Azt mondta nekem, kislány. Pár pillanatig bootholtam az információt, majd megnyaltam kicsit az ajkaimat, elgondolkozva. Nem, mintha ne mondták volna már, hogy bolond vagyok, nem ez lenne az első alkalom, nem igen szeretnek.
- Jó gyorsan hát. Lovagolok. Mármint, ez a foglalkozásom, megesik, hogy fennakadok közben egy-egy ágon... bokron... kapun... az ágak még barátságosabbak - még grimaszoltam is mellé, mert nem igazán értettem, mi ebben az olyan nagyon furcsa. De ettől még igaza volt benne, hogy kattos voltam, nem változtatott a tényen.
Azt hiszem, hogy már nekem is kezdett kicsit feltűnni, hogy sok vagyok, talán visszavehettem volna, de egyszerűen nem art menni. Most éppen pörögtem, de a jó értelemben, és ez olyan ritka, szóval ilyenkor nem szoktam leállítani magam, mert ki tudja, mikor jön vissza legközelebb az érzés. Helyette inkább zsebre vágtam a kezem séta közben.
- Bármire - vontam meg a vállam egyszerűen, mintha ennyivel letudható lenne ez. Pedig tényleg így gondoltam, minden és bármi érdekelt volna vele kapcsolatban, érdekes kis zizinek tűnt, olyannak, akit szívesen tart az ember a közelében. Aztán megragadtam a kezét, az ösvényen a park felé húzva magam után, ha kell, ha nem alapon. - Mindenre.
Kicsit fura volt az a visszakérdés, de nem tettem szóvá, helyette csak bólogattam egyet-kettőt, hogy bizony, rajtuk. Nem is a jegesmedvéken, hát ki érti a férfiakat? Magukon kívül, mert ha az vagy, gondolom logikusnak tűnnek a gondolatmeneteik és érzelmiviláguk. Olyan beépített rendszer.
- Nem, a melletted álló Ferenc nevű fikuszról - böktem a mellette lévő vadrózsa bokorra, de továbbra sem terveztem elállni az orra elől. Sőt. Felszusszantam kicsit, miközben felnéztem rá. - Nem a lelked rablom el, csak egy képről lenne szó.
Igazából voltak pillanatok és személyek, akiknél úgy éreztem, hogy muszáj legalább egy másodpercet megörökítenem belőle. Valahogy így volt ez most is, bár azt hiszem, rossz ötlet volt.
- Persze, nem muszáj, buta ötlet volt. Bocs. - vontam meg a vállam szinte észrevétlenül. Talán egész picit csalódottan is.

Azt hiszem, kicsit keszekuszára sikerült összeraknom a magyarázatomat, mert kimosolygott, de elég hamar el is nyomta. Nem mintha bántana, nem nevetett ki, meg nem kezdett el pornós utalásokat tenni, hol lovagolhatnék még, szóval már jóval szolidabb volt így is egyeseknél. Arra viszont túl gyorsan is sikerült rátapintania, hogy miért is voltam az ELME-ben, nem tudom, hogy ez jó vagy rossz. Vettem egy mélyebb levegőt, a tekintetem magam elé szegezve.
- Úgy valahogy. Éppen gyakoroltunk a bajnokommal egy nemzetközi versenyre, viszonylag rangosabbra európai viszonylatban, mikor megijedt. Kibillent az egyensúlyából és elesett. Olyan 580-630 kiló a versenysúlya - tettem hozzá, hogy legyen némi elképzelése arról, hogy az én kis bajnokom felépítésben mekkora is. - Úgy 20 másodpercbe telt, míg felkelt, mindezt próbálkozással töltötte, úgy, hogy a jobb lábam alatta volt. Aztán mikor sikerült felkelnie, legalább 200 métert vonszolt a földön maga után. Míg "lábadoztam", sikerült rákapnom a fájdalomcsillapítókra.
Az a szóvicc nagyon szar volt, de ha már rákérdezett, én meg a nyakába okádtam a sztorimat, asszem, egy ilyen vérszegény próbálkozást megejthettem.  Nem akartam én erről könyvet írni, vagy motivációsbeszéd alapanyagnak elrakni későbbre, csak kiraktam a lapjaim, hogy is jutottam ide, ha már volt szíves érdeklődni. Nem titkolózom.
- Akkor indítsunk azzal, hogy mi a neved. A teljes - biccentettem oldalra a fejem pár pillanatra, mielőtt az ajkamba haraptam volna egy egész kicsit, majd felszusszantam. - Az rendes tetkó, vagy kreatív ismerősi köröd van?
Az állammal mindeközben a karja felé biccentettem, aztán a kezét megfogva húztam magam után az ösvényen, ha kell, ha nem alapon. Nem mindenki lenne most rám büszke, nem szabad másokat csak úgy elragadni az erdőben.
Asszem megint kicsit elszaladt velem a versenypaci, mert egy pillanat alatt jutottam el onnan, hogy lovak, addig a pontig, hogy csinálnék róla képet, majd oda, hogy mindegy, nem fontos. Ez mintha neki is feltűnt volna.
- Miért hívsz kislánynak? - kérdeztem. A hangomban és a pillantásomban sem volt semmi rosszalló, csak érdeklődés, kicsit olyan nyomott is, ahogy elengedtem a kezét és összefontam a karjaim a mellkasomon.
- Nem sértődtem meg, nyugi. Nem tudom, csak késztetés - vontam egy apróbbat a vállamon.  Semmi komoly szándék nem volt mögötte, csak a késztetés, hogy későbbre legyen egy pillanatom elrakva innen is. Akkorra, mikor minden szar. Mert bizony vannak napok, amikor csak összecsúszok és arra gondolok, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna, ha anyámék nem nyitják ki a szemük és jönnek rá, hogy gond van. Talán már lerakhattak volna a föld alá.
- Azt mondtad szép a nózim - néztem rá felvont szemöldökkel, majd vontam egyet a vállamon, mintha semmi extra nem lett volna az egészben. Nem is igen volt. - Az intézetben kezdtem, olyan 3,5 hónapja. A terápiám része volt, fotózzam azt, ami boldoggá tesz. Azóta is ehhez tartom magam.

- Ebben látod igazad van - helyeseltem, mert Aether akármilyen kis csoda is, nem volt akor a szívem csücske. Bár nagyobb trauma volt, hogy ő is sérült, hajszálrepedések voltak a bokájában, illetve inakat is megrántott, így ugyanúgy medikai kezelésre szorult. - És meg is teszem, nem fogom ölbe tett kézzel várni, hogy megöregedjek.
Azt hittem, hogy ez egyértelmű, hiszen attól még, hogy volt egy zökkenő az életemben, nem állt meg teljesen és ez így is volt rendben. Ha végérvényesen leakadnék, semmi jó nem történne velem, le is rakhatnám magam egy sírba, hogy puszi, pá.
- Figyelek ám, az Olivér megmaradt - ingattam meg kicsit a fejemet, rosszalló mosollyal az arcomon. Az ilyen részletkérdésekre nagyon is tudtam figyelni, holott az csak egy címke, bárhogy lehetne hívni mindenkit. Nem a nevünk határoz meg minket. - Hm. Érdekes.
És még csak nem is kamuztam, ténylegesen érdekeltek a tetoválások, Keve volt rá a megmondhatóm, hogy én bizony néztem már meg párat, igazából a pc-im is így jöttek valahogy. Megvolt egy, aztán rákaptam és nagyon nehéz lett volna leállni már. De az orromba legalább nem terveztem.
- Nem. Csak furcsa volt... de aranyos - vontam egyet a vállamon, miközben összébb húztam magamon a kabátom, mert az iménti mozdulat szívesen megszabadította volna az anyaghalmazt tőlem. Ahhoz meg hideg van, hogy egy szál melltartóban futkossak itt, mint valami sztripper. - Miért, neked mire vannak, Olivér?
Olyan idegennek éreztem a nevét az ajkaim közt, furcsa volt kimondani. Nem volt szokatlan másokat a nevükön hívni, a csoportban szinte mindig a névtáblákról puskázom, de ez most nem volt annyira steril környezet, valahogy nem is állt a számra kiejteni. De megtörtént és asszem, hogy összességében csak ez számít, nem? Egyre beljebb értünk a fák között és már nem is ifen lehetett látni az intézetet innen, ez egy kifejezetten nyugis szakasz volt, szimpatikus.
- Igyekszik, köszöni, hogy észrevetted - próbáltam meg elviccelni, mielőtt még lemondóan kifújtam volna a levegőt. Nem szerettem különösebben ezt a negatív hozzáállást. De ha már így helyben ácsorogtunk, letettem a táskámat, majd közelebb léptem hozzá, kigombolva a felső kettő gombot az ingén, mert baromira sikerült félregombolnia az egészet. - Így. Jobb, mint új korában.
Rajta is tartottam a pillantásom, ahogy babráltam és kicsit rendbetettem, majd felpillantottam rá kis mosollyal, megcirógatva lágyan az állát. Kerestem azt a bizonyos arckifejezést, amit elképzeltem a fotón.

- Most hogy mondod... - húztam fel az ajkam bal oldalát, megvakargatva kicsit a tarkómat is, mert hát, ahhoz, hogy megöregedj, élni kell, meg stuff, ami viszont nekem nem mindig ment valami szenzációsan. Őszintén, akadtak napok, mikor azt is megkérdőjeleztem, hogy is lehetek még egyáltalán ma életben, nem majd holnap!
- A tetoválásaid. - mosolyodtam el szélesen, meg is nyomta kicsit a szót, szívesen megnéztem volna alaposabban is, hogy milyenek vannak, hol és mennyi. Bár ha mosolyog mellé, nem biztos, hogy eljutottam volna odáig, hogy a tekintetem az arcától lejjebb vándoroljon. Kicsit szomorú. Éppen csak kicsit elkalandozott rajta a pillantásom, mikor megszólalt, hogy ugyan basszam már meg, nekem meg egyből felszaladt a fél szemöldököm. Meg is sértődhettem volna, de azt hiszem, az nem illett volna az eddig kialakított képembe. - Téged?
Valami magyarázat félét fűzött hozzá, így már nem volt annyira ütős a kis válaszom, de még pont az elmegy kategóriába esett, mert elég gyorsan mondtam ki hozzá, hogy bepréseljem a két mondata közé.
- Nem hiszem, hogy van olyan férfi a földön, aki krumplinak becézget egy nőt - ráztam meg a fejem, kissé hitetlenkedve, de aztán csak elmosolyodtam szélesen. A tekintete kicsit el is kalandozott rajtam, mire felvontam kicsit a szemöldökömet. - Nem hangzik egy boldog életnek.
Sokan mondják, hogy túl elhamarkodottan esnek ki a szavak a számból, gyakorlatilag kizuhannak, mintha muszáj lenne, én meg csak rángatom olyankor is a vállamat, hogy ha mindent átgondolnék, nem is én lennék igazán.
- De még hogy! - érintettem meg finoman az orrom hegyét, mintha csak megdícsérném éppen. Bőven kellett rá az alapozó, különben tele voltam azokkal az apró, mások számára visszataszító pöttyökkel. Mintha az élet forró olajat fröccsentett volna rám születésemkor és ezek csak arról tanúskodnának.
Közelebb lépve helyreigazítottam az ingét, amit szemmel láthatóan képtelen volt megtenni saját maga, majd a felső kettő gombot vissza se bújtattam a helyére, jó volt így. Kicsit még le is simítottam egy ráncot, de nem hazudok, ha bevallom, hogy csak azért tettem, hogy hozzáérhessek. És nem bántam meg.
- Csinálhatom. Ha szépen mosolyogsz esetleg még meghívhatlak egy csokira valamikor - vigyorogtam az arcába pimaszul, mielőtt ellibbentem volna tőle kicsit odébb. Elővadásztam a táskámból a kis gépet, majd bekapcsoltam. Pármásodpercig villogott a mini piros lámpa, hogy tölt a vaku, én meg a legragyogóbb mosolyommal néztem Zizzencsre. - Ééééééés... mondd hogy ciniii!
A létező legócskább fotós szöveget szedtem össze, de csak hogy elnevessem magamat kicsit már attól is, hogy kiejtettem a számon.

Nem hiszem, hogy van bármi furcsa abban, hogy érdekelnek a tetoválások. Nekem mondjuk nem volt sajátom, mert soha nem találtam olyan mintát, amibe szerelmes lettem volna és a pöttyeimen túl jól mutatott volna rajtam. Mert hát, ha valami engem definiál, az a sok kicsi folt. Nem igazán tettek hozzá az önbizalmamhoz.
- Mi? - kérdeztem vissza a kérdésére azonnal, úgy téve, mint aki nem is igazán tudja, mit kérdezett, pedig, oh, boy... Ha rajtam múlik, azonnal igent mondtam volna. Szomorú egy kicsit, nem?
- Majd értesíts, mik az eredmények - nevettem el magamat, mert nem tudom elképzelni, hogy bárki pozitívan reagálja le, ha Krumplinak szólítaná. De persze, egy próbát megér, lehet valami Hipster rögtön feleségül is akarna menni hozzá, mert mennyire elvont és eredeti. Szívesen. - Rávilágítanék, hogy a mesékben is vannak szar pillanatok. Különben nem lenne miből pozitív végeredményt kreálni.
Hagyta, hogy megigazítsam az ingét, ezért pedig nagyon is hálás voltam neki, mert zavarta kicsit a lelkemet, hogy olyan csálén állt. Meg most a fotómon se akartam, hogy olyan mindenhogyan álljon.
- Ühüm - feleltem nevetve, de aztán csak vontam egyet a vállamon. Csak arra a nevetésre vártam, ahogy elnevette magát, kattant is a gép, én meg benyomtam az objektívet, majd rázogattam a kis képet. Inkább betoltam a melltartómba, majd megvillantottam rá egy mosolyt. - Cini. Rettenetesen szánalmas kifejezés, de annyira gagyi,

- Kit? - kérdeztem felvonva a szemöldökömet, a karjaim összefonva a mellkasomon és úgy meredtem rá. Nem gondoltam volna, hogy a csodaszépszemű bolond pasival majd erről beszélgetek a park közepén. Tény, hogy lettek volna elképzeléseim, mit is lehetne csinálni a délután hátralevő részében. Valahogy megihletett.
- Hm? Most azt mondtad nekem, hogy Krumpli? - vontam fel a szemöldökömet, kicsit elnevetve magamat. Vagy nem értette, mire utaltam az előbb, mikor azt mondtam, hogy érdekel, hogy reagálnak a nők, vagy... vagy. Kicsit az előttem lévő földbuckát rugdaltam, vékony porréteggel vonva így be a fekete bakancsomat.
Nem tudom, miért vitt rá a lélek, hogy a gombjait rendezgessem, talán a képen nem akartam, hogy slampos legyen, vagy csak hozzá akartam érni  mellkasához, hogy tényleg annyira csodás érzés-e, mint amennyire elsőnek annak tűnt. Mert ahogy rápillantottam, valahogy jó érzésem volt, ezt pedig már hosszú ideje nem éltem át. Kicsit furcsa is volt, egyszerre szerettem volna, ha elmúlik és ha most már mindig így marad.
- Ugye? Mondtam. De te ne mondd, borzasztó - nevettem el magam, valahogy annyira esetlenül hangzott a szájából. Nem igazán tűnt a részéről kézenfekvő választásnak, én pedig nem tolom a saját szavaim az ajkai közé.
A bólintásra vártam kicsit, majd a fényképezőt a táskámba rejtettem, mielőtt elé lépve előhúztam volna a melltartómból a képet és átnyújtottam neki, nem is zavartatva magam az iménti mozdulattól. - Tetszenek a színei, meg a mosolyod. Megtarthatom, elégedett vagy vele?

Egy viszonylag félreesőbb részét választottam a falunak arra, hogy átváltozzak. Kissé feljebb gyűrtem az ing ujját a karomon, majd mély levegőt vettem, lecsendesítettem a gondolataim. Semmi mást nem engedtem az elmémbe a kutyás emlékeken kívül, amiket már régebben átéltem.
Nem akarom tudni, milyen lehet, mikor ez az átváltozás fáj. Azt mondják, hogy a vérfarkasok átváltozásai rettenetesek, ahogy a koponyájuk megnyúlik és az arcuk pofára cserélik. Hogy a bordáik szinte érzik, ahogy összeroppannak és átformálódnak. Nekem ezzel nincs gondom, szinte megkönnyebbülésként élem át, ahogy a négy kicsi tappancs a földet éri, majd a szél a göndör, vörös bundába kap. Nagyot tüsszentettem, majd megráztam magamat alaposan, hogy helyrehozzak mindent.
Minden végtagom megvolt, olyan, amilyennek lennie kellett, így kikocogtam a két ház közti kis, észrevétlen területről és a falu szíve felé totyogtam. Ezernyi illatot és hangot hozott felém a szél, mindegyik más történetet mesélt el, mint hogy a cukrászdában friss a vajas péksüti, vagy hogy a néni az emeleten ordibál a férjével. Mindent akartam egyszerre hallani és érezni, nem voltak ilyenkor határok. Függtem az érzésen.
Szóval a hideg ellenére végigkocogtam a téren, űzve a furcsa illatot, amit nem tudtam hová tenni. Egyszerre volt csomó növény, mégis nagyon élő és eleven, már-már a lovakéra emlékeztető a szag, ami áthúzott az embertömegen. A bódék közt szlalomozva szedtem fel egy elhagyott, megrágcsált, árva kürtőskalács darabot, mielőtt még tovább siettem volna. Kiábrándító volt a látvány. Nagy, agancsos pacik voltak, de azok a nyúlott fejű, gülüszeműek, nem tudtam hová tenni őket. Még elloptam a körtéjük, mielőtt elsiettem volna a Fő utcza felé, nem törődve vele, hogy pár embert kis híján fel is löktem.

Elképesztő könnyebbséget jelentett nekem, hogy nem kellett azon stresszelnem azon, hogy bármelyik pillanatban visszaváltozhatok. Nem ment zökkenőmentesen az első pár alkalom, illetve még mindig elfáraszt, kimerültnek érzem magam, mikor visszaváltozom, de jó ez így. Boldog vagyok.
Az a kürtőskalács megtorpanásra késztetett, a négy topogómra állva éreztem, hogy szinte húsbavágóan hideg a kő a mancsaim alatt, de az émelyítően vaníliás és cukros, kicsit lisztes sütemény könyörgött érte, hogy szétrágcsáljam. Ezt csak nekem hagyták itt.
Aztán tovább kocogtam, mielőtt teljesen kiábrándítottak volna a nagyszemű, agancsos lovak. Nem tetszettek, meg is szagoltak, mire hátrahőköltem kicsit, be is roggyasztva a hátsó lábaim. Még rájuk is vakkantottam, mire az egyik rám meresztette a nagy, gombóc szemeit, én pedig elfutottam, számba kapva a körtét.
Diadalmasan topogtam tova, gyorsabbra szedve a lépteimet, ahogyan meghallottam, hogy az árus szid a szomszédjának, amiért elloptam a gyümölcsöt. Az legalább annyira az enyém, mint a gülü lovaké. Nem ették meg, akkor nekem miért ne szabadna? Felháborító.
Talán a belső háborgás miatt nem tűnt fel, mikor valaki elkezdett követni. Valaki, akit nagyon is ismerek. Szinte hanyatt is borultam, ahogy lefékezve levágtam a popsimat. Nem akartam nekimenni és ő meg csak úgy szólás nélkül bevágott elém! Már úgy is ismertem az illatot, hogy nem néztem fel az arcára, mert igenis előttem volt, csak valahogy sokkal intenzívebb volt most, némi párás, csokis mellékjeggyel.
CIMBI?! Bután döntöttem oldalra a fejemet, mielőtt óvatosan a lábára tettem volna a megviselt körtét. Ha szeretné, az övé lehet, bár azt hiszem, hogy kicsit ereszt. De én szeretettel adom. Kicsit összébb is húztam a lábaimat, ahogy éreztem, hogy akaratlanul is megmozdul a farkincám, felkavarva a porhavat, ami az utca kövét lepte be. Szia Olivér. De szép vagy.

Rendesen leseggeltem. Mármint komolyan, szinte fájt, ahogy lecsücsültem a talajra, meg hideg is volt, talán nem volt annyira jó ötlet. De már mindegy volt, mert a nagy, barna szemeimet éppen lelkesen rá meresztettem. A kezét lassan felém nyújtotta, én pedig nagyobb levegőket véve szívtam be az illatát, a levegőt szaglászva. A csokija elég furcsa illatú volt, de ezen kívül nem sokat tudtam meg róla.
Nem sokkal később, olyan kedveskedési, békés szándékként felé nyújtottam a körtémet, azaz, ha pontosak akarunk lenni, a combjára pottyantottam. Erre képes volt a fülemet vakargatni, mire kissé megilletődve, de még inkább csóválni kezdtem, akaratom ellenére is. Áruló.
Szinte a csuklójának nyomtam a nózimat, ahogyan megszaglásztam, párszor kicsit talán hozzá is érve. Még fel is álltam, hogy alaposabban megnézzem magamnak.
Teljesen. Az nózim egészen közel toltam a pohárhoz, bele is szagolva, ameddig nem figyelt, majd megnyaltam a szám szélét, éreztem, ahogy hangosan megkordult a gyomrom. Az oldalam vakargatására végül csak annyi volt a válasz, hogy arra kaptam a fejem, de csak óvatosan rá raktam a fogaim a kezére. Ha tudnád eddig mennyire elveszett voltam.
Végül csak megnyaltam egy pillanatra, mielőtt még megpróbáltam volna megkerülni, hogy a dolgomra menjek.

Akaratlanul is a keze után kaptam, még kicsit morogtam is, de csak rábiggyesztettem a fogaim. Nem akartam bántani, csak jól esett villogni, mekkora agyaraim vannak. Mert nem kicsik, csak rápakoltam őket óvatosan, mert herr meg morr.
De mennyire! Kicsit megnyaltam a karját, ahogy a kendő után nyúlt, továbbra is a pohár után szimatolva, de volt benne valami erős és nózibántó, olyan nem kutyabarát. Most komolyan piálsz, te retardált fasz? Erre nem kifogás, hogy szép vagy! Azzal a nózimmal bökdösve megpróbáltam kiverni a kezéből a poharat, ami olyan csúnya dolgokat tartalmazott, hát nem szabad az ilyet gyógyszerre!
A buksim simogatta azokkal a nagy, szép kezeivel, amik múltkor olyan ügyesen húztak közelebb hozzá, mire kicsit még hezitáltam, de aztán csak néztem fel rá, hogy mennyivel magasabb így, mint én. Futottam körülötte egy kört, mielőtt még elpróbáltam surranni mellette, megint. Felkaptam a meggyötört körtét és elkezdtem szétcsócsálni, miközben odébb siettem előle.
Ha elfutok, utánam jössz? Mindig?
Szóval ugrottam párat el, majd megtorpanva vakkantottam rá, már lenyelve a gyümölcsöt és csillapítva az állandó éhséget, ami jellemző volt a göndör, vörös négylábúra. Fogócskázunk?

A megjegyzésre, hogy gondolja, jó vagyok még mindig benne, elhúztam a számat. Nem éreztem, hogy különösebben sikeres lennék. Ahhoz ténylegesen versenyeken kellett volna indulni, az pedig nem megy ennyire gyorsan. Nem éreztem magam annyira formában, hogy egyből nekifussak a dolognak.
- Majd kiderül a következő szezontól - vontam meg a vállamat meglehetősen lazán, szerintem nem csak rajtam állt a dolog, ahhoz alaposabban bele kellett volna lendülni az edzésbe Aethernek is, aki viszont nem erőltette magát túl egyelőre.
- Én nem tudok azonosulni ezzel a nagy szabálykövetéssel, de tudom, hogy nálatok ez így megy - vontam fel enyhén az egyik szemöldökömet, miközben az egyik ujjamon pihenő gyűrűt tekergettem az ujjaim körül. A családom elég durván szétpotyogott az utóbbi években, így nálunk ez már nem így ment.
A pincér közben meghozta a gyümölcslevemet, amibe csendesen bele is kortyoltam, míg ő lehúzta a rövidet. Engem a csoportvezetőm meg is ölt volna, ha alkoholos italt rendelek magamnak. Nem volt rá szükségem.
Aztán elbaszódott minden. Durván. Elkezdett nézelődni, mint valami kis szende lány, mielőtt kibökte volna, hogy amúgy bent járt nálam az elvonón. Minden egyes nap.
Várok. Ülök a közösségi térben és reszket a kezem, nem akarok itt maradni. De kint nem vár semmi, ami jobb lenne, mint az itt és a most. A fejemet Miranda vállára döntöm. Elkattan a fényképezőgép. Lehetne rosszabb is.
- Erik? Baszd meg. Azzal, hogy ezt most elmondod, kitörölhetem a seggem, tudod? Nem leszek tőle kevésbé egyedül, mikor az Elmében laktam. Nem voltál ott. Szükségem lett volna egy barátra, de ahogy a többi szemét, sunyi kis geci, te se voltál sehol. - Nem akartam vele veszekedni, vagy dühöngeni, de nem választás kérdése volt az egész, csak elkattantam és már roppant is a pohár a kezemben. - Ha ennyit szerettél volna, akkor kurvára végeztünk is. Nem csak mára.
Azzal fel is álltam az asztaltól, hagyva, hogy a multim maradékai az asztalról a padlóra csepegjenek.

Nem tudom, hogy várhatott pozitív végkifejletet attól, hogy mint egy vödör jeges vizet, a nyakamba borította, hogy ott volt az intézetben. Nem voltunk már egy ideje kapcsolatban, azt sem mondhatnánk, hogy közel álltunk egymáshoz. Egy jó ideje nem is igazán voltunk olyan kontaktban, hogy azt mondjam, barátok vagyunk. De akkoriban ez nem érdekelt, az emberek jöttek, mentek, nekem pedig versenyeken kellett részt vennem. A fájdalom múlandó. A dicsőség örök.
De rettenetesen kiborultam rá, hogy képes volt ezt most a nyakamba borítani, mintha ettől majd egyből a karjai közé kéne omlanom és minden szivárványos és boldog lenne tőle. Mert nem az. Ezt pedig semmi nem bizonyítja jobban, mint a kezemből szivárgó vér és a poharam maradványai.
- Oh, igen? A heti nyolc nő közül, akik utánad kúsztak-másztak egy dugás reményében, egyik sem lett volna megfelelő? Nem nyújtottak neked támaszt? - horkantam fel, mert nem éreztem, hogy fair lenne, hogy az ő helyzetét az enyémhez hasonlította. Én magamtól soha nem nyúltam gyógyszerekhez. Még egy istenverte fejfájáscsillapító után se. Aztán... - Ezért hívtál ide?! Cirkuszt akartál?! Gratulálok, sikerült!
Míg ő nem kiabált, nekem az utolsó mondat mégis túl hangos volt. A nadrágomba töröltem a kezem, mielőtt még eltűrtem volna a hajam és vettem volna még egy mély levegőt.
- Még valami, amit a fejemhez szeretnél vágni? Vagy ennyi volt? - kérdeztem, mielőtt még csalódottan, remegő szájjal megráztam volna a fejemet.