errefelé minden más, ha valahol vakolat potyog, rossz az alap. Elengedi egyik kezével a nyelet és tenyerével a még csupasz felületre tapogat.
- Ebben sincs semmi fura. Csak fal – aztán egyelőre ennyit tud hozzátenni. Az biztos, hogy a főnöke feje jobban fáj emiatt, mint neki, így nem fogja hangosan odakurjantani, mi a frászkarika történt mégis, hátha okosabb. Közben nyílik az ajtó, érdekes szavak töltik be a pillanatnyi csendet. Öööö. Ha a nő körbenéz, ez értetlen arcot tuti talán. Az övét.
- Szép napot! Egy kicsit még nem, oda sem neki! - aztán igazából Bánki döntése, hogy kitessékeli, vagy befogja, ő csak köszönt, vissza is tér a falhoz. Lábakat a szájába, ezen röhög egy sort halkan, ha nem hallja, nem is hiszi el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Egy bűnbánó tekintet belefér a dologba, több nem is kell, hiszen nem fog már azon változtatni, hogy ő milyen is, a megszokások rabja, ez tény és azért na, nem egy zárda ez, mindenki és mindig meg fogja találni a kiskaput, az meg, hogy ebben nem is egyedüli, már meg sem említi magában, az lenne a meglepő, ha így lenne. De nem így van, szerencsére. Mindegy is. Hamar túllép ezen, főképp, hogy szóba sem hozza, így már mehet tovább minden, a téma is és a lényeg is, amely miatt kihúzták magukat idáig. Kezeit átdörzsölve hallgatja a srácot, annyira bambult eddig, hogy kicsit el is gémberedett a hidegtől, mindenesetre, túléli, nem kell attól aggódnia, hogy menten az ujjvesztés fenyegeti. A másikra pillant, apró, megkönnyebbült szusszanás, hogy a memóriával nincs sok gondja, működik, még ha most gondolatai, figyelme sok helyre ágazik. Menni fog ez, úgy érzi.
- Ahh király – bólint egy aprót mellé. - Ugyan, nekem? Rohadt könnyű lekötni az érdeklődésem, mert hát... tudod, az újszülöttnek minden új, bár azért nem mondom azt, hogy semmit sem láttam, hallottam eddig, de na. Érdekes lesz, meg muszáj is, ha már ebből akarok vizsgázni meg ööö valami papírt szerezni, ilyenek. Szóval annak kell lennie – persze, sosem lesz minden az, mindegy milyen szakon, milyen iskolában, a száraz és unalmas tananyagot nem tudja kikerülni senki sem, itt sem, viszont ki tudja, lehet még azt is sikerült majd érdekesnek találnia, még ha a stréber kategóriából mégis kiesik. Mindennek van határa. Ez itt még egész egészséges, volt már hasonló csoportos munka az eddig általa ismert oktatási rendszerben is, az már más tészta, hogy ő az, aki a legjobban más ebben az egyenletben és a társaságból kicsit még mindig kiveszi magát. Örül, hogy a csapatos megáll kettőben, de mégsem mondja ki, kicsit furának hangzana, még azt hinné, mást várt és most csak hagyja, hogy itt legyen.
- Miért lennél az? - kapja fel a fejét arra, ahogy kirobban belőle. Nem úgy mondta, mint aki meg van sértve, csak közölte. Ó, a legutolsó dolog az, hogy ő a mágia miatt siránkozik. Néha persze tesz rá egy lapáttal, teszi a fejét, de nem, egyik sem komoly. Még mindig nem fáj neki. - Dehogy érzem, majd megoldom a magam módján, ha meg nem, akkor így jártam. Már a beiratkozásnál vállaltam, hogy erre valaki felkapja a fejét, van, aki nem – von vállat, elmondták neki akkor, hogy mi van, most meg ő, továbbiakban nincs probléma. Persze, mások is máshogy élik meg az ő „hiányosságát”, van aki nem érti, van, aki ezért merésznek és bátornak tartja (jó vicc) és van, aki sajnálja kicsit. Amit nem szeret. - Nem érezteti, szerintem csak félreértette, hogy le vagyok maradva kicsit, mindegy már. Nekem így is jó, ha ketten valamit, de ha neked dolgod van, maximum a jegyzeteid nézem át – benne van ő mindenben, abban is, hogy barátkozik és hogy utána lépked. Miért ilyen vörös? Zavarba hozta ezzel? Szégyen? Na ezeket nem akarja, kicsit el is húzza a száját, megcsóválja a fejét.
- Ne kapj azért agyvérzést – bök az arca felé, de vigyorog is, ne érezze, hogy neki most kellemetlen a légkör. Körbepillant, lenne pár kérdése, leginkább a növényhatározás. Be kell vallania, hogy bemagol ő bármit, ha nem jól ismeri fel, vagy sehogy sem, közönséges gazt is mágikus növénynek néz és a többi. De egyelőre nem ezt hozza fel, hanem felkapja magában az utolsó mondatot. Szemöldöke megemelkedik, szíve kicsit hevesebben ver. Pletyka, oké, csak nem mindegy, miről. Jaj, csak azt ne...
- Rólam? És mégis mit? - mert tényleg érdekli, addig nem is tér a tananyagra. Csak mondja is el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Legszívesebben most leejtené a fejét, homlokkal lefelé és kicsit megkocogtatná az asztal lapját. Nem, nem a lány miatt, hanem inkább saját maga, hogy eltolta a dolgot és persze, hogy most emiatt alakul ki minden baj. Azt pontosan nem tudja, mikkel és hogyan küzd, csak azt, hogy baj van, így fogalma sincs, hogy a méreg nem csak a szépségének árt és talán most még jobb is, ha jajveszékelne, még rontana a helyzeten, ennél jobban. Az meg a másik, hogy elintézett egy kiadós veszekedést is, a csók már csak a meggy a hab tetején, lehet, most kellene szünetet kérnie és elvonulnia cigit venni – úgy két hétre. De minden helyett csak egy nagyot sóhajt, akkorát, amekkorát az orvosnál is kell, oké, nincs semmi veszve, meg kell tanulnia kommunikálni, rendesen kimondani a gondolatait, nem olyan nagy dolog ez. Vagy de? Fogalma sincs. A fejét csóválja meg, az asztal lapján kopog kicsit ujjaival. Hogyan tudná lenyugtatni? Jó, ha testvéri viszály van, abba neki nincs beleszólása, de nem úgy tűnt neki abból a rövid ismertetőből, hogy ilyesmi fenyegette eddig őket. De tény, nem ismer mindent.
- Dehogy szükséges az, nyugodj meg kérlek – olaj a tűzre, mert aztán ez benne van a top tíz „ki ne mondd, ha valaki ideges” szövegei között, de ő barátságos mosolyt is villant felé, mintha ez számítana valamit. Gyilkosságot nem akar, még ha most tényleg csak az ideg mondatja ezt vele. Biztos.
- Azért ezt nem mondanám. Vannak nála sokkal rosszabbak – könyököl az asztalra. Hogy ő mennyire jó védőügyvéd, azt senki nem tudja, maga sem. - Vele élek, amúgy. Ha rá akart volna venni, már lett volna ideje zsarolni. De nem, nem tette. Szóval... felesleges ezen vitázni. Még mindig az én döntésem volt ez – nem tudja, mennyire ragadt meg az benne, hogy saját útját járja, amely a másiknak kedvező. Ennyi az, ami ideköti. Meg a rokonság. Hát komolyan. Mindig ilyen nehéz volt a lányokkal? Tényleg elfelejtette.
- Elfogadta a felajánlásomat. Ez bűn? Kérem a bilincset – megint mosolyog, halkan nevet, szinte alig tör ki belőle hang. - Gondolom csak a fiúnak, neked nem jár olyan. Nézd, figyelj kérlek. Nem azt mondtam, hogy minden lépésed figyelve van. Felőlem azzal csókolózol, akivel szeretnél, majd ha hazaviszed mondjuk, az már ott más tészta, de nem a kém vagyok, aki még fotóz is, meg ilyenek. Hjaj... már nem tudom jobban körbeírni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

- Áucs, hát azt nem hagyhatom. Bár az ecset még a jobbik eset, az nem fáj – kivéve, ha valaki fejére esik, de részletkérdés, ez nem olyan magas létra, vagy épp állványzat, ahonnan ténylegesen fájdalmas még lenézni is. Ezt a festegetést már jobban közelebb érzi magához, mint bármi mást, így aztán bátrabb is, mint akármiben, mondjuk az iskola falai között. Ott még néha mindig olyan, mintha minden nap elfelejtené, milyen is.
- Ó, az esetek nagy részében igen, mert már van alatta mire festeni. De ez a csupasz vakolat, amely átüt általában, így alapozni kell. Csak megzavarodtam és nem vettem észre. Itt amit évek alatt felkentek, mind lemászott, van ilyen. Mármint, lehet rétegezni, a filmekben amikor a gyilkos házakba költöznek, mindig pucérra kaparják a falakat. Tuti mert nagyobb zajjal jár, na mindegy – legyint egyet a kis utalásra, bár nem tudja, tapéta biztos nem volt, azt kész öröm lehetne letépkedni, a koleszban volt annak idején fehér, amely alatt meg valami ősrégi meszelés maradványa pihent, de amíg nem pergett le – vagy nem tépték le ugye – nem volt vele gond. Legalább időt is spóroltak.
- Ahh, megtisztelő volt ezt látni akkor, köszönöm – biccent felé, ha már ő nem tud olyat, sem könnyű megoldást. Legalább akkor az eszét tudja, tudná, de az apró malőr után majd előbb gondolkodik. Kicsit meglepte a tömeg, egyszerű ez, de mivel nem kell egymás nyakán állni még jó is. A főnök és a többiek elvannak egymással, ők is, mindenki a maga módján, ami még jó is, mert vezet valamire. Nem kell kupaktanács, az instrukció elég volt, megelőzte azt, hogy duplán dolgozzanak. Már csak azt kell elérni, hogy a fal ne dobja le magáról, a festést újfent, akár azért, mert nem tetszik neki az, hogy ennyien és ennyifélét akarnak. Most már simán el tudja képzelni.
- Azért mégis kéne valami egységes. Mármint, színekre. Oké, most fehér, de aztán... hmm. Na mindegy, nem nekem kell eldönteni, az én agyam túl egyszerű ehhez – legyezi el a dolgot végül, inkább tér át a vödrökre, a cipekedésre és a munka tényleges részére. Mert aztán a végén annyit beszél, hogy amellett, miszerint megint meglepi magát, nem lesz semmiből sem semmi. Lepakolva kezd bele, majd megáll és a lányra pillant.
- Igazából nem feltétlen. Alapozunk, tehát nyugodtan te is csinálhatod így, megmutatom, ha szeretnéd. Hamarabb terítjük be a falat és akkor mindketten ecsetezhetünk. Az alját kell majd a szegélynél, meg odafent, amit nem ér el szépen a henger. És akkor mindenkinek jut ebből is, abból is – meg mert felesleges lenne, ha fent, vagy lent pepecsel, akkor még a festék is rácsepeg, egyszerűbb, ha előbb letolják a kellemes részét, miközben elméteket szőnek. Ez valahol mókás, de valahol komolyan gondolja. Eddig csak elméletben tapasztalta a mágusvilágot, vagy abban se, mióta itt él és több minden történik vele, élesben, a saját bőrén és a tapasztalatlan elme gyárt mindent, amire nincs kész válasza.
- A kastély is fura hely és akkor az albérletednek is. Az enyémnek nem volt, igyekeztek úgy csinálni, hogy semmi ne üssön el egy pesti albérlet szintjétől, még ha nem is kedvelték a dolgot. Most még nem beszélt vissza a kávéfőző, de ki tudja. Nem tudom, hogy egy épületnek lehetnek-e „érzései” vagy épp csak azért fura, mert a sok mágia után átveszi azt, mint mi grillezéskor a füstszagot szóval... passz. Ne haragudj, nincsenek logikus válaszaim a mágiára, még csak most szokom – olyan infó ez, mintha azt mondaná, most tanul gitározni, nézze el, ha mellépenget. Közben leken még egy részt, épp merít, amikor a nő is megjelenik, a kérdésre azonban fejet ráz.
- Nem, amíg tart ez, nem nyitunk ki, elvégre, ki akar festékszagban enni – neki mondjuk tetszik, mint a benziné vagy épp a kámforos kenőcsé, de ez a saját kinkje. Az érkezőkből kettő lesz, sebaj, sebaj, még a végén hamarabb végeznek, ő meg, ha már a főnök épp leült enni, ami rá is fér, mert pocsékul nyúzott a képe és legalább hölgyekkel teszi, így arrafelé nem zavarog. Az érkezők felé fordul.
- Huh, hát sziasztok amúgy. Pizza helyett ma ez van terítéken, szóval... - vakarja meg a fejét, a figyelem irányulása nehezebb, mint hinné. Megigazgatja sapkáját, a nő magabiztosabb, hát ez már jó jel.
- Dehogy zavarsz, dehogy. Odaadom a létrámat, itt is van – nem az övé csak idehozta, ő a hengerrel majd felér a tetejéig, egy székre állva neki már a plafon is menni fog. Csak vigye, a többi eszköz meg még ott hever érintetlen. Aztán csak leesik neki, hogy saját háztársaihoz beszél. Kínos.
- Te pedig ühm. A mellettünk lévő falat? Amikor összeérünk, majd kitaláljuk mi merre – nem akar dirigálni, már így is szorosabban szorongatja a henger nyelét, mint kellene. Hahó, valaki nagyhangú? Vagy valami. Elfordulva szusszan egyet és a lányra pillant, felüdüléssel zökken ki. Zene? Ó, tényleg!
- Jó kérdés, nem is figyeltem – akasztja ki a zsinórt, és belehallgat. - Áhh, ősrégi darab. Heath of the moment. Asia, ha mondd valamit – húzza ki a kantárból, ahova akasztotta, így a zsinór hosszú, ha akarja, nyugodtan hallgasson csak bele, ha érdeklődik, a zenét szereti megosztani, még ha érdekes az ízlése és mindenhonnan válogat. Közben folytatja tovább a munkát, bár ég a füle, nem baj, megérti, ha lecseszi Bánki, mert rendezkedik, csak segíteni akart, mert tanácstalan álltak csak ott. Oké, lehet nem olyan megszokott dolog erre festegetni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

Somolyog egy sort a dologra, azért a gyakorlatban nem nézné meg a dolgot, de tény, át tudja érezni. Amikor séta közben a semmiben botlik meg, vagy megfejel mindent, vannak ezek a napok, amikor csak dögleni kellene, lehetőleg a földön, mert annál lejjebb nem lehet esni, csak épp az élet akkor kívánja meg, hogy fontos dolog legyen, vagy bármi más, így... marad az, hogy csak fogat lehet szívni a végére és tűrni a legrosszabbat is.
- Ahm, a legtöbb horror egy rohadt klisé. Amiben ház van, majd mind így kezdődik. Van egy ház, benne éltek régen, csúnya halál és vagy nem tudják, vagy pont tudják és odaköltöznek. Azzal kezdődik, hogy felújítanak és jön a baj – von vállat, sok ilyet sütöttek már el a filmes világban, hol jól, hol rosszul, ő meg sok filmezős estén van túl a múltból vagy épp a jelenből, ahol ezekbe belefuthatott. Gonosz ház, elátkozott, meg ilyenek, lehet sorolni, mibe futnak bele olykor, de úgy tűnik, a lány nemigen néz ilyenek, megérti, mert sok lány nem is bírja ezeket, csak jó alkalom a pasihoz bújni meg minden, szóval nem kezd bele részletekbe, nehogy aztán hazamenve keresse a jeleket, mennyire akarja a lakása megölni meg ilyenek. Errefelé igen jól neveltek a házak, nem hallott ilyesmiről.
- Az macerásabb, inkább szakembernek való. Ha rosszul kevered ki a ragasztót, vagy nem jót veszel, bla, bla. Meg az nem bírja annyira a hőt, meg a tömeget, egy idő után lepereg. A festés, ha vigyázva van rá és nem gondolja úgy a fal, hogy ledobja, tovább megmarad. Nem ragasztottam még tapétát, de hallottam a szomszédot anno, amikor csinálta, és a kocsit szégyellte volna magát mellette, mennyire nem tetszett neki – meg így olcsóbb is. Festék, eszközök és jó napot a világnak. Lehet már eleve voltak eszközök, csak tisztítva lettek, a többi meg adott. Tapéta. Tény, hogy sokkal szebb hatásokat el lehet érni vele, de ő meg pasi, nem flancol ilyenekkel, hogy az északi fal domború, a déli fal csíkos, a színekkel sem, hogy burgundivörös meg ibolyalila. Bah. Francnak.
- Van itt sok minden, szerintem nem tudja, milyen legyen, ezért bízta ránk. Hátha modern művészek vagyunk, bár ha eladnak vásznak pár pacával, én idefestem a mesterművem – csak a kutya nem fogja megvenni, nem úgy, mint azt a rohadt banánt a falról. Oké, zárkózik ő mindig a világ híreihez, a neten lehetett mindig szörfözni anonim, de ez... na ez kiakasztja. Egy banánt. Hova fejlődik a világ? Ha valaki legközelebb taknyos zsepit dob le a padlóra, szobor lesz belőle? Ehh.
- Na hát nekem a több zöld is zöld lesz amúgy, szóval... de ahogy látom, a bugyirózsaszínt kihagyta a vásárból, legalább azt kizárta – röhög egy sort, mert na, nem teázó ez meg ilyenek, szóval, mindennek is van határa. Bólint egyet, ha kell, meg is mutatja, hogyan csinálja, hogy ne csöpögjön, ne legyen fura, de az sem baj, ha hézagos, majd kitapasztalja és átmegy rajta még egyszer. Nem olyan nehéz, csak annak tűnik.
- Aaah! Hogy mondják ezt... Vintage! Az. Nem az én világom, de aranyos lehet – mert ő inkább az egyszerű és a modern, kellemes és hasznos, egy ilyen helyen a nagyi házában érezné magát, ahol várja a sütiszagot és a tipikus nagyis illatokat, meg a macskát az asztalon, a horgolt terítőt a tv tetején. Na ez nem ő, de érti, milyen a hely.
- Nem, nem ott. Dolgozni jöttem ide előbb, aztán tanulni, szóval nem változtattam. Könnyebb így – mert nem kell kerülőt tennie és mert, bár azt nem mondja ki hangosan, nem tudna ennyi ember közelében élni és a kórsága is diszkréciót kíván, amit négy falnak kelljen csak viselni. Jobb ez így.
- Hú ez nagyon ezoterikus. Bár tény, hogy vitatkoznak a brit tudósok, mennyi érzelmük van az ilyen dolgoknak, én mégis a mágiára adom a voksom. Izgalmas dolog – meg ijesztő. Egy ház, aminek tudata van, egy eszköz ami visszaszól, olyanok, amiket ugye eddig filmekbe képzelt bele, nem a valóságba. - Uhm, igen. Én mugli vagyok, nincs semmi mágiám – vakarja meg a tarkóját, bár még mindig nem szégyelli, de tudja, mi jön utána. A kérdés, hogy mit keres itt. Ebbe „zavar” bele az érkezők és komolyan, hálát ad kicsit, legalább kitalál egy olyan választ, ami nem ijesztő. Feléjük is néz, addig pihenteti a rácson a hengerét és bólogat.
- Nem muszáj ecset, haladhat azzal amivel neki gyorsabb. De igen, akkor ő létrázzon – ha már szeretne és engedi is, ha netán a nő el is akarja azonnal kezdeni, engedi, a háztársára koncentrál aztán. Kicsit volt sok csak a figyelem, hamar túllendül rajta. Szerencsére, mert nem nagy a tömeg.
- Jó dolog ez is, majd jöhetsz ide mindenkivel, hogy na, ez a te kezed munkája – az is valami, nem? Vagy csak neki esik jól, mindenki más szóval... A zene kérdésre fordul vissza, engedi a zsinórt, majd visszaveszi, a zsebébe tömi, most nem kell, hallani kell, így ki is kapcsolja.
- Igen, mindig kapcsolok, ha csinálok kaját, takarítok, ilyenek. Nem szeretem a csendet – és mégis, de az, ha közben zene szól, nem zavarja. Mintha mindig kívánna háttérzenét az élethez, meg így jobban telik az idő. Míg egyedül volt ez, az olvasás és más dolgot meneteltették előre az időt, a teljes csendben elveszett és a rossz dolgok jöttek. Így meg jobb. - Nem, nem. De hallgatok mindent is, épp milyen a kedvem – nem válogat, van minden néha, meg is lepődnének egyesek. Nem veszi most elő, az ecsetelés felé pillant, mint valami szaki. Vagy annak nézik? Jaj, pedig nem.
- Persze, hogy jó. Lényeg, hogy ne maradjon csupasz rész, erre még úgy is jön szín – bólogat, leken még egy részt közben, egész jól haladnak, így majd együtt fejezik be a másik falat is, vagy az összeset, bánja fene, hogy diskurál a főnökség, majd eldolgoznak helyettük ők. Nincs ezzel baja.
- Igen, itt. Én már egy ideje, még az előző főnökkel kezdtem, szóval ez amolyan házi – nevet, mert úgy tűnhet, mintha ezzel akarna teperni, vagy épp rájuk lett kényszerítve, pedig nem. Nem is jött el mindenki, szóval... Nem mintha ezzel ő ítélkezik vagy valami, csak csendben jegyezte meg.  Oldalra lépked, ahogy halad, vagy épp mustrálja, hogy hagyott ki egy sávot, de az alapok készülnek. Szóval, minden tökéletes eddig.
- Nincs rossz neki, a benzinnek se, amikor valaki füvet nyír, akkor meg főleg. Máskor meg kifutok a világból, mint a körömlakk szag, vagy az a nagyon, nagyon édes parfüm, ami már olyan, hogy harapni lehetne – fintorog is egy sort, buszokon érezte anno, bármin, ami tömeg volt és ehh. Errefelé még nem, talán erre nincsenek ilyen ízlések.
- Na és te? Mesélj bármit nyugodtan, nem kell kukának lenned közben – néz háztársa felé, mert ő már kezd kicsit sokat beszélni és frusztrálja. Fura ez, még mindig.

//isten a tanúm, hogy nem akartam ilyen hosszút. sorry

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Az órájára néz és feltápászkodva csukja be a jegyzeteit, hogy lepakolva kiropogtassa elgémberedett tagjait. Órák után nem ment haza és műszakot is cseréltetett – ezt mondjuk akkor, amikor kiderült, mire is kell ma az a szabad óra –, maradt hát és kicsit tanult, úgy sem árt, olyan sebesen közeleg az év vége, hogy menten fejgörcsöt is kap a gondolattól, de most mindent elhesseget, mert kell a tiszta tudat. Még a bálon akadt egy kis incidens, „kicsi”, amelytől Mihail kiakadt, jogosan persze és szinte már rögtön utána, vagy még közben döntött arról, hogy ez nem marad annyiban. A szigor az szigor, ha mindenki kénye-kedvére kilépegethet a felelősségek alól, akkor elég hamar anarchia lenne, dőlne össze minden és aztán mehetne a levesbe, amiért dolgoztak. Ő is szívta a fogát, mert nem tetszett neki, hogy maradnia kellett, pultoskodni, amikor ment volna már rég a dolgára, sétára és haza. Jó, talán ez a plusz munka kellett, hogy... de akkor is, nem volt tervben és lefáradt még jobban, mint hitte. Egy kicsit. A kanapén felkelve sem érzett több erőt akkor, mint most arra, ami vár rá. Mélyet sóhajt. Az egy dolog, hogy le akarja tolni a két jómadarat, de hogy ebbe belevette őt is... Akkor persze nem tiltakozott, úgy mondott igent, mintha csak lágy selyem lett volna a kérés és imádta, ahogy végigsimította, könnyen jött az ígéret, ott lesz hát és mindent megtesz, ami csak tőle telik. Most meg itt van, egyedül és nem érti, minek kell oda, csak nem fognak a másiknak értelmetlen rébuszokban beszélni, nincs is köze hozzá. Megint fura dolgot érez, fura az egész, de megint elengedi. Felesleges. Szusszan egyet. Azt tudja, hogy arra kérte Mihail-t, hogy lehetőleg ne nyírja ki őket, kicsit se, akkor lesz ő is boldog és azok is, meg persze ne is rúgja ki páros lábbal a párost, biztos volt oka annak, hogy ezt lépték meg, hogy elmentek minden szó nélkül, meg minden. Legyen esélyük védőbeszédre, ohh, akkor ő maga lenne az ügyvéd? Mind a két félnek, kábé. Fogalma sincs, kiket kellene „képviselnie” közben, szóval, majd közben alakul. Reméli, nem fog elborulni az egész... Mély levegő.
Hamar odaér, elvégre ő körmölte le a leveleket, amiket kiküldött, Mihail meg diktált, bár érzése szerint jó sok ronda dolgot is beleírt, ő meg maradt a hivatalosabb formánál, mindenkinek jobb így. Elindul hát, nem kellene, hogy most meg ő késsen, és még végül hármat tolnak le kettő helyett. Na nem, volt valami a dühös tekintetben, amitől a hideg rázta és nem, nem akarja látni.
Hamar odaérve nyit be, rögtön ki is szúrja őket. Remek. Akkor senki sincs elkésve, időben vannak. Belépve csukja be az ajtót és áll meg, először Márk, majd Karola felé pillant. Hú, mint akik kivégzésre jöttek, komolyan. Siralomház.
- Sziasztok. Nem mondom, hogy örülök, hogy eljöttetek, de... remélem hamar lerendeződik minden és mehettek is a dolgotokra – szabadkozik ő a másik helyett, akkor ő lesz a jó zsaru ebben a felállásban. Elpillant az ajtó felé, majd kihúz egy széket és leül ő is rá. Ha valaki bejönne, az most ki lesz innen küldve. Ez most az ő helyük.
- Ne aggódjatok, nem lesz vészes – reméli. Annyira. Fogalma sincs, csak feszültséget old. Igen, a magáét is, mert sose csinált ilyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Az ő belépője persze, hogy nem ijesztő, nem neki kell itt ma csúnyán néznie és nem is tervezi, így már jó, hogy mind a ketten köszöntek. Nem akarta, hogy őt is ítésznek ítéljék meg, nem kell itt keresztet vetni sem, de ha őszinte lehet, nem venne rá mérget, hogy Mihail is megmarad a békéjében. Vagy, hogy jó lesz. Persze, ez nem a való világ, ez egy iskolai, iskolai feladatottak, de egy szoktatás is, amikor majd a főnök elé kell állni, aki talán ugyanekkora hévvel csesz le bárkit, fele ekkora hibáért, szóval... Egy aranyos lépcsőfok, csak senki nem kívánta a háta közepére sem. Mindegy. Le fog menni és kész. Legalább is, ő így gondolja.
- Megvagyok, köszi. És ti? Lementek az ünnepek, jöhet a móka – ez alatt a tanulást érti, meg ha már csevegnek, akkor is oldódik a feszültség, nem? Ő alapvetően olyan volt, aki locsogott, ha úgy adta a szituáció, most is mondhatni, csak kevesebb ilyen éri, vagy más felállásban zavarodik bele a dolgokba, lényegtelen, megint megtanult beszélni, még ha furcsa is. Azért még inkább fejben él és működik, most viszont figyelmét rajtuk tartja, nem lepi meg, hogy Márknak semmi kedve kommunikálni és inkább olvas. Na igen.
- Nem, de nem lesz annyir... - azzal megakad, mert nyílik az ajtó és már fordul is oda. Nem kiküldeni való tanuló érkezik, hanem akit vártak és se szó, se beszéd dobja fel magát egy asztalra. Kicsit meglepve pislog rá, vonásai feszültek, nem nyugodt most sem, de nem rosszabb, mint mikor a levelet diktálta, vagy épp azt, hogy ő akar egy ilyet. Szusszanva csóvál fejet, megint megvan a kedve itt lenni és nem kérdezni, hogy minek vonta bele, így tovább ücsörög a széken, mindenkit lát onnan, ez a lényeg.
- Hé, finomabban is lehet mondani – rázza a fejét, hát persze, rögtön a hangsúly is olyan, amitől őt is a hideg rázza, és a saját, előbbi mondata is rémesen halkan csúszott ki. Nem ijedt meg, inkább nem akarja, hogy ebben a kedveskékbe ő is beletartozzon. Mindegy. Fura. Karola kezd elsőnek, nem is túl bőszen. Szegény, berezelt, nem csoda, így nyitni és a tudat is, bár neki még mindig fogalma sincs, mi történt ott és hogyan, csak a következmények. Abból is majdnem lett egy harc, mert bebizonyította, hogy amennyire nem iszik, úgy kiszolgálni sem tud, az, hogy főiskolán mit és hogyan ittak, a valóságtól rohadt messze áll. Erre hasznos volt, bizonyára mixeri pályafutása be is fejeződött, csak kellemesebben, mint nekik. Márk válasza már szélesebb és erre az ő szemöldöke is magasabbra csúszik. Felé is fordul, de ő nem vádol, egyszerű kérdő tekintete van, miközben keresi magának az emléket arról, mit és hol kellett volna találnia.
- Én értem, hogy rosszul lett, erre tippeltem én is – fordítja fejét Mihail felé, mert valóban, mielőtt kiakadt, ezzel védte őket, de hát... semmit sem ért el vele. - Nem láttam, biztos amikor valaki matatott leverte, meg hát, tudod mit ér egy üzenet... Semmit. De a közelben voltunk nagyjából, kajabáltál volna oda, így is futott utánatok szóval... - von vállat végül, neki mindegy, ő csak érdeklődött, meg tipikusan utólag könnyű kigondolni választ adott. - Hát, most már mindegy, én részemről ennyi volt az értetlenkedés – hallgat el, így sem tudja, eddig mit tartott vissza, míg beszélt. Végül pillant felé, hogy erre hogyan reagál. Talán tekintete kér csak annyit, hogy ne húzza fel magát. Megint.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Igen, szebben. Bár látja a tekintetben, hogy jobb, ha kussolt volna, de azért is kimondta és csak pirinyót szeppen meg a tekintetére. Karola aggódik, Márk higgadt semmis egyelőre a szemében, ő meg ül és nézi őket, mint tökéletes kívülálló és mégse. Elvégre, neki is be kellett ugrania, amit nem akart, mert láthatóan nem ment neki, fogalma se volt, hogy kell és mit keverni, de nem, ő nem haragszik. Elfáradt aznap, nagyon, voltak dolgok amiket utána mégis megtett, lényegében a bál facsarta ki mégis. Mindegy. Ő nem vádaskodni jött ide, talán érzik is. Mindhárman.
Felszólalna, talán reagálna a kettejük mondókájára még, de Mihail mozdul és hagyja, elvégre, ezt neki kell levezényelnie mégis. Lemászik a padról, nem is figyelt arra, milyen apró mozzanatot tett előtte és hátradől, tök kényelmesen el fog az egész közben ücsörögni, már-már szinte kívánkozik, hogy elvegye a könyvet és ameddig neki ebben nincs szerepe, addig lefoglalja magát, de már az első mondat után kikerekedik a szeme. Hogy mi? Jól hall? Szinte lassított felvételben fordul feje és lénye Mihail felé, szája kicsit elnyílik a meglepettségtől, mert ha a többieket nem, őt ez most kicsit... hogy is mondva, letaglózza. Már-már csak azért, mert a srác mindig arra hivatkozott, mit nem ért és mi a fura, szavai pedig törtek voltak, esetlenek, most pedig... csak úgy gördülnek ki belőle, szépen, összeszedetten és... Lehetne mérges, hogy eddig akkor miért nem így csinálta és az akar lenni, de nem tud. Elnyomja más, hogy most a meglepődöttség, vagy az a fura kis zizzenés, amelyet mindig érezve követte a DÖK tagjai közé, fogalma sincs. Mégis, mintha mormogna kicsit a háttérben és mégsem.
- Hát ezt most mindenki érti. Ilyet... te így... - kicsit hebeg és rohadt halkan jegyzi meg magának, majd sóhajt. Ezek után arról a részről neki már nem lesz szerepe, hogy ez most csalódott volt vagy nyugodt, hogy „pihenhet”, fejtse meg aki hallja. A szék támláján támaszkodik meg, onnan figyeli tovább a szőke elnököt, majd a kettőt, a kitekintett kis mosolyra pedig megint rájön, hogy az előbb szinte elfelejtette, hogy többen is vannak, a teret meglehetősen kitölti a jelenlétével az elnök. Fura. Amint tovább mondja, meg is rázza a fejét, értetlenkedik egy sort magában. Lehet, hogy erről is kellene beszélnie akárkivel? Lehet valaki más és máshogy turkál a fejében, amely miatt zavart, elbambul és úgy hiszi, hogy Mihail-ből nyúlik ki valami, amit nem ért meg és ami eléri őt, őket. A fenébe, hogy nincs mindenre válasza.  A káromkodásra most tényleg nem szól, mire kicsit rendezi magában a dolgokat és képes ismét mindenkire figyelni, már Karola veszi át a szót és most ezen pislog. Hogy mi? Pillanatokon belül fogja a fejét, homloka a tenyerében pihen, majd szinte fáradtan dörzsöli át enyhén borostás arcát. Hát persze. Hogy erre nem gondolt.
- Karola... - de a név említése egészen szelíd, az ő hangjában nincs nyoma a feddésnek, amit Mihail viszont most kisajátít. Inkább... együtt érző? Nem. De ő is volt tini, neki is voltak kíváncsi hajlamai. Más helyzetben nevetne talán, vagy hát akkor lehet ők is, fogalma sincs. - Én nem haragszom, még ha elég... hülye dolog volt kóstolgatni. Ez nem a Laci konyha, mondtuk is, hogy lesznek alkoholos italok, szóval... ez ott a te hibád valóban. Én azt mondtam, hogy mindkettőtöké az, hogy nem szóltatok akárkinek. Tényleg ott voltuk, jaj komolyan. Mágusok vagytok, egy cetlit vagy üzenetet simán tudtok oda... ööö.. lebegtetni, hogy gáz van, megyünk, akármi. Mindegy. Én csak ezen akadtam fenn – még mutogat is, kicsit átveszi a szót, reméli, hogy Mihail ezért nem akad ki, kivárta, míg ő beszél, most kicsit maga is megszólal. A többi úgysem neki szól, a büntetés se és annak kérvényezgetése sem, bár tény, azzal egyet ért némán, hogy a súlyosabb része az Karolának jut, míg Márknak csak figyelmeztetés? Ezt egyelőre nem hozza fel, mert robbanna és mert Márkból is kitör a szó. Szemöldöke megemelkedik a hangnemre, stílusra, mindenre. Ő az elnöknek beszél, de hall mindent és felhorkan. Az egészre, hangosan. Ha erre nem figyelnek...
- Na elég, elég, elég. Márk, fejezd be – nyomja meg az utolsó szavakat, mert sejti, hogy most ezzel aztán olajat locsol, kannaszámra. Felpattan, még mielőtt Mihail bármit tehetne, bár szinte látja vonásain a változást és nem, nem a jót, gyorsnak kell lennie. - Te ne most húzd ezen fel magad, kérlek – jegyzi meg felé, majd már fordul is. Komolyan, tényleg ezért jött? Mert akkor ez az egész helyzet gyerekes.
- Kicsit vegyél vissza, jó? Mindenki. Karola elmondta, te pedig azt, hogy elbasztad. Ennyi lenne, és most támadsz ezekkel. Ezt felhozhattad volna ötletelés közben is. Senki nem azt mondta, hogy Karola ötletei nem voltak jók, vagy bárkié, de most... ne hozzuk már a törvényeket. De jó, oké. Lényegében, íratlan törvény az meg, hogy a legidősebb felel mindenkiért. Az meg én vagyok, ennyi erővel, végig korzóztam a bálon és még puncsot is adtatok. Jó, akkor feleltem ezért én is és akkor ugyanúgy felelősségre vonhatok bárkit, kész passz. Csak nem vagyok ilyen kukacoskodó – szusszan egyet, fáradtan. Nem dühös, ő nem kiabál, csak mondja. Leengedi a kezeit, hol rájuk, hol elnökükre néz, tudja, hogy annak a megjegyzésnek ára lesz. Okolja magát, és a többi. Mit tehetne? Nem tudja.
- Mi lenne ha... - gyors közbevágja, mielőtt. - ..ha te most kicsit visszavennél, te lenyugodnál, te pedig nem akarsz elvinni mindent – beszél szép sorban mindenkihez. Szart se fog érni, érzi. - Meglesznek a megrovások és utána kész, ennyi. Nem kell itt akasztásra készülni meg ilyenek – nem akar itt lenni órákig, komolyan. - Ugye nem? - bukik ki belőle végül. Balhé szagot érez, de leginkább bensője nagyon nem akarja, hogy végképp kibukjon Mihail. Már a leveleknél gázos volt és most ezt az a fura érzés tudja, hogy senki se akarja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Talán kicsit elkésett, talán még menthető a pillanat. Szeme sarkából figyeli, ahogy Mihail mozdul, majd odatekintve azt, ahogy. Kezdi elveszíteni a fonalat és ő meg valahogy ösztönből érzi, hogy nem, nem kell ez ide. Mintha, már látta volna, régen, egyszer és ösztönösen tart tőle, nem, nem félelem, ahhoz ismernie kellene, hanem csak halovány jelzés, hogy ne. Aztán el is illan, amint ismét a másikakra figyel és beszél, mintha muszáj lenne. Nehéz őt ténylegesen felhúzni, kivételesen, akkor nem persze, amikor a rossz napokat éli, viszont azokon kívül a jó élet birkatürelemmel áldotta meg. És talán milyen jól tette. Az ablak felől érkező apró, ziháló levegővételt megérti, hasonlóan szokott maga is néha kicsit kibillenni és odalépne, a megmagyarázhatatlan dolgok miatt még a hátára is pakolná kezét, végül nem kerül rá sor, egyelőre erősebb benne a dac bármi ilyenre, mint... az a valami, amely miatt a nyugalmasabb szavak hallatán mégis apró mosolyt ereszt. Nem. Fogalma sincs, hogy miatta nyugodott meg, ezeket nem veszi észre. De nem is ez a lényege, hogy tudatos legyen.
Viszont mégis kezdi azt érezni, hogy nem fognak hamar semmire sem jutni. Karolát kezdi el sajnálni, aki annyira látványosan vinne minden terhet, minden szidást, csak had szabaduljon, minél előbb. Szó szót követ, és még többet, ahogy egy ki van mondva, már cáfolat és magyarázat érkezik, vagy ki ha én nem, minden. Nem, ez nem vezet már tényleg semerre.
- Lassan tök mindegy, ki és mit mond, mert hát... nem változtat semmin. Mire körbeér, már más lesz belőle. De hát, jó terápia, beszélni ki mi a baj – megint hangosan gondolkodik, most ő ül fel az asztalra, ácsorogjon az őr angol földeken, kényelmesen talán nem az asztalon lehet hesszelni, egyelőre jó lesz. Onnan néz és figyel, elmondják duplán a lényeget, majd úgy néz ki, kicsit talán a lány érti meg jobban, sőt. Oké, a másik felhúzta magát, vagy épp védi, fogalma sincs, utóbbira tippelne erősen, ha tenne ilyesmit. Még mindig rájuk hagyja a lényegi részt, hiszen, ő még mindig csak a plusz fő, aki megjelent és próbál szépet kihozni a dolgokból. Néha a fejét csóválja, máskor csak hallgatja őket, vagy épp felszólal, de látványosan nem veszi át a szót egyiktől sem. Tökéletes mellékszereplő alkat.
- Jézusom, ne akarjunk már paragrafusokat is hozni a dolgokba. Azért vannak a programok, hogy ne unja kockára magát a népség, nem azért hogy... mindegyik végén hadbíróság kelljen – már majdnem felcsattan, de csak szemeit forgatja. Számok, kötelességek, de mindenki ezt „írta” alá, nem? Még ő is, ő, aki a háta közepére tudja kívánni a legtöbb ilyen dolgot, aki eddig olyan messze élt bármilyen programtól, amennyire lehetett. Mégsem rúgta senkire az ajtót, amikor szóltak neki, hogy figyi, ez kicsit kötelező, menni kellene. Biztos lesz, amikor nem tud, mert nem, vagy amikor végképp szakad a tűréshatár, de... ő nagyon másképp rendezi a dolgokat. Felesleges most erről bármit is, a probléma most adott és ma kéne megoldani, nem elnapolni, mert képtelenek kicsit higgadni. Vagy valami hasonló.
- Totál higgadt vagyok igazából – és ez igaz, csak egy sort pörölt ezen, meg amúgy is, sarkalatos példa és visszavágás arra, ha már itt szabályokat meg mindent dobáltak. Igen, arra bólint, hogy hála, nem történt semmi komoly, lehetett volna, így utólag tudva, hogy mi volt a baj. Bár ahogy nevezi őket, szerelmesek, nos, bárkinek szöget ütne a fejében, főleg ahogy most viselkedik a srác. De nem, úgy tesz, mintha meg se hallotta volna, ki se lett ejtve. Karola kapja el ismét a fonalat előbb, megoldás kell, mert... így csak egymás idegeit és türelmét húzzák. Na, csak megérte idejönni. Kicsit.
- Máááárk – nyög fáradtan. Órák, kötelesség, matek, visszavágás, nem, ez nem kell ide. Nem bántja a fiút, sőt, végül totál normálisan néz felé és szólal meg. - Engedd el, kérlek. Vagy keressek a neten kiskönyvet ezekre? Pecséttel meg mindennel vezetve, mmm? - ő felajánlja, de macera, meg... ez egy iskolai kör. Ez is már csak vicces megjegyzés volt, nem komoly, vagy ki tudja. - Hát nos, nem titeket kukkoltunk, ez tény. Nekem is más dolgom volt végül, én mindenesetre, ha szabad, már levontam a dolgokból, hogy legközelebb erre jobban át kell beszélni, ki merre és hol, és váltással, hogy senki ne fulladjon ki. Ebből is tanultunk, még ha kellemetlen is. De most ez nem téma. Én szerintem, dőljön el a dolog, és... menjünk – pillant Mihail felé, bár fogalma sincs, mit tervez még, mennyire akarja elhúzni és tovább húzni. Finoman sugallja felé, hogy ő is engedjen ennyit, találjon ki valamit, vonjon pontot, bármi és engedje őket el. Kezdenek csendesedni az indulatok és mégsem lehet annyira örülni neki, mert bármikor bomolhat. Nem fognak közös nevezőre jutni, ők nem. Úgy érzi. Neki meg még egy kör heves szócsatától fájni fog a feje, akkor meg kevésbé tud nyugtatni bármit és bárkit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

De pedig ő mindjárt mérget vesz, kis üvegcsében, halálfejesen. Komolyan, ő ezt nem így akarta, mert az alapokat tudja, hogy nem lenne illdomos felhúznia és mégis, látja rajta, hogy forrong. Mert ő béna, ez tudott, tudja, amióta ismét közösségben mozog. Ez is olyasmi, amit kitapasztal, de a büdös élet, hogy nem teszi többet. Elbukott, nem ő lesz a királynő fő kémje, szóval, karriert sem kell cserélnie. Oké, tudja, hogy az emberek makacsak, a nők is azok, de ennyire? Nehéz. Ő is nehéz természet és minden, és mégis, ennyire azért nem. Csak nem. De ezzel a helyzettel látványosan nem tud mit kezdeni, nem tudja kezelni és ha lehetne, megoldani sem. Az ilyenekből menekülni szokott, annak idején a hisztis csajokat is inkább hagyta, mert a végén csak robbantak volna felfelé, most azonban ha felpattan és elfut, csak pofont adna a dolognak és nem érdemli meg. Inkább ül, mint a darab valami, tekintetében a megbánás jele, aztán van ott egy kis fáradtság is és néma segítségkérés. Nincs erre könyv? Ide vele.
- Sajnálom – böki ki, nem tud többet. Tényleg, és ez legalább őszinte. Majd beszél erről Denis-el is vagy nem. Nem, nem fog. Olyan hamar illan el a dolog, ahogy jött, mert volt a mini intermezzo, amire talán már csak ő emlékszik, és nem azért, mert innentől furcsán fog a lányra nézni, hanem mert szokatlan, olyan embernek, aki elzárkózott minden ilyesmitől, annak megragad, apró sokk módjára. De bírja, holnapra kiheveri, csak jelenleg ő is pörög kicsit és agya kattog. Egyelőre nem vesz észre senkit sem, koncentrál előre és a nyelvét rágja. Jó, és most? Esdekeljen, köszönjön el és ennyi?
- É... értem, értem. Bűn. Nem erről van szó szerintem, de... nem szólok ebbe én többet bele – emeli fel a kezét, megadóan, nem, semmit sem fog. Nem figyel, nem kémked, nem zavar. Csendes lesz, mint az állóvíz és távol marad. Neki a saját dolgait kellene megoldania, azokat meg nem akarja, úgyhogy majd keres más dolgot. Akad. Majd tanul. Hah, szánalmasabb, hogy elismeri, hogy ez lesz a jobb út.
- Lehetséges, te ismered őt jobban – bólint, pillant ő is az ajtó felé. Egy pillanatra azt hiszi, hogy kap tőle egy adag fejmosást, de felé sem pillant, nem is ez volt a lényeg. Nem miatta jött. Oké, kapcsol.
- Szia – köszön ő is, még egy erőtlen intést is enged magának, majd amikor bezárul az ajtó, kezét leengedi és nagyot sóhajt. Tudta, hogy nem lesz egyszerű belemenni az életbe, hogy bárkivel is együttműködni, de az sem a legegyszerűbb út, ahova került. Nem átlagos. Neki ehhez még lassú az élete és talán az is maradt. Lehunyja a szemeit és nemes egyszerűséggel koppan homloka a nyitott könyv lapjain, mintha csak fáradt lenne és bealudt volna. Aztán ennyi. Egy ideig erőt gyűjt, mikor felegyenesedik, még mindig nem áll senki körülötte, bár tény, pár elkapott tekintetet észrevesz. Csak a szokásos. Fogalma sincs, hol tartott, így inkább magával fogja vinni a könyvet és egy nagy séta után esik neki újra. Elhagyja végül ő is a színteret.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

- Jó, jó, szar poén, igaz – nem akart rosszat, tényleg nem, de a humorérzék mára kifogyott. Megérti, az előbbiek után meg főleg, csak megpróbálta, ezt is. Azért valamit elért, még ha nem is tudatosul benne, vagy nem úgy, ahogy akarta, a lényeg változatlan – nem durvul el és nem forrong, dühöng annyira egyikük sem, ami ebből lett volna. Csak sejtette, hogy ilyesmi lehet, nem gondolta volna, hogy annyira valódi, mint ami kibontakozott. Nem, nem egoista, nem tudja teljes mértékben magára vonni és megveregeti a saját vállát, hogy ügyes volt, az ő érdeme, mert nem az a figura. Nem tanult meg olyannak lenni, de azért jó. Jó visszajelzés, hogy annyira nem szociális analfabéta, mint gondolta. Vagy hát, fejlődött.
Mihail hangja is sokkal jobban csend, elengedte a dolgot, mert vagy rájött, értelmetlen, vagy fáradt, vagy mindegy is. Nem rejti véka alá, hogy mennyire megkönnyebbült a sóhaja, amit hallat, miközben belekezd és folytatja, nem szól bele különösebben, elmondta amit csak lehetett, a többi nem tartozik ide. Elengedi. Mindent is. Nem baj az sem, hogy lényegében a büntetést is, mert első körben úgyis mindig a felszólítás és szóbeli akármi szokott kezdeni, abból meg itt bőven megvolt kábé hat alkalomnyira is, ha ez nem elég, hogy az ilyenektől elmenjen a kedvük – vagy ha híre megy, bárkinek – akkor szentképeket is lehetne osztani, ugyan annyit érnének el vele. Azért ő enged egy mosolyt, jó, jó ez így, még ha ezt is lehetne finomabban, szebb szavakkal, azonban erre már nem inti a másikat, legalább tényleg kiadja és kész. Van az a pont, amikor már ha akarnak sem megy könnyedén a diskurzus, bele is gebedhetnek, szebb szavakra nincs erő, csak a nyers véleményre. Ez attól még bőven messze van, nincs para. Mihail szavaira csak legyint, hogy mit és hogyan kell sajnálni, mondhatni iszonyat jól aludt, hogy elfáradt, gyakorlatilag azért mégse volt olyan jó buli, de nem számít. Nem hozza fel, mert ha az elnököt nem is érdekli, még a végén legalább a lánynak okozna lelkiismeret furdalást, abból meg ma bőven kijutott neki elég. Elkapja azt a mosolyt, az övé is játszik még, fülel azonban a lányra is. Igen, most ő veszi a taktikát úgy, mint ahogy az előbb saját maga.
- Veszi hát, veszi. Mondtam, hogy nincs harag bennem – Danka nem tudja, mennyire és hogy vette a lelkére, szívére, ő meg túlélte, legalább ilyet is kipróbált és megtudta, nem kell ilyen helyre se mennie felvételizni. Nem mintha váltani akarna.
- Akkor már megérte a beszélgetés még ha... nyers is volt kicsit – utal arra, hogy legalább figyelnek. Mászna le az asztalról, bár azonnal nem akar távozni, még pár szót mondana Mihail felé, de egyelőre még itt vannak, mire lecsúszhatna, előbb a lány lép oda hozzá. Kissé meglepve pislog a köszönetre.
- Ugyan, semmiség – rázza meg a fejét kissé. De komolyan. Viszontköszönve mászik le végül, meglepetésére Márk is hasonlóan most felé címzi a szavait. Na elég lesz aztán mára a jóból, mert még túlcsordul és meg se bír szólalni. Félszeg mosollyal von vállat végül, mert na, nem ezt várta tőle, lévén, hogy finoman kicsit az ő véleményük se egyezett, de tény, nem áll ellene sem.
- Hagyd el te is. Nincs para – int végül és amint csukódik az ajtó egy hatalmasat sóhajt. Olyat, mintha hazaérne, ledobná a cipőt, farmert és végre lehet csúnya és kényelmes. De nem, csak kicsit meggyűrte a dolog. Még sincs egyedül, és így fordul először felé.
- Az elképzelés jó volt, ahogy fel akartad vezetni a dolgot, az már más, hogy nem sikerült. Sejtettem, hogy ki fog akasztani, így utólag megvallva, azért is reméltem, hogy jöhetek – vallja be, meg, mintha egy pillanatra szégyellős lenne az őszinteség miatt, de elmúlik. Az ablakhoz lépked végül, nem lenne szabad, de hazudna, ha azt mondaná, neki nem lett volna kedve már a beszélgetés alatt rágyújtani. Sőt. Megáll végül, mellette, a falnak támaszkodva keresgél a zsebében.
- Szabad? Aztán nem is zavargok – szinte már-már bocsánatkérő mosolyt ellenében gyújt rá ő is, a füstöt kifelé intézve, a másik vonásain elidőzve kicsit. Ami pillanatnyira megijesztette, az legalább eltűnt és elő sem jött, szóval, tényleg megérte.
- Minden oké azért? - mert lehet hülyülni, meg elviccelni, a legegyszerűbb kérdéseknek varázsa van, még ha válaszolni nem is akarnak, kell rá, mégis, azért a tudat, hogy valaki legalább megkérdezte. Vagy, így véli ő, aztán majd elhajtja, ha nem. De a szarban nem volt egyedül, szóval ez már valami apró biztosíték, bár reméli, nem kell rendszeresen így végezniük egy-egy dolog után.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Zsebébe tömködi a telefont, amin eddig valami istentelen zombis játékot tolt és már belezsibbadt a feje, de amúgy roppant szórakoztató, mert offline, erre pedig nincsen nagyon térerő sem, nemhogy sok lehetőség arra, hogy simogassa. De amúgy is kezd lassulni, megint, majd otthon megszereti, öreg már szegény, szóval lehet elővenni a tárcát és gondolkodni, mert hulladékot nem akar, nem kell kettő ketyere, amit szid. Csak kicsit meleg a hátlap, reméli, nem ma fog elrobbanni a zsebében, hogy aztán örökké lyukas lábbal emlékezzen, hogy mit és hova kell tennie. Az órája azt mondja, hogy van ideje arra, hogy lehuppanjon semmit tenni a következő előadás előtt, de azt már nem, hogy ezalatt megfutná a falu és az iskola távot – rohadt bagó, ugye, ugye – így úgy dönt idebent oldja meg azt, hogy későn kelt és kimaradt a reggeli. Azt már tudja, hogy van konyha az iskola falai között, hogy manók vannak ott, amitől már most viszolyog, de azt is elmagyarázták, hogy amúgy kedvesek és bármit kérhet. Neki elég lenne egy hely, hogy megkenjen vagy három zsömlét, de fogalma sincs, mit fog ott találni, már ha megtalálja. Azt nem kötötték az orrára, vagy elfelejtette, éhenkórász mindene megint egy dologra koncentrál. Jó, azt megérti, hogy a bizonyos napok után indoka is van fél lovat enni per nap, de ilyenkor szimplán csak a normális napi szükséglet kellene, nem szégyelli, amennyire szeret a konyhában tenni-venni, úgy megenni is. Nem baj, a hurkák elkerülik.
Éles kanyarral fordul be a folyosóra és pár lépés után lassít le, amint megnézi magának ezeket a képeket. Ha ma jött volna ide, sikítana, hogy mocorognak, kurjongatnak meg ilyenek, de most csak nevetős képe fordul a kavalkád felé. Oké, ez láthatóan egy élvezetes csendélet, akad itt minden, bár ő tudná még bővíteni, már csak így, futólag áttekintve. Egy jó disznóvágás, lagzi, az az igazi, falunap, lenne itt aztán minden, amire már most kedve lenne ropni, de hát na, az, hogy az iskola közepén kezdené el, kicsit se lenne furcsa. De hát... na. Épp az egyik felé rikoltó alaknak kívánna válaszolni, amikor a folyosó másik felén lát mozgást. Nem tudja, mennyire divat erre a freskókkal beszélni, így inkább csendben marad – mert szerinte ez ciki lenne – és inkább lépéseit a valaki felé kormányozza. A mulatás ütemére csettintget párat, majd az alak roppant ismerős. Aha. Amennyire nincs benne a pletykákban, ez a srác annyira igen, olyannyira, hogy még ő is hallott róla. És semmi jót. Ejj.
- Na a csókosszájú, hogy ityeg? - lassít le, majd meg is áll, de igaz, nincs szavában semmi sértő, csak odabökte. Közlési kényszerrel, mert manapság van olyanja néha. Fura, mi?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

A harmadik alak annyira nem fogta meg, mármint sokat nem láthatott belőle és amit mégis, az épp elég volt. Alapvetően nem szokta érdekelni, hogy ki és melyik szájában van, amennyiben az nem megy már el illetlennek, mert aztán hangosan krehácsol, és nem, mindegy milyen nem, nem válogat. Nem ellenzett ő semmit sosem, most meg aztán főleg nem, nem vadászik a szerelmesekre, hogy jól szétkergesse őket, mint valami rém, még a jelvény miatt sem, amely ugyan indokolhatná, de annyi ideje nincs, meg nem is akarja. Nincs itt ténylegesen egész nap, mint akik itt élnek, jön és megy, vannak fontosabb és munkásabb dolgok is, mint a felügyelet és szerencsére vannak rajta kívül mások is, akik mindenkire figyelnek akár helyette is. Nem, mintha annyira lusta lenne, csak ugye, dolgozni is kell valamikor, nem hull ölébe a pénz.
A távolodó alak látványa végül eltűnik teljesen, a szőke srác meg lassan indul meg, mint akinek a világ minden ideje a zsebébe jutott és sosem kellene sietnie. Vagy nem is akar. Nem nagyon ismeri, nem tudja betéve, mikor és mit hall, azonban a kastély hangos és a falnak szája is van. Annyira képben van, hogy mi a keresztneve, meg nos, néhány dologgal, amitől harsog a ház. Mindenkinek megvan a maga keresztje, azóta okosabb, mióta a háztársával beszélt és mégsem, mert... semmi köze hozzá. Való igaz, hogy nem szép dolog és megérné a nyaklevest, de akkor szegény srác a büdös életben nem mossa le magáról, hogy mások intézik helyette a dolgokat. Úszni is úgy kell tanulni, hogy a vízbe vannak először lökve és ússzanak amennyire bírnak, és bár spártai a felfogás, meg a módszer is, egyelőre kettejüknek kell rendezni vagy veszni hagyni a dolgokat, aztán ha eldurvul, nos, akkor már nem lesz ilyen elnéző. Mintha lenne egy, a saját nyomorán túllépő védekező mechanizmusa, ami ösztönösebb, mint a rosszat teregetni magára, másra vagy épp gyógyítgatni ezt-azt, és még sincs, mert miért lenne. Mert most tanul társasági életet élni, mert amúgy rég tudja, mi az és amúgy meg... mindegy. Van. Néha.
Beérve mellé, lelassítja elnyújtott lépteit és már-már úgy szisszen fel, mintha az a parázsló vég az ő bőrét égetné. De komolyan. Érti ő, hogy laza, meg faszacsávó, meg ki ha én nem, de esze talán még sincs sok.
- Ó, én nagyon sok mindent szeretnék. Az nem téma jelenleg – egy pillanatra sem szakad le, olyan természetességgel lépdel mellette, mintha haverok lennének. - Az hogy te mit akarsz, már érdekesebb kérdés – nem mintha egyáltalán választ várna erre, sőt, csak megejti. Aztán kinyúl, amint elhúzza a szájától a bagót, és épp standby állapotban pihen meg, és nemes egyszerűséggel lopja el tőle. Mivel úgyis rá fogja fogni a füstöt, egy slukkot enged magának, majd a fal egyik jelentéktelenebb pontján nyomja el. Néha tökre el lehet hinni, hogy az, hogy mennyien tartják „cukinak”, csak valami jó álca.
- Elő se vegyél másikat, mert megetetem veled. Legyen eszed, legalább a klotyóba bújj el – íme, a szigor. Nem vasprefektus, ha most ezért majd jön, hogy jól panaszt tesz, ám legyen. Visszapillant felé, a csikk egyelőre zsebkukába megy, ujjait megtörölve engedi le végül a kezét.
- És még órán is kéne lenned, nemde? Szóval akár akarhatom azt is, hogy szívj valami rémesen gagyi dologgal, vagy hogy kivágják a kukába a jelvényed. De ugye, én nem szívatok másokat, csak mert épp unatkozom és épp nem tudok játszani a... nos, tudjuk mivel – de mindezt csevegő hangon, mint az időjárást. Szép, nemde? Magát is meglepi, miket tud.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Teljes nyugalommal ül le az asztalhoz, hogy ő most úgy teletömi magát, mint soha máskor. Ez persze nem igaz, de tagadhatatlan, néha megesik, hogy nem a saját, vagy a pizzázó kosztját fogyasztja, hanem enged az iskolai menza varázsának. Nem, nem ugyan az persze, itt nem áll a vastag karú, mégis már bőrlifegős Rózsika néni egy pult mögött és faarccal adagol, hanem itt huss és már minden ott is van. De, már nem veri le a tökleves kancsót meglepettségében és ezzel vált ki osztatlan röhögést. Az első alkalmak félelmetesek, a többi már kész megszokás.
Nincs szokott helye így mindig potyázik, ahol épp akad, de most már tudja, melyik az ő háza asztala. Ha nem figyel, random választ egyet, eddig még senki nem zavarta el, nem sok alkalom akadt, reggelente pedig, ha épp bent maradt éjszaka korzózni, az a kis reggeli egyik álmos, még be-begyógyult szemnek sem zavaró. Most viszont asztalt is talált és társaságot, noha nem épp a pletykasarkot, mert azt kikerülte, nem a susmorgós fajta, így inkább hallgatja a lelkes beszédet arról, hogy nemsokára kezdődik a meccsidény és hogy milyen csapatok vannak. Mintha amúgy értene hozzá. Kimondani nem tudja egyelőre a játék nevét, magában próbálgatja két rágás között, de mindenre olyan lelkesen bólogat, mintha a fogó neki nem szerszám lenne vagy épp fogócskás játékban az elkapóember, vagy a gurkó-t értené, hogy épp miért vigye le az ellenfél fejét a meccsen. Erre kicsit rosszallóan csóválja a fejét, mert ilyet elvileg nem szabad, de amaz nem foglalkozik vele. Kinyúl hát, hogy még egy szelet húst szerezzen és már harap is belé, egyelőre csend áll be. Legalább illedelmes és teli szájjal nem beszél. De továbbra sem zavarja, had mondja, talán még tényleg ki is megy megnézni, miféle őrület ez, hogy ennyire pörög rajta. Azt már vágja, hogy ez olyan a sulinak, mint az ország mugli felének a foci.
Szerencsére nem veszi észre az ujjal mutogatást sem, mert érdekes fejet vágna, így inkább marad a tányér látványa. Elnyammog, italért nyúl, amikor mozdul valami a látómezejében és közeledik. Nem reagál rá, mivel itt felállnak és kimennek az emberek, megszokott dolog, még ha a tömeg nem a kedvence. De az alak levágja magát szembe vele, és a második falat után szinte megérzi az égető tekintetet, amely mindjárt lyukat is éget belé. A villát leengedve, ráérősen rágva emeli fel a fejét és amint elkapja a tekintetet már meg is szólal. Neve hallatán ráncolódik a homloka, de persze, persze, mindenki hall ezt-azt. Prefektus is, könnyű úgy. Vagy valami olyasmi.
- Hogy mit? - mivel lenyelte ami a szájában volt, így már meg is tud szólalni. Oké, ez amúgy is hülye játék, túl sokat pislog, mintha már kényszeres lenne, de meg amúgy is. Ki és miért? De valamiért, egyelőre akaratlan állja a pillantást – nem, véletlen sem azért, mert kimeredt szemekkel nézi az arcot. Tuti, hogy látta valahol, realizálja, de ha most megverik sem tudná megmondani, hol. Ebben biztos.
- Ööö... oké, fura szokás, de azért, már ha nem sértelek meg, meg ilyenek, szóval... Ki is vagy te? Mármint, ha már kihívóm van... - mert nem esik ám le az a poén, nem-nem, annyira ártatlan kis mókának hiszi. Mert mindenbe és mindenre a „jót” feltételezi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Nagyterem

Oké. Talán mégis korán van neki ahhoz, hogy gondolkozzon és használja az agyát, vagy ne épp így reagáljon arra, ha valaki bevágódik elé. Mert ez anno, a gimis kajáldában tökre olyan lett volna, hogy nem szól, csak mereszti a szemét és csak aztán történik bármi, miután valaki elbukik. Természetes dolog, sok a haver, van, akinek meg ilyen a megszokott és a többi, ő meg hamar felvenné és asszimilálódva folytatná a marhulást. De ez nem egy gimi, ő már nem tini és kicsit a kör, akiket ismer és azok sem így viselkednek vele. Van egy olyan érzése, még ha semmiről sem tudnak, amiről nem kellene, mégis, egy kicsi lépés távolság mindig van és mindig akad. Már csak a kor miatt is, van, akinek a jelvény nem tetszik vagy rosszul értelmezi, amikor nincs jó kedve és furán néz. Mindegy is. Erre jön ez a nőci, mert nem kislány, azt bőven látja, tehát bizonyára mestertanonc mint saját maga, levágódik elé és előadja ezt. Persze, hogy elsőre köpni-nyelni nem tud, másodszorra meg a kajára koncentrált meg a mellette ülő szavaira. Ő is elhallgatott, eléggé, vagy meglepődött, vagy úgy hiszi, ismerik egymást meg minden, neki ebben már nem kell belemásznia. Pedig mennyre együtt tud érezni vele, hogy fogalma sincs mi történik, de azt nagyon tudja. Oké. Jól van ő, már többet beszélget, ismerkedik, belefér, igaz? A tömeg nem nyomja össze, nem kell örökké benne ülnie. Tökre más már és mégsem kicsit.
- Cuki... - aztán kibukik belőle a dolog és még ahogy néz is. Ő is hasonlóan támasztja meg a fejét, könyökét az asztalon pihentetve támaszt ő is állat, csak nem olyan.... cukin, ahogy a másik. Szabad ujjával ütögeti meg az állát, mint aki gondolkodik közben. - Lassan el kell gondolkodnom a sok ezresen, amit ez után a szó után fogok szedni. Hát mi „cuki” van ebben? - vagy benne, vagy úgy abban, hogy tökre értetlen. Vannak dolgok, amiket lehet nem kellene hangosan kimondania vagy kérdeznie, de ezt még nem tapasztalta ki és tanulta meg, még mindig évek csendje van a háta mögött, szóval, van mire fogni a dolgot és arra kenni, hogy hozott rossz döntéseket, amiket nem így kellett volna és talán nem lett volna a hozadék egy nehéz massza. Mindegy. Leereszti a kezét, gyors megtörli a száját és a kezét, ha már egyelőre nem tömi magába a maradékot, mert akkor nem tudna beszélni. Aztán a kinyújtott kézre pillant és erre már könnyebben kapcsol. Nem olyan hülye, mint aminek először látszott. Vagy hát, igen. Ő szokott szóviccelni, és amikor vele teszik, nem mindig jön át. Ez ilyen. Főleg nem arról. Akaratlanul ignorálja agya az utalást. Megint. Remélhetően van türelme.
- Örvendek, Odett – ráz vele finoman kezet, mert így illik, miközben figyeli. Ha van is valami fura, mélyen ülök és bizsergető érzés a tarkóján, mintha valaki figyelné, nem figyel rá mert nem tudja azonosítani. De mivel sokan vannak, amúgy is úgy van vele, hogy valaki, valakik nézik. Ennyi.
- Jóllakott óvodás Belián – engedi el a kezét, bár biztos nem éhes, előtte is ott van annyi kaja és nem nyúl egyhez sem, szóval valamire figyelnie kellene. Ráncolódik is a homloka, olyan, mintha azt keresné, melyik évben ültek a menzán egymás mellett vagy épp kinek a kije, mert tudja, hogy ismeri.
- Tökre ismerős az arcod, de nem tudom megmondani honnan. És ez frusztrál. És ezt kimondtam hangosan, megint. Remek – engedi el, egy sóhajjal és inkább nagyot kortyol. Nem teszi hozzá, hogy tudja, hogy utalni akar valamire, mert na. De a legutolsó dolog lenne azt feltételeznie, ami a kész válasz, mert ő annyira tagadó fajta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem álszent, nem a bagó miatt szól, hazudna, ha nem tette volna már meg, hogy a kastélyban keresve egy pontot, ne tolt volna  el egy-egy szálat. Főleg az elején tette ezt, amikor még nehezen találta meg az utakat és félt attól is, hogy elkeveredik és úgy mutatkozik be az óráin, hogy ő az, aki képtelen időben odaérni. Manapság már inkább lustaság vagy mert épp esik, fúj, hideg van, szóval nem, nem azért, hanem inkább, hogy mennyire vágyik társaságra, vagy inkább teljes csendre. Ez a nem mindegy, mert lehet akármi is, néha az is kell, akárcsak gondolatokat rendezni vagy épp bármire. A bólintás és nevetés egyelőre azt mondja, nem zavar, így telepedik meg végül ő is az ablaknál, bár őt annyira nem borította ki a helyzet, mint ahogy azt nála sejti, sejtette az egész közben. Elmentek a többiek, az, hogy most mindenki a maga dolgára ment, vagy épp ők is még beszélnek erről, már teljesen mindegy, nem ég a füle, márpedig az akkor szokott, ha valakit szídnak, szóval csak nem teszik. Mindegy is. Elengedi, mert elengedte őket a másik is, innentől nincs vele, ebből ügy, neki meg főleg nem. Egy adag füstöt fúj kifelé, a hamut is arra pöccinti ki, az ajtón sem jön be senki sem.
- Akkor jó – mármint, hogy örül. Mert ő is, valahogy másképp mint a szó jelenti, de az. Tényleg nem tud a dologgal mit kezdeni, mert se fel sem ismeri, nem is akarja, egyelőre úgy van, hogy nem ártalmas, nem vészes, simán ellétezik vele. Pedig, azért volt múltkor egy olyan pillanat, amin még mindig tudna rágódni, és tenné is, de egyelőre nincs ilyenre affinitás, ajkaira mosoly húzódik. Nos, valahogy úgy. Ő pedig azt vette akkor észre, hogy akaratlan lépett közbe, a gond előtt.
- Igen, vagy csak megéreztem, vagy láttam, mint most is nemrég. Ebben egész jó vagyok – szinte szerénykedve von vállat, hogy nem nagy dolog, semmiség, létezik és megtörtént. Megelőzni a vihart, ugyebár. Senki nem akarta a végső rombolást, az más, hogy amúgy dolgokra nem figyel, vagy épp magán nem vesz észre sokszor jeleket, dolgokat, azonban ha épp nem csapkolódnak a hullámok, ezek már csak jönnek. Ahogy a kérdés is, mit érez, ezt már tudja, hogy másokra mennyire figyel és mennyire próbál empatikus lenni a maga dolgai mellett. Mintha az eddigi, durva vázlatra a végső vonalak kerülnének fel és pár radírozás után, még ha kezdetleges is, de van egy próbaverzió. Mennyire bírja a világ, mennyire bírja saját magát. Újabb slukk, ahogy hallgatja, fordul felé, fejét dönti meg kissé a szavakra.
- Az egy dolog, ki hogy éli meg. Meg hogy megszoktad – von aprón vállat. - Én az egyedüllétet, mégis, azt veszem észre néha nem olyan rossz, ha rákérdeznek, megvagyok-e. A válasz meg már más – pöcköli le a hamut ismét, kedve lenne a párkányra ülni, de hát, elég magasak erre azok és nem akar frászt hozni senkire, még ha ettől nincs is veszélyérzete.
- Az se kellemes mégis, ha megszoktad. De hát nem faggatlak ki, én is a megszokások embere vagyok – a tapintatosságé, kicsit a csendé és hogy távol áll a legtöbb dologtól. Nincs benne a hirtelen felcsattanó „buliszerűségekben”, balhékban, semmiben. De mégis itt van, egy réteg tud róla, a többinek talán a neve annyit se mondana, hogy az a jelvényes majom. És ez így van jól, ezt már kitapasztalta.
- Ne köszönd. Meg azt se. Mondtam, hogy reméltem, hogy jöhetek. Nem azért, mert be kellett állni a pultba, hanem mert na. Ilyen semleges embernek azt hiszem jó vagyok, már csak abból, hogy ha formalitásból is, de megköszönték – int fejével az ajtó felé, utalva a másikakra, akik már távoztak. Tényleg nem ez volt a lényeg, hogy megkapja, hanem... Mindegy lesz hirtelen. Tekintetével találkozva kicsit már másabb, kellemesebb mosolyt húz az arcára és jobb az a köszönöm is. Kicsit bámulja, picit pislogás nélkül, picit erre a figyelemre várva. Megint. Oké. Aztán kapcsol, nehogy már egy pillanatra olyan legyen, mint valami babonázott akárki, főleg nem mert nevetni kezd. Majd komoly arcot vág, de ajkát beharapva tartja vissza a nevetést, ami, nos, nem épp a szigorú arca.
- Nos, szeretnéd? Aztán utána magamat is le kell, vagy korrupt leszek és elnézem, hogy bent cigizek, no de akkor... mit szeretnél? A pontlevonás gagyi, senkit se érdekel. Ööö... van takarítás, valami írós baromság, vaaagy nem tudom, lehetek kreatív. Akkor most nem leszek a semleges ember, hanem a szigorú prefektus egyből. Ejj, ne akard azt – mintha létezne, úgy ingatja meg a fejét, és látványosan jót érezve slukkol egy újabbat, hogy neki lehet, de hát igazából, most csak feszültséget akarnak eloszlatni végleg. Egyelőre így. Közelebb csusszan kicsit.
- Érezd magad lebaszva, Mihail. De most civilben vagyok na – azzal nevet egyet. De komolyan. Erre nem is gondolt, hogy kötelessége lenne. Na mindegy. Biztos másra figyelt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

A kérdésre csusszan feljebb a szemöldöke, arca kérdővé válik. Mit kellene most tudnia?
- Nem tudom hogy mit nem tudok – aztán kapcsol, miközben válaszol. Igazából valóban nem gondolt bele abba, hogy tényleg jót lát, vagy sejt, hogy megtörténik, vagy csak az ő fantáziája túl színes. És abban sem, hogy eredendően miért tiltakozik ellene annyira, ha nem is tudja, miről van szó. Nem, most láthatja, hogy gondolkodik, kicsit ráncolódik a homloka, ő igazából csak annyira tért ki a mondatával, hogy indulatok és veszekedés. Ez pedig itt most új és az új dolgokban sokszor elakad, tanácstalan.
- Én... öhm. Csak nem akartam, hogy ideges legyél, netán itt még akár verekedés is legyen. De azt nem hittem, hogy másképp. Fogalmam sincs, őszintén. Lehet be kéne seggelnem már, hogy mik vannak ebben a világban, de olyan sok, hogy lehetetlen – hát akkor most tudatlan, nem pörög azon, hogy mit nem tud. Talán majd most, vagy legyint egyet, hogy nem is kell tudnia. Az elég, hogy nem akarta, nem? Vagyis tett ellene, hogy ne sodorja annyira mélyre az egész incidens. Maga sem tudja, vannak errefelé olyan dolgok, amikre nincs magyarázata. Bezzeg annak idején a deja vu is olyasmi dolog volt, amit kiröhögött, vagy észre sem vett, most pedig ismeretlen dolgokra bízza magát és akképp cselekszik. Igazából kicsit bele is borzong az egészbe, hiába magolna be akármit, ha nincs logikája, miközben olvas. És annyi ideje sincs, dolgozik, tanul, mindent művel, amit nem is képzelt, vagy épp nem is fog, így igazán nehéz rendesen működni. Még néha felkel úgy, hogy a csendet és a semmit hiszi, aztán elmúlik az álmosság és kapcsol, hogy az rég elkerüli már. És már nem annyira furcsa. Most sem. Még talán a válaszok sem.
- Tudom milyen, én is azokban vagyok biztos, csak, nos, újabban át kell lépni őket. A csendben ülni valahol most nemigen jön össze – nem úgy mondja, mint aki bánja közben, csak tényt, hogy eddig az jellemeze, az töltötte ki a napjai nagy részét, most pedig, mint itt, társalog és nem harapófogóval kell kihúzni a választ belőle. És figyel is. Kezdi elhagyni a „mindig nekem van a legnagyobb bajom” vonalat is. - Jobb híján? Nincs más választás vagy nem is szeretnél? - nem kell semmit konkretizálni, egyszerű általánosságra érti, aztán úgy fejti ki, ahogy szeretné. Mert hát, figyel. Átható pillantásától kicsit libabőrös is lesz, megint érzi, hogy egyszerre jó ez és zavarja, csak szusszanás tör ki belőle végül, nem ad neki jelentést és szavakat, amely megint benne mozog. Kicsit mint a zongoránál, nem is figyel. Apró mosollyal rázza meg a fejét.
- El se engedted volna őket addig? Ugyan már. Csak ültem és beszéltem. Nem adtam nagyobb és jobb tanácsokat a megoldásra, mint amik amúgy is jöttek volna – nem beszélt volna, ha nem adott volna rá okot a másik, vagy épp nem érezte volna meg ugye azt. Lett volna egy néző és talán az is volt, aki kommentált. De hát valahol jó, hogy mégis azért küzdött kicsit, hogy ezek a szavak elhangozzanak. Meg a többiektől is jó volt, de mégis, más. Haloványabb. Nem számít jelenleg ugye.
- Semmi sem muszáj igazából. A szabályok is irányadók csak, bár ezt nem én mondtam, hanem nekem egyik éjjel – telepedik meg közelebb, aztán ő is lép. Oké, a táv szűkebb, mégis, még megvan az alapvető, zsigeri, amelyet zárkózott fele mindig meghagy, viszont, nagyon lesarkítva. Érezhető, hogy most kicsit mintha engedne a valaminek és mint valami csapda, csalogatás, úgy húzódna vele együtt.
- Nos, szigorú. Nem tudom még pontosan, annyira senki se húzott még fel, hogy tényleg az legyek – vagy szerencsés, vagy tényleg nagy a türelme, szinte határtalan. Az, hogy bele-belecsempész dolgokat a pillanatba, amely szigorú, nem a teljes. Amúgy is az tudná megmondani, aki elviseli. Egy mélyebb slukk miatt fordul csak az ablak felé, mégse az arcába tolva a felleges, majd aztán vissza rá, pont elkapva a pillanatot. Próbál nem nevetni, sőt, megpróbálja felvenni azt a szigorú arcot, amin a vonások komolyak, a pillantás keményebb és súlya van és mint aki tényleg keresi az arcán a szégyen vonásait, nem csak átfutja, hogy miféle és mennyire. Nos, értitek. Aztán kapcsol, magát kapcsolja, legalább.
- Nos, alakul ez, de még mindig nem az igazi. Lehet port fogsz törölgetni, sok itt a könyvespolc – sóhajt nagy komolyan, még az említett bútorok felé is pillant, de hát a röhögés olyan dolog, amely általában az ilyen alakításokat úgy öli meg, hogy nem marad belőle sok minden. Vigyorogva fordul vissza, tessék, ennyire akar ő most szigorú prefektus lenni. A kérdés hallatán tűnik el a vigyor, és hát, a cigire fogja, azt szívja el, ha már addig is kitalálja a választ. Mert akar válaszolni, nyelve hegyén van, hogy azt, amit kellene, de egyelőre még ott van a saját maga kis védelmi vonala, hogy erről mélyen hallgat.  A csikket kipöcköli az ablakon, majd visszanéz felé és vállat von. Csak. Ez is egy válasz lenne, de kevés.
- Picit sikerült belekóstolnom egy nem túl jól végződő kapcsolat végén, akkor leült, aztán most jött, hogy kipróbálom, ha már a sajátomban csak bénáztam. Itt is azt teszem, de úgy látom, mindenki elnézi nekem én meg kihasználom dög módjára – apró vigyort villant. Tud-e hazudni vajon, ez a jó kérdés. Érzi, hogy nem, de azt is, hogy ez talán elég lesz. A fenét. Még ő maga se venné be. Pedig a kóstolás része igaz, csak épp ő volt a falat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Első emelet → "Vigadófreskó" folyosója

Neki sincs most éppen nagy affinitása arra, hogy bárkit is itt nevelgessen, meg semmi, de úgy néz ki, az élet vele nem kegyes. Mert miért is lenne minden egyszerű. Társaságban lenni, emberek között, az év elején ódzkodott tőle, most egészen megszokott dolog, még ha neki nem is a természetes. Na az meg főleg nem, hogy valakivel így andalogna egy folyosón, valahogy se ingerenciája, se az ő korosztálya nem erre leledzik. Mert lehet azt mondani, hogy a kor csak egy szám, azért mégis vannak határok, meg ez neki inkább egy amolyan második munkahely, ott pedig nem a lamúrra koncentrál, hanem a dologra. Így is van elég, vagy elég gondja, vagy bármi, amit időt igényel. Ingázik eleget, és lehet inkább azt tette volna most is, mind a kettejüknek jobb lenne, neki nem kellene a komoly felét élesztgetni, a srácnak meg nem szakadna senki a nyakába, aki épp nem valamit akarna épp tőle, hanem csak a szája jár és papol. Pech. De van az a pillanat, amikor ha már ő szív, szívjon mindenki? Valahogy úgy.
- Nem mintha a hangulat itt érdekelne bárkit is – emelkedik meg a szemöldöke, majd aztán persze nem hülye, érti ő, mire céloz, amire, őszinte röhögés tör ki belőle. Ahha. Pont arra vágyik, hogy a pénzt erre költse, ilyenre. Ha eddig nem tette, nem most fogja elkezdeni, nem miatta és főleg nem itt. Nem tudja, hogy komoly-e, vagy sem, nem is érdekli. Kezével legyintget párat. - Rossz a házszám, én pénzt nem adok neked és nem is foglak felkeresni. Sajnálom – nem, de hát komolyan, mit hitt? Hogy majd beáll a sorba? Jó vicc. Ahogy ez az egész is. Belekezdett, de már elment a kedve. Főleg, ahogy szinte süketet tolva szarik arra, amit az előbb mondott. Fáradt nyögése is ezt mondja, meg a „kellett ez nekem?” pillantása, hogy oké, érti ő, helyi menő gyerek aki azt csinál, amit akar és tesz mindenre. Érti ő. érti. A füstfújásra fapofával válaszol, nem ettől fog most megfulladni, egy-két legyintéssel tünteti el onnan a felleget.
- Oké, értelek. Teszel te mindenre és mindenkire, blablabla. Unalmas – persze tényleg ingere van arra, hogy megetesse vele a dekket, de megint csak azt műveli, amit az előtt. Ellopja, de most már pöfékel, nem nyomja el azonnal. Addig agyal, hogy mit véssen fel neki, mert még mindig nincs kedve hozzá és idegeli. Pedig nincs feszült napok alatt. Bár ki tudja.
- Segíthetsz azzal, hogy visszaveszel az arcodból. Vagy befogod és elhúzol a dolgodra. De én mást biztos nem kérek – veti oda, sőt mi több, arca most már olyan semmis, hogy az sértő. Sehol a rá jellemző mosoly, vidám pillantás. Semmi. És ez rossz. Nem szeret ilyen lenni.
- Értem én, hogy te mindenkivel csak szórakozol, meg játszadozol, úgy, ahogy nem szégyelled. Lehet sokak szerint ez baaaromi menő. De ritka magányos vagy te valójában, biztosan, szóval valahol sajnállak is – megint elnyomja a dekket, mielőtt vissza akarna vágni és egy kiszögellés rejtekébe dobja. Aztán megáll, neki ennyi elég is volt. Vagy végképp viszketni fog a tenyere.
- Nem fogok neked itt feleslegesen litániát tartani, úgyis süket és túl hülye vagy hozzá.