Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o
  

- Jó, de csak ha nem nézel. Mármint persze, hogy nézel, csak … érted – nevetek fel az ajánlata miatt. Az egyáltalán nem feszélyez ha neki tartok kiselőadást, csak akkor lehet belőle gond ha látom ahogy néz. Viszont még talán ebből az esetből is tudnék tanulni valamit. – Akkor legalább ki tudnád javítani a hibáimat. Hm, talán egy picit később – eltűnődöm a dolgon, majd megvonom a vállamat. Azok biztos, hogy vannak, a hadaráson kívül. Babrálok ezzel-azzal, nem tudok nyugton maradni meg hasonlók. Egyelőre megelégszem annyival is, hogy megvan a rövidített verzió, a szónoki képességeim feljavítása felőlem elhalasztódhat máskorra simán. Pár óra alatt amúgy sem hiszem, hogy sok eredményt lehetne elérni.
- Hát én se. Miért is akarnék egy rakás embert elképzelni meztelenül? Akkor már inkább kismacskákkal képzelném el őket, úgy legalább képes lennék megszólalni is – bólogatok nagyokat amikor biztosít arról, hogy ezt is hasonlóan látjuk. Legalábbis abból, amit mond, meg ahogy reagál erre a következtetésre jutok. Ó tényleg, lehet hogy az egész teremnyi embert valami cuki kisállatnak kéne képzelnem!
Jaj, hát nekem már az is rémes, ha valamit közelítenek valaki szeméhez. Már ettől a hideg futkos a hátamon és képtelen vagyok odanézni. Most sem figyelem, hogy pontosan mit is tesz a fiú. Nekem így sokkal jobb. És eszembe sincs belegondolni abba, hogyan is zajlik ez a dolog. Ahogy beszélni kezd kinyitom a szememet és felé fordított fejjel figyelem őt.
- Azta! Hát ez csúcs! Mármint, az is hogy kinőnéd. De hogy van rá kúra, amivel meg lehet szüntetni a rövidlátást?! Hát ez tök jó! A mugliknál ilyen nincs. Ha kinőheted akkor évekig járkálhatsz ugye folyton kontrollra, hogy új lencsét kapj a szemüvegedbe. Vagy megműtenek – csóválom a fejemet kissé eltátott szájjal, amiből ő persze semmit nem lát. Na mindegy. De a lelkes hangsúlyt azt hallja. Tényleg fantasztikus ez varázsvilág, és hogy én mennyi mindent nem tudok még!
- Szóval akkor most átmenetileg van egy okos szemüveged, ami még jól is áll és megkímél attól, hogy folyton a gyógyítókhoz kelljen menned. Csúcs! – összegzem nagyjából a helyzetet. A csepegtetésről az információkat persze felfogom ám, csak inkább nem mennék bele nagyon a részleteibe. Oké, napi háromszor, gondolom reggel, délben, este. Tehát ha úgy alakul akkor egy nap egyszer csöppenek bele ebbe a folyamatba.
Ficeregni kezdek, mert ez a póz már minden csak nem kényelmes. Teljesen oldalra fordulok, bal lábamat felhúzom a padra, mintha törökülésbe szeretnék helyeződni. Ha sokáig itt ücsörgünk lehet, hogy a jobb lábamat is felhúzom a földről, de az egyelőre lenn marad. Hátrébb persze nem csúsztam a mozdulatsor előtt, így most a lábszáram szépen neki ér Thomas combjának. Nem hiszem, hogy nagyon zavarná a dolog, ha egyszer engem sem zavar.
-  Nem is csíp a szer? Na várj. Varázslatot küldtek a szemedbe? És az mit csinált? Éreztél valamit? – árasztom el kérdésekkel meghökkenve. Jó, oké, végülis logikus hogy nem valami nagyítólencsén nézik meg a szemét, meg nem fújkodnak bele. Meg, az összes többi mugli-vizsgálati módszer. A betűfelolvasás az oké, ezen  nem csodálkozom el.
- Kedves tőle! Van még hely egyáltalán a faladon? – nem csak, hogy kedves Rileytól, hanem egyszerűen tökéletes. El tudom képzelni azt a nagyon örülést Thomas részéről, tényleg a legszuperebb ajándékot kapta a vizsgálat után. Örökre megmaradó pillanatokat, emlékeket a szeretteiről. A legfontosabbakat biztos, hogy már ki is rakta a többi kép mellé a szobájában.
- Igen? Hát jó – nevetek fel a kijelentése hallatán.  Na nem mintha győzködni kellene engem, csak viccesen hangzott, ahogy kijelentette, hogy márpedig  csinálunk közös fotót. – És milyet szeretnél? Mozgót vagy hagyományosat?
Persze a hagyományos csak nekem az, neki valószínűleg nem pont ez a szó jutna eszébe, ha a mugli fotókra gondol. Ha jobban belegondolok akkor talán még nem is készült rólam olyan fotó, ami mozgott volna előhívás után. A mobiltelefonokkal nem olyat lehet csinálni, nem?
- Mobillal lehet hogy most is tudunk csinálni, előbb-utóbb csak rájövök, hogy kell. De rendes fényképezőgéppel jobb képeket lehet csinálni, azt tudnám is kezelni, csak venni kell egyet. Vagy kölcsönkérni – a végén még lesz egy utam a Kins&Kens-be megint. Úgyis valamit meg akarok nézetni velük a mobillal kapcsolatban.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o
  

Mászkálnak errefelé emberek? Nekem fel se tűnt, ha igen. De valljuk be őszintén mostanában folyton ez van ha vele vagyok. Elvesztem az időérzékemet, nem tudom, hogy hol vagyok, fogalmam sincs, hogy mi van körülöttem. Rajta kívül. Furcsa érzés igazából, mintha minden más elhomályosodna, vagy mintha megszűnne minden, a semmi vesz körbe és egyetlen fényes pont van, egyetlen egy dolog van, ami tiszta és teljesen valóságos: ő. Hű, ez úgy hangzott, mint valami romantikus tini-regényből vettem volna.
- Ühüm, jól – bólogatok, amikor visszakérdez. Nem is láttam eddig szerintem olyanban, ami ne állt volna jól neki. Bár már fel tudnék állítani egy top 5ös listát, de ebbe talán nem most kéne belegondolnom. Mert akkor elképzelem, és ha elképzelem … nagyszerű, elpirultam. Mekkora szerencse, hogy csukva van a szeme!
- Hát azért ez elég para ha engem kérdezel. Biztos nem bírtam volna ki – megborzongok már a gondolattól is, de olyannyira, hogy teljesen libabőrös leszek. És még enyhe hányingerem is van. Más témát ha kérhetem! Áh a fotók, sokkal jobb.
- Fényképalbumot? Az klassz, akkor gyűjtheted őket. Ha meg betelik, hát szerzel egy másikat. Annyira jó lapozgatni az ilyeneket – és annyira vacak, hogy manapság már minden kép meg minden digitális formában van megőrizve a mugliknál. Nem adja vissza ugyanazt az érzetet. A varázslóknál viszont nem tudom, hogy megy ez. Bár használnak ők is tőlünk átvett dolgokat, de Thomas nem, neki ezek nagyon újak. Szerencsére.
- Oké, akkor majd eldöntjük. Úgyse pont most akartam kipróbálni a fotózkodást – amíg csukva van a szeme addig nem sok értelme van. Vagy legalábbis nem így, nem itt. A visszakérdezése miatt rádöbbenek, hogy tényleg mást tartunk hagyományosnak, de szerencsére megúszom magyarázkodás nélkül. Rájön hogyan is értettem. Néha-néha még bevillan a megérzésem, hogy valami nem egészen stimmel, valami aggasztja vagy zavarja, vagy inkább foglalkoztatja Thomast. Viszont egész jól magához tért az elmúlt, hát kitudja mennyi időben. Ez elaltatja ismét  a rossz érzéseimet. Egy időre.
Úgy tűnik végez a csöpi a dolgával, mert kinyitja a szemét, végre. Aztán rámnéz és szapora pislogásba kezdek. Hát persze, hogy a szertől olyan, mintha vékony réteg folyadék borítaná a szemét, mintha könnyben úszna a tekintete. Na nem annyira durván persze, de ehhez tudom a legjobban hasonlítani. A szeme színe és mélysége is kicsit másabb így, na és az a csillogás! Azt hiszem teljesen elvesztem. Képtelen vagyok elszakítani a tekintetem, pedig tudom, hogy azt kéne. Ez így már kezd nagyon fura lenni a részemről. Nagyon, de nagyon fura. Végül ő fordul el, én pedig gyorsan veszek pár mély levegőt. Lepislogok a karkötőmre, és elkezdem piszkálgatni a követ, majd újra felnézek rá. Oké, már nyugodtabb vagyok.
- I-igen? – ennyit a nyugodtságomról. Most már érzékelem, hogy megváltozott az arckifejezése, az idegességre utaló jeleket is észreveszem. Nevezzük idegességnek. Én az vagyok az tuti. Thomas kérdése nem csak arra jó, hogy ő ráparázhasson a folytatásra, hanem arra is, hogy én is.  Méghozzá nem is kicsit. Ő meg hirtelen úgy fest, mint aki el akar ájulni. Ez valami nagyon komoly dolog lehet, bár erre már a kérdésből is rájöttem. Vagyis arra, hogy komoly, de … te jó ég, miről van szó? Mi ez az egész?
- Thomas? – csak elsuttogni tudom a nevét, pedig nem kellett volna megszólalnom. Hagynom kéne neki időt, hogy belekezdjen, vagy visszatáncoljon, vagy amit akar. Lehetőleg még mielőtt ő elájul én meg szívinfarktust kapok. Annyira szeretnék valahogy megnyugtatni, megérinteni a kezét, hogy bátorítsam, de muszáj vagyok a kezeimet összefűzve szorongatni, hogy ne remegjenek annyira. Már mindenféle az eszembe jutott, hogy mikről lehet szó, azonban az utolsó gondolattól teljesen lesápadok. Azt ne, könyörgöm, bármit csak azt ne!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a szökőkútnál|o

Elcsodálkozom a fénykép elrendezési ötleten ami Riley fejéből pattant ki. Igazából, egész jól hangzik. Bár elképzelni persze nem tudom rendesen, hiszen a kép felakasztásról nekem vagy egy bekeretezett kép jut az eszembe, vagy pedig a sötétkamrás megoldás, amikor a madzagra vannak felcsiptetve a száradó képek, amik korábban az előhívó folyadékban áztak. Vagy miben.
- Ó! Az is jó! Akkor tényleg tele lesz az egész szobád képekkel! – lelkesedek én is vele együtt. Ez még szuperebb mint a fényképalbum. Csak elég belépnie és máris ott látja maga körül az életének minden boldog pillanatát. Ekkor jövök rá arra, hogy mennyire igaza van. Tényleg kell rólunk közös kép. Legalább egy. Hiszen annyi mindent élünk át közösen. Kicsit sajnálom, hogy annyi pillanat elveszett, vagyis az emlékezetünkben őrizzük őket, de azok idővel kifakulnak, feledésbe merülnek majd. Milyen kár értük.
A feszült pillanat pedig egyre csak nyúlik, én már tényleg rémeket látok, a lehető legrosszabb is megfordult már a fejemben. Hogy rájött én mit érzek, és ő ezt így nem akarja, inkább ne is legyünk barátok. Figyelem őt némán, próbálva meggyőzni magam, hogy nincsen semmi baj, de nem megy. Küzdök azzal, hogy ne lábadjon könnybe a szemem, hogy valahogy megerősítsem magamat, ha mégis olyat mondana, amitől összeomlik a világ körülöttem. Még azt is próbálom bemesélni magamnak, hogy valami totál átlagos dologról lesz szó, és csak én festem az ördögöt a falra; de ezt képtelen vagyok elhinni.
Végre rám pillant, ami jó, ez már egy változás. A szívem vadul kalapál, szerintem már a kastélyban is hallani lehet. Aggódva nézek rá, szinte kétségbeesetten. Amint felém fordul észreveszem, ahogy erősen megmarkolja a fát, szinte belekapaszkodik. Nem, én ezt nem bírom tovább. Lehajtom a fejemet és becsukott szemmel várok tovább. Beszív-kifúj-beszív-kifúj. Erre a ritmusra próbálok koncentrálni. Ha ezt eltévesztem, akkor szétesek. Akkor megszűnök. Nem veszem észre, hogy ez valamiféle morbid ellentétje a pánikrohamaimnak. Ahogy az első hangfoszlány elhagyja a száját felkapom a fejemet és egyenesen a szemeibe pillantok. Felvonom a szemöldökömet egy kicsit, ami csupán annyit akar kifejezni, hogy folytassa. Minden egyes mozdulatára figyelek, ahogy visszarendezi a haját, ahogy furán veszi a levegőt. Az mondjuk eléggé hasonlít arra, ahogy én teszem. Tuti szívrohamunk lesz. A másodszori nekifutásnál is megakad, én pedig nagyot nyelek. Nemsokára elmondja. Egy nagy levegő, benntart, ugorjunk akkor fejest abba tátongó szakadékba, ami darabjaira cincálja a világomat.
Tévedtem, nem omlott össze a világ. Megállt, megdermedt minden. Pislogok egyet, majd még egyet, csak azért, hogy megtudjam ez még megy-e. A szívem az kihagy pár ütemet, majd furcsán kezd el verni, lassabban, mint korábban. Mintha azt se tudná, hogy mi is a feladata. Hangosan fújom ki a levegőt, már eléggé égett a tüdőm, de persze nem veszem észre. Hallucinálok? Vagy merjem elhinni, amit hallottam? Enyhén szétnyílnak az ajkaim, de nem tudok megszólalni, csak fürkészem a tekintetét, megerősítést keresve, hogy tényleg az történt-e ami.
- Én … - próbálok megszólalni,de a suttogásnál is kevesebb hang jön ki a számon. Inkább tátogás. Ó te jó ég! Tényleg azt kérdezi, hogy szeretnék-e a barátnője lenni. Akkor … akkor, nem csak én érzek így, hanem ő is. Ettől kimondhatatlanul boldognak érzem magam, annyira, hogy a két tenyeremen meg is jelenik egy kis vízréteg. Gyorsan odakapok megint a kőhöz, most még vissza tudom fogni valahogy. Már csak le kéne nyugodni annyira, hogy meg tudjak szólalni. Az arckifejezésem már egész nyugodt, a tekintetem is kitisztult, a kétségbeesésnek nyoma sincs. Inkább enyhe csodálkozás, meglepődés van benne. Mintha nem merném elhinni, amit hallottam.
Kicsit megkésve veszem észre, ahogy megmozdul, mintha arról akarna biztosítani a mozdulataival hogy nem kell féljek. Mitől is? Miért is kéne félnem bármitől vele kapcsolatban? Na várjunk, most próbál megnyugtatni, hogy semmi baj ha én nem így érzek? De hát én … Tényleg ideje lenne már megszólalnom, mielőtt megint rosszul lesz valamelyikünk. De, úristen! Jaj, Laura koncentrálj.
- Én … , én … - tehetetlenül rázom meg a fejemet egy árnyalatnyi bosszúsággal az arcomon. Veszek egy nagy levegőt, majd nekifutok újra, máshonnan megközelítve a mondandómat.
- Igen – felelem végül egyszerűen. Oldalra fordítom a fejem, vetek egy gyors pillantást az udvarra, majd mosolyogva nézek vissza Thomasra. – Persze, hogy szeretnék. Leszek a barátnőd.
Úgy érzem magam, mintha repülnék most. Gondolkodás nélkül dőlök picit előre, hogy a karjaimat a nyaka köré fűzzem, megöleljem, hiszen most már szabad, most már nem jön ki furán a dolog. Annyira hihetetlenül boldog vagyok, hogy már nem tudom visszatartani a mágiámat sem. Eső áztatja hát az udvart, egyedül az a hely marad szárazon, ahol mi vagyunk. Ennyit tudok csak kontrollálni rajta. Ez hihetetlen! Fantasztikus! Hihetetlenül fantasztikus!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o
  

Egy dolgot biztosan megállapíthatunk: a filmekbe valahogy nem így zajlanak ezek a dolgok. Minden olyan egyszerűen, olyan zökkenőmentesen zajlik, kellemes háttérzene meg ilyesmi. De egy olyan film nincs, amiben a jelenet résztvevői szinte az eszméletüket vesztik, még a kérdés elhangzása előtt. Egy árva szó sem zajlik arról, hogy mennyire zakatol a szívük, hogy szinte fáj minden lélegzetvétel. Annyiban talán egyeznek a dolgok, hogy egy külső szemlélő már előre tudta volna, hogy mi a helyzet, mi fog következni. Látta volna a jeleket, minden apróságot, amik a mi figyelmünket elkerüli. Mert elkerüli.
Amikor a szavak a torkomon akadnak, ő ugyanúgy reagál, ahogy az előbb én is tettem. Valószínűleg, hogy ha nem az lenne a helyzet, ami, akkor biztos sokáig is tartott volna továbblendülni az „én”eken és hasonlókon. Mert teljesen meglepődtem volna. Te jó ég így is! Tényleg mindenre számítottam, csak erre nem. Nem gondoltam volna, hogy ő is érezhet úgy irántam, mint én iránta.Az már tényleg túl mesébe illő lett volna. Istenem, még most se tudom teljesen elhinni.
Annak az egyetlen szónak a kimondása viszont egy pillanat alatt száműzi a feszültséget, ami árad belőlünk. De azt azért érzem, hogy nem feltétlenül fogja pontosan érteni, hogy végül is mi igen, mert bár csak egy kérdést tett fel, de ha én képes vagyok egy normális szituációban félreérteni egy egy szavas választ, hát akkor egy ilyenben tiszta sor, hogy nem egyértelmű. A többit már könnyű kimondani, látva ahogy tágra nyílnak a szemei, és szinte sugárzik a boldogságtól. Jó, ez mindkettőnkre igaz.
Nem tudom, hogy mit csinálok tulajdonképpen, így azért egy picit meglepődöm, amikor az ölelésében találom magam és már nem csak a karjaim érnek hozzá. Az agyam egy távoli zugában halványan felsejlik az információ, hogy ez új, ez közeli, ez más. De nem félek, nem akadok ki, mert tudom, hogy elég egy apró mozdulat és már el is enged. Azt nem tudom, hogy meddig tarthat ez a pillanat, de remélem sokáig élvezhetem ahogy finoman hozzám ér, ahogy néha megcsiklandoz a szuszogásával. Lehajtom a fejemet a vállára, az orromat a nyakához érintem, így lélegzem be az illatát. Ahogy lehunyom a szemem lassan sóhajtok egy nagyot. Ez nagyon jó érzés. És végül csak megkapjuk azt a zenei aláfestést, ahogy a vízcseppek kopogni kezdenek körülöttünk. Először csak lassan, aztán egyre sűrűbben, kezd az egész úgy festeni, mint egy erős felhőszakadás. Kinyitom a szemem, amikor megmozdul, és rögtön tudom, hogy összerakja a dolgokat. Igen, ez én vagyok, ezt én csinálom. Fránya hydromágia. Ha akarnám sem tudnám titkolni, hogy mennyire boldog vagyok most. Bár nem is akarom.
Ez a kis változás viszont picit visszaránt a valóságba annyira, hogy észrevegyem, hogy hol is fog engem pontosan. Kellemesnek találom az érintését, a váltakozó intenzitását a fogásának, csak éppen … ez kicsit sok. Nem, nem úgy, hogy kezdek pánikba esni. Hanem úgy, hogy tényleg nagyon nagy bajban leszünk lassan. De nem akarom elengedni őt. Ugye ez most a valóság és nem csak álmodom? Erre a gondolatra egy picit erősebben szorítom a fiút, az egyik kezemmel beletúrok a hajába és nem foglalkozom azzal, hogy könnyek lepik el a szememet. Sóhajtok ismét egyet, majd lassan lazítok a tartásomon, a fejemet is megmozdítom. Hogy tudatosan vagy sem, de azonnal reagál. Elenged, én könnyes szemmel mosolyogva viszonzom a pillantását, amíg fel nem tűnik, hogy már megint máshol vannak a kezei. Te jó ég, ezt mégis hogy csinálta? Nem kellett volna esetleg észrevennem? Óvatosabbá válik a tekintetem, veszek pár mélyebb levegőt, mialatt a jobbommal az után az ominózus bal kéz után nyúlok. Összefűzöm az ujjainkat, így kicsit enyhül a szorító érzés a mellkasomban. Nem akarom elvetetni vele a kezét, egyrészt mert tényleg nem vagyok pánikban, szóval nem fogom feleslegesen a frászt hozni rá, másrészt meg, mert jó érzés. A legnagyobb gondunk most amúgy sem ez.
- Gondolom nem szeretnél tonnányi vizet a nyakunkba, vagy majd úszva távozni innen – mondom neki finoman mosolyogva fejemmel a szökőkút felé biccentve. Egy ideje már nem hallatszott vízcsepegés, ennek pedig az az oka, hogy az összes általam idézett víz csatlakozott a többihez, amit talált és most egy szép magas vízfal remeg finoman a kút előtt. Nagy nehézségek árán tudom csak megszüntetni az egészet. Remélem, hogy jó darabig még maradunk itt, mert ha most meg kellene mozdulnom elájulnék a kimerüléstől, a hőmérsékletem is kúszik felfelé, mondhatni enyhén belázasodom. Sajnos ez előfordul. De ugyan kit érdekel ez most? Thomas a barátom! ?aj, ennek a kifejezésére tényleg nem a magyar a legjobb nyelv. És bármilyen hihetetlennek is hangozzon, de ez az egész pont így volt jó, ahogy. Pont azokkal a szavakkal, pont azzal a hebegéssel, az ájulás-közeli állapotokkal. Soha nem fogom elfelejteni ezt a délutánt, minden egyes pillanatát örökre az emlékezetembe vésem.
- Úgy tűnik ezekhez az incidensekhez kénytelen leszel hozzászokni, amíg nem tanulom meg tökéletesen uralni ilyen helyzetekben. Be fog köpni a mágiám – nevetek rá a fiúra. Kicsit furcsa azért ez a szituáció annyiban, hogy fogalmam sincs, hogy ilyenkor mi van. Meg kéne beszélni még valamit, vagy ennyivel minden el is van rendezve? De majd úgy is kialakul, a lényeg, hogy együtt vagyunk. Áh, nem tudom elhinni! Te jó ég!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o
  

Persze ez is csak később jut ám eszembe, hogy milyen furán jöhet ki ez az egész neki. Mármint, hogy jól összeölelkezünk, meg lebegünk a felhők felett, én meg próbálok nem sírva fakadni. Még jó, hogy nem hozom rá a frászt, hogy nekem mégis mi bajom van most. Így is épp elég dologgal tudom megijeszteni, akár akarom akár nem. Miért nincs egy sima gyors varázslat pánikbetegségre? Egy suhintás és máris rendbe jön a páciens agya, szuper lenne.
Szóval szerencsére továbbra is mosolyog rám, lágyan, kedvesen. És úgy néz rám, mintha nem is tudom, én lennék a világ közepe. Hihetetlenül intenzív ez az érzés, nem is tudom értelmezni se, hogy mik vannak bennem. Hogyan lehetséges egyre jobban és jobban fokozni az érzelmek mennyiségét, amik elöntenek?
Sikerül nem megijesztenem, amikor próbálom visszanyerni valamelyest az uralmat az érzelmeim felett. És bár lehet, hogy csak taktikus húzásnak tűnik, amit teszek, de ez nem teljesen igaz. Persze az is benne van a pakliban, hogy kicsit összeszedettebb vagyok és jobban tudok koncentrálni ha nem érzem a meleg tenyerét a combomon. Viszont tényleg nem szeretném megszakítani az érintkezést, azt meg pláne nem, hogy eltávolodjon tőlem. A figyelmét pedig pont azért hívom fel a „kis” gondunkra, mert ez az oka annak, hogy óvatosabb leszek. És, hogy ezt ő is tudja, és ne gondoljon a legrosszabbra.
Felkuncogok egy kicsit, egyrészt a meglepett arcán, másrészt pedig azon, hogy tőlem várja a megoldást. Oké, persze én csináltam ezt, akkor meg is kell tudnom szüntetni. De eszébe se jut, hogy esetleg képtelen vagyok rá? Hogy túlnőtt rajtam az, amit lát? Ez egyszerre jó és rossz.
Mi? Miért ne lehetnének ilyen helyzetek? Vagy hasonlóak. Nem csak ölelésre aktiválódik magától az elemem. Ha nagyon boldog leszek tőle akkor akár egy szó vagy mondat vagy igazából bármi kiválthatja. De, de ez baj? Biztos hozzá-hozzá érünk a másikhoz, eddig is tettük, csak most már többet jelent, mást jelent.
Kérdőn nézek rá, amikor teljesen nyugodtan közli, hogy persze semmi gond, ha kicsúszik a lábam alól a talaj. Mintha olyan mindennapos lenne az ilyesmi. Pedig, eléggé ritka. Miért is lettem én pozitív kitöréses? Valaki nagyon jót röhöghet odafenn rajtam. Arról meg fogalmam sincs, hogy most az ő feje van tele kérdésekkel. Ami nem gond, csak előbb mégis csak meg kéne szüntetni ezt a vízfalat, meg lenyugodni – részemről legalábbis -, aztán persze átbeszélhetünk mindent. Időnk, mint a tenger.
- Én? – kérdezem egy kicsit tompán, teljesen kimerülve az iménti nem tervezett mutatványoktól. De sikerült, megszüntettem. Megérte, megéri. Nagyokat pislogok, amikor kicsit fáziskéséssel veszem észre, hogy a hőmérsékletemet csekkolja le. Most hűvösnek érzem a kezét, pedig neki mindig olyan kellemesen meleg az érintése. Mindig az én bőröm a hidegebb.
- Helytálló megállapítás doktorúr – mosolyodom el halványan, egek de fáradt vagyok. És csak sikerült elérnem, hogy aggódni kezdjen. Pedig nem szerettem volna. De tényleg nem. – Igen, mindjárt jobban leszek, csak kimerítettem magam. Ha túl sokat vagy túl hirtelen bocsájtok ki, akkor eléggé pórul lehet járni – válaszolom neki lehunyt szemmel, mélyeket lélegezve. Nem most fogom részletezni, hogy ez még a jobbik eset, ennél csak rosszabbak történhetnek.
– Ha időben észrevettem volna, hogy mi történik, hívhattam volna az elementálomat is, hogy segítsen – vagy nem hagytam volna idáig fajulni, az még jobb lett volna. Sóhajtok egy nagyot majd kinyitom a szememet és a kezeinkre pillantok. Mintha máris egy picit kevésbé forogna úgy velem a világ.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o
  

Persze, hogy lehet kezelni az ilyen jelenségeket, ráadásul általában többféle opcióm is van erre. Kivéve amikor például vannak rajtunk kívül emberek a kis kertecskében. Mert akkor már nyilván őket is számba kéne venni. Hogy talán őket sem kéne szörfözésre kényszeríteni. Igazából ez az egész most az én butaságom miatt történt, eleve hagytam idáig fajulni a dolgokat. Megállíthattam volna amikor nekikezdett az esőzés. Megállíthattam volna úgy, hogy elengedem őt, hogy tudjak koncentrálni. De nem tettem. Bánom-e? Nem, egyáltalán nem.
- Köszi, de nincsen szükségem semmi másra – rázom meg a fejemet, elhárítva a felajánlást, hogy elmegy szerezni valamit. Csak pihennem kell, meg feltöltődnöm pozitív energiával. És ehhez tényleg minden megvan itt, ezen a padon, mellette. – Éppen azt csinálod.
Rámosolygok és picit rászorítok a kezére. Pontosan azt teszi, segít. Még ha nem is látszik. De vajon tényleg nem látszik-e? Már jobban érzem magam, erősebbnek. A szédülés is megszűnt, a sápadtság is javulófélben van. A hőmérséklet az már más kérdés, annak több idő kell, hogy újra a szokásos alacsony értékére csökkenjen. De már képes lennék felállni innen és, hát futni nyilván nem, de sétálni azt simán tudnék.
Sajnálja? Nem hitte, hogy? Mit? Mit sajnál? Nem, nem az egészet, az biztos. Hát akkor? Hogy ez így alakult? Hogy ezt váltotta ki belőlem? Hogy kimerítettem magam? De hiszen … honnan is tudhatta volna, ha egyszer sose mondtam neki, hogy pontosan milyen veszélyei is vannak a dolognak? Honnan tudhatta volna, hogy mennyit vesz ki egy-egy mutatvány belőlem, ha egyszer még sose látta, hogy gondot okoztak volna. Hiszen tényleg csak bűvészmutatványokat mutattam be, ráadásul teljesen fitten. Félinformációkból elég nehéz összerakni a képletet.
- Sajnálod? De hisz nem is tudhattad, hogy ez lesz, hogy ez lehet. Ez – mutatok a szökőkút felé, ahol nemrég még a magas vízfalam hullámzott – hidd el semmiség. Gond nélkül eltüntettem volna, meg sem kottyant volna. És teljesen mindegy, hogy én idéztem-e elő szándékosan vagy sem. Ha teljesen fitt lettem volna.
Egy picit hezitálok és érzem, hogy enyhe pír lepi el az arcomat. De szeretném ha tudná az egészet, ha már így belekezdtem. Még ha fel is vetül benne pár kérdés. Előbb-utóbb úgyis kiderülne, akkor meg igazából mindegy.
- Hát … szóval … a helyzet az, hogy a nap nagy részében játszottam a vízzel, jéggel … mert tudtam, hogy találkozni fogunk. Tudod, ezek koncentrációt igényelnek, és valahogy muszáj voltam lekötni a gondolataimat, hogy ne kezdjek el össze-vissza ábrándozni. Hogy oda tudjak figyelni dolgokra, hogy tudjak koncentrálni. Aztán mielőtt ide jöttem volna, hát akkor egy kicsit nagyobb energiát igénylőt idéztem meg, hogy lehetőleg elkerülhessem az ilyesmiket. Hogy a szokásos apró, boldog érzést keltő dolgok ne idézzenek elő kitörést. De nem gondoltam volna, hogy te meg én … hogy mi … ha csak sejtettem volna, hogy ez lesz akkor … - elhallgatok, mert nem tudom hogyan folytassam. Akkor már korábban lemerítettem volna magam, hogy bár tudjak normálisan jönni menni, de ne tudjak vizet idézni? Hogy akkor előhívom az elementált? Nem tudom, hiszen a legmerészebb álmaimban sem mertem volna ezt gondolni. Ó és megint ott vagyok, hogy pillangók repdesnek a gyomromban az örömtől. – Most amúgy teljes biztonságban vagyunk, ha akarnék se tudnék vizet idézni egy jó órán át.
Az oldalamat nekitámasztom a falnak, és felemelem a kezeinket addig, amíg törökülésbe rendezem a lábaimat. Ezután mehetnek szépen vissza a lábszáraimhoz. Változatlanul nem akaródzik elengedni őt.
- Benito? Hogy jön ő … ááá! – hirtelen jövök csak rá, hogy mi a félreértés oka. Hiszen én nem Benitoról beszéltem. Bár tény, hogy az ő jelenléte sem hátrány. Nem, én az elementálomról beszéltem, aminek létét még nem meséltem el Thomasnak. Nem olyan rég óta vagyok képes megidézni, és ráadásul nem is 100%, hogy mindig megy. És mindenképpen úgy szerettem volna beszámolni neki erről, hogy meg is mutatom neki. – Beni ő elemi állat, lény, nem pedig elementál. Az elementál, hát … olyan, mint egy patrónus, csak az elemedből áll és nem, hát abból amiből a patrónusok szoktak. Az enyém vidra, Sutrának hívom. Mindketten tudnak segíteni ebben, Sutra jobban. De bonyolult megidézni és van, hogy nem is sikerül. Majd megmutatom neked. Úgy tűnik ezentúl mindenhova kísérettel kell, hogy menjek.
Sóhajtok egy nagyot megadóan, ám közben huncut mosolyra húzódik a szám. Szép kis látvány leszünk mi a folyosókon. Már csak úgy minket kettőnket is simán meg tudnának bámulni egyes emberek, de ha még állandó társunkká szegődik egy sárkányleopárd és egy víz-vidra. Na az már kész!
- Apropó, lesz egy kis harcom azzal a csodacicával – nevetek fel, ahogy rájövök mi is vár rám. Benito imádja Thomast, állandóan a figyelmére vágyik. Érdekes lesz, hogy ez a megváltozott helyzet miként fogja érinteni az ő kis lelki világát. Leszámítva, hogy örülni fog, hogy igaza van, tényleg hozzánk tartozik a fiú. Vagy mi hozzá, nézőpont kérdése.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o
  

Nem is igazán örülnék neki ha egyszer csak felpattanna Thomas, akár nekem akar hozni valamit, akár nem. Mondanám, hogy nem engedném és visszatartanám vagy hasonlók, de fogalmam sincs, hogy tényleg lenne-e merszem ilyet megtenni. Vagy csak hagynám, hogy menjen. Jaj de olyan jó, hogy nem megy sehova!
Annak is örülök, hogy teljesen normális társalgásra is képesek vagyunk, nem csak egymásra bámulunk olyan sugárzó mosollyal, hogy lassan kiakadna tőle egy Geiger-számláló is. Azt a vigyort és réveteg arckifejezést úgyis rengetegszer fogom előadni a szobában, amikor egyedül leszek. Ó hoppá, dehogy leszek egyedül. Miért van az a sanda sejtésem, hogy ma még lesz egy érdekes beszélgetésem a csajokkal?
Ő mit tehet ellene? Semmit. Vagyis, van amit tudna, de azt inkább mellőzzük. Ha boldog vagyok ez történik, szóóóval, hogy ne történjen meg, ahhoz az kell, hogy … Na, ugye hogy inkább ne csináljon semmit. Megoldom, hogy ne legyen nagy baj, megoldjuk. Igen, mi ketten.
- Végül is, nevezheted gyakorlásnak is az óvintézkedéseimet. Úgyse váltak be igazán – nevetek fel a reakcióján.  Látom rajta, hogy nem érti az összefüggéseket és ezen meg sem lepődök. Majd elmondom neki rendesen, de egyelőre el vagyok foglalva azzal, hogy az arcát figyelem. Mert most aztán nyugodtan nézegethetem, bizony. Nem az van, hogy attól kell tartanom, hogy úristen mi lesz akkor ha rajtakap, hogy bámulom. Bár, őt ismerve ... semmi. Megkérdezné, hogy van-e valami az arcán. Hogy én mit össze nem paráztam totál feleslegesen ilyeneken!
- Ó semmi gond. Iszonyat sok az információ, nekem is rengeteg időbe telt mire mindent felfogtam – nyugtatom egy kicsit a fiút. Igen, már ezt is megszoktam tőle, meg a szeplőit is. Cuki. Ó nem lenne jó, ha titkolni akarná, hogy angol. Mennyit kéne változnia hozzá a személyiségének, ami meg nem jó. Thomas így jó, ahogy van. Főleg, ahogy így van. Mármint, amikor most összetalálkoztunk és olyan feszült volt, az nem volt annyira jó. Az aggasztó volt. De most így sokkal Thomasosabb. Sőt, új oldalát, arcát is fel lehet fedezni.
- Óó?  Oh, wow – csóválom meg a fejemet enyhén tátott szájjal, de azért mosolyogva. A huncut mindenit ennek a fiúnak! – Tetszene, mi? Kis cicaharc, hogy kinek szenteld a figyelmedet?! – hát szépen vagyunk mondhatom. Vigyorgok rá, hát persze, hogy vigyorgok. Főleg mert el is képzelem, azt a harcot, na meg a nyugodtan szemlélődő Thomast, aki várja a végeredményt, hogy ki az aznapi győztes. Ha simogatást mondtam volna – amit először akartam – akkor könnyű lenne a helyzet, két keze van ugyebár. Csak néha tűnik úgy, mintha több lenne. Apropó kéz, már egész jól lehűtöttem a jobb kezét is, vagy ő melegíti fel az enyémet? Ki tudja. A lényeg, hogy nem érzem a hőmérséklet különbséget. Kissé félrebillentem a fejemet és ártatlan ábrázatot vágok: - De azért ugye lenne vigaszdíj is?
A pózváltás fantasztikus ötlet volt, csak egy dolgot nem sikerült megszüntetni, hogy nincs megtámasztva a hátam. Szóval elengedem a fiú kezét és megfordulok a padon. Talán nem ártana néha úgy ülni rajta, ahogyan az emberek szoktak egy padon. Hátuk a támlánál meg minden. A lábaimat viszont nem teszem le, annyira normálisan ülni azért nem szoktam. Fejemet hátradöntöm a falnak és egy picit a fiú felé fordítom.
- Thomas? – ó remek, most én kezdem, hát fantasztikus. Egy nagy levegő és gyorsan folytatom inkább.
– Mond csak, te … úgy hogy … meg … mióta? - na hát ez minden lett csak nem érthető. Vagyis én értem, de ő vajon érti? Jobb biztosra menni. - Szóval, mióta tudod?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o

Elfordulni tőle? Ez még viccnek is rossz. Soha nem tennék ilyet. Jóban-rosszban. Oké, ezt más szituációban szokták mondani, de  attól még igaz. Amíg csak barátok voltunk addig is mindig mellette álltam, bármi történt is, bármilyen hangulata is volt. Az, hogy változott a helyzet és már nem csak barátok vagyunk ezt egyáltalán nem befolyásolja. Szóval ezen aztán nem kell aggódnia.
Kedvesen rámosolygok, tudom, hogy mindent megtesz azért, hogy jobban értse ezeket a dolgokat. Nem zavarna azonban az sem, ha nem lenne annyira tájékozott, mint egy elemi mágus. Egyáltalán nem. És nem gondolom azt sem, hogy bután üldögél mellettem és nem ért semmit se, meg butaságokat hord össze. Én már annak is örülök, hogy érdekli a dolog, sőt mit csak érdekli? Tetszik neki, ahogy ezt-azt csinálok. Még azon is lelkesedett, hogy mit váltott ki belőlem. Pedig meg is ijedhetett volna a hatalmas vízfaltól.
- Vízicsata? Ez nem hangzik rosszul, sőt még élveznénk is.  Még úgy sem láttad pancsolni Benit, szóval megejthetjük egyszer – bólogatok mosolyogva. Persze akkor Thomas sem maradna szárazon. Ha Benito is jön velem fürdeni akkor általában minden úszik a vízben mert fröcsköl mindenfelé, és valljuk be, hogy olyankor én is ezt teszem. Szóval csak ezt alapul véve, ha így ’harcolunk’, hát a nevetés az garantált. Viszont jobban belegondolva nem biztos, hogy zárt helyen kéne ezt kivitelezni. Mert akkor takaríthatok magunk után. Meg milyen jó már csurom vizesen kifeküdni a partra, pokrócra vagy bárhova megszáradni a napon? Oké, kicsit előreszaladt a képzeletem.
- Akkor jó – mondom halkan fejemet még jobban döntve, nekitolva picit a hajamat igazgató kéznek. Nem tudatos mozdulat ez tőlem, így persze az sem ötlik fel bennem, hogy ez mennyire macskás mozdulat. Mintha beledörgölőznék a felém nyúló kezébe.
Figyelmesen nézem, ahogy nekikezd a válaszadásnak. Picit megnyugszom, hogy nem csak én vagyok zavarban. Még rendesen kinyögni sem tudtam a kérdést. Szóval az ő reakciója nekem teljesen rendben van. Egy leheletnyit felszalad a szemöldököm a hétvégén meg az Edictum szó hallatán, de közbe nem vágok. Csupán ciccegek egy kicsit a pletykás festmények miatt. Jaj hát azok tudnak alkotni. Előszeretettel boronálnak össze olyan embereket, akik még soha nem is találkoztak.  Ó, oké, szóval mi is szerepelünk benne. És hülyeség a sztori? Miért van az az érzésem, hogy el sem kéne olvasnom akkor azt a részt? De ha nem olvasom el is tudni fogom, úgyis hetekig azzal fognak szivatni a folyosókon. A múltkor is ez volt.
Picit elkalandoztak a gondolataim a festmények miatt az alatt a rövid idő alatt, amíg ő a történet folytatására készül, de ahogy mondja tovább már teljesen rá figyelek. És érdeklődő tekintetembe lassan valami csodálatféle költözik. Bátrabb, mint én, sokkal. És csak most döbbenek rá arra, hogy ha nem kérdezett volna meg, akkor ki tudja mennyi ideig kerülgettük volna egymást, egyik furcsább szituációból a másikba sodródva. Félt attól, hogy esetleg eltávolodnék tőle? Elmosolyodom halványan, hiszen ez egyezik, én is ilyesmitől tartottam.
Befejezi a történetet, egy kicsit még forgatom a fejemben a szavait, elrendezve a saját gondolataimat, hogy értelmesen tudjak reagálni arra, amit mondott. Simogatással viszonzom a babrálást, ahol elérem a hüvelykujjammal a kezét ott végigcirógatom, néha rajzolgatok is csigavonalakat, meg ami eszembe jut. Ezt egy pillanatra abbahagyom viszont, amikor visszakérdez. Tekintetem villan is egyet és egy kicsit elkomorodok. Úgy gondoltam-e hogy miért ne? Tényleg megfordult az a fejében, hogy igent mondok neki, belemegyek egy kapcsolatba, csak mert miért ne? Jaj, Thomas …
- Te jó ég dehogy csak most! Mármint, igen, eddig is tetszettél nekem, egy ideje -  nagy lendülettel kezdek bele a felelésbe, majd rögtön zavarba is jövök. Kimondtam így kerek perec, hogy tetszik nekem, meg hogy ez nem új keletű dolog nálam. Tétován újrakezdem a kezemmel a cirógatást majd halkabban mesélem el neki a történetem.
- Nem tudom, hogy mikor kezdődött. Néha azon kaptam magam, hogy olyanok jutnak eszembe, hogy jól nézel ki, vagy teljesen belemerülök bizonyos pillanatokba. Hogy nagyon örülök ha a közeledbe vagyok. A mágiám is megkergült, de először azt hittem, hogy velem van valami baj, szóval nem is merült fel bennem, hogy talán valami más is van a háttérben. Én nálad jöttem rá, hogy ez már több – pici szünetet tartok, beleharapok az alsó ajkamba tétovázva.  – Nem értettem, hogy miért jövök folyton zavarba semmiségektől, hogy miért akadok ki Annie miatt. Aztán egyszer csak bevillant, és összeálltak a kirakós darabok. És akkor véletlenül buborékba zártam a kezed. De nem mertem elmondani, sem akkor, sem pedig azóta. Te vagy a legjobb barátom és hát, féltem, hogy ha megtudod, akkor azzal mindent elrontok és elveszítelek. Pedig tudom, hogy ez nem történt volna meg, mert te soha, te nem ilyen vagy. De akkor is, féltem.  Szóval úgy döntöttem, hogy várok, aztán majd ha elég bátor leszek akkor valahogy elmondom. De ebbe reménykedni sem mertem, hogy te is így lehetsz, pont velem  - fejezem be halkan. Valahogy nehéz a megfelelő szavakat használnom, amikor a saját érzelmeimről van szó. A szavakat, amiket úgy általában mindenki olyan lazán kimond. Hogy az elhangzottakból mennyire érti meg Thomas, hogy milyen kevésre tartom én magam azt nem tudom. Pedig ezért nem mondtam neki egy szót se, hiába tudom már régebb óta. Nem hittem, hogy én méltó lehetnék a kitüntetett figyelmére.
- Szóval nem igazán volt mit átgondolnom. Örülök, hogy bátrabb vagy mint én, és megkérdeztél – mosolygok rá végül, mélyen a szemébe nézve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Északi szárny → Északi Torony → Lélek szoba

Rögtön rájövök, hogy valami nem stimmel teljesen a válaszommal. Pedig az én fejemben teljesen egyértelmű volt, hogy mi a bűn és mi nem az. Csak épp kifejezni nem sikerül rendesen. De igazából mindegy is.
- Tehát, én nem sétálok be az Eridonba, mert nem tudok. És amúgy sem akarok besétálni az Eridonba. Jó nekem a Navine-ben. Meg mindenhol máshol, ahova menni szoktam – és persze vannak olyan helyek, amik nem csak egyszerűen jók. Hanem fantasztikusak, ahol imádok lenni. Az meg hogy hova tilos alkoholt bevinni, hát na, honnan kéne nekem úgy igazából tudnom? Nem szokásom partikra járni, alkoholt inni meg mégannyira sem.
- Finnyás? – horkanok fel a kérdésétől. – Az mitől finnyásság hogy nem akarom, hogy az orromba turkáljanak? Cuki állat a golymók nagyon, de nekem ilyet ne csináljon – lehet, hogy hasznosak, de én maradok az orrfújásnál, meg ha annyira rossz a helyzet, akkor az orrspraynél. Vagy inhalálok. Jó kis mugli módszerek.
Felvonom a szemöldökömet, amikor a hajamról pozitívan nyilatkozik. Meg úgy egyáltalán arról, hogy ezzel a lányok sokat törődnek. Így, általánosítva.
- Nem szerencsésség kérdése, szimplán nem érdekel a dolog annyira. Szóval, ezek szerint akkor én nem vagyok lány, mert nem törődök azzal, hogy tekeregnek a tincseim – csóválom meg a fejemet halványan mosolyogva. Sose voltam se normális, se átlagos, és nem is igazán zavart a dolog. Mellesleg igaza van, rengeteg lányt ismerek, aki ki nem tenné a szobából a lábát, amíg vagy fél kiló vakolatot magára nem kent, a haját órákon át rendezgette, amíg pont úgy néz ki, mintha éppen az ágyból mászott elő – micsoda időpocsékolás – és legalább a fél szekrény tartalmát az ágyára nem hajigálta, olyan felkiáltásokkal, hogy nincs egy rongyom se amit felvehetnék. És vannak az ilyen csodabogarak mint én.
- Sokaknál? Egy emberrel volt ilyen – felelem nem részletezve az esetet. Akkor ment, szóval van rá esély, hogy megy is most is. Lelkes? Persze, hogy nem vagyok lelkes. Mégis ki lelkesedne azért, hogy pánikrohamokat idéz elő magának? Ennyire mazochista nem vagyok. Elszánt, na az viszont igen, ebben igaza van Bencének. Az a sírhatnékos megölelős dolog meg felejtős. Nem szokott nyilvánosan sírhatnékom lenni. Szépen magamba fojtom, amíg egyedül nem leszek. Vagyis nem egyedül, hisz ott a csodacicám ilyenkor mindig. A pihepuha bundájával.
- Rossz akkor lett volna, ha pontosan ugyanúgy reagáltam volna, mint az előbb – felelem egy nagy sóhaj után. Bólintok egyetértésem jeléül, hogy igen jó, mert nem ájultam el. Pontosan. Minden oké-e? Az előzőhöz képest igen. Egyébként meg nem. A kezem továbbra is remeg, nem akar megszűnni a dolog. Tehát ez most kicsit sok volt az idegeimnek. Teljesen le kell nyugodnom, addig eléggé veszélyes lenne hasonlóval próbálkozni.
- Azt hiszem igen, jót tenne. A szobámba nekem is van – rázom meg a fejemet, hogy nem kell elrohannia érte. Ha már úgy is el kell mennem a tabletért, akkor majd befalom a tartalékaimat. Csak még egy picit ücsörögnék mielőtt megpróbálkozom azzal, hogy vajon elbírnak-e a lábaim vagy sem.
- Picit várjunk még aztán elmehetnénk azért a hőn áhított tabletedért. Ennyi kínszenvedés szerintem elég volt mára mindkettőnknek – javaslom Bencének. Mert neki se lehetett egyszerű a dolog. Remélem megfelel neki is így a dolog.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

kedd délután a padon|o
  

Nem is volt az, inkább borzasztóan meglepő. Jó, mondjuk én tudtam eddig is, hogy mi van. Neki fogalma sem volt róla, így végül is érthető, hogy ez az opció is megfordult a fejében. Csak hát ugye iszonyúan parázok a közelségtől, vagyis nagyjából mindentől, ami egy kapcsolattal együtt szokott járni; és bár az van, hogy vele nem volt pánikrohamom sose ha hozzámért. De, mégis mi lett volna a garancia arra, hogy ha elkezd úgy nézni rám, ahogy az elmúlt órákban nézett rám, hogy akkor ne akadtam volna ki ha egyszer én nem úgy tekintek rá? Semmi. Nem biztos, hogy meg mertem volna kockáztatni. Valószínűleg időt kértem volna a válaszadásra, hogy meglássam annak tudatában hogy tetszem neki mi lesz. Hogy reagálok a szokásos dolgainkra. Szóval, nekem teljesen egyértelmű, hogy a válaszom nem csak miért ne .
Amíg én beszélek figyelem a reakcióit, elraktározom magam az információkat és a gondolataimat. Sok új dolgot tudott most meg, amiket eddig észre sem vett. Pedig tényleg voltak jelek. A lányok is észrevették, jó igaz, ők se túl régen. És szerintem azok a fránya festmények is megneszeltek dolgokat. Azért iszonyat nehéz egy ilyet mindenki és minden előtt eltitkolni! Hm, azért nem teljesen mindegy ám. És a ki nem mondott kérdésre felelve: mindig jól néz ki, de van amikor még annál is jobban. És a gallérhoz ennek aztán semmi köze. A kedvenc pillanatom például, amikor kifejezetten nagyon de nagyon de nagyon jól nézett ki …. hopp, megint elcsavarogtak a gondolataim. Szünet. Mit is mondtam utoljára? Ja, igen az ottalvós.
Sikerül mindent végigmondanom és picit aggódva várom azért a reakcióját. Hiszen csupa marhaságtól féltem, rémeket láttam mindenhol. Thomas azonban mosolyog és attól, ahogy rám néz  mintha ki akarna ugrani a szívem a helyéről. Na igen, egy ilyen nézéstől már ki kellett volna akadnom. A felém hajolástól meg pláne. De Thomas néz így rám, az ő arca közelít az enyémhez úgyhogy pániknak nyoma sincs. Inkább valamiféle izgatott várakozásról beszélhetünk, várom, hogy hozzám érjen. Kapok egy puszit is, ami azért meglep. Hirtelen kapok levegő után és csodálkozó arccal viszonzom az ölelést. Megint a nyaka köré fonom a karjaimat, fejemet a vállára hajtva. Hihetetlen! Kaptam egy puszit! Szóval ilyen érzés puszit kapni? Hát, ez tök jó! És határozottan tetszik ez az ölelkezés is. Azt hiszem örökre így tudnék maradni.
- Nem is volt egyszerű hidd el – suttogom vissza, egyrészt mert közel vagyok a füléhez és azért megsüketíteni nem akarom, másrészt meg valahogy a hangosabb beszéd nem illik most bele ebbe az idillbe. De persze nem tarthat örökké ez a pillanat sem, kicsit habozva engedem hát el őt.
- Az biztos, hogy így a jobb. Lehet, hogy akkor sose lett volna ez belőle – értek vele egyet. Igen, korai lett volna neki, szóval végül is jól döntöttem. Akármilyen iszonyat nehéz is volt, de tényleg ennek így kellett történnie. Most már más szemmel nézek amúgy is az elmúlt időszakra, amolyan szükséges rosszként a legklasszabb dolog előtt.
Jaj, azt mondja, hogy persze hogy velem! Hogy persze, hogy irántam érez így. Hálásan elmosolyodom hát. Milyen jóvágású felhozatalról van szó? Nekem nem tűnt egyik sem úgy igazán jóképűnek. Vagyis, nem is gondolkoztam ilyenen, meg nem is néztem meg úgy őket. Érettebbek? Na az lehet. A többségük túlságosan is az. Nem-nem, hát persze, hogy Thomasra vetettem szemet.
- Ó, oké – sikeresen elfelejtettem, hogy hol is vagyunk éppen, sőt, az se tűnt fel, hogy eléggé szomjas vagyok. Zavarodottan nézek rá egy pillanatra, mielőtt rájövök miről is van szó. – Kövek? Ja, igen. Igen, persze megtartom neked a kiselőadást.
Kis szerencsétlenkedés után sikerül feltápászkodnom a padról, eléggé elzsibbadtak azért a lábaim. Amíg én elpakolom a papírjaimat meg a többit, addig Thomas visszaveszi a szemüvegét. Mosolyogva figyelem, ahogy gondosan visszateszi a táskájába az üres tokot, aztán elindulunk lassan kifelé az udvarból. Útközben áttárgyaljuk a találkozó helyszínét és valahol, valamikor a kezeink is összekulcsolódnak.  Az összeszedett virágjaim elfeledve hevernek tovább az üres padon, az üres kertben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

péntek késő délután, odakinn|o
  

Az Udvarban történtek pont úgy voltak jók, ahogy. Minden pillanata tökéletes volt, semmin sem változtatnék, ha valami gonosz manó visszaküldene ezzel a feladattal. Tényleg, abszolút semmin. Ha Thomas azt kérdezte volna tőlem, hogy nem szeretnék-e randizni valószínűleg nem is értettem volna meg, hogy miről is van szó.  De úgy, hogy lennék-e a barátnője? Hát ezen nem volt mit félreérteni, világos volt a szándéka, hogy mit is szeretne. Életem legszebb pillanata volt ez, na meg a többi, ami követte. És ami még követi, minden vele töltött pillanat fantasztikus.
Picit meglepett ám ezzel a mai dologgal. Na nem mert annyira szokatlannak tartottam volna azt, hogy elmenjünk egy étterembe. Hiszen voltunk mi már elég sok helyen együtt. De nem így, nem egy párként. Hű, ezt még mindig annyira szuper kimondani! Szóval picit félszegen de persze boldogan mondtam igent, erre is. A végén még szokásommá válik ez az igen-mondás.
Őszintén örültem annak, hogy én korábban végzek péntekenként. Hiszen azért egy randira még sem mehet el az ember lánya rendes utcai öltözékben! Nem, főleg akkor nem, ha egy étteremben van ez a randi. Mondtam már, hogy egy étterembe megyünk?!
Szóval olyat tettem, mint még soha: órákat töltöttem azzal, hogy megfelelő kinézetet varázsoljak magamnak. Jaj, nem szó szerint. Ez ilyen mugli-mondás. Zöldes feketés ruhát választok ki, harisnyát, mert a cipőhöz az illik. És anélkül feltöri a sarkamat. Derekamra egy vékony öv kerül, pusztán díszítésként. Még a hajamat is becsavarom, így rakoncátlan hullámok keretezik a kifestett arcomat. Bizony, még sminkeltem is! Nagyon kis szolídan, csupán kihúztam a szememet, meg a szempillámat is kifestettem. A számra is kentem valamit, Dana szerint ez csak szájfény, hát, szerintem rúzs. De mindegy is, a lényeg hogy visszafogott az is.  Az illatom az viszont a szokásos, azon nem variálok. A felirat már lekopott, de valami virágillat. Érdekes, hogy sose érzem ugyanolyannak amúgy, de ez most mellékes. A szekrényem mélyéről még egy kis fekete vállra akasztós táska is előkerül, az iratokon és a zsebkendőn kívül semmi más nem fér bele. Használhatatlan egy holmi.
Hamarabb indulok el jóval, egyrészt mert nem szeretnék elkésni, másrészt meg magas sarkú alkalmi cipőben nem tudok a szokásos tempómban mászkálni. Kezemmel végig a táskát babrálom, rá-rápillantva a szokatlan kiegészítőimre. Jézusom nagyon izgulok, pedig csak vacsorázni megyünk. De hát pont ezért izgulok, mert vacsorázni megyünk! A vendéglátó negyedbe érve visszateszem a vállamra a táskát, mert egy ideje már csak úgy lóbáltam a pántjánál fogva. Úgy mókásabb volt, és nem csapódott neki folyton az oldalamnak. Aztán egyszer csak feltűnik az étterem és előtte ott áll Thomas, rám várva. Nagyot dobban a szívem és rögtön mosolyra húzódik a szám.
- Szia! – köszönök rá hangosan jó messziről. Amíg odaérek hozzá addig van időm alaposan megfigyelni őt, az öltözékét, a haját, a tartását. Izgatottságom egy picit sem csökken. – Hű, nagyon … nagyon elegáns vagy!
Hát persze, hogy nem bírom megállni, hogy ne közöljem vele, hogy jól néz ki. Megint. Mint mindig. El is pirulok egy picit. Az uniformisban is elegáns szokott ám lenni, de az más. Az „kötelező” öltözék a suliba. De ez, ez most más.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

péntek késő délután, az étteremben|o
  

Meglepődik? Csodálkozik? Jézusom, túlságosan is kiöltöztem? Vagy nem eléggé? Úgy gondoltam, hogy ez így megfelelő lesz, de talán mégse. Ő is kiöltözött, csak jó leszek így, ugye? Na nem mintha tudnék bármin is változtatni, ha nem.
- Köszönöm – felelem elnyomva magamban az ösztönös visszakérdezést. Tényleg? Tényleg csinosnak tart? Mi az, hogy őrülten? Az most jó? Úgy tűnik igen. Lesütöm egy picit a szememet, borzasztóan zavarban vagyok. Csoda, hogy nem kulcsolom össze a kezemet a hátam mögött és kezdek el szégyenlősen jobbra-balra forgolódni, mint egy óvodás kislány amikor anyák napi verset szaval. Nagy késztetést érzek rá pedig. Nem a szavalás részére, azért ennyire hibbant én sem vagyok. A szemlesütés viszont határozottan jó ötlet volt, ugyanis észreveszem a cipőjét. Annyira Navinés! Visszairányítom az arcára a tekintetem egy nagy mosollyal az arcomon.
Ó jaj, még virágot is hozott. Ó jaj! Hát hogy lehet ennyire édes? Persze illik virágot adni a lánynak, mint ahogy egy rakás dolgot illik. De ezek az illemek már annyira kihalóban vannak. És tessék, itt áll előttem, tökéletes úriemberként, akinek észbontóan jól áll a fekete – de ezt nem fogom az orrára kötni – és még virágot is hoz. Nem is akármilyet!
- Nahát! Lótusz? Gyönyörű! Köszönöm szépen!– adok hangot tetszésemnek, hiszen persze, hogy tetszik. Vajon Thomas tisztában is van azzal, hogy mit szimbolizál ez a virág? Akár igen, akár nem, tökéletes választás volt. És egyedi. És nagyon, de nagyon örülök neki. Óvatosan átveszem a csokromat és persze meg is szimatolom. Hihetetlenül jó illata van. – Azt hiszem azzal a tál vízzel nem lesz baj.
A mosoly az arcomra ragad, boldogan habozás nélkül karolok bele, picit végigsimítva az ingének anyagán. Mert ezt tényleg nem bírom megállni. Azt, hogy ne omoljak a karjaiba a virágtól örömömben azt még sikerült, de ezt már nem. Bár valljuk be, az enyhe zavar azért egész jól vissza tud tartani az ilyen húzásoktól.
Majd újabb meglepetések fogadnak. Az első az, hogy ő megy be először az étterembe. Kap is érte egy gyors elismerő pillantást tőlem, mert igen, ezt is így illik. Bármilyen nyakatekert egy etikett is ez. Mondjuk tudom, hogy miért alakult ez ki, de az most lényegtelen. Gyorsan körbepillantok odabent és mire észbe kapok már megyünk is felfelé a lépcsőn. A boszorkányról és a párbeszédről speciel lemaradtam, nem figyeltem oda. Gyanakodva nézek végig a festményeken, sajnos az iskolai portrék eléggé élénk fantáziával vannak megáldva, úgyhogy sose tudom, hogy mire számítsak tőlük. Ám ezek nem tűnnek túl kíváncsinak, a lakóik csupán udvariasan biccentenek nekünk, majd a saját dolgukkal törődnek. A második meglepetés az hogy asztalfoglalásunk is van! Jaj de buta vagyok, hát persze hogy van, ilyenre helyre nyilván kell. Vagy legalábbis az a biztos, ha van. De akkor is elámulok Thomas alaposságán. Mosolyogva picit megszorítom a karját. Tényleg le a kalappal előtte.
Amióta megkaptam a virágot azóta egy szót sem szóltam, nem is hümmögtem. Az éttermi személyzet nem is várja el, hiszen nem az én dolgom intézni az asztal kérdését. Meg úgy általában semmit sem. Kedvesen mosolygok hát az úrra, aki az asztalunkhoz kísér, köszönetképpen finoman bólintok csupán. Elégedettnek tűnik a reakciómmal. Valószínűleg fel is szaladna a szemöldöke, ha csacsogó fruskaként túlságosan is hangosan áradoznék mindenen. Ó meg tudnám ám tenni, simán, nem okozna gondot, hiszen el vagyok ragadtatva. Látszik is rajtam, sőt amikor kikerülünk a varázsló látóköréből kicsit hátrafordulva rávigyorgok a fiúra, eltátogva neki a véleményemet: hát ez csúcs!
Ízléses kis asztalkánk van, a kilátás fantasztikus, de ami a legjobban tetszenek azok a székek! Már maga a kinézetük is, olyan régies. Nem is tudom, melyik században használtak ilyeneket. De az biztos, hogy elegánsak és kényelmesek. El is indulok, hogy elfoglaljak egyet ám ekkor enyhe döbbenet suhan át az arcomon, ahogy Thomas hellyel kínál. Hihetetlen! Leülök, kis táskámat a szék támlájára akasztom, ami direkt így van kialakítva, hogy ne csúszhassanak le róla ezek a kis női apróságok. Ez az étterem nagyon előkelő, nem találok rá jobb szót. Kezeimet finoman az ölembe ejtem, és mosolyogva várom, hogy a kedves úriember egyedül hagyjon minket. Ez a menü „átadása” után meg is történik.  Arckifejezésem rögtön át is vált, vigyorogva csóválom meg a fejemet.
- Azt ugye tudod, hogy fantasztikus vagy? – folytathatnám úgy is, hogy egészen levesz a lábamról ezzel az egésszel. – Ezt az egészet tegnap tervezted el, vagy már volt egy vázlat a fejedben korábban is?
Hogy kiolvassa-e a vidáman csillogó tekintetemből mennyire el vagyok ragadtatva? Jó kérdés, akár ki is tudná. Ezt is, meg sok minden mást is. Belepillantok inkább gyorsan az itallapba, most tényleg túl kifejező a tekintetem. Elgondolkodva tanulmányozom a választékot, hiszen elég sokféle alkoholos dolog van felsorolva, amiket ugyan akár meg is kóstolhatnék, de valahogy nem vonzanak annyira.
- Hm, iszunk aperitifet is? Alkoholmentes pezsgőt esetleg? Vagy … vagy csak üdítőt? – pillantok fel a fiúra vacillálva. Nem hiszem, hogy alkoholt innánk, de azért inkább megkérdezem, hogy ő hogy gondolja. Szemem sarkából látom a felénk közelítő pincért. Elegáns és barátságos ő is. Lassan közelít, majd megáll, hisz látja, hogy épp egy beszélgetésben vagyunk. Fantasztikus, hogy itt még erre is figyelnek. De hát ugye fel kell vennie az italrendelésünket, az ételek kiválasztása ráér akkora, amikor hozza az aperitifet. Mindenesetre hagy időt, hogy befejezzük a megkezdett mondatokat. Amikor felé pillantunk csak akkor jön közelebb.  Az asztalunkhoz érve mosolyogva és udvariasan kérdezi, hogy sikerült-e választanunk. Szerencsére igen, sikerült, de a választ nem tőlem várja. Mosolyogva figyelem Thomast, ahogy leadja az italrendelésünket, a pincér egy biccentéssel veszi tudomásul és már el is siet. A beszélgetésre nem sok időnk marad, mert belemélyedünk az étlapba mindketten. Bőven lesz még alkalmunk társalogni az este folyamán. Amilyen izgatott vagyok nem is igazán érzem magam éhesnek, de tudom, hogy ez változni fog. Viszonylag gyorsan sikerül kiválasztanom, hogy mit is szeretnék, úgyhogy becsukom az étlapomat, az asztal szélére csúsztatom és elragadtatva szemlélődöm. Hol a kilátást csodálom meg, hol a hangulatos világítás kelti fel a figyelmemet, de legfőképp Thomast figyelem. Minden annyira tökéletes!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

péntek késő délután, az asztalunknál|o
  

Nekem tetszik, amit Thomas csinál. De nem várom el tőle, hogy ennyire kitegyen magáért. Az a fontos, hogy együtt legyünk és jól érezzük magunkat. Számítanak a körülmények? Nem. Ettől függetlenül természetesen nagyon tetszik az egész étterem dolog.
Érdekes egyébként tényleg minden milyen zökkenőmentesen megy. Pedig hát azért elég ügyetlen vagyok. Egy gyors mozdulattal végigsimítok a speciális karkötőmön, úgy néz ki valamiféle összeszedettséget is ad és nem csak a hydromágiámat blokkolja teljesen. Igen, biztosra mentem. Elvégre mégis csak egy étteremben vagyunk, hát itt aztán tényleg nem hiányzik valamilyen malőr a részemről.
Ó, értettem én azt az imponálás részt ám. De ha mély benyomást szeretne kelteni bennem valamivel akkor ahhoz nem is szükséges ez az egész. Nem nehéz elérnie, hogy boldog legyek. És nekem jól esik, hogy verbálisan is kifejezem a dolgokat. Hogy nyugodtan elmondhatom neki, ha valami nagyon tetszik, amit csinál meg minden. És tetszik, ahogy reagál rá. Látja persze, hogy mit érzek vagy gondolok, de azzal hogy ki is mondom, hát attól ő még boldogabb lesz. Visszamosolygok hát rá.
Felcsillan a szemem, amikor válaszol a kérdésemre. Tehát mielőtt feltette volna nekem a kérdést az Udvarban már akkor megfordult a fejében egy esetleges randi gondolata. Nyelek egy nagyot, amikor az jut az eszembe, hogy milyen lett volna úgy eljönni ide, hogy még nem is sejtek semmit. Nem, így határozottan jobb volt. Finoman odébb tolom az asztalra helyezett virágot, hogy eltereljem a gondolataim. Csupán megszokásból.
Természetesen egyetértek vele az ital kérdésben, bár az tetszik, hogy meghagyta volna nekem, hogy azt válasszak amit csak szeretnék. Mondjuk még jó hogy, ez csak természetes. Mindegy, én sem értem magamat néha. Amíg a pincér távol van, addig mi kitárgyaljuk az ételeket. Általában jobban szeretek nemzetközit enni, a magyaros ételek azok olyanok, hogy meg tudom csinálni én is őket, ráadásul egy nagyüzemi étkezdénél nem is olyan az ízük. Most valami kettő közötti megoldást választottam. Thomas még vacillál és kíváncsian figyelem a mozdulatot, amit tesz. Majd nagyot pislogok, amikor újra megszólal. Majd újra pislogok egyet, mire felfogom, hogy mi történt. Megszűnt a fordítóbűbáj hatása. Hiába várom a fejemben a magyarosított verziót semmi.  Eléggé szokatlan, fel sem tűnt, hogy ennyire rá támaszkodtam volna. A kérdés jó részét értem, azt hogy pontosan milyen ételről is van szó meg kilesem az étlapról.  Bólintok egyet neki, jelezve hogy összeraktam a dolgot, majd hebegve és borzasztóan alap szókinccsel angolul felelek neki. Tudok angolul, de az ilyen főzéses kajás dolgokat nem igazán tanultam meg kifejezni. Van amit ösztönösen magyarul mondok a mondatban, szokatlan ez így na. Idővel talán jobban beleszokunk. Az a lényeg hogy valamennyire megértette, amit mondtam. A pincér érkezésekor meg visszavált. Picit fellélegzek azért. Szívesen beszélgetek én angolul, de inkább az alapokkal kezdjünk.
- Egészségedre! – visszhangzom én is a köszöntést finoman összeérintve a poharakat. Enyhén félrebillentett fejjel figyelem Thomast, ahogy megszabadul a szemüvegétől. Megszoktam már, hogy rajta van, de érdekes, ahogy ő tesz-vesz vele. És most van az, hogy legszívesebben felkönyökölnék az asztalra, államat a kezeim közé fognám és úgy nézném a velem szemben ülő fiút. De hát ugye ezt mégsem illik, úgyhogy a karjaimat egymásra helyezve az asztal szélére támasztom, és próbálom felfogni, hogy ez most nem egy álom. Pedig nagyon beillik annak. Csillogó tekintettel nézünk egymásra, na erről érdemes lenne fotót csinálni.
A pincér kisvártatva visszaér, leteszi elénk az ételt, majd magunkra hagy ismét. Elégedetten szemlélem a gusztusosan elrendezett kacsacombot, a takaros halmokba rendezett pikáns törtkrumplit, meg a lila káposztát. Hogy mitől pikáns a krumpli, azt még nem tudom. De majd mindjárt kiderül. Thomas étele is nagyon jól néz ki, mindketten elégedettek vagyunk a látvánnyal. De mint, tudjuk a puding próbája az evés.
- Jó étvágyat! – kívánjuk egymásnak, majd csend borul ránk, pedig a szánk mozog azért rendesen. Pár falat után félbehagyom az evést és a fiúra nézek. – Megkóstolod? Nagyon finom!
Picit felé nyújtom a villámat, amire az előbb ráügyeskedtem mindenből egy kicsit. Tényleg szívesen adok neki belőle, bár abban nem vagyok biztos, hogy ilyet szokás-e csinálni egy ilyen helyen. De ha nem szokás, hát mi akkor is szokjuk ha Thomas úgy dönt. Ha nem, hát akkor mi sem szokjuk. Nem különösebben zavarna, hogy ki mit reagál, végül is két tinédzser vagyunk. Ennyi belefér. Sőt, szerintem még több is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

péntek késő délután, az asztalunknál|o
  

Rájövök ám, hogy mitől pikáns a krumplim. Szerecsendió van benne. Kicsit olyan borsosabb ízt ad neki, de kétségkívül nagyon ízletes. Meg is jegyzem magamnak, hogy néha én is dobjam majd fel a krumpli pürét ha főzök.
Aprót biccentek az egyetemes egy pillanat jelzésre. Persze, nyelje csak le nyugodtan, nem hajt a tatár. Elfogadja a felkínált falatokat, és amikor hajol egy picit közelebb tolom a villát hozzá. A bal kezemet is odanyújtom, ha véletlenül lepotyogna valami – mert mégsem sikerült stabilan elhelyezni az ételt az evőeszközön – akkor ne az abroszra potyogjon. Ízlik neki, ez egyértelmű. Visszakormányozom a villámat a tányéromhoz, és éppen a káposztát céloznám meg vele, amikor észreveszem a mozdulatot. Ó, kapok én is kóstolót. Gyorsan elmosolyodom, majd közelebb hajolok, hogy elérjem a villát kényelmesen. Nem veszem le a tekintetem Thomasról, amíg megszerzem a csirkepaprikást. Visszahelyezkedem alaposan kielemezve az ízeket. Finom, bár tejfölös.
- Egyszer majd kóstold meg tejföl nélkül is. Úgy is nagyon finom, teljesen más az íze – javaslom a fiúnak az általa fogyasztott étel egy másik változatát. Személy szerint jobban kedvelem tejföl nélkül. Csak amikor elviszi a pincér a tányérokat jövök rá arra, hogy megetettük egymást a saját villánkkal. Hát, hm.
Desszertet? Hát persze! Majd legyalogoljuk, vagy holnap kétszer annyit futok reggel, mint szoktam. Vagy nem érdekel. Gyorsan tudatom Thomasszal a választásom, egyre jobban tetszik, hogy helyettem beszél. A pincér már megint azonnal észreveszi, amikor döntünk és már itt is van. Vigyorogva hallgatom a hölgy megnevezést, majd belekortyolok a gyümölcslevembe. Ahogy nézem pont elég lesz. Belekezdek egy vicces történetbe a készülődésemmel kapcsolatban, de persze megjelenik a süti. A sztori ráér!
- Mhm! Ilyen finom tiramisut még nem ettem! – fejezem ki tetszésemet egy kicsit hangosabban, mint terveztem, de még nem kiabálva.  Thomas sajttortáját kóstolva elkerekedik a szemem, ez is isteni finom. Sajnos azonban túl hamar elfogy az édesség. Bár már tele vagyok. Hátra is dőlök jólesően szusszanva.  Most biztos, hogy nem fogok tudni azonnal megmozdulni. Még van egy kevés innivalóm, úgyhogy csak nem dobnak ki. Csodálkozva veszem észre, hogy szól a zene. Vagy szólt eddig is, és nem tűnt fel, vagy csak most kezdett el. Érzelmekkel teli szemekkel nézek a fiúra, várom, amíg ő is befejezi az evés-ivást. Meg azt, hogy jelezze a pincérnek, hogy végeztünk. Mert gondolom az lesz. A sztorimat meg közbe el is felejtem továbbmondani.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

péntek este, az asztalunknál|o

  

Ahogy válaszol rögtön felkapom a fejemet és rászegezem a tekintetemet, picit összeráncolt homlokkal. Majd megértem a dolgot. Hát persze! Neki nagyon furcsa lehet még a magyar ízvilág. Nem éppen könnyűek az ételeink, a nagyon hagymás alappal, rengeteg paprikával. És hacsak nem házikosztként fogyasztja, nem is sok esély van arra, hogy átmenetesen szokhat hozzá. Megértően rámosolygok hát, majd folytatom az evést én is.
Ó hát rossz süteményválasztás az nálunk valahogy nem létezik! Elég nehéz volt viszont ilyen sok finomnak tűnőből választani, de a tiramisu az mindent visz. Szeretek ugyan lassan édességek eszegetni, kiélvezni az ízeket, de ez itt tiramisu! Azt nem mondom, hogy behabzsolom, de na, elég hamar eltűnik a tányéromról. Nincs az a mennyiség, amit szerintem ne tudnék megenni belőle. Megtörlöm a számat a szalvétával ahogy végzek, de persze sehol semmi maszat. Nem pazaroljuk a falatokat.
- Ó, igen, szóval az lett a vége, hogy tiszta piros csillámporos lett Benito. A nagyját sikerült kimosnom a bundájából, de hát sajnos … aki beleüti az orrát mindenbe az így jár – fejezem be végül a történetemet  kuncogva a lelki szemeim előtt megelevenedő emléktől.  Majd ne felejtsem el megmutatni neki azt a fotót holnap. Mert most persze nincs nálam telefon, bele se fért volna a táskámba.
Részemről egy forró csoki mellett döntök, mert kávét azt már csak nem kellene ilyenkor inni. És legalább azt hosszabb idő meginni, mert lejjebb hűteni nem tudom jelenleg ugyebár.  Amíg Thomas távol van addig nézelődöm, főleg az ablakon kifelé. A pincér újra megjelenik, teljesen nesztelenül, úgyhogy nem kicsit ijedek meg tőle, amikor egyszer csak egy kéz jelenik meg előttem a semmiből. Összerándul a gyomrom azonnal, de észreveszem a nagy gőzölgő bögrét, ami aztán az asztalra kerül. Elmotyogok egy köszönömöt, de meg csak akkor könnyebbülök, amikor már elmegy. Két kezem közé fogom az iszimet, mosolyogva szemlélve a tetején úszkáló pillecukrot. Ilyet még úgy sem kóstoltam! Thomas visszatértét legalább időben észreveszem, ő nem settenkedik ninjaként mögém, mint a felszolgáló személyzet. Viszonzom a mosolyt, ami még szélesebb lesz, amikor megsimogat. Az előbbi kellemetlen érzés pedig maradéktalanul eltűnik, és átadja a helyét a színtiszta örömnek.  Hm, máshogy áll a haja egy picit.
- Ehgen – kommentálom szűkszavúan elhúzva a számat. Nem kell pontosítania, azonnal rájövök, hogy miről kérdez. Fogalmazzunk úgy, hogy nem voltam elragadtatva tőle.  Nagyon nem. Sóhajtok egy nagyot és megcsóválom a fejemet mielőtt válaszolok rendesen.
– Ma reggel olvastam el. Hát tudod, most már tényleg hajlok arra, hogy megkérem a festményeket, hogy ugyan árulják már el mégis kicsoda az, akivel összeboronálnak már megint. Ekkora nagy sületlenségeket összehordani! Egyszer a változatosság kedvéért azért mondhatnának valami kedveset, vagy legalább valami igazat is.
Elhallgatok újra majd egy kicsit kellemesebb vizekre evezek a témát illetően.
- Nem is mondtam még: teljesen blokkolom most a mágiámat. Úgy gondoltam itt nem kéne kockáztatni – avatom be lehalkítva a hangomat. Az egész alatt annyira fel voltam és még fel vagyok dobva, hogy biztos hogy jó döntés volt a részemről. De talán Thomasnak nem is tűnt fel, hogy azok a furcsaságok még nem jelentek meg.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

péntek este, az asztalunknál|o
  

A csillámmal csak egy baj van: nem lehet normálisan leszedni sehonnan sem. De komolyan, még hetek múlva is talál az ember itt-ott belőle. Még az is lehet, hogy Thomason is lesz belőle, amikor összeszeretgetik egymást Benitoval.
- Variálnak ők ok nélkül is, de nem valószínű, hogy beszélgetni lesz velük kedvem – nyugtatom meg a fiút mosolyogva. Ezek után meg aztán pláne nem. Mondjuk az lenne a legjobb, ha egyáltalán semmit sem mondanának rólam. Reménykedni mindig szabad, nem?
Nem értem a megkönnyebbült arckifejezését. Mit mondtam olyat, ami miatt megkönnyebbül? Vagy miatt, hogy nem gondoltam arra, hogy esetleg még is lett volna valami Annie-vel? Miért tettem volna? Hiszek neki, bízok benne, soha nem adott okot arra, hogy kételkedjek benne. Ha ő azt mondta, akkor az úgy is van. Mondhat akármilyen festmény akármit. Hogy a sráccal kapcsolatos lenne az persze nem jut eszembe. Hiszen, mondtam neki akkor, hogy nem tetszett addig még senki sem. Az Udvaron meg azt, hogy ő, Thomas az aki tetszik. És ennyi. A többi fiú engem teljesen hidegen hagy, nem veszem észre őket annyira, hogy bármiféle pozitív érzelem keletkezzen bennem. Vannak ugyan srácok, akikkel el szoktam beszélgetni, meg ilyesmi, de ők csak barátok. Mint ő meg Annie.
- Én is nagyon kedvellek. Téged – csak és kizárólag őt. Mondjuk ha nem így lenne, akkor nyilván most nem lennénk itt, de nagyon jó érzés hallani és kimondani is. Nagyon kedvel! Széles mosoly költözik az arcomra rögtön, csillogó tekintet … most van az a pont, hogy mindent elárasztanék vízzel. Ehelyett valami furcsa fájdalmat érzek a kézfejemen. Elfintorodva nézek a jelemre, majd visszakanyarodok a cikkhez és az igazságaihoz gondolatban.
- Meg az is igaz volt, hogy felkértél a barátnő szerepre, csak épp a színjáték része nem stimmel a dolognak. És lehet hogy az a srác tényleg feltűnően nagyon kedveli azt a lányt – nem sikerült megjegyeznem a neveiket, nem is igazán fontos szerintem. Legalábbis nekem, nekünk nem. Nekik már nyilván az, de majd lerendezik ők egymás között a dolgot, ha le kell.
- Igen. Jó, mert működik, jaj nagyon is. Viszont nem szeretem hordani, mert picit kellemetlen nyugalmi állapotban is. De az előbb is tök jól jött, szóval … - picit megrántom a vállamat jelezve, hogy végül is megéri a dolog. Inkább ez a kis szúró érzés legyen, semmint a nagyobb baj. Közelebb emelem a csuklómat az arcához, hogy láthassa rajta a furcsán tekergő vonalakat. Hasonlít a kézfejemen lévőre, szóval ez kifejezetten hydromágusoknak van. – Képzeld: ha rajtad is lenne egy ilyen, akkor át tudnám adni neked a képességeim egy részét, és te is tudnád uralni. De csak amíg rajtad van.  
Ez például kifejezetten érdekes és izgalmas dolog. Még sose próbáltam ki, de lehet egyszer jó móka lenne. Visszahúzom a kezemet, hogy belekortyoljak a már kevésbé forró csokimba. Egy pillecukor is kerül a számba, aminek az ízétől valahogy nem vagyok elragadtatva, el is fintorodom egy picit. Fogom hát a kanalamat, összevadászom őket és kérdőn a fiúra pillantok: kéred?
- Persze! – ragyog fel az arcom a kérdéstől. Ó hát hogyne! Nem sietek én vissza a suliba, ugyan dehogy! – Kinézünk a tóhoz is? Gyönyörű lehet este!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

péntek este, az asztalunknál|o
  

Ilyen szituációban valóban nem szokás ezt a szót használni, hogy ’kedvellek’. Ha viszont ez hangzik el akkor meg mindig követi egy 'de' szócska. Kedvellek, de én nem érzek úgy irántad; vagy kedvellek, de nem akarok járni veled; szóval ilyesmik. Meg sem fordult a fejemben, hogy valami ilyesmi értelemben mondaná. És nyilván én sem. És őszintén szólva nem is vagyok benne biztos, hogy csak így ilyen egyszerűen ki tudnám mondani neki azt hogy szeretlek. Pedig így van, csak még olyan új  ez az egész. Még bele kell szoknom, utána majd biztos el fogom neki tudni mondani. Azt is milyen sokáig képtelen voltam kimondani, hogy tetszik. És most meg tessék. Simán, gond nélkül.
- Jól van, akkor majd megírom a köszönőbeszédemet az Oscar-díjátadóra – kacsintok rá nevetgélve. Én viszont nem akaratlanul viccelődöm a zavar leplezésre. Nagyon jól értem, hogy milyen értelemben mondja, amit mond. Tudom, hogy ő is még dolgozza fel magában, hogy ez tényleg igaz. – Örülök, hogy nem talált tökéletesebbet vagy nem is keresett, hercegem – ó jaj, már megint udvariaskodó régimódi stílusban beszélek. Finoman biccentek is a fejemmel, ha már egyszer így sikerült kifejeznem magam.
- Amikor mondtad, hogy nagyon kedvelsz, hát, vagyis, inkább az ahogy mondtad.  – hebegek egy kicsit, de végül is miért ne mondjam el neki? Legfeljebb zavarba jön ő is. Jaj, mint ahogy most már megint én. Pedig fogtuk már meg egymás kezét. Ez most egyáltalán nem más, de miért más mégis? Talán a hely miatt? Á, nem tudom. Csak azt, hogy sajnálom, hogy elenged. Talán látszik rajtam, ahogy picit lekonyul a szám sarka. De feltalálom magam és iszom inkább.
- Azt hiszem nem szeretem ezt az izét – erősítem meg szavakkal is a fintorgás és a kínálás okát. Ó, szóval nem veszi el a kanalat, hanem nekem kell a szájába tennem? Enyhén remegő kézzel emelem hát fel a kanalat, azzal áltatva magam, hogy csak azért mert van benne az italból is. A legtöbb fehér pamacs a fiú szájában landol, csupán egy szökik meg. Egész jó teljesítmény, nem?
- Nem ér kinevetni, nem szoktam másokat etetni. Csoda, hogy nem az összes a terítőn kötött ki – adom a tudtára tettetett bosszankodással. Ó hát persze, hogy vigyorgok én is. Még szép. Eddig sikerült tökéletesen viselkednünk az étteremben, de azért csak kibújik a szög a zsákból. Fel is nevetek, nem foglalkozva azzal, hogy ki néz, ki nem néz.
- Szuper! Ha szeretnéd, ott ki is próbálhatnánk. Persze ha nem akarod, akkor nem csináljuk. Csak … érdekes lenne – picit kérlelő a tekintetem, mert én nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon mennyire tetszene a víz irányítása. A kezem megfogása miatt el is felejtettem felajánlani neki ezt a lehetőséget. – Vagy bemutatom neked Sutrát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|a tavacskához érkezve|o
  

Kicsit megkavar a kérdésével, aztán rájövök, hogy nem ismeri az Oscar-díjátadót. Kezemmel jelzem, hogy so-so, valami hasonló. Majd gyorsított verzióban előadom, hogy a díjat hívják így és van egy rakás kategória. Na meg azt, hogy ha már kiválóan alakítom a szerepet, akkor nyilván van esély, hogy én nyerem el a legjobb női főszereplői díjat. Oké, hülye poén volt.
Én inkább azon aggódok, hogy félrenyeli azokat a fránya pillecukrokat, nem pedig attól, hogy beterít velük ahogy nevetés közben véletlenül kirepülnek a szájából. De végül csak megbírkózik valahogy azokkal a bigyókkal. Úgyhogy megnyugodva kortyolom tovább a forró csokimat. A bizonytalankodását nagyjából megértem, de semmi félnivalója nincs a dologtól. De persze nem erőltetem, Sutrát megmutatni amúgy is egyszerűbb.
Gyorsan felhörpintem a maradék italomat, majd udvariasan bejelentem, hogy meglátogatom a női részleget. Nem időzöm túl sokat, legalábbis a többi lányhoz képest biztos, hogy nem.  A tükörbe is csak azért nézek, hogy vajon kiszedtem-e mindent a hajamból, ami felfogva tartotta azt. Így azért jobb.  Az asztalhoz visszaérve rámosolygok a rajtam végignéző fiúra, elégedettnek tűnik a látvánnyal, aminek nagyon örülök. Érdekes, hogy hol felveszi, hol leveszi a szemüvegét, de inkább főleg az, hogy ezt nem is azonnal szoktam észrevenni. Magamhoz veszem a táskámat és a virágomat, majd elindulunk kifelé.
Az éttermet elhagyva egy darabig még tudom is az utat, aztán jön az a rész, hogy elbizonytalanodom. Meg ugyan nem torpanok, de az amúgy sem túl gyors tempóból visszább veszek egy kicsit.
- A múltkor nem erre jöttem, véletlenül találtam csak oda – osztom meg vele a hezitálásom okát. Biztos, hogy jó felé megyünk? Remekül el tudok ám tévedni a faluban, bár előbb-utóbb odatalálok mindenhova. Szóval inkább rábízom magam teljesen a fiúra, hiába volt az én ötletem a helyszín és megfogom a kezét. Belekarolni is jó, de így jobb, legalábbis nekem jobban tetszik.
Hamarosan elhagyjuk a falu határát, majd rálelünk a kis parkszerű helyre. Mindenhol fényes kis útjelzők vannak, amik visszatükröződnek a víz felszínéről. Sóhajtok egy aprót mosolyogva. Annyira szép így tó tükre. Szinte érzem, ahogy a mágiám mocorog a bőröm alatt örülve a környezetnek. Közelebb megyünk a tavacskához, egyszerűen vonz a látványa. Gyönyörködve nézem egy darabig, majd megfordulok Thomas felé.
- Hát nem csodálatos? – szememben érzelmek egész skálája látszik. A hely is fantasztikus, nagyon romantikus, de annak még inkább örülök, hogy vele lehetek itt. És bármennyire is szeretném levenni már a karkötőmet, mégsem akaródzik elengedni a kezét. Tekintetemet le sem veszem a hihetetlen mélységű barna szemeiről. Majd mindjárt bemutatót tartok, csak még egy icipicit hadd vesszek el bennük.
- Akkor egy elementál rendel? – kérdezem végül halkan miközben hátrébb lépek és a kezét is elengedem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Hümmögök csak egyet a doki reakciójára. Kicsit megkésve jövök rá, hogy valamiféle véleménynek adott hangot azzal kapcsolatban, amit elmondtam. Talán most először azóta, hogy belekezdtünk a témába. És igen, tényleg szomorú, bár én inkább a dühítő szót használnám rá, legalábbis most ezt érzem.
- Vagy legalább annyit elmondani, hogy semmi baj, nem a te hibád, nem tehetsz róla – fűzöm még hozzá kicsit remegő hangon. Az a furcsa, hogy dühös vagyok rájuk. Mindent elfogadtam, elkönyveltem eddig úgy, ahogy volt. Nem hagytam, hogy mélyebben megérintsen. Erre tessék, most itt van ez. Őszintén örülök neki mikor egy kicsit vidámabb irányba kanyarodunk, még ha csak röpke időre is. A barátaim felé. Azonnal újra nyugodtabbá válnak a vonásaim, ahogy rájuk gondolok.
- Tervem – ismétlem el kissé vontatottan a szót, ahogy gondolkodom. Főképp az elkerülésre szoktam figyelni, hiszen ha nem tudom elkerülni, akkor már tehetetlen vagyok. – Nyilván az lenne a jó terv, ha mondjuk újra én irányítanám az eseményeket, és visszaállítanám a normális közelséget. Mondjuk hátrébb lépek például. De hiába tudom én ezt így fejben, ha ott vagyok a szituációban akkor nem megy. Egyszerűen, megbénulok. Szóval, nem, nem igazán van azt hiszem – mondjuk inkább azt, hogy nincs. Végül is, olyan ami működne is tényleg nincs. Kezdjünk inkább nulláról, maximum kiderül, hogy tévedek. Ez a jobbik eset.
- Sokszor a tekintetükből. Vagy testbeszédből. Esetleg abból mit mondanak és hogyan. A baj csak az, hogy ezekkel mind lehet hazudni is, igaz? Szóval nem 100%-os a dolog. – nehéz rendesen összeszedni a jeleket, hiszen nem szoktam kielemezni, hogy na ez most az. Csak látom és tudom. És valljuk be, már fáradok az érzéseim, gondolataim analízisétől. Kezdek tényleg arra a pontra eljutni, hogy mindenre az a válasz, hogy nem tudom.
- Nekik nagyon jó és nagyon megnyugtató. Én meg túlélem. Nagyon ritkán csinálok ilyet, és amilyen távolságtartó vagyok a fizikai dolgokkal kapcsolatban nekik eszükbe se jut, hogy viszonozzák az ilyeneket. Vagy ha igen, akkor meg elejét veszem a dolgoknak és megmondom nekik, hogy inkább ne – vonom meg a vállamat. Értem, hogy nem jó ha erőltetem az ilyen dolgokat de tényleg eszemben sincs ezt tenni, főleg mert nekem nem annyira kellemes a dolog. Kellemetlen, de nem annyira, hogy ha muszáj akkor ne tegyem meg. Szerencsére ritkán muszáj. – Ne értsen félre, ez tényleg nem gyakori egyáltalán. Talán ha kettő vagy három ilyen eset volt. És csak azokkal fordult elő, akiket tényleg a barátomnak tartok és valamennyire megbízom bennük.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Általában a fiúk jobban tájékozódnak, ez ilyen agyi sajátosság. Általában. De persze nem mindig igaz ám meg nem mindenkire. Szerencsénkre most viszont igen. Thomas könnyedén odatalál, még úgy is, hogy szép nagy kerülőt iktattam be. Ezentúl inkább mindig hagyom, hogy ő vezessen. Az a biztosabb.
Úgy látom Thomas is el van ragadtatva a látványtól. Nagyon jól teszi! Mindig jó dolog vizet nézni, ilyenkor meg aztán pláne. Bár a naplemente is nagyon gyönyörű tud lenni vízparton. Majd talán egyszer azt is megnézzük, biztos varázslatos lesz az is. Tessék és még egyet is ért velem, hogy csodálatos a … én? Tényleg annak tart?
- Köszönöm! – felelem halkan teljesen elérzékenyülve, majd mielőtt meggondolhatnám magam gyorsan nyomok az arcára egy puszit. Egy egészen picikét, éppen hogy érinti az ajkam a bőrét. De akkor is puszi volt, bizony. Persze fel sem merül bennem, hogy csak kicsúszott a száján anélkül, hogy tudná mit is mond. Pedig velem is sokszor előfordult már.
- Rendben, akkor nincs extra óhaj ha jól értem – felelem szemforgatva, ahogy még távolabb lépek Thomastól. – Vele majd óvatosabban poénkodj, eléggé öhm játékos. A végén még megkapod tőle azt a nagy adag hűsítő vizet.
Most már elég nagynak ítélem meg a távolságot, így nem hátrálok tovább, viszont egészen a víz széléhez megyek, már kényelmesen bele tudnám lógatni a kezemet, ha szeretném.
- Nagyjából igen. A távolság az csak biztonság kedvéért van, mivel eléggé tele vagyok pozitív dolgokkal, így nem tudom mi történik ha leveszem a karkötőt. Lehet, hogy semmi – magyarázom neki, majd belelógatom a kezem a kellemes vízbe. Csak ez után veszem le a blokkolót. Nem érzek semmi különlegeset igazából, szóval lehet, hogy felesleges volt az óvintézkedés. Ez után jön az elementál-idézés. Nem fennhangon teszem, szóval körülbelül olyan, mintha csak guggolnék és simogatnám a vizet. Pedig szépen végigsorolom az összes képességét, személyiségi jegyét, felidézem pontosan az alakját és végül:
- Sutra – mondom ki a nevét. Mivel most blokkolt volt a mágiám, így egyáltalán nem kétséges, hogy meg is jelenik a kis állatka. Kidugja először az orrát a vízből, majd tipikusan mókás vidramozdulatokkal kikacsázik a partra. Picike gombszemeivel és huncut tekintetével rám néz, várja a mókát. Szavak nélkül kommunikálunk, elmondom neki, hogy bemutatnék neki valakit. Majd állok is fel, és visszasétálok az európai vidrakölyökkel a fiúhoz.
- Thomas  Sutra, Sutra Thomas – mutatom be őket egymásnak. A pici állat csak nézi a fiút egy darabig, kielemezve a helyzetet, majd körbeszökdécseli, végigcsúszik hason a fűben előtte, vidáman kattogva. – Nya, tudja, hogy hozzám tartozol, el vagy fogadva. Egy csomó dolgot tud, megmutassuk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Hm, ez … érdekes volt. Főleg, mert eszembe jutott, hogy ez nem az első puszi volt, amit kapott tőlem. Annak mennyivel másabb jelentése volt, és de rég is volt! És hogy nekem eddig miért nem jutott eszembe? Na mindegy, koncentráljunk inkább.
Az idézés sikeres, Sutra jön lát és győz. De Thomast milyen állat nem veszi le a lábáról? Van olyan egyáltalán?  És igen, kölyök. Bár amúgy is szeretem a vidrákat, mert mókásak, de picinek meg kell őket zabálni. De én személy szerint nem tartom nagyon meglepőnek, hogy elfogadja a fiút. Benito is azt tette.
- Szóval: a lényeg az, hogy igazából addig marad, amíg el nem küldöm, vagy le nem fárad. Sokkal jobban segít kordában tartani a mágiámat, mint Benito, szóval fogsz vele találkozni. A védekező és támadó dolgaira nem térek ki inkább. Valamennyire tud gyógyítani is. De ami igazán király: elvegyül – egy gyors magyarázat, majd Sutra már száguld is a víz felé. Ahogy beleér eltűnik, mintha nem is létezett volna. Thomas mellett maradok, kezemmel jobbra mutatok a kis tavacska közepére. Ahol kiugrik a vízből a vidra. Hatalmas vigyorral az arcomon pislogok hol a fiúra, hol a vidrára. Utóbbi épp kergetőzik valamivel, amire a fodrozódás utal. Egyelőre hagyom, szórakozza ki magát nyugodtan.
- Amúgy hozzáérhetsz majd ha szeretnél, semmi extra tapintása nincs, de nem tudsz átnyúlni rajta. Hacsak azt nem akarja.  Olyat is tud, mint egy patrónus. El tudom küldeni valahova, valakihez, hogy átadjon egy üzentet. Csak ekkor beszél. Ha utasítom rá, akkor választ is hoz. Amúgy nem. Velem gondolatban kommunikál. Hát így hirtelen ennyi. Szeret bohóckodni, de hát vidra és kölyök, szóval ez egész alap – teszem még hozzá, majd ismét szétnézek a kis parkocskában. Van egy pad nem túl messze, bár az messzebb van a tóparttól. De még nem döntöttem el, hogy leüljünk-e vagy sétálgassunk-e. Bármelyik jó, csak ne egy helyben álldogáljunk. Át is helyezem a testsúlyomat a másik lábamra, hogy aztán rövid idő múlva cseréljek.  Hirtelen oldalra billentem a fejemet, ahogy eszembe jut valami a kommunikációról.
- Szóval akkor a medállod hatását ki tudod kapcsolni, és csak akkor kapcsol vissza ha elveszed a pálcát? – idézem fel a mozdulatot, amit az étteremben láttam. – Liam bácsival hogy szoktatok beszélni? Le gondolom nem veszed. Mindketten angolul és akkor nem fordít?
Szegény fiút elárasztom a kérdésekkel a mellkasa felé pislogva, ahol a szóban forgó fordítóeszköz rejtőzik. Az étteremben annyira el voltam varázsolva a környezettől, meg mindentől, hogy inkább nem akartam zavarni a pillanatot a szokásos csacsogásommal. De itt a tóparti hangokat hallgatva simán megteszem, kezeimmel a hajamat babrálva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Egy újabb járőrözés vár rám, aminek őszintén szólva nagyon örülök. Eddig sem volt vele semmi bajom, vannak helyek ahova kimondottan szeretek este ellátogatni rendbontók után kutatva. Helyek, amik vagy szebbek mint nappal, vagy pedig végre teljesen üresek. Amiket nyugodtan van lehetőségem felfedezni. Persze keresem én a szabályszegőket, nem arról van szó, hogy járőrözés címszóval betelepszem a kandalló elé relaxálni.
Uniformisban hagyom el a klubhelyiséget, hiszen mégis csak így illik, így a szabályos. Amúgy, amint tehetem ledobom magamról ezt a ruhadarabot, jobban szeretek a saját stílusomat kifejező ruhákba mászkálni. De azért kibírom ha pár estét ebben kell töltenem. És, hogy miért örülök annyira, hogy ismét keveset alhatok? Hát azért, mert végre csinálhatok valamit. Kezdem nagyon szűknek érezni a körletet. Idekinn sokkal többet lehet sétálni, töprengeni, vagy csak úgy kiszellőztetni a fejemet. Meg közeleg a nyár is, ilyenkor már nem szeretek négy fal közé bezárva lenni sokáig. Benito sem szereti, most még sem akart elkísérni utamra. Furcsa, de hát ilyenek ezek a macskák, nem?
Az északi szárnyat már végigellenőriztem, úgyhogy most a másik rám bízott terület felé haladok, a lehető legrövidebb úton, az előcsarnokon át. Picit felszalad a szemöldököm, amikor lépteket meg pálcafényt látok a másik oldalról közelíteni felém. Csak nem egy rendbontó? Jaj ne!
- Szia Masa! – köszönök rá a prefitársamra egy nagy sóhaj után. Jól van, szerencsére csak ő. Nem kell szabályokat sorolnom, büntetőmunkát kiszabnom, vagy elcipelnem innen a vonakodó rendbontót. Kicsit problémás az utóbbi úgy, hogy nem érek hozzá. Rámosolygok a lányra, hiszen örülök neki. Amúgy is kedvelem, de még jobb végre valakivel találkozni. Általában Benitoval szoktam társalogni őrjáratokon, szóval már egy ideje nyomaszt a csend.
- Na, te szerencsével jártál? Találtál valakit? – kérdezek rá érdeklődve az eddigi kalandjaira vagy éppen azoknak a hiányára. A boldog mosolyom tanácstalan arckifejezésnek adja át a helyét, ahogy látom, hogy elkomorul. Valami rosszat mondtam volna? – Történt valami?
Óvatosan puhatolózom a kérdésemmel, hiszen fogalmam sincs, hogy miért néz így rám a lány. Valaki szemétkedett volna vele? De ugyan ki merne beszólni Masának? Még ha meg is akarja büntetni az illetőt! Tűnődve nézem, majd felkapom a fejemet, ahogy valamiféle csattogást-kattogást hallok a közeli terem felől. Felvonom a szemöldökömet, ahogy arrafelé fordulok.
- Ezt te is hallottad? – súgom neki oda, fejemmel az erőnlét terme felé biccentve. Lenne benn valaki? Ilyenkor? Ki az az elvetemült, aki az éjszaka közepén áll neki kondizni? Egy tompa puffanást vélek kiszűrődni, biztos hogy van benn valaki! Ennyire csak nem élénk a képzeletem!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Thomas professzor, nem rossz. De lehetne akár doktor is. Amúgy bennem nem ötlik fel, hogy ennyire komolykodós, tanáruras lenne a  kinézete a szemüveg és a póz miatt. A szemüveg érdekes egyébként, mert nem annyira tűnik fel. Mármint persze másmilyen az arca ha rajta van, de az az arc is Thomasé, úgyhogy nem tudatosítom magamban, hogy na most lencséken át nézi a világot. Szóval teljesen mindegy mi van rajta.
- Nem, egyáltalán nem vesz ki belőlem a megidézése. Inkább hozzám tesz, ha nekem már kevesebb az energiám és szükségem van rá. Úgy képzeld el, mintha csak előhívnám. Ő ott rejtőzik a vízben valahol, nekem csak szólítanom kell és akkor megjelenik. De úgy tapasztaltam, hogy könnyebb előhívni ha nem az erőm vége felé vagyok már. Szívesebben jön, és szívesebben működik együtt velem – próbálom neki elmagyarázni, de ez egy olyan dolog, ami még nekem sem teljesen világos. Mármint az elméletét azt teljesen értem, de például azt, hogy milyen közegből előhívva kap dührohamot azt még tanulgatjuk. A pocsolyát nem kedveli az biztos. Jobb a tiszta víz. Ez a kis tó például eddig az egyik kedvenc ahogy nézem. – Ő egy önálló lény, önálló személyiség. De miattam létezik, én formáltam őt ilyenné. Szegénynek eddig kellett várnia rám, hogy megszülethessen.
Sejtettem, hogy tetszeni fog a fiúnak a mutatvány, bár hogy el is érzékenyüljön azt nem vártam. Persze számíthattam volna rá. Annyira mélyen meg tudja őt érinteni minden, annyira tele van érzelmekkel. Szeretetteljesen mosolygok rá, majd ismét a vidrára pislogok. Egy újabb bukfencet vet éppen a kis komisz.
- Persze, bármikor át tudom küldeni hozzád, amíg le nem merül. Amikor előhívom akkor igen, akkor kell a víz. De amikor elküldöm egy üzenettel akkor nem. Eltűnik és megjelenik máshol. Ez tök fura mondjuk, de így tanultuk. Még nem próbáltam ki. Gondoltam már rá, hogy így üzenek neked, de amíg nem találkoztál vele addig nem mertem – ez a féle kommunikáció nekem is sokkal szimpatikusabb lenne, még úgy is, hogy nem tudom milyen hangja van Sutrának. Biztos nem az én hangomon szólalna meg. De majd Thomas elmeséli egyszer. Időközben a kis állatka elkezd kifelé úszni a vízből, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Érdekes. És gyakran ki szoktad kapcsolni? Semmit nem értessz olyankor ha magyarul beszélnek hozzád, ugye? – érkeznek az újabb kérdéseim a medállt és az ujjait figyelve. Azt nem kérdezem meg, hogy mennyire értett engem az étteremben, a rozsdás angol tudásommal. Végül is a jól bevált kézzel-lábbal mutogatást nem kellett bevetnem, szóval annyira gáz mégsem lehetett a dolog. Mivel még mindig a kezemben van a karkötőm, és nem szeretném elhagyni így elkezdem lázasan keresgélni a táskámat, amit leraktam valahova a virág mellé. De hova is?
- Ö, nem láttad, hogy hova raktam le a tásk.. áá megvan! – ott lapul ni a bokor mellett a galád. Odasietek hát gyorsan, de amikor bele tenném megcsillan benne a párja a mágikus ékszeremnek. – Ki szeretnéd próbálni a vizezést? Dobálhatjuk labdaként, Sutra meg megpróbálná elkapni. De nem muszáj ám. – fordulok vissza Thomas felé a táska előtt guggolva. A vidrakölyök közben végre kievickél a partra, fejét jobbra balra forgatva, hogy merre induljon. Ide hozzám, hogy megtudja mit csinálok, vagy az új játszópajtijához.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

- Valami olyasmi – felelem mosolyogva. Jó lenne ha nem kellene külön idézgetnem a vízből, hanem szimplán maga a víz reagálna így rám. Bárhol, bármikor, bármennyi kis cseppnyi vizecske. Hm, kezd egyre inkább bővülni az a kis lista, hogy én kikhez is tartozom.
Rájövök, hogy nem is kérdeztem meg, hogy ugye elküldhetem majd hozzá a vidrát néha, magától értetődőnek vettem, hogy így lesz és neki az jó lesz. De végül is ismerem, először lehet, hogy egy kicsit meglepődne a hirtelen felbukkanáson, viszont örülne mindenféleképpen. Annak meg pláne, hogy nem kell a telefont nyomkodnia. Vagy baglyok után rohangálnia.
- Akkor legalább találgathatsz, hogy vajon mi is a téma. Csak hát, nem macerás egy kicsit, hogy ott kell tartanod a pálcát végig? – nekem valószínűleg ez lenne a bajom vele. Hiszen lássuk be, eléggé fárasztó hosszú perceken keresztül az a csuklótartás. Jó, mondjuk még csak hébe-hóba csinálta, nyilván akkor sem órákon át. Megint butaságot kérdeztem.
Nem kerüli el a figyelmemet a bizonytalansága. Ismét. Elgondolkodva figyelem hát, ahogy magához édesgeti a vízilényt. No lám csak, ez nem is tartott sokáig, már hozzá is érhetett. Ez igazán szívet melengető pillanat, még sem mosolyodom el, sőt, kissé szomorkásan figyelem kettőjüket. Beleejtem a karkötőmet a táskába, felállok és odasétálok hozzájuk a gondolataimba merülve.
- Figyelj … - szólítom meg óvatosan Thomast. Bizonytalan hangvételem egyrészt abból fakad, hogy nem szeretném elvonni a figyelmét az állatszeretgetéstől. Másrészt pedig nem tudom, hogy fogalmazzam meg, amit mondani szeretnék. Letérdelve ülök le melléjük, nem foglalkozva olyan apróságokkal, hogy esetleg tönkreteszem a harisnyámat. – Nem muszáj, de tényleg. Nem gond. Ha tartassz tőle, vagy ellenérzéseid vannak ezzel kapcsolatban akkor inkább hagyjuk. Nem szeretnék rád erőltetni semmit sem – csendesen beszélek, de teljesen komolyan. Csak azért, mert én szeretnék valamit azért ő ne hozza magát olyan helyzetbe, ami kényelmetlen neki. Ami bizonytalansággal tölti el. Kezeimet az ölembe ejtve figyelem az agyon dicsért vidrát, meg az őt simogató fiút.
- Fura, mi? Mintha egy vizes lufi lenne. Csak cukibb – mosolyodom el még mindig picit szomorkásan. De ugye tényleg nem csinál semmi olyasmit, amit ő nem szeretne csak azért, hogy nekem örömet okozzon? Sutra rám emeli a huncut tekintetét, a fénypontok tökéletesen megvilágítják annyira, hogy azonnal észreveszem a sunyi villanását. A következő pillanatban már egy jégdarab száguld felém. Megállítom a levegőben, és hagyom leesni. A kagylóforma azonnal ezer darabra törik szét.
- Meg ne próbáld! Sutra! Nem! – figyelmeztetem vészjósló hangon az elementálomat egy pillanatra Thomasra nézve. A vidra elgondolkodva kapkodja a fejét ide-oda közöttünk. Hallom a hangját a fejemben, de anélkül is tudom, hogy csak szórakozik, támadásról szó sincsen. – Úgy gondolja, hogy vicces lenne feléd küldeni pár dolgot, hogy kivédjem őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Tényleg gyorsan történik minden, bár én jobban figyelemmel követtem az eseményeket, mint ő. Mondjuk én ismerem már ezt a kis huncutot, és hallom is a gondolatait, szóval így könnyű. Csodálkozva nézem ahogy elveszi a kezét a vidráról és mintha próbálna felmérni minket. Hogy mi lesz a következő lépésünk, mit akarunk elkövetni ellene. Nem tehetek róla, de tátott szájjal nézek döbbenten Thomasra, ahogy távolabb megy. Nagyon feszülten viselkedik.
- Sutra, menj távolabb – súgom oda a kis állatkának, miközben le sem veszem a szemem a fiúról. A vidrának nem kell kétszer mondanom, elkacsázik a földön az egyik bokor irányába. Fogalmam sincs, hogy hova és meddig fog menni, de úgy is azonnal jönni fog ha hívom. Nem küldöm vissza a vízbe, még nem.
- Mi történt? Mi a baj? – lassan mintha kicsit feloldódna, már nem olyan görcsös a tartása, a kezei sem fehérednek el az erőtől, ahogy ökölbeszorítva tartja őket. Lázasan kergetik egymást a fejemben a gondolatok, próbálok rájönni, hogy mi is zaklatta fel őt ennyire. Hiszen nem őt célozta a vidra, engem. Kivédtem, egy jégdarabka sem eshetett rá, hiszen erre figyeltem. Mindig figyelek rá, hogy neki ne legyen semmi baja a mágiám miatt. Sutrára is rögtön rászóltam, hogy ne csinálja, amit tervez. Le is tett róla amúgy. És nekem sem volt kedvem ilyen célbalövöldözősdit játszani. Úgy tűnt talán? Hogy meg akartuk támadni őt?
Tehetetlenül rázom meg a fejemet, hogy az nem fog megtörténni amit javasol. Nem fog megcélozni senkit sem a vidra, sem őt sem mást. Én sem fogok kivédeni semmit sem. Ennyire félne ettől az egésztől? Végül is tényleg ijesztő, az Udvarba is az volt, bár akkor még tetszett neki.
Felsóhajtok, ahogy közli, hogy labdázzunk. Na azt már nem. Eszem ágába sincs még jobban megijeszteni őt. Már nyitnám a számat, amikor újra megszólal. Meghökkenek attól, amit hallok, pedig én is erre jutottam. Hogy fél. Fél a mágiámtól, tehát fél tőlem hiszen ahogy mondja: ez a részem. Komolyan sírhatnékom támad ettől az egésztől. Némán hallgatom őt tovább, ahogy győzködi(?) magát, hogy nem félhet, mert a víz hozzám tartozik. Mintha ez ilyen egyszerű lenne. Az jó, hogy túl akar ezen lendülni, de … jaj istenem, nem tudom. Már egyáltalán nem tartom jó ötletnek a dolgot.
- Tudom, hogy új neked ez az egész. Eddig nem láttál belőle szinte semmit, nem kellett többet tudnod róla a minimálisnál, nem kellett megemésztened a tényt, hogy a … nekem ez mekkora teher az áldás mellett. Nem kellett elfogadnod – válaszolom meg-megakadva. A barátnőd szót például ki sem tudom mondani.  Annyira tehetetlennek érzem magam most, mit kéne tennem?  – Soha nem bántanálak, és soha nem hagynám, hogy Sutra bántson vízmágiával. Nem vetted észre … amikor kitör belőlem, akkor sem ér el téged soha. Soha. Erre mindig figyeltem, még ha nem is szándékosan. Mindig megvédtelek. Tudat alatt még akkor is irányítottam, ha csak ennyire is. Jó, amikor vízbe zártam a kezed akkor igen, elért. De az is kontrollált volt már.
Elbicsaklik a hangom és képtelen vagyok többet mondani. Kicsit röhejesen hangzik, amit elmondtam. Megvédem az esőtől, te jó ég, mi vagyok én esernyő? Csak nézem őt. Csak nézem és nem bánnám ha megmozdulna végre, ha ellazulna vagy legalább közelebb jönne. És nem úgy állna ott, mintha valami vadállat lennék, akit valami láthatatlan kerítés mögé zártak. Kérlek, kérlek bízz bennem, ne félj tőlem. Kérlek!
Ne beszéljem le? Összeszűkült szemmel fürkészem, de elég határozottnak tűnik. Jó, akkor nem teszem. Mi lehet a legrosszabb, ami történik ha megpróbáljuk? Az, hogy fogja magát és itt hagy. Kibírnám-e? Nem. De legyen, nem beszélem le róla.
- Oké, akkor kérlek hozd ide a táskámat és gyere ide mellém – felelem kifürkészhetetlen arccal, ahogy felállok a földről. Bár őszintén szólva nekem így nagyon kényelmes volt, de azért a nadrágját csak nem kellene tönkretenni. Akkor már inkább álljunk. Kinyújtom felé a bal kezemet, tenyérrel felfelé és várok. Lesz, ami lesz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Keleti szárny → Földszint → Erőnlét terme

Észre bizony, nagyon jól észre tudok venni dolgokat. Kivéve amikor nem. De általában igen. Nem tudja, hogy talált-e? Hát ez meg milyen szöveg? Most vagy talált, vagy nem talált. Ha hall egy zajt akkor annak utánanéz, mert ha nem, hát az nem Masára vall.
- Most activityzünk? Ki kéne találnom, hogy mit találtál? – enyhén félrebillentett fejjel figyelem az elmutogatott gömbszerű valamit. De még ez is jobb, mint egyedül mászkálni a kastélyban órákon át éjszaka, úgyhogy el is mosolyodom gyorsan. Felőlem játszhatunk ilyet.
De sem a játékban, sem abban nem jutok előrébb, hogy mi lehet a lánnyal. És egy kicsit sántít is nekem amit mond. Ha tudja, hogy van ott benn valaki, akkor miért köszönt rám akkora hanggal, és miért kezdtünk el csevegni? Rögtön jeleznie kellett volna, hogy pszt ott egy rendbontó. Mindenesetre bólintok egyet, rendben, akkor legyen hát csend. Dolgozzunk.

Követem naná, lábujjhegyen én is. Még a kezeimet is széttárom, ahogy egyensúlyozok. Nehogy véletlenül elessek a saját lábamban, és elmeneküljön a gaz rendbontó.
- Mit csinálsz? – tátogom a lánynak, amikor az a kulcslyukon át les be. Nem benyit, hanem bekukkol. Ez is furcsa. Odébb húzódik ugyan, de nem megyek közelebb. Ismerem én magam, biztos hogy nagy zajt csapnék. Nem tudok én csak úgy lopakodni, meg hallgatózni. Kukkolni meg aztán pláne nem. Szóval kérdő tekintettel pillantok Masára.
- Remek, akkor a te asztalod – bólintok egyet, hogy felfogtam, hogy ki van benn. Kviddicses, remek. Akkor pláne ijesztő tud lenni az illető számomra. Tényleg örülök, hogy itt van Masa, minden további nélkül adom át neki a komolyabb prefektusi szerepkört. Udvariasan intek az ajtó felé, hogy nyithatja és fáradjon előre. Nagyon rám ragadt ez a régimódi stílus, határozottan mókás.

Kicsit megnyikordul az ajtó, ahogy kinyílik, de hogy szándékosan van-e elhanyagolva, vagy direkt azt nem tudom. Mindenesetre Béla azonnal visszaakasztja a súlyzót a helyére, még mielőtt belépünk. Nem tűnik túl aggódónak, pedig tilosban jár.
- Hello Béla! Látom nagyon készülsz a következő meccsedre – bizony, udvariasan köszöntöm a rendbontót. Masa arcát elnézve úgysem én fogom megbüntetni. Szóval semmi szükség rá, hogy rögtön lekapjam a tíz körméről. Meg amúgy is, nem vagyok én olyan. Részemről egy sima figyelmeztetéssel megúszná, és meggyőződnék róla, hogy most azonnal visszamegy a körletébe. Ha feleselni kezdene akkor esetleg egy takarítást rásóznék valahol. Mondjuk a bagolyházba. A baglyok is megérdemlik a tiszta szálláshelyet vagy nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Nem tőlem fél, hanem az erőmtől, a víz uralásomtól? Hát, ezektől néha én is. Főleg attól félek velük kapcsolatban, hogy ártok másoknak. Soha nem kellett még önvédelemre használnom, de nem is nagyon szeretném. Ezt még csak-csak el tudnám viselni, el tudnám fogadni. De azt, hogy akaratomon kívül ártsak egy ártatlan embernek? Pláne olyannak, aki közel áll hozzám? Soha nem lennék képes megbocsájtani magamnak. Szóval igen, én is félek. És ha én félek az erőmtől, a kontrollomtól hogy is várhatnám el mástól, hogy ne tegye?
Tudja. Milyen kis egyszerű mégis sokatmondó szó. És mégis mennyire nem ér semmit néha. Hiába tudja, látom rajta. Nem tudom mit mondhatnék vagy tehetnék még. Talán semmit. Értem az ő problémáját, elmondtam, hogy nem kell tartania. Most jön az, hogy bebizonyítom neki, ha tudom. Remélem tudom!
Némán veszem át a táskámat, rögtön sütöm is le a szememet, hogy megkeressem a karkötőt meg a karperecet. Nem látom hát a fészkelődését úgy igazán, bár azt felfogom, hogy mocorog. Félek a szemébe nézni, ez az igazság. Meglep hát vele, amikor megölel. Kiesik a kezemből a táskám, ami nem is baj, hiszen így két kézzel tudom átkarolni a derekát. Homlokomat a vállának döntöm és mélyeket lélegzek. Neki szüksége van erre az ölelésre, de a helyzet az, hogy nekem is. Most nem vagyok nyugodt, nem vagyok kiegyensúlyozott, most egy érzelmi káosz vagyok. És ez gond. Ha most órákon át álldogálnánk így, én azzal teljesen kiegyeznék, vagy legalább csak addig amíg teljesen le rendbe nem jövünk. De elenged és én hagyom. Rámosolygok pedig nekem még korai volt ez az elválás.
Ahogy felveszem a táskámat a földről megpillantom Sutrát. Visszajött, és most szinte szugerálva néz engem. Aprót bólintok felé, és már árad is az energiája belém, visszaránt az egyensúlyi állapotomba. Nem nézek újra felé, csak kiveszem a karkötőm, egy gyors mozdulattal a bal kezemre csatolom, aztán Thomas felé nyújtom a karperecet. Ezt nem kell se kötni se kapcsolni, csupán bele kell bújtatnia a kezét. Az mindegy, hogy a bal vagy jobb kezére teszi, rábízom a dolgot.
- Tartsd így a kezed – mutatom is neki hogy gondolom, bár pontosan úgy ahogy a táskát is vártam. Tenyérrel felfelé. Megvárom amíg ő is megteszi ezt, majd egészen közel lépek hozzá. A tenyerem felett már van is egy vékony rétegnyi víz. – Egyszerű dologgal kezdünk. Én átirányítom a vizet a te tenyered fölé és ott tartom. Nem érintem hozzá, csak felette fog lebegni. Neked az a dolgod, hogy képzeld el a lapos vizet labdaként. Nem kell a folyamatot végiggondolnod, csak annyit hogy azt szeretnéd, ha labda lenne.
Ez tényleg viszonylag egyszerű, hiszen minden mást én irányítok. Hogy ne neki kelljen előhívnia a semmiből a vizet, hogy ne neki kelljen arról gondoskodnia, hogy ott is maradjon ahol megjelent. Egy szimpla képzeleterőt igényelő feladatról van szó, ráadásul nem is kell tökéletesen végrehajtania. A víz feljebb emelkedik egészen szemmagasságig, mialatt én gyorsan Thomas keze alá teszem az enyémet. Nem érek hozzá az övéhez, csak pontosan alá rakom a tenyeremet. A víz lassan kezd el süllyedni, majd megáll a tenyerétől egy centire és ott lebegve várja a továbbiakat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Egyáltalán nem baj, hogy nekem kellett lehajolni a táskámért, legalább kizökkentett egy kicsit a mozdulat. Na meg amúgy sem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy kiszolgálnak, felveszik a vackaimat amit leejtek, tócsákra terítenek zakót hogy ne legyek vizes amikor átkelek rajta. Ez mekkora marhaság már, ki lehet kerülni azt a nyamvadt tócsát. Buta filmek.
Sutra továbbra is a bokor alatt kuksol, na nem azért, mert nem akarja megijeszteni Thomast. Az amúgy sem merült fel bennünk, hogy tőle félne a fiú. Csak jobb ha most inkább ott marad, és nem tereli el a figyelmünket. De azért támogat engem, jó kis vidra.
- Amúgy nem, de én a bal kezemre szeretem rakni. Ott van a jelem is, legelőször is ott jelent meg a víz, így adja magát, hogy a karkötőt is oda rakjam – világosítom fel őt erről a dologról. Ahogy neki kényelmes igazából. Eddig minden remekül megy, koncentrál, odafigyel arra, amit mondok. Jól van, akkor lássuk!
Elmosolyodok, ahogy látom az arckifejezését, hiszen tetszik neki a dolog. Igazából ő maga is meg tudná csinálni, hogy egy helyben lebegjen a víz, de sokkal látványosabb és önbizalomnövelőbb ha a formáját alakítja át. Abban egy percig sem kételkedtem, hogy ne menne neki a dolog. Az én erőmön osztozunk éppen ketten, meglehetősen furcsa érzés. Ha nagyon odafigyelnék, akkor még valamelyest azt is érezném, amit ő. De ehhez szerencsére nem vagyok elég képzett.
- Szép! – dícsérem meg, fontos a pozitív visszajelzés. Visszavigyorgok rá és figyelem tovább az arcát. Nem kell a labdacsra néznem, hogy tudjam mi történik vele. Felkacagok viszont, amikor belenyúl, hát persze, hogy nem bírja megállni.  Valami azonban történik, valami változott. Nem tudom beazonosítani, hogy mi, így kicsit aggódva figyelem az erősen fókuszáló fiút. Nem merülhet ki, hiszen én sem teszem. Túlságosan örülne? Vagy már nem tud úgy koncentrálni?
- Rendben! – belekontárkodom hát én is a dologba, bár most éppen stabil az a labda. Gyorsan rögzítem a meglazult molekulákat, hogy ne veszítsék el megint a formájukat véletlenül. Majd lassan hátrálni kezdek.
- Most arra koncentrálj, hogy ott maradjon a kezed felett – adom a következő instrukciót. Ez már kicsit trükkösebb, mivel figyelek a labdára, hogy ne essen szét, ha egy icipicit is elmozdítom viszont akkor azonnal hozzám repül. És ezt nem szeretném. Hadd érezze a fiú, hogy ő irányít. Még két lépést teszek hátrafelé, majd megállok.
- És most akkor küldd ide. Mintha lebegtetnél valamit, csak nincs pálca. Jöhet gyorsan is, lassan is, ahogy szeretnéd.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Úgy néz ki most én vagyok a professzor szerepben, bár a kinézetem az nincs meg hozzá. A szigorom sem.
Azt jól is teszi, hogy a labdára koncentrál. Engem nézegethet az után is, hogy eltűnik a vizünk, én attól még itt maradok. Én is koncentrálok, rá és a labdára. Hogy ha bármi gond lenne, akkor közbe tudjak avatkozni. Mintha egy kezdő hydromágusnak segítenék gyakorolni, körülbelül olyan érzésem van. Elégedetten bólintok, amikor a helyén marad labda, majd figyelem ahogy elindul felém. Ha pontoznom kéne akkor biztos jó magas pontszámot kapna. Nem csak úgy simán ideküldte, még ívbe is mozgatta.
- Ha erőből küldöd akkor jobban kell figyelni, hogy megmaradjon nagyjából az alakja. Ne laposodjon el túlságosan. Szép volt a röppálya – persze látja ám rajtam, hogy elégedett vagyok a teljesítményével, de azért el is mondom neki egy kis plusz információval együtt. Én egy picit gyorsabban indítom neki a labdát, legalábbis az ő tempójához képest. Azt is csak a köztünk lévő távolság feléig. – Vedd vissza és dobd erősebben. Ha azt is okénak érzed akkor beszállhat Sutra, majd figyelek rá, hogy ne rakoncátlankodjon. Ha még nem fáradtál el.
Közben lazítok egy kicsit, hogy könnyebben tudja magához hívni a labdát. Nem az a célom, hogy küzdjön, hanem hogy jól érezze magát, hogy tetszen neki a dolog. Piszkálgatni kezdem a karkötőmet amíg ő felkészül, hogy idedobja. És ezt igazából nem egészen értem. Amikor Sutra akart felé jeget dobni attól kikészült, de hát…most is felé dobálgatok. Igaz, hogy vízlabdát és még lassan. Igen, még. Ha belejön a dologba és tetszik neki akkor simán mehet úgy majd, mintha egy baseball labdát passzolgatnánk egymásnak. Szóval, mi is a különbség a két eset között?
- Mi történt amúgy az előbb? Miért kezdett el szétcsúszni? Mit éreztél? – kíváncsian nézek rá, ismét jobban megerősítve a labdát. Lehet hogy a beszéd is csökkenti a koncentrációját. A vízgömb felülete érezhetően lejjebb hűl, egy vékony jégréteg képződik rajta, majd elhalványul. Csupán jelzésként, hogy nem fog kipukkadni.
- Ja, jéggé is alakíthatod, ha akarod.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

péntek este|o
  

Ügyesen magához ragadja a labdát, a visszaküldése is rendben van. Bár nem tartja tökéletesen az alakot a gömb, de nekem sem szokta. Igaz nem is szoktam annyira figyelni rá, inkább cselezgetni szoktam vele.
Nem felel rögtön, de úgy látom nem a laszti miatt. Arra már szinte alig figyel. A sebességet sem kell csökkentenem, gond nélkül átveszi magának, néha meg sem áll a golyó de már fordul is vissza. Úgyhogy beleteszek pár bukfencet, hogy ne csak egyszerűen oda-vissza menjen. Kapja el nem kiszámítható röppályán is.
- Az sem lett volna gond ha szétpukkan, gyorsan újraalkottad volna – nem teljesen értem, hogy ez miért volt akkora probléma. Igaz, hogy nagyon szép a labda, és fantasztikus érzés ha először sikerül létrehozni. De szerencsére  nem olyan, hogy csak egyszer lehet vele megpróbálkozni. Mindenesetre igen, valóban különleges egy helyzet ez. Nem elég, hogy itt vagyunk, de még ráadásul kiöltözve is. Nem egy szokványos este, és főleg nem egy szokványos sablonos randi. De hogy is lehetne az, ha egyszer rólunk van szó?
Ismét felém száll a labda, de már lassabban, a szomorú arcát látva ezen meg sem lepődöm. Azon már inkább, hogy még megvan egyáltalán a lasztink. Figyelmesen hallgatom a magyarázatát, ami újdonságként ér. Nem vettem észre, hogy ilyen gondja lenne a leeső, széttörő, kipukkanó dolgokkal. Rosszul lesz tőle? Ó, értem. Megállítom a levegőben a labdát, erősen tartva azt, hogy ne mozdíthassa tovább még véletlenül sem. Úgy gondolom, hogy nem kellene tovább folytatni, hiszen jelenleg labilis az érzelmi állapota. De eltüntetni sem merem, hiszen ez az ő első alkotása . Majd eldönti ő, hogy véget vessünk-e neki vagy sem. Thomas pedig folytatja és a szemembe néz. Tudom mire gondol, emlékszem a történetre, amit régen mesélt. A labdát ott hagyom, ahol van, én viszont közelebb megyek hozzá. Arcomról a megértés és együttérzés olvasható le, tekintetemből pedig végtelen gyengédség és szeretet olvasható ki.
- Értelek. És a vízlabda erre emlékeztetett – kicsit felviszem a hangsúlyt a szó végén, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy tényleg így van-e.  Teszek még egy lépést, karjaimat tétován feljebb emelem egy picit. Néma kérdés lapul a bizonytalan mozdulatsor mögött. Szükséged van egy ölelésre?
Ahogy figyelem őt eszembe jut az előbbi, amikor bepánikolt Sutra tervétől, a széttörő jégtől. Az is ettől lehet ezek szerint. Viszont …
- A jégnél is rosszul lettél, amikor féltél, hogy kipukkan a vízgolyód akkor is. De ez rendben van? Hogy dobálgatjuk a vízlabdát? – újabb kimondatlan kérdés: miért?