Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A.K.
A tinder, a vörös meg ő

A széktámla megreccsen, ahogy hátát nekitámasztja. Kinyújtott kezeivel az asztal szélébe kapaszkodik, ingujja alól feltűnik egy tetoválás kivehetetlen részlete.
- Ez vicces - jegyzi meg halkan, és bár ajkai nevetésre húzódnak, és még fogai is kivillannak, ő maga nem nevet. - Én is írok.
Írna. Ha nem feneklett volna meg az élete, mikor Virginia elhagyta, és ismét tetszenének neki saját, papírra vetett szavai. Mintha azok nem lennének abszolút üresek. Írna, ha tudna, és nem csak úgy csinálna, mint akinek bármi köze is van a könyvekhez.
- Legalább emlékezni fogsz rám - szája szegletében apró mosollyal pillant fel Korinnára, és némi hatásszünet után folytatja. - A legkínosabb randevúit soha nem felejti el az ember, nem?
Fogalma sincs. Neki világéletében csak egyetlenegy volt, ami után nyolc teljes évig párkapcsolatban élt.
- Tessék? - szemöldökei összefutnak ráncolt homloka alatt. Nem emlékszik, hogy a kép készítése előtt megborotválkozott-e. Lehet. Halk nevetéssel szólal meg ismét. - Én meg attól féltem, túl idős vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A.K.
A tinder, a vörös meg ő

Észre sem veszi, hogy miután felpillant a nőre, szemei annak arcán ragadnak. Tekintete a mosolyra nyúló szájról az övét kutató íriszekre vándorol, és rajtuk, bennük állapodik meg. Elmosolyodik, a teste egyszerre felenged. Nem tudja, hogy a nő szavai, a hangja, vagy csak egy óvatlan pillanat az oka, de előredől, és az asztal szélére könyökölve közelebb merészkedik a másikhoz.
Randevú - mondja a nő, és ő nem hisz a fülének. Pillantása megkomolyodik, szemeiben a folytatás utáni vágy csillog, és úgy néz a másikra, mint egy izgalmas, könyvre, amelyre váratlanul bukkant a fénytelen padlás legmélyebb zugában, és belelapozván észrevétlen ült le egy poros ládára, hogy órákkal később a letehetetlen könyvvel együtt álljon fel, és másszon le a padlás recsegő létráján.
- Mondd, volna kedved levelezni velem? - kérdezi később, miután nevetve lesüti a szemét, majd visszapillant Korinnára. A hangja csendes, torkába gombóc nőtt. Hirtelen saját kérdését is nyeglének érzi, mintha ismét az a béna kamaszfiú lenne, aki egy Fülöp-szigeteki törzsben szocializálódott, és aki alig ismerve ezt a világot úgy nézett a lányokra, akár a napfényre. Vízcseppek ők, a Hold foltjai. Talányok, a mindenség míves kulcsai. - Van egy hollóm. Megbízható és bárhová eltalál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A.K.
A tinder, a vörös meg ő

A nő válasza villámként csap közéjük; az gyors és hangos, ami Jacket mosolygásra készteti. A férfi szája azonban csak lassan mozdul, mintha nem tudná hogyan kell. Először csak a felső ajka rezdül, az is esetlenül, és az az alig hallható nevetős hang, ami a mozdulatot kíséri, éppolyan vérszegény, éppolyan, mint amilyen ő is. Megfakult tinta az összegyűrt, kidobott, majd a kukából kihalászott és apró fecnikre széttépett pergamenen. Darabokban hullott a padlóra, és a világ egy pillanat alatt veszítette el minden színét. Virginia magával vitte az életét, és most, ebben a meghitt kávézóban, ahol a pincér már percek óta próbálja felvenni vele a szemkontaktust, úgy érzi, újra megdobbant a szíve. Hosszú idő óta először. Korántsem a szerelem miatt, hanem mert a szemben ülő lélek a sajátjához hasonló kabátot hord.
- Egy éjjel hozzám csapódott - kicsit megvonja a vállát, ezzel is azt üzenve, hogy bár talán nem akarta, egyáltalán nem bánja a dolgot. A szájaszéle halvány mosolyra görbül. - Azóta összenőttünk. Érez engem, ismeri a gondolataimat, tudod.
A pincér időközben melléjük ér, köhint egyet, és várakozó tekintetét rájuk szegezi. Jack felnéz rá, majd Korinnára pillant.
- Kókuszos forró csoki? - kérdezi a nőtől. Ő maga él-hal a kókuszért, és már csak a gyümölcs említésére is megindul a nyáltermelése.
A nő előző kérdésén csak azután kezd el igazán gondolkozni, hogy ismét kettesben maradnak. Ajkait összeszorítja, és elpillantva a közeli ablak felé, néhány percre elcsendesül. Tekintete a messzibe réved, tudatlanul is hunyorog, ujjaival az itallapon dobol.
- A tintát választanám - feleli végül. Válasza lassú és vontatott, úgy tűnhet, nem biztos abban, hogy jól választott. Írhatna vérrel is meg festékkel, de az igazság az, hogy már annyira hozzászokott a tinta illatához, hogy a hiánya soha nem hagyná nyugodni. Érezné az orrában, holott az csak valami régi emlék volna. Visszafordul Korinnához. - És te?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A.K.
A tinder, a vörös meg ő

Most mondja, hogy tizenkét éves volt, mikor először boltban járt? Akármilyenben, ugyanolyan az összes. Mint egy hatalmas ketrec, ahová a tömeg önként csődül be. Fiatalkorában megrémítették az emberek, a sokaság a plázákban, a forgalom az utakon, még a betonnak is szaga volt, a hangok pedig kiszűrhetetlenül zúdultak rá. Ő már akkor is inkább mint állat tekintett magára, nem mint ember. Keveset beszélt, mindig csak figyelt, és kerülte azt a világot, amit kényszernek érzett. Őt kitaszították az otthonából, ahová nem a születés jogával érkezett és ahová sohasem tartozott igazán, mégis hosszú éveken át vágyott oda vissza.
Azóta megszokta azt, ami van. Az írás segített, a szavakban rálelt a biztonságra, a hangokra és dallamokra, és tizenhét éves korában találkozott Virginiával is. Sokáig a szerencse fiának érezte magát, nem volt nála boldogabb ember, a tömegvilág egyik napról a másikra ragyogóvá vált, a szerelem elbódította őt, és hamis megnyugvásba ringatta. Lehet igaz valami, ami egyszer elmúlik?
- Walid különleges madár - jegyzi meg. Lelki szemei előtt fekete tollak suhannak át, orrában megérzi a hús és takarópihék jellegzetes illatát. - Légy vele óvatos. Figyel és ért.
Ahogyan Jack is. Figyelmesen hallgatja Korinnát, tekintetét végig rajta tartja, arcáról semmit sem lehet leolvasni. Vonásai nyugodtak, fakó bőre kisimult, csak a szemei és az, ahogyan néz a szemben ülő nőre sejtetik, vajon mi játszódik le az arc mögött. Odabent felkavarodott a sötét tó régóta mozdulatlanul álló vize. Valaki apró kavicsokkal dobálja, és a felszín körívben rezdül. Újra meg újra.
A kérdés meglepi, és majdnem visszakérdez, hogy tessék?, helyette azonban csak mered tovább a zavarba jövő nőre, akit váratlanul lányként kezd látni. Nem kislányként, kamaszként. Aki érettebb a kortársainál, afféle öreg lélek, ahogy a törzsben mondták, és aki már sokadjára született le a Földre.
- Jack vagyok - mondja egyszerűen, derűs hangon, ajkai jobboldalán finom, bujkáló mosollyal. - Mindenkinek mást jelentek. Valakinek senki, valakinek a Hold vagyok. Egyszer majd elmondod, szerinted ki vagyok.
Nem szeretné hozzátenni, hogy ha úgy alakul, ha megismerik egymást, ha találkoznak még egyszer, ha azok a levelek valóban megíródnak. Ő úgy gondolja, a világ összes élőlénye szoros és kevésbé szoros fonalhálóban helyezkedik el, és mindenki mindenkivel összeköttetésben van. Ok-okozat, tett és hatás.
- Elolvashatom a könyveidet? - kérdezi később, már a gőzölgő forró csokoládé fölül átpillantva Korinnára. Furcsa kérdés lehet ez, de számára az írás az egyik legintimebb kapcsolat. Olyantól olvasni, akit ismersz, egészen mást jelent, mint vadidegentől, akinek a neve semmit sem mond.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A.K.
A tinder, a vörös meg ő

Jack a szemben ülő lány mosolyra húzódó ajkait figyeli. Pillantását, igaz, újra meg újra elkapja róluk, hogy a tenyerei között gőzölgő kókuszos italra süsse, de hiába, ha az minduntalan visszatalál hozzájuk. Nem, gondolja, nem Virginiát látja benne, nem ő ül most vele szemben, és nem ő mosolyog valami kedves-viccesen, amit az előbb mondott.
A szemben ülő lány vörös haján megcsillan a szomszédos lámpa fénye, és Jack addig tiszta tekintete elhomályosodik. A múlt és jelen összeolvad, és ő beleréved az emlékek meg a soha meg sem történt, képzelt pillanatok hamuszürke kavalkádjába.
Virginia nemcsak az élete. Ő a mindene. Aki miatt reggelente felkel a Nap, aki beragyogja a házat, aki, ha elsétál a kietlen földeken, lábnyoma alatt virágfonal nyílik. Ő az egyik legkedvesebb lélek, akit valaha is ismerhetett. És most nincs itt. Lassan már... mióta is, hogy a világ színét veszítette? Alig több, mint egy éve. Ő azóta nem tud írni. Elfelejtette hogyan kell élni. Úgy, mint azelőtt. Boldognak lenni csupán a létezés erejétől, és a gondolattól, hogy az egész bebarangolni való világ rád vár. Milyen sebezhető is egy ember. Testestől-lelkestől.
Jack elmosolyodva emeli vissza barna szemeit a lányra, majd halkan el is neveti magát.
- Semmi bonyolult nincs bennem - feleli őszintén. És tényleg így is érzi, még annak ellenére is, hogy a legtöbb ember furcsának, zavarodottnak és ijesztően különcnek tartja őt. Tudja, hogy visszafogottsága, életfilozófiája, meg hogy a szomszédaitól messze, az erdőbe nyúló utca legeslegvégén, egy maga eszkábálta fakunyhóban lakik, aminek az ebédlője felett plafon helyett a szabad ég van... tudja. Azt is, hogy vannak, akik számára ez barbárság, akár világtalanság is talán. Mintha megragadt volna egy másik életben.
- Mindent - mondja, és a bögrét ajkaihoz emelve, hangosan szürcsöl bele a forró csokiba. - Ha lehet. Szeretnék olvasni tőled és rólad is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

A.K.
A tinder, a vörös meg ő

A férfi testén végigfut a hideg, melynek nyomán a pamuting alatt minden egyes gyöngécske szőrszála megemelkedik. Pedig a szemben ülő lány csak beszél. Nem ér hozzá, nem húzza végig ujjait mellkasán, vagy csókol bele nyakának legérzékenyebb szegletébe. Csak a hangját és a szavait használja, a gondolatait adja. Nem suttog forrón a fülébe, hogy le kelljen hunynia sötét szemeit, mégis, a libabőr úgy kel életre és borítja be Jack testének egész felületét, mintha nem egy kávézó meghitt kis asztalkájánál kerülnék folyton egymás tekintetét, hanem otthon, az aprómintás ágyneműn csókolóznának meztelen, és az odabent foltokban égő gyertyafény visszatükröződne a már sötét ablaküvegen. Jack hallja torkán kiszökő, el nem sóhajtott sóhaját, ujjbegyein érzi a másik forró bőrének tapintását, és észre sem veszi, hogy a valóságban, abban a kis kávézóban, ahol alig mer felpillantani Korinna szemeibe, annyira szorítja poharát, hogy ujjvégei elsárgultak, tekintetét pedig képtelen levenni az övébe kapaszkodó kék szempárról.
Elnyílt ajkait összezárja, és míg enged a szorításon, zavartan nyel egy nagyot. Szemeit lesüti, megkocogtatja a pohár száját, aztán köhintve elfordul, és kinéz a legközelebbi ablakon. Sötétedik. Gondolatai gyorsak, hónapok óta először érzi, hogy pennára és pergamenre van szüksége ahhoz, hogy elkaphassa őket.
- Nem gondoltál még arra, hogy önéletrajzok helyett valami mással foglalkozz? - pillant fel egyenesen a lány tekintetébe, és bár szívesen mondana valami mást, ami valamelyest kapcsolódik is ahhoz, amiről Korinna beszélt, képtelen rá. A torka szorít, és mintha a mostanában egyébként is messzi járó szavait sem érné el. Csak lassan pislog, az asztalra könyökölve, ujjaival orrát és arcának egy részét körberajzolva  bámulja a nőt, aki többre hivatott mások életének sorokba foglalásánál. Már biztos benne, hogy Korinna tehetséges író, és fűti a vágy, hogy kezei között foghassa a lány eredeti kéziratát. Elképzeli, ahogy házikója legfelső emeletén, a régi, nehéz íróasztalánál üldögélve orrához emeli a papírtömeget, és mélyen a tintába szívva még megérzi bennük a nőt. A halhatatlan, kívánatos lelket, aki után a vágyakozás talán még válhat éltető kínná.
Elkalandozásából Jacket a lány kipirult bőre hozza vissza a jelenbe. Szájához emeli kókuszos italát, majd néhány félhangos szürcsölés után, a már üres pohár alja koppan az asztalon. A férfi köhintve igazít vissza egy előrehulló tincset füle mögé, azután Korinnára néz. A pillantása kiismerhetetlen, egyszerre vágyakozó és száraz, forró és hideg, amolyan délibáb, amibe bármit beleképzelhetsz. Keze azonban mozdul, és az üres pohár melletti felhullámosodott szalvétát lassan áttolja a lány elé.
- Ha leírnád a címed... - motyogja az orra alatt, és újra hangosan kell nyelnie. Nem érti, de most nem is keres, sőt egyáltalán nem is akar válaszokat. Hagyja, hadd bontakozzon csak ki magától az, aminek kettejük között ki kell.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Őszike néni könyvesboltja

O. C. B.
Szombat Őszike néninél

Jack érzi, hogy nemcsak ő, de a mellette álló kisasszony is zavarban van. Szája szegletében egy halvány, finom mosollyal rázza meg fejét a szabadkozásra, és nyakát majd kitörve újra szembenéz a monstrummal. Fogalma sincs arról, hogy mit lehet ilyen hosszasan írni sárkánybetegségek és sérülések kezeléséről, ő nem ért a gyógyítás ezen válfajához. Mint ahogy nem hisz a pirulák erejében sem. A növényekben, magában a természetben annál inkább. Így, ha például komolyabban lehorzsolja a karját, mert figyelmetlen volt a ház háta mögötti farakásnál, ő apróbojtorjánt kötöz a seb egész felületére, és esténként letört és ketté hasított aloe-vera levéllel keni azt be.
- Komoly a baj? - kérdezi, míg pipiskedni kezd, és mutatóujjának hegyével megpiszkálgatja a könyv gerincét. Az meg sem mozdul. A férfi lesandít a nőre, hiszen eszébe jut, hogy akár hollóként is megpróbálhatná megmozdítani a szörnyeteget, de... be kell lássa, az állati alakjához fűződő viszonya ennél sokkal intimebb. Még soha nem változott át senki előtt, Sol sem láthatta őt azokban a percekben, míg megvált ruháitól, amik valójában emberré tették őt, és engedve a lélek hívásának, széttárta szárnyait.
- Épp a minap láttam egy férfit az erdőben - meséli mintegy mellékesen, miközben tovább pipiskedik és egyszer-egyszer felnyögve az elsárgult lapok után nyújtózkodik. - Fát hasogattam, ő meg úgy járkált ott fel-alá, mintha keresne valamit. Egy kicsit vártam, aztán megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e, mert hát az erdőt jól ismerem, de...
Jack elhallgat. Ő még az ismeretlenek felé is olyan tisztelettel fordul, amit ebben a világban lassan már keresve sem találni. Arról, hogy a közel kétméteres férfi miképpen legyintette le, és ajánlotta neki, hogy maradjon csak meg magának, udvariasabb nem szólni. Ő akkor is csak állt ott, a baltát jobb vállán pihentetve, és fejét lassan ide-oda fordítva követte az alakot. Ahogy arra fel is hívták a figyelmét, ő csendben figyelt, és bár néha felemelte az ujját, hogy ha a férfi esetleg a tisztást keresné, az egyenest előre van, épp, amerre nem fordult még, dehát... ha nem, hát nem. Az idegen talán még hatszor vágtatott el előtte, és kétszer mögötte, miközben sárkányokról, egyetemről, elmebeteg családról és gerinctelen görényekről csevegett - saját magával. Ő meg végül megvonta a vállát, és folytatta a munkát.
- Azt hiszem, terepszemlét tartott - mondja végül homlokát ráncolva és oldalra húzott szájjal, merthogy igazából még most sem tudja, mit is csinált ott az a másik. - Úgy vettem ki a szavaiból, hogy ért a sárkányokhoz. És ami azt illeti, most is hasznát vennénk. Szerintem ki sem kellene nyújtania a kezét ahhoz, hogy elérje ezt... a... de... mindjárt... megvan... - Jack egy utolsó nyögéssel rábírja a fekete borítójú alkotást, hogy kibillenjen egyensúlyából, és kitárt kezei közé dőljön.
A férfi gyöngyöző homlokkal, ám széles, boldog mosollyal fordul a mellette álló nőhöz, és szapora szívdobogással nyújtja át neki a könyvet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → OFF csevegő

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

O. D.
Süti nem süti

Két ujjával az állát simogatja, míg mellkasa előtt keresztbefűzött karokkal az üveg fölé hajol, és a sós süteményeket kezdi fürkészni. Az arca visszatükröződik az itt-ott foltos üvegről; orrát felhúzza, szemöldökei összeszaladnak, pillantása a simáról a sajtospogácsára esik, majd kisvártatva vissza.
Nagysokára végül választ.
Kókuszos szeletet, ahogy mindig.
Fizet, a tárcáját visszacsúsztatja a kabátja zsebébe, majd tányérjával együtt elfordul a pulttól, és abban a pillanatban hátrahőköl. A hely időközben megtelt, egy szabad asztal sincs, mire Jack első gondolata az, hogy inkább elcsomagoltatja a süteményét, és majd otthon megfelezik Sollal. Egyik lábáról a másikra áll, alsó ajkát beharapva gondolkodik, leüljön-e valahová csak úgy, ahogy talán mások szokták..., aztán tétován forgolódva visszanéz a pult mögött dolgozó lányra, és mélyet sóhajtva beáll a sorba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

O. D.
Süti nem süti

Jack türelmes ember. Míg előtte a pultoslánnyal vitatkozik egy megtermett asszony, addig ő sehová sem sietve nézegeti a tányérját, és ujját komótosan végighúzva a szélén még azt is észreveszi, hogy egy helyen valamikor lepattanhatott belőle egy aprócska darab. Hunyorogva emeli közelebb az arcához a sérült porcelánt, orra már majdnem hozzáér a kókuszréteghez, mikor megérzi a hátulról jövő lökést.
Valójában egy pillanaton múlt.
Feje tehetetlenül vágódik előre, orra azonnal belemélyed a süteménybe. A hűvös krémet nemcsak a száján, de hirtelen az orrlyukában is érzi, mire elfintorodva lehunyja a szemeit, és mielőtt újra megmozdulna, vár egy pillanatot.
Végül orrát óvatosan kihúzza a süteményből, és visszaemelve a fejét kiegyenesedik. Úgy, kókuszos-krémes-piskótás arccal fordul hátra, hogy porcukros szempillákkal rápislogjon a mögötte álló nőre.
- Ön jól van? - kérdezi a légcsövébe került kókuszreszeléktől köhögve néhányat, majd füle mögé simít egy kósza, vaníliakrémtől ragadó tincset. Igen, kétség sem fér hozzá, Jack pont így képzelte a ma estéjét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

O. D.
Süti nem süti

Érzi, hogy valami nem stimmel, és jobb kézfejét sután felemelve törölgetni kezdi az arcát, mire persze csak még inkább szétmaszatolja a bőrét beterítő vaníliakrém, piskóta és kókuszreszelék egyvelegét. Közben sűrűn pislogva mered a padlóra, és igyekszik a lehető leggyorsabban láthatatlanná válni.
- Ez volt az utolsó - emeli fel a tányérját. Pillantása az imént hősi halált halt süteményre esik. Aztán a felé tartott zsebkendőért nyúl, és elfordulva a nőtől megpróbálja eltüntetni az arcán lévő összes krémfoltot és kemény darabkát. Csak az orra alatt motyogva sandít vissza az idegenre. - Köszönöm. Hát... ez kicsit most kellemetlen.
Még felmutatja a nőnek a már használt zsebkendőt, aztán leveszi a szemüvegét, és egy kézzel ügyetlenkedve annak a lencséit is áttörli. Nos, nem biztos, hogy bármit is elér vele, de legalább elmondhatja, hogy megpróbálta.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A.  K.
Látni akarlak.

Jack már percek óta figyeli a kikötőben várakozó nőt. A háttérben áll, vállát egy vaskos fa törzsének dönti, szemét egy pillanatra sem választja el Korinnától. Olyan sok idő telt el azóta, hogy ők ketten, emberi alakjukban találkoztak, hogy most egészen borzongatja a viszontlátás gondolata. A viszontlátás.
Észre sem vette, hogy míg ők az otthon védelmében pennával a kezükben, tintafoltos arccal egymás levelei fölött görnyedtek, a hónapok odakint elteltek, hogy a tél elmúlt, és lassan ismét minden zöldbe borul.
Fogalma sincs, mi lesz. Nincsenek elvárásai, képzelgései annál inkább. Látja Korinnát maga mellett a stég kopott deszkáin ülni, somolyogva, zavartan a vizet bámulni, látja őt rá mosolyogni, kéz a kézben sétálni, a hűvös szélben összesimulni. A sóhaj nehézkesen szakad ki belőle.
Korinna hol balra, hol jobbra néz, Jack látja rajta, hogy ideges, hogy egyik lábáról a másikra állva várja őt.
Ideje indulni.
Ellöki magát a fától, megigazítja kockás pulóverét, majd zsebre tett kezekkel a nő mögé sétál. Hevesen kalapáló szívvel, sűrűn pislogva áll meg mögötte alig néhány méterrel.
- Korinna - jobb öklét szája elé téve köszörüli meg a torkát, majd a félelemtől kiszáradt szájjal folytatja. - Szia. Kicsit hamarabb érkeztem, és sétáltam egyet a közelben.
Jack hüvelykujjával zavartan maga mögé mutat, aztán elmosolyodik, és tekintetét végighordozva Korinnán, enyhén megingatja a fejét. A nő gyönyörű. De akkor mi a gond? Az agya egy hátsó szegletében hirtelen lábra kapó rémisztő gondolat előretolakszik. A nő gyönyörű, ... pont, mint Virginia.
A mosoly lehervad Jack arcáról, és pillantását lesütve kezd összpontosítani. Ki kell zárnia magából a másik nőt. Mert most már Virginia a másik nő.
Sokáig úgy érezte, hogy Korinna az, ő a másik nő, akinek nem volna szabad a napjai részesévé és a gondolatai visszatérő vendégévé válnia, tegnap éjszaka azonban, mikor képtelen volt elaludni, s végül az íróasztala mögött kötött ki, azzal, hogy leírta: látni akarlak, pontot tett Virginia végére. Eldöntötte, hogy vége. Elhitte, hogy ő már nem létezik többé. Végleg elengedte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A.  K.
Látni akarlak.

Korinna hangja megmelengeti Jack szívét, főleg mikor nevén nevezi őt. Olyan, mintha a leveleik ezzel az egy szóval lépnék át képzelet és valóság határát, mintha a méterekkel a vízfelszín alatt, a tengerfenékbe ágyazott érzések, gondolatok, a saját, egymásnak való jelentésük, minden, amik ők ketten valaha is voltak, egyszerre kibukkannának az édesvízből, és Jack hosszú hónapok elteltével most először jutna lélegzethez.
- Nagyon - feleli mély baritonján, kissé artikulálatlanul. Ritkán beszél, és akkor is leginkább Doriával, aki már félszavakból megérti őt, így előfordul, hogy vadidegenek azt hiszik, nem is magyarul beszél, pedig csak elharapja a szavak végét. Az ujját szorító, megbűvölt pecsétgyűrű különben tesz arról, hogy bármilyen nyelven is szólaljon meg, a környezete gondolatait már saját nyelvén hallja. - Még nem jártam errefelé, de Keszthely csodálatosnak tűnik.
Már éppen kezdenek olyanok lenni ők ketten, mint két zavart kamasz, akik inkább elcsevegnek az időjárásról, mintsem valamivel jobban is megismerjék egymást. Habár Jack és Korinna mostanra már jóval mélyebben ismerik egymást, mint azt a második találkozó megkívánná, a kezdeti nehézséget áthidalhatják a város dicsérésével és...
- ...a kaktuszokat? - kérdezi a férfi félszeg mosollyal, szemöldökeit csak egy múló pillanatra húzva össze, majd vonásait gyorsan kisimítja, nehogy Korinna észrevegye a mozzanatot, és azt higgye, valami rosszat mondott, vagy, hogy Jack nem is olyan, amilyen, hanem inkább pontosan olyan, mint a többi, egy bennszülött bárdolatlan bunkó.
- Ööö... - jön a határozott válasz, miután célt tévesztett gondolatai közül a nő kérdése, és a kérdésébe foglalt meghívás rántja vissza. Hűha! Jack ajkai elválnak egymástól, és Korinna vállán át a vízre pillant, úgy tűnik, Aquamantől a semmiből várja a megoldást. - Talán először sétálhatnánk egyet. Megmutathatnád a kedvenc kávézód, amiről írtál, és esetleg megihatnál ott velem egy kávét. Nem tudom..., csak ha van hozzá kedved?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A.  K.
Látni akarlak.

Jack vére már most is pezseg, de a világért sem adna ennek hangot, vagy tenne a nő felé egy jelentőségteljes lépést, egy olyat, amiből Korinna bármit is leszűrhetne. A férfinak gyakorlatilag nincs randevú-kultúrája, nem ért a nők nyelvén, ő soha nem ment oda bárokban neki tetsző lányokhoz, hívta meg őket egy pohárka gintonicra, vagy csúsztatta ujjait idegen ujjak közé, és vonta a táncparkettre a nőt, aki a bűvkörébe vonta. Igazából soha nem is tetszett neki senki, kettőt kivéve. Egyikük most itt áll vele szemben, és a hely hangulatáról beszél. Ő meg csendben figyel, olykor biccent, és olyannyira koncentrál Korinna hangokat, szavakat formáló ajkaira, hogy közben mindenről lemarad.
Jack egyetlenegyszer járt bárban. Méghozzá a kedvesével ment el, aki kikérte helyette az italokat, mire ő álmatagon a pultra készítette a pénzt, és szende mosolyával a lányra nézett, figyelte az arcát, a mozdulatait, és őt figyelte akkor is, mikor az nevetve kapaszkodott a kezébe, és húzta a tömeg közé. Tetszett neki - a lány miatt. Ügyetlenül követte, és kezdett táncolni, nem érdekelte más, csak hogy boldoggá tegye a vékony karjait nyaka köré fonó lányt.
- Szeretem a kaktuszokat - jegyzi meg Jack halkan, ugyanazzal a félmosollyal, amellyel Korinna is rá néz. Somolyognak, édesen, és kerülik egymás tekintetét, mintha azzal, hogy hosszabban néznek egymásra, hétpecsétes titokról rántanák le a leplet. - Láttál már óriásokat? Olyanokat, amelyek kétszer-háromszor magasabbak nálad?
Jack, míg beszél, vízszintesen tartott tenyerét jóval a nő feje búbja fölé emeli, és tekintetével követve is mozdulatát, próbálja mutatni neki, miről is beszél.
Kisfiú korában, mikor még alig érte fel pado ölét, mindig azt mondogatta magának, hogy ha majd magasabb lesz a kedvenc kaktuszánál, ha majd magasabb lesz egy másik kaktusznál, akkor majd történik valami. Valami fontos. Hogy az majd jelenteni fog valamit. A szigeten, ahol élete legszebb időszakát töltötte, megannyi növény volt. És mind óriás.
Végül lepillant Korinnára, és kiszélesedő, zavart mosolyával belenéz a szemébe. Szereti a szemeit. Szívesen hintene rájuk apró, észrevétlen csókot, miközben a nő álmodik, csak hogy védelmezze, hogy ekképp, szavak nélkül susogjon neki át, az álmok világába.
- Oda? - kérdezi összevont szemöldökei alatt, míg fejét a templom felé fordítja. Egy perccel később visszasandít Korinna irányt mutató kezére, és ellenőrzi, biztosan ugyanarra a templomra gondolnak-e. Még ajkát is megemeli, fejét előrébb billenti, úgy néz a messze távolba. Rögtön az első gondolata, hogy kár, amiért nem a kemény talpú bakancsát választotta. Máskülönben viszont Jack kifejezetten kedveli a hosszú sétákat, és bár általában a húgával szokott erdőt mászni, a szíve repes a boldogságtól, hogy Korinnával közösen indulnak útnak. - Hiszel I...
A nő érintésére hangja elakad. A vékony ujjak ráfonódnak karjára, a szíve meg olyan szakadatlan kezd verni, hogy hirtelen megszédül. Ajajaj. Lepillant a karjára, tekintete elidőzik az első valóságos érintésen, aztán a barna tekintet elindul fel, a nő alakján, egészen az arcáig. Összezárja a száját, és széles mosolyra húzza azt.
Az első lépést megannyi másik követi, mire Jack hangját újra hallani lehet.
- Azt akartam kérdezni, hogy hiszel-e valamiben, amit mások Istennek neveznek? - néz le a nőre, aki tökéletesen illik mellé, akinek az arcát minden levelében látni vélte, akinek az illatát ezidáig saját tintájának illatával helyettesítette. Úgy képzelte, Korinnának tintaillata van. Hollóalakban a nőt egészen más aromák vették körbe. Nem emberi, nem olyan, mint most.
- Korinna? -

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

A.  K.
Látni akarlak.Ezt hallom, mikor a szigetre gondolok. Hallod te is?

Egy nap talán visszautazhatunk a szigetre mi ketten, te és én, ina és ama tudta nélkül. Soha nem tudnék a szemükbe nézni ismét, ha úgy ülnénk hajóra, hogy előtte ők arra nem adták áldásukat. És nem adnák. Száműzetésünk ideje ugyanis épp aznap hajnalban telik le, mikor a Nap az égbolt nyugati féltekén tűnik fel és a keleti féltekén bukik alá, mikor majd tenger borítja a kék eget, és a boltozat minden csillaga a föld alá süpped. Majd akkor, ha Atlantisz hatalmas romjai kiemelkednek a mélyből.
Téged mégis szeretnélek elvinni oda, ahol a Nap citrom és narancs sugarai az év legtöbb napján meleg ölelésükbe vonnak, és ahol a növények jóval fejünk fölé magasodnak, azok, amelyek nálatok, itt Európában alig térdhajlatig érnek.
Lehajtott fejjel hallgatlak. Csendben vagyok, még egy kóbor pisszenés sem hagyja el ajkaimat. Pillantásom az együtt mozduló lábainkra esik, és nem bírom ki, zavarodottan elmosolyodom, s az ajkaim megrándulnak, mert nem tudják, szabad-e, vagy illetlen. Nem is tudom, ez nehéz. Nehéz elmagyaráznom.
Végül oldalvást rád nézek, szemeimben melegség fészkel, olyasfajta, amely mellé már nincs szükség szavakra. Az imént elmondtál mindent, amit gondolok. Szavakká alakítottad azt, amit a teremtőről és az útról képzelek.
Tekintetem sokáig elidőz rajtad, a szemed világán és arcod apró pöttyein, és csak miután felpillantok a messzi távolban, a fák közül kitűnő templomtoronyra, szólalok meg.
Úgy érzem, most először, mióta a húgommal Magyarországon vagyunk, hogy le kellene vennem a gyűrűmet. Azt, amely számodra is érthetővé teszi a szavaimat, amelytől a te fülednek nem a sziget nyelvén szólalok meg, hanem magyarul.
Le kellene vennem, hogy amit mondani készülök, a saját anyanyelvemen keresztül adhassam át neked.
Lassan, az érzésnek meggondolatlanul eleget téve húzom ki kezeimet nadrágzsebemből, majd a járdapadkát figyelve kezdek babrálni az ezüstben fénylő ékszerrel. Nem, nem vehetem le, hiszen semmit sem értenél, csak halk hadoválást hallanál, és ha eddig még nem tetted, hát most már tényleg bolondnak néznél. A sziget nyelve ugyanis kétszáz éve eltűnt a föld színéről. Legalábbis az a mágusvilág, amit te ismersz, ezt hiszi. Holtnyelv. Én mégis beszélem.
- A törzsben, ahol felnőttem - nagyot nyelek, és csak egy futó pillanatra fordulok feléd, majd az arcomba hulló fakó tincseket fülem mögé söpörve megnedvesítem a szám. Azután a tekintetemet ismét engedem a tájba veszni. - Esténként a tűz körül, mikor mindenki hazatért, és az asszonyok gyermekeikkel férjük köré gyűltek, azt beszélték, hogy minden család más istentől származik. Hogy a család legősibb tagja magától az istentől született le a Földre, és az az ág onnantól kezdve annak az istennek tartozik hálával.
Sejtelmem sincs, ezek a szavak vajon mit váltanak ki belőled, hiszen erről korábbi leveleimben egyszer sem írtam. Ez ahhoz túlságosan is bennem van, és...
Míg beszélek, kezeimmel erősen gesztikulálok, gömböket és finom hullámokat, eget és esést szimbolizálva rajzolok magam elé a levegőbe, hogy te is lásd, mintha láthatnád, amit én látok a szemeim előtt. Az emlékek életre kelnek.
- A testvérem a legerősebb isten gyermeke - mondom még, már egészen elhalkulva, hevesen csapkodó szívem azonban büszkeséggel telik meg. - Ő mangangaso. De még nem tud róla. Ő már nem a szigeten nőtt fel.
És akkor megtörik a varázs. Szemöldökeimet zavartan húzom össze, homlokomat ráncolom, és mint aki nem éppen a teste, a lelke legmélyéről beszélt, csevegőhangon megkérdezem.
- Van itt mozi? - pillantok rád ártatlanul. Nem, szerintem nincs több személyiségem. Őrült sem vagyok. De ha már itt tartunk, kedvelem a mozik sajtos popcornját. Nagyon.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

sinta
Március 8.

A nők ünnepét az Egyesült Államokban ismertem meg, addig még csak hasonló szokást sem láttam. A szigeten egészen másfajta hagyományok voltak, az ünnepeik semmihez sem foghatók. Mióta az óceánon innen élek, még egyszer sem találkoztam olyannal, ami csak egyetlen aspektusában is hasonlítana hozzájuk. A bennszülöttek életéhez. Még a naptárjuk is hiányzik, majd' húsz év elteltével is.
- ...szóval csak oda szerettem volna kilyukadni ezzel, hogy nem szeretem a vágott virágot - fejezem be a kicsit talán érthetetlenül is hosszúra nyúló, se eleje, se vége-típusú gondolatot, míg arcomat feléd fordítom. A tekinteted keresem, félénken, óvatosan, el-elpillantgatva közben. - De nem felejtettem el ezt a napot, és készítettem neked valamit.
Megállok a falu egyik frissen festett padja mellett, és a kabátom zsebéből egyszerű, szürke selyempapírba csomagolt apró kis ajándékot húzok elő.
Keresem a szavakat, mintha még mondanom kellene valamit, mintha meg akarnám magyarázni mit miért csináltam, miért azt a virágot választottam, amit, hogy az, amit látsz, valójában nem is vágott, egyáltalán, hanem örökéletű, és elmondanám, hogy hosszú napokig kísérleteztem, amíg ráleltem a megfelelő bűbájra. Elmondanám, de nem szeretném, hogy panasznak érezd, így hát inkább az alsó ajkamat rágcsálom és hallgatok.
- Remélem, tetszeni fog - ügyetlen és bizonytalannak ható mozdulattal nyújtom át a papírba csomagolt karperecet. Zavartan sütöm le a szemem, pedig szeretném látni az arcod, hogy tetszik-e, úgy igazán, vagy az ízlésed más irányban kell legközelebb keresnem. Egyébként is jobban szeretem az ajándékot készíteni, mint átadni. Kezeimet zsebeimbe rejtem, s beharapom a szám, ahogy végül felpillantok rád.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

sinta
Március 8.

A mosoly lassan bontakozik ki arcomon. Ahogy téged nézlek, bőröm megszíneződik, mintha hirtelen életre kapna. A belőled áradó energia, szeretet és életigenlés, az az öröm, amit az ajándékkal okoztam, engem is éltet, ez mind ott ragyog az arcomon. A szívem hevesebben ver, az fel sem tűnik, hogy közben rajtad felejtettem a szemem.
Minden nappal gyönyörűbb vagy. Soha nem látlak ugyanolyannak, minden alkalommal mást mutatsz, egy másik nőt, az előzőnél egy sokkal szebbet, egy sokkal kevésbé tünékenyet. Már nem érzem, hogy holnapra elillansz. Tudom, hogy a levelemre válasz érkezik, a hívásomból találkozó lesz, a találkozásainkból pedig... egy nap majd talán arra ébredünk, hogy egymás mellett maradtunk.
Az arcodat figyelem, ide-oda ugráló szemekkel és széles mosollyal. Olyan szélessel, hogy ajkaim alól fogaim is előbukkannak.
- Ez a vi... - kezdek bele valamiféle magyarázatba mégis, de közeledésed belém fojtja a kikívánkozó gondolatot. A lélegzetem megreked, benne marad a szóban, és én földbe gyökerezett lábakkal hagyom, hogy olyan közelségbe kerüljünk, mint ezelőtt soha. Az ajkaim elnyílnak, a szemem lecsukódik arra a pillanatra, míg ajkad arcomat érinti. Az illatod beköltözik az orromba. Végül kinyitom a szemem, és zavartan kerülve a pillantásod, fülem mögé tűrök egy világos tincset, majd bólintok egy aprót. - Szívesen.
Fejemet jobbra döntöm, és a karperecet óvatosan csúsztatom a csuklód köré. Az tökéletesen illik hozzád. Nemcsak a mérete, de a színe is. Ha rád gondolok, a réz jut rólad eszembe. A réz csodálatos; időtálló, nyers és vintage darab. A régi kor szelleme visszakáprázik egy új darabban.
Halvány mosollyal engedem le a kezem, és felpillantva rád, el kell néznem a vállad fölött. A szemöldökeim megindulnak egymás felé, a homlokomon elmélyül néhány ránc.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

sinta
Március 8.

Korinna ellép mellőlem, és bár én nem mozdulok, nem távolodom el tőle, azt hiszem, a hozzánk érkezőnek úgy tűnhetünk most, mint két idegen vagy talán két régi ismerős, akik ugyan most véletlenül találkoztak, de egyébként nincs közöttük szoros kapcsolat.
Pillantásomat először lesütöm, majd, miután a számszéle kelletlenül rándul egyet, ismét felnézek a szőke, öltönyös alakra. De hiába vizslatom az arcát, biztos vagyok benne, hogy még soha nem láttam őt. Nem tudom róla, hogy ki, csak azt, hogy jól öltözött, felteszem, jó családból származik, szép arcú és kellően modoros. Olyan, akikről a magamfajta azonnal rosszat gondol.
Nem szoktam kezet fogni senkivel. Tudom, hogy ez szokás, gyerekkoromban engem is megtanított rá az apám, csak aztán idővel más lett a szeretetnyelvünk és vele együtt megváltozott a köszönési formánk is.
Míg nézem a másikat, tekintetemet végigfuttatom a kezén és arcán - érzem rajta, hogy a mosolya nem őszinte, hogy az egész lényében van valami, hogy mi ketten nem vagyunk egy szinten -, addig azon filozofálok, hogy talán Korinnával ismerik egymást korábbról, különben miért hozna neki virágot? Az is megfordul a fejemben, hogy talán ez a fiú is szeretne tőle valamit - valamit, amit én is. Végül kiveszem a zsebemből a kezem, és ahogy azt kell, férfiasan rászorítok az övére, miközben jelentőségteljesen - hogy értse, Korinna és én nem vagyunk idegenek - a szemébe nézek.
- Jack - mutatkozok be halkan, ha valakit érdekel, és mert így tanultam, de nem biztos, hogy hallja itt rajtam kívül bárki is, hiszen Korinna olyan lelkes hangot ad ki magából, hogy elkerekedő szemekkel dőlök kicsit előrébb, és fordítom arcomat felé.
Nos, ez új.
És még a nevét is tudja. A nevét? Azt is tudja róla, hogy a család gyermekei közül hányadikként látott napvilágot. Még az édesapját is ismeri! Ez bámulatos!
Hirtelen pislogni sem tudok, aztán meg azon kapom magam, hogy csak pislogok, végül kiegyenesedek, és összetapasztott számat megvonva, szorosan fűzöm karjaimat egymásba a mellkasom előtt. Ajkaimat ide-oda mozgatva kezdek fintorogni, csücsörítek és babrálok a számmal, a szemben álló fiú számára látványosan mutatom ki az érzéseimet, szemöldökeimet pedig hol összehúzom, hol meg a homlokom közepéig emelem.
Ebből Korinna természetesen nem láthat semmit, ugyanis, ha eszébe jut, hogy még mindig mellette állok és Jacknek hívnak, ráadásul én elsőszülött fiúgyermekként jöttem világra, akkor arcom minden izmát elengedem, és érdeklődő pislogással figyelem közös örömünk tárgyát: a Vajda gyermeket, aki daliás, udvarias és láthatólag fontos személy a faluban. Ha Korinna felém fordul, én finom mosollyal nézek le rá, és vállamat megvonva hümmentek egyet halkan. Azután leolvadó mosollyal visszanézek a nap hősére, és alig várom, hogy folytassa azt a diplomatikus szónoklatot, amihez én sohasem értettem.
Jack, fel kell most már hagyni a sétával!  

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Walid egy ideje már nem bukkant fel sem Bogolyfalva macskaköves utcácskáin, sem a falu körül. A madár emberi alakja ugyanis olyan sok időt tölt Korinnával, hogy alig marad lehetősége hollóként szárnyra kapni és olyasfajta kedvelt időtöltéseinek hódolni, mint kerékpárok gumijairól lecsípni a szelepsapkát, vagy kóbor embereket rávenni arra, hogy törjék fel az eléjük gurított diót.
Most, hogy a délután nagy részét azzal töltötte, hogy körberepülte a közeli mágusfalvakat, majd pedig élesen vijjogva ágról-ágra ugrándozott egy kietlen temető rozoga fáin, úgy döntött visszatér Bogolyfalvára, és kuncsorog egy kis diót kedvenc kofájától, Manci nénitől.
Walid szárnyait szélesre tárva ereszkedik a piros tetővel fedett stand felé, mikor nagy fejét oldalra billentve megpillantja a hibát. Koromfekete szemeit összébb húzza, majd csapva néhányat felkészül a földet érésre. Mire vaskos karmokban végződő lábai karcos visszhangot adnak a piac kövein, addigra a hiba elkövetője már jó néhány méterrel arrébb nézelődik.
A holló, hogy felhívja magára a figyelmet, mérgesen károg egyet, és a fiatal nő után meredve, egyik lábáról a másikra álldogálva értetlenül pislog néhányat.
Aztán, mikor sértetten konstatálja, hogy hangjával nem ért célt, szárnyaival egyensúlyozva elindul - tesz néhány mulatságos lépést -, és csőrébe kapja a még füstölgő cigicsikket, hogy egy pillanattal később már ismét az égben legyen, és alacsonyan szállva a csikket éppen a kishölgy feje felett ejtse el. Ejnye, hogy micsoda véletlenek vannak!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Piactér

Szélesre tárt szárnyai felett pillant vissza, hogy megnézze, a még halványan füstölgő csikk ott végezte-e, ahová azt ő szánta. A girbegurba cigarettavég a lány feje tetején koppan, és Walid még éppen látja, ahogy az leszánkázva a szemetelő hajának hosszán visszahullik a földre.
Furcsa, de ha a lány felpillantván a madár után néz, láthat rajta egy oda nem illő, vásott mosolyt. Walid fején a tollak rendezetlenül állnak, mintha odabent a lelke szélesen elmosolyodna, amiről mind tudjuk: lehetetlen. Talán csak a szél játéka, nem igaz?
Walid nem sokkal távolabb, az avokádók között válogató lánytól alig néhány méterre ér újra földet, és selymes, puha szárnyait szorosan teste mellé húzva fordul vele szembe.
Ami azt illeti, egyáltalán nem örül a hallottaknak. Nem szereti azokat az embereket, akik ennyire süketek és vakok a világot érintő globális problémákkal kapcsolatban. Az olyan szemetelők miatt ugyanis, mint a szemben álló lány is, évente több ezer madár pusztul el - ez persze miért is érdekelne valakit, akinek az lehet élete legnagyobb problémája, hogy túlérett-e már az keze ügyébe került avokádó?
Az átlagostól eltérő, jóval testesebb holló a hűvös szél által felborzolt tollakkal néz farkasszemet a lánnyal. Meg sem moccan. Csak néz és... károg; újra meg újra. Aztán hatalmasra tárja vaskos, erős csőrét és éktelen, éles hangon fájdalmas vijjogásba kezd.
Vedd fel az eldobott csikket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

E. R. W.
A Hold fényében tollászkodó szörnymadár

Idejét sem tudom, mikor repültem utoljára egyedül. Talán, mikor azzal a furcsa nővel találkoztam az egyik közeli sikátorban, akit azóta sem láttam - se emberi, se madár alakomban. Mintha elnyelte volna őt a föld. Akkor sem tűnt normálisnak a viselkedése, nem, mert volt benne valami... valami, amitől nem csak egyszerűen megijed az ember..., az érzés a velejéig hatol, és hiába szeretné eltolni magától, az nem tágít többé. Kívülről úgy látszódhatott, én ijesztek őrá, de az igazság az volt, hogy én jobban féltem nála. Az érzés tompává tett. Megbéklyózott. A nő olyan volt, mint akinek otthon családi körben, a magánéletében, vagy a lelkében nap, mint nap komoly problémákkal kell megküzdenie, mint akit bántalmaznak vagy előző életéből hoz valami gonoszat, valami nem emberit, ami önkéntelen is beleül a tekintetébe, és amitől megborzong bárki, aki csak ránéz.
Mikor Walid elrugaszkodik az erdőszéli ház legfelső emeletének egyik rossz, a hidegtől folyton-folyvást szelelő ablakának megkopott, korhadt párkányáról, még arra a múltkori nőre gondol. Sokáig nem tudja elengedni földön fekvő alakjának, sikítástól eltorzult arcának látványát, és hiába köröz szélesre tárt szárnyakkal, hiába élvezi lehunyt szemmel a magasban jóval hűvösebb levegőt, az erős szél hiába kúszik tollai közé, és bizsergeti apró testét, a félelem, ami hihetetlen, de nem a nőből, hanem éppen belőle áradt, sokadjára is előtör. Mintha azóta a sejtjeibe költözött volna, mintha nem vetkőzhetné le soha többé.
Repülés közben eszembe jut Korinna is, a lelkem másik fele, akit, ha valaha is úgy kellene látnom, mint azt a nőt ott, a kövön feküdni, és arról is lenne sejtésem, hogy mindez miattam van, hangtalan lépnék ki az életéből, és mennék olyan messzire, hogy még csak a visszavezető útra se emlékezzek. Ha látnom kellene őt darabokra hulló lélekkel, élettelen, de életre ítélt fakó bőrrel, szemében valamiféle emberen túli, félelmetes fájdalommal, tudom, hogy térdrehullnék előtte a szégyentől, és úgy sírnék, mint egy anyját veszített kisgyermek. Az, aki elbánt azzal a földön fekvő nővel ott, abban a sötét sikátorban, nem ember. Nem lehet érző lélek.
Úgy elidőzöm saját gondolataim mélyén, hogy szinte észre sem veszem, hogy földet értem, és a játszótér egyik kies bokorja mögött elkezdtem visszaváltozni. Hosszú, fekete takarótollaim megrövidülnek, pihéim nyomtalan olvadnak bele emberszín bőrömbe. Vaskos, kemény csőröm addig zsugorodik és puhul, mígnem valódi, mindig is ismert ajkakká válik, madártestem rohamosan növekszik, ám míg az ég hírnökeként nagytestűnek számítok, a cserjésben változó, halkan lihegő-neszező alak csupán egy vékony, nyeszlett, magát középtermetűnek látó férfi: én.
Fél karommal meztelen testemet ölelem szorosan, és míg a hidegben lilára színeződött számat beharapom, addig minden tagomban reszketve, gyorsan a közelben elrejtett, zacskóba csomagolt ruhakupacért nyúlok, hogy néhány pillanattal később már a farmernadrágom cipzárjával bíbelődjek. A zacskót összegyűröm és hátsózsebembe süllyesztem, majd a hajamat igazgatva kilépek a bokor takarásából.
És akkor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Soha nem választok olyan helyszínt visszaváltozásra, ahol meghallhatnak, és annak ellenére, hogy miután kitagadásunk napján elhagytuk a szigetet és Amerikába költöztünk, apám bejegyeztetett engem, nem szívesen árulom el titkomat. Magamat korholó, savasan emésztő gondolataimmal túrom ujjaimat sötét hajamba, és fésülöm görcsösen két oldalra kócos tincseimet, majd vissza-visszapillantva rejtekhelyemre ismét arra a múltkori, a lelkemet továbbra is aggasztó nőre gondolok. Az ő hibája, hogy most nem voltam elég figyelmes, és úgy szálltam le ide, hogy fogalmam sem volt arról a lányról, aki csendesen hintázik a Hold fényében.
Fagyos kezeimet molyrágta pulóverem szakadt zsebében próbálom felmelegíteni, és bár tudom, hogy úgy nézhetek ki, mint egy otthontalan, az életét az utcán élő, talán még ápolatlannak is tűnő férfi, az ösztöneim arra sarkallnak, hogy elsétáljak a hintában egymagában üldögélő lány fele. Ha meghallott valamit, vagy...
- Sz... - sziszegem vérszegényen. Mindig elfelejtem, hogy visszaváltozásaim után alig jön ki hang a torkomon, így ez a mostani, a lány háta mögül érkező rekedtes, bennem önkéntelen is kígyót idéző próbálkozás inkább lehet félelmetes, mintsem bátorító. Megköszörülöm a torkom, és sietősebben lépdelve megkerülöm a hintát. Pillantásom rögtön az ismeretlen kezében fekvő rajzra esik, és mit adnak az istenek, arról épp egy hatalmas fekete holló bámul rám. Arcomból azonnal kifut a vér, érzem, hogy máris szédülök. Szememet lehunyom egy pillanatra, homlokomat és szemöldökeimet kínosan ráncolni kezdem, majd a lehető legkedvesebb mosolyommal nyitom ki szememet újra, és nézek le a láncok között vergődő lányra. - Szia... Furcsa itt látni bárkit is ilyenkor... - nézek szét a magányos téren, majd ismét beletúrok a hajamba, mire a fülem mögül leesik egy aprócska száraz levél. Úgy teszek, mint aki nem vette észre, ezzel hátha elérve, hogy a lány se vegyen róla tudomást. Aztán az állati alakommal való lebukás miatt érzett erős aggodalom, a titkom megtartásának belső kényszere furcsa, dallamtalanul csengő nevetésre késztet, és hiába igyekszem nem sorozatgyilkos hatását kelteni, a józan ész azt mondatja velem, hogy bizony a nagy igyekezetem voltaképpen az első kimondott kérdésemnél dugába dől. Pedig mosolygok is! A számszéle mondjuk mintha reszketne kicsit. - Nem félsz egyedül sötétedés után?