36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Helvey Belián Balázs összes RPG hozzászólása (295 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 7 8 9 10 » Le
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. február 23. 14:29 Ugrás a poszthoz

.team fullmoon?. szemezgetés is. wtf.


Ez most jobban meglepi, mint valami öblös, a hajszínétől a kislábujja állásáig kitérő öblös válasz, amelybe aztán talán még a hatszáz éves rokonai viszonylatát is beleszövi, de nem. Nos. Csak ennyi és látványos értetlenség. Valljuk be, lehet, hogy most jön rá, hogy nem az egyszerű eset és személy felé próbált nyitni, amúgy aranyosan, csak épp ő olyan, aki mellett elrobog a poén, mint valami gyorsvonat, de ha egyszer koppan... Vagy sosem. Pedig amúgy vicces gyerek ő, próbálkozik és állítólag megy is neki és tessék, most aztán végképp elvágta magát meg az esélyét arra, hogy együtt nevessenek meg minden. Meg kéne oldani valahogy, csak fogalma sincs. Néma, „tessék?” kérdéssel nézi tovább a nőt és vár, mert olyan kis türelmes, csak adja most a szájába a megfejtést kicsit, hogy aztán valahogy, valami hasonlóan kiengesztelje? Erre gondol első körben, aztán mégis, a másik feje koppan az asztalon. Megilletődve néz körbe, mintha már menteni akarná magát, hogy nem, nem ő volt, de mégis, csak nem úgy, ahogy hiszik és fogalma sincs. Figyeli, kicsit közelebb hajol, késztetést érez, hogy finoman megbökje, de nem, csak türelemmel vár.
- Öhm, minden oké? - nem, hogy lehetne, viszont ki kell mondania, ha tovább ül kukán, akkor jöhet az, hogy süket, agyalágyult és a többi. Kicsit az, de nem lényeg. Kínos ez, nézik is őket elegen, ő pedig belebámul a tányérba, lehet követnie kellene, arccal a maradékba és mormogni, mint valami bolhás, akkor lehet olyan szépen összecsengenének, mint a villák csörgése a tányérokon,  de nem, ülve marad, lába kicsit idegesen jár az asztal alatt, a nyelvét rágcsálja. Na ezt hogyan oldja meg? Mondjon viccet? Bármit? Helyette megint a nő mond valamit, ami rosszabb, mint egy igazi, olcsó és fájdalmas szóvicc. Nagyot sóhajt.
- Én neki... vagyis, na. Ne haragudj, korán van még, hogy működjön az agyam – fogjuk erre, mintha másnapos lenne, rosszul aludt, kelt, nem lenne benne a kávé és ilyenek. Amúgy is, tényleg és mégsem, mert mégis ébren van mindene, agya is, csak ugye, tipikus, ott van előtte a megoldás és nem látja, mert a fától az erdőt sosem. Arca pillanat alatt világosul meg, hogy elmondja, hol láthatta. Néha hagynak szanaszét ilyeneket, címlap, vagy épp kinyitva, elég belenézni, meg amúgy is lapozni, mert sose látott előtte ilyet és akkor biztosan ott ragadt meg. Így már kerek. Ez a része.
- Áháháháháá hogy Igéző és te! - vág közbe, kezd büszke lenni mindjárt, de a vigyorkezdemény az arcára fagy. Ha most ivott volna, márpedig kezében ott van, hogy erre készült, sugárban köpné kifelé és milyen jó, hogy várt, azzal olyan mélyre ásná magát, hogy nemhogy nem látszana ki, soha nem kerülne elő többé. Magában ismétli meg a szót, mintha csak káromkodás lenne. Az is.
- Hogy te... hogy az... - lassan fordulnak a kerekek, csikorognak. Mint valami film, úgy pereg vissza az előző két poénra, amit nem értett. Most ő koppan, de csak fejben.
- Ó, bazdmeg... - és ezzel jelzi, hogy leesett neki a poén, fejét fogja, egyszerre rémület, hogy hogy mi is a másik, aztán mégis, válla rázkódni kezd. Először úgy tűnik, mintha sírna némán, aztán jön hozzá a hang. Oké. A kisebbikkel rémületes, hogy találkozott és fájó most is. Vele? Most kezd röhögni. Már-már kínjában, igen. Lehet megőrült az információtól?
- Nem hiszem el, baszki! - dől hátra, nem bírja, igen. Fel kell dolgoznia. Egyre többen vannak körülötte és ez.. egyszerre ijesztő és érdekes. De arra még ráér.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. február 23. 19:00 Ugrás a poszthoz

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


- Az a jobbik eset, de sose tudni, a másik mennyire ment volna el. Mindegy, felesleges. Nem hiszem, hogy lesz ilyen – vagyis reméli csak, mert tényleg nem akar minden program után ülni és figyelni a lecseszendő feleket vele szemben. Az igen rossz fényt vetne a dolgokra, nemde? A csikk útját követve bámul ki és le, ahogy az apró fehér folt még utoljára feltűnik a bentről kiszűrődő fényben, majd örökre eltűnik, hogy elmossa majd egy eső, eltapossa a diáksereg, akármi. Visszafordul hát, amikor vall. Arca meglepett, nem sokkos, agya forogni kezd, keresi a definíciót magában, de erről nem hallott. Olvasta a dementorokat, akiktől a hideg rázza most is, olvasott sellőkről és még pár egyéb dologról, de ez sose került elé. A kiegészítésre még kicsit ráncolódik is a homloka. Neki a vértisztítás inkább orvosi fogalom, mintsem... faj?
- Csak vérmérgezés utáni cuccról hallottam, szóval... Nem, nem tudom, mi az a béla, izé véla. Nemhogy a tisztított – rázza meg a fejét, a hideg rázza, de most nem a széltől. Milyen ironikus nem? Ő is V, vér is, és egy elharapott, eltitkolt szócska szerinti valami. Kicsit talán nagyobb levegőt vesz és sűrűbbet, mert nos, igen, van az a pillanat, amikor talál valami olyat, ami egy apró kapocs, de ő nem tudja így kimondani. Inkább hagyja beszélni, ilyenkor az kell. Ő meg nem olyan, hogy adja a drótot, de lehet sokan meg tudják mi ő, mit tud. Mintha leleplezné magát, vagy nem is érti, hogy jött elő.
- Azért jobb, hogy nem, mert az a valami vagy? Nem értem, azt sem, hogy elmondtad. Úgy hangzik, mint valami titkos dolog, vagy épp nem az, csak én vagyok vak rá – tehát elzárja magát ő is dolgoktól. Lehunyja pár pillanatig a szemeit, mert ez már több, mint egyező. Apró mosoly van ajkain, de nem a gúnyos. Megint azt érzi, hogy abban már jó, hogy megérti. Ő erre a mintapéldány, elzárva mindentől és most itt van, tudatlanul, ismeretlenül, majdnem újként, ingerek közé zárva. Felnyitja szemeit, arcát fürkészi, miközben folytatja. Kérdésekre válasz. Mert apró kis megvilágosodás olyan dolgokra, amiket nem értett. Hogy miért történik, miért érzi és miért más ha nincs ott. Talán a múltkori villámlátogatást is kezdi érteni, mindent, mert nem hülye, csak a kirakós darabjai kellenek. Fejét enyhén billenti oldalra és amúgy sem kezdene el dühöngeni, most ugye képtelen is rá. De már, legalább vannak válaszai.
- Ó... hogy szimpatikus – kicsit elharapja a mondatot, saját nyelvét is, szinte már elszégyelli magát, ahogy tekintetét a padlóra vezeti. - Akkor abba... beleestem, amikor jelentkeztem. Nem értettem eddig, mit keresek itt, a DÖK- ben, mi a dolgokra a válasz és miért, de... azt hiszem értem. Van egy ilyen.... kisugárzásod, ami megfogja az embert. Értem – bólogat, miközben visszaemeli rá íriszeit. Igen, benne van ő is, de alapvetően olyan alkat, aki másokra figyel. Nem azért teszi, többnyire. - Ne haragudj rám, ha úgy tűnik, hogy én is ezért vagyok itt. Mert nem. Voltak pillanatok amik furák, de alapvetően... nem – mert valamiért meg akarja magyarázni, hogy ne érezze rossznak, annak, hogy na, ez a hülye is csak azért van itt, mert bevonzotta. Jó, a magyarázkodás is talán segítve van ezzel, de igazi. Mert könnyű összerakni a dolgot. Mint a népszerű embereknél, akik mellett csak a név és pénz miatt vannak, de ha az nincs, eltűnik mindenki. Kimondana valamit, de lenyeli, nem akar sértő lenni. Inkább örül a más témának, rá is kap.
- Jaj hagyd el, nem emiatt nem fogok aludni, vagy mert valaki a hátam mögött köpköd. Had tegye – legyint egy nagyot. - Védte a lányt, meg ja. Valami van abban, amit nekik mondtál, de nem rágódom ezen, meg fogják tudni oldani – nem is érdekli a szerelem témája arról a részről, nem rá tartozik. Csak felbukkant, mert látható volt és érezhető, persze, hogy idegességében kapott arra is. Ahogy ő most a humorra. Az mindig megy, általában, mostanság. Hazudna, ha kiismerné magát, mert ez is új dolog önmagának, mik a határok, mik a gátak. Mert abból több van, és bár elmagyarázta, mi miért van, miért érzi felszabadultabbnak és könnyebbnek a dolgokat most, mégis, a végletekig nem menne el. Csak lazább, elégedett vigyor arra, hogy tetszik neki és csűri-csavarja tovább. Nem akar most kényszeresen megfelelni, vagy hasonló, adja magát, a lazát, ami meg mégsem igaz. Nem egészen.
- Megegyeztünk. Akkor semmiről semmit, és én vak voltam. Nem baj, hogy ugyanúgy mint én dobtad  ki – nevet fel, mintha tényleg ez lenne a legnagyobb bűn, amit valaha, valaki elkövetett az iskola falai között. Talált már a mosdókban elég csikket maga is, nem kell álszentnek lenni. A komoly arc lenne az, nem is sikerül, de bár inkább sikerült volna. Az könnyebb, mint kimondani valamit, ferdítve. Annyira idióta, hogy nem tud egyenletesen, mindenkinek egyfélét mondani, mert már maga se tudja, kinek mit mondott. Ez jár a hazugoknak, ugye? Megérdemli, hogy belekeveredjen egyszer, tanulhatna belőle, hogy csakis az igazat. Erre nem. Sosem. Csendben figyeli, ahogy közeledik felé, egyre közelebb. Most bukott le? Nem akart. Eddig is közel volt, most aztán végképp, ujjakat érez meg az arcán, vigyora eltűnik, ajkai nyíltak el egymástól, tekintete már-már riadt és zavart. Hátrálnia kellene, de nem tud, most már nem és hirtelen nem is akar. Szégyelli magát, hadakozik odabent a nemrég megismert indokkal és magával is. Mert a torkán van. Ne hazudjon, semennyire sem. Hatalmas szusszanás törik ki belőle, eddig feszült tartása kicsit elernyed. Szinte mintha belesimítaná arcát a tenyerébe, a cirógatásba, amelytől úgy bizsereg a bőre, mint soha. Mint amit szeretne érezni, amikor nincs jól. Egy ideig néma, túl hosszú ideig, mire képes látni is őt, nem csak nézni. Arca most nem vidám, pedig az akarna lenni. Valami történik, és bár inkább egy kínos jelenet lenne, megmagyarázhatatlan vágy, tilos dolog. De ami lesz, az lesz. Nem hazudhat, nem engedi.
- Nem mehetek máshova – hangja halk. Mehetne, de nem akar, és ez őszinte. Ha magának tiltja, az is tiltás. - Nem akarok hazamenni, vagy máshova, ide sem akartam jönni. Nem az vagyok, nem csak az, akinek hiszel. Nekem is van keresztem. A bőrömbe van sütve. Örökké - fog rá saját pólójának nyakára, a késztetés erős. Ne hazudjon, nem hazudhat. A nyakkörre szorít, lefele húzza azt, az anyag enged, engedi láttatni azt, amit takar. Nem egy tetoválást, nem egy anyajegyet, hanem annak a nyomát, ami ő. Nem a teljeset, de ami látszik, azon észlelni, hogy mély és folytatódik. Elengedi az anyagot, ujjai elernyednek, keze maga mellé hull. Reszket és hevesen ver a szíve. Ő ismeri a varázsvilágot, talán ennyi elég is. Elég, hogy az ujja majd eltűnjön bőréről, hogy a jóleső érzés eltűnjön. Lehunyja a szemeit. Elég volt a hazugságból, mégis, most szeretne ismét eltűnni. Vagy fogalma sincs. Mit kéne tegyen. Rápillant, kérdőn. Látni akarja mozdulata hatását, nem akar többé... és zavarja. Nem mondja ki, hogy fejezze be, mert nincs rá ereje. Hat rá, ez már biztos. A többi, már nagyon nem.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. február 26. 23:18 Ugrás a poszthoz

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


- Olyan vagyok, mint az újszülöttek, minden új – nem nagy dolog nem tudni, csak általában meglepődnek. Itt van, nem gyerek, alapvetőnek hiszik, hogy tud mindent, vagy legalábbis majdnem mindent és úgy magyaráznak, mintha az már adott lenne és neki csak bólogatni kell. Bár tekintetében ott van a finom várakozás, hogy akkor na, rágja a szájába az értetlennek, miről is van szó, de nem teszi. Egymást figyelik, ki és miért, kicsit kérdőbbre sikerül a pillantás, mikor úgy harap a saját ajkába, mintha zavarban lenne, hogy ki kell mondania ilyesmit és mégsem folytatja. Oké, ő nem erőlteti, felesleges követelőzni, mert akkor csak a baj van és bár mindig imád kérdezni, most azonban mégis a nyugalom a fontos, hogy az őrizze, ne zavarja meg és ilyenek, ugye a láthatatlan és ismeretlen mágia is kicsit erre tereli, de egyelőre csak finoman. Nem akar tolakodó lenni, inkább ez, ez pedig nagyon is ő, mert másokkal sem az, ha ki kell várni, akkor kell. Meg hát, maximum egyel több dolog, amiért kinyit egy könyvet, a kíváncsiság nem bűn, az meg, hogy mit olvas, az ő dolga, szóval, megoldja, csak utólag, nem kell annyira félteni. Csak ugye általában az a legjobb, ha maguktól és az mondja, aki miatt kell ezt tenni, de nem akarja, így marad a B-terv. Nincs azokkal gond, szinte már majdnem kimondja, hogy nem kell semmit se mondania róla, hagyják is, de inkább csendben marad.
- Ajj de cseles – enged meg magának egy apró nevetést és valahol mégis megérti. Amikor nincs jó napja és valaki udvariasságból kérdi, mi a gond, ő csak legyint, tudja, hogy látják rajta, van, aki aztán el is engedi, de ha nincs kérdés, ő sem mond semmit. Amúgy sem őszinte, nem mondja ki, hogy épp mi a gond, pedig csak egy van és az elég nagy, egyetlen és ha még ezen kívül van valami, akkor jobb is, ha senki nem kérdez semmit. Most nem fenyegeti, elmúlt épp és kisimultak az idegei, bár könnyebben fárad, most azt sem érzékeli, jól van, meg van, ez a lényeg. És ma is tanult valamit szinten van. Nemde? Még ha nem is magyarázták el neki, az alap a lényeg.
- De értelek, értem. Minek ha nem is teszik fel a kérdést, mert hát, gondolom jól érzik magukat és tök felesleges. Vagy hogy mondjam – hümmög párat, mert ez így kicsit most tényleg eléggé furán hangzik, bevallja. – Mindegy, nem tudom értelmesen kifejezni magam ma már, ellőttem a szócsata alatt. Én se tudtam megmagyarázni és nem is kérdeztem, ez a lényeg. Hogyhogy most mégis? – azért sikerül mégiscsak egy kérdés, egy fontos, mert ha alapvetően senkinek sem kérdés nélkül, most akkor miért jött fel? Nem bántja, nem haragos, pedig lehet kellene, mert ne vannak csapva az érzékei, de ez tipikus, amíg kicsit is benne van, fel sem merül és utána sem volt az, csupán tényleg értetlen és kicsit összezavart. Pedig alapvetően semmi se történt ezidáig, egy fura és gyors késztetése volt amely el is illant, leginkább az van, ami. Hogy bírja, elvan vele és milyen jókat beszélnek, ő meg alig gondolkodik, csak löki. Ez pedig még nem is annyira vészes. Ja, hát lehet könnyebb belecsapni ebbe a csapdába.
- Ohh. De gondolom ezt nem lehet csak úgy kiszúrni. Szép. Na nem mintha terveznék én végignézni mindenkit – mert fogalma sincs, hogy a külső, amely a szemet ott tartja, ahol kell és amely még az ő szemeivel is különleges, az is egy olyan jel, amelyre ügyelhetne. Ő azt hiszi, emellé csak úgy társul a dolog, lehetne akár sötét hajú vagy vörös, mivel még tudatlan, nincs számba véve az egész. – Jól áll? Okoskodok folyamat, hagyd el. Most már mindegy, miért vagyok ott igazából, annyira nem rossz, mint elsőre hittem. Jobban szeretek programot szervezni, mint elmenni bármire – ez mondjuk kicsúszik, de ha eddig figyelt rá a másik, rájöhetett, hogy nem olyan egyszerű lélek ő, mint aminek kinéz. Mert beszélget, teszi a dolgát, mégis, be van zárva, hátrébb áll és csendesebb. Agya pörög, ha kell ő is, de félreáll, háttérben marad, nem követeli ki a figyelmet. Ha nem figyelt erre, akkor meg így járt, nem kötelező. Most viszont saját maga teszi meg, ahogy a kissé elnyílt ajkak és meglepett arc kerül vonásaiba, mintha csak valami hatalmas dolgot mondott volna. Agya jár, mert tud, és szinte kikívánkozik belőle valami.
- Sose… gondolom mindig a véla dolog miatt vannak veled? Sose azért mert csak? – talán kicsit túl indiszkrét a kérdés, érzi is és le is süti tekintetét. Mégsem szólal meg, mert komoly ez. Komolyan gondolja. Mennyire határozza meg az akár ezt is. Mert akkor, lényegében, átlát bizonyos részeket. Mert még mindig tökéletesen olvas másokban, míg magával szemben vakfolt.
Ahogy az is, ezt most hogy oldja meg. Sosem tette és sosem volt rá alkalom, de most felfestődik. És bár csalás, Mihail részéről nagyon is, nem érzékeli, pontosan eléri a mágia azt, amit akar és amit követel szépen, komótosan. Ő beleballag, belegabalyodik, mint a pókhálóba, melynek édeskés az illata és kell, de közben talán gyilkos és nagy a veszély. Mert nem gondolkodik ebben, pedig fejében pörögnek a szavak, újra és újra, mert nem az ő döntése, mert mindenkire hat. De kit érdekel? Csak az forog benne, hogy ne hazudjon és kiskaput talál. Nem kell akkor beszélni, nemde? Mégis fáj. Ez erős dolog, mint legyűrt minden jót és minden mást is, mintha kicsit a mágiát is elnyomná, de csak addig, hogy megcsípje, hogy a jelenben él, még mindig. És cselekszik. Lassan, fájdalmasan, de átlép valamit, valamit, amiből ha kivesszük mi és hogyan történik, mégiscsak nagy dolog. Mert ha kérték, ha nem, sosem hozta fel és sosem volt őszinte. Mindig eltakarta, elrejtette és most sem vetkőzik, csak egy kis szelet. Ez ő, ez a valódi ő, nem a tudatlan, vigyori srác, aki a mágia miatt kicsit kába. Nem. A tekintetében ülő melankólia, mert bár sokan vannak a világon, sokan élik jól az életüket, ő más utat kapott. És megtörténik. Nincs visszaút. Már nincs.
Szinte összerezzen, amikor eltűnik a mosoly. Akaratlan arra emlékezteti, amikor felkelt, először kelt fel így és rápillantottak. Amikor először mondták ki és ő nevetett, hogy ne vicceljenek vele. Egy akcentussal beszélő javasasszony volt, akik a muglik között tevékenykedett a kórházban. Az ő arcáról is eltűnt minden. Már-már lépne hátra, ki ebből az egészből, amikor ujja is megáll, a bizsergető érzés szűnni kezd. Ki innen, az lenne a legjobb, mint mindig. Aztán… álla emelkedik, tekintete megtalálja a másikét, soha olyan közelről nem, mint ahogy most. Szinte már neki is simul, ahogy tarkójánál fogva irányítja azt és nemigen tud megjegyzést tenni arra, azokra, amit mond. Felesleges. Arcát lehelete cirógatja végig, minden tagja libabőrös. Fogalma sincs, mit csináljon, akaratlanul és esetlenül emeli a kezét, de csak a levegőben tartja, fogalma sincs, mibe és hogy akar kapaszkodni. Egyelőre, egyikkel az ablakpárkányig jut, arra esik rá. A másik úgy marad.
- E… el. Igen – bár fogalma sincs, hogy a válasz automatikus. Nem tudja elvenni, nem lehet, ezt akarta mondani és hátrálni. De nem tud. Most tényleg csak őt látja, őt akarja látni. Mocsok mágia ez, csak most… nem figyel a józan eszére. Bár tudna. – Kérlek… - de ha valóban képes rá, ha csak egy kicsit is, tudni akarja, milyen. Mindig vágyott rá, mindig ez volt a cél. Csak egy kicsit olyannak lenni, mint régen. A bajok nélkül. Lehetséges lenne?
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 1. 02:27 Ugrás a poszthoz

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


- Hja. Örülök – a legtöbb esetben valóban olyan, mint egy gyerek. Lelkes, kíváncsi és fel van pörögve. De mindig vannak kivételek. - Nem mindig öröm, van, amikor kifejezetten ijesztő ez a „világ” - az, hogy most épp annak érzi-e kicsit, vagy sem, nem derülne ki, mivel nem épp nevezhető teljesen józan helyzetnek. Kicsit az és kicsit mégsem, hiszen, ezzel tud mit kezdeni, tud benne mozogni és nem csak értetlen áll. Magyaráz is neki a másik, ami nem gond, ha fel is nyílik a szeme, egyelőre még minek ezen rágódni, hiszen benne van. Hogy utána? Fogalma sincs. Bizonyára utána néz, lapoz párat és elengedi, ki tudja, milyen állapotban lesz fejben. Az viszont igaz, hogy itt megint megtanult úgymond félni, főleg azután, ahogy belépett ebbe a világba. Mert ha csak hozza valaki, mint hozzátartozó, simaliba, de ha az első kapocs épp meg akar ölni... nos, az igencsak rányomja a bélyegét. De szó se róla, adott esélyt, azért is van itt, lehetőséget, hogy a mágia világa valamennyire kárpótolja azért, ami. Ez hülyeség, mert el is veszi minden hónapban, de azon kívül még érezheti és érzi is jól magát.
- Hmm. Lehet. Én görcsösen tudok kíváncsi lenni, lehet azért értem – mégsem akar mindent tudni és nem kotnyeles, ahogy teszi, az finom és óvatos. Már-már furcsa, de ha úgy érzi, valamit nem kéne, felhagy vele. Mindenhol vannak kivételek, de eddig mindig így történt. Csendben kivárta a lényeget, ha megkapta. Mintha kicsit néha mindenki túl türelmes és kedves lenne ezen a téren, magyaráz, megért és elfogad, pedig tökre azt hitte, hogy egy csomóan le fogják majd nézni, kinevetik, majd ő lesz a falu bolondja és nem. Van, aki egyenesen menőnek tartja, meg akik kedvelik, akik szerint vicces, de ha baj van, ott vannak. És ez meglepő, egyben pedig, ahogy nemrég említette, ijesztő. Nem azok, akik teszik, hanem ami történik. Túl... idilli. Vagy fogalma sincs már. A válasz, amelyet kérdésére kap, meglepi, szemöldöke feljebb szalad, kicsit ajkai is elnyílnak. Megérdemli. Tessék. Megint ez. Nem érti, hogyan működik ez, a mosoly hatására azonban a kétségek elvesznek, a jók maradnak csak. Sóhajt egy aprót, lágyan csóválja meg a fejét.
- És mégis miért? Biztos nem a körben végzett munka miatt – pillant felé, ennyiért még senki nem érdemelt úgymond kitüntetett figyelmet. Vagy de? Még mindig van mit kitapasztalni újra, ez nem vitás. El is mehetne, hogy összerakja a fejében a dolgokat, de marad és tovább folytatja úgy, ahogy elkezdte. Mert miért ne dumáljanak egy jót, ha már a rosszabb részének vége. Neki csak ennyi volt a terve, egy laza kis levezetés, a téma azonban komolyabb lett, az ilyenbe pedig mindig csatlakozik. Szereti az egyszerű dolgokat, az egyszerű életet, de azzal is tisztában van, hogy az csak nagyon kicsiben létezik, a valóság mindig eltér. Vagy nem is létezik. Vele lehet viccelni, de komolyan is beszélni, még mágia nélkül is, bár ezt nem tudhatja róla, annyira nem mutatkozott be. Nincs is teljes tudatában, hogy fel lett tekerve a dolog, vagy épp nincs, láthatatlan ez és olyankor számára mintha nem is lenne. Tudja, nem jó felfogás, de másképp nem megy. Így marad, még ha ez meg is lepi a másikat. Hisztériának helye nincs, az inkább az ő feléről lehetne, mert neki jutott a rövidebb szalmaszál. Arcán látszik, ha meglepődik, ha elgondolkodik, de undor, félelem, vagy bármi ilyen nem jelenik meg. Tény, sokat segít, hogy az mondja, akiről szól és hát... ugye, az apró csalás.
- Ihhh... - szisszen fel egyet, és a szomorkás mosoly az, amely a valódi pont. Ahogy szemei kissé elnyílnak, mint aki most jött rá az élet értelmére. Kicsit lassabban esik le neki, hisz tekintetével minden mást is kutat, vagy épp azt, hogyan fogy közöttük a távolság és terpeszkedik szét valami a mellkasában, ami végre nem az a szörny, akit elásna a legmélyebbre. Ez más. Ez... kellemes. ő csinálja, ő teszi oda, de... nem rossz. Talán direkt, talán nem, nem számít. Kezdi igazán érteni a lényeget, kezdene agya tiltakozni, de nem tud. Csak a pillantása lágyul el, megértő lesz.
- Ez van. De ez nem jó. Egyedül vagy lényegében, nemde? Hiába vannak sokan – mint ahogy az ő, őszinte mosolya mögött is ott ül a fájdalom, vagy épp valami más rossz. Hogy nevet, miközben tudja, hogy pár nap és újra megy összetörni. Hogy amúgy eddig ő is egyedül volt, de ő tudatosan választotta és ha nem löki ki senki, hagyta volna magát a sötétben. Hogy mindezt, a múltat, a sötétet és a rosszat, most kicsit elfelejti. Agya fokozatosan ürül, mellkasában dagad a jó és dorombol, tudatába most már csak ő van. Senki más. És így már egyikük sincs egyedül. Talán erre a pár pillanatra csupán.
Mert tétova és mulandó. Meglépte azt, amit sosem akart és ezt is úgy, ahogy. Nem tett hozzá kitalált szöveget, semmit. Csendben, megadóan, ahogy a láthatatlan erő kéri és ahogy a szavak kérték. Talán erre haragudni fog, hogy így húzta ki, talán nem. Nem tudja. Nagyon közel van és csak azt tudja, hogy tekintetét megkeresve veszik el benne, hogy mennyire és milyen a színe, hogy ajkai vonalai hogyan húzódnak a szavakra, hogy a nemrég kipöckölt dohány mellett milyen illat lengi körbe. És ez nem ő. Nem. Ez valaki más, valaki más vesz mély sóhajt és dönt, valaki más sóhajtja a szavakat a másik ajkaira. Ő nem ilyen, mert nem lehet. Hiszen nem akar, nem akart. Miért is vágta el magát mindettől? Nem jut eszébe, csak az, hogy most mennyire akarja ismét. Hogy valaki legyen mellette, hogy valaki segítse, vagy csak, hogy... legyen. Nem mer mégsem hozzáérni, keze a levegőben, arca pedig bizonyára már színt váltott, kipirult, érzi is, hogy a hideg levegő ellenére mégis mennyire fullasztó a hőség... Hogy már-már akaratlan ér hozzá mégis akár csak lábával, bármely részével... hogy aztán rájön, hogy végképp ott akar lenni, teljesen közel. Áteszi a mágia a gátakat, azt, hogy sosem férfival, sosem férfira akart így vágyni, ledönti a falakat, amelyek mögött a valódi fele ül, aki igenis szeretné a jót, a simítást és a kedves szavakat. Bőre megfürdik benne, mert bizsereg és forró, lelke pedig, melyeken eddig béklyók pihentek, most szárnyal. A farkas pedig messzire költözik. Lehunyja a szemeit, mert várja a csodát, a megváltást tőle. Hogy toporogna, kérné újra, de hangját meghallva ujjai, amit a semmiben állnak, most ökölbe szorulnak, mintha már most szorongani akarna. Kinyúlna felé, vakon, de ekkor érzi meg, hogy nincs tovább. Ajkait érzi a sajátján, odabent pedig felrobban, mert erre várt, csakis erre. Nem elmenni, nem elfutni, ezek elvesztek. Nincs többé. Tarkója, amelyen ujjak pihennek és jelzik, hogy még közelebb, bizsereg, mindene csupa libabőr. És nem ellenkezik. Mint aki engedélyt kapott és adta is, de most hallgat rá. Párkányon pihenő keze indul meg, fog rá puhán arra a karra, amely tartja, egy apró mozdulással immáron minden tagja közel hozzá, odasimul, ott akar simulni. Soha többé nem engedni. Az óvatos csók forró, égető, ahogy feje kissé oldalra mozdul, hogy aztán még jobban engedjen, hogy elmélyedhessen benne, mert azt teszi. Megkóstolja, hagyja viszont, de nem távolodik el, újra és újra kóstol, keze, amit eddig csuklójánál fogott, megindul. Ujjaival lágyan érinti meg a markáns arcélét, ujjbegyével cirógat csak végig rajta, át, le nyakára, azon végig, hogy vállára fussanak. Onnan mennek át hátára, simítják végig, érinteni akarja, érezni, ahogy a ruha rétegén át mégis mi pihen alatta. A csók az ő részéről nem szakad meg, bár bizonytalan valahol, mégis biztos és határozott. Nem megy tovább, egy apró szusszanás, ahogy folytatja, talán kissé intenzívebben, kicsit... hogy ez most csak az övé. Senki másé. És valóban. Elillant. Nem fáj semmi, csak szárnyal, csak bizsereg, csak jót érez. Igaza volt. És milyen rossz lesz ebből kimászni. Nem. Nem akar kimászni, de tudja, hogy kell. Hogy... fogalma sincs, talán csak játék az egész. Most azonban a jóra koncentrál, a könnyedén emelkedő mellkasára, ahogy ott semmi sincs, ami karcol, ami fáj. Csak Ő létezik jelenleg. Csak Őt akarja. Kér még. Kér hát.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 1. 22:29 Ugrás a poszthoz

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


Nem kell megmagyaráznia és ez a jó, mert nem tudná értelmesen megtenni. Nincs rá jó magyarázat, mert ez olyan alapvető dolog, mint ahogy amúgy élnek a tudatlanok a világban anélkül, hogy bármi is kiszűrődne feléjük vagy tudnának róluk. Mert nem, alapesetben ő sem kapott volna soha tudomást erről és most mégis itt van, néha visszakívánva az áldott tudatlanságot, máskor pedig, szinte követeli némán a válaszokat, kíváncsi és kutat, amennyire csak tud. Mert ő ilyen, a szélsőségek netovábbja, mert neki van egy menetrend, amit diktál a világ és ahhoz idomulva cselekszik. Mégis, alapvetően kíváncsi, kíváncsi arra, amit a másik mond arról, amiért ő most tényleg itt van, hogy itt akart lenni és vélhetően mindig is fog valamit akarni, finoman, óvatosan, a késztetéstől vezérelve. És ezért lehetne dühös, nem most, most nem, de majd. Lehetne mérges, utálhatna. Tud ő utálni egyáltalán akárkit, ami nem a maga helyzete, gondja? Mind mind olyan dolog, amely szép lassan eltörpül, mert sosem tudná utálni, mert ahogy nem is olyan rég, nem akarja sem dühösnek, sem semmi másnak látni azon kívül, amelyet most. Amilyen közel. Nem lehet rosszabb, mert abba talán belerokkanna, mintha az ő dolga lenne, hogy minden rendben legyen. Minden rendben kell legyen. Muszáj. Talán még saját magának is, minden mellett. Mert nem mindig nyugodt, vidám, nem mindig van ereje akármire. Ez is eltűnne vajon? A felhők, a rossz? Képes lenne elsöpörni azt is? Most úgy érzi, igen. És akarja. Képes ismét rá. És ez meglepi. Ijesztő. Mit tudhat még?
- Igen, át, amennyire tudom – bólogat aprókat, a bökésre aprót, szinte csak ő érzi, akkorát rezdül. Nincs is idő a bizsergető érzéssel törődni, hiszen hamar terjed szökik át mindenhova is, szöknek ki belőle igazságok, veszíti el az olyannyira fontos irányítást egyhamar, amit mindig uralt, ami mindig a sajátja volt, kivéve mikor a Hold úgy kel fel, de ehhez mindig ragaszkodott. És most kirántják alóla, mint holmi szőnyeget, egyszerre feszíti valahol és önti el boldogsággal. Néha a könnyebb út is lehet jó, még ha kicsit csalás is. Kicsit más. Kicsit... új ez is. Mi történik vele manapság? Nincs ideje nagyon felfogni sem. Jelenleg még annyi sem. Egyedül van, mert ahogy felfedezi az igazat, ahogy kimondja, úgy jön rá arra, amire. Hogy ez most igaz vagy sem, nem tudja mérlegelni. És nem is fontos.
- Nem kell... - motyogja. Miért ne kéne? Nem mondhatja azt, hogy vigye őt, itt van saját maga és mégis. Ez a halk mondatocska azt takarta. Itt van most is, mert hirtelen a világ legnagyobb hülyesége az, ahogy az előbb menekülni akart a helyzetből. Mert már mit számítanak a társadalmi normák, mi helyes és mi nem, hogy tapasztalatlan, hogy talán Mihail nem is sejti, mennyire olyan terepre terelte, ahova senki más, ahol nem járt senki, nem lépte, lepte meg és volt mersze cselekedni. Fogalma sincs, mennyire nyúlt bele a dolgokba, saját magának sincs. Nem is lesz. Ahogy simul hozzá, úgy érezheti vadul kapáló szívét, emelkedő és süppedő mellkasát, apró rezdüléseit. Lába lassan, de eddig egész biztosan mozdul, ahogy finoman tereli, felforrósodott bőre pólón keresztül is megérzi a hideg fal érintését, amelybe most már talán bele is vacog. Vagy már miatt reszket? Nem akar rájönni. Valahogy az első apró érintésnél elveszett minden és minden épeszű gondolata. Most olyan, mint a buta libák. Csak egy és csak Ő létezik. Kihúzza magát, háta nyomódik a falnak, ő pedig hozzá. Egy centire sem engedi, az eddig puha és tapogató ajkai kicsit bátrabban mozdulnak. Nem érdekli, ha levegőhöz sem jut, ha már akár órák teltek el így. Karján pihenő ujjai kissé rászorulnak, de így sem fájdalmasan, csak inkább azt mondják, hogy nincs megállás. Tőle nem lenne, nem úgy néz ki, hogy abba akarná hagyni. Mint akinek ez nem új, nem furcsa, nem más. Csak a tökéletes befejezés. Ajkaik végül mégis, halk cuppanással válnak szét, ő pedig kissé kábán és értetlen néz rá végül. Arca teljesen kipirult, még fülcimpája is ég, kérdő tekintete fürkészi az arcát. Az apró csókba rezzen össze, hátán pihenő keze kissé az anyagba markol. Feje végül, mielőtt bármi kérdést tehetne fel, készségesen mozdul a noszogatásra, dönti oldalra, most már nagyobb sóhajt tör ki belőle, mint egy nagy levegővétel. A másikétól nedves ajkai kissé még mindig eltátva pihennek, végül beharapja hunyja vissza szemeit. Ahogy odaér, ahogy épphogy csak súrolja... Leírhatatlan. Mindig is érzékeny volt, most pedig, most egyenesen lángol. Szorosabban fog az anyagra, szinte várja, kívánja, hogy ott csókolja. Mindenhol. Bensőjében hatalmasra dagad az ismeretlen jó, terjeszkedik, gyomra ficánkol, teste olyanokat produkál, amelyet rég nem és amelyek miatt zavarba jönne. De most nem. Most éltetni akarja a vágyat. Élnie kell.
- Igen. El – nem hazudik, most nem érez mást, csak őt, szavait, illatát, teste porcikáinak mozdulatát. Hagyja, hogy elöntse csókokkal, hogy vállára haladjon, hogy akár tépje le, mintha a gátlásossága nem lenne, amely semmit nem enged mutatni. Hogy tudja, ő nem tökéletes, a közelében nem lehet, de akarja, hogy lássa. Mindent. Nem bírja. Beleremeg a csókba, fel-felsóhajt, úgy, ahogy eddig sosem. Hogy kér még, hogy kell még, hogy visszakéri az ajkait. Hátán pihenő keze elengedi a felsőt, arcára simul, hogy visszakanyarítsa hozzá, hogy aztán most mintha bátor lenne, de ismét ajkaira tapadva, eddig sosem látott elánnal kezdje el azokat falni, hogy ma már nem akar gátakat. Semmit. Csak... csak örökké élni a pillanatot. Ahogy teste ismét hozzá simul, ahogy a csók egyre mélyebb és egyre mohóbb. Ahogy neki Ő fontos, ő a minden, úgy ne akarjon másra se gondolni.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 7. 13:48 Ugrás a poszthoz

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


Nem, ezt eddig nem. Idegen érzések futkároznak végig rajta, benne, bőre alatt és nemhogy idegen, hanem még kellemesek is. Vannak dolgok, amiket az ember letárgyal magával előre és úgymond igyekszik tartani is hozzá, az meg a másik, hogy ha van is, akkor talán ez pont az a dolog, ami úgymond kimaradt, mert hát, a senki úgy sem hozza ki belőle. És a senki helyét pedig könnyű elvenni, ha nem beszél róla, mert ez olyan dolog, amit nem reklámoz. Józan esetben talán, sőt talán biztos nem ment volna bele ennyire és így, meg talán semmiben sem, azonban, olyan könnyű most a józan dolgokat elengedni, hogy ennél könnyebb úgy sem lehetne semmi sem. Szinte, már a legjobb.
Nem gondolkozni. Talán nem is a fájdalom, hanem a saját, kavargó és mindig valamerre eltévedő gondolatok kikapcsolása volt az, amelyre szükség volt és amit el kellett venni. Mert túlgondolni mindent túl lehet – és ez után is vélhetően bőven megint nyakig fog fürdeni benne – és szinte neki már-már kötelező elem. És most? A feje üres, amik ott kavarognak, azok csak Ő, meg csakis azok, amik történnek és amiket most a fel-felébredő valaki tovább visz. Mert, valamiért megtörténik. Sóhaja ennek is, ajakinak is szól, amelyek nyaka bőrét érintik, amelytől végképp kattan valami. Hogy nem gondol már arra, mi lesz két óra, két nap, vagy akármikor utána, vagy egyáltalán valaha. Csak a néma kérelem, ahogy kicsit ő maga is jobban dönti oldalra a fejét, hogy még jobban odaférjen, minden apró kis porcikát, amely úszik a libabőrben, a bizsergésben, amelyek ujjaiba is beleköltöznek, mellkasába, gyomrába és lejjebb szánkázva mindenfele. Meg kellett volna állni? Egynél, kettőnél? Hogy működik ez? Azt érzi, hogy a másik vezet, hogy most ő a józanabb ész és aki még kicsit gondolkodik, de a fék vajon kell-e vagy sem? Mert rajta nincs, észre se vette, mennyire és hogyan gubózott bele ebbe a forró, kellemes keringőbe és hogy mennyire zavaró az, ahogy az apró távok pihennek közöttük. És újra és újra megérzi, nem csak nyakán, vállán is, ahogy az anyagot félrehúzva éri kicsit a hűs levegő, majd a másik ajka, lehelete, ő pedig beleremeg. Eddig csupán halkan, de most már hangosabb, mélyebb tartalmú sóhaj tör ki belőle, újra és újra. Csak még, csak még egy kicsit. Ez nagyon jó. Ezt nagyon szeretné még érezni. Idegen saját magának, kicsit olyan, mintha csak ülne és nézné azt, ahogy valami irányítja testét, tagjait, hogy térde kicsit belerogy az egészbe, hogy ujjai kicsit görcsösen de tartanak, fogják és nem eresztik. Hogy aztán most nem mondd már semmit sem, csak cselekszik. Vérében zakatol a forróság, fülledt levegő veszi körbe, ahogy most ő kezdeményezve mászik vissza a kiindulási pontra, a csókhoz. Megrészegült szerelmes irigykedne erre a pillantásra, amit előtte ereszt, majd a hévre, ahogy bekapcsolódik. Most nem puha, nem óvatos, nem tapogatózó. Most éhes. Mert mindig az, a szeretet bármely formájára ki van éhezve a lelke, de valljuk be, ez is valami olyan, amelyet lehet egy ideig húzni, aztán mikor belekóstol...
Sajnálja. Sajnálja, de ha a másik ennyire nem is akarta, ő most igen. Ujjai még mindig az arcán, megcirógatva mélyül el a csók és elengedve egyelőre csak vállán pihenek ujjai. Hogy nincs kérdés, nincs semmi, a falnak simul, mégis szinte inkább vetné magát még közelebb, de nem kell. Mert megérzi. Ahogy alsó fele simul hozzá, úgy tör ki belőle akaratlan az apró nyögés, csóktól vöröslő ajkaira pedig nem a zavart mosolya, hanem egy apró vigyor mászik rá. Tekintete vészjóslóan csillan, ahogy alfele pedig mozdul, lágyan, aprót, mégis szinte már-már ő is odatörleszkedik. Hogy benne már buzog, hogy nem tudja kikapcsolni és nem is akarja. Mellkasa emelkedik, sóhajban és a tenyérbe. Érezte végig, hol járnak az ujjait, hol eddig senki és sehogy és szinte marja a bőrét. Marja is ki. Nem bánja. Vállán pihenő keze végül dönt, finoman tolja el kicsit, hogy saját felsőjének anyagát megragadva szinte egy rántással megszabaduljon tőle és a földre ejtse azt. Így pillant le a tenyerére, amelyet megfog, levezet saját oldalára és a tény, hogy ezt egyáltalán megtette... Nos... Még hevesebben ver a szíve. Mert így látni teljesen, ezt óvja, ezt rejti. És most, mintha nem lenne ott semmi, nem lenne bőrén a jel, de ott van, csak nem figyeli. Csak arra, hogy felbátorodott ujjai immáron a másik felsőjét tolják feljebb, szinte már kérdő pillantással, lágy és kedveskedő csókkal az állára térve, arcának vonalaira, majd végül nyakára, amelyet nem olyan rég simított, most csókol, kóstol. Most... most mindent. Csak még egy kicsit... Lehet ostoba, sőt, biztosan az, de tény, hogy nem is ő irányít. Bár fogalma sincs, hogy meddig tart, tartott a mágia és mikor kezdődne ő, vagy épp akármi, de nem számolgat. Legyen ostoba, ha közben pedig minden tagja bizsereg, vágyja az érintést és az se érdekli, ha hülyeséget csinál, ha olyasvalamit, amiről se fogalma, se semmije nincs. Itt már nem számít. A kicsin ugyan túl lépve, de ajkainak puha érintései még mindig azt mondják, ez ő, ez is ő, csak kicsit más. Kicsit. Enged-e neki vajon és akkor ketten lehetnek úgymond egyedül? Őrült érzés ez, meg kell vallania és nem is tudja kezelni. Nem csak a másik, de ő is odalent érezve fogja fel, hogy a helyzet szűkös és egyszerre valahol kellemetlennek kellene lennie, de ő csak kitartóan kapaszkodik belé, apró, kedveskedő harapdálása viszont azt mondja, hogy itt már nem csak az aranyos fele él. Sőt. Vagy ez vajon már sok?
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 15. 01:49 Ugrás a poszthoz

.tökvéletlen. éhesen kifordulva, hol egy snickers?.


Talán ha épp nem feszülnének az idegek, kiakadt volna, hogy úgymond felkínálkozik neki, bármire, de lehet mégsem, mert ezt a srácot nem tudja az ismert dolgai után komolyan venni. Nem, mert hát, ki veszi komolyan a nyilvánvalót, amikor a főiskolán is hasonlóképp nyilatkoztak meg egyesek, valahogy mégse voltak olyan kelendőek, mint hitték és egy másik körben mégis, mindig találtak valakit. Fogalma sincs, mennyien veszik be és veszik meg a másikat és nem is érdekli egy pontig, de aztán mindig szóba jön valaki, aki miatt az ember homloka ráncolódik. Aztán rájön, hogy ez az élet, mindig vannak gyámoltalanok és görények, hogy csak talán az ő lelke próbálkozik azzal, hogy jó legyen és törjön össze mindent és mindenkit, hogy talán ő az őrült, az idióta és mindenki más csak túlél, ahogy tud. Aztán nem tud arra gondolni, hogy ez túlélés, mert nem. Lehetnek botlások, de folyamatosan... nos, az már rég nem az, ahhoz már a lélek sötétsége és hiánya kell. Az már... más. És akkor jön egy ilyen, mint ez a srác. Komolyan. Hosszan sóhajt, fáradtan. Ennek mondhat bármit, lepattan róla.
- Nem, nem volt nehéz. Rád van írva a többi szarság mellett – de nem kezdi el magyarázni, sorolni, hogy mikre is gondol, mert felesleges. Vállat von, röhög meg hasonló válaszok jönnének rá, neki meg nem kenyere a megváltást elhozni neki és nem is lesz az. A pólus két vége, csak közös pontok vannak. Neki fogalma sincs arról ki és hogyan találta meg és miért, mert nem egyeztet ő senkivel ilyenekről, mivel nem lakik itt hivatalosan, csak amikor néha bent alszik, de akkor sem azt figyeli ki és miért tesz dolgokat. Le van maradva, az iskolai pletykák nehezen vagy későn érik el, persze az nem, ami olyan forró, mint a frissen kihullott parázs, mert arról mindenki, vagy épp rohadt sokan beszélnek és nehéz kikerülni. Vagy a véletlen, amit el-elkap néha, de ő nem egy olyan gócpont, amelyet mindenki ellát infóval és nem is vágyik rá. Most épp sikerült belenyúlnia és nem tudja, hogy ez mennyire lesz rossz nekik, a másiknak. Semmit sem tud, csak azt, hogy ha tovább húzza, lehet, hogy nem lesz büszke rá. Lehet, hogy nem is akar. Néha dühös akar lenni, nem a mosolygós, aranyos srác a levitából. Néha mintha mégis más akarna lenni, kicsit a bestia, aki benne csücsül.
- Szűz – arca, mint a faragott kőszoboré, majd aprót röhög. Az az erőltetett, tudjátok. - Én meg bak vagyok, de nem hiszem, hogy érdekel a horoszkóp – nyomja le finoman, hogy adja ezt el másnak, úgy szűz, ahogy ő vörös és szeplős. Hagyjuk már, nem most jött le a falvédőről. - Hiába mondod ezt, nem fogod fel és hiszed el. Neked ez sértés, amit a bunkó levitás most mondott és teszel rá. Majd egyszer elgondolkozol, de engem ez már nem érint – és valóban, mert ennyi neki bőven elég volt mára, mint „hittérítés”. Ő sem hallaná meg, ha valaki az arcába mondaná az igazságot, mert ahhoz makacs, mint az öszvér és vak, meg süket. Ez a legegyszerűbb taktika a világ ellen, noha nem lenne olyannyira szabad gondolkozású, mint a másik. Az, hogy mindenkit megkap, vagy mindenki megkapja, neki nem kenyere. A bagó is már csak egyfajta apróság volt, húzás, semmi több. Megtorpan azonban, amikor bevág elé, tekintete kérdő, de mit sem számít a másiknak, mert már tapogat is. Felmordul, mint akinek fájna, mint aki undorodik, és lekotorja magáról a kezet. Megütötte. Meg se érezte, az ő fájdalomküszöbe ennél jóval magasabban pihen, semmit se vett fel ebből, mert nem érdekli, és mégis, tapogassa saját magát. Na persze, ne most kezdjen el játszadozni, főleg ne vele. Nem vevő rá, hát nem érti. Mégis, a mozdulat közben áll meg, keze a levegőben, ahogy rámered. Hogy mi?
- Mást mondana? - és most valóban érdekli, valóban akarja a választ. De most nem a kíváncsi arca kerül elő, nem az, aki szokott. Sokkal inkább ösztönösebb, zordabb hullám söpör végig rajta, vonásai, tekintete megkeménykedik, düh ha nem is, de valami csillan benne. És elkapja a kezet, ami nemrég még őt cirógatta és ott tartja, erősen fogva, nem érdekli, ha épp ez már fáj, de nem tud szabadulni.
- Mit műveltél vele? Az igazat és ne szórakozz – közli felé, hangja rideg és követelőző. Ha szabadulni akar, még csavar is a karon egyet, de fogása biztos. Ha mást tesz, nos, az elválik, egyelőre a köd csak követel és tudni akarja, mit tett. Hogy kin múlik, hogy nem sérül meg senki? Nem rajtuk, de szerinte a srác se tudja, mekkora hülyeség jött ki rajta. Pont most. Lehet, hogy aki eddig megtalálta, lecseszte, de hogy pont az, aki örökké mindenkire mosolyog? Nos, lehet, nem lesz olyan kellemes kaland.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 15. 14:07 Ugrás a poszthoz

.mik vagyunk mi. kik vagyunk. sebek.


Nem tudja mit csinál és nem is akarja talán. Most igazán naiv, hogy hisz ennek és hisz ebben, hogy úgy véli, ez a helyes, nem pedig az, amit tenne, ami normál esetben a hidegrázás helyett fogná el. Nem undor, nem utálat, inkább csak a tartózkodó, és főképp magába zárkózó valaki, aki nem kér ebből, nem kér ilyen kalandból, maradjanak ott, úgy, ahogy eddig. És ezt gyűrte le a másik, ez az, amelybe ő belement és amelyet éltet és talán erősebben enged, mint illene. Erősebben kéri, mint ahogy. Hisz mit akar, mit vár? Semmit sem, semmit, csak a pillanat tökéletességét. Csak azt, hogy ez olyan jó legyen, ahogy ígérte, ahogy azt mondta, elveszi egy pillanatra. És már sok-sok pillanat történt, sok gördült le és még tart, mindig és egy kicsit, nagyon kicsit elhiszi, hogy nem is lesz vége már ennek, hogy kitart, ameddig kell. De bolond lenne, ha ebbe ringatná magát, bolond és kába, mint most is, jelenleg. Hogy nem gondol arra, mi lesz holnap, hogy fog ránézni, hozzá szólni, mennyi marad meg belőle és mennyire lesz képes ezek után úgy viselkedni, mint eddig. Mert úgy kellene, nem? Úgy, mert amúgy nincs semmi, nem él benne semmi, csak egyszerűen most a pillanat és a vágy él, nincsenek mögötte azok az érzések, amiket már nagyon régen megtagadott és amiről lemondott, hogy neki felesleges. Valóban? Ha azok mégis, a vágyak talán nem, ahogy eddig aludtak, mostanság úgy éledeznek fel és mint most is, követelőznek. Nem kellene. Agya mélyén egyre jobban és kivehetően jelenik meg egy nem egy határozott tiltakozás, hogy nem kéne engedni, nem kéne hagyni. Hogy egyre jobban érzi, hogy ez egy hiba. De aztán ismét megérzi ajkait, ujjait, ismét beleborzong és ismét beleszédül, elfelejti, hogy mit akart, hogy ki akart hátrálni, hogy az egyetlen dolog, ami most mögötte van, az a fal, amelynek nekisimulva hagyja, hogy a másik préselődjön neki. Hogy gyomra amúgy ugrik egyet és apróra szűkül, a tipikus jelei annak a zavarnak, ami ilyenkor az emberre tőr, ha olyat érez, amely... amely elég egyértelműen tolódik neki és érzi meg. Csak épp ezekre a jelekre sem figyel, sajátjaira, amelyet körbe-körbe cirkálnak benne, amelytől ő is bizsereg és idegen módon, de ő is éledezik. Hogy nem számít semmi, nem fog semmi sem számítani, nem is figyelve arra, hogy a pókhálók, a csaléteket már rég elvették előle, ott sincs, most már csak benne van, benne és nem mozdul ki. Megrészegült.
Mit akarhatna? Jó kérdés. Szerencsére nem beszélnek sokat, ő képtelen rá. Kimondani amúgy se tudná, hogy talán pontosan nem erre vágyik, neki szerényebb és bátortalanabb kérései lennének a világhoz, ha képes lenne anélkül kimondani, hogy valaki úgymond kényszeríti rá. Vagy így, vagy úgy. Most nem is ő van itt igazából, hanem más. Másnak kell lennie, ez a válasz rá. Csak ez lehet. Nem érdeklik a következmények, nem érdekli most semmi sem. Szinte mint valami mániákus, úgy hajol újra az ajkaihoz, úgy kóstol bele és jön rá, mennyire jó ez, mennyire kellemes és szinte már-már tökéletes. Hogy figyeli-e azt, hogy mennyire szembemegy ez mindennel? Nem, már nem. Semmit sem figyel, csak azt, hogy érintse, hogy rávegye, legyen bátor. Hogy... Hogy felfedi magát, felfedi azt a bélyeget, amelyet belesütöttek és elmélyített a bestia. A titkot, melyet még azok előtt is őriz, akik talán közelebb állnak hozzá, mint a vele szemben lévő, mégis azt akarja, hogy most ő lássa, csakis ő. Senki más. Soha többé talán. Nem. Most sem kellene, az ruha anyaga mégis kisiklik ujjai közül, nem emeli fel a kezét, hogy elrejtse magát, hogy megpróbálja. Nem. Lássa. Láthatja, megérintheti. Aprót rezdül össze, ismét, megint, az érzéketlen bőr most mintha mégis élne és sajogna, hogy talán egy pillanatra a valóságba rántja és riadt tekintete, amelyet gyorsan elrejt, talán a józanság apró szikrája, amelyre nem hallgat. Amire hallgatnia kellene. Hogy aztán elvesszen abban megint, hogy most ő halmozza el bőrét apró csókokkal, úgy, ahogy nemrég az övét. Hogy a nevetés el sem jut tudatáig, hogy talán a másik mégsem veszi komolyan, hogy talán ez neki játék és egy semmi. Semmit sem tud és semmiben sem biztos. Tapogatózik a sötétben, ahova beszűrődött némi fény, ahonnan már kikacsintgat valaki olyan, aki eddig mélyen eltemetve aludt. Aki eddig sehol sem volt, és most engedelmesen emeli meg a fejét és bámuljon bele arcába, tekintetébe. Nem kellene, valóban. De mintha a józan esze elengedné a dolgot, legyintene, hogy már mindegy. Hogy már nem számít, hogy kérdőn néz rá, most mégis mit művel, mit akar. Közel van, aprót sóhajt, kapaszkodik és kész lenne folytatni, csak épp nem érti, nem tudja elképzelni a szavak miértjét. Nem szól semmit, mert benne harag? Az most nincs, nincs és nem is lesz, ahogy ismét csókra érnek össze, ahogy ismét belekóstolva ízleli meg. Ujjai aprókat cirógatnak, talán feljebb kúsznak a felső anyaga alatt, egyre feljebb. De, haragudj. Harag kell. Mert ez egy csapda, illúzió, ez csak az, amit a másik akart. Egy pillanat. Nem a valóság. Mégis, ajkai apró mosolyra húzódnak.
- Ugyan... - szökik ki belőle, szinte már-már benne van az is, hogy ha volt is harag, megbocsátott. Engedelmesen húzza el tekintetét róla, hunyja le a szemeit, és vár. Fogalma sincs mire, fogalma sincs, hogy kell. Miért kellene. Ő szeretné, ő akarja, ő most... bármit. Tényleg. Beleborzong ahogy megérinti, ahogy megérzi, hogy érinti. Most már biztosan érzi, hogy nem csak ő, hanem saját vágyai is igencsak megmutatkoznak, hogy vár ő, de egyre türelmetlenebb. Belesóhajt az apró csókba és megérzi, hogy távolodik. Ujjai akaratlanul szorítanak kissé erősebben, ragaszkodóbban, de végül minden kisiklik onnan, karjai maga mellé hullanak. És vár. Vár. Lelki szemei előtt nem az történik, ami a valóságban. Talán kissé messzire kalandozik, várja vissza, várja másképp, de végül csak arra jön rá, hogy amitől reszket, az nem a saját kálváriája és akarata, hanem a hideg, amely eléri. Hogy mire kinyitja a szemeit, azt kell látnia, hogy egyedül maradt.
- Mihail...? - kiszáradt, cserepes ajkaknak érzi sajátjait, amik ritka nehezen és fájdalmasan mozdulnak. Szemei teljesen kinyílnak, hátát ellöki a faltól és körbenéz. Nincs itt. Nincs sehol, nem ült le egy székre, az asztalra, hogy várja, hogy menjen oda, hogy akár... akár csak beszéljenek. Nincs sehol. Ébredj fel Értetlenül áll és ürül ki belőle minden, hirtelen, mintha csak egy jó erős kávét kapott volna a részegségre. Hogy feje kicsit kótyagos, hogy talán tompán sajog. Hogy félmeztelen áll egy helyen, ahova bárki benyílhat, és ha letekint... Arca egyből a vörös legerősebb árnyalatát veszi fel. A tény, hogy itt hagyta, most egyszerre kellemetlen és valahol, a részeg félnek fájó. Valahol pedig hálás, mert... mert ez nem az volt, aminek kellett lennie. Ő nem, nem így érez a másik iránt, neki nincsenek érzelmei semerre. Neki... tényleg nem? Most össze van zavarodva. Káromkodik egy sort, visszahátrál a falhoz, és annak mentén csúszva le, a földön köt ki. Felhúzza lábait, hogy kényelmetlen ácsorgását elrejtse, kezével kitapogatja a pólót, amely a földön hever és gyors magára húzza. Végül, karjai átölelik saját térdét, tisztuló fejét pedig a falnak dönti, koccanjon csak majd újra és újra.
- Hülye, hülye, hülye barom... - menjen ki onnan, menjen ki minden. Szíve még mindig hevesen kalapál, de egyre nyugodtabban vesz levegőt. Nem törődik azzal, hogy ahogy újra meg újra eszébe jut, kellemetlenül szűkös odalent minden és kezdenie kellene vele valamit. Nem fog, hagyja végül, hogy a hideg győzzön és lehűtse, visszahúzza a valóságba. Felébredtél. És nem olyan jó ez, igaz? Mert nem. Elvette, majd vissza is adta a fájó, kavargó gondolatokat. Mennyire szánalmas, végül erre jön rá. Még ki is röhögi magát, hogy ennyire teper, hogy tényleg, hogy valaki hozzáérjen, pedig tagadja magától, megveti a gondolatot, hogy ilyen kérjen. Hogy valaki, úgy néz ki bárki, de vegye a karjaiba, mert ő amúgy erős, férfi, meg minden és mégsem. Mert ez mekkora hazugság. Vagy mégsem. Végül rágyújt, ahogy apad benne a vágy, úgy nyugszik meg, úgy válik benne mássá a dolog. De tényleg haragszik, valahol mélyen, mert kihasznált valamit, ami ellen nem tudott védekezni, nem lehetett. És hogy mégis, abbahagyta, nem csapott le véglegesen. Nem érti, mi fogta vissza végül, nem ért semmit. Csak azt, hogy ezek után, ha felé sem néz, megérti. Tolakodó volt, akaratos és olyan, aki nem ő. Aki... aki mégis. Nagyot sóhajt, fogalma sincs, mióta ücsörög már a földön, mire fel mer állni – a két lábára – és becsukja az ablakot. Az üvegtáblán bámulja saját, kissé nyúzott arcát, azt, ahogy fogalma sincs, mit lát ott. Öröm nyomait, amiért megtörtént, bánatot, hogy megérzett valamit, ami sose lehet az övé, vagy értetlenséget. Nem szerelmes, nem szorul össze a gyomra, nem érzi, hogy az lenne. De sok dologhoz nem is kellene. Jó késő már, mire elhagyja a tanulószobát és úgy dönt, ma a körletében alszik. Nem megy haza, mert gondolatai sikítanak és nem akar semmi kérdésre válaszolni, nem akar senkit. Visszaérve mászik be a takaró alá, mintha elhinné, hogy az innentől megvédi mindentől, ami a világ. Hogy olyan lesz, mint a semmi közepén. De már rég nem olyan, saját maga sem, bőre pedig nem hazudik, sikolt egy érintés után, amelyet ideje lesz elhessegetni. Ideje lesz teljesen felébredni és úgy tenni, mintha semmit se történt volna. Csak ez épp lehetetlen. Vessz el újra a sötétben.

//Köszönöm a játékot ♡
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 15. 18:57 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Most, hogy lement az a francos vizsga, olyan elánnal vágta a körtelébe a táskát minden jegyzettel és úgy van vele, hogy következő tanévig ne is lássa. Zsibog a feje minden alkalommal, úgy érzi, hülye ötlet volt eleve ez a tanulósdi, mert ő aztán ilyenkor tényleg azt érzi, hogy öreg hozzá. De ez hülyeség, még nincs harminc sem, de mivel közelebb van, mint a húsz, azért néha aggódik. Nem-e vicc az, ahogy itt van, amit művel, megint túlgondol, túl sokat gondol és minden probléma. Nem, nem most kéne ezen kattognia, sőt, az lenne a legjobb, ha kikapcsolna és lelazítana, inni egy pofa sört, mert hirtelen még ehhez is kedve lett, mik elő nem jönnek. Aztán kicsit mégis másfelé veszi az útja, megleli végre a játszószobát, amely normál esetben a kondival érne fel és meglepi, hogy erre gondolt bárki is. Aztán beleveti magát.
Frissen tusolva, kellemes zsibbadással tagjaiban indul meg végül, hogy majd egy jót egyen, csalással, egyenesen a konyhában. Aztán elindul a pizzázóba dolgozni, majd haza, jó kör lesz, már megszokta, hogy amúgy elfoglalt mint a fene, és már-már majdnem mindjárt elhiszi, mennyire fontos ember is ő, de igazából csak beosztani nem tudja rendesen az időt és csapong, no meg ott van az, hogy valami kell a zsebbe is, még ha a nagy kiadások miatt nem fájhat a feje, mert le van róla tiltva. Szusszan egyet, vállát átmozgatva hagyja, hogy a helyére roppanjon és leereszti a kezét. Jó hely az, jó arra, hogy kipucolja agyát, néha nem is árt, mert feltelik, mint valami pohár és nem tud mit kezdeni vele. Az iskola falai között sétálva mindig frusztrált, tekintve, hogy a nem is olyan régmúltban nem csak a vizsgák voltak a legnagyobb baja, vagyis az sem volt baj, hanem olyasmi, amely kilökte rendesen a komfortzónából. Hazudna, ha azt mondaná, nem direkt kerülte a bázist és kicsit vonta ki magát az ötletelésből, azonban örökké sem menekülhet, nincs is rá semmi oka, csak a fura agya és felzaklatott lelkivilága. Azonban, manapság úgy érzi, leülepedett benne a dolog annyira, hogy értelmesen nyilatkozzon, azonban semmi visszhangja nincs, nem indult el olyan láncolat, amelyet kellemetlenül fogadna és ezért valahol hálás. Mégsem azért indul el, hogy köszönetet mondjon, vagy bármi más miatt keresse fel, ő sem tette, így a dolog ennyiben maradt, annyiban, amire aznap éjjel jutott. Hogy ez semmi, mintha meg sem történt volna, lapozni kell és nem újra meg újra belesüppedni. Mindjárt visszafordul és fut még egy kört komolyan, ha megint elmennek erre a gondolatai, de kissé sajgó tagjainak egyelőre ez elég is volt, holnap bizonyára így is meg kell küzdenie majd az izomlázzal. Egyelőre? Ez a folyosó is olyan, mint a többi és kezdi idegelni. Hirtelen azt sem tudja, merre kanyarodjon majd, ahol a cél sejti és morog is egy sort. Ő tuti, hogy beleékelődik az alaprajzba egyszer és megpusztul, mielőtt kijutna. A hirtelen felbukkanó kanapéra veti le magát és dől hátra, nagy késztetést érezve, hogy mint valami főúr, rágyújtson, de csak az öngyújtó babrálásáig jut, mert hát, mint minden rendes folyosót, más is használja. És a tilosban bagzó prefektus nem menő látvány, sokaknak. Így marad, hogy mint valami hülyegyeerek, kattog a zippo az ujjai között és elbámul az érkező irányába. Már épp futna tekintete másfele, sőt, át is siklik a páncélra a távolban, amikor mégis visszafordul a feje felé, szinte már fájdalmas gyorsasággal. Hogy is van az, hogy amire gondolnak, azt be lehet vonzani? Mert most így érzi magát, meg, hogy az előbbi magabiztossága ellenére, a közeledő, nagyon is ismerős sziluett láttán nyel egyet. Késő felkelni és úgy tenni, mint aki semmit sem látott és épp siet, nem? De? Fene. Csak normálisan, lazán, Helvey. Csak épp nem megy.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 15. 20:27 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


És akkor tökre jogos a kérdés, hogy az eddigi nyugalmas semmi hogyan váltott át mozgalmas akármibe. Mert már lassan ott van, hogy nem az a gondja, hogy elfoglalt, hanem, hogy amellett annyi dolog van, amire figyelnie kell, illik, hogy megszeppen szinte. Mert tökre úgy tűnik, hogy közvetlen és mégse az, mert még mindig nagyon jól elfoglalja magát egymaga és csendben, csak a csend manapság ritkábban sikerül, mint hiszi. Pedig, az könnyen jön, nem? Nem egyszer hallotta már fél füllel, hogy panaszkodnak az unalomra, tessék, neki meg szinte pont abból nem jut. Nagy levegőt vesz, kiengedi. Ez ilyen, valamiért egy kis mágnes, ami bevonzza a történéseket, dolgokat, még ha néha nem jók vagy épp kellemetlenül érzi magát, mert szokatlan. Előbb vagy utóbb tanul, megszokja, csak neki idő kell, időt kér mindenkitől némán. Vagy megkapja, vagy elkönyvelik furának, ez van.
És most pillanatok alatt eléri valaki, hogy az agya megint csak körülötte forogjon. Pedig, nincs mágia, nincs az, amiről magyarázott, mert csak jön, nem is számol vele, ő sem érzi. De azt igen, hogy megint feltelik elméje az emlékekkel, azokkal, amik történtek, kissé még talán ajkai is bizseregnek, mintha három másodperccel ezelőtt csókolta volna nem, nem pedig isten tudja mikor, mert nem is számolta. Igen, lehet kicsit látványos volt, hogy elvonult és másképp viselkedett és talán ez a többieknek fel sem tűnt, talán neki sem teljesen, de kicsit szégyelli magát. Mint valami gátlásos, lelkis fruska, aki nem tudja kezelni normálisan, amit lehet, hogy kellene. Mert hát, semmi olyan nem volt pár csókon és már-már iszonyatos közelségen kívül. És mégis volt, mert ha ő nem áll le, akkor simán belefut az egészbe, odaadja magát bármire és nem tudja, ha most elkezdené, megállna-e ismét és ő tiltakozna-e, és azt sem érti, hogy jut ilyen hirtelen az eszébe. Mert hülyeség, mert minek. Ki kell söpörnie a fura és hirtelen feltörő gondolatokat, mert közelít és nem, nem biztos, hogy egyáltalán rá is néz, vagy hozzá is szól, de nem nézhet ki úgy, mint amennyire rakás szerencsétlenségnek érzi magát jelenleg. Szinte szorongatja azt a gyújtót, amit eddig könnyedén pörgetett ujjai között. Hogy elég, mondja magának, és szedje már össze magát. Hogy mi is ez? Miért is van ez? Nem érti. Ő nem akar ilyen lenni. Valaki segítsen rajta...
Összerezzen, ahogy megemeli a kezét és int neki, mint aki most ébredt, úgy mered rá. A mosolyra, amely természetes és semmit mondó, de főleg arra, hogy már megy is. Hogy ennyi, neki bizonyára nincsenek kételyei, kérdései. Benne nincs semmi, ahogy jól számolta ki. És ez valahogy helyre billenti, de nem tudja, ennek örülnie kell vagy épp fájjon. Nem tudja, mit akar tőle, az a nagy helyzet.
- Hello, Mihail – kissé nehezen, halkan jön ki belőle, elfelejt úgy inteni, ahogy akár ő, csak ül tovább, kicsit előre is dől, amint távozik. Ennyi volt, és fúj egyet, mert ő reagálta túl, pánikolt be egy pillantásról. Verné a fejét a falba megint, hogy ennyire szerencsétlen. Mikor lesz már könnyebb? Mert nem most, ugyanis megáll. Megáll és fejét lehajtva mintha várna valamire. Bambán pillant rá, akaratlanul emelkedik fel a kanapéról és örül, hogy nem jön most más erre. Odalépkedne, de csak annyi sikerül, hogy a folyosó közepére sétál és bámulja a hátát, azt, amibe belekapaszkodott akkor. Nyel egy újabbat, mert mondhatna már valamit, de nem teszi és ha ő sem fog, tovább megy, lelki szemei előtt már távozni látja, majd eltűnni. És lehet, az lenne jó, a legjobb. De végül csak kiböki.
- Ne haragudj, hogy nem voltam tegnap a gyűlésen. A... vizsgámra készültem, meg ilyenek – és hazudik, pedig megígérte, hogy nem teszi. Nem, nem ő ígérte, hanem a kába valaki, aki valahol mocorog benne és válaszokat követel. Bármit. Hogy aztán ő is lehajtsa a fejét és megdörzsölje az orrnyergét. Nem ezt akarta mondani, de az okos szavai most elhagyták. És fogalma sincs, ha egyáltalán reagál rá a másik, mit tesz. Sosem látott zavarral áll szemben és tehetetlen. Segíts.
Utoljára módosította:Helvey Belián Balázs, 2020. március 16. 04:55
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 15. 21:46 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Menj el. Menj. Az, hogy ezt most magának, vagy a másiknak mantrázza, nem tudni. Csak felbukkan benne, mint akkor a nem-ek, az akkori tiltakozás, halkan és óvatosan, de határozottan kérve. Mert nem tudja, hogy kellene-e egyáltalán erről bármit is beszélni, hogy fel kellene-e hozni újra és újra, mert míg az élmény jó volt, a bizsergés és az érzések jók voltak, utána már határozottan nem. Hogy amint kiürült, üresség volt a helyén, míg kijózanodott és felfogta a valóságot. Üresség, amely tud marni és amely emlékeztette, emlékezésre kényszerítette. Mert nem kell fojtó vágynak lenni, vagy beteljesületlen szerelemnek ahhoz, hogy az üresség fájjon, hogy egyszer ő már mindent kiszaggatott onnan, kigyomlált és találkozott vele. Hogy kicsit visszavitte a kezdőkörre, amikor rájött, az addigiaknak vége és fogalma sincs, hogyan tovább. Pontosan erre emlékeztette és ijesztette meg, hogy milyen és mennyire rossz volt. Hogy betömni próbálta bármivel, de sosem telt meg, hogy a hiány olyan dolog, amit ezen érzések mellett nem akart újra. Mert mindig érzett, mindig jobban figyelt ezekre, ő ilyen típus, de a hirtelen és erőszakos rántás, amellyel ebbe a világba érkezett, nem volt jó kísérő. Nem esett neki jól, és az, hogy ezt felelevenítette benne, jobban fájt, mintha soha, egy pillanatra se vett volna el semmit. Mert tette volna azt, pacsiztak volna le és jó éjszakát. Ehelyett bámulta a plafont, marta magát és próbálta kimosni, lemosni magáról az egészet.
És egészen eddig a pontig azt hitte, sikerült is. És tudatában sincs ennek, mert nem beszélt róla, ennyire nem mélyedtek bele abba, csak a külsőt mutatta és egy megnevezést, ami illik rá. Bár ne tett volna semmit, és a harag, amely emiatt felgyűlt, benne van. Nem szereti, nem szereti a negatív dolgokat, egyszerűen ő is az, és taszítja, az életről viszi le, amely már olyan jól ment neki. Amelyet már ő is elismert, hogy tökre más, könnyedebb, kevesebb a teher. Hogy mennyire kevés emberrel kell hadakoznia, mennyire jó, ha tud beszélni, vagy csak leülni és hallgatni, ha olyan napja van. És miközben feltépi magában a múltat, megint visszaesik, mintha semmi sem történt volna, lelke mégis közben követel, hogy valaki találja meg, hogy valaki megint érjen hozzá. Akár Ő. De nem teszi, közönyös ellépkedése azt mondja, ne várjon semmit, de mégis, meg akar szólalni. Idegen helyzet, ezerfelé kavargó gondolatai pedig nem segítik. Mit kellene mondani? Hogy jó volt, köszi az élményt? Vagy hogy most akkor hogyan állnak, hogyan nem? Ahogy azt az eddigi időszak mutatja, a nem felé hajlik. Mindegy is. Továbbra sem szerelmes, továbbra sincs semmiféle köd, csak egyszerűen értetlen és nagyon elviszi a gondolatait a másik, olyan irányba, amit nem tud kezelni. Mert más, más, mint az a nő, akit akkor, azon az éjjelen fel akart hajtani, más mint bármelyik ami valaha, valamilyen módon az életében volt. Más, mert nem is nő és mégis, ez a legkisebb probléma. És tényleg. Erre most jön rá.
Elteszi inkább a gyújtót, esetlen magyarázkodása után jobb ha semmi nincs a kezébe, amely kárt okozhat bármiben. Értetlenül ráncolódik a homlokra arra, ahogy felnevet az egészen, ez olyan most, mint valami pofon inkább. Oké, hogy nem veszi komolyan, hogy nem vesz semmit komolyan, de mégis, azért... azért nem ezt várta. El kell mennie, a komor arc is ebben segíti, hogy hagyja itt a francba, legyen ő is ilyen és kész, szarja le az egészet. Az lenne a legkönnyebb. Mégis marad, rápillant, de teljesen a tekintetébe nem mászik bele, azt kerüli. Mintha félne, mintha nem akarna megint belegabalyodni. Tiszta fejjel akar beszélni, nem lép közelebb. Még ne menj el.
- Megint nem hazudtam – ajakira mégis keserű mosoly ül ki, szemeit egy pillanatra lehunyja. A hideg rázza a szavakra, mert felbukik benne, hogy hogyan érezte magát akkor. Nem lehet. Nem. Egyszerűen nem.
- Tanultam, dolgoztam, máshol voltam. Máshol, mint te, tudom. Félig szándékos, félig nem. De nem tudtam mást tenni. Nem tudok – hangja elhalkul, szinte már azt mondja, ennyi elég is volt. Nem erőlteti, nem húzza, nem akar semmit. Csak kimondja. De mit is? Az jó kérdés. Maga sem érti, miért magyarázkodik neki, miközben feje tiszta és mégsem. Ez bonyolult, sóhajt is rá egy nagyot. Ebben van benne minden, nem a szavaiban.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 16. 22:31 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott. helló 200.


Emlékszik ám, minden pontra. Arra is, amit akkor mondott, mikor nem sodorta el annyira az egész, hogy nem volt képes összetett, értelmes mondatokat alkotni. Mert az igaz volt és talán igaz a mai napig is, hogy megismerné, hogy látni szeretné azt, aki hibázott és aki ott hagyta, hogy mi vitte erre, miért és aki azt mondta, egyedül van. Azt felelte rá, nem kell egyedül lennie, ő mégis azt választotta és választja talán most is. Jogos a kérdés, ezek után neki kellene-e bármit is tennie, mondania? Egyáltalán, lenne értelme annak, hogy bármit is akarna mondani? Nem tudja. Valahol a sértett fél elutasítja, de ő az az ember, aki nem akar haragot táplálni, mert nem tört az életébe, annyira át sem verte és nem is tud olyanról, hogy ártott volna valakinek, valakiknek annyira, hogy megérdemelné. Sok mindent nem tud, rájön, hogy semmit sem nagyon, ő kiterítette mindenét, ami van, minden, ami önmaga. Mert ezen kívül nincs más, nincs mély és sötét múlt, nincs szövevényes kapcsolatháló, nincs semmi, csak a farkas, aki előbújt és megmutatta magát, holott nem kellett volna, sosem engedte neki. Csak az erdő magányában enged neki szabadságot, úgy börtönzi be minden más alkalommal, ahogy saját magát tette a csendbe és magányba hosszú évekig. Mert ha neki sem jó, annak se legyen, értitek. Mintha direkt és igazából mégis, csupa véletlen minden. Az nem, hogy akkor ott volt, ott akart lenni, hogy a kis „kihallgatás” után maradt és igazándiból ott lépett a csapdába. Nem, nem várta azt, nem várt semmit. Mégis kapott, majd el is vette. Hullámzó gondolatok, nem is érti őket, miért vannak ennyire felkorbácsolva. Nem kellene, mert nem. Volt a mágia által létrehozott valami, amelyből kialakult az, hogy beszéltek, hogy együtt dolgoztak, hogy az elején segítette valamiben, amit nem értett és amit amúgy egy szempillantás alatt dobott el, mintha csak álca lett volna. Egy újabb pókháló? Vajon már akkor is akart valamit, vagy tényleg minden a véletlen és a játék? Egy biztos, válaszokat szeretne, mert nem követelőzik, nem tud, hogy nyugodtabban léphessen akármerre. Tovább. Nem segített rá, hogy valami a házuk tornyában nem kerek, hogy valami rányomja mindenkire a bélyeget és minden csak sötétebb tőle és ridegebb. Hogy ez se tett jót az idegeinek, de a mostan, a mostani történések emellett már talán jobban kiélesednek. Ne haragudj, de muszáj. Valahogy le kell rendezni, ha fáj, ha nem, mert továbbra sem tudja, mit érez a másik. Csak amit lát.
Követi a tekintetével, ahogy moccan és a falhoz vándorolva dől neki. Mintha támasz kellene az egész miatt, vagy csak megszokás, fene se tudja, hogyan szokás az ilyet tárgyalni. Nincs tapasztalata, ő azt is elhinné, ha törökülés lenne erre a legjobb, azonban nem moccan, továbbra is ott ácsorog és vár a csodára, amely nem akar jönni. Pedig jöhetne. Már el is engedné a dolgot, majdnem kicsúszik belőle egy „hagyjuk” és egy köszönés és indulna. De az se könnyebb, ahogy a másik tesz. Mintha elgondolkodna, szégyellné magát? Kissé oldalra billen a feje, kérdőn pillant felé, így kaphatja el a tekintetét. Így fúrja bele magát megint és ő akaratlanul rezdül össze erre. Most ne. Most ne vegye elő, engedje meg neki, hogy józanul gondolkodjon. Csak ennyit, utána meg... meg vagy elmenekül az egész elől, vagy, ha végre valami választ kap, már biztosabban dönt. A saját nyelvét harapja, a saját nevét hallja és beleborzong. Ne, ne kezd. Ne kapj el még.
- Mindkettő – feleli őszintén, majd szinte meglepi a kérdés. Mit vár tőle. Mintha úgy szegezné neki a dolgot, hogy oldja is meg, ha már felhozta, kész válaszokat. Mintha csak... nem érdekelné, csak legyenek túl rajta. Kihúzza magát, mint aki most kapna erőre, de ugyanolyan tanácstalan, mint eddig. Többször nyílik ajka szólásra, de többször be is zárja azt, mire elkapja a fonalat.
- Nem vártam semmit, tudod? Se választ, se cselekedetet. Aztán jössz, jöttél és most szeretnék. Mert... lehet neked totál megszokott, hogy ezek történnek veled, de nekem... nekem nem. Összezavar, és nem az, mert tudom és emlékszem arra, amiket mondtál, hogy hogyan hat és bla, bla bla – megered a nyelve, de hangja bátortalan, mintha tini lenne, aki most tanulja. Lélekben az is, tanul is. Nem lép nagyon közelebb, csak a tipikus, beszéld közbeni lépés sikerül, hogy ne kelljen hangosnak lenni.
- Szóval nem tudom. Végét, elejét, pontot, hogy ne legyen kellemetlen. Mert nem vagyok naiv fruska, aki arra vár, hogy na, enyém és kész, csak... nem akarok folyton ezen gondolkodni, hogy... hogy nem tudom. Én tényleg meg akartam ismeri azt, aki a maszk mögött van, de neked muszáj bebújni a mágia mögé, amivel nem tudok mit kezdeni, amivel ellöksz. Vagy mit művelsz. Én nem hazudtam, de nem tudom, hogy fordítva... hogy fordítva mennyire. Úr isten, mekkora szerencsétlenül hangzok magamnak is – utóbbit már csak magának morogja és a plafonra szegezi a tekintetét. Elég ebből. Kimondta, még ha hülyeség is az egész. Lesz, ami lesz. Más nem elküldi a francba és az is egy válasz.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 19. 23:16 Ugrás a poszthoz

.team fullmoon?. szemezgetés is. wtf.


Nem direkt teszi, ez a „varázsa”. Nem akarta elrontani és lelombozni a másikat, akaratlanul, hiszen fogalma sem volt arról, hogy mi zajlik benne, annyira ritka és furcsa ez a jelenet, hogy nem épp használható, vagy épp racionális gondolkodású. Valljuk be, ritkán találkozik bárkivel arról az oldalról, amelybe ragadt és amely igazából felelős azért, amilyen. Mert ha nem lett volna a saját kavarca a fejében, talán ő is könnyedén adná, adta volna át magát az érzésnek és dőlt volna bele a pillanat kardjába önként, csak hogy élvezhesse. De nem, ehelyett, szegény lány, kifogta talán a legrosszabb választást, amit ebben a helyzetben, ettől a ténytől várni lehetett. Ő nem az az ember, aki könnyedén fogja fel és éli, minden pillanatában totál lángon ég, főleg, amikor megérzi az első jeleket. Ő túladna rajta ha lehetne, elfelejtené, azonban már akkor, amikor belekerült, közölték, hogy az nem lehetséges, mert ha minden egyes Hold után elvennék az emlékeket, agya egy idő után mást se adna, vagyis, ő erre emlékszik, hogy a sok módosítás valamit megzavar. Annál meg még a mostani, melankolikus helyzete is ezerszer jobb, mintsem a nyálát csorgassa és bambám bámuljon a falra, fel se fogva a világot. Nos, akkor inkább tovább öli meg a lelkesedést és ilyenek. Valamit valamiért?
Bár neki az a tény is elég lett volna, hogy hol látta, de nem, tovább kell menni, mert, nos, mindig van tovább. Csak ő az egyszerű, ezt már tudja, neki más háttér és helyzet áll fent, mint neki. Izgulhatna, mert sosem beszélt úgymond hírességgel, aki újságokban szerepel és mindenki tudja szinte, ki ő, csak épp nincsen ideje rá. Amúgy sem tini, hogy ilyet tegyen, de egy egészséges szint mindenkiben benne van, még ha most akkor se tudna egy sort se felidézni a munkásságából, ha ütik. Ciki, de maradt a mugli világban fejben, sokszor.
- És közben itt vagy – motyogja, utalva az Igézőre, mert nem tudja elképzelni, mi vitte rá arra, hogy most ide jöjjön, a világ egy szegletébe és tanuljon. Ő sem az átlag életkorban van, ha jól tippeli és még le sem öregezi, kicsit hajaz saját magára, hogy végül is, neki se kéne itt lennie, de mégis, itt ül, ennél az asztalnál, szemben vele és épp felfogja, min dolgozott eddig. És végül kitör belőle. Kell idő, mire csillapodik és képes ismét nyugodtan levegőt venni. Ekkor pillant rá, ismét, és szusszan egyet.
- Nem tudom, hogy szar poén volt-e – tényleg nem. Azt se tudja, miért nevetett. Mert agyának kellett idő, mire feldolgozza, megemészti a hallottakat. És ahogy az előbb hiányolta, most úgy érzi, apró görcsbe ránduló gyomrát és izzadni kezdő tenyereit. Vérfarkas. Ő is az, itt ül vele szemben és olyan könnyedén kezelte, jelentette ki, mintha a horoszkópról lenne szó. Ez elképeszti, megijeszti, nem tudja mit tesz még vele. Nyel egy aprót, torka száraz. Megkeresi az italát és nagyot kortyol, állán csordul le a csepp a mohóságtól. A pohár alja koppan és az előbbi nevetésnek nyoma sincs. Csendben bámul rá.
- Mert nem olyan dolog ez, amiben jó osztozni. Vagy amiről... itt kéne beszélni – láthatóan most kezdi igazán feszélyezni, hogy ülnek körülöttük. Nagyon. Ebből olvashat a másik, hogy ő eddig ezt tabuként kezelte.
- Honnan tudod? - mert közben kíváncsi, menekülne is a helyzettől, de már nem az a nyúl, aki megállt a vasútállomáson a zsáknyi életével. Tudta, hogy nincs egyedül, mert nincs, mégis, valahogy vegyes érzések. Mert azt is tudja, mivel jár ez. A fájdalom is lehet az, ami összeköt.
Utoljára módosította:Helvey Belián Balázs, 2020. március 19. 23:16
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 22. 12:51 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Minden szempontból különleges, míg ő közben egy szürke kisegér mellette. Aprónak érzi magát, noha soha nem volt olyan hatalmas, amely már kényelmetlen lenne, nem is tud, és nem tudna olyan feltűnő lenni, mert nem is akar. Csendben, békésen és mégis, úgy néz ki, vannak, akik erre is figyelnek, akik nem a többi tündöklő vagy épp kiemelkedni vágyók között néznek szét, hanem azok között, akik el akarnak tűnni talán. Minden szempontból más ő, és nem lenne ezzel semmi probléma, mert figyelne rá, már abból, amit csinálnak iskolai elfoglaltság keretein belül, másrészt azért is, mert azzal nincs semmi gond, ha néha kommunikál, ismerkedik, vannak pillanatok, amikor kinyílik picit. És nincs mögötte több, csak ami és amiről szó van. Ezt próbálta talán ott is, ezen dolgozott, hogy akkor már a kellemetlen után vezessék le és felejtsék el, hogy kicsit mitől fájt a fejük. Nem akart ő többet, rosszat, kellemetlenséget, semmit. Mondhatni, ártatlan volt az egészben, tehetetlen és a végén telhetetlen. Nem akarta, hogy a következő találka kínos legyen, hogy szinte kínosan hosszú ideig inkább csak meneküljön, mint valami gyáva akárki, és valóban az, mert félt valamitől, amit nem tud körbeérni. Talán inkább attól, hogy ő nem tud majd mit kezdeni és nem is tud, látványosan. Hogy megint átpörget mindent a fejében újra és ugyan oda lyukad ki. Hogy most már fogalma sincs, kit kellene hibáztatnia, hogy hol volt az a rossz pont, amikor meg kellett volna állni és mégsem rossz, mert... Mert. Hogy aztán el is veszítse ismét a határozottságot, hogy nem érti, mi folyik a másikban és érteni szeretné, de nem erőltetheti, mert az kellemetlenebb, mint az, ahogy most áll előtte. Különböző világ az, amit ők képviselnek, mégis, valahol egy. Talán ezt, talán valami hasonlót érez az egész mögött, még ha az események kicsit hátra is vetették és csendre kényszerítették. Nem tudja, vajon megérti-e teljesen, mi az, amiért ilyen, mert maga sem tudja és persze, akkor mégis hogyan várhatna bármit a másiktól mégis. Hogyan kérhetné arra, hogy na, lépjék meg ezt és legyen valami, csak ne az, ami most van? Hogyan kérhetne bármit?
A plafont akarja magára szaggatni, de csak bámulja, mintha oda kellene írnia a választ akárkinek és ő csak felolvassa, mint az okos diák. Nincs ott válasz, csak magában van, meg kellene keresni. Tekintete végül visszavándorol hozzá, hallja, hogy mond valamit, de nem teljesen, ahhoz most túl nagy a táv és túlságosan zakatolnak a gondolatai, meg valamennyire a szíve is, megint, pont úgy, mint amikor egyre csak közelebb és közelebb hajol, ahogy épphogy érintette ajkait. Akaratlan harap a sajátjára, aprót, nem úgy, mintha arra vágyna, hanem mint aki ki akarja marni onnan az érzést. Miért van ez? Elég. El kéne engednie. Aztán folytatja a másik, mondja és sóhajt egyet. Ezt akarta hallani? Ezt vagy így? Csendben figyel, mintha csak a folytatást követelné. Kérné. Nem kellene?
- Tudom, hogy nehéz. Nekem ne mond – apró mosoly kerül fel ajkaira. Annak mondja, aki nem akart megnyílni, aki kénytelen volt mégis és aki már valamelyest, egy részét elfogadta. Teljesen még talán nem. Mindent nem tárt fel. - A kérdés, hogy akarod-e, mert... nem tudom. Mondhatnám, hogy itt vagyok én, de az a te dolgod, hogy eldöntsd, végül kinek akarod. Remélem érted... - lényegében megint azt mondta, amit akkor és mégsem, mert ezzel azt tette, ami a legjobb. Nem erőlteti magát, ha azt mondja, nem akar, nem neki, akkor nem erőlteti többet. Tovább nem mondja, mert elindul felé és egy pillanatra hátrálni támad kedve. Mögötte megint fal van, a kanapé, csapda lenne. Nem. Közelebb kerül, és lesütve a tekintetét, karjait fűzi össze mellkasa előtt, kapaszkodik magába, mint a józan észbe. Akarta őt. A hideg rázza ki ettől, apró szusszanás szakad ki belőle. De nem volt rá képes. Őszinte kíváncsiság az, ahogy mégis fel bír rá nézni végül.
- Miért nem? Mármint, értem, nem voltam önmagam, nem... etikus vagy illik, vagy mi. De miért nem? - nem kellemetlen. Neki valamelyest igen, csak nem azért, amiért hinné. Oké, ez nehezebb, mint hitte, főleg szemtől szemben. Nem csoda, hogy eddig húzta, halasztotta és ha nincs ma a véletlen, akkor talán még várt volna vele. Vagy fogalma sincs. Nagy sóhajjal fogadja a mosolyt és oldalra pillant, mert hát, szedje már össze magát. Körülbelül úgy érzi az egészet, hogy kívülről nézve igencsak furán nézhetnek ki. A másik szeretne közelebb kerülni, míg ő bezárkózik, távot tart. Ez nem kellemes, de most nem tud mást. Visszafordítja arcát felé, de tekintetét kerüli, cikázik arcán, most józan fejjel nézi meg azokat a pontokat, amiket érintett. Amiket... Elég. Ez nem ő. Hirtelen hűvösnek érzi a folyosót, ahogy a hideg rázza ki.
- Min gondolok? Fogalmam sincs – neveti el magát, apró, bátortalan, de igaz. Nem tudja és nem őt neveti ki, hanem saját magát. - Segíteni? Miben? A fájdalommal megint? Nem, az ugyan úgy visszajön és... nem tudom, megszoktam, ez most mégis furán érintett – engedi le a kezét, a körömágya bőrébe vájja körmét és kezdi piszkálni azt. Hát mit akar, komolyan. Elnézi a mosolyt, ahogy nem mozdul felé. - Ne haragudj, kikövetelem szinte ezt és hasztalannak bizonyulok máris... - fújtat egy aprót. De hát mind gondolkodik. Oké. - Sok mindenen gondolkodtam amúgy. Mérges voltam, aztán mégse, értetlen aztán meg még jobban. Nézd én, semmit sem erőltetek. Csak letisztázni szerettem volna, nem rád akaszkodni, hogy ami megtörtént, azután már csak én lehetek az életedben, mert nem. Nincsenek efféle kéréseim, csak passz... oldjuk meg, lépjünk túl és legyen valami kellemesebb? Ami miatt nem akarlak kikerülni? Ühm... - apró szünetet tart, legalább magát nem hazudtolja meg. Zavarban nincs teljesen, de mégis, beszél, fecseg, mintha muszáj lenne. Tényleg tud sokat. - Nem tudom ezzel mit kellene kezdenem. Tanácstalan vagyok, de ez hülyeség, mert voltak egy éjszakás pillanataim az életben, vagy amikor csak elcsattant egy csók. Ki tudja, voltam-e olyan részeg, hogy nem-e sráccal, nem tudom. Azt viszont igen, hogy most nem vagyok az a főiskolás aki valószínűleg meghalt és lett belőle egy szerencsétlen, aki nem tudja helyrerakni a gondolatait se, mert itt állsz előttem és folyton eszembe jut, hogy bassza meg, mégis kisöpörtél onnan mindent és mennyivel könnyebb volt, kellemesebb és aztán gyomron rúgott, hogy haha, csak illúzió, semmi több, ahogy jött, úgy ment. Hogy neked ment, de csak mert használsz valamit, amit eddig elképzelni sem tudtam. Hogy mindjárt felrobbanok, mert ennyi dolgot nem lehet érezni, mert nem egy tinilány vagyok és azt akarom, hogy múljon el. Legyen úgy ahogy eddig, vagy... nem tudom. Akármi. Nem tudom befogni sem, ez lehet hülye ötlet volt. Biztos nem érsz erre rá, nem így tervezted a napod. Nem tudom. Nem – tanácstalan tárja szét a karjait, kicsit talán gyorsabban kapkodja a levegőt. Kiszakadt belőle most egy darab. Karjai leesnek maga mellé, és nem könnyebb sokkal, vállai megereszkednek kicsit, hogy aztán a saját tenyerébe temetve az arcát, átgyűrje azt. Vagy lekaparja a bőrt, mert az most rettentően ég.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 22. 22:19 Ugrás a poszthoz

.értetlenkedve. kajaszünetben.


Átlagos nap. Már ha lehet neki olyanja, ebben már nem olyan biztos, mint általában. És mégis, egyelőre nem kell órára sietnie, így csak a munka terheli, nem siet, nem pörög az agya. Átlagos. Egy kicsit a maga fejébe költözni, miközben korzózik az asztalok között és lesi, kinek mi a kívánsága. Itt mindig könnyű volt mozogni és hallgatni a többet, beszélni és kérdezni, pedig, nem is tudná megmondani igazán miért. Elhivatottság? Annyira nem, talán inkább az, hogy a sivár egyformaságból először ez húzta ki és zökkentette egy másik állásba. Mert igazából ami rémhíreket hallott, hogy sose fogják szívesen látni, nem alkalmazzák nagy örömmel, az itt totál bedőlt, mert tolerálva van minden és türelmesek. Hogy akkor igazak-e a hírek, vagy sem, nem tudja, de működik, elég régóta, az ő idejét tekintve és elég könnyedén fogadja a tényt, hogy az idő múlik. Pedig ha belegondol, sokat pazarol és már túl van, szívesen visszavenne párat. De már mindegy. A vele szemben hagyott mindenségért cserébe pedig azt és úgy teszi, amennyire a legjobban tudja.
Átlagos nap, és nem is vette észre, hogy már nyugodtan tarthatna szünetet. Épp bement leadni a rendelést, amit a hármas asztalnál adtak le, amikor a bentiek szóltak, hogy tegye le magát valahova, mielőtt azt veszi észre, hogy vége a napnak és mehet haza. Nem is figyelte, de amikor ebéd gyanánt – vagy reggeli? olyan rég volt – pakol magának pár szeletet a tányérra, már igencsak korgó gyomra jelzi, hogy jó, hogy hallgatott a többiekre. Ez ő, aki nem figyel, aki néha elkalandozik és néha szólni kell, hogy figyeljen másra is, legalább az órára. Itt máshogy telik az idő, sosem volt sztahanovista, de az se, aki bezárva egy pici kartonba, billentyűket nyomkodjon és monitort bámuljon. Nem tudja mi lenne a tökéletes, csak sejti, de egyelőre megbékél ezzel is.
Épp emeli a második szeletet, közben magához híven olvas valami a telefon képernyőjén, amikor mozgásra lesz figyelmes. Mivel szüneten van, így nem figyel, ujjával pöccintve lapoz és rágcsál, bár eredetileg ki akart ülni a levegőre, mégis ideáig ért el csak. Lábát valamiért épp ösztönösen behúzza a szék alá, aztán halk, de mégis hallható hangot hall. Fejét felemelve néz körbe, de senki nem áll mellette, mögötte sem, homlokár ráncolva fordul épp vissza és emeli az asztallapra a tekintetét, amikor megleli. Épphogy látni, az asztal alól és ennek hirtelenségére ugrik aprót ültében. Baszki.
- Én nem haragszom, csak kicsit a szívem gyenge – teszi le a szeletet és megtörli az ujját a szalvétában. Közben a foltos arc felé figyel, azonban mire szólhatna róla, úgy meglepi, hogy elsőre csak pillog nagyokat. Kukorica. Menten lefele pillant.
- A... a micsodád? Ha kaja, akkor hagyd, felsöpröm majd – legyint, mert tényleg, ha ilyen történik, megoldják ők, de mást nem tud elképzelni jelenleg. Lejjebb csusszan a széken, lábait felhúzza és keres, végül, ahogy előrehajol és nem jól számol, feje koppan az asztalba. Sziszegve fog oda, és keresi meg a nő arcát.
- Én nem látok semmit. Mit kell keresnem? Akkor visszaadom, persze – a kis sajgó pont mellé azonban enged egy mosolyt is, nem morcos ő, kezét leeresztve kémlel le megint, de lehet inkább le kéne másznia a székről és úgy okosabb lesz.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 26. 23:46 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Nem szereti a feszültséget, haragudni, ha nincs olyan ok, amely tényleg megköveteli. Nem szereti a negatív dolgokat, még ha önmagára ez már nem annyira igaz, hogy mentes. Nem szeret úgy felpillantani, hogy aztán mint valami szégyellős, félre is vigye azt. Nem szeret, nem akar megint a saját káros, rossz gondolkodása miatt valami ingoványos és sötét mezőre tévedni. Nem. Kimászott, az istenit, kint van valamelyest, hadd maradhasson kicsit, hadd nézze meg, milyen is ez. Talán közelebb sose jut semmihez, talán más miatt visszaesik, de most még minden olyan friss. Kellett hozzá idő, nem kér vállveregetést, hogy megcsinálta, csak... csak. Nem akarja. Figyel hát. Figyel, ahogy belekezd és elakad, nem szól közbe, türelmesként várja ki, hogy összeszedje a gondolatait. Mert ez kell, mindenkinek. Bár fogalma sincs, mire számít a mondattól, hogy mi áll benne. Jót, rosszat? Már nem számít, csak történjen. És végül kimondja, közli és mint aki nem értené elsőre, úgy pislog rá, majd mire leér és megemészti, pillantását zavartan kapkodja ide-oda, saját ajkát beharapva rágja meg, mint cselekvés, mint meglepettségének leplezése. Mert miért ne lenne az. Szeretné, őt és nem mást, és komolyan is gondolta, minden körítés nélkül, ahogy sikerül, de felőle nincs akadálya, mert önzetlenül ad, hát akkor figyelmet, társaságot, amelyre vágyik. Mert nem olyan elképzelhetetlen ez, nem olyan, amit senki se érdemel. Most kezdi megérteni, hogy az ember társas lény, el lehet játszani a remetét, de amikor egy ilyen jön szembe, ilyet hall, elszáll.
- Örülök – emeli vissza tekintetét, ajkait nem rágva húzza mosolyra. - Nem mindig vagyok a legjobb, de igyekszem – utal finoman arra, amit amúgy megosztott vele, még ha csak azért is, mert azt már kihúzta belőle. Nem tudja, hogy emiatt haragot érezzen, vagy felejtse is el, mert lényegében nem ez az első, így lett úgymond lakótársa is, tehát annyira nem rossz dolog. Ott van másrészt mégis egy megkönnyebbült érzet, hogy ezt már nem kell takargatni, nem kell majd magyarázni miért feszült, miért vannak a szemei alatt karikák, bármi. Könnyebb. A köd miatt ezt se észlelte, most igen. Egyel kevesebb dolog nyomja a vállát és ez... fura. A jó fura. Kimondani magában. Szóval nem teljes a harag, nem. Úgy néz ki, kell az ösztökélés ahhoz, hogy ki tudja mondani, ami valahol elég gyenge. Határozottság meg hát pasi, és tessék, sehol sincs, miért van ez vele? Miért nem tud mégis úgy lenni, mint anno? Tudja, hogy miért, de akkor is. Emlékszik hogyan kell, miként, csak... jön valami, egy újabb mondat, pillantás és rándul a gyomra, visszalép és kábé már dadog. Idegesíti, talán érezhető is, hogy az, saját maga miatt, a helyzet miatt és hogy képtelen kezelni, hogy azt várja, mikor tör ki a nevetés és mondja azt, hogy oké, elég, vége a mókának, vicc volt az egész. És ennyi. Fél? Nem tudja, inkább csak, nem akarja. Fogalma sincs, tessék. Újabb.
- Hogy? - ráncolódik a homloka, ahogy elemzi a mondatot magában. Az ő sérülései. A bőrfelület aztán kisimul, ahogy mimikája enged és sóhajt egyet. - Tele vagyunk sebekkel, egyikőnk sem akar sót szórni a másikéba. Értem én. De nem hímes tojás vagyok, aki nem eshet a földre. De... nem tudom mi lett volna utána, ha megtörténik... az. Mindegy már azt hiszem – bólint egyet, inkább magának, mint másnak. Tényleg az, mert elmúlt, mert megtörtént és nem lehet változtatni rajta. Nem is kell. Arra pedig külön mosoly kerül ajkaira, hogy minden ellenére is figyelt, hogy ne bántsa. Bár az utolsó dolog volt, hogy arra gondoljon, de utólag, már képes látni. - Kedves tőled mégis, hogy figyeltél – ezt legalább könnyebben ejti ki és nem akar elfordulva elbújni. Nem. Hát tényleg az, nem is érti. Mit csinált? Mert erre nem jött rá, miért érez és gondol ilyeneket? Kíváncsi is rá és közben pedig... egyelőre még fogalmazza a kérdést. Mert nem csinált semmit, csak amit amúgy is. Néha érzett furát és ennyi, a Tanulószobáig nem lépett át semmiféle határt. Furcsa.
- Nem akkor. Most és később. Tudod, futni és követelni a figyelmet, bármit. Én nem tudom mit miért tettem vagy akartam, utólag... hát kellemetlen volt kicsit ücsörögni vele, de na. Túléltem – azért legyintget párat, nem is érti, miért jött ez fel, de legalább nem érzi, hogy ég a feje, annyira. De tódulnak fel benne a gondolatok, az érzések, a minden. Várnak, kivárnak és aztán... kirobban. Olyan szinten áramlik belőle, mintha felpörgött volna és most aztán mindent kiad, rossz, jó, kellemetlen, és rá sem jön, hogy most nem kellet mágia, magától teszi, magától panaszol, vagy csak közöl. Nem helyes, sok helyen hibás vagy épp pontatlan és mennyire őszinte mégis. Az, hogy mennyire érzi kellemetlennek magát és hogy a végén pedig lefullad. Le és ki, hát mintha életlében először nyílt volna meg és valóban, kicsit így is van ez. Sok szó, nagyon sok, mire az utolsó elhal, már csak motyogás és eltűnik ujjai mögött. Tessék nevetni.
És csend. Saját szívvesére dübörög füleiben, nem hall semmi olyat, amit vár. Aprót rezdül össze, amikor megérzi az ujjakat a csuklóján, fejét felemelve nyitja ki szemeit és pillant rá. Kérdő tekintete kíséri végig, ahogy elhúzza arca elől a kezét, előhúzza ideiglenes és béna rejtekéből, ahova gyorsan menekült, mint a gyerek, aki ha eltakarja a szemét, akkor őt se látják. Kell pár pillanat, mire felfogja a kérdést, nyugodtan vesz levegőt és próbál túllendülni a kifakadáson.
- Az is. Meg, hogy ennyire szerencsétlen vagyok – mert az, az előbbi mutatta meg igazán. A kezére néz, ahol az ujjak pihennek, karja libabőrös. Nincs semmi, nem érzi, hogy lenne mágia és mégis. Nagyot sóhajt, kicsit összeszedve magát, ha határozottabb nem is, de valamennyivel jobb. Az legalább igaz, hogy elmondta, mi van benne, még ha nagyon kusza és nem teljes. Míg szedi össze magát, ezer kérdést kap és megilletődik. Főleg az utolsótól. Hogy mi? Csak csendben figyeli, szája nyílik és úgy is marad, mert rácsodálkozik. Hogy minden múljon el? Ő is? Mi? Oké, ébredjen már fel. Kihúzza magát.
- Az érzések majd rendeződnek, idővel. Időt kérek, míg megtudom mi hiszti és mi az igazi – tény, eddig is volt rá ideje, de mivel most felkavarta, legalább tudja, mit kell átnéznie. De nem ez volt a lényeg. - Miért akarnád magad teljesen kitörölni...? Mihail – sóhajtja a nevét, ahogy elhangzik az utolsó kérdés. Komolyan, nem tudja mit akar, de ezek most meglepték, ahogy aztán a másik is. Fél talán a választól? Nem akarja hallani se és mégis? Mint ahogy az előbb ő nem akart beszélni és mégis. A kezére néz ismét, az egyik csuklójára, amelyet óvatosan bont ki az ujjai közül, és valamiért, csupán csak azért, hogy kicsit megnyugtassa, mert ahogy az előbb és még most is nyomorultul érzi magát, azért figyel. Önzetlen. Ujjai elérik a másikét, összefűzi vele őket és finoman rászorít.
- Az emlék és te is maradj. Még ha előbbi kellemetlen is kicsit. Az idő múljon, de azt meg teszi magától is. Csak rám koncentrálsz, hogy én mit akarok. Miért? Elmondtam, hogy rendezi a dolgokat, aztán lenni, megmutatni, hogy nem kell egyedül lenni. Magam se tudom miért, de így érzem. De te mit szeretnél? Figyelj, mágiával más, tudom, én amúgy sose... meg amúgy sem, elég unalmas alak vagyok abból a szempontból és aligha smárolok bárkivel, szóval ezért is vagyok béna. Lehet a mágia mégis kicsit benne van, ne nézzük. Nem nézem. Nekem is segítettek, segítenek. Segíthetek én is? Hogy ne legyél egyedül. Nem tudom hogyan sikerül, ez új. Mert azt hiszem azt szeretnéd, hogy múljon és ez nem rossz, tudom mégis milyen érzés – nem biztos a hangja, nem bátor, igyekszik azonban. Legalább nem reszket.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 29. 12:53 Ugrás a poszthoz

.team fullmoon?. szemezgetés is. wtf.


Nem tudja, hogy alakulhatott volna még, neki ez volt a természetes reakció, ahogy becsapódott és ahogy mozdult. Nem erőltetett semmit sem, talán csak a nevetés egy részét, de az mégis jobban jött ki, mint a kiabálás, amely először eszébe jutott. Már mindegy, megy a múltba, kifolyik az ujjai közül és elmegy a többi közé.
- Én... sajnálom, nem akartam rombolni – félszeg mosollyal pillant felé, hogy ne haragudjon rá annyira és azonnal, hogy amúgy béna, de igyekszik. Vagy valami ilyesmi. De reméli érzi, hogy ez nem olyan asztaltéma, amelyet most bólogatva fog végighallgatni, mert a figyelem a többitől is létező dolog és azonnal reagál rá. Szeme sarkából lesi azokat, akik körbeveszik őket, figyel és megint csak őrzi a maga kis titkát, ha eddig még nem esett le ezeknek vagy nem hallották úgy, ahogy. Lehet már mindegy az egész, amit fent próbál tartani és most dőlt össze? Kicsit pánikol, elfojtja, lenyeli, de érzi, hogy tenyere izzad, szívverése felgyorsul, talán még pupillái is tágabbak. Nyugalom. Nem vesztheti el a fejét, mert akkor tényleg mindegy lesz.
- Iiiigen, egy kicsit. Mondhatni – ez egy fura kifejezés arra, hogy utálja, főleg tömegben, emberek előtt és amúgy is. Hogy nem beszél nagyon akkor sem, amikor kettesben van valakivel és kerüli, fel sem hozza. Fura szó az, mert nem frusztrálja, hanem inkább minden egyes alkalommal eltapossa az igazság, mert ha nem beszél róla, tud magának pár napig hazudni, hogy nincs is semmi. Ha tud. Fogalma sincs, mikor és hogyan sikerül, de egy ilyen után főképp nehezen, mintha elbújt volna és megtalálták volna, pedig épp a tömegben volt, szem előtt.
- Igen? - pislog rá, arra, hogy örülnek neki. Elég érdekes kijelentés ez, mert hát, nem szokás örülni annak, ami ennyire fáj és valahol, a kis sokk mellett érti is, hogy mire céloz, mert így nincs egyedül, úgy, ahogy ő eddig, de mivel neki ez volt a megszokott, fel sem vette. Inkább az az új és elfogadásra váró tény, hogy ketten vannak egy helyen. És akkor még hol van a harmadik... Nem, meg se említi, nem is gondol rá. Legkönnyebb tagadni.
- Nem, én nem érzek ilyeneket. Kellene? - vonja fel a szemöldökét, hogy oké, van valami, amiről még így sem tud? Ez új, hogy érezni, de tény, hogy nem nagyon ment mások közelébe, akiknél érezni kellett volna. De ha tenné is, lehet neki nem menne, nincs mágiája, lehet ahhoz köthető, logikus lenne, ha nekik emiatt plusz lenne, neki meg nem. Mindegy. Mire azonban feltenne bármely más kérdést vagy akármit, megemelkedik és indulni készül. Állát megemelve figyeli, amilyen gyorsan jött, úgy távozik. Oké.
- Szia – pislog párat, mielőtt eltűnik és végül sóhajt egy nagyot. A kaja kihűlt, ahogy a kávé is, de egy korttyal tünteti el azt, hogy aztán megelőzzön minden választ, felkel maga is és sietősen távozik. Nem, majd még magyarázkodni is fog, de most amúgy is el kell gondolkodnia. Ez erős kezdés volt.


//köszönöm a játékot <3//
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 30. 21:46 Ugrás a poszthoz

fakuló kékségek. puha nyuszik.


Hát hű. Már az elején sokk volt az, ami a kapott házában uralkodott és volt nevezhető környezetnek, aztán elég volt eleve ugye azt megszokni, elfogadni, hogy ha néha betévedett, nem a szokványos látkép és világ fogadja. Valljuk be, muglinak lenni erre közel sem olyan egyszerű, mint ahogy lehetne. Igaz, hogy kapott felkészítést, úgymond támpontokat mire számítson, látott is előtte pár dolgot, de amik itt uralkodnak, a mai napig képesek megakasztani és mondjuk ki, akár megrémiszteni. Mert ugye magyaráztak neki a kviblikről, akiknek szintén nincs mágiájuk, az még sem olyan, mintha nem éltél volna sosem benne, de ott vannak azok, akik varázsolnak, de mugliktól jönnek, csak épp nem olyan vén szamarak, mint ők, akinek már van egy erősen kialakult képe és véleménye a világról, erre tessék, jön egy ilyen kastély, élet és lerombolja. Rugalmasabbak? Valami olyasmi. Ő meg igyekszik az lenni, de ami történt a házzal, az rá is kissé rányomta a bélyegét. Mire végül feleszmélt, hogy kórságának semmi köze nincs ahhoz az állapotához és kedélyéhez, amely szép lassan talán romlott azzal együtt, amit azok ott illúziónak neveztek. Képes elromlani a mágia? Van szavatossági ideje? Ez új és mégis logikus, semmi sem örök, azt mondják, miért ez lenne? Franc sem tudja, azt igen, hogy a kastélyt sem tudják megtalálni, mert valami mást látnak helyette. Aztán beszéltek másról is, hogy nem ez az első, hogy figyeljék meg, az egész iskolára rámegy és a többi. Remek. Szóval ő köszönte szépen, de szerencsére van hol aludnia, az esetek nagy részét eddig is ott töltötte, most még többet. Többet is ingázott, azonban kibírta, nagyjából. Csak korábban kellett néha kelni, vagy épp fáradtan hazasétálni ha épp éjjel ellenőrizni kellett, de mivel nyúlik már a vége mindennek, el is nyúlt, így szerencsére megkopott.
Nagyot nyújtózva megy a szokásos körére. Még mindig nem a legjobb dolog azt látni másoknak, hogy ő minden körbetekintés nélkül pöffent rá, ideje meg van rá, olvas addig is, vagy csak bámul ki a fejéből, az mondjuk rá is fér, kell ott rakosgatni mindent is, szép sorba és helyre, szóval, marad az, hogy ezt megint valami fura énidőnek fogja fel. És akkor az a legjobb megoldás és válasz mindenre. Kényelmes léptekkel és a lak ismerős területére, oldalról kerül, így aztán mikor annak takarásába kerül és elérné azt a rönköt, amin ücsörögni szokott, észleli, hogy egyedül sem lesz. Valaki a nyulak kedvére tett, hogy a friss, zsenge füvet átengedte nekik, meg még a simogatást is. Áhh, igen.
- Hahó – lép mellé, mert aztán fel is fogja, kit lát. Ám az igaz, nem volt kedves, ahogy távozott, de indokolt volt. Ha marad, csak jobban belesüllyed és talán megijesztette a lány éles látása, vagy épp bármi, ami ott volt. Mindegy is. Most itt van, láthatja, sokkal jobb bőrben, szinte már-már más emberként? Talán.
- Nem gáz, ha kicsit csatlakozok?
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 30. 22:25 Ugrás a poszthoz

fakuló kékségek. puha nyuszik.


Kicsit kínos csak ezek után csak úgy ideállítani, miután meglépett, de igazából gondolkodott. A lány nem akart rosszat, észrevett valamit, amit más nem, mert ő benne él és vele, lehetetlen úgy elmennie mellette, ha egyértelmű. Valahol logikus, hiszen ha valamit sokat látunk berögzül és megmarad, észre sem vesszük, hogy tudjuk a választ, csak amikor ki van mondva. Tény, hogy kellemetlen és kényes téma, amelyről sosem tudott és beszélt szívesen, mégis, akkor és ott ez volt a jó döntés, de a mostani elméjének tudatában ez jó-e? Nos, hozott rosszabbat is, maradjunk annyiban. Talán annyira még sem jó az önálló döntésekben és nagyon nincs is másra támaszkodni, vagyis nem volt, arról meg, hogy kivel és meddig akar beszélgetni, meg nem is kell senkit megkérdezni, azt neki kell érezni, hogy mikor sok és mikor akarja még. Mégis, szinte bocsánatkérő ábrázata arra utal, hogy ő sem volt a legjobb, talán a másik módszere sem, de nem haragtartó, mert tényleg nem az lett belőle, hogy másnap, bizonyos idő után ettől zengett a kastély, tehát, mondhatni, a bizalom már meglett, de az akarat, hogy ismét leüljön vele? Az már kevésbé. Most mégis, még ha nyuszik is vannak a dologban, mint mágnes tényező. Tény, hogy Denis szerint már abnormálisan össze akar szedni mindent, ami szerinte aranyos, még sincs abba semmi, ha szereti az állatokat – kiváltképp, ha egy speciális fajtájához érzi magát közelebb, mintsem emberhez. Mintha könnyebb lenne velük, vagy legalább ők nem kérdeznek és ítélnek. Ha veszélyt éreznek, mindegy ki az elfutnak, ha nem, akkor maradnak. Ez ilyen.
- Köszi – azzal a rönk helyett le is dobja magát, és füstölésre való kedvét egyelőre elhalasztja. Nem lenne illdomos, meg hát, akkor már nem arra koncentrál, tudja azt később is, nem remeg miatta.
- Jaj a Levita – sóhajt egy nagyot, mert hát, igen. Egyelőre valami olyasmi történik ott, amellyel nem lehet mit kezdeni és nem látja a végét. - Mondhatni, igen. A faluban lakom eleve, de bírtam a kis szobát, főleg ha szunyálni tudtam benne, de most már a hideg ráz tőle. Te tudod mi ez? Én bevallom, elmondták, de nem értem... - mert nem mindent ért. Óvatosan nyúl ki közben, a nyuszi megrezzen és lapul simítása alatt, de nem menekül, így ő, hasonlóan a lányhoz, apró simításokkal próbálja kikapcsolni a levita-káosz rémképeit.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 30. 22:50 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Lehet elhamarkodott volt, amikor kijelentette, hogy ő lesz és mit tesz, mert nem csak azzal van szépséghiba, hogy a vélamágia neki aztán totál sötét folt és mint sok minden ellen, ez ellen sem tud védekezni. Egész merész, bejött egy olyan világba, ahol bárki a fejébe nézhet, mert ha évekig is tanulná, nem tudná azt a védelmet felépíteni, amely ezt meggátolná. Bejött abba, ahol némán, egy apró mozdulattal olyan dolgokat küldhetnek felé ami fáj, halálos vagy csak kellemetlen, és ezek ellen sem tud semmit sem tenni, mert nincs pajzs vagy más azon kívül, hogy elrohan és fedezéket keres, remélve, hogy nem szakad át. Bejött oda, ahol még a berendezési tárgyak is néha érdekesek, a házak, épületek, mesés a kinézet, de idegen, más. Be oda, ahol élő célpont, és ahol mindezek ellenére, ő szörnyetegnek számít sokak szemében, pedig ő minden hónapban megissza a bájitalát és annyi veszélyt jelent, mint egy kóbor eb, nem támad, ameddig arra ok nincs. Hogy a szörnyeteg közben az, akit akaratlan kezdenek el óvni, akik arra éreznek affinitást, figyelni és türelmesen kísérni, aki meg van mégis ijedve, mert ez a világ végtelen és sosem fogja megérteni, főleg, ha agyát elködösítik. Aki... talán amellett, hogy erősnek, férfinak és minden ilyennek adja el magát, vár is rá, hogy valaki álljon mellette, akire támaszkodhat. Az, hogy ki és hogyan, nem az ő döntése, nem teljesen. Akit oda sodor, aki hajlamos rá, aki akarja is. Nem akar a védtelen naiva lenni, de ez a világ kényszeríti rá, rásüti. Fogalma sincs, mennyire látszott ez rajta elsőre, vagy később, ő adta azt, ami biztos, ami egyszerű, aztán egyszer fogta magát és mindenki előtt bejelentette, hogy neki nincs mágiája, szóval, magyarázzanak kicsit többet néha, mire gondolnak. És ennyi, ennyivel rendezte le, de lehet ez is az, amely kiemeli és amiért figyelnek felé. De az, hogy ő miért teszi? Fogalma sincs, és újra meg újra kattan benne a kérdés, miért? Mert igen, hozott egy apró döntést, hogy belemászik a dologba, kipróbálja a közösséget és lesz ami lesz. Hogy közben akaratlan beszéltek, többet, de mással is és mégis, olyasmi kerekedett belőle, amire sosem gondolt előtte. Meglepi, meg ám, de mennyire, és mégsem, mert pont ez a véletlenek lényege. Pontosan ezért nem lehet számítani semmire sem, mégis, folyamatosan meglepi, hogy rá esett egy választás, egy másabb, mint az, hogy több feladatot kap épp vagy kevesebbet. Ez nagyon más, ez új és idegen. És közben, mégis elhamarkodott mert nem látta még, amikor maga alatt vagy épp felett van, amikor idegei nem épp kisimultak és mosolya sincs. Amikor el akar bújni minden elől, mert csak a rosszabbat hozza ki belőle. Hogy vannak terhek, amik vele járnak. Ami ő. lehet elhamarkodott volt, de, majd kiderül? Mostanság minden újnak esélyt ad, tapasztal, figyel és éledezik. Esélyt. Másnak is, hogy jobb legyen. Mert a minden előtt is szerette, ha minden jobb, még ha sosem volt teljesen komoly. Most már az.
- Hát, az, az. Ne kelljen magyarázni – dünnyögi, és aztán anélkül hogy magyarázni kellene, rá is jön, hát még mindig jobb, mint a virág meg a méhecske nem? De minden bosszankodás, morcogás helyett arcára meglepettség ül ki, nagyra nyílt szemekkel figyeli. Hogy mi? Leakad.
- Hogy én többet? - mert már rohadtul nem érdekes, hogy megtörtént és nem történt meg, hogy mi volt utána és előtte. Zavartan pislog félre, keresi a fókuszt, amit elvesztett. Eddig sem volt teljesen nyugodt, most már nagyon nem. - Miért jelentek többet? - most már egy fokkal bátrabban kérdez és mégsem. Mert nem az, hogy nem érti a szavakat, a miértre kíváncsi, tapintatosan, az sem baj, ha nem indokolja meg, neki a válasz amúgy is elég volt és emésztenie kell. Még mindig a messzibe fókuszál, azt hitte, ma ő lesz meglepő a szavaival meg azzal, hogy erről akar beszélni és tessék, megint ő áll úgy, mint aki sosem hallott dolgot hall. Mert fontosnak lenni más. Ismeretek, kapcsolatok akadnak, amik vannak, jók, jól érzi magát közben, no de fontosnak lenni más, mert az rá fókuszál. Meg van illetődve, nem tudja egyelőre ezt sem kezelni, ahogy semmit sem. Szánalmas. De mivel minden friss, talán érthető. Talán megérti ő is, nem?
- Akkor jó. Rágtam magam azon, hogy egyáltalán kell-e ilyet, vagy olyan ez, mint amikor megtörténik és sosem hívják fel egymást, mert jó volt és ennyi. De minden verzió béna, tőlem főleg. Tényleg ne haragudj, eddig úgy voltam vele, jó nekem így, ahogy, aztán a sors úgy gondolja, hogy mégse és az agyam nincs rendben ezekhez – húzza el a száját, lehunyva a szemeit. Mert nincs rendben. Megváltozott, a magabiztossága eltűnt, a határozottsága szeszélyes és korlátozott. Egy kis valami, aminek mindent meg kell mutatni újra. Ha ehhez van bárkinek türelme, neki, akkor... Akkor minden elismerése, de tényleg, neki már most nincs magához és csak maradjon egyedül, majd jól ki is morogja, mert ha most teszi, akkor furán jönne ki.
Amikor pedig kicsit mégis úgy érzi, rendben lesz, össze is dől szinte azonnal. Úgy néz ki, ez egy olyan pillanat, amikor nem akarták ezt, kerülték és tolták és végül, amikor megtörtént, akkor meg aztán mindent kiöntöttek és várják a megoldást. Egyelőre nem mond újat, hanem kicsit vált, próbál ő lenni a támogató, mert ugye, nem könnyű megnyílni. Tudja és ismeri az érzést, amely miatt a másik rá sem mer nézni, szinte már kimondja ő a választ, amit annak érez. Hasonló emberekkel sodorja össze a sors akaratlan és ez talán a kulcs. Hogy nem olyan távoli, lehetetlen, amiket érez, amiben él és ami irányítja. Hogy lehet másnak is ez a gondja, nincs egyedül, csak hagyja el a negatív önzést és akkor talán más lesz minden. Más lesz? Ujjaira szorít, mégse fájdalmas. Ez is egy válasz és most mégis azt kérdi, mit szeretne. Mire vár? Mit? És ezek a kérdések a legnehezebbek, amikor olyan régóta benne van valaki a rosszban. Elfelejti, miért szomorú, rosszkedvű, csak beékelődött a dolog, és történik. Mert már nem is emlékszik szinte.
- Te bizony – bólint, hát mondja csak, ő türelmes, nem siet semerre, amennyire akart is, most ácsorog és vár. Belőle azonban nem szakad ki úgy egy vallomás vagy válasz, mint ahogy nemrég tette saját maga, és nem is kell, mert mégsem egyformák, mindenki másképp lát. Máshogy akarja megközelíteni a dolgokat, és míg ő elnézi és csendben vár, megérzi tarkójára simuló ujjait. Azonnal elönti a libabőr, talán tekintete elsőre riadt, ahogy lába mozdul, mert először csak húzza, a következő már a bátortalan lépés. Meglepi, letaglózza, ahogy végül ismét a falhoz kerül, ahogy ő pedig közel, pontosan olyan közel, ahogy emlékeiben volt. Nagyot sóhajt, a hideg kőhöz simul és szinte már kicsit retteg attól, hogy mindjárt jön a köd. Mindjárt. Most. És nem. A riadtsága meglepettségbe vált át, nincs senki más előtte, csak ő, Mihail, nem pedig a véla, amire burkoltan kimondta, de akitől tart. Ő így közöl, közölne, ujjaik még mindig összefonódva, szabad keze pedig, észre sem vette, de karjába kapaszkodik. Szíve hevesen ver, forróságot érez, a másik közvetlen közelségét és leheletét. Talán kicsit leakadt, nagyon, talán a merev tartása magától enged. Igen, most nem kába, nem olyan bátor és mohó, mint akkor. Most más. Teljesen. És most erre vár. Talán tudja, hogy nem lesz ugyan az, valami láthatatlan zsineg feszül meg és rángatva azt irányít. Fogalma sincs. Aprót nyel, ajkait cserepesnek, merevnek érzi, mintha nem tudna beszélni. És csak bólint végül, aprókat, hogy akkor legyen ez a válasz, ő pedig megnézni, hogyan hangzik. Hogy még mindig nem érzi, hogy tényleg nem húzta elő és nincs csapda. Hogy most csak ők ketten vannak. És mégis beleszédül. Nem tudja mi történik, apró bukfencek hastájékon, bizsergés libabőr, szemeit hunyja le végül és talán észre sem vehető, ahogy erősebben szorongatja ujjait.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. március 31. 05:29 Ugrás a poszthoz

fakuló kékségek. puha nyuszik.


Lehet kérdése meglepő, de valós, hát hol van ő ezekkel ugye tisztában, ha nem lát oszlopot ami tart és mégis az a valami lebeg, fent van, oké, még nem dobja hanyatt magát, azonban egy ekkora erejű dolog, amely előtte bomlik le, azt már nem lehet csak egy egyszerű vállrándítással elintézni, hogy oké, majd lesz valami. Ami van, az annyira nem is lenne szörnyű, csak mellette van valami olyan érzés, ami össze- és kifacsaró, nem könnyű, annak eleve, akinek más baja is akad. Szóval, legalább okosabb lesz, ha előrébb nem is. Tehát figyel, hátha nem csak a kosz ragad rá ugyebár. Valami mindig van, főleg ebben a világban, de akkor a mágia se fenékig tejfel.
-Óóó, hogy csalnak! – csapja le azonnal a szerinte tényt. Csak egy alap, a többi az semmi. Reméli, hogy otthon sem csak falak vannak, majd amikor azt mondja a mágia, hogy szevasz, én most jobbra el, tető se lesz, nem hogy kanapé a segge alá. Miért kell mindent ennyire nehezíteni.
- Ezt vágom én, hogy olcsóbb, de akkor, mint látjuk, így se tartós. De akkor is, az egy dolog, hogy lejár a szavatossága, mégis mellette én is kábé úgy érzem magam, mint az a csonka, csupasz fal a klubhelyiségben. Ez azért nem egészséges – rázza meg a fejét, mert azt nem tudja idekapcsolni egyelőre. Máson is látta, hallja is, hogy csendesebb. Fura.
- Nem, nem voltam – pislant egyet, majd felszisszen. Szóval nem ez az első és nem is a legkomolyabb. – Azt a rohadt. És ezzel takarták? Fhu ez most sokkolt. Az is a szar mágia miatt vagy valami más? – sok minden miatt omlik valami össze, na de akkor se megoldás, hogy vacak és félmunka legyen a vége, meg ha az szép is. Szusszan egyet és bólogat, így közelebb érzi magát a válaszhoz.
- Jól seggbe kellene rúgni az ilyet, aki félmunkát végez. Ezért szeretem a rendes építkezést. Lehet csak az unokám látja, olyan lassan lesz kész, de valós, nem kamu. Nekem kicsit erős volt ez a fa dolog, de hát, meg lehetett szokni. Mi lesz helyette vajon, jó kérdés. Na mindegy. Köszi, hogy elmagyaráztad, nekem néha muszáj, ez a mágia magasiskolája – mosolyog rá, tényleg kis hálás, és bár azt nem tudja, tényleg valós-e a félelem, de van alapja. Ami fura. Ha ezt tudja, bár tény, talán most majd jobban gondolkodnak.
- Azon kívül amúgy minden oké?
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 1. 16:46 Ugrás a poszthoz

fakuló kékségek. puha nyuszik.


Így, elmondva aztán minden helyre kerül és logikus, hiszen tény, hogy neki a legtöbb ismeretlen és kínai nyelven íródott, nem akart totál értetlennek tűnni, mikor úgymond ismertették és csak bólogatott. Brigi magyarázata mint a puzzledarabok, szépen másznak a helyükre és bólogatva jegyzi fel. Szóval a mágia kihatással van rá, ez nem új, csak ebben a formában. Remek. A mágia fogja a sírba vinni, ebben biztos.
- Jó, éééertem. Lehet én érzékenyebb vagyok rá, vagy nem tudom. De értem mit mondasz, remélhetőleg beleveszik ezt is a számításba és kicsit kevesebb varázslat lesz a falakban. Akkor kevésbé omlik szét meg lesz mindenki tőle feszült – húzza el a száját, tényleg egyszerűbb lenne befejezni ami csupasz és fél, nem hiszi, hogy olyan nagy munka, mint kézzel, lehet azt gyorsítani is – nem? - és bár fogalma sincs, mik a tervek a jövőre, csak a mágiát újítják meg és megvárják míg eltűnik, vagy akármi, úgy érzi, jobb lenne minél gyorsabban, mielőtt mindenki menekül csak és rosszabb lesz a közeg, olyannyira, hogy már az elviselhetetlen. Ebben nem tud segédkezni, esetleg téglát rakodni, de nem hiszi, hogy erre kérik majd, meg vakolni, akkor jobban meg lenne lepődve, mint ha a fa-illúzióból mondjuk vidámpark lenne, rendes hullámvasúttal. Ennek esetében biztosan kiakadna a mérője, és köszönné szépen, de nem. Persze. Hülye fantázia.
- Sámánmicsoda? Ó, én erről lemaradtam, nem olvastam el a suli történelmét... És akkor lehet hogy a két mágia kiüti egymást? Ehhez túl mugli vagyok – nyög fájdalmasan, érzi, hogy feje is zsibogni kezd tőle, ahogy megpróbálja megfejteni maga a választ. Végül fejet ráz inkább, elengedve a dolgot, hagyja, hogy majd megoldja magát egyedül, szép csendben, nekik meg csak majd a végén kelljen tapsolni és örömködni. Az lesz a legegyszerűbb megoldás. És igaza van, egyenes válaszra nem emlékszik, még prefektusi szinten sem, ahol lehet mégis illene. Vagy nem? Nem tudja, ezeknek mi a menete, ha valaha iskolába járt, ott csak festés, betört ablakok és leszakadt budiajtók renoválása volt a gond, meg egyebek, nem az, hogy leesik a festék meg az illúzió. Tudta, hogy nagy falat lesz, minden, de hogy ekkora, arra nem volt felkészülve teljesen, ezzel azonban már felesleges bármit is kezdeni. Visszafordítja figyelmét a másik felé.
- Na! Költözés? Szükségszerű vagy... bár ha ijesztő, ez hülye kérdés. Nem rossz hely, ha megtörténik, szívesen viszek neked valami köszöntős kaját – talán bátorít, mert azt tudja, milyen, ha ki kell szakadni egy ismerős, megszokott és biztonságosnak vélt közegből, valami újba és megállni a helyet. Nehezebb, azoknak főleg, akik nem olyan dinamikusak. Nincs ezzel baj. Megérti.
- A nővéred és én? - pörgeti át a fejében a dolgokat, kikkel ismerkedett meg nem olyan régen. Nincs olyan sok, homloka se ráncolódik nagyon bele, mire fejét enyhén oldalra billenti.
- Odett? Ó. Óóóó... baszki, le sem esett – meglátszik, akkor nagyon más helyen volt az esze, meg a Nagyteremben is eléggé kilengett. Finoman a saját homlokára csap. - Hülye Helvey... Na de, igen, igen. Meg. Csak kicsit volt elsőre sokkoló – nevet halkan. Hamar elmúlt.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 1. 18:20 Ugrás a poszthoz

.jutikirándulós. túl közel. kibírom.


Fenyves. Fenyves. Rohadt Fenyves. Olyan szinten kalapál a szíve, hogy félő, fel fogja mondani a szolgálatot. Balaton. Fenyves. Nem, ezt ő nem. Nagy levegőt vesz. Kettőt. És elég.
Szerinte is nagyszerű ötlet egy olyasmi alkalom, ahol ők ülnek csak le, mindenki és átbeszélik az egész éves munkát, no meg közben együtt vannak és mulatnak, ki és hogyan. Benne volt, bólogatott, támogatta, nem mintha eleve nem ő dobta volna be ugyebár, de ilyen apró részletekre senki sem figyel, ő maga sem. Tökre lelkes volt és az is, legyen, anno tartottak ilyeneket, még ha csak valami apróság miatt is dolgoztak össze, szerinte, bármilyen munka után jó az ilyesféle lelazítás. Bár ő szerény és arra gondolt, beülnek a pizzázóba, vagy más helyre, terembe, de aztán tovább mentek, hogy legyen szabad tér. Majdnem bedobta, hogy ott van náluk az udvar, de Denis-nek pont az hiányozna, hogy ő ilyen kis sereget szervezzen mókával a ház mögé, szóval, innentől hagyta rájuk. És aztán elszabadult, végül pedig már odáig jutottak, hogy Balaton part. És ekkor dobbant meg benne minden is. Neki az a terep necces, mindig arra emlékezteti, meddig jutott majdnem egyszer és persze, azokra, akiket el kellett hagynia. De mit tett ahelyett, hogy a Hortobágyra kérte volna magukat? Hallgatott és bólogatott. Semmit sem ellenzett, mosolygott, mert rájött, ez nem róla szól csak, nem csak ő van benne és nem csak miatta kell történjen bármi is. Mosolygott, bólintott és elfogadta. Lesz ami lesz. Nem haza viszi őt bárki, azt sem tudják, hogy onnan jött, semmit sem tudnak. Senki sem, még Mihail sem, idáig nem jutottak a szavakkal, hogy leássanak a múlt legaljára. Nem is kell, ez maradjon az ő titka.
Indulás előtt nézett csak rá a térképen, légvonalban mennyi, és igazából ez hozta le az életről. Közelebb, mint valaha hitte és olyan szinten fogta el a honvágy, megint, hogy belefájdult mindene, a vonaton ülve – amiért viszont hálás volt, mert ha hoppanálni kell, ő hányással kezdi a bulit és az ciki – késztetést érzett, nagyon nagyot, hogy fent marad, és... Elég volt. Ki kell kapcsolnia.
- És nem is késtünk sokat, mi lett a MÁV-al, mióta nem láttam? Ez túl új. Minimum egy fél óra, eeeeh. A régi dolgokból semmi sem maradt... - oldja magában a feszültséget, miután leszállnak és elindulnak a szállás felé. Nem megy haza, elmegy kempingezni a többiekkel és nem lesz semmi. Ezzel erősíti lelkét, ami most mégis kicsit sír. Ő meg rágyújt, a sor végén halad, mint a sereghajtó, vállán a málha, tekintete issza befele az ismerős ismeretlen környéket. Be kell vallania, hogy jó látni ilyet is, és főleg, hogy amikor távolabb néz, a Balaton ringatózó tömege is ott van. Kicsit jó. Jobb. Sóhajt egyet, megáll ő is és hallgatja a szószoló szavait. Csendben ácsorogva fújja félre a füstöt, hát az ő csavargásával nem sok gond lesz, nem tervez nagyon eltévedni, de hazudna, ha nem akarná körbejárni kicsit a helyet. Majd megejti, most egyelőre itt. Vagy fogalma sincs, még túl tele van a feje, bár már nyugodtabb, sokkal.
- Hoo – emeli fel a fejét mégis, amint beosztja a szobákat, ki merre, és hát ő kimarad, de ehhez nem kell sok ész, hogy rájöjjön, miért. Még úgy se, hogy kicsit még mindig máshol van. - Tehát akkor én meg... értem – köhint egy aprót, aztán visszacsusszan a hallgatásba. Neki leesik, a többieknek is le fog, nem, még véletlen sincs zavarban és rágcsálja meg a szűrőt kicsit. Véletlen sem. Elengedi, nem billen ki a figyelemből, amellyel követi a többieket és a csikket elnyomva a földön, egyelőre, kuka hiányában a kezében tartja. Hát akkor neki legalább a kulccsal nem lesz gondja, vagyis úgy néz ki, azt kezeli Mihail. Még mindig fura, hogy így döntött és talán annyira nem is, de attól még kicsit mindig pörög rajta. Kicsit. Legalább a kérdés másfelé viszi, még ha nevet is egyet. Romantikus este. Persze.
- Benne vagyok, vállalom a kaja részét, mert szenes húst és nyerset gondolom senki nem akar enni – ha már valamihez ért, az dobja be nem? Ahogy megáll rajta a másik tekintete, úgy érzi megint a zavart, amely felbukkan benne és mégis, ajkai mosolyra húzódnak, ahogy elkapja és tartja a pillantást, majd elkapva onnan a sajátját, nyelvét rágva pillant a föld felé. Szusszan egyet.
- Na de előbb pakoljunk le, meg hasonlók – pillant a faház felé, majd vissza, de egyelőre nem moccan. Fogalma sincs, kell-e még valami.
Utoljára módosította:Helvey Belián Balázs, 2020. április 1. 18:27
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 1. 22:43 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Hogy könnyebb lett-e? Erről nem tud érdemiben nyilatkozni. Valahogy örül annak, hogy ha akár csak látszatra is, de a másik higgadtabban tudta kezelni, nem tudja, ha most ő is belekezd, mélyen és hosszan, akkor mikor tudná befogni. És azzal aztán végképp elásná magát, már így is majdnem szűköl és a sarokba húzódik, mert úgy érzi, ez is hibás megoldás volt, részben. De egy kicsit mintha könnyebb lenne, legalább... tudja. Az a fő. Akármi is lesz a vége akármikor, tudja. Ez egy új terep, tele süllyesztőkkel és rossz kanyarokkal, az őszinteség pedig – amely lehet kegyetlen, pőre és iszonyatosan fájdalmas – sokakat elijeszt, messzire kerget, mert ki tudja, ki keresi a könnyebb megoldásokat. Talán volt, akinek kicsit annak számított és elmúlt, már nem kap leveleket, kérdéseket, hogy van és talán így a jobb. El kell engedni azt a fejezetet, ami sötét. Hazudna, ha nem érezné, hogy számára is vannak fontos, többet jelentő egyének egy egyszerű ismeretnél, de ez itt és most, fordítva, igencsak meglepő. Mert nem kötelező annak lennie, nem kellene. És mégis? Elgondolkodva hallgatja őt, kicsit megingatva a fejét. Többet. Az alsó ajkába harap, miközben beszél és végül bólint egyet.
- Köszönöm, hogy... elmondtad. Így már, nem is tudom. Jól esik – csak új, újabb rácsodálkozás, hogy amennyire tehernek jellemzi magát, úgy fut be az ellenkezője. De mint már gondolt rá, ez az eleje, még nem látta, nem tapasztalta a rosszabbat, vagy nevezzük kellemetlenebb félnek. Bármi lehet. Mosolya azonban azt mondja, tényleg jól esik neki, apró szusszanása pedig azt, hogy nem fakad ki többet, arról a részről egész jól megnyugodott.
- Sokszor kérek elnézést, nem tudom miért – motyogja, mert valóban olyan ösztönösen tud jönni, hogy nem is érti. Berögződés, megszokás, mindegy. Ez is őszinte mondat volt, mert legalább bevallotta, nem tagadva legyint, hogy szó sincs erről. Ugye már látja vajon? Látja-e, hogy nem az a közvetlen vidám valami, aminek mutatkozik, hanem annál másabb? Mélyebb, sérültebb, visszahúzódóbb. Ugyan az és mégis más.
Vagy annyira mégsem. Lehet azt szokta meg, hogy folyamatosan másoktól kap választ, mágiával vagy anélkül, na de ha visszaforgatják azt? Nem ugyan az, még ha a szavak mégis azok. Mennyivel másabb, hála a ködmentes elmének és mennyivel nehezebb, no nem várni és hallgatni, hanem válaszolni. Nem is tud. Szavakkal nem, bár erre, itt és most, ugyan úgy mint a többre, nem számított. Talán tényleg csak arra, hogy egy ilyen után ki jobbra, ki balra távozik. És nem. Mennyire de nem.
A „sarokba szorítva” már korántsem az egyéb megoldásokon jár az esze. Persze, vissza-visszagondolva a múltkori esetre, ahol ugyan ezen felállásban pihentek és követelték egymás érintését szinte, mégsem tud leragadni a múltban, amikor a jelen ennyire eleven. Igen, ez más. Igen, ő is az. De agya emlékszik, hogy ezen mozdulatok, érintések közben érezte a boldog tudatlanságot, a felhőt, a könnyedséget. Tudja, hogy van a gyorsabb módszer és mégis elállt tőle. Emlékszik és talán a meglepettség mellett azért is áldoz ennek, hogy hátha ismét érzi. És kíváncsi. Valóban megpróbálja megadni azt, hogy ne érezze egyedül, hogy ne legyen, hogy itt van, most épp ennyire közel. Mellkasa megemelkedik kissé, miközben sóhajt, ott van rajta a jel, amelyet akkor megérintett, mert lerángatta magáról az anyagot. Most nem készül erre, nem toporog, csendben és óvatosan jelez és kapaszkodik. Ne is engedje el, mert talán végleg elszédül. Szinte forrónak érzi az ajkait, ahogy sajátjához és, aprón, óvatosan, mintha csak lehelné rá azt, amire engedélyt kért. Mert erre is. Hogy akkor tényleg több? Na de ennyire? Ujjai még jobban kapaszkodnak, a felső anyaga gyűrődik alatta. Nem követel, csak itt van. Ő van itt, nem más. Feje mozdul, aprót, alig érzékelhetőt, hogy jobban hozzáférhessen. Enyhén elnyílt ajkaival fogadja az érintést, a cirógatást, apró válasszal kóstol, érez maga is. Forró, tűzforró, megégeti, ahogy előbb alig bírta mozgatni, most annál jobban simul hozzá. Egy apró sóhajnyi idő, semmi több, és érzi újra, most már teljes valójában. Nem mohó, nem fal, de bátrabb, mintha kicsit előrébb lépett volna. Lassú táncuk ráérős, keze elmozdul válláról, ahogy szabad kezével átöleli nyakát, ujjai hátán zongoráznak végig, majd pihennek meg végül. Csak öleli, csókolja, zakatoló lelke, mindene tárul fel, ahogy közelebb ér, kicsit kikapcsol. Más. Nincs köd, nincs teljes vakság a rossz felé, de... de könnyebb. Könnyebb elhinni, hogy nincsenek gondjai, hogy bármit megtehet és bárkivel, mert épp nem üldözi egy dátum, egy szakasz. Semmi. Hogy lehet jót érezni, ami jelenleg bukfencezik benne, lehet közben izgulni, várni a következő lépésre, vagy épp saját maga tenni meg azt, ahogy összefont ujjaikkal fűzött kezeiket emeli meg, mellkastájékba, hogy elengedve Mihail ujjait a megtépázott felére simítsa, hogy aztán mégis ott tartja kezét, mert meg is feledkezik róla, ahogy az apró simításról sem, amely mint valami apró kis köszönet, vagy csak kedves gesztus. Hogy fogalma sincs, mi és merre alakul majd, mi lesz holnap, két hét múlva, de most képes a pillanatnak élni, minden baj nélkül. Hogy kitárta mindenét és ez lett belőle. Akkor talán mégsem olyan rossz, ha néha beszél róla? Nem lesz ebből rendszer. Semmiből sem. Feje kissé oldalra billen, a tincsek közt pihenő ujjakra már ismét bizsereg, le egészen a gerincén, lehunyt szemhéjai alatt éber álmot él meg. És csak csókolja és csókolja, mint ha nem lenne holnap... Nem lenne senki más.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 2. 22:37 Ugrás a poszthoz

fakuló kékségek. puha nyuszik.


- Áhh, mint a izé, forrás fölé a fürdőt. Értem. Bocs ha értetlen vagyok, én tényleg túl mugli vagyok ezekhez, szó szerint. Mágiamentes vagyok, nehezen fogom fel így is az illúzió dolgot – bólogat, hogy ezért volt nehéz maga ez a fás megoldás is, meg úgy minden, ami épp szembejön. Pedig hallott cifrákat, hogy van egy terem tele vízzel és ki sem jön, vagy ahol ha valamire gondol, vagy érez, megelevenedik. Fürödni szeret, no de eleven akármiket a fejéből nem, így azt a helyet tiltólistára tette nagyon gyorsan. Reméli, sosem nyit be oda. És azt se szeretné, ha feszült lenne a másik a téma említése miatt, így a vidámkodás helyett arca úgymond megértő lesz, rámosolyog. Mintha fordult volna a kocka kicsit és most az jön, hogy nem őt kell biztatni és nyugtatni a könyvek között, hanem a másikat a változásról. Ujjaival a füvet babrája, majd egy nyuszibundát, amely engedi is, egész kézhez vannak szokva de nyilván nem ők az egyetlenek, akik itt hesszelnek velük.
- Igen, ez nagy – bólint egy aprót. - Én totál csendes és szeparált helyen éltem sokáig, mielőtt idejöttem volna. Úgy álltam ott az állomáson, hogy ha valaki lát, azt hiszi, menten elsírom magam a látványtól. Nagyon sokáig nemhogy szomszédom, de nagyon senki se volt. Szóval, teljes mértékben megértelek, hogy nehezen meg és ijesztő. Van az a pont amikor elkerülhetetlen, én egy ponton majdnem fel is adtam, hogy nem megy ez nekem. Voltam olyan barom, hogy a munka mellett beiratkoztam egy iskolába, rakat ember közé és hát igen. Így, hogy túl vagyok ezeken, jobb, bár még mindig nem bírom a tömeget, de az már más – legyint egyet. Nem is azért mondja, mert sztorizni akar magáról, hanem hátha az nyugtató dolog, hogy megy ez, csak idővel, kell egy kicsi idő mindennek, hogy berögzüljön, hogy elfogadja. Mert nehéz, és ő ezt teljes mértékben megéli, majdnem minden nap érzi.
- A Macskabagoly végén, belógunk az erdőbe szinte. Ironikus választás, nem az én érdemem – és nem is miatta, de attól még nem lehet elmenni a tény mellett, hogy neki aztán mennyire kényelmesebb így. - Az egy nyugalmas utca, nem tudom hol nézelődsz – nincsenek szomszédaik úgymond, így oda nehezen tudna mondjuk oda és nem is ő dönt ugye. Majd elválik, az ajánlata él, hogy egyszer majd beállít a letakart jénaival és benne a finomsággal. Mert az a legjobb, pakolás helyett főzni nem a legjobb dolog, meg a filmekben is minden így van, ő meg onnan tanul mindent kábé. Jó béna. Ahogy abban is, hogy összerakja a puzzle darabkáit. Utólag már mindegy alapon esik le neki, végtére is ő hallott már róla, csak arca nem volt, most pedig aztán bőven van. Kicsit lehajtja a fejét, hogy megrázza a fejét.
- Nem ezen múlt, én vagyok gyagyás – emeli meg, tekintetét visszaemelve rá. Ilyenre nem figyelni, de tény, a feje mostanság mindennel tele, káosz van ott, rendet kellene tenni. Csak nehéz.
- A francokat. Elsőre tolt egy szóviccet, meg másodikra is, csak nekem nem esett le. A fejem nagyjából... ilyen volt – idézi fel a ledöbbent arcát és imitálja is, persze, nem olyan mint akkor, de... elmegy. - De bedobta, csak frászt kaptam, mert mindezt kaja közben. Nem nyűgöztem le, sőt, lelomboztam. Szegény, pedig amúgy vicces lett volna csak érted... Mindegy is. Annyira nem vészes, csak nagyon más, mint én. Nagyon.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 3. 20:56 Ugrás a poszthoz

.hivatalos ügy. teljesen ráparázva.


Ezerkettedik olvasatra sem szerepel más a nyamvadt papíron, mint az a szó, amelytől gyomra ezerharmadszorra is görcsbe rándul. A papír már gyűrött és nem azért, mert gombócba tekerte első olvasatra, hanem mert folyamatosan elővéve és szorongatva már más állapotot nem bír felvenni. Nem most vette át, nem most nyitotta ki elsőre, de az az igazság, sokáig halogatta. Volt dolga is, mint az év vége, a kirándulás, minden más, de időben kézbe vette, mert a hűtőre mágnesezte, csak...  Oké, őszinte lesz. Először is megijedt tőle, oda száműzte, hogy maradjon agya minden másra, eltelt az idő, az ő agya nagyon máson volt aztán, amikor pedig ismét szembetalálta magát vele, ugyanúgy nézett rá, mint elsőre. Minek és miért? Eszébe jutott elsőre Zina, hogy lehet miatta akarnak bármit is, a történtek miatt, vagy hogy valamit mégsem vett észre, vagy meggondolták magukat, muglinak itt nincs helye alapon. A boríték feltépve, sosem tudott szépen levelet nyitni, de most különös kegyetlenséggel járt el. És akkor olvasta először. A pánik azóta tart, nem nagyon beszélt róla, mert erről nem is akar, ha kicsapják, akkor azért, ha meg nem, akkor feleslegesen parádézott. Emlékeztetőt állított, hogy biztos ne felejtse el, de ezt sosem tudná. Egy pillanatra sem. Nem szereti a pánikot, se most nagyon élte és megint elkövette azt a hibát, hogy eltemette magában a rosszat és még nagyobb gubanc lett belőle. Van, ami nem változik.
Nem aludt sokat, ez talán szeme alatti halovány karikáin is meglátszik. Agya pörgött, izgult és leginkább maradt volna a takaró alatt, de indulni kellett. Végül csak beszélt róla, pár szóval, hogy biztos valami hülyeség és meg kell jelennie, jobb túl lenni rajta, de ez inkább magának volt egy utolsó próbálkozás a nyugalomra. Felöltözött, arca is sima, nézzen már ki komolyan – meg vagy 10 évvel fiatalabbnak – elpakolt mindent, az iratait, az utolsó szem bátorságát és elindult. Borult volt, esernyője nincs és pár percig úgy tűnt, meg is ússza, ha szedi a lábait. De hinni a templomban kell, és szerencsére a bőrkabát nem ázik át, de igen kellemetlen, ahogy tarkójáról a hátára csurdogál egy-egy csepp. Remek. Ázott veréb lesz a hivatalban, el se kell kezdeni, tökéletesen jellemzi majd. Még egy nagy levegő, kettő, utóbbi annak, hogy bent száraz és kellemes minden, miközben próbálja lerázni magáról az esőcseppeket. A kabátot levéve, karjára akasztja, minden más kéznél, indulhat minden. Elviekben késni sem késett, ettől rettegett, hogy még ideveszi azt is, hogy az órát sem ismeri és kész. Nagy levegőt vesz, vérnyomása bizonyára az egekben, gyomra, hát az üres, semmit sem mert reggelire és nem is ment le. Mintha a halálsoron lépkedne, olyan elérni az irodát és végül kopogni rajta, izzadó tenyerét a kilincsre simítva nyit be, mielőtt észrevenné magát, hogy nem is várt semmit sem. Tényleg túl akar már lenni rajta.
- Hahó, jó napot – les be, vizes tincseit hátrasimította, bátortalan hangja pedig aztán minden, csak nem azt igazolja, hogy vén mint az országút ide. Kapcsol persze, hogy azért illett volna választ is várni és elszégyellve magát, egyelőre nem mozdul beljebb.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 13. 13:04 Ugrás a poszthoz

.találkozzunk újra. de ez most már nem a megszokott.


Ahhoz képest, hogy elkerülte ezt a találkozást, hogy aztán mégis belement és beszélgettek, minden a feje tetejére állt. Nem kell ezt féltétlen rossznak értelmezni, még ha amúgy meg is lepi. Nagyon. De nem ad ennek már szót, hiszen nem is tudna. Azt hitte, hogy a sérülések, a személye mind-mind negatív példák és hátrányok tömkelege lesz, hogy majd legyintenek, ráhagyják, hogy olyan, amilyen, az érzékenyebbek majd jajongnak és megpróbálnak segíteni és a többi. Hogy ez majd visszaveti, kevesek értik meg, ő is keveseket ér majd el, de kényelmes lesz és nem hadakozik. Hogy nem is veszik talán észre igazán, majd ő lesz a fura srác a sok közül. És ezzel szöges ellentétben emelik ki, figyelnek a hibákra, arra, hogy ő a legtöbb rosszról tudja, milyen. Tudja milyen ha nagyon fáj, ha még a levegő mozgása is idegőrlő, ha a fáradtság olyan, amely nem csak sötét karikákat fest szeme alá, hanem mély árkokat, a karban nincs emelésnyi erő. Ha tudja, mi a rossz, mi a hadakozás és mi a harc, mert ha most nem is, akkor megtette. Muszáj volt, még ha el is engedte egy pillanatra. És legfőképp tudja, milyen egyedül. Még akkor is, amikor vannak körülötte, beszélnek hozzá, kérdeznek tőle. Mert a titkok, a történések ezt hozták magukkal, csendes, társas magányt, amiben leült más mellé és ott volt, de mégsem. Mert ismernek egy felet, egy részt belőle és mégsem a teljeset. Hogy tudja, miről beszélt, beszél a másik és nem azt a sajnálatot érzi, nem azt a pillantást adja, mint mindenki. Hanem megértést, bólintást, olyasmit, amit ő sem képzelt ugyan, de érzi, hogy jóleső a másiknak. Hogy kilépett az árnyékból, felállt és egyenesen hozzá sétált a tömegben, hogy ott lehessen és figyeljen rá. Lehet, hogy amik történtek, amiket mondott és vallott a mágia miatt történtek, de csak könnyítette az utat. Lehet, hogy az még mindig nem tetszik neki és morogna, de megtörtént, olyan, amelyet már nem lehet megváltoztatni és amely, mint sok más dolog, nem rajta múlt, mások döntötték el, de könnyebb és jobb megoldásokat, helyzeteket szült. Hogy nem tudja, mi lesz és mi nem, de akkor, ha már kimondta, nem hátrál meg. Talán szavai bizonytalanok, bénák, elhatározásai általánosságban biztosak, csak nehezen jönnek elő. Nehezebben. Sok mindent nem tud és bizonyára nem is fog, mert nem vallatni akarja, kikérdezni, a lényeg elég, ő is annyit adott, minden más meg csak, van. Nem jött fel, nem jött még fel és lehetségesen nem is fog. Semmit sem tud, mert az események megint másfelé pörögnek, megint nem ő a határozott és irányító, csak ismét hagyja magát elsodródni. Ezért nem tervez, ezért spontán sokszor és tűnik szétszórtnak, de kezdi megtanulni, hogy az eseményeket nem egyedül irányítja, már nem és lehetetlen kiszámolni. Ő képtelen rá.
Legalább magát próbálja meg itt tartani, bár nehezebb úgy, ha ajkain csügg a másik, mozdulnak az övéi is, keresik és kóstolnak. Nehéz minden ilyenkor, de igyekszik. De mire is? Jó kérdés. Aprót szusszan, majd mélyet sóhajt, feje mozdul, el tőle és engedve a húzásnak dől vele. Aprókat pislogva néz körbe, még mindig ott vannak, ahol, még mindig a folyosó falának dőlve rezdül meg az apró csókokra nyaka bőrén. Az érzékeny pontra sóhajt fel és válik mindene libabőrössé, ahogy eddig szorongatta az anyagot, most úgy engedi el és simulnak ujjai a vállára, szemeit ismét lehunyva felejti el, hol van. Mert a zavar jön, a zavar megint vele van, gyomra aprókat rándul, vagy csak úgy érzi, elönti bőrét az ajkai érintése, az apró csókok. Sajátjait mosolyra húzza, elengedi magát, ahogy ujjait is egy pillanatra, majd ismét, amikor elhúzza onnan. Hamar utat talál felsője alá, a bőre feszül és szusszanva tolja ki egy kicsit, aprót csak mellkasát, hogy jobban simulhasson az ujjai alá. A sebhelyeihez ér, oda, ahova viszolyogva gondol és undorral, amit nem akarna sosem más által érintetni. Most ott van, végigköveti, szisszen, mintha neki is fájna, pedig ő nem érez semmit, csakhogy égni kezd kissé, bizseregni. De semmi más. Nem mozdul, nem borul úgy libabőrbe, mint minden más. Sóhajtva hajtja le kissé a fejét, mert tapintásra is érezni, mi tombolt abban a fenevadban. Mi árat fizetett az életért. Elgondolkodott már elégszer, hogy mi lett volna a jobb, ha ott meghal, vagy ha ezzel él. Sokat gondolkodott rajta. Most már halad az élet felé, a válasz egészen kész van. Csak a mély és sötét pillanatokban tér csak vissza. Elmereng, ahogy a kérdés felhangzik, vállát kezdi cirógatni, most ismét aprónak és semminek érzi magát. Fejét dönti végül a falnak, tekintete a plafonnal szegeződik. Feltódulnak benne az emlékek, mert olyan ritkán kérdeznek tőle ilyet, hogy soha. De mindig emlékszik. Kicsit mélyebb levegőt vesz.
- Idén lesz a hetedik év. De mindig úgy érzem, hogy csak tavaly, tegnap, vagy néha, hogy sosem – hangja halk, kissé fátyolos. Nem tudni, hogy az előbbiek miatt kába még, vagy ez már új. Nem tudja, hogy jól esik neki a kérdés, vagy fájó. Hisz aki tette, annak a dolga volt, neki viszont nem. Lassan öleli át mind a két kezével, eltávolodva egy kicsit a faltól, de hagyva, hogy kezének maradjon helye is.
- Közel sem olyan, mint beleszületni, tudom. Sejtelmem sincs, az milyen. Én előtte nem voltam semmi sem – kapaszkodik karjaival belé, lágyan körözgetve ujjával a hátán. Ő csak áldozat, egy ideje. De mint mondta, figyel, nem magára, nem a farkasra. Figyel.
- Bántottak érte valaha? - oda és vissza, apró kérdések. Tudja, hogy a gyerekek milyenek, felnőni valami mással milyen. Vagy akár a felnőttek. Az emberek.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 16. 22:24 Ugrás a poszthoz

.hivatalos ügy. teljesen ráparázva.


Szabad. Persze, hogy szabad, bár tiltaná meg komolyan és akkor illedelmesen hazamehetne, de szabad. Sok minden szabad, ezt meg kötelező inkább, de ki tudja, lehet csak alá kell írni valamit, nem? Vagy csak igazolni a fogalma sincs miket, ezer meg egy gondolat és ötlet arra, hogy mi lehet, olyan ez, mint orvosnál várni és már a google szerinti halálos korokat elemezni, miközben bent meg kiderül, hogy csak megfázás és még az injekciós tű se kerül elő, amelytől mindenki retteg. A „miért kaphattam idézést” című kérdésre meg már aztán számtalan google-szintű válasz tódult fel benne, a kirúgástól kezdve a nehezített vizsgákon át arra is, hogy elmaradt valami díjjal és a gatyája is rámegy. Oké. Szinte hallja, hogy a keze remegésétől hogyan zörög kicsit a kilincs a kezében, mert ugye szabad van és be is kéne menni, nem csak belesni, mintha téves terembe tévedt volna. Nagyon is jó helyen van. Belépve méregeti csendesen a férfit, miközben az ajtót csukja be maga mögött, ügyelve, hogy az halk legyen és ne csapódjon, próbálja úgy rendezni dolgait, hogy az csak őt zavarja, de nem épp kellemes. Eleve a helyzettől is, de a nedves holmiktól bőven rázza a hideg, maximum végre megtanul megfázni, rég evett jó húslevest arra, mert még mindig meg van lepődve azon, hogy télen nem szedett össze semmit a pillanatnyi kinti alulölözöttségei közben, lehet ez az eső meg kicsinálja, hát ki érti ezt? És miért ezen agyal, miközben közelebb lépked, bátortalan mosolyát felhúzva a neve említésére biccentve. Nem esz meg, ne aggódj.
- Helvey Belián, igen – fogadja el a kezet, meg is rázza, ahogy illik, bár ujjai most még kissé nedvesek a kinti parádé miatt, de elfogadja a számára kijelölt széket. Annyiszor csinálta ezt régebben, hogy automatikus, ahogy leül, elrendezi lábait, kezét az ölébe ejti és ül az asztal előtt, ahogy illik, deja-vu az egész, még élénken benne van, amikor először ültették le, felvenni mindent, amit csak lehet, elbeszélésre, az ítéletekre, amelyek miatt romba dőlt minden és amely miatt itt van most. Nem, így nagyon nem kellemes.
- Nos, igen. A hivatali dolgok mindig ijesztőek, még felnőtt fejjel is – az első csekk, az első állásinterjú és egy elbeszélgetés, felszólítás, mind-mind olyan dolog, amely miatt az éppen hadba álló, addig tökre felnőtt vagyok fiatal telefont ragad és szülőt hív, hogy most akkor mit és hogyan. Neki is nagy ingere van rá, a mai napig és csak a szíve szorong benne, hogy erről senkivel sem beszélt, mert, minek, meg tudja oldani, külsős szemmel meg csak picsogás lenne. De, mindegy. Lenyeli az apró gombócot. A kérdésre pillant le magára, majd szégyenlősen pillant fel, mint aki belehazudta az önéletrajzába, hogy profin ért az Excelhez, de az első függvénynél azt sem tudja, hanyadikán van elseje. Pedig erről sosem hazudik.
- Amennyiben találok valahol egy hajszárítót, örömmel, de máskülönben nemigen tudom siettetni a dolgot. Sajnálom, ha összevizezem a dolgokat – vakar tarkójára, a neves tincsek közé, mert majd az is szárad, ha sokáig kell itt ülnie, akkor főleg, csak az eleje rossz. De a mosoly biztató, nem sejti a „tesztet” mögötte, de nincs is ezzel gond. Még mindig kicsit be van parázva. Nagyon.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 18. 23:58 Ugrás a poszthoz

fakuló kékségek. puha nyuszik.


Akkor annyira mégsem mugli, ha a logikáját nézi. Mondjuk, tény, szereti magában, még ha néha csak gondolati szinten összekapcsolgatni a dolgokat azzal, amit tökéletesen ért és mondjuk el is tud képzelni. Nem baj, ha kimondja, tudja, hogy vicces, már csak azért is, mert ilyet feltételez ugye. A tökéletestől ő messze van, de legalább érthető. Ez is egy szempont. Ha nevetnek is, de értik akkor, miről hadovál.
- Ahh, glutén meg laktóz tuti van bennem, ahogy mogyoró is, de mágia semmi. Itt se lehetnék, csak ugye – van az a pillantás, ami mindent elmond és nem kell befejezni a mondatot, főleg, ahogy a mimikája is húzódik mellé, nincs több szó, mert ugye, megvan az ok, amiért itt és ebben a közegben, világban lennie kell. Még mindig vegyesek róla az érzelmei, már a mágiáról, a közeg, amely körbeveszi, már jóval kellemesebb. Ezért is igyekszik egy kicsit könnyíteni, legalább azzal, hogy elmondja, nehéz és nehéz is lesz, de a vége jónak ígérkezik. Úgy érzi, ő is meg fog majd vele birkózni, csak másképp és más módon, úton, de ezzel semmi probléma nincs ugyebár, még megítélni sincs joga, csak hát, akkor beszél és hátha jobb, mert ugye a kisujjat is odanyújtani dolog valahogy könnyebb, mint azt mondani, hogy nyugodjon meg és minden rendben lesz egyszer. Nem, az nem ugyan az, bár tudja, nem tud és nem is fog tudni mindenkivel törődni, nem is akar, ahhoz a lelke nem elég ép és erős, legalább ennyivel próbálkozik. Mert tény, hogy mindegyik út más, de a lényeg a változás és az, hogy nagy és ők nem azok az emberek, akik azonnal fel is kapják, mintha csak zoknit cseréltek volna vagy egy hajszínt. Ez kicsit kacifántosabb, ezért is érti meg, mire utal azzal, hogy kiköltözik. Fura, mintha ezen a helyen sok olyan értenék meg őt és fordítva. Már-már számszerűen sok, úgy néz ki, nem olyan ritka dolog az, amivel küzd – egy része persze, az egyszerűbbek -, talán kicsit ijesztően több, mint az átlag, de az ő átlagja másabb.
- Ugyan – lágyan rázza meg a fejét, apró mosollyal. Bátor. Nem. - Ha nincs noszogatás, akkor nemigen lett volna semmi – sóhajt egyet, de tény, az sem utolsó szempont, hogy annak ellenére vette a dolgokat és nem szaladt el, vagy reszketett végig a lakás mélyén. De annyira bátornak sem mondaná magát, tekintve, hogy amikor az új helyre került, képes volt órákig a nappaliban ülni a cuccaival megilletődve, mintha engedélyre várt volna, vagy arra, hogy melyik szoba is az övé, pedig csak egy volt. Hogy óvatos lépésekkel járt eleinte, most pedig együtt röhögnek.
- Hű. Legjobban? - vakarja meg a fejét, mert több is akad azért, nem száz, de több. - A barátság? Hogy megint létezik az életemben? - pedig lemondott róla vagy felszínessé tett mindent, hogy ne is vegye észre, ha elmúlik. Most pedig? Fájna. Nem is akar arra gondolni, hogy vége. - Meg önmagam. Ami már... kicsit szórakoztatóbb – mert ő is változott a dolgokkal együtt, sokszor kell nagy levegő, de mégis, kevesebbszer. Talált egy utat, talált olyanokat akikkel beszélhet, talált mindent, amit csak lehet. Ő még mindig szerény.
- Ó, ott lakik egy csuda jó fej csaj, Kimoriah. Ajánlom. Van sok szép virágja és bár kicsit pörgős, de nem csapja rád az ajtót ha cukor kell – bólogat, meg persze laknak ott mások is, akiktől tartania nem kell, egész nyugis környék ez, sehol sem hallott félbolond öregekről akik dobálóznak vagy helyi részegektől akik lepisálják a kerítést és ordenárék. Ha belegondol, ez egy zen városka, lehet azért választották ezt? Hmmm. Érdekes gondolat és indok lenne.
- Én elég indokolatlanul nem értettem semmit? Nem tudom – nevet aprót, mert tény, hogy amennyire pörögni látta, úgy hozta le az életről. Eléggé. Ez mondjuk lehet meglepő volt. - De szegény az asztalra borult tőlem, szóval, valamit sikerült – von vállat, mert nem ez volt a célja, minden, ami történt, az csak kijött belőle. Spontán.
- Van, amit lehet sejteni tőle, én legalábbis, mert tudom mi dolgozik benne. Nem tudom, milyen volt előtte, mert én egy kicsit olyan, mint ő. pörögtem, buliztam, aztán tessék, nagypapa vagyok – mutat magára, majd kinyúlva cirógat meg egy nyuszit. Tényleg az.
Helvey Belián Balázs
Tanár, Mestertanonc Tanár, Végzett Hallgató, Szavazásfelelős, Bogolyfalvi lakos, Előkészítős tanár


grey wind | disney princess
RPG hsz: 989
Összes hsz: 4910
Írta: 2020. április 28. 19:46 Ugrás a poszthoz

.hivatalos ügy. teljesen ráparázva.


Akkor sem tudna az apró jelekre és akármire figyelni, ha tényleg üvöltene, mert neki már az érintés előtt is hevesen ver a szíve és szorul a gyomra, nemhogy még olyanokat vegyen észre, hogy ki és hogyan meg mit nem szeret. A vizes mindene ellenére is felgyullad, aztán fázik, hogy ismét a forróság járja át, mintha épp klimax gyötörné férfi és úgymond fiatal létére, pedig leginkább a felelősség az, amely mindig megijeszti, amikor bármi ilyen helyre kell mennie. A legutolsó minisztériumi látogatása az volt, amikor papírjait intézte az előtt, hogy a semmiből a faluba érkezett volna, majd karkötőjén frissítették a mágiát, hogy ne csak valami ékszer legyen, amely az első alkalommal leszakad, ha változik. Nem most volt, mégis, megint úgy érzi magát, mintha tegnap lett volna, vagy mint mikor az elején sokat kellett mennie egymás után, mert ugye meg kellett érteni a titoktartási nyavalyát, mindent meg kellett és a fejébe vésték. Igen, ez is oka annak, hogy rossz döntéseket hozott és a lelkiismerete nem talált ki valami hazugságot arra, miért nem fog tovább tanulni és hétvégente hazamenni. Sosem ment jól neki a hazugság és főleg nem az anyja előtt. De mindegy, elméje hülye emlékeket lök fel és inkább szavakat formál, hogy finoman kimondja, akkor is, ha mosolyog, ha kedves találkozó ez, ijesztő. Neki főleg.
- Igen – bólint egyet, hogy jól hallotta, ő ilyenekben gondolkodik. Neki ez az egyenes megoldás arra, hogy ha vizes, vagy törölköző, igen, azt is nyugodtan mondhatta volna, de igazából egyiket sem tartanak egy irodában normál esetben, szóval tök feleslegesen járt eleve a szája. De végül is, kérdés volt, ő meg válaszolt.
- Elég pontosan tudja, mikor kell esni – nyög egyet, erre nemigen árulnak esernyőket, nem is érti, miért nem, mert nem tudja hirtelen, hogy mi is erre a módszer. Denisnek ott az elemes dolga, neki a törölköző, de amúgy? Biztos valami cucc, de nem jut el a megoldása végére, mert a férfi pálcát húz, ő meg egy pillanatra ijedten mered rá, hogy most akkor elátkozza? Beszorul kicsit a levegő, majdnem ágál, hogy tegyemárellégyszi, de a kellemes meleg, amely átfut rajta, szerencsére ártalmatlan. Kihúzza magát ültében, mintha erre a mozdulatra lenne párhuzamos az, ahogy tagjai nedvessége elmúlik és kellemes borzongással telt sóhajtással fogadja a jóleső érzést. Tehát ezt művelik, oké. Ez is válasz.
- Nagyon szépen köszönöm! - mosoly húzódik ajkaira, hogy valóban hálás és kellemesebb így, bár ha kiér és még mindig esik, ugyan ott lesz. Aztán mégse, mert hazaér, ledob mindent és forró zuhany. Erre koncentrál, hogy bátor legyen, közben pedig a férfi magyaráz és kérdez, neki meg felszalad a szemöldöke. Kezeit felemelve hárít, aprót ráz a fején. Oké, valami nem kerek.
- Jaj, jaj, szerintem Ön félre lett informálva – engedi le a kezeit, hangja barátságos, nem szégyelli és nem is mérges, mert ilyeneket feltételez. - Nekem nincs pálcám. Mindig azt használok, bár bevallom, erre a tabletták helyett bájitalokat kapok inkább, de amúgy én nem tudok varázsolni. Tudom, egyszer véletlen azt írták az egyik papíromra, hogy vibli, akarom mondani kvibli, de az nem igaz. Mugli vagyok – írja körbe, kicsit talán fecsegősen, a szék karfáját piszkálva. De na, jobb ha tudja az igazságot, minek vagánykodni olyannal, ami nincs?
Bagolykő Mágustanoda Fórum - Helvey Belián Balázs összes RPG hozzászólása (295 darab)

Oldalak: « 1 2 [3] 4 5 6 7 8 9 10 » Fel