- Kivéve, amikor nem – nevetek fel az összeszedettségem hallatán. Teljesen összekavart tudok lenni, igaz, ami igaz nem éppen a leckékkel és tanulnivalókkal kapcsolatban. Mindenesetre kifejtem neki, hogy jobban értse mire gondolok. – Hát az olyan, hogy a semmiből eső kezd el esni, vagy jég hála nekem. Úgy, hogy nem én irányítom a képességem, nem én idézem elő, csak jön magától. Mint amikor kitör az emberből a mágia kiskorában és még nem tudja rendesen kordában tartani. Ha valami nagy érzelmi megrázkódtatás ér, akkor például kikapcsolhat teljesen a képességem. Vagy nagy károkat okozhat. Erre van ilyen mágiablokkoló is, szóval ha úgy érzi a prof, hogy gond van, akkor ad egyet, és csak akkor lehet levenni, amikor irányított közegbe vagyok. Én itt még nem tartok, de nem is szeretnék.
Bólintok egyet a ruhatáram feltúrására, ezt megbeszéltük. Kíváncsi leszek, hogy mit fog szólni hozzájuk. Az egy teljesen más korszakom volt, azóta már nagyon nem olyan vagyok. Kicsit olyan érzés, mintha régen csak egy árnyék lettem volna a sötétben. Saját magam árnyéka. Én sem tudtam, hogy mennyi minden van bennem, amíg a napfény el nem oszlatta a sötétséget körülöttem, és meg nem tapasztaltam, hogy milyen is a világ körülöttem. Vagy valami hasonló, metaforákba sose voltam jó. Viszonylag könnyű volt eldobni a régi ruháim, nem okozott nagy gondot, hogy teljesen másképp kell bennük mozogni. A rengeteg karkötőmtől és nyakláncomtól már nehezebben váltam meg. Azokat mondjuk még időnként most is felveszem, csak éppen nem az összeset egyszerre.
- Jól hangzik a Balaton! Vajon akkor is kell szülői engedély, ha amúgy haza se megyek nyárra? Meg ha addigra már nagykorú leszek? Nem a muglik szerint ugyan, de kétlem hogy a mugli világban szükséges lenne beleegyezés egy 17évesnek. – kicsit elbizonytalanodom az engedély miatt, annyira szokatlan, hogy eddig soha semmit nem csinálhattam, erre most itt van kismillió lehetőség és azoktól akik kalitkába zártak még mindig kellene valami beleegyezést szereznem. Röhejes. Maga a Balcsi az remekül hangzik, hogy én hányszor szerettem volna lejutni oda! Szinte már látom is magam előtt a felhőtlen szórakozást, ami ott vár majd.
- A meccset inkább kihagynám, ott túl sok minden történik egyszerre. És ha tök magasan vagy akkor nem is tudnám, hogy melyik vagy te. Másért meg nem akarok aggódni, hogy baja lesz. – vonok vállat az ötletre. A tömeg sem szimpatikus az igaz, de tényleg az hogy én ide-oda kapkodjam a fejemet és próbáljam beazonosítani, hogy most ki kicsoda…áh már most megfájdul a fejem. Annak viszont nagyon örülök, hogy nem utasította el a zseniális támogatási kísérletemet. Ha én sportolnék valamit, amit érdemes lenne megnézni, biztos örülnék neki ha a barátaim velem lelkesednek, vagy legalábbis ott vannak a számomra fontos eseményeken. Az meg hogy a játék jelen helyzetben kviddics…nos, nagy szó ha ott szeretnék lenni!
- Akkor irány a próbafülke! – ez az a rész, amit főleg utálok a vásárlásban. A ruhapróba. De fürdőruhát nem tudok úgy megvenni, mint egy pólót, hogy ránézek és tudom, hogy jó. Szóval marad a szenvedés. Kiválasztom a legszélsőt, ledobom benn a kosaram a földre, majd miután összehúzom a függönyt – kis híján leszakad a lendülettől – nekiállok minél előbb túlesni az egészen. Az egyberészessel kezdem, de hiába nézegetem magam a tükörbe fogalmam sincs, hogy jó-e vagy sem.
- Öhm Danka! Segítenél egy kicsit? – dugom ki a fejem a két függöny közti résen. Biccentek egyet befelé a próbafülke felé, jelezve, hogy ki nem megyek így, jöjjön be ő.
- Szerinted? – kérdezem, és állok ott mint egy rakás szerencsétlenség fülig pirulva. Ha mázlim van nem kér meg, hogy forogjak körbe. Végül is egy hatalmas tükör van mögöttem, látja, hogy milyen hátul a fürdőruha. Egy pillanatra viszont elfelejtem, hogy mit is csinálunk éppen, és zavarodott arcot vágok. Szurkol??
- Öhm, oké. Ha mégse jön össze az se gáz, elvagyunk anélkül is hogy egész éjszaka dumáljunk. – vonok vállat. Végül is a nap nagy részében azt tesszük, amikor mindketten ráérünk. És azért elég hosszúak tudnak lenni a nappalok. Miért kell szurkolni? Ezt szívesen megkérdezném tőle, de hirtelen eszembe jut valami, amitől teljesen ledöbbenek. – Várj, szerinted … nekem is engedélyt kéne kérnem a szüleimtől?
Erre eddig nem is gondoltam, és nem, nem akarok írni nekik ilyesmiről. Igazából semmiről sem akarok írni nekik, de erről aztán végképp nem. Ahhoz, hogy rendes engedélyt adjanak el kell mondanom azt is, hogy kihez készülök. Na márpedig Thomas fiú … eszembe sincsen apámmal fiúkkal kapcsolatos dolgokról diskurálni. Még akkor sem, ha csak barátok vagyunk. Bármit mondanék úgyse hinné el nekem.