Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Talán az álmatlanság is rájátszik arra, hogy egyszerűen most kezd kiborulni, elveszíteni a kontrollt és a padlóra zuhanni. Egyszer már felállt, nem szabad esnie, nem szabad visszamennie a sötétbe.
- Azt elfogadom, köszönöm. Két cukorral – áll meg és figyeli, ahogy vizet tölt. Elveszi a poharat és mohó kortyokkal ki is üríti, mert sokat sétált, ment, keresett, úgy néz ki, észre sem vette, hogy mennyire kiszáradt. A pohár alja koccan a pulton, ahogy szégyellős mosolyt enged magának. Bármikor jöhet, bármikor. Tehette volna eddig is, lelkiismeret furdalása szúr belé, hiszen tényleg rég volt és tényleg eltelt sok idő, de bármikor. Neki most kellett, tudat alatt, talán azért, mert a téren, az utcákon sétálva, valaki hasonlított rá és beugrott. Vagy agya már mindent bevet, hogy gyógyulhasson.
- Tudom, csak… nem akarok zavarogni – mert most is úgy érzi, úgy hisz, hogy a nyugalmából csíp le, az idejét eszi és a mindenét. A kávéért nyúl, megkeverve próbál eltűnni szinte a bögrében, mintha a kanálra férne rá, mert olyan kicsinek érzi magát. Az a baj a segítségkéréssel, hogy meg kell tanulni. Riley más, neki mesél, beszél, de erről még neki sem, csak annyit, ami történt és a hiány, ami teljesen átlagos. De hogy ennyire marja, még nem jutott oda. Ide-oda mászkál emberek között, a barátai között és akaratlan kap mindenki arra, hogy hogyan van. Mit látnak. Egyrészt, a sötét fele unja és hagyják békén a feketeségben, másrészt az, aki itt teljesedett ki, azt akarja, húzzák ki. Csak a szavak nem jönnek.
Kevergeti a kávét, lassan, majd megáll kezében a kanál. Meg, ahogy tekintete nagyra nyílik és a másikra mered, amint meghallja a hangját. Nem attól kezdi rázni a hideg, hanem amit mond, érzi a szorítást, a szorongatást, ahogy szemei égni kezdenek. Szinte megbabonázva hallgatja azt, amit elképzelni sem mert sosem. Halkan csilingel a kanál, ahogy a porcelánnak ütődik, remegő kezében. Tekintetét süti le, kellemetlennek érzi, hogy feltépett valamit akaratlanul, de érti. Érti mit mond, mert a logikája működik, csak minden más megy ellene. Esetlenül teszi le a bögrét, hogy arcát temesse tenyerébe és átdörzsölje azt. Egyedül, elég lenni. Nos, tudja, hogy ez egyszer már nem sikerült. De a mondandója végére akaratlanul nevet egy aprót, ahogy kezeit ejti le, szemei sarkában könnyek ülnek, amit próbál egy ideges törléssel eltüntetni. Kerüli a másik tekintetét, amikor belekezd.
- Én… huh... azt hiszem, most nem tudok mit mondani. Csináljunk tesztet – nevet fel keserűen, majd végül felé pillant. Nem tudja, szabad-e, nem tud semmit, szinte saját magával viaskodik odabent, miközben végre leül hozzá, meg meri tenni ezt a pár lépést.
- Mielőtt idejöttem, nem volt jó. Nem voltam jól – kezd bele, nagyon halkan, erőtlen hanggal. Ismeri azt, akkor találkoztak először. – Most csak ő nincs a közelben, de nem vagyok jól. Messze van, hiányzik és én felfújom, megfullasztom magam benne. Csendben kéne várni, élni közben, de csak kattog az agyam, újra és újra és újra. Mert… mert félek, elvesztem és nem tudom, bírom-e. Olyan sok mindenki veszett el, és… egy idióta vagyok, aki nem képes nem belevinni magát a verembe. Tehetetlen és idióta – nagyokat nyel szavai közben, arcát elfordítva törli le arcáról a kicsordult könnycseppet. – Egy idióta picsogó tini, nem férfi – miért dőlnek belőle a szavak? Még jönne és jönne, de csak nyel és nyel, miközben reszketeg ujjaival a bögrére fog inkább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Szertárak

Annyira tehetetlennek érzi magát hirtelen, hogy szinte megrémül saját magától, a helyzettől. Mindentől, csak épp jelét nem adja, érzi azonban mellkasában, hogy szíve nagyobbakat dobban, szinte bordáiba rúg, ahogy szusszanva érzi az apró fájdalmat és szorítást gyomrában. Úgy érzi, tehetetlen, hiszen nem tudja, nem látja a gondolatokat, csak sejti, a közelmúlt és a közösen eltöltött idő, beszélgetések alapján sejteni, mik okozhatják, de közel sem az a valóság, ami a másikban jár, mert nem tudhatja, ha nincsenek szavak. Egyszerre kíváncsi és megértő is, hiszen sosem kényszerítette arra, hogy olyanról beszéljen, amiről nem akar, azok nélkül, ösztönös bizalmat adott neki, amennyit csak tudott, amennyi csak lehet, létezhet. Az idő mocskos módon és gyorsan pereg, nem csak most, alapvetően is, mintha sok-sok év telt volna el azóta, hogy ajkai először érintették az övéit, hogy ami akkor még csak játék volt, semmi több. Halovány emlék az egész, csak a bizalmatlanság az, ami élénken és fájdalmasan élénk, mert minden nap valahogy, valamely formában visszaköszön. Mert mi van, ha ő nem elég ahhoz, hogy bármit jobbá tegyen. Mi van, ha sosem elég? És ahogy fel-felvési ezt elméjébe, annál kínzóbb. Mert ki másnak tehetné jobbá a napjait, mindent? Magának? Nem. A legnagyobb naiv, a legönzetlenebb, aki magának alig hagy időt, tekintete, figyelme mindig más felé. Őfelé. Most is, minden porcikája kész bármire. Ha az előbbi hevességet folytatni, arra, ha nem, csak csendben létezni, akkor arra. De nem engedi, nem ereszti, annak ellenére sem, hogy nem viszonozza csókjait, érintését, közeledését. Mert sosem vár el semmit, csak lehessen a közelében. Talán ez sem a legegészségesebb, de senkinek sem fájdalmas. Eddig. Talán most kissé.
Csendben létezik, csak pár, apró szó hagyja el ajkait, semmi több. Nem tudja, hogy mondania kellene-e valamit, hisz az előbbiek ismeretében nem jött be, csak idegessé vált, megölte a pillanatot. Szólni szeretne, de csak nyelvét rágja, ujjbegye cirógatja kezének bőrét és hallgatja a másik lélegzetvételét. Itt vagyok, segíteni akarok. Engedd, hogy megtegyem. Engedj közel, közelebb. Mintha azt várná, hogy olvassa ki ezt fejéből, tudja mozdulataiból, tekintetéből. Talán így is történik, ahogy megérzi, hogy mozdul. Saját helyéről nem lép el, engedi, hogy Mihail változtasson helyzetet, helyet, majd végül megérezze a súlyát, amely talán lelkének terhe is egyben. Nem nyikkan meg, átöleli, ahogy vállára hajtja a fejét, úgy tartja meg, ujjai a világos tincsei közé szántanak, fejbőrét becézik, majd futnak le tarkójára, majd vissza, oda és vissza, lassan, szeretettel telítve. Tekintete amennyire lehet, rajta jár, majd a falon, végül lehunyja szemeit és vállára nyomja újabb csókját. Csak pihenj. Csak legyen könnyebb. Tartja, el nem engedi és mintha a csend megtelne mindennel, mintha a csend élne és őket ölelné körbe. Itt van, ameddig csak kell, de a másik füleit csak nyugodt szuszogása éri el.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Köszönöm – szerénykedik, szokásos módon, és azt, még ebben a feles, kétes állapotban is eldönti, hogy sűrűbben fogja látogatni ezt a házat és lakóit. Ugyan előbb szeretne jobban lenni, nem panaszkönyvként kezelni őt, a helyzetet. Mert azt lelkiismerete se engedné, sőt, most is, most sem meri, ezért is lép talán előbb a férfi, adja ki azt, amit talán sosem, amely mélyen pihenhetett és titokban, mert valóban, néha sejteni se sejtik, mi folyik a háttérben.. Nem akarta, hogy kimondja, ezzel mégis akaratlanul érzi magát közelebb, nem úgy közelebb, hanem amikor valakit tényleg megismer és semmi sem változik, csak az, ami eddig volt, még jobban elmélyül. Nagyot sóhajt, mert talán egy teher gördült le a másikról, a sajátja azonban épp agyonnyomja. Egyszerre akarja és nem is, és miközben ezen vitázik odabent, úgy cselekszik helyette a gépezet, önmaga, ahogy leül, ahogy tekintete ide-oda zizeg hol a másikra, hol a bútorokra, hol céltalan kóborolva. Kicsusszannak az első szavak, majd szinte kidőlnek, mint a roskadásig rakott szekrényajtó mögül, amit csak éppen résnyire nyitottak, de elég volt ahhoz, hogy minden kidőljön onnan, vagy legalább meginduljon. Érzi, hogy pulzusa emelkedik, mintha pánik törne rá vagy csak épp rohannak. Lába kissé idegesen kezd járni, miután befejezte, csendben hallgatja őt, a szája belsejét harapva.
- Nem felelek, nem, én csak… hiányzik – miért is felelne? Magáért, igen, ez tény, csak épp ez a lényeg, hogy annak épp nem jó. Aprót mosolyok arra, hogy lüke, a hasonlatra, bár most igen nagy marhának érzi magát, nagyobbnak, mint valaha. Pedig tehetetlen, most is csak sorolja, mondja, de nem enged fel, nem engedi el, hogy könnyebb legyen, szebb és az idő ne kínozza óráról órára.
- Hogy… - zavartan pillant felé, ahogy végigméri, kissé idegesen fészkelődik a széken. Nagyot kortyol, próbál nem félrenyelni, miközben hallgatja őt, a bögre ismét a pultra kerül, mert félő, hogy nem bírja megtartani. Kissé nyirkosnak érzi tenyerét, miközben a szavait emészti, szemeit hunyja le, hogy megpróbálja normalizálni légzését, szívverését. Talán kissé tényleg kibukott, feleslegesen, jobban, mint hitte.
- Bocsánat, nem akartam… csak panaszkodni – mert érdekli mi van vele, velük, tudni szeretné, de most önzően csak magáról beszélt. Szemhéja nyílik fel, érti ő, nem először mondták neki, nincs azzal gond, ha ő többet és máshogy érez. Semmivel sincs, de annak érzi. Hirtelen érzi meg azt, ahogy átkarolja és szinte ösztönösen dől felé. Észre sem veszi, hogy szinte azonnal kapaszkodik belé, csusszan ő is előre, hogy arcát vállába temethesse, hogy lényébe kapaszkodhasson. Hogy megint egyre jobban zihál és végül nem bírja tovább.
- Annyira idióta vagyok – mert magát okolja azért is, hogy ilyen állapotban van. Arca eltűnik, hangja nem akad sok, csak vállai rázkódnak meg, ahogy végül leomlik az a sok minden, a fal és kiengedi fájdalmát, könnyeit, mindent. És közben kapaszkodik belé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Talán most fel sem fogja, sőt, biztosan nem, mert ha nem is magát rágja, elméje zavaros, kavargó, de minden egyes szó elérte és értette. Értette és érti, hogy olyan dolog ez, amelyet nem kellett volna hallania, látnia, a bizonyos színfalak mögött, a sorok között bújt meg és sosem mutatkozott. Azt pedig nagyon is tudja, hogy nem azért hangzottak el ezek a dolgok, hogy sajnáltassa magát, - bár neki az sem gond, eleve most aktívan teszi az önmarcangolást -, hanem megismerje, hogy nincs egyedül, nem volt, megint az a mondat, hogy másnak is van kínja, de közben találják meg egymást, tudják, hogy a világ bár nagy, sosem marad egyedül a gonddal, örömmel. Nem tudja hirtelen, mennyit és mikor beszélt arról, ki az, akit ennyire hiányol, vagy azt sem, ki az, aki miatt a férfi szenvedett. Tudni szeretné, de a tapintat és a helyzet sem engedi megszólalni, csak némán adózik annak az egésznek, ami történt. A ragaszkodás néha fájdalmas dolog, most azonban csak erősebb lett és fájdalommentes. Kapaszkodó. Jönni fog, csak jobban szeretne lenni, segítséget abban, hogyan tegye. Hallgatja csak, aprót bólintva szusszan fel végül, mert igen. Mert, mer, de ennek ára van. A lelke morzsolódik bele éppen.
- Elmondom majd neki, így vagy úgy. El – ezt ígéri meg magának, más, hogy hogyan fog sikerülni. Hogy mit vár tőle? Itt hirtelen már nem is tudná megmondani, nem tudhatja, mi vár rá. Lehet a legnagyobb félelme, lehet jó, lehet semmi. Nem számít, mert amit most csinál, az a lassú öngyilkosság, a halál felé menetelés és élnie kell. Még élni szeretne, csak annyi minden torlódott fel benne, hogy lehet, ez már csak az utolsó csepp volt. Az utolsó mindenből. Majd lesz valahogy; bukkan fel benne a gondolat és megrémiszti, hogy végletekben gondolkodik. De muszáj.
Fogadja el.
Majd lesz valami.
Talán a csapok erre nyíltak meg igazán.
Az ég tudja, hogy percek vagy órák telnek el közben, ahogy ő újra és újra kiengedi, megengedi magának, hogy felszakadjon, fájjon és lüktessen. Hogy kín legyen és ne némán nyeljen, halmozza, hanem a sós könnyek csípjék arcát, marja fel azt az álarcot, amit magára erőltetett, és amely még így is fájdalmas volt. Marja, tépje, szaggassa apró darabokra; mikor majd bármi lesz, ebből építkezik, ebből lesz újra önmaga.
- S... Sose voltam így... Nem tudom – szomorú, ez biztos. Arcát törli meg, mely kissé puffadt, szemei vörössége, de könnyei még nem apadnak. Kibuggyan egy újabb, némán csordogál, ahogy közben észre sem vette, hogy szorongatta a másik felsőjének anyagát. Enged a fogáson, nyikkan a szék, ahogy közelebb csusszan és visszahajtja a fejét. – Szomorú... nehéz. Semmit sem... tudok. Félek – suttogja, miközben ha újabb hullám nem is, de egy nagy sóhaj kitör belőle. De mellkasa valahogy könnyebb, mintha legördült volna egy súly. A legnagyobb. A sötétség lassan visszább húzódik.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Nyelvével piszkálja meg ajkán az apró sebet, amit véletlen szerzett, vagy mert ki volt száradva, cserepesedve, maga sem tudja már, de legalább már összébb húzódott. Míg Odett csinosan és lengén öltözött, rajta egy sötét farmer és egy egyszínű pulóver van, még idebent is. Kicsit néha úgy érzi magát, mint a klimaxoló nők, amikor hőhullám helyett hidegrázás jön rá, illetve, még vissza nem szerzett kilóinak hiányát eltakarja. Ez is a cél, mert a nő mindent megrendelt, nagyon kedvesen csak a vegán és a csak zöldségtál maradt talán ki, de már ettől úgy érzi, hogy jól is lakott. Aki épp feléjük néz, azt hiheti, még várnak vagy öt főt, de aki kicsit is képben van, azt tudja, két ereje teljében lévő farkasnak ez egy könnyed vacsora. Csak épp abból egyelőre csak egy van, mert még mindig árnyék és semmi, ahogy csak pár falatot vesz magához és a köretet nézegetve temetkezik kicsit csendben. Ugyan már nem alussza át a napokat, bőven a saját fejében él még néha, csendben bezárva legalább próbál a vizsgákra gondolni, foglalkozni. Miután épp a düh etette lelke maradékát és kitépett pár tő palántát, rájött, hogy talán tanulmányait megmentheti, ha mást, vagy saját magát már nem.
- Ha nem tud jönni, csomagolunk neki belőle és el tudod neki vinni. Annyi tanulás között csak fel fogja dobni – szándékosan nem hozza fel, hogy ő is menne, mert azóta sem ment a kastély közelébe és nem is fog. Utolsó vizsgája után lead mindent, majd kéri, hogy bagolyban értesítsék. – Ügyes lány, és hamar megnőtt. Pedig mikor először láttam, hjaj – apró, száraz nevetést hallatta a nosztalgikus, öreges megjegyzésére, pedig való igaz. Amikor még aligha ment a közelükbe, felénk volt. Most pedig karján szimbolikusan az ő kötelékét is horda, tintával bőrébe zárva. Még egy apró falat, de gyomra szűk és apró, máskor már könyékig lenne a húsok között. Furcsa. Olyan ez, mintha megkapta volna Belián testét, emlékeit, hogy tudja, milyen volt éhesen, boldogan, mindenhogy, de ő nem tudja előadni. Ahhoz nem kapott utasítást. A másik szavaira suta mosollyal vállát von.
- Megszépíti az embert az, ha napokig csak alszik és alszik – nem, nem teszi. Ellenkezőleg. Elkopott, ami eddig maradt belőle. Kezét leengedve forgat ujjai között egy falatnyi gyümölcsöt. Nem zuhan össze, nem remeg, csak sóhajt.
- Találkoztunk. Beszéltünk. Megcsókoltam, idóta vagyok – dől hátra a széken és lopva pillant felé. Nem emlékszik, hogyan és mikor közölte vele azt, ami történt vele azon a napon, nincsenek tiszta emlékei, pedig semmit se vett be. – Mindig vigyáz rám. Ezt mondta és nem tudom kiverni a fejemből – pedig kibukott, eléggé és leeresztett. De ettől nem tudott szabadulni, mint attól az egy szótól. De egy valamitől még jobban képtelen és amitől úgy fél, hogy szinte nem is tud róla.
- Nem lesz elég erőm egy hét múlva – mondja ki végül, feketén és fehéren.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Lágyan csóválja a fejét a mozdulatra, ahogy magához húzza a tálat, jelezve, arról egy falat se kerül dobozba és elvitelre, hova is gondolt, hát az étel szent, ettek már a kastélyban is elégszer együtt, úgy, hogy abból hat másik is jól tudott lakni, kaptak is pillantásokat, de ez már csak ilyen. Szeret enni, főzött már Odettnek is, mert mindenkinek azt teszi, mintha amúgy tényleg az éhhalál lenne a legnagyobb fenyegetés az életben.
- Az is finom, ez tény. Hiányozni fog – vagyis már most hiányzik neki, a kastély is, minden, túl sok minden, ami azt illeti, könnyebb lenne számba venni azt, mi nem, de senki nem csinál ebből leltárt. Neki most minden furcsa és zavaros, mintha az ajtókat, amiket kitárt, szép lassan reteszelné be és készülne valami csendes, félreeső zugba. Vagy nem. Nem tudja, miképpen fog ebből kimászni.
- Igen. Mármint nem apáskodok felette, de jó, hogy van, csak ne így lenne. Azért lehet, ha megélem, veszek egy puskát és majd leülök mellé, megnézni, ki udvarol neki – villan fel egy pillanatra az, akit mind a ketten megismertek, a béna vicceivel, a karjaival, amivel ölelni akarja őket és aki bármikor nekimenne újra egy idegen, vérszemet kapott farkasnak, csak, hogy védhesse őket. De ahogy jött, úgy távozik, adja vissza helyét annak a valaminek, ami jelenleg neve alatt fut. Vagy inkább sétál csak.
- És mint tudjuk, szerény – de nem ilyesféle alvásról beszélt, nem arról, amikor a kór miatt nincs ereje. Nem, ez a mély, motiválatlan, élni nem akaró alvás, amely már fáj, fáj tőle az ember feje, nem álmos és mégis, kínlódás az egész. Ha fáradt, ha a Hold után van, akkor elnyomja hamar és jobb lesz utána, itt viszont, kevesebb volt, minden egyes alkalommal. Csak foltok vannak meg, nem is érti, hogyan tudja agya azt produkálni, amit a másik alakjában érzékelt csak eddig, hogy csupán villanások vannak meg. Azok viszont élesen. Lehajtja fejét a szavakra, mert szégyelli magát, viszont szeretné, ha tudná, szeretné, ha elmondhatná, ha nem is most, kicsit később. Éles szavak, amiket tőle megszokott és csak keveseknek enged, mert akármennyire is jámbor ő, azért van, amikor hamar elfojtja csírájában az ilyet. Most azonban nem önmaga, képtelen rá, ahogy megint a sebnek tolja a nyelvét és ujjait kaparássza, mielőtt átdörzsölné megnyúlt arcát.
- De én is szeretem. Azért. Mert hiába volt távol, vártam rá, szeretem. És azt nem, ami történt. Nem akarom – csak ez nem opció. Semmi sem opció, csak az, amit csinál. Álmodik, vágyakozik, majd kiürül fokozatosan és kezdődik előröl, egy ideig, mert mindig kevesebb. A végén csak egy héj lesz, amit megtöltenek az emlékek poros kupacai. Figyeli, ahogy a sajtba harap, egyelőre nem követi a példáját. – Nem mentem azóta a kastélyba én sem. Nem lennék erős, hogy tartsam magam – mert a fene ragaszkodása, a fene bizalom, amit a nyári támadás után úgy hitt, megkapott, hogy neki is lesz ezentúl egy olyan ember az életében, mint Odettnek Volkov. Mert most irigy, irigy arra a kötelékre, amit elvesztett és nekik megvan. – Azt hittem, ő az én… - apró mosollyal ráz fejet, mert hitt. Kinyúlva vesz el egy rántott gombafejet, most ő harap, aprót és lassan rágcsál, miután kimondta aggályát, azt a sötét foltot, amely egyre jobban közeleg. A lepel, amely eltakarja előle végül a világot és semmi sem lesz. A másik megerősítése megijeszthetné, de mind a ketten tudják, itt most nincs szebb, kényelmesebb válasz.
- Pont a kurvákra van szükségem és a szexre – jegyzi meg szarkasztikusan. – Nem szexeltem mióta elment, nem is érdekel. Nem tudom mit akarok csinálni, semmi sem köt le. Nem érdekelnek a vizsgák, se az utazás, de lehet valami istentelen messze jó lenne, ahol nem értem a körülöttem beszélőket. Nem tudom mit csináljak – megrekedt. Ahogy Ő mondta neki, úgy adta át és fertőzte meg vele. Örök körforgásba került, ahol nem boldog, ahol nem csillog a szeme, szinte szürkébe hajlanak egykori kékjei.
- Normál esetben sem volt merszem. Azt se tudják, élek-e és úgy nyitnék be, hogy „sziasztok, élek, de meg is halok mindjárt?” – azzal tenné a legrosszabbat, mert a szülei is belehalnának, de kedves gondolat. Velük, otthon. – Nem akarok meghalni, ha eddig sem sikerült. Kétszer ültem fel úgy az ágyban, hogy megteszem. Eret nyitok, megiszom Rudolf összes löttyét egyszerre, de nem, mert valami bennem élni akar. De nem tudom mit csináljak – végül azt teszi, amit tud, befejezi az gombafej megevését.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

- Én is utáltam. Most megint utálom, de tudom, hogy hiányozni fog – valahol, egyszer, mert neki is már olyan megszokott (volt), hogy bejár, hogy tanul, és most nem. Vége. – Esetleg, egy másik szak? – hátha van valami rövid, ráépülés és az alatt el tudja tudja dönteni az irányt, mert kap még egy kis időt. Saját magának egyszerűbb, olyat választott, amit vihet tovább, amiben benne marad, ameddig bír, ki tudja, talán egyszer a kastélyba is visszatér tanítani.
- Ezért kell a puska – pedig nem gyerek és biztosan puffogna kicsit, ha állandóan a sarkában lenne, lennének, de kedves gondolat, sőt, egy jó az, ha valahogy, valamilyen módon ő is tud gondoskodni róla. Talán kicsit távolabb áll tőle, mint Odett, de akkor is, talán ezek a kapcsok, ezek a dolgok tartják fent, nem engedi el őket, mert ha mindent elengedne, akkor már nem dobogna a szíve. És azok sem engedik el, érzi, hiszen itt ül most, vele, nem mással, nem egyedül. Érzi, csak nem tud rá jól reagálni. Semmire sem talán, de egy félmosolyt megereszt a szerénység oltárán, mert még mindig másnál van az önbizalma, ami most végképp romokban. Sosem hitte magáról, hogy tökéletes, de most már végképp nem. Egyelőre nemigen foglalkozik a külsejével, lassan hosszúra növő tincseivel, körmei tövig rágva, azzal legalább nincs gond. Odabent, mellkasában az apró, szorító érzéssel már annál inkább. Aprót szusszan.
- Nem tudom. Régen más volt, vagy fel se vettem, vagy ittam párszor és vége, mentem tovább. Ilyen sosem volt velem – mert vagy fiatalság, bolondság, vagy egyszerűen azóta annyira megváltozott, hogy mondhatni, most élte meg az első szerelmet. Most úgy érzi, szereti, lehet holnap gyászol, aztán üres és kezdődik előröl. Minden össze van zavarodva benne, mert javulna és még valahol vissza is kívánja forgatni az időt.
- Nem, de, de ha megint úgy közeledne, hagynám magam – mert nem lett erősebb, vagy nem hagyná magát, fogalma sincs. Könyörögni? Talán azt is megtenné, ha elméje borulna egyet. Helyzetfüggő. – Vagy nő. És akkor a változatosság gyönyörködtet. Lehet nem kéne több férfival kezdenem, vagy úgy senkivel sem – von vállat, mert aztán mind a két fél benne volt a pakliban, ezek szerint mindig is, csak nem figyelt és a régen érzett, hiányzó darab talán ez volt. Már sosem fejti meg, azonban most biztosan nem, mert nemhogy körbenézni, még „tovább lépni” is képtelen. Tudja, hogy nem az egyetlen, de neki az volt, nem nézett másra, nem kacsintgatott, nem tett semmit.
- Sosem utáltalak Damyan miatt. Örültem, örülök, hogy van neked, most csak szimplán sárga az irigységtől, mert azt hittem, Mihail az, akivel megélhetem, amit ti ketten – hogy meddig képzelte? Nem mert belegondolni, valahol azt hitte, örökké, de naiv, most már tudja, mennyire. Elvakították saját érzelmei, az a sok, amit át akart adni, nem látta, hogy neki ez csak átmeneti volt, hogy újra tudja, milyen is a gödörben lenni. – Nem tudom, van-e nekem olyan, hogy utolsó. Én leszek a csapatban a magányos farkas – nyúl ki a pohárért, mert nagyon száraznak érzi a torkát, ajkait, párat kortyolva mossa le a gombócot, ami felgyűlt, amely miatt talán sírna megint, de már könnyei sincsenek jóformán. A sok év alatt elfojtott, eltemetett darabokat is bepótolta mostanság. A poharat letéve törli meg a száját, majd saját nyálát nyeli félre kicsit, amint meghallja. Aprókat köhécselve, krákogva pillant felé végül ismét.
- Ha a szex mentene meg, akkor itt és most az asztalon tennélek magamévá. De nagyon kedves tőled. Öhm, gondolkodom rajta? Ez a helyes? Nem tudom. Minden elromlott bennem – mert látta már, ismeri azt, mit rejt a ruha, de a mély, testvéries érzésekben sosem bújt meg más, lehet a legelején azért tudat alatt igen, azonban nem kényszerítené arra, hogy ezt tegye. Fogalma sincs, mit segítene, csak kivenné a feszültséget belőle, minden más maradna ott.
- Utálom ezt az egészet, egyszerre akarom, hogy mindenki hagyjon békén és mégse. Nem tudom, bírok-e enni hányás nélkül – aprónak érzi gyomrát, mégis, végül maga elé szedegeti a húst, a sajtot, némi köretet, de magához képest, egyelőre madáradagot. – Tényleg? – kapja fel a fejét és a fiolákra néz. Meglepve, mégis végül hálás mosollyal néz felé. – Köszönöm. Ez most… - nem engedi el, nem mehet el egykönnyen. Elvesz egy fiolát és az ujjai között forgatja. – Szólni fogok. Egyelőre éljem túl – az üvegcse kikerül az ujjai közül, kezével keresi meg Odettét és finoman rászorít, jelezve, hogy tényleg hálás. Jobban, mint valaha. Elengedve, ennek jeléül lassan, de enni kezd, bár még fejben ezt is tagadja magától.
- Fi’om.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Hirtelen felindulásból nagyon sok minden születhet; egy mű, gyilkosság, egy vad menet, vagy épp olyan elmeroggyant ötlet, hogy nyelvet tanul. Sok a szabadideje, nincs mostanság a toppon, legalább leköti magát és izgatott várakozását, vagy éppen csak a fölös energiáit, bármit, mert igazából tanulni sosem késő, erre ő az élő példa, hiszen elmúlt bőven 27, amikor elkezdte az első évét. Igaz, azt is magának köszönheti, ha előbb enged, ha előbb lábal ki a támadás utána depresszióból és kálváriából, akkor jobban állna és nem érezné úgy magát, hogy mindennel el van késve. A nyelvekkel nem, az angolt ugyan megtanulta, de mindig utált tanulni, könnyebben ment ha filmeket nézett, videójátékot tolt, vagy bármi, aztán mikor sikerült egy jó erős alap, minden könnyebbé vált. Aztán kopott, majd megint erősebb lett, ha beszélnie kell, egészen magabiztos, kis szókincs fejlesztés és minden tökéletes lenne. Nyelvvizsgája sosem jött el, arra is készült, ahogy az akkori jövőben a diplomára, de félbetört minden és sosem fejezte be. Talán megejti, bár úgy nézi, erre nemigen kérnek ilyesmit; ha tud, beszéljen, muglik közé teljesen pedig nem fogják visszaengedni és nem is tudna ő sem, elvégre, egy hely mindig kell neki havi egyszer, amely a mágia birtoka. Így, marad az, hogy majd gyakorolja, aki beszéli. Most viszont nem erre készül, hanem franciát tanulni. Szerinte egy roppant nehéz és fura nyelv, de miért ne alapon, egy beszélgetés alkalmával dobta fel Sophie-nak, hogy tanítsa meg. Van valami megmagyarázhatatlan, apró furcsaság a lányban, amit nem tud megmagyarázni, de ő olyan hippi még mindig, hogy nem lát benne rosszat, így felőle, minden oké és szívesen beszél háztársával. Megérti, hogy nehéz neki a nyelv, és bár néha az akcentus miatt jobban figyelnie kell, sosem volt probléma, hogy megértsék egymást. Szívesen javította ki, ha valamit rosszul mondott, de cseppet sem rosszindulatból.
Ahogy majd ma is, ha úgy alakul. Egyelőre ő már itt van, a megbeszélt időpontban ül a könyvtárban. Van egy füzete, meg egy tolla, több nem is kell, szótárat meg szerzett a polcokról, így az pihen még a keze mellett, amely az asztalon pihen, mert a másikkal meg állát támassza. A magyar-francia kötet lapjait olvassa és keres ki olyan szavakat mint: csavarkulcs, klumpa, vödör, mert nem a legfontosabbak, csak éppen ezek jutnak eszébe. A hangjára emeli fel fejét és tekintetét.
- Maillet – inkább fonetikus, mint szép, de ő most a kalapács szót szedte ki. – Bocsi, szia. Semmi gond, elszórakoztattam magam – emeli meg a szótárat, majd becsukva teszi a másikra és kiegyenesedve nyújtózik kicsit, míg a másik leül. A tollak felé néz, majd előre dőlve nézi a felhozatalt.
- Hűha. Írhatok valamelyikkel? – odanyúlva válogatja át a színeket és a lilára esik a választása, kicsit szemtelen módon már le is firkálja saját aláírását a saját füzetébe, majd visszateszi a tollat. – Pöpec. Én a szagosakat bírtam, na de – köhint, hogy komolyra veszi a szót, majd lazán vállat von. – Mindjárt végzek, sok az időm és ha az angol már megy, a latint muszáj valamennyire tudni, úgy gondoltam, miért ne. Persze, csak ha van időd. Cserébe, ha valami nem oké, segítek a magyarban, vagy az angolban, vaaagy ha vannak növényeid, abban – valamit valamiért elven, de igazából, nem erőlteti, ha nem muszáj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Lehetetlennek érzi igazából ezt a jelenetet is, bármit is, ami ez után jöhet, ami történhet. Mert noha, mióta itt él, mióta megismerte, akadt sok minden, amiben közösen kalandoztak, legyen az a futós nap, vagy maga egy hétvégi kocogás, bármi, valahogy sosem mentek bele azon témákba, amely hasonlóak, mint a mostani történések. Persze, nem tagadta és leplezte, hogy mi történt vele, amikor frissen talált rá a szerelem érzése és találkoztak, hiszen a változás szemléletes volt, így beszélni is beszélt. Talán meglepte a férfit, hogy nem a lányok soraiból sikerült választani, de mivel tudta, előtte ezt főleg nem kell szégyellni, mindig örömmel mesélt, amikor volt mit, vagy épp hallgatta, hogy a kiscsalád életében mi van. Ezzel szemben, iszonyatosan mély árok került a két jelenet közé, a „két Belián” közé, mintha az, a boldog, lelkes, csillogó szemű valaki lassan eltűnne, mert valami emészteni kezdi. De beszélni fognak, kell és meg fogja hallgatni, csak most önző és a saját sikolyait hallgatja.
Mikor elapadnak a könnyek, talán még kicsit üresnek is érzi magát. Lehet ez vagy kiadós ordítás hiányzott eddig, hogy aztán minden menjen tovább. De az érzés akkor is benne van, hogy valami nem teljes, nem jó és nem lesz jó. Nem tudja megmagyarázni, mintha jósolna, vagy csak követné a történetszálat és az új fejezet tartalmát. Szipog párat, reméli, hogy csak könnyei és nem taknyanyála került még a másik vállára, amely most olyan puha, megnyugtató, mint a legtökéletesebb párna a lelki válságban lebegőknek.
- Nem tört össze, csak hiányos, hiányzik – mert semmi olyat nem írt, amely töri, csak kevés és szűk szó, de minden rendben volt, ezt érezte is belőle. Csak a bizonytalanság.
- Nem tudta megmondani, mikor jön. Szótlan. Nem lenne baj a távval, biztos elfoglalt, de nem akarok öt percenként pittyegni valamit, hogy na, na, hahó – mert valahogy erre a szintre nem süllyedt le. Történt valami, mielőtt elment, hallott ezt és azt, nem a legjobb dolgok, de elfogadta, hogy kell neki idő arra, hogy feldolgozza, aztán biztos van más feladata is, és a család. Csak jobb lenne, ha többet hallana felőle, nem lenne a fura érzés.
- Tudom, nem egészséges ennyire ragaszkodni, szeretni. Ez lesz belőle, de én ilyen selejtes vagyok – apró mosollyal nyúl a kávéért, már kevésbé remegő ujjal és nagyokat kortyol, szinte egy húzásra üríti ki, mint a vizet. – Mesélj valami szépet, kérlek – kéri, majd egyszeriben, a bögrét tartó kezét saját ölébe helyezve, visszahajtja a vállára a fejét. Már nem sír, csak még egy kicsit összeszedi magát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Komikus a jelenet, de tényleg. Valahol olyasmi, mint azokban a tipikus Benny Hill féle filmekben, már csak a vicces zene hiányzik, no nem a futós, hanem valami másik. De igyekszik mégis komoly arcot vágni, ha már belement az őrültségbe és persze, még beszédet is mondott, akkor illjen hozzá, ne pedig az, hogy mindjárt röhög.
- Szebasztián – egészíti ki a másik szavait, amint megakad, amikor elköszönne a beszéd végén tőle. Ahogy feláll és megcsúszik, karja lendül, hogy ha esne, akkor elkapja és ne engedje csattanni a hóban, de szerencsére nincs rá szükség, tartja az egyensúlyát annyira, hogy ne. Ezek szerint a fejét se verte, szóval minden rendben.
- Hát, gombot, igen. Meg, hogy tudok varrni, szóval ha tényleg szakadsz… áhh, hülye vicc volt – legyint egyet, hogy akkor ez most nem jött át, semmi gond, nincs mindenki egy hullámhosszon vele meg a hülye hasonlataival. Oké. Akkor legyen oké, bólint rá. Oldalra pillant, ahogy odadőlve szól felé és vigyorog. Kicsit összeszűkült szemmel figyeli, majd fújtat egyet.
- Nem köplek be – amúgy is, a dohányzás dolog olyan, amit aztán hiába tiltanak, még jobban csinálják. Eleve kábé mindenki kipróbálja, fiatalabbként aztán főleg izgalmasabb, tilosban pláne, így ha azokat kellene hajtania, akik egy-egy szálat eltolnak, soha az életben nem végezne. – Így is többet szívok, mint kellene. De úgyse a tüdőbaj visz el, könnyebb út lesz arra – lazulni, hát ez jó. Főleg, hogy így mondják neki, mintha az élete függne rajta. Ő meg balga és hallgat rá, rá is gyújt és nem is érdekli, ki látja. Inkább rágódik a szavakon, amiket mond. Kedve lenne kiabálni egy sort, mert nem akarja ő azt, hogy mindenki ezzel, vagy a „mi a baj?” kérdéssel bombázza. Nem akar beszélni, nem akarja mindenkire ráhúzni a bajait.
- Nincs bánatom, csak hiányzik – mert nem szakított, csak elment, messze van és ki tudja mikor jön. Fura ez, mert lehet annak tűnik, pedig nem drámázza túl. Egyszerűen a szemei szomorúak. – És csávó – mert minek ezt tagadni, bár lehetne csaj is, ha anno jól választ, de nem is akart választani. Ez az egész is úgy jött, mint a derült égből a villámcsapás. A klumpára pillant végül inkább.
- Kicsi ez az én lábamra, innen látom. De biztos hasznos lehet – mármint taposni. Bár azt még nem próbálta, inkább a csapkodós fajta. – Viszont mondom, nem törött. Csak hiányol. Inkább azt mondd meg, miért klumpa van rajtad. Hát beázik – és a vizes zokninál a világon kevesebb rosszabb van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Tartotta magát, csak kellett egy szusszanásnyi, vagyis most inkább sírásnyi idő, hogy ismét képes legyen rá. Könnyebb, nem olyan nehéz már, kimondta amit akart, amit nem, azt másnak kell. Fogalma sincs, hogy ezek után hogyan és miként lesz, de most jót érez, szeretne optimista maradni és ezzel, amikor eljön a kellemes pillanat, csak feltöltődni. Nem szégyell előtte nagyon semmit, nyilván az első élményét férfivel nem tárgyalta ki vele, a sokadikat sem, inkább az érzést, hogy nem csinos lányka párja, azt nem, de olyan ösztönösen mondta ki, mintha előtte mindig ebben élt volna. Nem tudja beskatulyázni magát, hogy merre, meddig nézeget, nincs rá szüksége, mert felesleges. Mindenki azt szeret, akiben megtalálja azt, amit mindig keresett. Neki ez más, ő elzárta magát, nem akarta, megkapta és nem engedni, nem szeretné, mert a nyár végén benne történt valami, ami miatt azt hiszi, mindvégig emiatt tagadta, mert várt. Aztán, hogy mit hoz a sors, mennyire lett igaza, inkább sose tudja meg. érezze. De sokáig, az elején kételyei voltak, helyes-e, mert a társadalom ezt nyomta belé, hogy nem éppen, aztán mégis, mikor először mondta ki, másnak, elmúlt. Többé nem érzett semmi olyasmit, amely kérdőjel lehetne és bárhogy hozza a jövő, sosem fog már. Változott, sokat és talán, mindvégig vele volt, csak nem figyel rá.
Aprókat és óvatosan mozdul a másik, mintha feje porcelán lenne, keze ügyébe pedig törlőpapír kerül. Vesz is, meg is törli arcát, egy apró orrfújással megelőzi, hogy még azt is belé kenje, majd visszaejti kezeit, miközben beszél. Csendben, nyugodt hangnemmel, de tele reménnyel és egyben újabb, újfajta kételyekkel.
- Szándékos… nem akarom ismerni a szándékot – rezdül össze, szorít a mellkasa. Az előbb érzett rossz mellé párosul ez, de köti egyelőre a jó miatt oda, hogy elfoglalt, vagy nem érzi jól magát a mással történtek miatt. Nem akar most ezen gondolkodni.
- Viszont, ha másnak sok, akkor meg csak elzavarom – nem tudja, sok-e, nem tud semmit. Aprót nevet és rezdül össze, amint oldalba bökik és kér, hogy ne kelljen erről most többet szólnia, egyelőre. Biztos fog, akar majd, legalább valami szépet ő is. De most csak a hiány, szeretné átölelni, szeretné, ha átölelné, messze van hozzá viszont. Fejét emeli el végül a válláról, hogy kissé kisírt, de csodálkozó szemeit vezesse rá a másikra és most, ma először látni, hogy igazán felvidul. Mosolya tűnik elő, az az igazi, boldog és ha eddig nem lett elege, most aztán tényleg jól megöleli.
- Ez annyira szép! Jaj – osztozik az örömben, még így is, amint elengedi és visszadőlve sóhajt egyet. – Akkor, most már megkaphatod a „Legjobb apuka” bögrét, gratulálok. Cserébe, bizonyára elevenebbek, mint valaha – töltött már időt velük, türelme határtalan, de neki ennyi ereje sosem lenne. Tény, van is tényező, ami hátráltatja, de simán letelepedett homokpogácsázni ő is, mert amennyire elengedte, hogy neki sajátja lesz, másét épp annyira pesztrálja szívesen, amikor tudja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Most mégsem fáradt, ellenben még mindig tele kétellyel, hogy mégis mihez kezdhetne, azon kívül, hogy kiönt mindent, amit csak lehetséges, amit csak tud. Mert nem is az, hogy ez kell, a másik ezért van, hanem talán mert ideje volt. Olyan dolgokat cipel magával, amely már régi, poros, de fel-felbukkant és most, hogy közel hasonló eseményt élt át, bőven megvan rá az alkalom.
- Nem, nem igazán – rázza meg a fejét, de ez neki természetes, úgy tudja, nem is kell. Lehet azonban, téves az információ? Minden tudása nagyrész tapasztalat, amikor azt mondták, nagyon fog fájni, ez a szókapcsolat nem fejezte ki azt, ami valóban történt. Semmi sem fejezi ki jobban, mint egy mélyről jövő, hangos kiáltás. – Egyszer, kétszer, nem tudom. Azt mondták a nagy részére nem fogok emlékezni, ez ilyen – idézi fel nagyjából a régen, a messzi távolban hallott, frissen, értetlenül, mert azt sem tudta felfogni, hova keveredett, nem még azt is, vele mi minden fog történni. Aztán az évek teltek, ő választott egy utat, nem lett teher és ennek mindenki örült, hogy nem kell egy huszonéves srác kezét fogni, amíg felfedezi a világot.
- Tessék? – pislog, hogy mit értett, mikor értette félre? Csendben figyeli, kissé meglepett vonásokkal, aztán lassan kapcsol, hogy mire is szeretne kilyukadni a másik. Teljes mértékben át akarja nézni, talán az egész életét, nemcsak azt, hogy azon a bizonyos napon mi történik vele. Számított rá, hogy valami ilyesmi lesz, hogy jobban előveszik, mint máskor, ahol ránéztek, két kérdés és mehetett tovább. Ez most más, itt megkérdőjelezhető az, hogy biztonságos őt a kastély körül tudni, legalább is, most ő ezt véli kiszűrni ebből az egészből. Szusszan végül.
- Értem és rendben. Nincs szervi bajom, azt hiszem. Az alvással már rég megbarátkoztam, hogy mikor hogyan megy – enged egy féloldalas mosolyt, majd bólint egyet. A bájital nem az ő dolga, neki azt meg kell inni, ezt az elején is jól az eszébe vésték.
- Hogyan lennél mellettem…? Az… Azt nem kellene – korlátolt képzelete egyelőre ezt az alakot képzeli maga mellé és egyáltalán nem tartja jó ötletnek. De nem is tud mindent, talán van valami, mint a karkötője, ami jelez. Apropó, a karkötő.
- Én akartam egyedül lenni a végén, kaptam egy helyet, az erdőben. Ott maradtam, néha jöttek figyelni, de… könnyebb volt nekik, sok volt a dolguk, nem tudom. Engedték. Ezt kaptam. Ez jelzett, jelez, ha gond van és akkor jönnek – emeli meg a kezét, hogy a rúnákkal átszőtt ezüst ékszert lássa is csuklóján pihenni. Láthatóan, ahogy lejjebb csúsztatja, látni, hogy ott a nap sem sütötte bőrét, vékony, fehér csík jelzi, hogy ez már régóta vele van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Senkinek nincs kétsége, főleg nem neki, ez pedig a lényeg. Bár talán nem szokványos, hogy ennyire segít és kísér, de ő úgy tudja, egy örökbefogadásnál kell egy nagykorú is, ha pedig nem, akkor sem csügged, nem érzi elveszett időnek azt, hogy itt van.
- Hmm, részben. A nehezen kezelhetőség, veszély, nem is tudom pontosan mi miatt. Ez a kifejezés ránk ragadt. Nem tekinti annak, csak a viselkedését veszi nehezen – próbálja elmagyarázni, de nem olyan egyszerű az, mert ez is csak ráragad az emberre és használja.
- Bizony – bólogat apró mosollyal, mert bár tudja, hogy ez nekik nem sértő, meg az iskola falai között megszokott, neki még nagyon furcsa, ahogy minden, de ahogy halad előre, úgy válik rutinossá. Most még inkább civil, aki jó fej akar lenni, de az is biztos, nem lesz olyan szigorú és kibírhatatlan, mint a matektanára, akit mindenki szeretett, csak épp szerette máshova képzelni.
- Még csak képen láttam olyat, nemigen volt másnál, hogy megnézhessem – de neki a furcsaságok már nem tűnnek fel, egyszer mindenképp kirándulni fog valami rezervátumban, mert ott aztán majd biztos lát eleget. Elhessegeti a gondolatot, hiszen a lányka tovább beszél és kedve lenne megint nevetni, de csak jót mosolyog a gyermeki fantázia szüleményén. Nos, messzire se kellene mennie, néha ő is lehetetlen képzel valami mágikus dologról, úgyhogy, nincs olyan messze ettől a szinttől.
- Nem, nem, semmiképp. Az csak mese, a golymók pedig nemigen fog megnőni sem, nemhogy megenni valakit. Az amúgy is malac volt, de a malacok sem csinálnak ilyet – mert hát, a népmesék tudnak érdekesek lenni, felnőtt fejjel egy egészen más vonulatot néha venni, de hát, inkább azt nem is hozza fel. De megenni senki nem fog senkit, ebben biztos.
- Nincs veszély, amíg engem látsz – még picit ki is húzza magát, de aprót nevet, mert sok minden ellen tud védelem lenni, a mágia ellen nem, viszont szerencsére nem kell attól tartania, hogy mire kiérnek az üzletből, vad varázslópárbajok kerekednek csak úgy a szabadban, nem is látott olyat sosem, csak hasonlót, aztán gyorsan tovább is állt mindig, mert számára olyan volt, mint lövöldözni, ki tudja, mikor terelődik el és találja el őt.
- Szerintem arra lehet tenni valami varázslatot, hogy ne halljad, szóval ez ne tartson vissza – mert mindenre van, ezt már tudja. Majdnem mindenre, pontosít, de a nyikorgásra biztosan, ha arra is van, hogy valaki néma legyen. Mennek közben előre, a kicsi hangosan lelkendezik mindenre, amit lát, véleménye is van, ami jó, amire csak bólogat.
- Valóban, ők kicsit lassabbak, másabbak – nem fog labdát visszahozni és bújni sem, bár neki ez sem akadály, egyszer szeretne kaméleont, de mit nem. Csak hát, a lakótársa már egy pár órára befogadott süntől is kiakadt. Hallatlan. – Én macskás, van is egy macskám. De a kutyákkal se vagyok rosszban. Elvagyok én mindennel aminek sok lába van, egy sem, vagy akármi. És te? Egy kisebb testű kutya eléggé aktív tud lenni – ad tippet, hátha mégis arra esne a választás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Lehet nagy fába vágta azt a fejszét, hogy megmagyarázza ezt a dolgot, mert pontosan nem annyira lehet, mint ahogy az fejében szerepel és ahogy ismeri. Mindegy már, hiszen elkezdte, más nem, majd ha okosabb lesz, korrigálja magát.
- Csak akkor, ha mérgesek egymásra. Amúgy nem, olyankor nem is tartja annak, de mérgesen előfordul, hogy olyat mondunk és csinálunk, amit nem kellene – ez azonban biztos, hogy pontos ismeret, mert talán már ő is bánta meg, amikor valaki felidegesítette és olyat mondott, nem kell itt feltétlen valami iszonyat rondaságra gondolni, gyerekként sok minden lehet csúnya és bánják meg egy kicsivel később. A gyerek egy mini felnőtt, ámbár sok mindenben eltérve gondolkodnak, nem kell őket annyira lekicsinylően se kezelni, azzal többet árt, mintha tényleg sületlenségeket beszélne végig. Biccent végül egyet mosolyogva a köszönetre, hogy semmit se kell köszönni, bőven kényelmesebb ez mind a kettejüknek, amikor még amúgy is szoknia kell a tényt, hogy ilyesmit hall.
- Igen, szerintem kezdésnek nagyon is jó. Bár nem tudom, hogy hogyan kell tartani, abban majd inkább az eladó segítsége kell – nem volt nagyon ilyen lény a közelébe sem, nemhogy nála, és persze nem is abban a közegben nőtt fel, tudja, mit eszik egy tyúk, kacsa, egy malac, az apróságok amik a ketrecben élnek, de a mágikus lényekkel nemigen tudna mit kezdeni elsőre. Nem is kell, mert létszámstop van a házban, nemigen fog hazavinni semmit sem.
- Szerintem nehezen, biztos ha sokat foglalkoznak vele, kézhez szoknak, de nem olyan, mint egy kutya, aki trükközni fog. Megvan annak is a maga szépsége, de a játék? Hmm, hát nem hiszem – elvégre ő sem tudott, csak nézte, ahogy kerekezett, evett vagy épp valami mást csinált, így aztán, nem mondja azt, hogy igen, mert hülyeség lenne. Megállva kicsit, elnézelődik a terráriumok között, majd lepillant rá, a kérdést hallva hümmög párat.
- Hát, nagyon szőrös – nevet fel, majd a zsebébe túr és keresgél. Előszedve a telefonját, egy kis keresgélés után keres ki egy képet a macskáról és tartja a lányka elé. – Ilyen a cicám, úgy kaptam, nem tudom, milyen fajta vagy épp valami mix. De nagyon puha, az biztos – teszi el végül a mobilt és egyenesedik fel. – A kistestű kutyák… hát gyorsan futnak, ha kell. Amúgy a nagyon picik általában agresszívebbek, deee rengeteg az energia, azokkal aztán főleg lehet játszani, meg értenék a dolgokat. A macskák sokszor csak heverésznek, szóval, ha tényleg játszani, trükköket tanítani lenne kedved, akkor a kutyát javaslom – az biztos, hogy azzal le lenne foglalva az idő, mert sokat kell velük is foglalkozni, ha elérni szeretne valamit. De egy háziállat, legyen az bármi, mindig jó.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Semmi sem jó, mégis jót mosolyog, vagy épp valami gyenge nevetést hallat, tény ami tény, ha simán más sétál ide, akkor nem így lenne, most valahogy ez az egész legalább, egy picit feljebb rángatja a kedvét.
- Cirip. Szar poén, vettem a lapot – tartja fel szabad kezét, azt, amibe belebokszol, amit ahogy megérez, odanéz, majd a másikra, enyhén félrebillent fejjel. – Au? Ha lila lesz… - semmi nem lesz, meg se érezte, egy vérszegény vigyort enged rá, majd mint a legerősebbek egyikre, „leporolja” vállát, hogy jó, akkor ez is megvolt, túl is élte, mert ő a kemény. Nem éppen, de ha már ennyire megy a móka, akkor miért ne.
- Attól még nem örülök – csóválja meg a fejét. Tényleg nem az és mégis, mert az egyik olyan személy, amely most, ismét igencsak erősen hiányzik neki, szeretné látni, szeretné ha biztos pont lenne az életében. De nem, azt sem lehet. Többet él lassan a fejében, emlékek között, mint a valóságban, ez a szomorú. – Elég lenne belőle bőven, de nem tudom, mit prédikálok, körülbelül amikor annyi lehettem, mint te, ugyan ezt műveltem, csak még sör is volt nálam. Utálok álszent lenni – mert nem az, csak azért vannak szabályok, amiket be kell, kellene tartani, ennyire figyel, azonban ahogy körbenéz, senkit se érdekel, hogy itt, ezek ketten mit csinálnak. Semmi olyat, azért nem. Visszapillantva sóhajtva a másikra, leginkább azért nehezebb ez, mert amit mond, nemigen van ínyére, nem ilyen, főleg nem ezzel a mentalitással áll elébe.
- Mit? – költői a kérdés, mert akkor is válaszolna, ha semmit se mondana rá, azért mégis, kíváncsiságot mutat. Szeretné, ha előkerülne, ez nem vitás, ezt látni is rajta, de nem ő irányítja a világot. Felhorkan a válaszra, ahogy fejét hátradöntve horkant fel és koccan kicsit a vadőrlak falával. Persze, mert ez így megy. Biztos van, akinek igen, de az messze nem ő.
- Nem szarok bele és nem kell másik, ez nem olyan, hogy csak úgy puff, elmúlik és ó, jöhet a következő. Nem akarok másikat – morogja, szinte már majdnem durcásan, mérgesen, és inkább szív egy nagyot, addig sem beszél semmit, mert nem is akar már. Nem így gondolkodik, ha valóban semmit se kell várnia, ha nem lesz semmi, nos, akkor vélhetőleg vége mindennek, nem keresni fog, hanem elzárkózni.
- Nem nagyon vagyok klumpás, még a papucsaimat se nagyon hordom. Ha választhatok, akkor leginkább mezítláb, bár most lefagyna a lábujjam, de jártam már hóban is, mert úgy hozta a szükség. Nem az én színem a rózsaszín meg a lila – szórakozottan ingatja meg a fejét, de nem felejtette el az előbbi dolgokat. – Hát de nem kellemes, miért nem csinálsz rá ilyen tudod mit, vízálló bűbájizét. Könnyebb lenne, nem? – még mutogat is, hogy tudnak olyat, egyszer a bakancsát is kezelték így.
- Ööö, prefektus vagyok, a vén kinézetemmel ellentétben csak diák. Miért? Kellene valami?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jobb lenne, ha talán szóba se jönne ma már, de nem lehet ilyet sem, nem lehet menekülni  nyilvánvaló elől, mivel, látszik és látja mindenki már, hogy mi és hogyan történik, pedig, nemigen tartozik ez kettőjükön kívül senkire sem, de érti ő, mindenkit ért, aki valamilyen módon akar neki segíteni, akár csak szavakkal, vagy épp azzal, hogy beállít hozzá és kirángatja az ágyban fetrengős, semmis estéből. Szereti ő ezért Kimoriah-t, mert mindig van valami, mindig mozgalmas, ha ketten összeülnek, még akkor is, amikor a nő szorul egy kis lelki támaszra vagy csak pár, nyugtató szóra. Aztán nevetnek, mintha mi sem történt volna, most éppen saját maga az, aki nem tud úgy nevetni. A témát egyelőre félreteszi, nem firtatja és nem ömleng, amit kell, azt már bőven tudja.
- Ó, én kérek elnézést. Akkor inkább azt kéne kérdezzem, hányszor volt az, hogy mondjuk kopogott és megvárta, míg ajtót nyitsz? – mert ha ilyen szabadon kezeli a belépés dolgát, akkor tényleg nem tudja, mi a határ, bár nem is azt látja, hogy az annyira zavarná a másikat, ha nincs mit rejtegetni előle, akkor valóban. Érdekes dolog, annyi biztos, bár nem mintha lenne mit panaszkodnia, ő sem kapta fel a fejét, ha csak úgy benyitottak hozzá, szóval, nem beszél hülyeségeket. – Betörőnek hitted? Na azt megnéztem volna, hogy állsz a kezedben pálcával vagy csak egy gyertyatartóval és agyon akarod ütni. Mit szólt hozzá? – nevetgél egy aprót a dolog hallatán, mókás lehet így akkor minden találka, ott sincs akkor unalom, főleg, ha a pasi ennyire tesz ellene. Nem lesz az a nyaralás sem utolsó, ha már itt ennyire tesz a dolgokért, biztos benne, hogy amikor megtörténik, valami olyan helyről és úgy fogja keresni Baj, hogy a képernyőt is kisüti a jókedve.
- Hát azt szokták mondani, hogy van vonzó abban, ha valaki titokzatos meg tele meglepetéssel. Meg mondtad, hogy vacsorázni sem egy mekibe vitt, szóval ja, én ezt mondom – az már más, hogy ő ezt mennyire és hogyan fogadja el. Nem arra céloz, hogy neki most hú de bele kell esnie abba a fickóba, lehetnek simán barátok is, attól még, hogy ilyeneket tesznek. Elválik, ő meg mindig itt lesz, hogy meghallgassa az aktuális eseményeket.
- Mindegy. Hagyjuk most, nem akarok már erről beszélni – rázza meg a fejét, mert nincs mit újat mondani. Nem jó, nem érzi a jobbat. – Leírom, az más, ha sose adom neki oda. Majd elválik – engedi el valóban, akkor legyen most ez az este valami jobb, szórakozzanak vagy csak ne figyeljen a rosszra. Bármi.
Végül csak nem ad ki magából semmit, csak egy böfögést nyel el, ahogy kihúzza magát és kezd el mellette sétálni, szép komótosan.
- Eszünk vagy iszunk? – érdeklődik, bár most hogy így gondolkodik, lassan tapogatja át a zsebeit. – Nem tudom, hoztam-e elég pénzt, basszus – mordul fel, majd inkább rágyújt, mert az minden zsebében ott lapul, ha kell, ha nem. Közben, ha szavakkal nem is, finoman szorít rá az ujjaira, hogy örül, hogy nem hagyta cserben, egyedül, még ha nem is tud ma olyan lenni, mint amit megszokott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Könyvtár

Sophie sok tekintetből nem hétköznapi, csakhogy ő nem szokott beleállni ezekbe, hogy beszéljék ki, legyen már valami téma, ha éppen nem olyan, mint az átlag. Van egy olyan kisugárzása, amin az ember elidőzik, megjegyzi, ahogy a porcelánbaba-szerű arcocskát is, mégsem ez az talán, amely miatt leül annak idején beszélni mellé. Nincs sok közös órájuk, hozzá hasonlóan, a nő sem van mindig itt, a faluban él és sokat utazik, abba már nem mentek bele, hogy miért, mert dolga van és ahhoz nemigen volt sosem köze. Nem vájkált és vájkál senki életében, de azt a másik is láthatta, hogy szívesen beszélt, még akkor is, ha Sophie-nak nehezebben megy a magyar nyelv és ezt hallani is. Egy kicsit emlékezteti egy régi, múltban pihenő felállásra, az akcentus, amely hirtelen tűnt el, mely ok volt arra, hogy akkor is találkozzanak. Hitetetlen, mintha egy másik életben lett volna, de mosolyog rá, kellemes, még ha a hétköznapok most nehezebbek is. Nincs semmi baj, nyugtatja magát folyamatosan, amennyire tudja. Csak nem mindig megy.
Szeretne ezért is tanulni, mert míg dolgozik vagy azzal foglalja le magát, addig sem kesereg, addig is más, működik. Legalább addig is szocializálódnak, sosem árt az se, az új dolgok tanulása mellett, főleg úgy, hogy újként kell egy közösségbe illeszkednie. Könnyebb úgy, ha nem zárkózik el előle mindenki és fordítva, mert tudja, hogy mennyire nehéz megindulni, elkezdeni, aztán beindul az és megy, lassan, majd biztosabban. Ha meg ezzel is segít, akkor már megérte.
- Malliet – utánozza le, bólogatva, mint egy jó papagáj, akinek megvan az új, napi szava. A kérdésre azonban aprót nevet, majd ujjával a szótárra bök. – Semmire, csak random keresgéltem szavakat, hogyan néz ki franciában, míg ideértél – egyszerű időtöltés, nem kíván lakást felújítani vagy épp csak vásárolni a barkácsboltban, azt játszva, hogy ő francia. Be is csukja a szótárt, hogy a másik mellé csúsztassa, nem tudja, lesz-e rá szükség, de hozta.
- Kerestem ilyet, hátha – fejezi ki szóban is, hogy ő készült bizony, valamennyire, amennyire ettől a könyvtártól kitelt.
- Salut! – köszön szintén, majd rá is veti magát a kipakolt tollakra. Na, már jobban készült a másik, neki ennyi tolla nincs, csak kék, de most lesz más, amint képes választani. Egyikkel-másikkal egy-egy apró vonalat húz, tesztelve, mennyire valid a szín, amit kívülről lát, végül, amelyik mellett döntött, azt egyelőre a füzetre helyezi. Persze, csak kölcsönbe.
- És illatos radír? Nem tartott mondjuk sokáig, kiszipkáztuk belőle az illatot – meg azt nem is teszi hozzá, hogy a lányoktól nyúlták le, majd aztán szolgáltatták csak vissza. De hát, a diákévek már csak ilyenek.
- Színekkel kódolni? És valóban nem, mert egybefolyik, nem tudni hol kezdődik ugyan az vagy a másik szín. Így jobb – mutat a kavalkádra, miután kicsit kisegítette szóban, hogyan is használja a kifejezést, cseppet sem kioktató éllel. Lesz még alkalma bőven a lánynak javítania majd azt, ami kijön a száján.
- Oké, majd egyeztetünk. Ha végzek, tudsz jönni hozzánk, ott cserébe adok finomat enni is – ajánlja, hogy nem kell a könyvtárban kuporogni, ha megmondja, milyen könyvet vegyen meg, akkor azzal már előrébb lesznek. De ez még a jövő zenéje, még van egy kis idő a végéig. Majd megbeszélik.
- Hát nem mondanám, hogy perfekt vagyok, de tudok, igen. Kacifántos, főleg a hatmillió igeidő és a nyelvtan. Hmmm. Hát, ha tudok valamibe segíteni benne, akkor csak szólj – mert ő elhiszi, hogy próbálta, hát akkor, tessék, itt van cserébe. – Az olasz is jól hangzik, keresztapás lennék tőle, de egyszerre csak egy – nevet egy sort, hogy ő akkor készen is áll, de nem baj, ha csevegnek kicsit előtte, nincs időhöz kötve semmi sem.
- Jaj, az nagyon finom! Én is csináltam már, még van is belőle. Bár nem mondom, nem a kedvencem a francia konyha, de megvagyunk – inkább olasz, kínai, távol-keleti, minden, főleg a magyaros, hús legyen benne és akkor minden tökéletes.
- És akkor… mit kell most majd csinálnom? Te beszélsz és én visszamondom? – kérdez, hogy akkor hogyan is képzelte el ezt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Kellemesen nyújtózva hagyja, hogy vállai ropogjanak párat, amibe beleborzong. Még kettőt jobbra, majd balra, hogy aztán lábát is hasonlóképp átmozgatva, a lépcsőkről leszökkenve induljon meg kocogni egy pár kört. Kint, Amerikában egészen visszaszokott rá, hogy ha nem is a maratont, de legalább fölös energiát levezesse, illetve, kicsit egészségesebb is legyen, elhanyagolta magát, ami illeti, az utóbbi időben még jobban. Érzi is, hogy hiába Rudolf kiváló erősítője, minden lassabb és fájdalmasabb. Vagy csak ő halad előre a korban és válik egyre kínzóbbá, de egyelőre, mindent a lelki okokra fog. Mert hazudna, ha minden varázsütésszerűen eltűnt volna, de kimondhatja, jól van. Egyben van és él. Annyi szent, hogy van még mit dolgoznia, egyelőre úgy néz ki, millió egy dolog fogja lefoglalni és lekötni, hogy ne essen vissza a gödörbe. Mint a futás, amely közben zenét hallgat, bárcsak szólt volt Diminek és akkor még mókásabb lenne, de tudja, ilyenkor már bőven a kicsik kötik le az idejét, így nem zavargott, beköszönni sem volt még alkalma, hogy hazajött. Nyilván kap fejmosást, de áll elébe, ha majd a férfi meglátja, hogy úgymond összekapta magát. Egyelőre azonban csak halad előre.
Viszont mégsem egy sportember, így végül, fokozatosan lassítva a tempón végül séta lesz belőle csupán, ráérősen, a lihegést szép lassan elhagyva. A sok bagó, az, de ha egyszer ebben az időszakban jobban rákapott, nem fogja most mentegetni magát. A tavacskánál áll meg, ahol lehajolva kezét a vízbe dugva, kicsit lehűsíti ujjait, azokkal pedig tarkóját. Megállva néz szét, piheg és nyújtózik, mikor a ritmus elér a fülébe. Szinte felpezsdül, ahogy a taktus dübörög a fülébe és észre se veszi, ahogy mozogni kezd rá. Kezei a magasban, lába jár, vagy épp csípője, ahogy lassan indul meg ritmusra. Szemeit lehunyva adja át magát a zenének, majd pördül egyet, ahogy a klippekben szokás, de amikor megtorpan, nem egy fával vagy a semmivel találja szembe magát, hanem egy hús-vér emberrel, méghozzá, szemtől szemben. Kirántja a füléből a zsinórt és kínos vigyort ejt meg.
- Ööö.. szép estét – mintha mi sem történt volna, tömködi zsebébe a zsinórt és próbál úgy tenni, mint aki az előbb nem rázta volna magát. Köhint egyet és odébb lép, ha szeretne, mehet tovább, nem ropja. Egyelőre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Pedig aztán aki ismeri és látta, mielőtt elutazott, nem tudná elhinni, hogy ő így, ilyen lépésekkel és lendülettel halad. Saját magáról sem hiszi el és talán ez nem is a teljes igazság, az sokkal rétegesebb és bonyolultabb a felszínnél, amit láttatni enged. Az, hogy ez most így ütközik ki, sok-sok beszélgetés és leginkább önvizsgálat eredménye, hogy hol hibádzik a gépezet, ámbár az, hogy felismeri, még nem egyenlő azzal, hogy meg is oldotta és meg is fogja. Egyszerűen nem is akarja. Kiengedte ujjai közül, mint valami por, úgy szállt a széllel és úgy volt vele, majd lesz valami, addig fókuszál mindig arra, ami előtte van. Ha a növényekre, arra, ha a konyhai művészetére, akkor csak az, ha pedig jönnek a gondolatok, lefoglalja magát. Mert jönnek, még mindig és örökké, de aztán elalszik és jöhet egy újabb nap, amely tele lesz lehetőségekkel. Mert van, akad, megtanult a jelenben élni és megragadni, amit csak lehet. Hogy közben mi morzsolódott, morzsolódik le belőle még, jó kérdés. Lehet azt mondani, hogy képmutató, hogy nem valódi, hogy még saját magának is hazudik, nemhogy a világnak, de ameddig ez fennmarad, ameddig tud belőle táplálkozni és szinten marad, addig neki tökéletesen megfelel.
Most sem keres vagy kutat senkit, valahogy Dimi régen, egy másik állapotban hallgatott szavaira alapozta a kis várát, amelybe beköltözött. Akkor is sírt, de egészen más miatt, aztán végül összeomlott minden, odakint azonban, mikor épp semmi dolga nem volt és senki nem vette körül, áttúrta a romokat. Ha csak pillanatnyi is, ha csak ámítás is, de ha lehet egyedül olyasmi, amire rá lehet aggatni, hogy boldog, akkor legyen így. Talán valami ilyesmivel próbálkozik. Talán bolond, megint gyáva és mégis, mozdul, ropja és csak a zenére koncentrál, semmi másra, még a világra sem. Simán belegyalogolna így a tóba, ha éppen nem a másik irányba ropná, akkor lesz ő a bolond, csak ne fájjon.
A világra azonban figyelhetett volna, mert jóformán beletáncolt valaki aurájába, meg majdnem úgy az egész lényébe, azonban sikeresen állt meg. Nézik egymást pár pillanatig, majd az idegen nevetni kezd, ő pedig egyhamar csatlakozik hozzá. Hamar elhal a másiké, ő még kacarászik egy sort saját nyomorán, majd abbahagyva szusszan egy nagyot. Na, ez jó kínos bemutatkozás, mondjuk nem kínosabb, mint amik lehetnének, számtalan eset lehetne rá példa, inkább nem is gondol egyre sem. Tarkóját vakarja zavartan, ahogy nyelvét rágja, szája szélében még ott bujdosik a nevetés.
- Hát köszönöm, azt hiszem. És én bocs, hogy majdnem… elgázoltalak – pillant fel rá, nem moccanva engedi le a kezét. Megesik, tény és való, fájdalmas ütközés lett volna, azonban kár is gondolni rá, nem történt meg. – Akkor én, nem is állok az útban – mert toporog egy kicsit, majd jobbra lép egyet, bizonyára tart valahová, nem mindenki olyan szabadnak akar mutatkozni, mint aminek ő. Pedig mélyen odabent ő bizony egy ketrecben ül, távol a valóságtól még.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Ma se süllyed el akkor szégyenében, ha már elnézi, hogyan tartja fel ujjait, nem a középsőt, mert akkor kínosabb lenne, de nincs itt probléma, el is engedi és próbál majd olyan vicceket kiagyalni, vagyis inkább előadni, amit érteni is lehet. Magyaráz mindenről, végül is arról, miért ódázza el, hogy most valami vaskos esszét írasson vele a dohányzás káros hatásairól, mert lehetne, de nem teszi, nincs olyan módban igazából, hogy most szigorú is legyen, ami amúgy sosem volt. Hiába volt rá próbálkozás, ő nem az a fajta.
- Belián – de a Béla sem rossz, csak az éppen a ritka, négy betűs női név. Nem érti, hogyan ötlet ez, ameddig nem látja, hogy a zsebébe nyúl és keres valamit. Fejét billenti oldalra, ahogy várja, mi kerül elő onnan, mint valami olcsó bűvész trükk, majd amikor előkerül a sörösdoboz, aminek igen érdekes színe van, de alakra lehet energiaital is, viszont a másik mindenkit biztosított róla, hogy nem az van benne. Ekkor nyög fel, hogy ez nem lehet igaz, hát komolyan, mi jöhet még?
- Sonka, kolbász nincs valamelyik zsebedben? – esetleg ha már ital van, étel is lehet. Oké, tudja ő, bármelyik zsebet el lehet látni tértágítással, azonban sosem vágyott arra, hogy könyékig túrhasson a zsebeiben, elég ha táskája van ellátva azzal, amivel idecipekedett anno. – Na lassan tényleg rád kell szólnom, mert na. Ez tilos amúgy – mormog egy sort, majd elé kerül a doboz. Kér? Kér-e? Felröhög az abszurditáson, majd elvéve kortyol egy nagyot belőle, olyan embereset, látszik, hogy nem ez az első söre, meg igazából most kell fejbeverni, mert ilyet tesz. De nincs rendben, ez már biztos. Nyammog egyet, még egy korty, majd visszaadja és halk böffentést nyel le. Ez jó, hazafelé kell szereznie egyet-kettőt, aztán be is verni. Már nincs hova süllyedni ma.
- Hmm? – pillant rá, ahogy a kupacra áll, pontosabban felfelé kicsit, ahogy most magasabbra mászik és onnan beszél. Mint valami próféta, komolyan. Pislog is bugyután, hogy mit akar, aztán amikor hallja, csak sóhajt egyet. Nem szól közbe, hagyja, hogy a bátorításnak és lelki ápolónak szánt szavak elérjék. Halovány, vérszegény mosolyszerű valami, ahogy arcát gyűri át. Nem ettől lesz megoldva a probléma, ezt tudja.
- Ez nem a szépségen és azon múlik, mi van a lábam között – kezd bele, miután kicsit gondolkodott. Nem akar keseregni mindenkinek. – Fogalmam sincs, jó-e. Nem is érdekel. Az hogy értékes… nem mostanában hiszem el magam, meg hogy ki érdemel meg engem. Ez bonyolult, mindegy is. Köszi, kedves szavak, jól esnek azért. A füvet meg öhm… meg se hallottam – pedig hát ha valami lelazítaná, az biztosan. Nem álszent, nem az lenne az első szál az életében, de nem, nem. Nem süllyed le a legmélyére.
- Elég gyatra példá… - csattan a vállán a hógolyó, a másik megrohanni kezd. – Ezt ugye nem gondolod komolyan, hogy én futkározok?! – mert nem, de lehajol, becélozza és már utána is dobja azt. Csak gyalogol, ahogy a következő golyót dobja felé. – Feladom, gyors vagy!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Hosszasan lehetne elnézést kérni, ha legalább a lábára lépett volna, azonban nem így történt és roppant hálás, hogy a nem létező belső szeme időben nyílt fel és állította meg. Mégis, kicsit kínos, feszengő érzés marad benne, de csak egy pillanat az egész, mert oszlik is, ahogy szavakba öntve válik semmivé az egész. Mint amikor a létezésért kért jóformán elnézést, vagy szavakért, amiket kimondott, még ha nem is volt biztos benne, majd soknak érzett. Azóta legalább nagyjából megtanult kommunikálni, bár mostanság nem kellett érzésekről, érzelmekről és olyanról beszélnie, amiktől bizonytalanná és zavarttá vált. Az egy másik életben volt talán, ahogy minden más is.
- Nagyszerű – biccent, hogy semmi és még annyira sem, majd félre is áll. Kezével lehúzza melegítőnadrágjának zsebén a cipzárt, mert ebbe tette a mobilt, pontosabban a másikba, a cipzár alatt a cigisdoboza lapult, hogy el ne hagyja és hiába a futás, a mozgás, hazafelé levezetésnek jól esett volna, hát most itt kezdi el. Épp csak a szálat illeszti ajkai közé, ujjai között a gyújtó pihen, amikor felvont szemöldökkel pillant a másik felé, hiszen nem is ment el, de hozzá is beszél.
- Hmm? – elsőre nem érti, mi lehet a gond, majd kapcsolva húzza ki a bagót ajkai közül. – Jaj, ha nem bírod… bírja, akkor majd odébb csinálom – rejti tenyerébe a szálat az öngyújtó mellé, majd a kérdésre kicsit megszeppen. Rendben? Nem sebes, nem menekült futás néven, ez most olyan váratlan éri, ahogy a felbukkanása az előbb, ahogy fordult. Csak úgy, a semmiből, pedig szentül meg van róla győződve, hogy a szeme alatti karikák átlagosak, haja se csapzott, a korábban, a sötétségben töltött leadott kilók is szépen visszamásztak rá, úgy is néz ki, mint aki él. Valami mégis félrement?
- Hogy tessék? Mi nem lenne rendben? – lehet a tánc, hogy bolondnak tűnhet, persze nem az, mert nem egy fával veszekedett hangosan vagy éppen előre és hátra billegett. Semmi ilyenről szó sincs, ha eddig tudta követni az eseményeket, akkor most már biztosan elvesztette a fonalat.
- Én nem haragszom, csak nem értem a dolgot. Minden rendben, persze – mert a fene sem akarja azt gondolni, hogy tovább lát, mint kellene. Mert még ha látná is a gondolatait, mint lakótársa, abban a zene volt, a táj, mit evett, vagy épp pár emlék a tengeren túlról, semmi olyan, amely arra engedne következtetni, hogy ne lenne rendben. Nincs, mert talán az sem egészséges, amit és ahogy művel, de senki nem kötelezte másra és semmi olyan nem történt, amely kibillentette volna. Talán nem is fog, hiszen, ha eddig nem, akkor már nemhogy nem remél, nem is vár. Csak él, pillanatról pillanatra. Ez maradt a kirakós darabjaiból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Attól még valahogy megáll a mozdulatban, nem fejezi be, nem gyullad fel az apró lángocska és a parázs, mintha megtört volna a lánc, egyelőre a kezében marad. A pillantása olyan, mintha belé látna a másik, kezdi tényleg azt érezni, hogy lát valamit, a fejében, amitől kínosan érzi magát és olyan sebesen kezd gondolatban sepregetni és mindent a szőnyeg alá dugni, mintha sose létezett volna. Kint, ugyan belőle nem lehet okklumentor, de gyakorlatokat tanult arra, hogy legalább ki tudja üríteni, vagy éppen palástolni a gondolatait, amikor nyugodt és most az, a zavar és értetlenség nem nyírja ki a lelkét, tud koncentrálni. Ezt alkalmazza, persze tudja, egy képzett ezeket a kis gátakat könnyen rúgja szét, de ennyi is elég egyelőre.
- Áhh, értem – nem akart sosem senkinek kellemetlenséget, nem mindenki bírja, gyerekek közelében tökéletes megállja, hogy eszébe se jusson a bagó. Figyelmes, ez általában hamar lejön azoknak, akik találkoznak vele.
- Ohh, vagy úgy. Ezen nem múlik– esetlen mozdulat, ahogy felé tartja az ismét elővett dobozát, hogy kínálja, ha akarja, vehet, ha nem, akkor visszateszi oda, ahonnan elővette. Végül befejezi, amit elkezdett. Ahogy figyeli, úgy érzi, a férfi leszokóban van és azért „szenved” ennyire a látványtól, küzd magával, vagy fogalma sincs, de valamiért tarkóján libabőrös lesz, pont úgy, mint mikor valaki figyeli, de nem tudja honnan. Ez az egész kezd valami nagyon furába átmenni, nem is tudja, miért, de kezdi elveszíteni a fonalat. Az, hogy majdnem beletáncolt, mintha már hetekkel ezelőtt történt volna.
- Igen? – érdeklődik, miközben meggyújtja végül a cigarettát és mélyet szívva belőle, félrefújja a füstöt. Ha vett, ha nem, elpakolja a zsebébe a dobozt a gyújtóval együtt, érdeklődve nézi, mire akar kilyukadni. Komolyan, mintha vallani akarna valamit, csak nem meri. Ismerős, nagyon ismerős ez, mert ő is pontosan így szokott küzdeni a szavaival, a gondolataival, amikor valami feltört benne. Mivel mostanság felszínes, nem tesz ilyet, ha leásna, biztosan ugyan így hebegne-habogna.
- Hát… azt nem tudhatom – mert mindenkinek más a fontos, a másik meg küzd. Sóhajt egy nagyot, szerencsére nem kínozza a ciklus annyira, hogy rá is förmedjen, de kicsit a türelme már karcos. Mély levegő, majd szép lassan utána ered, mert a kíváncsisága a régi, nem tudja hova tenni ezt az egészet, az arcát, a tekintetét. Lehet, hogy lemaradt valahol.
- Én nem harapok, most biztos nem. De… mi volt ez? Mi az, ami nem fontos? – lehet, hogy hagynia kéne a francba, valami azonban mélyen nem engedi. Micsoda és miért? Hagynia kellene mindent és a pillanatnak élni, azonban nem olyan. Figyelmes, figyel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Bizonyára nem a bagó miatt viselkedik és érzi úgy magát a másik, ahogy, ez már csak hab a tortán, azt szokták mondani. Hát nem rest legalább egy valamin javítani, mert a zavarodottságot, vagy legyen az bármi, nem tudja elűzni, azonban a sóvárgást enyhíteni lehet. Csak lehet nem éppen a legjobb dolog, ha nem a saját zsebéből teszi, lehet kocabagós vagy épp leszokóban; egyiknek sem a legjobb döntés kínálni. Ám az, hogy mi etikus és mi nem, azt nem magában és magával fogja megvitatni.
- Hát, nem mondom, hogy egészségedre – pakolja el a dobozt, már épp a gyújtót venné elő, teljesen megszokásból, amikor a másik pálcát vesz kézbe. Megáll a saját mozdulatában és pislog felé, nyakát nyújtva nézi, ahogy végül lángocska gyullad fel majd tűnik is el a fadarab végén.
- Ez valahogy könnyebbnek tűnik – kerül végül elő az öngyújtó és kattint egyet. Összeakadt nyelvvel egy éppen mulatásra szánt éjjelen nem éppen sikerülne kimondania ilyesmit. Lehet, hogy abból valami pokoli lényt idézne meg, mint mikor az ember az IKEA bútorneveit igyekszik kiejteni. Az biztos, hogy rosszat mégsem okozott vele, ahogy nézi, kellemes dologként éli meg, nem fullad, így a beálló csendben ő is csak pöfékel, kényelmesen, minden elán nélkül. Csak megszokás, ahogy emeli a kezét, szív, majd lepöccinti a hamut. Megesik, hogy tollal a kezében is így tesz, ha nagyon elbambul, aztán kapcsol és csak röhög magában. Most azonban nem teszi, inkább válik meglepetté, hogy mégis elindul, vagyis, nem lenne ez probléma, hiszen se rokonok, se ismerősök, két idegen csupán. Az már inkább furcsa, ahogy ezt teszi, közvetlen előtte sodorja a kérdések tengerébe és nem engedi, hogy gondolatai máson járjanak. Nem érti és szeretné megtudni, mi ez az egész, leginkább a furcsaság oka, azonban választ nem kap, pár pillanatig csak a férfi hátát nézheti, ahogy távozik. Végül, lábai és mindene indul meg utána, nem nevet, még kicsit se, inkább elszánt és érdeklődő tekintettel figyeli. Valami tuti van, ebben biztos. Megáll ő is, amint a férfi, egymás felé fordulnak és megint azt kapja, hogy nem fontos. Most van paranoiás vagy már annyira társaságra vágyik, hogy mindent beleképzel, csak valaki beszélgessen vele. Kezd megőrülni, talán.
- Jó, de lehet mégis. Miféle megérzés? – pont vele kapcsolatban? Ó abból akadhat pár, de a válaszra biztosan nem gondol a lehetőségek között. Rajta a sor, hogy felnevessen a bölcseleten.
- Hagyjuk a coelho-i magasságokat. Én mit érzek annak? Reggelig tudnám sorolni. De most csak kíváncsi vagyok, hogy mi az, ami nem fontos, viszont, mégis úgy van előle menekülve, mintha rémalakot látnál – mert ő annak látja, megfutamodásnak, ki ne látná ezt jobban, mint az, akinek ez a hobbija. Ez jutott.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Olyan ez, mintha visszamentek volna az időben, friss sebei gyógyulása közben hallgatná, nem pedig évek múltán, amikor már azt mondhatja: van egy rutinom, eddig bevált.
- Akkor nem értem, miért mondták azt, amikor pár alkalommal utána mentem, hogy ez jó lesz, jó vagyok így – ereszti le a kezeit és úgy tekint rá. Mintha amúgy ő tudná a választ, oda lenne írva a lapokra, hogy „igen, elbasztuk”. Nem lenne meglepve, ha kérdőre vonná azokat, akik annak idején döntöttek és alkottak, majd csak egy vállvonást kapna rá válaszul. Mert elfoglaltak, mert sok az eset, nem ő az egyetlen vérfarkas, bla, bla, bla. Szinte tudja előre a sablonszöveget. Sóhajt egyet, mert akkor most jön valami új majd, amitől nem tudja, mit reméljen. Féljen, legyen izgatott? Jó kérdések ezek a fejében megülve. – Egy picit mégis mintha én irányítottam volna akkor. Amikor meg akartam menteni – de lehet, hogy csak képzeli. Most már nem biztos a válaszában és az érzésében sem. Kezdik kirángatni alóla a talajt, megint.
- Az már régóta ilyen, diákkoromban is szerettem éjjeli bagoly lenni, biztos azt szokta meg a szervezetem – aztán meg azt, hogy alkalmakkor meg tizenórákat húz le egyhuzamban. Abban persze nincs semmi, amikor telihold után teszi, akkor egyszerűen kell. És lehet szimplán mégis, ez is rossz, mint ahogy az előbb, kiderül lassan, minden rossz amit csinált. Pedig csak egy valamiben érezte, abban, hogy belement és félig-meddig kérte az elszeparálást, illetve, hogy évekig benne maradt. Látszik az eredménye. Kezd kiakadni, talán látszik a szeme sarkában meg-megülő könnycseppek kezdeményében. Mert mi igaz akkor? Mi a helyes?
- Ééééértem. Animágus, ezt ismerem. Állattá tud változni – bólogat, hogy érti. Valamit szedett magára az idő alatt, mióta aktívan részese a világnak. Ennyi a biztos és biztonság, mielőtt kap egy gyomrost a szavaktól. Pillái rebbennek, ahogy ujjaival matat zavartan, tekintetét süti le. Érzi, hogy a kedves, könnyed hangnem mögött ott az indulat, minden. Benne pedig szép lassan omlik össze minden. Hát csoda, hogy sose mert beülni egy rendelőbe? Tudta, nagyon jól tudta, hogy semmi sincs rendben.
- Tudom. Elég volt, nem kértem többet – mert az elején talán élni se akart ezzel a kórsággal. Ki akarna? Főleg úgy, hogy előtte annyi köze volt hozzá, hogy megnézett hangzatos filmeket, amikben a szörnyekként szerepeltek, de jöttek a jófiúk és kész, vége. Csak akkor pillant fel, amikor valamit nyújt felé. Állát megemelve néz megszeppenve a tokra, a lapokra és óvatosan veszi el, mintha törékeny lenne. Nem is tesz semmit, csak csendben hallgatja, hogy mi is ez, minek is ez. Nem teszi ölbe egyelőre, leakadt, a levegőben áll, két tenyere között pihenve, ő pedig pislog Riley-ra, mintha most közölné vele, micsoda ő.
- Hogy micsoda – motyogja, ekkor teszi ölbe és nyitja ki a tokot. Kivéve belőle a karkötőt, ujjai között forgatja meg, majd a másikra néz, amely állandó szereplője csuklójának. – Hú… egy pillanat. Mit is kell lejegyeznem? – mert oké, amit nem rögzít, de sok minden van. – És mit figyel ez a… ketyere? Mikor vagyok ideges, éhes, vagy szakadok szét? – talán kicsit agya most ledobta az ékszíjat. Érti, viselnie kell, ha már segítséget kért, így aztán, miközben tovább magyarázza a dolgokat, felügyeskedi a csuklójára. Nem tudja, most jó-e így, vagy ezt is tölteni kell, esetleg kell neki idő.
- Emlékeztetők, értem. Enni, inni, aludni. És csak abból tudja, hogy viselem? – még mindig nem a legjobb odabent, zavarodott, a papírokat fürkészi át, majd nyög fel. – Kell orvoshoz is menni? Jaj – nem szereti a vizsgálatokat, mint egy gyerek. Nem fáj neki, egyszerűen csak… csak. Sóhajt egy nagyot, fészkelődik a fotelben. Sok mindent érez, de nem meri kimondani. Csak piszkálja a csuklóján a karkötőt.
- Oké, oké. Jövök ha valami van meg… leadni ezeket. Remélem el se felejtem leírni amit kell – szusszan egyet, majd ekkor pillant a másikra jobban. – Nagyon rossz a helyzet? – bukik ki végül belőle, félénken.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Az órarendje szerint bőven van még ideje a következő óráig, a Bagolykőben pedig ma nem tart semmit sem, oda majd csak az óratervezetet kell átnéznie, amit Darcy adott neki. Hihetetlen fordulatot vett minden, akkor, amikor azt hitte, törése miatt semmi sem fog mozdulni, megreked és örökké csak csukott szemmel fog botorkálni a sötétben. És mégsem, mert miután hazaért, elkerült minden olyat, amely egy pillanatig is kizökkentette volna a nyugalmából és megtörtént, vitte az ár és most az egyszer, nem fuldoklott benne. Immár nem tanulni jár vissza a máguspalánták közé és ahogy tavaly itt, most úgy ott kapott esélyt, bizonyítani. Nem cseszheti el, ha már majdnem sikerült. Volt házvezetőjével így is kínos volt a találka, nem saját dolga eldönteni, hogy Mátyás megértette vagy csak úgy tett, miért tűnt el minden szó nélkül. Talán Iza mesélt neki, talán nem, ezután a találkozás után eldöntötte, nem turkál a múltban. Ott hagy mindent és mindenkit, ahol maradt.
A tanáriba nem mert bemenni, a harmadikosok úgyis testnevelés órára mentek, így abban a teremben maradt, miután végzett az órával, az asztaltól felállva szedi össze cuccait, a naplót, amit le is kellene adni. Eszébe jut, hogy ilyen alkalmakkor, amikor magányosan itt hagyták ezt a csodás példányt, mi szépeket alkottak bele. Persze, lebuktak, de attól még élmény volt, amikor először írt bele bármit, még zavarba is jött, hogy neki ezt most tényleg szabad-e. Hóna alá csapja, táskája lóg az oldalán, totál új, kint szerezte, rajta az Ezeréves Sólyommal, mert tökre érett felnőtt ő. De legalább a gyerekek is felismerik és értékelik, nem akar csatos bőrt, mint ami legtöbb tanárának volt.
A folyosón haladva, könyvekkel meg a naplóval a kezében ballag ráérősen. Kifelé tart, vagyis előbb majd a tanári, elbambul a falakat borító húsvéti dekoráción. Aztán csak azt érzi, hogy lába kicsúszik alóla. Egy apró káromkodással botorkál előre, koccanva valakinek, mikor végül is, a falnak dőlve képes megállni. Szusszanva néz előbb le, meg a cipőfűző az, amire rálépett, majd arra, akibe belement. Kérdés nélkül fogja, és a naplót, mindent a kezébe nyom.
- Fogd meg kérlek, köszi - guggol le, majd már módszeresen köti is befele a cipőfűzőt, innen pillant fel a srácra. - Bocsi, bamba vagyok. Nem törtelek össze? - már ha egy koccanással lehet, de na, ez is valami. Felállva nyúl a cuccaiért végül.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

- Végül is – ismétli meg, aztán aprót von vállán. Minek az egészsége, az már jó kérdés. Ez is egy függőség, valamit elsimít, mást rombol, átmeneti megoldás. A szálak fogynak, minden más marad. Ha azonnali és végleges megoldást nyújtana, nem tartana most itt és így, senki sem. Minden végleges helyett bámulja megint, ahogy valaki mágiát használ, erről mondjuk, így évek múltán már bőven leszokhatna, de nem sikerül valahogy, igazából, kicsit zavarja csak. Hogy másokat ez mennyire? Már nem érdekes.
- Ó, képesség, értem – bólint, mert rövid elválásuk pár másodpercig tartott, mert ahogy a másik válik frusztrálttá és zavarttá, benne úgy nő az, hogy követni kell, hogy maradjon és fejtse meg, mit rejt ez az egész. Vagy ő is zavart és frusztrált, csak másképp jön ki rajta. Pont úgy, ahogy nem kellene. Talán ezek a szavak bőven jelei annak, hogy semmi sincs teljesen rendben, hogy zavaros és kusza, olyasmi, amelyet nem tud kezelni, nem tud jól kezelni. Szavak, amelyeket neki címez és amellyel ellök minden olyan lehetőséget, amely valójában talán mégis igaz. Nem tudja. Most érzi csak ténylegesen, hogy zavart, hogy hagyni kellett volna inkább elmenni, mintsem követni és kikövetelni úgymond belőle a választ a megérzéseire. Sóhajt egyet, szabad kezét zsebébe süllyeszti és az öngyújtóval babrál. Nem a legjobb így, de mivel nem akarja magát tétovának érezni és mutatni sem, marad.
- Épp ez a lényeg, idegen. Egy ismerős elfogult akaratlanul, míg egy idegen azt látja, ami a valóság. Karikás szem, nem jó frizura, előnytelen öltözék, hamis mosoly. Nem a szépet és a jót, hogy de biztosan jól áll. Őszintébb – vagyis, gondolja ő ezt, hogy így van. Nem tudósa ennek, amit mond, azt inkább csak ő gondolja így. Lehet, hogy színtiszta hülyeség az egész, semmi több. Csak okoskodni próbál, mintha olyan tudás birtokában lenne, amely talán sosem volt az övé és soha nem is lesz. Tükörbe kell csupán néznie, mennyire nem.
- Ó, vagy úgy – tehát új erre, frissen beköltözött. Megérti, hiszen így kezdte saját maga is, csakhogy, azzal a különbséggel, hogy tagadta a magányt és elvolt azzal, ami volt. Akkoriban felszolgált, meg se fordult a fejében a tanítás, a tanulás is csak később. Egyedül élt, egyedül boldogult, minden csak később változott meg, egy részét sosem csinálná vissza, van, amit most, ebben a zavaros időben igen.
- Szívesen sétálok. Pár éve élek csak itt, de még mindig emlékszem, milyen újnak lenni. Merre van a ház? – nem arra akar menni, csak érdeklődik, most már hivatalosan beleegyezve abba, hogy vele tart. Lépked mellette, hallgatja, bólogat. Mert igen, addig sincsenek egyedül, más kérdés, hogy ehhez kezd hozzászokni, kezd megbékélni. Még van hiány, de már csak halovány.
- Egy ideig kényszerből, aztán én választottam. Aztán nem voltam magányos és végül azzá tettek. Nekem ebben nincs furcsaság, mert közben sokan vesznek körül. Ki mit vesz észre. Azonban, tényleg kell pár jó szó – mert a némaság mindig sok olyan dolgot szül, amelyet nem kellene. – Nem te vagy furcsa, inkább a helyzet. Valami… nem tudom – harapja be alsóajkát, mintha zavarban lenne a gondolataira. – Amikor úgy néznek az emberre, mintha mindent látnának. Ez nekem mindig… olyan furcsa – oké, semmi se változott. Még mindig nem tudja értelmesen kimondani, mire gondol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

Jó valakinek kiönteni az érzéseit, csak éppen ennek ő nem mestere. Mindig nehezen ment, amikor meg sikerült, kusza volt és lehetetlen volt követni. Zavaros, fura és most végképp lehetetlen kiigazodni annak, aki bele akarna látni. Pedig aztán mégis egyszerű; fél és elkeseredett, tehetetlen és szomorú. És mégis, nincs semmi, csak a napok egyformák, semmi sem változik, mert semmire sem kap választ, mely talán rosszabb, mintha kapna. A sírást mindig is gyengeségnek tartotta, tagadta ott és akkor, ahol csak lehetett, ő ilyet sosem, most mégis, némán áldozik annak, hogy kiengedte. Könnyebb, bár sokszor, még mindig buckázik a torkában a gombóc, érzi, hogy marja a szemeit, de valamivel könnyebb. Ezt várta, nem így és ebben a formában, de az évek óta tartó makacssága most engedett. Nem lesz belőle rendszer, nem akar, de elfogadja, hogy vannak érzései – ezt mondjuk már rég tudja – csak éppen, így is ki tudnak belőle bukni. Hálás annak, hogy Dimi ezt nem éppen kellemetlenségnek állította be, hanem csak hagyta, hogy megtehesse. Hálás neki, szeretettel teli a tekintet, mert annak is annyi formája van, és benne sok van, adni akar, de… de akinek akarná, még mindig sehol. Rossz ez így.
Az viszont annál jobb, amit hall. Nem akar egyelőre a saját válságával törődni, hallani akar valamit, ami boldog és ami jó. Mosolyog, kisírt szemekkel, vörös orral és püffedt arccal, de mosolyog. Ha valami öröm, akkor az, hogy legalább ő megkapta, elérte és körbeöleli, amit vágyott. Mert nem irigy, nem lesz más boldogságára az, főleg, ha éppen akkora hála van benne, amit nem tud kifejezni.
- Micsoda szörnyetegek! – hangsúlya kedveskedő, ahogy aprót nevet a hasonlatra. A gyerekek már csak ilyenek, az előkészítőben már több pici veszi körbe, bár a minicsoporthoz semmi köze, de amikor az udvaron van, rájuk is figyel, ha úgy adódik. Hangosak, boldogtalanok és előttük az élet. Az pedig, néha véres.
- Remélem, legközelebb találkozom velük is – nem bánja, hogy most nem, mert most nem volt rá lelki ereje, de szeretné látni őket egyben, hangosan. Csak nézni, talán semmit se tenni, mintha itt sem lenne. Erőt meríteni, hogy menjen tovább és tegye, amit kell. Amit csak lehet.
- Most viszont jobb ha megyek, mielőtt elkap a második roham és nem bírom abbahagyni – törli meg arcát, észre sem veszi, hogy ki-kibuggyant még egy-két kövér csepp és lemászott az arcán. Felállva igazítja meg magán a felsőt, majd odalépve öleli meg a másikat. – Köszönöm szépen – halkan mondja, kicsit megint a másikba bújva. Pontosan látni, hogy megint azzal küzd, amiből kiszaggatta Ő, amelyet azt hitte, sosem kell megélnie. Az éhség is lehet sok színű és ő szeretetre vágyik, olyanra, amit megkapott, amiben bízott. De…
- Vigyázz a raptorokkal, még szüksége van a világnak rád. Üdvözlök mindenkit! – köszön el, majd távozik, ahogy jött, olyan hirtelen. Haza kell mennie, és bár az ajtóban, elmenetele közben még váltanak pár szót, de kicsit könnyebb lélekkel áll neki a napot folytatni, ameddig és amennyire csak lehet. De ezzel, semmi sem oldódott meg.

//

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Jobb oldali szárny

Óvatosság. Hát, ha valami nem jellemzi manapság, az az. Mondjuk, ilyen esetekben sosem volt az, valahogy van egy szerencsétlen és esetlen mivolta, aki mindig beveri valamijét, koccan egy fával, oszloppal, most valakivel. Szórakozott, azt mondanák rá, talán az is, nem éppen tudná most magát kifejezni egy-egy szóval, ha Riley-val ülne a rendelőben és erről kellene beszélni. Nagyon arra még nem tért ki, éppen mi van a fejében és minek kéne ott lennie, ezt most elnapolta, vagy majd egyszer, amikor okosabbnak érzi magát. Halad előre, mindig van, amivel lekösse magát, mondhatni, folyton egy alap fordulatszámon pörgeti magát, mintha muszáj lenne. Hogy ennek mi lesz a vége? Jó kérdés, maga sem tudja, igyekszik jót sejteni, nem valami vészes és sötét jövőt. De tudja, ebbe is bele fog fáradni, addigra viszont, reményei szerint, minden vihar elül benne.
- Baszki – mormogja, ahogy végül a falnál köt ki, jobb, mintha a szekrényeket dönti fel, vagy lefejel valamit. Vállában érzi kicsit a találka súlyát, azonban hamar elillan, mert minden cuccát sózza rá, jó hogy nem a táskát is a vállára akasztja, azonban az marad a sajátján, míg kötözget. Általában előbb a bocsánat és utána a kérés, viszont ismeri magát, ha most nem, később ugyan így jár, lehetőleg kint a sóderen és pofával veszi az esést, mint mikor becsiccsentett és lépcsőzni próbált. Jó, ott más bajok voltak, de azóta is van ott egy apró sebhely.
- Köszi – fogadja el a felé nyújtott kezet, belekapaszkodva húzza fel magát, majd visszavéve a cuccait, nagyot szusszan. – Remek, remek, örömmel hallom – jobb lesz, ha jobban figyel a világra, meg minden, elvégre egyszer zárkózott be ténylegesen, azóta mégis, mintha néha ezt fejben megint megtenné, csak nem éppen a jó helyen. Mi van már vele? Sose lesz normális?
- Ennek örömére, tudok segíteni? Ha kistesót keresel, meg ilyenek, elkalauzollak – hirtelen be nem ugrik neki, hogy bár ismerős az arc, tudja is, merre látta, de itt nem, sosem és hát mi sem egyszerűbb, minthogy rokont keres, vagy valaki mást.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Kicsit összefolynak neki a napok, mióta hazaért és nekiállt felvenni életének komoly és valódi ritmusát. Odakint is volt egy hangulat, de nem ez, nem a rutin és a kötelezettségek. Nem csalódott, tudta, amikor mégis úgy döntött, visszajön, mit vállal és mit enged el. Tudta és ezzel elismerte, hogy még szüksége van bőven erre a közegre, sokan vannak, akiket nem akart elengedni vagy hátrahagyni. Van még itt mit elintéznie, a nagyján már túl van. A hivatalos köröktől mindig lámpalázas, azonban most egészen más miatt kevereg a kastély környékén. Még semmi sem biztos, csak az, hogy az erdőn át levágta az utat a kastélyhoz, így az ösvényről kilépve, az épület helyett az udvaron maradt. Ha pontosak akarunk lenni, az üvegház felé indult azonnal, mert azokkal így, évkezdés előtt bőven van mit dolgozni és mikor legutóbb és korábban tárgyalt Darcy-val, arról biztosította, később sem hagyja egyedül rá a munkát. Önszorgalmas méhecskeként, no meg, ahogy azt már Izával felfedezte, saját lelki békéje tökéletes őreként is jobb, ha valóban megteszi, mintha neki is lenne olyan különleges mágiája, mint volt házvezető-helyettesének, amely igényli azt, hogy minél több időt kint és ne bent. Bár ezt inkább a kórsághoz kellene csatolnia, ki tudja, nem merült még olyannyira bele, de Riley-nak szorgosan jegyzeteli kibukása óta, miket észlel, mennyit alszik. Nem biztos, hogy a legszebb eredményeket produkálja, de igyekszik.
Elszöszmötöl a növényekkel, rendbe teszi őket, egy-pár férget hajít ki, hogy kívül tágasabb, aztán még bent, a növények között táskájából legalább egy váltás pólót cserél, hogy ne tűnjön totál mocskosnak, nadrágján csak itt-ott akad egy kis virágföld nyom. Ez nem az a szakma, amit öltönyben lehet. Kiérve, a felsőt tömködi a táskába, ahogy átvág a réten, hogy hazafelé induljon. Épp azon gondolkodik, mit vegyen ehetőt, valami különlegeset, amikor mozgolódást lát tőle jobbra. Ezzel semmi gond nincs, nem csak kisállatok lakják szünetekben a környéket, így aztán felőle bármit tehetnek, csakhogy épp ilyet nem szoktak. Lassít, majd végül megáll, ahogy a pálcát földbe szúró elindul. Mi a… Közelebb lépked, nem lát ő semmi olyat, amit értelmezni tudna, így aprót köhint.
- Veteményes lesz? – mert ahhoz tudja csak hasonlítani. Bár aki csinálja, az nem épp kertészkedőnek tűnik.