Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

éjjeli őrjárat

Tökéletesen jól elfogadnám azt a választ is, sőt a szájösszeszorítás is már egy reakció a számomra, innentől kezdve én már vissza is vonulok a témától, fel sem hoznám többet meg semmi. Viszont úgy tűnik Annienek csupán némi gondolkodási időre van szüksége és válaszol.
Figyelmesen hallgatom, ám nem tudom leplezni az átsuhanó meglepődést az arcomon. Fogalmam sem volt erről, de hát ugye mégis honnan is lehetett volna? Nem sajnálkozom, ilyesminek jelét sem adom, pedig nem lehetett egyszerű neki. Tudni, hogy ki tudja meddig élhet – oké, ez mondjuk mindenkire igaz - , tudni hogy az orvosok szerint már rég nem lenne köztünk. Ami viszont látszik rajtam nagyon az az elismerés. Hogy mindezeket tudva sem adta meg magát a betegségnek, nem törődött bele, hanem küzd és harcol. És él.
- Hát, csak folytasd tovább az orvosok véleményének megcáfolását. Mondjuk úgy 90-100 éves korodig, mert hát … - torpanok meg egy kicsit majd végül úgy döntök, hogy kimondom azt, ami az eszembe jutott. Csak őszintén, nem számít, hogy nem ismerem úgy igazán. Legfeljebb majd kínosan pislogunk a másikra és gyorsan témát váltunk. - … szóval fantasztikus vagy.
Amit amúgy is megteszünk, a finomabbnál finomabb gyümölcsökre terelve a szót. Iszom is tovább a limonádémat, jóízűen hümmögve minden korty után.
- Tényleg? Még soha nem ettél sárgadinnyét? Na, hát akkor majd jövőre ezt orvosoljuk – bólogatok határozottan. Így is finom, de úgy, hát valami isteni. A kérdéseim inkább csak a meglepődés miatt csúsznak ki a számon, hiszen igazából nincsen abban semmi sem, ha az ember nem kóstolta végig a világ összes gyümölcsét, zöldségét, ételét. Sőt, általában nem teszik ugyebár.
- Hát, mert nem hiszem hogy azt szeretnéd hallgatni, ahogy fülig szerelmes kamaszlány módjára áradozom róla meg ilyesmi – mondom egy picit lesütve a szememet. Meg mert picit furcsa Thomasról beszélgetni a lánnyal. A lánnyal, akire féltékeny voltam. Nem sokáig tartott a dolog, csupán éveknek tűnő hosszú percekig és letisztáztuk anno, és azóta se jött elő, egyszer se éreztem magam furcsán vagy kellemetlenül ha Annie neve felmerült. Ám picit mindig is szégyelltem magam ezért a butaságért. Sőt, jelenleg is ezt teszem.
Érthetőek az okok, ami miatt nem a suliban lakik, bár teljesen átérezni nem tudom. Mindig egyedül voltam, még amikor otthon laktam apuékkal, akkor is. És azt gondolná az ember, hogy most, hogy elkerültem onnan boldog vagyok, hogy végre körbevesznek emberek, velem egykorúak, hozzám hasonlóak. És mégsem teljesen. Örülök, de a nap végén visszavonulni a kis saját helyedre, hát az fantasztikus. Talán ha nem az lenne, hogy osztozni kell a szobákon, akkor nem is akarnék elköltözni a kastélyból. De nem így van.
- Jó lehet, hogy ilyen sokan törődnek veled, meg hogy mindig van valaki, akire tudsz számítani – válaszolom végül őszintén. Tényleg az lehet, szerencsés a lány. És pontosan ez az, ami a fejemben van ha meghallom azt a szót, hogy család. Ennek így kell lennie, így kell működnie.  És nagyon jó, hogy az övé ilyen támogató. – Ó, akkor lehet hogy majd néha összefutunk a faluban. De amúgy inkább lakást szeretnék. Tudod, nem csak egy szobát, hanem rendesen mindent, konyhát, fürdőt. Nem lenne újdonság magamról gondoskodni teljesen. És tuti, hogy nem botlok bele senkibe, amint éppen befoglalja a tűzhelyet előlem meg ilyenek. Na meg a sárkányleopárdom sem éppen egyszerű eset – finoman fogalmazva. Nehezen fogad el új embereket körülöttem, árgus szemmel figyel mindenkit, aki szerinte közel merészkedik hozzám. Úgyhogy, jobb a békesség. És bármennyire is ódzkodok attól, hogy felhozzam a dolgot, de sajnos kénytelen leszek.
- Annie, azt ugye tudod, hogy nem lenne szabad ilyenkor itt lenned? – kérdezek rá szomorkásan. Nem akarom megbüntetni, de szó nélkül sem engedhetem el. Amíg kitalálom, hogy mi is legyen addig is megtudakolom, hogy egyáltalán tisztában van-e azzal, hogy szabályt szeg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Nem szoktam még meg teljesen az új helyem. Imádok ugyan ott lakni, és mindig is arra vágytam és vártam, hogy mikor lehet megint saját szobám, mikor állhatok a saját lábamra … de valahogy most mégis kicsit furcsa, hogy el is értem. A kastély zsongása, a szobánk állandó élettel telisége után ez azért nagy változás. És a fene sem gondolta volna, hogy ennyire megszokom az állandó ricsajt. Mondjuk nem vagyok túl sokat itthon hétközben, azt meg kell hagyni. Heti háromszor suli után meló. Meg még ott vannak az őrjáratok is. Hétvégén is az egyik nap fixen dolgozom. Nem unatkozom az tény.
Ráérősen baktatok az utcákon, így hogy nem a kastélyból jövök bőven ráérek. Meg amúgy is, nézelődöm, hátha látok valamit, ami kellene otthonra. Nem öltöztem fel túl melegen, úgysem leszek sokat a szabadba, a vékonyabb pulcsimra csupán egy átmeneti kabátot veszek fel, de azt se cipzározom össze. Amint beérek az étterembe rögtön meg is látom Danát és egy széles mosollyal az arcomon oda is sétálok hozzá, hogy lerakjam a kabátot mielőtt szerzek valami harapnivalót.
- Szia! Klassz a ruhád! – köszönök rá, majd gyorsan elnézést kérek és már a pultnál is állok nézelődve. Hm. Mit is egyek. Az igazság az, hogy nem is vagyok éhes, így végül egy könnyed cézár saláta mellett döntök egy kancsó jeges teát kérve mellé. Igen, egy egész kancsónyit, és igen, jegeset. Furcsán néznek rám emiatt, de nem foglalkoztat különösebben a dolog, úgy sétálok vissza a lányhoz, mintha észre se venném a meghökkent pillantásokat a többi vendégtől.
- Szomjan halok – tudatom vele mialatt töltök magamnak egy pohárnyi italt és már le is húzom az egészet. Majd újratöltöm de ezt már csak lerakom az asztalra. – Mizujs? Milyen a harmadév? Vettél fel új tárgyakat?
Árasztom el rögtön kérdésekkel az eggyel alattam járó szöszit. Ha nem költöztem volna el, akkor ezeket már rég átbeszéltük volna. De hiába voltam pár hetet még a közös szobában, nagyjából esélytelen volt velem szót váltani a meló, a lakáskeresés, és az intézkedések miatt. Na nem baj, most majd jól bepótoljuk! Időm, mint a tenger, felőlem egész nap csacsoghatunk!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Pont jól is jön, hogy elmegyek még ennivalóért, ugyanis nem tudok mit kezdeni ezekkel a kedves szavakkal. Zavarba hoznak. De szerencsére ez a kajálda másik végéből úgysem szűrhető le, szóval jó, hogy kabátos időszak van. És még jobb, hogy nem akartam a fogasra reptetni.
- Futottam – mondom neki két korty között, majd miután végre kiürült a poharam és nem akartam már szomjan halni rendes választ is adok neki. – Mármint nem ide, hanem úgy egyébként. Észre se vettem, hogy sokkal hosszabb távot tettem meg, mint szoktam.
Általában futás közben hagyom, hogy az elmém oda tévelyedjen, kanyarodjon ahova csak szeretne. Nem gondolkodom, szó szerint nem, csak felidéződnek dolgok, más szemszögből kerülnek megvizsgálásra. Kellemes mindezt egy ütemre tenni, viszont mostanság lett bőven felidéznivalóm, és már régen nem futottam. Szóval, na igen. Hirtelen széles mosolyra húzódik a szám, ugyanis eszembe jut, hogy Dana rángatott bele ebbe a sportba. Hű, már nem is emlékszem mikor, nagyon nagyon régen volt. A mosdós biccentésre nem reagálok, nem fogok állandóan mosdóba rohangászni ennyi innivalótól.
- Tényleg? Na az tök jó! Hallottam, hogy évfolyamelső lettél, gratulálok! – mondom vidáman. Őszintén szólva én se ismerek rá a lányra. Tanul, méghozzá sokat és jól, és még sok tárgyat is vesz fel. És még tanársegéd is lett?! Lehet, hogy Bencének igaza van, és tényleg megváltozott Dana a jelvény hatására? Vagy csak szimplán kezd benőni a feje lágya?
A tekintetemben főként büszkeséget láthat, elismerést, és örömöt. Na meg persze kíváncsiságot, hiszen már meséli is, hogy is lett őbelőle tanársegéd. Közben felszúrok a villámra pár falatot, de csak tologatom a tányéromban jobbra-balra. Mondanám, hogy annyira leköt az, amit mesél, hogy nem tudok az evésre koncentrálni … de igazából, tényleg nem vagyok éhes úgy igazán. Sőt, enyhe rosszullét kerülget. Félre is tolom a tányéromat úgy, ahogy van.
- Az azért elég érdekes módszer, hogy leszíjaz egy székbe, hogy menekülni se tudj – csóválom meg a fejemet, őszintén szólva ez azért nagyon durva. És akkor maradjunk csak ennyiben, és ne gondoljuk tovább. – Örülök, hogy helyt álltál, meg hogy megkaptad a munkát.
Belekortyolok a teámba, majd rájövök, hogy milyen butaságot feltételeztem én. Még, hogy hirtelen egy csapásra megjavul a lány. Ugyan, dehogy. Elloptak egy festményt és elküldték jó messzire.
- Ne mondj erről többet – mondom gyorsan felemelve mindkét kezemet, szinte védekezően. – Egyrészt ez nem hiszem, hogy dícséretes dolog, másrészt prefektusként példát kéne mutatnod, méghozzá jót. Harmadrészt meg prefektus vagyok, és inkább hagyjatok ki a csínyeitekből.
Tudom, hogy nem fogom tudni se őt, se a fiút megrendszabályozni, szerintem maximum az új igazgatónknak sikerülne a dolog. Szóval tényleg jó lenne, ha nem keverednék bele túlzottan. Mert feladni őket nem szeretném, és ha megkérdeznek, hogy mit tudok az ügyről, hát akkor meg nem fogok hazudni. Az a legjobb hát, ha tényleg nem is tudok semmit.
- Fú, hát eléggé be vagyok táblázva. Tudod, suli után melózok a pizzériába, meg itt volt ugye a költözés, a prefi lét, és még ráadásul fel is vettem az összes tárgyat. Nem unatkozom – vonok vállat vigyorogva. Majd a mosolyom még szélesebbé válik, ahogy a gondolataim az otthonomra terelődnek. És mindenre, ami azzal kapcsolatos.
- Ó, hát az valami fantasztikus – sóhajtok egy nagyot kissé révetegen – Tudod egy ház felső szintjét vettem ki és van saját fürdőm, konyhám, szobám, olvasókuckóm. Fantasztikus. Nem nagy az egész, és eléggé régi maga a ház is, meg a berendezés is olyan, de nagyon imádom. Benito borzasztóan élvezi a nagy teret. A negyedik év klassz, végre már tudok hoppanálni is. Beköltözött valaki a szobába, vagy ketten vagytok Dankával? Ti most egy évfolyamban vagytok, nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

éjjeli őrjárat

Minden bizonnyal eléggé szokatlan, hogy ilyeneket mondok egy lánynak, akit tulajdonképpen nem is ismerek. A festményeknek biztos meg lenne a magyarázatuk rá, például, hogy mivel a barátom egyik kedves ismerőse, ezért én is igyekszek jó viszonyt ápolni vele, mert … hát fogalmam sincs miért. Hiszen csak azért mert ők ketten jóban vannak, nekünk még nem kötelező. Persze az az ideális, ha nem fúj senki senkire, hanem béke és nyugalom van és nem szakad ki tudja hányfelé Thomas. De engem nem ez mozgat. Kedves vagyok Annievel, mert … hát saját maga miatt. Az, hogy jóban vannak Thomasszal az tök jó dolog, nem szeretném, ha ez megváltozna, főleg nem miattam. Igen, tudom, féltékeny voltam a lányra, de az csak egy pillanatnyi butaság volt, teljesen alaptalan, ezt már akkor is éreztem és tudtam, hogy túlreagáltam a dolgot. Összenőve amúgy sem vagyunk a fiúval, meg amúgy is, Thomas mindenkire tud megfelelő mennyiségű időt szánni. Nem hinném, hogy bármelyik ismerőse elhanyagoltnak érezné magát.
Egy aprót biccentek csak jelezve, hogy hallottam ahogy megköszöni, és főleg azért, mert látom, hogy ő sincs oda az ilyen kedves szavakért. Vagyis nem tudja hova tenni őket, zavarba jön tőlük. Ismerős, mintha magamat látnám.
- Miből csinálsz fülbevalót? – kérdezek vissza rögtön érdeklődve. A szerelmes sztorikra nem igazán tudok reagálni, olvastam én is párat, de mindig csak elszomorodtam tőlük. Meg amúgy is, a harmadik után az ember már keni vágja a koreográfiát úgymond. Mint a katasztrófafilmekét is. – És el is lehet olvasni ezeket a meséidet? – lehetséges, hogy Annie más szemszögből, más megvilágosításból írja őket, érdekes lehetne bepillantást nyerni az ő világába. Már ha nem hozom nagyon zavarba megint azzal, hogy kifejezem, hogy elolvasnám szívesen az irományait. Imádok olvasni, még jó hogy elolvasnám.
Hümmögök csupán egyet, hiszen ha ő nem tudja mivel érdemelte ki, és zavarba jön attól, ha én pozitív véleményt alkotok – márpedig zavarba jönne most is - , akkor inkább jobb meg sem szólalni. Mellesleg a véletlenek azok, amikben egyáltalán nem hiszek. Minden valamilyen okkal történik, pont akkor, pont úgy. Nem próbálom meg kibogozni, hogy ugyan miért, nem is tudnám szerintem, és csak a fejem fájdulna meg. Na meg, hol van nekem arra időm, hogy ezeken agyaljak?!
- Nem újdonság ezeket csinálni, fogalmazzunk így. Annyi, hogy a pénzt nem én kerestem meg rá eddig, a többi az viszont stimmelt. Nem nagy bátorság hát megint ugyanezt csinálni. De amúgy meg, nem leszek egyedül. A mindenlében kanál macsekom is jön velem, mellette pedig nem lehet unatkozni – árulom el neki vigyorogva. Nem tartom magam bátornak emiatt, és igen, elhatároztam. Megszoktam már, hogy egyedül oldok meg mindent, így sajnos sokszor van az, hogy ha van egy probléma akkor én azonnal elkezdek megoldást keresgélni rá, ahelyett, hogy például az első pillanattól kezdve megosszam az egészet valakivel, amivel lekerülne pár kövecske a vállamról.
Most viszont csak nem akar enyhülni az a súly, főleg, ahogy kiderül, hogy Annie tisztában van azzal, hogy szabályt szeg. Sóhajtok egy nagyot, aztán picit elkerekedik a szemem, ahogy eljut a tudatomig, hogy büntit is kapott, méghozzá Thomastól.
- Ne haragudj, de … én is meg foglak – prefektusok gyöngye vagyok, bocsánatot kérek azért, mert büntetőmunkára fogom a lányt. Ez a dolgom! És mégis én érzem magam vacakul azért, mert megteszem. Még mielőtt azonban még tovább növelném a lelkiismeret furdalásomat eszembe jut egy egész jónak tűnő megoldás. – Hm, arra gondoltam, hogy nem kéne szegény manókra hagyni az elmosogatást, így is dolgoznak éppen eleget. Szóval ha belaktál teljesen, és kifújtad magad, akkor besegíthetnél nekik, varázslat nélkül. Itt maradok veled, segítek ööö edényt szárítani – kérdőn nézek a lányra, ugyanis bármilyen hihetetlen, de tényleg érdekel, hogy megfelel-e ez neki. És vajon leesik-e neki, hogy bár megbüntetem, de tulajdonképpen segítek is neki és együtt csináljuk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

új tanév első hétvégéjén |o

Hálásan mosolyogva nézek a tanárnőmre a kedves szavai hallatán, még ha én nem is tudom így biztosra venni a dolgot. Biztos, hogy mindent el fogok követni, hogy jól teljesítsek, meg hogy beilleszkedjek meg hasonlók. Hogy szeretni mennyire fogom, hát azt nem tudnám megmondani.  Érdekel a munkakör, meg tetszik is így első hallásra, aztán majd meglátjuk. Az biztos, hogy pár nap után, vagy pár hét után nem fogom feladni a dolgot. Idő kell mire beletanul az ember valamibe.
Érdekes ez az elemis dolog, a legtöbben meglepődnek rajta, pedig ott virít ám a bal csuklóm belső oldalán a jel. Bár lehet, hogy nem annyira ismertek ezek a szimbólumok, na mindegy. Már megszoktam ezeket a furcsálló pillantásokat, vagyis inkább észre sem veszem őket. Nekem már teljesen természetes a dolog. Óvatosan hűtöm le az italt, figyelve a hőmérsékletének változására, aztán amikor én már ihatónak ítélem akkor megállok és várok, hogy tényleg megfelelő-e úgy.
- Szívesen, szeretek elemizni – mosolyodom el sugárzóan, ami csak lassan vált át töprengőbe. Olyan dolgot kérdeztem meg ugyanis, amiről nem szívesen beszél a teázó partnerem. Elég könnyen észreveszem, és rögtön bólintok is egyet, amint válaszol. Pedig nem a szavaira reagálok, nem is a kérdésre, hanem arra, hogy értettem a terelési szándékot.
- Úgy jöttem ide, hogy tudtam mit szeretnék csinálni. Első év feléig körülbelül ez így is volt. Aztán … rájöttem, hogy még sem. Nem azért, mert nem érdekel, hanem mert nem nekem való. Szüleim természetgyógyászok, és úgy voltam vele, hogy mineropathológus szerettem volna lenni, szeretem az ásványokat. De, nem nekem való. És fogalmam sincs, hogy mibe vagyok jó, mihez van tehetségem, és ez zavar – vonok vállat mintha nem lenne annyira lényeges. Pedig dehogynem. Mindig is tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni, még a muglik között is. Aztán eljöttem ide, teljesen új világ és van ami totálisan nem nekem való – a seprűlovaglás például - , de hogy mi az, ami nekem való, hát az passz. – Tudom, még van időm kitalálni. Majd lesz valahogy.
Teszem hozzá csendesen, mert tényleg azért ez nem ok az elkeseredésre. Úgyis lesz valahogy, és ha már kitaláltam, hogy mit szeretnék csinálni, akkor már teljesen sínen leszek. Mint, amikor kitaláltam, hogy munkát keresek és elköltözök. Mire kettőt pislogtam, már lépéseket is tettem az ügy érdekében.
- Igen, meg nem árt ha tudom is fizetni valamiből a lakbéremet, ha már elköltözöm otthonról is, meg a kastélyból is – hunyorgok derűsen a pohár pereme fölül. Bele is kortyolok újra, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy szeretném kifejteni az okokat. Szerintem ez is éppen elegendő információ, hogy nem csak azért megyek dolgozni, mert nincs jobb dolgom, vagy mert meg szeretném venni a legújabb laptopot vagy akármit, amit csak lehet kapni. Ó nem, nekem komolyabb terveim vannak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Csupán bólogatni tudok, hiszen velem is így van. Mondjuk én eleve fittnek szoktam magam érezni, a felesleges energiáimat vezetem le futással. Meg tényleg, tökéletes arra, hogy kiszellőztessem a fejemet. Ha nem az lett volna, hogy rendszeresen futok, akkor lehet, hogy sokkal nagyobb kihívás lenne egész nap talpon lenni a melóhelyen, ki tudja. Szinte minden nap futok, be a suliba, meg hazafele. Nem túl nagy táv, így nem nagy megerőltetés. Örülök, hogy elkezdtem anno.
Elgondolkodva iszogatom a teámat és a tanáron meg a fura módszerein elmélkedem, amikor is egy újabb újdonság kerül terítékre. Az új igazgatónk. Rápillantok a lányra és halványan elmosolyodom, ugyanis eszembe jut miket mondott Bence a diriről.
- Nem sokat tudok róla, így nem nagyon tudok mit mondani. A régit sem ismertem úgy különösebben, szóval hozzá sem tudom hasonlítgatni. Más emberek az biztos. És tuti jó oka volt Kriszpin bácsinak munkahelyet váltani, biztos majd ugyanolyan jól helyt áll ott is, mint itt – vonom meg a vállamat elkerülve a tényleges válaszadást. – Azt tudom, hogy auror volt, meg, hogy Bence szerint ez nem jó, mert biztos túl szigorú lesz. Majd meglátjuk, szerintem tök jó amúgy hogy az volt az előző hivatása. Látszik is rajta, hogy ránézésre megállapít egy rakás dolgot. Kétlem, hogy könnyen át lehetne verni – osztom meg vele az álláspontomat. Remélem, hogy jól fog elsülni ez a váltás, és nem lesz teszem azt ezerféle új nyakatekert értelmetlen szabály. Bár, ahogy visszaemlékszem az évnyitón látottakra valószínűbb, hogy inkább eltöröl pár hasonlót, semmint gyarapítja majd a számukat.
- Hpf, na meg, hogy példát mutasson – mutatok rá erre az „apróságra”. Nem szent, ahham, ja. De ha egyszer mi állandóan kimászkálunk és szabályt szegünk, akkor mégis hogy várhatjuk el másoktól, hogy ne tegyék? Ennyit erről. Az nem igazán izgat, hogy más prefektus mit csinál, de én igyekszem tényleg megfelelni az elvárásoknak. Igaz, a jelvény elnyerése előtt sem voltam egy rendbontó típus. A legsúlyosabb kihágásom eddig egy folyosón keresztülszáguldás volt, amikor a gyengélkedőre rohantam Thomashoz. Megfordult akkor a fejemben akkor pár házirend ellenes dolog, de az csupán ilyen pillanatnyi őrület volt a részemről, szimplán óvó-védő ösztönből fakadó gondolatok voltak. De hamar lenyugodtam, és magamat ismerve semmit sem tettem volna meg azokból.
- Nem szoktam unatkozni. Néha nehéz, de amúgy nem vészes – nyugtatom meg, remélve hogy nem fog eszébe jutni például majd a vizsgaidőszak, vagy akár valamilyen beadandóhalmaz. Mert akkor leszek igazán bajban. Addig pite az egész, folyamatosan tanulok meg minden, szépen el tudom osztani a dolgokat. És még időm is jut a barátaimra. Teljesen jó. Egyelőre. A melóba meg az a jó, hogy szerencsére jófej a főnököm és tudunk variálni a beosztásommal ha úgy van.
- A hoppanálás? Hát nem egyszerű, de amúgy tök jó. Bár még vannak finomítanivalók, de már eltűnhetek-feltűnhetek ahogy a kedvem tartja – nem igazán tudom hova tenni azt a kérdést, hogy necces-e. Olyan ez, mint a seprűn lovaglás. Van akinek azonnal megy és tök könnyű neki, van akinek szenvedés az egész. Fogalmam sincs, hogy neki milyen lesz. Majd ha eljut oda akkor meglátja. Egy picit elszomorodok ettől a témától, így elég hamar elterelem máshova a témát.
- Jaj képzeld, tudod volt zongorám odahaza, de azt nem vihettem magammal, eladtuk. Na, és voltam a Kins&Kensben, mert szerettem volna egy speciálisabbat szerezni. Először azt hittem, hogy esélytelen, aztán szerencsére Mr. Kensingtonnak eszébe jutott egy megoldás, szóval mégis lesz egy szintetizátorom. Igazán rendes volt – mesélem boldogan mosolyogva, mert közben felidézem, hogy milyen tökéletesen festett a hangszer, meg milyen szuper hangja volt, bár azért egy picit a távolba is réved a tekintetem ettől a kis visszaemlékezéstől.
Ismét kortyolok majd észreveszem, hogy Dana már megette a tésztáját, így kicsit felé tolom a tányéromat, jelezve, hogy nyugodtan megeheti, ha szeretné.
- Thomasszal? Köszi, minden rendben van, jól van. Jól megvagyunk – biccentek egyet, egy szemöldökfelvonás kíséretében. Meséljek? Mit meséljek? Persze, hogy ilyenkor nem jut eszembe semmi extra. – Hát, tudod a szokásos. Sokat beszélgetünk, elmegyünk mindenféle helyekre, meg ilyenek.
Nem csodálkozom azon, hogy kérdez velünk kapcsolatban, hiszen ránézésre nehéz megmondani, hogy együtt vagyunk, mert változatlanul nem nagyon turbékolunk nyilvánosan. Természetesen más a helyzet, amikor kettesben vagyunk, de ez más lapra tartozik.
- És veled mi a helyzet? Akadnak szőke herceg jelöltek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | o

Nem mozgok túl otthonosan ebben a témában, és ez szerintem azért a kérdéseimből is érezhető. Van valamiféle információ a fejemben erről az egész véleményírósdiról, és azok alapján próbálok boldogulni. Érzem ugyan, hogy ez édeskevés, de szépen majd csak többet fogok tudni erről is. Talán azért is kérdezek és magyarázok ennyit, hogy a válasza alapján tudjam módosítani, kibővíteni azt, amit tudok. Az például már világos, hogy neki nem kell visszaadnia. Lehet, hogy van akinek igen, de ő nem tartozik azok közé. Tessék, már is többet tudok, és nem kérdezek újra ilyen butaságot. Biccentek hát egy aprót, jelezve, hogy értem őt. Vagy legalábbis a fejcsóválását.
Hiába nem végigmér, akkor is a hideg futkos a hátamon. Nem éppen megnyugtató az, hogy az éjszaka közepén egy fura fazon végigpillant rajtam, amikor tulajdonképpen azt kérdeztem tőle, hogy mégis mit akar tőlem. Oké, én se vagyok normális. De komolyan. Mi van akkor, ha pont ezzel adok neki ötleteket? Kissé idegesen várom hát a válaszát, amit nem siet el. Ám, az amit mond … nos hát egy ilyen egyszerű dologra nem számítottam. Pislogok párat, és érzem ahogy megnyugszom a hangjától és a szavaitól is. Az igazság van mindkettőben.
- Jól van – csupán suttogni tudok, ahogy minden ellenérv elillan a fejemből és megtörik az ellenállás bennem. Azzal elég nehéz vitatkozni, hogy a hangszernek jobb, ha nálam van, mint ha nála. Legyen hát, elfogadom. – Köszönöm szépen. Én nagyon … nagyon fogok rá vigyázni – ígérem meg. Gondolom nem kell ennél többet mondanom, megérti ő ebből is, hogy meggyőzött. Van egy olyan sejtésem, hogy ha nem mondtam volna semmit sem is tudná.
Követem a pillantását a papír felé, amiből nekem nem derül ki semmi több, főleg a kérdéseimre a válasz nem. De attól még én is odanézek, majd visszakapom a tekintetem a férfira. Kérdőn nézek rá, talán kicsit zavarodottan is. Neki? Személy szerint neki? Hát, ez fura. Mert ha valamiféle betegségről is beszélünk akkor sem a páciens gyűjti a vért. Ráadásul akármilyet. Újra a pergamenre pillantok, mivel a férfi kerüli a pillantásom így pláne semmi esélyem arra, hogy leolvassak róla valamit. Jó, amúgy se. Nem írják, hogy csak ilyen vagy olyan típust fogadnak el. Miért kell neki vér? Ha elhinném a szóbeszédeket, amiket hallani mindenfelé, akkor valószínűleg már rég rájönnék, vagyis így is, ha eszembe jutna egyáltalán bármi. De nem is kell tovább töprengenem, ugyanis hozzátesz még valamit. Valamit, amitől egy pillanat leforgása alatt sápadok le, és kezd el zakatolni a szívem. Táplálékul. A vér. A tápláléka.
- Tehát igaz – dünnyögöm magam. Nem éppen a legokosabb dolog, hogy ez az első, ami beugrik. És nem az, hogy sikítva meneküljek például. Amúgy nem is tudnék, ugyanis eléggé ledermedtem az információtól. Meg a tudattól, hogy ha akarna, hát, úgy is utolérne, mire én egyet pislognék. Abba a hitbe meg nem ringatom magam, hogy nem is akarna lakmározni belőlem, pusztán azért mert én még mindig itt állok ő meg ott és semmi bajom. Azért ennyire naiv még én se vagyok. Erőnek erejével indítom újra az agytekervényeimet, hogy legalább valamit tudjak csinálni, és ne csak álljak riadtan, vagy mint akit sóbálvány átokkal sújtottak.
- Mindegy milyen? A … donor vércsoportja, neme … évjárata? – szinte fájdalmasan hunyom le a szememet a kérdéseim után. Édes Istenem, valami tényleg nem stimmel velem. Megtudom, hogy aki egy méregdrága hangszert ad nekem csak úgy nem mellesleg vámpír, és miről kezdek el társalogni? Hogy milyen típusú vért szeret. Ráadásul úgy beszélek róla, mintha valamiféle borról lenne szó. Évjárat, te jó ég Laura.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

új tanév első hétvégéjén |o

Hogy mit szeretnék hallani tőle? A véleményét leginkább. Nem vágyom sem megerősítésre, sem támogatásra, sem konkrét útmutatásra. Csupán arra, hogy elmondja ő hogy vélekedik erről. Felnőttként. Úgy is nekem kell döntenem, nekem kell rájönnöm, az azonban segíthet ha csak elmondja a meglátásait. Hogy bepillantást nyerhetek egy másik szemszögbe.
Hogy miért pont hozzá fordulok? Mert szimpatikus, mert úgy érzem, hogy nem fog nekem kiselőadást tartani, sem pedig elhajtani, hogy van ám ilyen szakterületű emberke az iskolában, talán vele beszélgessek el a pályaválasztási dolgokról. És nem válaszol majd kérdéssel a kérdésemre. És mert persze szó szerint elütöttem a problémámmal.
Figyelmesen hallgatom, már rögtön a felszólítás után. Nézem, vagyis fülelek. Bólintok egy aprót, amikor végül belekezd, örülök, hogy ő is úgy látja, hogy nem kéne tátott szájjal állva várnom a sült galambot. Szerintem megfelelő kezdet volt az, amit mondott, legalábbis értem, hogy hova próbált meg vele kilyukadni. A többi az igazából eléggé általános, nézelődjek, keresgéljek, figyeljek. Aztán felcsillan a szemem, ahogy a mostani munkámmal kapcsolatban is nyilatkozik.
- Hm, én nem is gondoltam erre, mármint, hogy már ebben is felfedezhetek ilyesmiket – mondom csendesen, miután befejezte a gondolatmenetet. A csapatban dolgozás az tényleg érdekes lehet, a felelősséggel nincs bajom az tuti. Kiállni magamért? Ajajaj, na az rizikós. Van mit megtapasztalni az biztos. Hálásan pislogok a tanárnőre, hiszen szerintem pontosan, hogy a legjobb embert találtam meg. Pont ezért, mert nem felkészült egy ilyen témára, hanem csak elmondja az érzéseit, gondolatait. Nekem ezek ezerszer többet tudnak segíteni, minthogy a nagy általánosságokban benyög valamit és a kezembe ad egy rakás tájékoztatót.
- Ezen töprengtem egyébként futás közben, ezért ütöttelek el – mosolyodom el miközben elárulom, hogy nagyon belecsöppent ebbe az egészbe. A hangsúlyom pedig árulkodik arról, hogy már teljesen megnyugodtam, már nem parázok, már nem érzem túlzottan kínosnak a dolgot. Jó, nyilván jobb lett volna csak simán összetalálkozni, de nem történhet minden a nagy könyv szerint, ugyebár. – Köszönöm, sokat segítettél amúgy. Majd nyitva tartom a szememet.
Újra kortyolgatni kezdek a teámból, szinte észre se véve, hogy már alig van benne. Mindig ez van futás után. Órákig iszonyat szomjas vagyok, de enni nem bírok.
- Bocsánat, hogy letámadtalak ezzel amúgy. Remélem nem hoztalak vele kellemetlen helyzetbe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Kezdem nagyon úgy érezni, hogy körülöttem van egy hatalmas nagy burok, ami meggátolja hogy eljussanak hozzám az információk. De komolyan, én nem hallottam a hírét az új igazgatónknak. A festmények pletykáiból is vajmi keveset tudok-hallok, amit meg igen, nos azt se hiszem el.
- Igen, és pont ez a jó. Hogy legyen rend, hogy minden úgy menjen mint a karikacsapás, és ne legyen káosz és anarchia – bólogatok mosolyogva. Érzékelem ugyan, hogy amit Dana elmond az inkább negatívum akar lenni, legalábbis neki az, de nekem ezek nagyon pozitív dolgok. A férfi egyébként úgy maga se nem szimpatikus se nem antipatikus. Amiket viszont Bence mesélt róla, meg most Dana, azok a dolgok szimpatikusak vele kapcsolatban. Na mindegy, a lényeg, hogy nekem jó érzéseim vannak vele kapcsolatban és nem hinném, hogy bármi gondom, összetűzésem lenne a férfival.
- Jó sok újdonság van most akkor körülötted – ámulok el a továbbiakon. Picit tartok is tőle, hogy túl sok lesz ez a lánynak, és nem fog tudni mondjuk a lényegre koncentrálni: a tanulásra. Mindenesetre örülök, hogy zajlik körülötte az élet, neki pont, hogy erre van szüksége. Nem tud nyugton ülni a fenekén. Nem is értem, hogy ő miért aggódik értem, amikor sokkal több dolog zúdult most a nyakába.
Kicsit felvonom a szemöldökömet, amikor azt ecseteli, hogy szeretné hallani ahogy zongorázom. Visszanyelem az automatikus válaszomat, és kicsit finomabban fogalmazom meg.
- Nem igazán szoktam mások előtt játszani. Vagyis, szinte egyáltalán nem – felelem végül óvatosan, nem részletezve azt, hogy kik előtt játszottam már amióta a suliba kerültem. Az óra adás is nagyjából pont emiatt problémás. Nem elég, hogy játszanom kéne más előtt, de még ráadásul valahogy magyaráznom is. De ki tudja, lehet hogy egyszer játszom előtte, lehet hogy egyszer megmutatom hogy kell játszani.
- Öö, neeem tudoom – nyújtom el a szavakat, jelezve hogy halvány lila fogalmam sincs mi lesz ünnepekkor. Eddig néha hazaugrottam apuékhoz, amúgy meg itt voltam a kastélyban. Ő meg Liam bácsival töltötte az ünnepeket. Fogalmam sincs, hogy mi lesz most, de ha nem találkoznánk sem lenne semmi gond. Na mindegy, szerencsére a kérdésemmel elterelem egy kicsit ezt az irányvonalat és ó, bele is trafáltam.
- Na, az tök jó – vigyorodom el újra, majd kíváncsian hallgatom a részleteket. Kezeimet nyugodtan pihentetem az asztalon, most hogy már nem akarok szomjan halni nem szükséges a pohárba kapaszkodnom. Figyelem közben Dana mozdulatait, a hangsúlyát, a testbeszédét, mindent. És egy picit aggódni kezdek. Nem azért mert rellonos, bár gondolom sokan már emiatt is aggódnának, hanem az ahogy fogalmaz. Nem egyszerű az eset ez biztos.
- Remélem minden klasszul fog alakulni köztetek – és jaj annak a srácnak ha belegázol Dana lelkébe, az aztán biztos. Mindenesetre most örömteli és bizakodó a hangom, hiszen tényleg vele együtt örülök és őszintén drukkolok nekik. – Mihail? Nem ismerős a neve, új srác?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Földszint → Konyha

éjjeli őrjárat

Bólogatva hallgatom arról, hogy szokta beszerezni az ékszerekhez a dolgokat. Nem tudja ugyan a lány, de ezzel a témával alaposan beletrafált a dolgokba. Én ugyan ásványokból csináltam mindenfélét, gyógyító célzattal ugyebár, de van némi hasonlóság azért. És már évek óta nem foglalkozom vele. De attól még nagyon szívesen hallgatok másokat ilyesmikről beszélni.
- Gyurmából? Érdekes! Olyat még nem is láttam szerintem – szökik fel a szemöldököm meglepődésemben. Majd rögtön be is dobok egy kérdést. – Csak úgy csinálod ezeket, az alapján, hogy mikor milyen kedved van, vagy egy adott személynek valami alapján?
Rögtön bocsánatkérővé válnak a vonásaim. Még nem olvasta őket senki? Biztos, hogy nem gond akkor, hogy én felhoztam azt hogy esetleg megmutatná-e nekem azokat? Végül is kije vagyok én a lánynak? Senkije. Nyilván ha valakinek meg szeretné mutatni, akkor nem nekem tenné. Ám mielőtt még megszólalhatnék már meg is nyugtat.
- De csak ha tényleg nem gond neked – teszem azért még hozzá. Nyugodtan mondhatja azt, hogy bocs de nem. Teljesen megérteném és elfogadnám. Még rosszul sem esne.  Elmosolyodom viszont azon, hogy bátornak tart, mert a saját lábamra állok. Lehet, hogy igaza van, viszont nem újkeletű a dolog. Már rég meg kellett tennem ezt a lépést. Réges régen, és igen, kellett. Ez a mostani ez szinte semmiség. Főleg, hogy most áll is mellettem valaki, akire számíthatok. Azért ez eléggé dob az egészen. Mert nem egyedül csinálom végig, Thomas mellettem van, és támogat. Mindenben.
Kivéve most ebben, pedig nagyon örülnék neki, ha itt lenne most, és nem kellene egyedül kínlódnom azzal, hogy azt csinálom, ami a dolgom. Történetesen, hogy büntetést osztok ki Annienek, amiért tilosban járt. Több oka van ennek a diszkomfort érzésnek, legfőképp azonban az, hogy napok óta nem evett a háztársam semmit, a betegsége miatt. Végre-valahára most van étvágya és eszik. Erre meg kell büntetnem érte. Ez egyáltalán nem igazság.
- Nem tudsz esetleg beszélni a házvezetővel? Hogy kaphass valamiféle engedélyt takarodó után a konyhában tartózkodni és enni? – teszem fel talán életem leghülyébb kérdéseit. De komolyan, én simán engedélyezném ám neki a körülményekre való tekintettel. Hiszen ő nem azért van kinn, mert csínytevő, vagy szabályszegő. Ez az eset teljesen más. Azonban nem engedhetem el figyelmeztetéssel, mert már kapott büntit. Furán venné ki magát. Jobb ötletem nem lévén bedobtam hát a közös mosogatást. Izé, hogy ő itt elmosogat előttem na.
- Meg tudunk közbe beszélgetni is még – teszem hozzá, amikor beleegyezik a mosogatásba. Sőt, már el is indul. Gyorsan a nyomába szegődök az egy szem poharammal, és meggyőzöm a manókat, hogy tényleg nem kell segíteniük, menjenek pihenjenek csak le, mi majd megoldjuk a dolgot.
- A vizes részét meg a szárítást azt bízd csak rám – mondom gyorsan, majd a semmiből vizet idézek elő, egyenesen a mosogatóban lévő koszos edényekre folyatva. Egyrészt ez így jóval halkabb, másrészt meg a hőfok beállításával sem kell vacakolni, harmadrészt meg én is csinálok valamit. Bár, ahogy elmossa az első tányért, már nyúlok is a másik szivacsért, hogy beszálljak én is. Gyorsabban haladunk na. – Vissza kísérjelek utána, nehogy más is elkapjon?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

A tökéletesség az azért eléggé messze áll ám tőlem. Egy tökéletes prefektus például nem érez bűntudatot, ha meg kell büntetni a szabályszegőket. Sőt, nem is úgy indul neki a járőrözésnek, hogy légyszi légyszi ne fussak bele senkibe. Mert én ezt teszem.
Nem igazán sötét vizek azok a zongorások, csupán kissé sajnálom, hogy le kell hogy lohasszam a lelkesedését a lánynak. Nem valószínű, hogy fog látni, vagy hallani játszani. Ahogy Bence sem. Ahogy az emberiség 99,99%a sem. Talán majd felveszem ezt is a kerülendő témáim közé, amiket inkább meg sem említek, mert eléggé úgy tűnik, hogy ez a szabványos általános reakció. Zongorázol? Akkor halljuk.
- Hm? – kérdezek vissza somolyogva a kérdése után. Ezt most tényleg komolyan kérdezi? És főleg tőlem? Mármint, csak nézzen rám, és már tudja is a választ. De felelek én neki rendesen, ha azt szeretné.
 – Lehet. Nyilván benne volt az illetőben az a valami a bizonyos dologgal kapcsolatban, csak kellett a megfelelő ember, vagy környezet, vagy akármi, hogy előhívja belőle – mondom miközben ellágyul a tekintetem. Igen, Rá gondolok. Hogy mennyi mindenben változtam, hála neki. Hogy mennyi mindent hívott elő belőlem. Oké, azt hiszem egy picit el is pirultam. Rázok egy picit a fejemen nevetve, majd újra a beszélgetőpartneremre fókuszálok. Nyilvánvaló, hogy magára gondolt, de én inkább általánosságban adtam meg a válaszomat. Persze kíváncsivá tett, hogy nála mi vagy éppen ki okozta ezeket a változásokat.
- Idővel amúgy is változik az ember, tudod, több tapasztalat meg ilyesmi. Szóval persze, hogy más vagy mint voltál. Érettebb vagy, de attól még ugyanolyan kis duracell-nyuszi, aki bármikor képes valamiféle rossz fát tenni a tűzre – oké, ez lehet, hogy nem hangzott túlságosan dícsérőnek, pedig őszinte szeretettel ejtettem ki azokat a szavakat. Ő Dana, ő ilyen. Ennél jobban nem tudom leírni a milyenségét. Én azért megismerem őt, látom benne a rá jellemző tulajdonságokat, még ha kicsit finomítottabban is. Nem kell aggódnia, nem fog hirtelen valaki más lenni.
- Ó, hát na én ott aztán tuti nem. Szóval, mindenképpen klassz lesz – erősítem meg a szavait, majd terelődik tovább a szó. Nem akarok különösebben ezzel foglalkozni, se most se máskor. Nem … nem éppen jó érzés ezen töprengeni.
- Akkor jól sejtettem, hogy nem ismerem – és még így sem, hogy dökös. Lehet, hogy láttam már, az is lehet, hogy nem. Mindegy igazából, amennyiben együtt maradnak Danával úgyis fogok vele találkozni. Viszont ezt a pár infomorzsát összerakva feltűnik valami. – Ő idősebb nálad, nem? Na nem mintha baj lenne, csak a szavaid alapján nem éppen elsős diák.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Kins & Kens

szombat este | o

Nekem megnyugtató közölni a hangszer volt tulajával, hogy megfelelő módon fogok bánni az ajándékával. Még ha mindketten tudjuk is, hogy így lesz.
Bólint, megerősíti. Igaz, hogy én nem mondtam ki, hogy mit. Ő se. De ezt is felesleges tovább ragozni. Viszont nem egészen úgy van az, ahogy ő ezt gondolja.
- Annyi pletykát hallani a kastélyban, hogy már egyiknek sem adok hitelt amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Hallottam, hogy mintha élne a faluban egy ... egy, de ezt sem tartottam többnek alaptalan mendemondának – fejtem ki jobban a dolgot, enyhén elcsodálkozva. Meghallotta az alig hallható szavaimat! Jó, ezen nem kéne csodálkoznom. Fogadni mernék, hogy a szomszéd ház pincéjében motoszkáló egeret is hallja, már ha van ott egyáltalán egér. Szóval a helyzet az, hogy arról hallottam, hogy talán van egy vámpír a faluban – bár eléggé valószínűtlennek tartottam a dolgot úgy őszintén -, de azt, hogy pont ennek a boltnak a tulaja, akivel éppen üzletet kötök, akivel teljesen kettesben vagyok az éjszaka közepén lenne az … nos erről fogalmam sem volt. Nem csoda, ha kissé pánikolok. Próbálok hidegvérrel gondolkodni – esélytelen -, olyanokra koncentrálva, hogy nyilván az alkalmazottja is tudta, hogy ő az, és csak nem küldött szánt szándékkal eleségül a főnökének. Mint valamiféle szalmaszálba úgy kapaszkodom hát bele a könnyebben felfogható témába: a véradományba. Hiszen azt mondtam, hogy lehet, hogy élni fogok ezzel a lehetőséggel. Akkor pedig nem árt mindent megtudni erről, nem igaz? Nem, nem igaz, a logikától elkezdve az ösztönökön át minden azt súgja, hogy pucoljak már el innen de sürgősen. És mégsem megy.
Most rajtam a bólintás sora, oké, értem. Nem számít, hogy milyen vér, hogy kitől kapja. Ez … ez … ez nincs rendben. Összeráncolt szemöldökkel meredek magam elé, őszintén szólva alig tűnik fel, hogy eltűnt Ővámpírsága, annyira azon kattognak a fogaskereim, hogy valami nagyon nincs rendben ezzel az egész véres dologgal. Mozdulatlanul, továbbra is tágra nyílt pupillákkal figyelem, ahogy a gyönyörű hangszer egyszercsak eltűnik abban a dobozban majd felcsendül a kérdés a szokásos unott hangon.
- De ugye megvizsgálják a vért? És nem csak úgy megissza? Mi van akkor ha beteg a donor, ha valami nyavalyája van? Attól nem lehet rosszul? – fájdalmasan elfintorodom, kissé lehorgasztom a fejemet és szorosan összepréselem a számat is, és lehunyom a szemem. Gratulálok Laura. Azt akartad mondani, hogy itt hagyod, persze. Nem pedig egy rakás kérdést akartál a vámpír nyakába zúdítani, úgy, mintha azon aggódnál, hogy belebetegszik ha benarkózott vagy szifiliszes vagy tudodiste milyen vért iszik. Jézusmáriám!
- Én … azt hiszem, hogy most már inkább mennem kéne. Itt … itthagyom, persze, rúnázzák csak fel. Aztán … aztán, majd küldenek baglyot vagy benézek érdeklődni vagy valami és … és … - nyelek egy hatalmasat – és majd el-el-elrendezzük az anyagiakat.
Igyekszem határozottnak és főleg nyugodtnak látszani, de úgysem verem őt át, miközben teszek egy lépést az ajtó felé. Csupán jelzésként, hogy tényleg menni fogok, mármint amint sikerül összeszednem magam annyira, hogy képes legyek hátat fordítani neki és kimasírozni az ajtón. Mert valljuk be őszintén, tartok tőle, de okot nem szolgáltatott arra, hogy rettegjek. Tehát igenis, hogy nem hátrálva fogom elhagyni a boltot, mintha valamiféle főgonosz lenne. És amúgy meg még nála is jobban félek a saját hülyeségemtől, és attól, hogy olyan marhaságokat fogok mondani vagy kérdezni, ami semmi jóval nem kecsegtet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Elképesztő, hogy repül az idő. És most nem csupán arra gondolok, hogy lassan magunk mögött hagyjuk a novembert is, hanem inkább arra, hogy már több mint egy hónapja dolgozom a pizzériában. Vagyis lassan meglesz az kettő is. Már olyan szinten beleszoktam ebbe, hogy sokszor észre se veszem hogy milyen gyorsan telik az idő a műszakomban. Mint például most azt sikerült elfelejtenem, hogy kimenjek szünetre. Korgó gyomorral intek a másik lánynak, hogy pár percre hátra ugrom, amíg bekapok pár falatot.
Mielőtt azonban ezt megtehettem volna, összetalálkoztam a tulajjal egy kellemes ám elgondolkodtató csevejre, majd mindenki ment tovább a dolgára. Végül pár kekszet majszolok csak el, aztán már sietek is vissza a vendégtérbe. Hamarosan lejár a műszakom, és azt beszéltük meg Thomasszal, hogy beugrik amikorra végzek. Amúgy is szokott ilyet csinálni, de ilyenkor, amikor éjszaka a kastély folyosóit rójja, akkor meg pláne. Igyekszem a vendégekre koncentrálni, és nem az ajtó felé pislogni, arra várva, hogy mikor látom meg a torzonborz buksiját.
Az utolsó asztalomhoz lépek, figyelmesen hallgatom az óhajokat, sóhajokat, és határozottan biccentek mielőtt otthagyom őket. Már nincs szükségem noteszra, meg tudok jegyezni ennyit. A pultnál aztán elmondom a megfelelő asztalszámot viselő kukoricajancsinak a rendelést, ami továbbítódik a konyha felé. Már egy csomószor végighallgattam hogy működik ez, de még most se sikerült megjegyezni. A lényeg, hogy hátamat a pultnak támasztva figyelem az embereket, várva, hogy elkészüljön a rendelés, vagy hogy valaki jelezzen. Vagy hogy valaki betoppanjon.
 

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Mosolyogva figyelem tovább az embereket, akik jókedvűen eszegetnek, isznak, nevetgélnek, vagy éppen teljesen tanácstalanul nézelődnek. Ezt szeretem a legjobban ebben a munkában. És elég sokszor tehetem ezt, a legforgalmasabb órákban nyilván nem, meg amikor tök üres az egész. De amúgy, hajaj. Most éppen az egyik eldugottabb asztalnál lévő fiatalokat figyelem, ahogy teljesen zavarban ücsörögnek, egyik sem mer a másik felé pislogni. Aranyosak. Majd felhangzik az ajtó feletti csengő, bejön pár hangosan kacagó srác, kolleganőm rögtön le is adja nekem a jelzést, hogy majd ő intézi. Elfojtok egy vigyort magamban, és figyelem ahogy enyhén ringó csípővel már megy is hozzájuk. Újabb csengőszó, és már be is toppan a barátom.
- Szia! Nem baj – köszönök rá hatalmas nagy mosollyal az arcomon, amikor odaér hozzám. Ó nem zavar, hogy korán jött, egyáltalán. Bármikor is érkezzen mindig örülök neki, jó hogy itt van. Komoly arccal bólintok, amikor közli hogy ő igazából itt sincs. Majd elvigyorodok, hiszen nyilván nem fogok úgy tenni, mintha tényleg nem lenne itt. Eleve, az én vendégem na. Mondjuk már a munkatársaim tudják, hogy ő kicsoda, szóval senki sem szólna meg érte, ha nem lenne kiszolgálva a fiú. De ki lesz, meg is kérdezem, hogy szeretne-e valamit.
Attól viszont nem kell félnie, hogy nem veszem komolyan a munkámat, és az ő ittlététől hirtelen mindent elfelejtenék, és nem foglalkoznék a többi vendéggel. Miután felvettem az ő rendelését is és elindult helyet keresni magának például máris fordulok vissza a pulthoz, és kiviszem a tízes asztal rendelését. Vagy legalábbis azt a részét, ami készen van. Aztán a fiatal párocska felé veszem az irányt, mert jelez a srác. Végre! Pironkodásukból ítélve első randi. Miután elhebegték, hogy mit szeretnének megyek vissza a pulthoz Thomas innivalójáért.
- Tessék, íme a séf ajánlata. Áfonyakoktélban fürdőző gumimacik – teszem le elé a pezsgőspoharat, aminek az aljában valóban ott úszkálnak a gumimacik. Maga az üdítő teljesen ünnepi, áfonyalé, szénsavas gyömbérrel, almalével, fahéjjal meg persze cukorral ízesítve. A felszálló buborékok miatt meg olyan az egész, mintha alkohol lenne, pedig az aztán nincs benne egyáltalán. A plusz poén viszont maga a macik. Ugyanis amint a szívószál hozzáér az egyik macihoz, azonnal dalra fakadnak, vagyis inkább brummognak egy karácsonyi nótát. Kérdéses, hogy melyiket. És kérdéses, hogy melyik maci énekel. Sajnos megvárni nincsen időm a reakcióját, de majd elmeséli úgy is később. Lépek hát tovább, a fizetni szándékozó vendéghez. És ahogy nézem utána az újonnan érkezettek fognak következni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

A tökéletesség az olyan messze van tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől, de inkább nem kezdek el ezen vitatkozni.
Alig észrevehetően emelkedik meg a szemöldököm, amikor a változásokkal kapcsolatos véleményemhez szól hozzá. Akkor már ezt is tudom, hogy a fiú van a dologban, hogy őmiatta változik Dana. És aggódik egy kicsit emiatt. Érdekes. Eddig is sejtettem, hogy a titokzatos sráccal van összefüggésben ez az egész, de azért nem vettem biztosra. Hiszen csupán egy jó ismerős, egy közeli barát is mennyi változást tud előidézni egy emberben. Vagy akár egy kiborító alak. Máig erősen él bennem az emléke a Bélával való éjszakai összeütközésnek, amikor rám nem jellemző módon álltam neki védelmembe venni Masát. Elég erőteljes módon, nem voltam túlságosan kedves a fiúval. De itt akkor nem erről van szó. Nem kommentálom a dolgot, hiszen szerintem tényleg nem csak az ember párja tudja megváltoztatni a világnézetünket, a viselkedésünket. Plusz abba se mennék bele, hogy előbb ennék meg egy tonnányi doxy trágyát, mint hogy olyannal kezdjek, aki miatt fel kéne adnom magamat, aki olyan szinten akarna, vagy próbálna megváltoztatni. Aki rossz hatással lenne rám. Én egy fél pillanatig nem aggódtam azokon a változásokon, amiket Thomas előidézett bennem. Meglepődtem, elcsodálkoztam hiszen nem gondoltam volna, hogy valaha is meg fogok változni bizonyos dolgokban. De aggódni? Soha.
Nem tudom, hogy mennyire kielégítő a tanácsom, az azonban biztos, hogy őszinte. Legfeljebb finoman fogalmazom meg, de akkor is az igazat fogja tőlem hallani ilyen dolgokban.
- Hó-hó, állj csak meg. Nem is úgy értettem, hogy gond lenne, hogy idősebb. Csak tudod, az elsősöket istápolgatni szoktuk, mi prefektusok. És nem rémlik, hogy elsős lenne. Csak azt próbáltam bemérni, hogy jó felé gondolkozom-e, hogy ki lehet – emelem fel mindkét kezemet magam elé, tenyereimet mutatva a lánynak mentegetőzésként. Jézusom, dehogy gondolkodom úgy, hogy á ő idősebb, vagy fiatalabb, akkor felejtős. Ha mondjuk egy tanár lenne, na akkor már furcsán néznék, de el nem ítélném akkor sem. Amúgy sincs semmi közöm hozzá ugyebár. Dana ne kerüljön bajba, legyen boldog és ennyi. Felőlem akár vérfarkas is lehet az illető.
- Nem, ő egy évvel fiatalabb. Később kezdtem a sulit, emiatt vagyunk egy évfolyamban – világosítom fel egy kicsit enyhülve. Szerintem senki meg nem mondta volna ezt amúgy, sőt, szerintem azt se mondaná meg rólunk senki sem, hogy 17-18 körüliek vagyunk. Túl … túl … hát szóval nem olyanok vagyunk, mint az ennyi idősek. És ha már itt tartunk, azt se nagyon néznék ki belőlünk a legtöbben, hogy egy pár vagyunk már jó ideje.
- És hogy találkoztatok? Voltatok már randin? Milyen a srác? – teszek fel pár kérdést, felidézve magamban, hogy mikkel kapcsolatban szoktak ilyenkor szívesen mesélni a lányok, meg mikről faggatják ki őket. Furcsa, hogy Dana még nem árasztott el ezekkel az információkkal. Tényleg változott ez a lány.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Szerencsére a karácsonyi kornyikálás nem annyira hangos, hogy másokat zavarjon, meg ugye tompítja a folyadék is a hangzást. Bevallom őszintén remekül el szoktunk szórakozni azzal, hogy műszak végén, vagy éppen elején zacskóba bújtatott kézzel összenyomkodjuk a gumimacikat, hogy melyik ad ki hangot és melyik nem. Ezt amúgy is meg kell tennünk, ugyanis minden italba csak egy ilyen mackó kerül. Szóval külön szoktuk válogatni, és az már feltűnt, hogy amik brummognak azok vagy pirosak vagy zöldek. A többi szín sose ad ki semmilyen hangot. Lehet, hogy majd megbeszélem a főnökkel, hogy vehessek egy kisebb adagnyi mackót, a legközelebbi ottalvóson tök jó lenne ezekkel szórakozni, meg amúgy is. Na, majd akkor gondolkozom ezen is, meg azon, hogyan osztassam be magam az ünnepek táján. Mert ugye erről kellene elmélkednem.
Az idős úr tereli el a figyelmemet a gondolataimról, elég hamar sikerült eldönteniük, hogy mit szeretnének enni, még éppen, hogy csak nekiálltam továbbítani az italrendelésüket, de már mehetek is vissza. Mondjuk mintha ezek az idősek mindig gyorsabban döntenének, mint a fiatalok. Valószínűleg mert ők már aztán bőven kitapasztalták, hogy mit szeretnek meg mit nem, és nincs állandóan újdonság a palettán. Na mindegy is, mosolyogva bólintok, miután elmondja, hogy mit szeretnének és már fordulnék is el, hogy visszamenjek a pulthoz. Fejembe újra előjön közben a beosztás kérdése – nem valami bonyolult megjegyezni, hogy lesz két pp meg egy fk - , ami nem éppen szerencsés. Eleve a vendégekre kéne figyelnem, de hát már a műszak vége felé is járok, na mindegy.
A lényeg, hogy nem veszem észre, hogy nyúl felém a bácsi. Vagyis utánam, hiszen meg is ragad. Hirtelen kapok levegő után, és kiürül a fejem teljesen. Nem hallom meg a szavait. Annyit érzékelek, hogy fog. Arcomon a mosoly az valahogy megmerevedik, majd lassan el is tűnik, szemeim kikerekednek és próbálok rendesen lélegezni. És persze, hogy nem jutnak eszembe a szokásos enyhítő dolgok, amiken egész eddig dolgoztam.
~ Bácsi, kérem, tessék elengedni! ~ nyüszítem a fejemben, de megszólalni persze képtelen vagyok. Sőt, kezdek le is sápadni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Mellkasom szaporán emelkedik és süllyed, még is olyan, mintha nem kapnék levegőt. Szédülni kezdek, és elhomályosodik minden. Semmit nem látok, csak az egyre jobban zakatoló szívverésemet érzékelem, és tudom, hogy ez most pánik a javából. Ez most olyan, hogy ha nem enged el akkor el fogok ájulni az oxigénhiánytól, és attól hogy nem talál jobb utat az agyam. Csak így tud megvédeni ettől az állapottól.
Fogalmam sincs, hogy mi zajlik körülöttem, monoton zúgást hallok, amitől borzasztóan fáj a fülem és mindenem. Egyetlen dolgot érzékelek csak: a veszélyt. Hogy még mindig határozottan és erősen tartanak, hogy nincs lehetőségem menekülni. Kihagy párszor a légzésem, de már észre sem veszem az égető oxigénhiányt. Olyannak tűnhetek, mintha nem is tudom, sóbálványátkot szórtak volna rám. Csak éppen nem stimmel a dolog, mert nem vagyok teljesen mozdulatlan. Szemhéjam meg-megrebben néha, és hamarosan az ájulás küszöbén reszketni is fogok. De akkor már késő. Jézusom, már most késő.
Se nem látom, se nem hallom a megmentőmet, sőt azt sem, hogy lekerül rólam a kéz, ami fogva tartott. Semmiféle változás nem észlelhető rajtam, leszámítva, hogy mostanra már falfehér vagyok. Az egyre inkább engem körülölelő semmibe egy új érzés érkezik. Ismét hozzám érnek, de ez nem ront a helyzeten. Ez nem rossz. Egyáltalán. Ismerem ezt az érintést. Minden porcikám tudja, hogy Thomas az, de képtelen vagyok megmozdulni vagy akár úgy egyáltalán látni bármit is. Csupán annyira futja tőlem, hogy megrebben a szemhéjam, sípolva kapok levegő után, majd hirtelen túl gyorsan, túl kapkodva próbálom megtelíteni a tüdőmet. Már ez is valami, ez is haladás.
~ Ne engedj el, ne menj el! ~

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Igyekszem a simogatásra koncentrálni, egyrészt amiatt, mert biztonságot sugall teljes mértékben. Hogy már nem vagyok veszélyben. Másrészt pedig amiatt, mert ez egy szabályosnak tűnő ritmus. Tehát pont olyan, ami nekem jelenleg nem megy. Erre figyelek hát, már amennyire tudok figyelni, hátha sikerül a szervezetemnek alkalmazkodni hozzá. A légzésemnek, vagy a szívverésemnek, mindegy. Valamelyik tegye meg.
Mintha víz alól jönne a hang, aminek az értelmét nem fogom fel, ám azt már igen, hogy mozdulnom kell. Követem, anélkül, hogy felfognám hogy mi is történik. Csak megyek, ahova irányít, leülök, amikor azt a jelzést kapja a testem. A helyváltoztatástól viszont szédülni kezdek, így lassan lecsukódik a szemem. Végre, egy kis megnyugvás, már borzasztóan fájt, hogy kikerekedett szemmel meredtem a semmibe. Egy pillanatra megrezzenek, amikor hozzám ér, megkönnyebbülésemben. Kezd lassan megtelni a világ hangokkal, illatokkal. Nyilván látni is több mindent látnék már, de egyelőre csukva tartom még a szememet.
Valaki jön, valaki mond valamit, Thomas is mond valamit, nekem pedig mozdul a balom, amit a kezében tart, ujjaim felülről átfogják a csuklóját, erősen szorítva azt. Finoman megmozgatom a hüvelykujjamat, amíg meg nem érzem rendesen a pulzusát. Szaggatottan szívom be a levegőt, majd a továbbiakban mélyeket lélegzek, egyfajta ütemhez igazodva, aminek ritmusát az ő szívverése határozza meg. Ha képes lennék számolni, akkor azt is meg tudnám mondani, hogy meddig tart a belégzés és meddig a kilégzés.  Ahogy erre figyelek szépen fokozatosan kezd visszatérni a szín belém, csökken a szúró fájdalom, tisztul ki a köd.
~ Tudom ~ akarnám mondani, de hiába is próbálkoznék vele. Kinyitom a szememet, tekintetem még zavaros, ám a lényeget azt tisztán látom. Őt. Csak nézek a barnáiba, és próbálok minél előbb megnyugodni. Még nem fogom fel, hogy talán a fél pizzériázó most azt lesi, hogy ez meg mégis mi volt. Még csak Ő van, Ő aki gondoskodik arról, hogy ne omoljon össze a világ körülöttem, hogy ne szippantson be a semmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Az a baromi fura ütem az enyémhez képest teljesen normális, követendő. De csillapodik szépen lassan az enyém is, vagy legalábbis nem hagy már ki annyira. Hamarosan a szememet is ki tudom nyitni, bár beletelik némi időbe mire eljut a tudatomig például a mosolya. Ez is alátámasztja a szavait, minden rendben van.
Oké, még sincs rendben, elenged. Miért enged el? Átsuhan a tekintetemen a kétségbeesés, elvétem a légzés ütemét is, és olyan sebességgel nyúlok az övé után, mint valami csiga. Ami hátrafelé halad, pedig előre akar. Szóval mire akár feltűnhetne, hogy én amúgy a keze után kapok ám, már kerül is a szívószál a számhoz. Ezzel egy időben jön a felismerés, hogy mit mondott. Igyak. Oh, oké, akkor ezért engedett el, jól van.
Okoz némi nehézséget, mire ráveszem a zsibbadt agyamat a műveletre, de hamarosan már aprókat kortyolok. Biztos, ami biztos alapon. Nem is bánom különösebben, hogy eltűnik a látóteremből a pohár, sőt, tulajdonképpen örülök is, hiszen így a kezei az enyémekre kerülnek. Aprót rándul a szám sarka, mosolyra szeretne húzódni, de fárasztó ez a mozdulat. Márpedig azt a kevés kis energiát, amit eddig sikerült összekaparnom nem erre szeretném elhasználni.
- Köszönöm – lehellem alig hallhatóan. Nem csupán a vizet, mindent. Hogy felbukkant a semmiből – nekem legalábbis úgy tűnt -, hogy valahogy megszüntette a pánikot kiváltó okot, hogy itt van és gondoskodik rólam, hogy segít megnyugodni. Valahogy a kollegákkal is elrendezhette a dolgot, hiszen most már kezd bevillanni, hogy járt erre a kolleganőm, a víz is nyilván tőle van. És ahogy lassan visszaáll minden a normálisba, már eszembe jut több kellemetlen dolog. A vendég például, biztos a frász törte ki, hogy a munkahelyem kellős közepén sikerült pánikrohamot kapnom. Amit már nagyon régen nem tettem, el tudtam kerülni. És legfőképpen az, hogy Thomasnak ezt úgy végig kellett néznie. Szomorkásan, sajnálkozón nézek hát rá, majd picit lehorgasztom a fejemet egy nagy sóhaj kíséretében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

új tanév első hétvégéjén |o

Ezzel nem egészen értek egyet, de nem szállok vitába. Mármint azzal, hogy JG ne lenne valaki kedvenc tanára. A többihez nem igazán tudok hozzászólni, elvégre nem veszek részt sem korrepetálásban, sem fakultációban semmiből sem, így tényleg, fogalmam sincs, hogy csinál-e ilyeneket. De mint a mellékelt ábra mutatja, egyáltalán nem ez alapján választom ki, hogy melyik tanerőt avatom be az ilyen dolgokba.
Bele is gondolok, mind a szóbéli, mind pedig a testbeszédéből áradó bíztatás miatt.  Bár lényegesen egyszerűbb kizárni pár opciót, semmint azon agyalni, hogy mi az ami tényleg nekem való lenne.
- Pedig milyen jól hangzik, elég nyugis szakma lehet – vigyorodok el a példán. Virágterapeuta, ez nagyon klassz. Nem hiszem, hogy létezne ilyen, hacsak nem a terromágiát nem nevezzük annak. Ők vannak szorosabb kapcsolatban a növényekkel. És tessék, már megint az elemi mágiánál tartok. Töprengővé válnak a vonásaim, ahogy ráeszmélek, hogy folyton visszakanyarodnak ide a gondolataim, de egyelőre félrerakom őket. Kortyolgatok inkább tovább a teámból, ami hamarosan el is fog fogyni. Kár, pedig ízlett.
Ó, jól van, nem baj, hogy letámadtam ezzel a témával. Ennek örülök, főleg mivel nekem segített, még ha látszólag semmivel sem lettem okosabb. Csöndesen iszogatok tovább, ám közben figyelem a tanárnőmet, ahogy töprengővé válik, majd mintha gondterhelt lenne. Azt nem hiszem, hogy valamiféle halaszthatatlanul fontos dolgot szabotáltam volna, hiszen akkor mondta, volna, hogy nem ér rá. Most sokkal inkább tűnik olyannak, mint aki ki akarta szellőztetni a fejét. Azonban nem érzem helyesnek efelől érdeklődni. Mégha tudnám is finoman tenni, akkor sem. Éppen befejezem a teámat, és teszem vissza a poharat, amikor olyan hirtelen mozdul meg, hogy először megrázom a fejemet egy picit, próbálva kikerülni a gondolataimból.  Receptet? Milyen receptet?
- Öö, azt hiszem nee… ó, de, igen, nekem! – felelem útközben hangsúlyt változtatva, ahogy eszembe jut a dolog. Jaj hát dehogynem! Igaz, hogy csak körülírni tudtam azt az almás morzsás sütit, amibe belül vannak az almadarabkák és valamiféle forró vaníliaszósszal van az egész leöntve, de amint megemlítettem az angol nevét, már képbe is került a tanerő, és rögtön meg is nyugtatott, hogy egyrészt tudja miről beszélek, másrészt pedig dehogynem tudja nekem megadni a receptjét.
Most persze megint nagyon örülök, hiszen nagyon kíváncsi vagyok arra a finomságra, már egy jóideje. Hamarosan össze is szedelődzködünk, kifizetem az italainkat, és elhagyjuk a teázót, hogy a nyakunkba szedjük a falut. A kedves kis házikó előtt én megállok, nem szeretnék zavarni igazából, úgyhogy inkább kint várom meg, amíg visszatér Jang a pergamennel, amit hálásan megköszönök neki. Meg a kellemes teázást is, és további szép napot kívánva indulok visszafelé az utcán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Jól esik a kedveskedő simogatása, a figyelme, a jelenléte. Hogy pontosan ugyanúgy viselkedik, mint egyébként. Nem aggódóan néz vagy kétségbeesetten, vagy tanácstalanul, hanem úgy, mint mindig. Normálisan. Minden rendben van, itt van velem. Csak ... itt van velem és ez pontosan az, amire szükségem van.
Az elkomorulásom tökéletesen jól kifejezi azt a tényt, hogy kezdek jobban lenni. Hiszen legalább valami reakció már megfigyelhető rajtam. Tudom, hogy szeretné tudni miért vágok ilyen arcot, de egyelőre még a légzésemre koncentrálok, és próbálom összeszedni az erőmet. Már el is felejtettem, hogy mennyire kimerítő egy ilyen pánikroham. Már nagyon régen nem éltem át hasonlót. Rossz érzés az volt, szédülés meg ilyesmi, de akkor tudtam tenni ellene. Igaz, akkor nem is fogtak, csupán hozzám értek. És akkor nem ért ennyire váratlanul. Ismét mélyeket lélegzek, de már nem pánikszerűen. Jobban vagyok.
- Nem figyeltem. Nem figyeltem – mondom ki végül a fejemet csóválva. A hangom tökéletesen illik a sajnálkozó arckifejezésemhez. Figyelnem kellett volna, mindig figyelek. Mindig. Kivéve, amikor vele vagyok ugye, de akkor nem is kell. Akkor esélytelen, hogy megtörténjen hasonló. De most ugyan itt volt, mégsem vele voltam ugyebár. Meg amúgy sem azért nem figyeltem, mert tudtam, hogy itt van. Fogalmam sincs, hogy miért nem figyeltem.
– Észre… észre kellett volna vennem a mozdulatot. Tudnom kellett volna kezelni és nem ledermedni – suttogom alig hallhatóan. Azt hittem, hogy már haladok, hogy javul a helyzet, hogy talán már nem is fordulhatnak elő már ennyire erős rohamok. És most tessék, kiderül, hogy tévedtem. És mindezt végig kellett néznie neki is. – Sajnálom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Jól látja, próbálkozom legalábbis mondani valamit. Próbálkozom újra normális lenni. Mondanám, hogy próbálom elfelejteni, de ez már kicsit nehéz. Vagyis maga az eseményt azt könnyebb, a rossz érzést azzal kapcsolatban, hogy meg kellett volna előznöm, na ezt nehéz kiűzni a fejemből.
Azt mondja nem tehetek róla. Megrázom a fejemet én is, hiszen csak én tehetek róla. Ez az egész csak miattam van. Mert nem tudom kezelni ezeket a helyzeteket, mert képtelen vagyok kiszakadni ebből az egészből, hogy bántani akarnak, hogy bántani fognak és én tehetetlen vagyok. Holott már hónapok óta ezen dolgozom a dokival, hogy nem vagyok az. Hogy igen is, hogy tudok tenni ellene, hogy növeljük az önbizalmamat, hogy legyen valamiféle forgatókönyvem az ilyen helyzetekre. És működött, mindaddig, amíg ilyen erőteljes, éles helyzetbe nem kerültem.
- Ritka – válaszolom szűkszavúan. Az, azonban az lenne a lényeg, hogy ne is kelljen ennyire figyelnem. Elveszem az egyik kezemet az övéből, hogy remegve ugyan, de a pohár után nyúljak. Örülnöm kéne, hogy már ez is megy. Gyorsabban nyerem vissza az uralmat magam felett, mint szoktam. De ez az érzés várat magára, egyelőre csalódott vagyok. Iszom pár kortyot a vízből mielőtt elmondom neki, hogy miért is ekkora nagy baj ez most, végig a poharat figyelve. – Azt hittem, vagyis azt reméltem, hogy jobban haladok. Hogy ilyen helyzetbe is tudok tenni valamit. A könnyebb szituációkba tudok. Azt hittem … de tévedtem.
Elhallgatok megrázva a fejemet. Nem, hagyjuk inkább. Most inkább csak tovább lépnék, majd rágódom ezen máskor, amikor nem a fél munkahelyem engem les. Majd ha egyedül leszek, mert nem szeretném tovább ezzel sokkolni a barátomat. Éppen elég rossz az, hogy végig kellett néznie ugyebár.
- Majd … majd megbeszéljük Rileyval, kitalálunk valamit, hogy mi a probléma, hogy így most miért nem ment. Majd … majd csak jobb lesz. Mindenesetre sajnálom, hogy tanúja voltál egy ilyennek. De, legalább nem ájultam el – próbálom valahogy pozitív irányba terelni a gondolataimat, hogy ne aggódjon vagy ilyesmi. Fel nem fogom adni, mert van haladás, csak lassabb, mint hittem volna. És tényleg hasznos lesz majd mindaz, ami most történt. De ettől függetlenül akkor is azt kívánom, hogy bár ne történt volna. És azt is nagyon remélem, hogy soha de soha többet nem kell így látnia Thomasnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Bogoly Burger

egy szép vasárnapon| o

Nem, nem értettem őt félre. Viszont kicsit más szemszögből is megvizsgálom a dolgot, ami nem is biztos, hogy igaz lesz rájuk nézve. Mint mondtam, általánosságban nyilatkoztam, nyilatkozom. Nem ismerem a fiút, semmit nem tudok róla, így nem fogok konkrét következtetéseket levonni.
Felszalad a szemöldököm az indoklását hallva. Nem igazán érdekel, hogy egykorúak vagyunk-e vagy sem. Az sem érdekel, hogy egy évfolyamban járunk. Amin igazából kicsit meghökkenek az az, hogy szép pár vagyunk. Ezt most mégis hogy érti? Meg azt, hogy összeillő? Mi alapján? Sajnos nekem a szép meg összeillő párról így hirtelen az ugrik be, hogy jól mutatunk együtt, tehát külsőségekről van szó. Vagy ha nem is arról, hát akkor is édes-keveset tud csak rólunk. Ahogy rólam is. Abban amúgy igaza van, hogy remekül kiegészítjük egymást, meg abban is, amúgy hogy összeillünk. Csak Dana ugyebár a jéghegy csúcsát látja csupán. Nem tudom, fura nekem ilyeneket mondani egy párra, én szerintem soha nem fogom azt hangoztatni hogy két emberke milyen jól összeillik. Mert hát mit tudok én? Lehet hogy látszólag tényleg ők a tökéletes pár, amúgy meg úgy teszik tönkre egymást hogy csak na.
- Szerintem nem ismerem – vonok vállat végül, reagálva az első dologra, ami eszembe jut az elhangzottakból. Majd érdeklődve hallgatom azt a bizonyos nagy találkozást. Nem mondom, szép kis sztori, igazából illik is Danához, ő aztán nem az a szokványos, unatkozós fajta. Mindazonáltal nagyon megdöbbenek. Mi az, hogy csak úgy megcsókolja? Vadidegen, akkor látja először a lányt és fogja magát és megcsókolja? Ez … így nem helyes.
- Hogyhogy csak úgy megcsókolt? – térek gyorsan vissza erre, miközben igyekszem arra gondolni, hogy talán Dana adott olyan jelzést, vagy nem is tudom, szóba került a dolog, vagy véletlen szájrapuszi volt, vagy akármi. És nem csak úgy macsón megcsókolja engedély vagy beleegyezés, vagy valamiféle ismeretség nélkül a lányt. Az nyilván való, hogy tetszik neki a fiú, különben biztos, hogy jól leteremti, vagy felpofozza, nem pedig ott marad még beszélgetni és hagyja hogy megint megcsókolja. – Te hívtad őt randira? – érkezik a következő kérdésem. Most már teljes kifejezéstelenség költözik az arcomra. Én már nem is tudom, hogy mit szóljak ehhez az egészhez. Furcsa, nagyon furcsa. Azt pedig nagyon nem illik megkérdezni, hogy ’mond te véletlenül nem ittál valami szerelmi bájitalt?’. Úgy pláne nem, hogy Dana milyen boldognak, vidámnak tűnik. Helyes srác, lehengerlő stílussal. Ehgen, erre már rájöttem. Én részemről veszélyesnek is tartom így látatlanban. De ezt nem kötöm a lány orrára.
- A csónakázás az klassz lehetett. És van már valami tervben, hogy hova mentek legközelebb vagy mit csináltok? Miket szeret csinálni? – Dana mondd, hogy többet tudsz róla annál, hogy jól néz ki és olyan dumája van hogy totál levesz a lábadról! Mondd, hogy csak rémeket látok!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lehet, hogy jobb lenne pedig ha felhozná a gyengélkedős dolgot. Hogy pontosan ugyanezen ment át, mármint az a része ugyanaz, hogy benne is megvolt akkor ez az érzés. Hogy úgy érezte kudarcot vallott, hogy nem tanult semmit. Ha felhozná akkor lehet, hogy nem érezném úgy, hogy nem akarok erről beszélgetni sem, nem akarom hogy … nem érezném annyira pocsékul magam amiatt, hogy látott ennyire szétcsúszni. És még mindig úgy lát, hiszen mit csinálok? Itt ülök, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, aki képtelen normálisan megfogni a poharat. És neki ezt most itt végig kell néznie. És én ezt nem szeretném, nem szeretném, hogy rosszul érezze magát vagy aggódjon vagy akármi. Sem pedig azt, hogy megforduljon a fejében, hogy vajon vele szemben is előjön-e valaha ilyesmi. Bár úgy tűnik, hogy rendben van. Nem akad ki a dolgon. Talán nem érinti annyira vacakul, hiszen tudja hogy ilyen vagyok, vannak pánikrohamaim, nagyon ritkán de vannak. És tudja, hogy ővele nincs, hogy ő meg tud nyugtatni.
Elgondolkodva figyelem őt, mert valami furcsaság van ezzel kapcsolatban. Honnan is lehetett azt tudni, hogy ő meg tud nyugtatni? Soha nem volt még ilyen, soha. Én sem tudtam, hogy nem reagálok-e vacakul az ő közelségére a nagy pánik közepette. Reménykedtem benne, és sejtettem, de biztos nem lehetettem benne. Nem hiszem, hogy ő biztosabban tudta volna. Meg ha már itt tartunk, nem is nagyon látom rajta az aggodalmat, riadalmat. A sokkhatás miatt lehet? Vagy ennyire arra figyel, hogy engem vigasztaljon?
- Te rendben vagy? A bácsi nem akadt ki? – az első kérdésem után rögtön hozzá is teszek még egyet majd körbenézek a pizzériában. A vendégek, akikre emlékszem, már szinte mind elmentek, újak jöttek a helyükre. Nekem pedig bevillan, hogy még dolgoznom kellene. Megkeresem a tekintetemmel a kolleganőmet, biccentek neki, hogy megyek. Egy pillanat és felkelek innen valahogy, akárhogy. Lényegtelen, nagyon nem hiányzik, hogy kirúgjanak. De ő szinte azonnal közelebb jön és megnyugtat, sőt mi több kioktat, hogy ne szórakozzak már, nehogy visszaálljak dolgozni erre a kis időre. Nyugodtan térjek magamhoz, majd ő megoldja, vegyem úgy, hogy én mára végeztem. Elrebegek egy köszönömöt, hiszen mi mást tehetnék, majd lesütöm a szememet, és a kötényemmel kezdek el babrálni, hogy valahogy kibújjak belőle.
Zavar ez a helyzet, nagyon. Az is hogy helyettem kell dolgoznia szegény lánynak, az is, hogy úgy kell összekanalaznia engem a barátomnak, és az is, hogy ilyen szűkszavú, hogy alig látni rajta valami érzelmet. Rajtam látszódnak. A frusztációtól elkezdve a szomorúságon át minden kivehető, még ha csak egy pillanatig is. De rajta … semmi. És rádöbbenek, hogy ezért nem akartam volna, hogy így lásson … mert félek attól, hogy éli ő ezt meg. Félek attól, hogy később vágja képen az egésznek a súlya, amikor nem leszek ott, hogy megbeszéljük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Bólintok egyet, amikor beszámol arról, ami nekem teljesen kimaradt. Jól van, örülök, hogy a vendég nem ijedt meg, vagy nem rendezett jelenetet vagy ilyesmi. Hihetetlen, hogy mennyire kitörlődött a fejemből, onnantól, hogy elmondták mit szeretnének, egészen addig, hogy Thomas pulzusát keresem. Ekkor már kezdett kitisztulni minden. Úgyhogy most igyekszem valahogy pótolni azokat a fehér üres részeket, méghozzá úgy, hogy nem kérem meg, hogy mesélje el pontosan mi történt. Ne írja le nekem részletesen.
- Jól tetted – felelem, majd picit töprengek mielőtt alig láthatóan elmosolyodom. Bevillan ugyanis, hogy miért nem reagáltam rosszul az érintésére. – Tudtam, hogy te vagy. Amikor hozzám értél, tudtam. Fogalmam sem volt, hogy mi történik, de ezt az egyet tudtam.
A kezét figyelem, ahogy simítja az enyémet, tovább csillapítva, nyugtatva engem. Nem érzem már úgy, hogy ezen múlik, hogy teljesen helyrezökkenjek, de rendkívül jól esik. Az már kevésbé, amikor a kolleganőm megjelenésekor elenged, de nem lepődöm meg. Nagyon ritkán érünk egymáshoz, ha nyilvános helyen vagyunk. Valószínűleg ezért is nem ölelt meg és tartott a karjaiban, hogy úgy nyugtasson meg. Mindenesetre a késztetést azt le kell küzdenem, hogy ne kapjak utána, így sokkal bizonytalanabb vagyok. De próbálom magam a megszokott dolgokkal elterelni ezektől a gondolatoktól is, meg az összes többitől. Nem túl sok sikerrel.
- Nem is jutott eszedbe semmi sem belőle? Ki-kielemeztétek Liam bácsival utólag? – kérdezek vissza halkan hosszas hallgatás után. Kezem az ölembe ejtve, a kötény megkötőjét gyűrögetem, szemem lesütve. Akkor, a gyengélkedőn, vagy utána már nem is tudom bevillant, hogy emiatt is pocsékul érezheti magát. Igazam is volt, jól sejtettem. És azzal, hogy most ezt felhozza valóban jobb, mert nem rólam meg az én esetemről van szó konkrétan. Hanem egy hasonló esettel, ami nyilván nem teljesen ugyanaz. De a lényeg stimmel. Arra, hogy többet kell gyakorolni egy kissé elhúzom a számat, majd sóhajtok egyet. Ez … nem ilyen egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lassan emelem rá a pillantásomat. Megpróbálta, ő megpróbálta. Egyszerre örülök annak, hogy ővele így volt, és érzem magam még vacakabbul, mert én meg se kíséreltem felidézni a tanultakat. Egy szempillantás alatt történt minden. Én így érzékeltem legalábbis. Az viszont ahogy elhárítja a második kérdésem végül háttérbe szorítja ezeket a gondolatokat. Miért, miért nem beszéltek róla? Egyáltalán nem is beszéltek a dologról, csak egyszerűen továbbléptek? Ezek azok a kérdések, amiket nem fogok feltenni. Most biztos, hogy nem, hiszen látom, hogy nem akar erről beszélni, sem pedig erre gondolni.
- Ez a gyakorlás meg éles helyzet dolog … ez bonyolult. Mi pusztán beszélgetésekkel próbálunk valamit kitalálni, ami működhet. Nincs igazából olyan, hogy gyakorlás. Csak éles helyzetek vannak, amikor vannak. Amiket utána kielemzünk, részletesen. És átvesszük, hogy min kell változtatni esetleg, mi lehetett a gond – magyarázom el neki egy szuszra. Ez nem egy harcművészet, ahol begyakorlod a mozdulatokat egy valakivel. Itt nincs más valaki. Itt én vagyok, meg a fejem. Tudom, hogy ő a saját tapasztalatait mondja csak el, és párhuzam vonásról szó sincs, viszont talán ennyire részletesen még nem mondtam el, hogy pontosan mi zajlik. Ó persze, meséltem én a dal dologról, meg hogy grounding-olunk meg ilyenek. De hogy egy-egy ilyen eset után mi történik azt nem. Hiszen, nem is volt még ilyen eset. Úgyhogy most elmeséltem, ha már így feljött ez a dolog.  – A gond csupán az, hogy én nem … nem fogom tudni elmondani, hogy mi történt. Azt hogy mit éreztem igen, de ezen kívül semmit. Hogy meddig tartott vagy ilyesmi. Semmit.
Kibújok nagy nehezen a kötényemből, végre csak sikerül eljutni idáig, és gondosan összehajtogatom. Szimpla időhúzás ez a részemről, semmi más. Valamiért hezitálok, pedig majdnem folytattam a gondolatmenetet, most pedig azon töprengek, hogy egyáltalán tegyem-e. De miért is? Megkérdezem és majd ő eldönti.
- Esetleg nem jönnél velem a következő terápiára, hogy segíts beszámolni erről? Már ha nem túl megterhelő, meg felkavaró felidézni magadban a történteket - reménykedve nézem őt a kérdő hangsúlyú befejezés után. Nem felelt, hogy ő hogy van, hogy ő mit élt át. Nekem feltűnt, emiatt hezitáltam a kérdés előtt. Talán kapok valamiféle választ erre is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Lehet, hogy nem sikerült eléggé érzékeltetnem, hogy csupán elmeséltem neki, hogy ez hogy is zajlik? Végül is ezeket a kis eseteket tekinthetjük gyakorlásnak, minden egyes fizikai érintkezést annak vehetünk. És egészen eddig nem is volt ekkora gubanc. Viszont nem szabad nagyon erőltetni a dolgot, mert csak ronthatunk vele az egészen. Emiatt nincs kifejezett gyakorlat.
- Az nagyon fontos igen, de érdemes minél jobban felidézni az egészet, hogy min siklott el a dolog. Félreértelmezett mimika, vagy hangsúly, vagy akármi. Sok mindenből tevődik össze, de igen, a legfontosabb, hogy bennem mi zajlik le és hogy miért – bólintok egyet miközben beszélek. Nem rossz feltételezés, és magától rájön amúgy is a válaszra, csupán megerősítem benne, hogy jó a logika, jól látja a helyzetet. A kérdésétől viszont elkomorulok, hiszen ez eléggé aggaszt és zavar.
- A könnyebb eseteknél tudok mindenről, csak mintha valami homályos üvegen át látnék és víz alól hallanék mindent, de rendesen érzékelek. Illetve vannak úgymond lépcsői a pánikrohamnak. Emiatt lehetne visszafordítani, hogy érzem hogy nem oké, és teszek valamit, hogy ne romoljon a helyzet. Ami most volt, az túl gyorsan zajlott, és nem volt időm leállítani, egy pillanat alatt sodródtam el az ájulás közeli állapotba. Ezért nem tudtam semmiről. Talán … talán azért, mert nem láttam a mozdulatot. És mert fenntartotta. Nem tudom – tippelgetni tudok csak, de majd Riley úgy is elmondja, hogy mi lehetett a gubanc. De talán érthető volt, amit elmondtam.
Szuper, eljön velem. Igaz, hogy nem túl boldogan ment bele, ami szerintem teljesen rendben is van, hiszen mégis csak megterh … ó, hogy nem az. Nem az? Oké, akkor nem kavarta fel nagyon az eset. Ez … egész … jó? Vagy mégse? Mi játszódott le benne? Miért kerüli a tekintetem? Mi a fene folyik itt?
- Jó, hogy nem készültél ki ettől.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Na, hát ez nekem nem jut az eszembe, hogy Zsombinál is ilyesmik lehetnek, ilyen kimaradások. De hé, nálam nem is szoktak lenni! Mármint nagyon ritkán fordult elő, hogy odáig fajuljon a helyzet, amiben inkább úgy dönt az agyam, hogy nem bír és nem is akar megbirkózni ezzel az egésszel. Hogy inkább lekapcsol és elájulok. Vagy mit tudom én, hogy működik ez pontosan, én így tudom elképzelni az esetemben. Na mindegy.
Hirtelen rám pillant és szinte reménykedve kérdez. Mintha … na várjunk. Ő egész eddig azon töprengett, hogy nem kellene-e kiakadnia? Nagyon úgy tűnik. Kicsit meghökkenve nézek rá, ahogy eláraszt kérdésekkel, kételyekkel. Érzelmek, végre érzelmek! És elég sok minden zajlott le benne, amit eddig elfojtott. Várok egy picit, amíg tart egy kis szünetet, hogy reagálni tudjak az elhangzottakra. Félbe nem szakítom, adja csak ki szépen magából.
- Hát, nem igazán segített volna ha te is pánikolsz, és totál kiakadsz az egésztől. Szóval egyáltalán nem baj. Gondolom azért hatással volt rád valahogy, csak … csak nem így – az meg aztán pláne szép lett volna, ha ő is rosszul érezte volna magát. Jesszusom, dehogy kellett volna úgy éreznie magát. De ha már itt tartunk … - Ez amúgy is hülyeség. Mármint az, hogyan kéne reagálnod meg érezned. Mi az hogy kéne meg kell? Te te vagy, úgy reagálsz és úgy érzel ahogy te, és nem úgy ahogy mások.
Megcsóválom a fejemet, egyrészt emiatt is, másrészt meg mert közbe már mondja tovább a dolgokat. Nem baj, dehogy baj. Nem várom el, hogy aggódjon, hogy itt pátyolgasson vagy totál kiakadjon és hőbölögjön ezen az egészen, vagy rosszul legyen, szóval semmiféle ilyesmit. Az se baj, ha nem tudja átérezni hogy én mit éltem át, hogy nem érti hogy mi játszódik le bennem. Elmondom amennyire tudom, és itt van mellettem. Mindig itt van mellettem. Ennyi, ennyi elég. Csak ... ne zárja teljesen magába ezeket, ne zárjon ki.
- Nem baj, sose baj hogy úgy érzel ahogy. Tényleg? – mosolygok rá megnyugtatóan, majd rögtön érkezik is a meglepődött kérdésem. Eléggé megijedt? Hát, ez eddig totál nem jött le. Hiszen tényleg, annyira hamar ott termett. Vagy lehet, hogy nekem tűnt csak hamarnak? Megzakkanhatott az időérzékem is.  Majd teljesen megakad a mondókájában nekem pedig hervad is le a mosoly az arcomról. Ez a dadogás sosem jelent jót, főleg nem ilyen arckifejezéssel. Oké, ez egyre rosszabb lesz ilyennek még nem láttam.
- Jól … - kezdenék bele a teljesen értelmetlen kérdésbe, hogy jól érzi-e magát. Nem, nyilvánvalóan nem. Olyannyira nem, hogy fel is pattan és elrohan a kétbetűs hely felé.  Már rég becsukódott mögötte az ajtó, amikor rájövök, hogy mi történik. Rosszul lett. Tekintetem le sem veszem az ajtóról, miközben bele-belekortyolgatok a vizembe, és az asztalon dobolva várok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

Nem igazán vannak elvárásaim, legalábbis nem úgy, ahogy gondolná az ember, vagy ahogy másoknak szoktak ilyenjeik lenni. Nekem az a fontos, hogy Thomas önmaga legyen, és ne akarjon másoknak megfelelni, megváltozni, vagy úgy viselkedni, úgy tenni, ahogy mások szerint kellene vagy illene neki. Az nem ő lenne. Kivéve persze, ha ő maga akarja ezt, de az más. Az érzések terén meg … pláne nem lehet megfelelni másnak. Hiszen azt érzi, amit érez, vagy épp azt nem érzi amit nem érez. Én mondhatok akármit, akkor se fog tudni mást érezni, nem? És igazából eddig mindig minden jó volt így. Nem arról van szó, hogy én belenyugodtam abba, hogy ő ilyen és ez van. Mert ez nem igaz, nem kellett belenyugodnom semmibe se. Nekem tökéletes, hogy ő ilyen. És nagyon jól eltalálja, hogy mi a legjobb nekem. Sokszor jobban tudja, mint én magam. Nem értem őt mindig ez tény, sőt, de próbálom kiokoskodni, hogy mi játszódhat le benne, hogy él meg dolgokat.
Mindenesetre meg tudom érteni azt, hogy miért zárta ezt magába, hogy miért nem felelt a kérdésemre, hogy van. Mert bár tény, hogy mi ketten teljesen másképp működünk, mint a többség, megbeszélünk mindent, elfogadjuk a dolgokat úgy, ahogy vannak; de ugye ott vannak azok a társadalmilag berögződött elvárások, amiket mindenhonnan hall az ember. Hogy mit hogy illik, meg kell. Meg, hogy gáz ha nem érezzük rosszul magunkat ha ennyire kikészül a párunk. Szóval nem egyszerű dolog elmondani, hogy ő nem így van ezzel. Mert bár tényleg nagyon megértő vagyok, és hülyeségnek tartom ezeket a dolgokat, akkor is para ilyet elmondani. Szóval az, hogy most tört így elő belőle, az teljesen rendben van. Amúgy is valami ilyesmire számítottam, hogy később fog ez beütni nála, hogy beszélni is tudjon róla.
Az asztalon dobolva várom őt, közben kérek még egy pohár vizet az aggódó arccal hozzám siető kolleganőtől.
- Nem, nincsen semmi baj. Már … már egész jól összeszedtem magamat. Jövök neked eggyel! – nyugtatom meg a lányt. Kedves tőle, hogy amint egyedül maradok már jön is, hogy minden oké-e. Ennyire lerí rólam, hogy máris kezd összeszorulni a mellkasom? Ki tudja, mindenesetre bár magamra hagy, mégis folyton ide-idepislog rám. Csupán a szemem sarkából látom, mert tényleg az ajtót bámulom. Ami hamarosan nyílik és kilép rajta a barátom. Figyelmesen nézem őt, bár nem megbámulva, csak felmérve a helyzetet.
- Kértem neked is vizet – mondom neki, amikor már leült. Nem igazi az a mosoly, de legalább valamelyest alátámasztja azt, hogy egész tűrhetően van, ahhoz képest, ahogy volt. És eszem ágában sincsen rákérdezni, hogy mennyire lett rosszul vagy ilyesmi. Most valamennyire rendben van, akár porcelánt ölelt, akár csak egy kis időre volt szüksége meg némi vizes felfrissülésre, hogy összeszedje magát. Egy lágy mosollyal az arcomon a keze után nyúlok, de hogy melyikünk miatt teszem ezt, azt nem tudom. Hogy azért mert úgy sejtem, hogy szüksége van erre a kis érintésre, vagy csak azért, mert nekem tuti hogy van.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

műszak végén, hétköznap kora este | o
 

A kérdés jó, mit szeretnék most. Hm. Nem gondolkodni, azt például nagyon szeretnék. Csak úgy lenni, azt is szeretnék. Azon gondolkodni viszont nem, hogy vajon tényleg ennyire nem sikerül kimutatnom, kifejeznem azt, hogy én tökéletesen, teljesen meg vagyok elégedve mindazzal, amit ő nyújt nekem? Mindennel? Hiszen annyira meglepődött. Most ezen tényleg nem szeretnék tovább gondolkodni. Ehhez még nem egészen vagyok formában.
- Semmit. Nem tudom – rázom meg a fejemet szomorkásan egy vállvonás kíséretében. Értem én, hogy a kérdés lényege hogy hova tovább, most mi legyen, de nem tudok rá mit felelni. Nem érzek különösebb késztetést semmire. Inni is csak azért iszom, mert tudom, hogy jót tesz, nem pedig azért, mert szomjas vagyok. A sokk miatt valószínűleg cukros dolgot kellene innom, de még ez se jut eszembe. Éhesnek sem érzem magam, bár ez jelenleg nem jelenti azt, hogy nem is tudnék enni.
– A kolleganőm átvette a műszakom, de valamikor most végeznék amúgy is. Talán … talán át kellene öltöznöm? – tanácstalanul kérdezem, mert arra sem érzek késztetést, hogy megmozduljak. Az van, hogy én követtem ide Thomast, mint egy zombi, leültem, mert leültetett, és azóta így vagyok, itt vagyok. Jelenleg nekem aztán tényleg édes mindegy, hogy hol vagyunk meg mit csinálunk. Hullámokba tör rám ez a kimerültségszerű érzés. Volt valami megbeszélve esetleg? Már erre sem emlékszem.
-  Mehetünk valamerre, vagy maradhatunk is. Nem vagy éhes? – kérdezem kicsit energikusabban, ahogy őrá terelődik a figyelmem, és nem foglalkozom tovább magammal meg a gondolataimmal, érzéseimmel. Még el is mosolyodom.