Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Minden olyan réginek tűnik, mármint ami történt, pedig nem vagyunk öregek, akik a verandán ülve nosztalgiáznak épp. Mégis, csak van benne valami, hogy a jelen simán meg tud változtatni mindent és teljesen új nézőpontba helyezi azt. És még mennyi minden lehet, hiszen… csak most kezdődik minden. Vagy valami ilyesmi, nem? Eddig is szuper dolgokat láttunk, látogattuk meg, mégis, újra odamenve már más lenne. Most, hogy kiadtuk egymásnak mindazt, ami lelkünket nyomta, sokkal de sokkal könnyebbek vagyunk és felszabadultabbak, boldogabbak. De minden elhúzott, elódázott korábbi lehetőség eltörpül a jelennel szemben. Miért nem sejtettem azt, ami benne voltak? Mert nincs tapasztalatom, nem tudtam, hogy milyen tekintet az, amelyből sejteni lehet, hogy ő is úgy érez, mint én. Nem ismertem előtte ilyet és vak voltam, akinek ma nyílt ki a szeme. Pontosabban már korábban, ugye, mikor elterveztem, hogy el szeretném neki mondani, legyen bármi is a következménye.
Látom a zavarát, amire csak mosolygom és a kezét cirógatom meg, hogy nyugodjon meg, nincs semmi gond. Csak kíváncsi vagyok, kicsit morgok magamra némán, még mindig, de az semmiség.
- Hú jaj, mennyire féltem a báltól – most is félnék, nem akarok én itt szépíteni semmit. Csak már őt kérném meg bátrabban bármire, főleg arra, hogy jöjjön el velem. - Viszont nagyon örülök, hogy az a karácsony sikerült. Majdnem hazamentem, de a bál miatt maradtam, miután igent mondtál. Olyan mintha nem is én lettem volna és mégis – mert valljuk be, azóta mégis, valahogy, valamiben bátrabb lettem, ha nem is annyira, mint szeretném. Alakul ez, ahogy mások is mondták, miközben pont az ellenkezőjét panaszoltam nekik. Észrevéve a könnyeit, pislogok párat, mert nem értem. Az arca boldog, így nem hiszem, hogy ez rossz, vagyis… nagyon remélem. Csak óvatosan nyúlok oda, hogy letöröljem arcáról, de nem merek butaságot beszélni.
Kis csend áll be, azt hiszem ez az ideje annak, hogy kicsit emésszünk is minden mellett. Szívem még mindig hevesen ver, de semmiben sem akadályoz, ugyanúgy közel vagyok hozzá, ő hozzám, néha ajkaink érnek a másik bőréhez, amelytől kellemesen bizsereg az enyém. Néha felénk néznek, de mivel egyáltalán nem szokatlan az, hogy párok ülnek a fűben, két, egymásra találó tini már fel sem tűnik nekik. Elvégre, még a kezem sincs illetlen helyen.
- Szerintem úgy kell, ahogy eddig – próbálok okos lenni, de most nehéz. Nem baj, ha az előbb ment, most is fog. - Élvezzük egymás társaságát, elmegyünk helyekre és jól érezzük magunkat. Csak most már nem kell három lépés táv és ilyenek – nevetek aprót, leginkább, hogy én tartottam, ha nehezen is. - Én abban biztos vagyok, hogy ketten meg fogjuk tudni oldani a dolgot. Szóval nem aggódom – puszilom meg végül a homlokát és szusszanok egy nagyot. Ráérünk, de nagyon várom, hogy hazaérve megtörténjen a találkozás. Szerintem nagyon el fogom bénázni, anyát ismerve azonban, nem lesz gond. Ha minden jól sikerül, nekem már okom nem lesz félni.
- Szólj, ha szeretnél elindulni bármerre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Rettentően viszket az orrom és már csak az kellene, hogy valaki felbosszantson. Benne van a pakliban, pedig én nyugodt embernek tartom magam, de az élet már csak ilyen. Persze, valójában attól vakarózom, hogy sikerült magam öltözködés közben kicsit orrba vágni és a sokadig tüsszögés után még kicsit csavarja úgy vélhetően minden. Kezem leeresztve szipogok párat, szárazon, mert könnyeim csak az ütéskor szöktek a szemembe és haladok tovább.
A mai nap nyugalmas, egy poros, régi könyv van a hónom alatt, amit nem olyan rég szereztem a könyvtárból. Hiába, ez még mindig iskola, nem pedig valami nyaraló, így a beadandókat muszáj leszek időben leadni. Mókás, hogy még mindig az általános szó van a szakom előtt és nem tudnék megnevezni semmit sem, ami ennél jobb lehetne. Borzalmas, Bettinek is ezerszer mondtam már, hogy annyira szeretnék utat találni, ő pedig rendre nyugalomra int, hogy majd jön. Nemhiába, nála van az ész, nálam meg… a könyv, jelenleg. Hátha majd holnap, vagy a jövő héten, teljesíteni itt is kell, nem úszom meg. Petyának már elmagyaráztam, milyen volt a tavalyi VAV, hogy ha én túléltem, neki csillagos hatos lesz minden és nem kell félnie. Persze, izgul, izgulni is fog és kell is neki, mert ez vele jár, azonban próbálom megnyugtatni. Nemhiába a világi haverom, rendesen túl tudja ő is aggódni a dolgokat. Most azonban máshol van programja, így aztán én tanulok egyet, mielőtt leülünk játszani valamit. Valahogy szeretnék egyszer valami olyan helyre beülni Petyával, hogy Betti is tudjon jönni, hátha valamelyik megtetszik neki. Mármint társas, azt még nem tudom, hogyan közöljem ezt pajtásommal, de majd fogom. A könyvtár nyugalma most nem éppen igazi, egy csoport lány pletykál mindenféléről a fő asztalnál, a többinél is ültek, úgy néz ki, dolgozathalom vár mindenkire, így kénytelen vagyok keresni egy helyet. A Tanulószoba erre tökéletes lesz, feltéve, ha nem lesz tele ez is. Akkor kiülök az udvarra, vagy valamelyik folyosóra, szerencsémre azonban, amikor benyitok, nemigen látok sok embert. Már indulok is egy asztalhoz, amikor megtorpanok. Egy lány áll fel az asztaltól és pálcát húz elő. Még mindig szeretem nézni, hogy mások hogyan boldogulnak a mágiámmal. Nekem állítólag mostanság egész ügyesen megy, persze nem kell nagyot gondolni, csak kevésbé robbantom szét a dolgokat és hasonlók. Lehet, hogy van köze ahhoz, ami történt Bettivel? Fene tudja. A lánynak azonban vagy nincs jó napja vagy éppen nem jó még benne. Vacillálok kicsit, aztán eszembe jut, hogy hányszor jöttek oda hozzám az eridonos tornyokban, mert csak ott mertem jobbára gyakorolni, hogy segítsenek. Így fordulok, engedem el egyelőre a jegyzetelést és a lány mellé lépek.
- Szia! - köszönök rá. Remélem nem átkot kapok válaszul vagy épp küld el a fenébe, egy próbát megér a dolog. - Tudod segíteni valamiben? - mintha mestere lennék, komolyan. De na, ez azt hiszem, már tényleg jól megy.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem lehet könnyű bármit csinálni, főleg ha figyelik az embert és közben ettől meg szorong. Nagyon sok idő kellett, míg elfogadtam, hogy itt körülbelül mindenhol van valaki és mindig lát mindent valakit – főleg az edictumos írok, khm –, ha nem is titok egy gyakorlás, mégis, nehéz tud lenni. Nem tudok semmit a lányról, sem másokról, furcsa is lenne. Van, aki szereti a közönséget, van aki elviseli és aki irtózik tőle, egyenesen rosszul is van. Van egy évfolyamtársam, aki a mai napig ájulás közelébe kerül, ha kicsit is „szerepelnie” kell, nem kell ehhez elsősnek, fiatalnak lenni. Úgy néz ki ez kortalan. Azt sem tudhatom, mennyire tolerálja a kvázi idegenek beleszólását a dolgokba, így aztán csak belevágok, mielőtt sikerülne túlgondolnom mindent és ezzel végképp elrontani azt a picike magabiztosságot, amivel belevágtam abba, hogy segítek. Talán ha ismerne, lehet most menne világgá és mondaná azt, hogy akkor inkább viszlát varázsvilág. Mostanában azt mondom magamnak, mindig van és lehetne rosszabb is, így aztán valamivel mindig fényesebben látom a helyzetet. Ebből pedig adok egy kicsit neki is.
- Ohh, bocsi, ha zavar… jaj – ugrok félre, mert ahogy hirtelen fordul, a szikrák úgy pattannak ki a pálcából a lábaim elé. Tudom, hogy nem szándékos, az enyém is csinált már ilyet, nem is egyszer, korábban jobban, mostanság csak ha éppen „makacs”, illetve ha nagyon ideges vagyok és a kezemben marad. Nem nagyon ér el, ami igen, az csak épphogy érezni, mintha egy apró kavics pattanna a lábamnak, semmi több, így aztán okom nincs a haragra.
- Megesik az ilyen – mert a lány reakciója nem épp arra utal, hogy ő ez olyan mókásnak találja, mint mondjuk én. Nem is kell elviccelni, azonban megijeszteni sem akarom. Épp pillantok rá, hogy mondjak valamit amivel felvidítom, amikor találkozik a tekintetünk. Nem sok az egész, pár pillanat, de belém költözik a felismerés érzete. A hideg ráz ki kicsit, mert ha csak a pillantást nézzük, olyan, mintha a sajátom lett volna. Korábban persze, de attól még nincs elfelejtve. Szegény talán nem érti az egész helyzetet? Vagy épp olyan új, hogy keresi még az utat. Szusszanok egyet, egyelőre nem adok ennek jelet, hanem mellé sétálok. Előkotrom a saját pálcám, meg egy sima tollat, majd az utóbbit veszem a kezembe egyelőre.
- A varázsigét jól ejted ki. Kicsit viszont nagyon lendítettél, felkaptad a végét és azért makacskodik – nem akarok okoskodónak tűnni, se semmi. Elveszett, új mindez és tudom milyen érzés. Így emelem meg a tollat tartó kezem, nem akarom elvenni előle a munkát, így üresben mutatom, de a pálca a másik kezemben jó lesz, ha gyorsan kell reagálni.
- Figyeld a kezem – azzal már csinálom is a mozdulatot. Először lassan, majd kicsit gyorsabban. - Így. És akkor sikerül. Akarod ezzel gyakorolni kicsit? - mutatok a tollra majd nyújtom is felé. Hátha akkor nem félelmetes, ha tudja, ezzel nem okoz kárt. Nekem egy sima, mezei botom volt erre és meg is van még a fiókban. Hülyeség, de működik és semmi sem gyullad ki közben.
- Egyébként Elijah vagyok, mugli születésű és tudom milyen furcsa az elején varázsolni – meg úgy most is, de ezt már nem teszem hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem bókoltam eddig eleget neki, hogy mennyire csinos, így menet közben sem voltam rest megjegyezni, hogy jól áll neki a ruha. Bár én ezekhez nem értek és igazából beismerem, elfogult is vagyok már nagyon régóta vele szemben. Ha egy zsákot húzna magára, akkor sem néznék másképp rá, mint most, szóval, talán ezzel jóval könnyebb, hiszen nem kell azon görcsölni, hogy mit is vegyen ki a szekrényből. Vagy valami ilyesmi.
- Tudom, hogy nem. Deee, tud úgy nézni, hogy annak tűnjön. Vagy nem is tudom, lehet csak ilyen az arca – vonok vállat. Nagy gondok eddig nem voltak, sőt, le sem szidott még, mert én sok vizet nem zavarok az iskola életében. Mármint, szeretem, ha történik valami és ott is vagyok, csak a rossz fát nem én keresem és hordom a tűzre, azt meghagytam másoknak. Illetve, nem is az, hogy meghagytam, hanem nem is volt sosem érdekem, hogy hordjam. Inkább a szerencsétlen voltam mindig, akivel történtek a dolgok, hol fért volna bele más. Akkor még össze is törtem volna magam, amilyen a szerencsém. Akadnak elegen, akik szeretnek rombolni és káoszt okozni.
Megérkezve hagyom, hogy nézzen körbe, én már láttam sötétben és világosban is, bár nem eleget. A színek sokkal szebbek most, hogy az idő is passzol hozzá és a kastély sem alszik, hanem nagy része idekint héderezik. Bolond is, aki kihagyja, én mondom! Megrázom magam nevetve, amikor pár csepp mégis landol rajtunk. Engem aztán sosem zavart, az eső ugyan más, ha éppen bőrig ázok, de mondjuk nyáron, ha előtte épp megfőttem a saját levemben, akkor pontosan jól jön. Szóval, ez is a móka része. Nekem a póló és papucs mellett a nadrág már fürdésre alkalmas, visszafelé majd megszáradok előtte a napon és nem csöpögöm teli a vizet, így aztán, sokat nem kell lehúzni majd magamról.
- Ezzel én is így vagyok. De előttünk az egész nap, szóval… - nézek végig a kínálaton, szinte sorrendet csinálok a fejemben, hogy ezt elsőre, aztán azt, és a többi. Viszont nem szeretnék én választani, mivel kábé minden is érdekel, nem kérdés, hogy mennyire nem fogok ellenkezik.
- Menjünk. Meleg van úgy is, utána meg jókat lehet enni – bólogatok, majd megfogom a kezét és elindulok egy árnyékos pontra. - Itt azért le tudunk úgy pakolni, hogy nem lesz vizes semmi. Mint egy strandon. El ne felejtsük letakarni törölközővel és senki sem látja meg – nevetek, hogy ezt tanultam meg elsőnek a magyar nyarakból: a lopásgátló törölköző. Azóta már láttam „extrém” módszereket is, mint mikor egy testes asszony pelenkából túrta ki az aprót a fröccsre, vagy az a fura kulacsszerű valami a nyakban, amivel fürdenek is. Érdekes dolgok ezek. Amint lepakoltuk a cuccot, lerúgom a lábamról a papucsot és elkezdek kibújni a pólóból. Aztán ezt a vállamra csapom és a saját törölközőm terítem le a földre, majd állok meg, amint letettem rá a dolgaim.
- Én kész vagyok – ekkor esik le, hogy fogom őt látni pillanatok múlva. Érzem, hogy ég az arcom és a fülem, így igyekszem nem bámulni őt, de mosolygok. Csodálatos lesz, az biztos.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ilyenkor minden más. Megtudni, hogy ő sem érzett másképp, vagy éppen ő is félt. Olyan apróságok ezek, mégis, ostobának érzem kicsit magam, csak azért, mert nem figyeltem fel ezekre. Ha előbb veszem észre, esik le, minden korábban történik? Az a baj, hogy ha ezen szorongok, akkor semmi jó sem lesz belőle, csak elrontom a pillanatot magamban és talán így, most kettőnk között is. Így elengedem az egészet, vagyis csak azt, hogy én mennyire voltam buta. Mindegy. Így is kijött, szép és csodás minden. Meg kell nyugodnom. Ujjai az enyéim között pihennek, cirógatom a bőrét, mintha nem akarnám elhinni, hogy itt van, itt maradt és nem fog eltűnni, mert csak képzelgek vagy álmodom.
- Most már tudom – akkor nem hittem, de azt mégis igen, hogy izgult. Csak éppen nem abban a hitben voltam, hogy azért, mert velem, hanem mert csak úgy bálba megy és az nagy dolog. - A komfortzónát nekem is mondták, de sosem mertem nagyon. Mármint igen, mert ahogy elhívtalak, az kész ugrás volt kifelé. Én nemigen mertem beszélni még lányokkal sem, mert általában kinevettek. Hát na, meg is értem, nem nézek ki úgy, mint Henrik bácsi, nem is fogok sosem és a szőke herceg sem vagyok, azt meg ismerem, milyenek a sztereotípiák. Aztán Petya mondta, hogy naaa, hát vágjak bele és ja. Fura ezekről beszélni – nevetek kicsit zavartabban. Mármint ezek olyan titkok meg kételyek az emberben, amiket nem szokott csak úgy kimondani, mert hát, vagy kínosnak érzi vagy csak mert attól is fél.
De most már nem félek. Pontosabban attól nem, hogy amit érzek, az hiábavaló. Látom a könnyét, érzem, hogy nem azért csordul ki, mert olyan rossz, hanem ellenkezőleg, mégsem akarom látni sírni, mert az rossz. Csak a jót akarom neki, ez minden. Hogy mit adok emellé? Amit csak tudok. Időt, mert abból bármi lehet: egy jó beszélgetés, program, amit csak elképzelni lehet. Tudom, hogy ez nem olyan lesz, mint a filmekben, nem vagyunk olyanok, mint azok a szereplők és minden lassabb lesz. Csak attól félek, hogy mégsem lesz elegendő a tempó, vagy én. Sóhajtok egyet, majd elmosolyodom a szavaira.
- Sajnos csak azt a távot kell, ami a levitás és eridonos torony között van – nyomok egy puszit kipirult arcának rózsájára éppen. Persze, azt a távot is le lehet küzdeni, csak nem illik. Egyikünk házvezetője sem örülne neki, bár ha nem tudnak róla… mindegy, ezt majd később. Egyelőre maradok itt, a jelenben, nem merek előre gondolkodni. Fél szemmel nézem csak, ahogy az idős bácsi azt hiszi, mi itt erkölcstelenek vagyunk éppen, pedig ha két méterrel odébb néz, ott még rosszabb. Nem is érdekel, nézzen, rázza a fejét. A csókra figyelek, amit kapok, hogy finoman cirógatom közben arcát, vagy épp karját, amit csak érek. Nem érdekel a világ és amikor elszakad tőlem, már hiányzik is.
- Uhh, benne vagyok. Meg egy jó limonádé? - lassan engedem el végül és segítem fel. Nem is tudom innen merre, de aztán beugrik, hogy láttam a környéken egy cukrászdát. - Szólj, ha mehetünk – porolom le magam azért én is, hogy a kósza fűszálak eltűnjenek a nadrágomról. - Vagy lehet jégkása, nem is tudok dönteni. Gyalog menjünk vagy üljünk fel a villamosra? - fordulok felé és fogom meg a kezét, amikor kész, úgy indulok el vele. Hátrapillantok, mintha hagytunk volna ott valamit, de csak az érzések lenyomata ül a fűben. Elmosolyodom. Soha jobb napot ennél.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Most, hogy lassan minden vizsga véget ér, a kastély ismét kezd hangossá válni. Persze, bőven akadnak olyanok, akik másokat pisszegnek, hurrognak le, hogy nekik még van egy nagy mérkőzésük és jó lenne, ha tudnának figyelni. Épp ezért, amikor rátalálok Sárira és úgy vagyok vele, hogy jó lenne beszélni pár dologról, inkább karolok belé és invitálom kifelé. Kinek hiányzik, hogy a fülünkbe kiabáljanak? Jobb a békesség, én azt mondom.
Kifelé menet, az egyik alsóbb éves ugrál egy padon, hogy átment Bájitaltanból. Felnevetek, majd ez eltűnik arcomról, amikor egy az egyben zúg le szerencsétlen és vágódik el a padlón. Odalépve látom, még ott is nevet, így mikor felsegítem, együtt nevetünk. Csak nem töri össze magát ma jobban.
- Ezek a jól sikerült vizsgák megőrjítik az embereket - nem mintha én nem tudnék így csinálni úgy minden vizsgám után. Már azon is gondolkodtam, hogy úgy berúgok, mint az a bizonyos csacsi, de nemigen szeretem egyik alkohol ízét sem, így aztán marad az, hogy eszek valami finomságot, benyomok valami zenét és arra mulatok Petyával, Bettivel vagy éppen aki ott van. Apropó, Betti. Nem tudom Sári mennyit tud és mennyit nem, rohanós év volt és nem sok idővel, így talán azt is megemlítem. Kiérve nyújtózok egy nagyot, persze elengedtem karját már rég, nem akarom, hogy itt furcsaságokat magyarázzanak majd rólunk az Edictum lapjain. Már csak az hiányzik, komolyan. Fordulva egyet, a vadőrlak felé indulok. Ott mindig olyan kis csendes minden, kivéve, ha épp ott bújnak el bagózni valakik. Múltkor sikerült belefutnom pár füstbe, de nem jelentettem, mert hát, egy: mire odaér valaki eltűnnek, kettő: ha mégis lebuknak, nekem annyi. Köszinem.
- Na, itt tudunk beszélni. Senki se sikít, senki se sír - nevetek fel, majd lehuppanok a kidőlt törzsre, amely most egy jó padnak bizonyul. Nekem már vége van a vizsgaidőszaknak, de nem szeretnék erről beszélni, elég volt, hosszú és nehéz, jobb végre túl lenni rajta.
- Mesélj, hogy vagy? - fordulok végül felé, miután kinyújtóztam magam ismét és lábaim kényelmesen pakolom előre.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Azt hiszem kimondhatom, hogy ha teljesen nem is, de megértem azt, ami jelenleg megy benne. Egy része régi ismerős, hiszen elsősként mindennel is szembesülni ami mágia, mágikus, már eleve egy olyan sokk, amelyet nem mindenki tud csak úgy lenyelni. Aztán ott van tetejébe az is, hogy az a mágia benne van az emberben és használni kell. Ami nagyon nem egyszerű, valljuk be. Én szerintem aki olyan közegből jön, ahol a mágia nem ismert, vagy éppen igen és mégis bizonytalan benne valaki, annak lehetne egy kis időt tanulás, kötelezettségmentesen eltölteni időt az iskola vagy más mágikus hely falai között felzárkózni. Nem lenne utána ennyire stresszes, ijesztő, bármi. Akkor talán ez a lány sem úgy állna ott, ahogy. Rám néz, majd már el is kapja a tekintetét, mintha nem lehetne rám tekinteni. Szusszanok egy aprót, mert így nehezebb lesz, viszont nem tudok haragudni rá, hiszen senki sem köteles arra, hogy mindenkire nyitott legyen. Én félig voltam az, könnyebben szót értettem másokkal, így talán kicsit jobban és egyszerűbben tudtam előre haladni. De nem leht mindenki olyan, mint én. Csendben figyelem hát, amikor elveszi tőlem a tollat és nekiáll gyakorolni. Ettől tényleg nem kell félni, ebből nem lesz mágia. Talán könnyebb.
- Kicsit lazábban fordítsd. Á igen, úgy  - bólogatok. Nem fogok rá a kezére, sajátom emelem meg és mutatom mire gondolok, majd rá is jön. Így aztán leengedem azt, bólogatok, hogy sokkal jobb így, mint ahogy elsőre pálcával próbálta.
- Csak nyugodtan. A tollal már jól ment – bólogatok, miközben visszaveszem a tollat, de csak a fülem mögé tűzöm be azt, nem teszem mélyre el. Hátha. Nem állok túl közel hozzá, azonban annyira igen, hogy jól lássam mit ügyködik. Látom, hogy koncentrál, nagyon is, így aztán nem mondhatnám azt, hogy nem akarja. Ó igen, én vért tudtam izzadni egyes bűbájok előtt, közben, ezt nem tagadom. Most sem vagyok mestere, a legtöbb igét fejből tudom, tökéletes mozdulattal, mégsem sikerülnek úgy. Azt mondták erre, hogy a mágia nem egységes bennem, hol több, hol kicsit kevesebb, viszont az a több sem ártalmas senkire. Nem bántok vele másokat, maximum olyankor sikerül jól valami, vagy túl jól, de az már más. Néha még elpattannak dolgok.
-Nnnnna! - ahogy nekiáll és látni, hogy a bot összeforr, már emelem a kezem, hogy tapsoljak, de végül csak hümmögök arra, hogy ismét szétesik. - Egyre jobban megy – végül csak megszólalok, bátorító mosollyal. Nem csinálom meg helyette, mert nem vagyok sem szaki, nem vehetem el a gyakorlását. - Én azt mondom, kicsit hangosabban és érthetőbben mond az igét. Elharaptad kicsit a végét és ilyenkor nemigen működik jól. Egy csomót rosszul mondtam ki állandóan és bamm… nem is értek jó véget. Most csak a varázsigét mond hangosabban. Én nem fogok nevetni rajtad – bőven nem, soha nem tenném. Itt vagyok, mint támogató, ismeretlenül is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

A kisállat jelenléte csak a bónusz, engem főleg nem zavar, még ha nem is sikerült azóta sem eldöntenem, mellettem mi lenne jó. Elengedtem, valahogy úgy vagyok ezzel, mint a pályaválasztással, sosem tudok dűlőre jutni és rájönni, mi az, ami jó, mert közben van hatszáz másik dolog, ami ugyan úgy tetszik. Annyi biztos, hogy legalább a VAV már nem fenyeget engem, bár a gondolata, már amely kérdések megmaradtak, bőven elegek ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire iszonyatos volt. Én hiába nem voltam már kicsi, akkor is bele voltam őrülve előtte, pontosan annyira, hogy előtte való nap még lázat is produkáltam. Aztán kaptam pár korty löttyöt és minden rendben volt, sikerült is és most megint gondolhatok rá, hogy elhúzzam a számat.
- A nagyokat is, csak ők tudják, hova kell elbújni sírni – persze, ez amolyan vicc volt. A legtöbb nem sír, de attól még ideges, hogy nem mutatja ki. Ez már csak ilyen, ellene tenni nemigen lehet. Még azok is érzik, akik amúgy tanultak, mindent tudnak, őket azonban lehet nem a megbukás, hanem a 100% elérése izgatja. Nos, kinek mi az agybaja, ugye.
Végül, én sem nagyon gondolkodom merre, csak megyek előre. Idekint jobb, persze, Sárit nézve, akinek kicsit sápadtabb a színe, mint megszokta tőle, jót is fog tenni. Egy kis nap senkit sem ölt meg. Valahogy más a lány, bár én ehhez nem értek, annyit nem is lógunk együtt, mégis feltűnik. Talán inkább ezért, nem a retek vizsgák miatt kerestem fel. Lehuppanok, nevetek vele egy sort, mert tény és való, a másik nagy szempont az volt, hogy ne itt omoljon össze egy rakat diák, illetve tudom, hogy valamennyi közös helyiségben akadnak még, akik magolnak és kiakadnak, ha valaki hangosan vesz levegőt. Hátradőlök, hogy hallgassam és hát az általános választ várom, hogy fáradt, de minden rendben. Aztán a valóság meglep. Nagyobbra nyílnak a szemeim, pislogva hallgatom őt, aki nos… ez nem a legjobb éve.
- Mi, mi, mi? - ebből egy is sok, hát még a többivel karöltve. Kezdem megérteni, miért sápadt. - Hogy érted, hogy elromlott az elemid? De az… az nem lehet, nem? - kezdem az elején, a többi meg majd, utána. Egyszerre egy teher. - Vélhetően a többi azért fura, mert furán érzed magad, igen. Deee majd azt is, csak előbb… hogy romlik el. Biztos nem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Második emelet → Tanulószoba

Nem mondom azt, hogy minden embert jól ismerek és tudom, mit mikor szabad és mit nem. Sajnos nincs ilyen különleges képességem, azonban amikor felismerek valamit, ami ráadásul ismerős is, akkor nem nehéz megtalálni a helyes „utat”. Úgy néz ki, Ramóna is kezdi felismerni, hogy én nem azért jöttem, hogy kigúnyoljam. Persze ettől nem nyílik meg, nem nevet és beszél, de bőven elég az, hogy nem ment el innen, ahogy lehet elsőre tervezte. Messzire mehetett volna, a szobája csendjébe, ahol nem zavarja senki sem, talán még a szobatársa sem. Mégis maradt, nem áll olyan görcsösen, mint aki ugrani akar azonnal valahova messzire és ez már bőven elég jel, visszajelzés, hogy jól csinálom egyelőre azt, amit.
Hiába nem sikerül, fontos a dicséret, ha valakinek nincs önbizalma. Ha azt mondom: hááát, lehetett volna még jobb is, akkor nem sokat segítek. De ha kiemelem azt, ami jó volt, akkor máris könnyebb arra gondolni, mit kell javítani. Kicsit ironikus, hogy én tanítok valakit, valamire, de ennek is el kellett jönnie persze. Lehetek én örökre béna, elmagyarázni bármit el tudok, mert a varázserőm furcsasága mellett, fejben ezeket nagyon jól tudom. Tényleg nem akarják a tanárok elhinni, hogy én tényleg figyelek minden órán, a bűbájokat is tudom, csak amikor végre kell hajtani, akkor valamiért nem működik olyan jól. Azt mondta erre egy okos, hogy a mágiám szintje alacsony, mégis, néha valamiért megugrik és akkor kicsit vad és kezelhetetlen. Mivel azonban soha senkit nem bántottam, maximum tárgyak sínylették meg, ezért nem kell vele semmit csinálni, csak elfogadni, hogy nem leszek erős és mestermágus. Ez van. Elmagyarázni legalább eltudom neki, még ha elsőre nem is sikerül. Oda se neki, a próbálkozások már csak ilyenek. Nehéz lehet mondjuk egy életen át tartó varázslatmentesség után ebben létezni, ha egyszer kíváncsi lesz rá, tudok róla mit beszélni. De jelenleg ő nem ismeri azt, ami vagyok, csak egy srácot lát, aki magyaráz és tudja ezt a bűbájt. Ilyenkor el lehet hinni, hogy én anyatejjel kaptam a mágiát.
- Ez a beszéd – mosolygok töretlen és bólogatok. Ebbe most nem szólok bele, hogyan tartja a pálcát, hogyan fordul, ez az ő pillanata. Én csendben figyelek és szurkolok, hogy sikerüljön neki. Már sokkal bátrabb, hangosabb az a varázsige, én meg bólogatok, hogy igen, így gondoltam. És kész, már tapsolok is. Nem válik szét, nem a legtökéletesebb, de neki, nekem igen. Nem lépek közelebb, csak felé fordulok.
- Nagyon szuper volt! A bot kész is – azt megfogva emelem fel és kicsit integetek vele, hogy lássa, nem esik szét. Az apró mosolyt a lány arcán nem tudom nem észrevenni. Örülök. Visszateszem a botot végül és rápillantok. - Tudok segíteni még más bűbájjal is? Vagy, hozzak egy poharat? Azt is össze lehet tenni, csak nehezebb. De ha egyedül szeretnél gyakorolni, szólj és már megyek is – abszolút nem sértett a hangom, ez az ő döntése lesz, bármelyiket is választja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

- Hát lehet, de ha én oda mennék be sírni, akkor hamar fenékbe lennék billentve – nevetek fel halkan, mert elég furcsa elképzelés lenne az, hogy a lányok helyére járok, ha éppen valami bánt engem. Elvégre, van fiú mosdó is, bár oda sírni, a sok évem alatt egy embert se láttam betérni. Bandáznak ott is, vagy mikor vágni lehet a cigifüstöt, mert éppen az a hely inkább arra van. Vagy verekednek, kötekednek, de szerencsére ez is ritka. Szóval, lehet még furább lenne a lánymosdó helyett, ha ott sírnék. Szerencsére ha el is kenődök, akkor hamar elmúlik és könnyek nélkül.
- Ugyan! Én nem haragszom. Leszek én a váll, amire támaszkodhatsz vaaagy a lány mosdó, ahol sírhatsz – bátorító mosolyt küldök felé. - Ki kell mondani ezeket, nekem meg nem teher, szívesen segítek így is. Ne aggódj ezen – nehéz kimondani egy bajt is, nemhogy többet. A vizsgák lenne a „legegyszerűbb”, míg a többi csak tetézi a gondokat. Bizonyára ezek miatt érzi azt, hogy nem sikerült a VAV, ami lehet nem is lenne meglepő, de én szeretném, hogy sikerüljön neki. Ha pedig nem, akkor lesz egy évünk, hogy feltornázzuk. Nem fogom lenézni azért, amiért nem sikerül vagy épp csak gyengén, az enyém sem volt egy remekmű és soha nem is lesz. Ez olyan, amin jobb túl lenni, mihamarabb. Egyelőre hagyom is a vizsgát, kezdjük az elején és figyelek. Lehet ebben csak ennyit tudok tenni, de ez is valami.
- Jaj – nyikkanok egyet, hogy bántott valakit. Tudom, hogy nem szeretne ilyet és nem is szándékozott, csak éppen nem tudja kézben tartani. Értem én, mert volt, hogy az enyém is zabolátlankodott, azonban nem bántottam vele senkit. Annyira sosem volt erős. Elnézem az állat ugrását, amivel szinte azonnal a neve említése után, már ölben is terem. Bizonyára érzi, hogy róla van szó és miről.
- Emészted magad ezek miatt, ami érthető. De nem is te tehetsz róla, hiszen nem tudod azt a részét irányítani. Tudom, könnyű mondani úgy, hogy nem tudom milyen ez, viszont a bűntudat is nehéz – szusszanok egy nagyot. - Hogy van ez a vadmágia? Amikor épp ideges vagy vagy valami, akkor jön? Az oktató sokat tud majd segíteni, lehet ilyen gyakorlatok kellenek majd, hogy mindig nyugalom legyen – utalok én itt meditálásra is akár, vagy fogalmam sincs mire. Az a lényeg, hogy már kért segítséget, amivel elindult a jó felé.
- A vizsga akkor most ne is érdekeljen, rosszkor jött nagyon. Előbb legyél te jobban, aztán jöhet a hülye VAV – próbálom bátorítani, hátha könnyebb.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

Van benne valami. Mármint értem ezt úgy, hogy onnan a pletykák nagy része nem jut ki, vagy ha igen, akkor az Edictum lapjaira kerül. Ami meg tudjuk, hogy minden agyament dolgot le is közöl, ami nem mindig szerencsés. Bár azt hiszem, én olcsón megúsztam mindig is. Ez a lényeg, meg a kicsi fintor az arcomon, ami persze vigyorral társul.
- Ez tény, tudományos – bólogatok végül. - Meg az is, hogy ha én oda bemennék sírva, akkor tíz perc múlva az egész iskola tudná. De jól esik a tudat, hogy nem perverz kukkolónak tartanának – mert ugye, sose tudjuk meg milyen ez éles helyzetben. Szerencsére – már – nagyon kevés az alkalom, amikor elszakad minden cérna és én sírni kezdek. Sőt. Nem emlékszem arra, mikor volt az utolsó, szerencsére. De tudom, hogy nem kell itt megjátszani a kemény embert, ha kell, akkor kell.
- Jajj, ne hozz zavarba – nevetgélek, belül viszont majd’ szétfeszít az öröm. Mert ez az. Nem kell ide semmi továbbgondolás, egyszerűen csak rettentően örülök annak, hogy ezt hallom. Örülök, mert bízik bennem, barátok vagyunk és egyikünk sincs egyedül, amikor épp úgy hozza a sors. Óvatosan cirógatom meg a hátát, hogy tényleg itt vagyok s nem máshol. Valami most nem a legjobb, erre pedig a legjobb gyógyír, ha beszélhet valakinek, úgy, hogy semmit se szégyell és nem fél. Tőlem pedig főleg nem kell. Semmit nem fogok továbbadni és persze, elítélni sem.
- Áhh, azt sejtettem. Nekem a sima mágia is nehezebb olyankor, hát még ez – húzom el a számat, hogy el tudom képzelni, mennyire billen ki a kezéből olyankor az irányítás. Nagyon. Az, hogy emiatt félni kellene? Nem szeretnék, viszont azt sem akarom, hogy HA valami történne, magát hibáztatná, mert az nem az ő döntése, ha ott maradok, amikor rezeg a léc. Az már nem. Ezzel azonban nem fogom sokkolni, épp elég neki a tudat, hogy valami lehet a jövőben, ha nem figyel.
- Az a lényeg. Azon múlik sok, hogy ők mit adnak át. Valaki azt mondja meditálj, énekelj, majd más meg hogy jógázz, tuti. De amikor az ember mérges, akkor pont nem ezek jutnak az eszébe. És mit mondanak, hogy haladsz? - érdeklődöm, mert bizonyára ennek is vannak szintjei, amivel dolgoznak. Nem állhat rosszul, azt tudom, hogy olyankor azért szankciók vannak.
- Én is mindig ezt mondom! Maaajd lesz valami, anyámék se nyúznak meg, magamnak tanulok. De azért na, szurkolok – nem arra biztatom ám, hogy bukjon meg, izibe, viszont ha megtörténik, akkor sem lesz gond. Tovább boldogítom majd.
- Megvagyok én is, megvagyunk Bettivel is. Igazából tökre olyan, mintha sose lett volna semmi gázos. Lehet álmodom csak vagy a szarcunami majd később jön. A mágiám a régi, mikor jó, mikor nem, de megszoktuk egymást. Az egyik tanárom azt javasolta, talán nem árt majd új pálcát keresnem, ami tényleg nekem való. Ki tudja… és te, a vad tűzön kívül? Mesélj bármit! - add ki és akkor könnyebb lesz elven mosolygok rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Magyar Mágus Vasutak - Bogolyfalva Vasútállomása

Sosem gondoltam volna, hogy visszafelé ide, kifogok egy ekkora tömeget. Úgy néz ki, hogy divat lett a diákok között a csoportos utazás, vagy a franc tudja miért csapatostól jön egy gyanítom egész évfolyam. Én, őszinte leszek, a szánalmas vizsgáim után eltűntem, még nagyon Bettinek sem mondtam el, hogy mi történt. Vagy elvette az eszem a szerelem, vagy tényleg ennyire béna vagyok. Akármelyik vizsgalapba fogtam bele, mintha azon mandarin kínai írással lettek volna a kérdések. Valamire csak csak sikerült, de nem volt elég. És eljutottam oda, hogy most süllyedek el. Anyáék nem kiabáltak, nem voltak mérgesek, ellenben én igen. Egy gyors búcsúzás és már ott sem voltam, nemhogy csapat, de még a család sem kellett nekem most ide.
Előbb jöttem, mint a megszokott, Bettinek is üzentem, hogy dolgom van, de várni fogom, amikor megérkezik. Addig pedig… kitalálom, hogy mi a franc legyen. Szakom sem volt, most kellene? Találnom kellene valamit, ami tetszik? Vagy engedjem el ezt a mágusdolgot? A fejem még akkor is zakatol, amikor le kell szállni. Itt nem esik, így az ernyő marad a táskában, ellenben szükségem lenne némi apróra, mert menten szomjan is veszek a szégyen mellé. A tárcám persze a mélyben van, így pakolom ki a dolgaimat sorban és könyékig eltűnök a táskában. Mindenki pakol, így, elsőre a gondjaimmal telt fejem és a sietős pakolós kezeim mellett, észre sem vettem, hogy a mobil, amit végül a zsebembe tömök, nem az enyém. De mindegy is, hiszen leérve már indulok is tovább, előre. Hjaj.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Boglyas tér

- Mi a jó élet van már ezzel? - morgok a mugli ketyerére, amikor az nemhogy az arcom, de az ujjlenyomatom se akarja felismerni. Épp le akartam volna fotózni egy a padon hesszelő macskát, mert tudom, Bettinek tetszene, de nem tudom. Ellenben a macska a káromkodásaimra felül és inkább hátat fordít nekem, én pedig próbálok rájönni, mi a fene a baj. Az a legfőbb, hogy minden ilyen kis kütyü majdhogynem egyforma. Tucatmárka egy darabja az enyém, nemrég kaptam és rúnáztattam fel másutt, hogy tudjam majd használni itt is, ha azonban így folytatom, nem fogom. Se egyedi alakja, se egy egyedi tokja sincs, sima és áttetsző, amely mögött a bérletem szoktam hordani Pesten, de azt épp eltettem a tárcámba, hiszen ritkábban vagyok ott. Így aztán, bárkié is lehet. Lehetne. Ez a kezemben azonban nem az enyém. Amit jobban odafigyelve felvillan a rendes háttér egy része, azon egy szőke lány és egy kutya látható, nekem pedig még véletlen sincs kutya, meg szőke lány az életemben. Elkáromkodom magam és azonnal körbe kezdek nézelődni, lázas kattogásban, hogy mégis ki ült velem szemben, mellettem és mit tegyek. Az biztos, nem akarom megtartani, kell a gazdája, nála az enyém, amit fel sem tudok hívni, mert feloldani nem tudom. Így is azt mondja, majd egy óra múlva próbálkozhatok, hoppá. Nem kéne tönkretenni. De akkor ez kié…? És hol találom meg? Hova mennék, ha épp leszállnék a vonatról, a barátnőmmel együtt – elvégre valakibe belekapaszkodott – és még a nyár lehelete itt lenne? Ahha, fagyi, kaja, innivaló. Elteszem a telefont, fordulok és itt sem vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Ennyire szerencsétlen már végképp nem lehet senki és nem, nem hobbim magam ennyire savazni. Fáradt vagyok, a lábaim is fájnak, mert előtte a városban, otthon mászkáltam órákig, öregnek érzem magam. Lennék inkább elsős, akit ha sírni lát a világ, akkor senki, de senki nem lepődik meg. Ha én itt elkezdem… nem, nem. Csúnya vagyok síráskor. Amúgy sem vagyok sírós kedvemben. Amúgy is megoldom, na. Körbetekintek épp merre járok és ahogy betájolom magam, elindulok a fagyizó felé. Ha rossz a kedvem, ha nem, amúgy is megkívántam, tehát kapóra is jött szinte ez az eset. Menet közben többször is csekkolom, hogy nem-e rezeg a zsebemben a telefon, elvégre a legjobb lenne, mert akkor tudnánk megbeszélni egy direkt találkát, nem nekem kellene loholnom olyasvalaki után, akire nem is emlékszem. Vagyis...
ANDRÁS.
Ugrik be a név, ki ült úgy és pakolt a vonatos kis asztalkára velem együtt. Már könnyebb, hiszen ő ha nem is háztársam, de Navinés és a barátnője az Eridon diákja, így van kontakt is. Mondjuk a képen talán csak azért nem ismertem fel, mert a nagy üzenet kitakarja vagy az a húga, anyja, mit tudom én. Megyek. De hiába állok be a sorba, nézek szét bent, kint, se András se senki, aki ismerné őt, tudomásom szerint. Így szomorúan nem, de még mindig mérgesen elfogyasztok egy sós karamellás, csokis csodát és indulok az iskola felé. Ez van. Majd ott meglesz, de én fix, hogy több helyre nem megyek be.