Bezony, rengeteg állatos ismeretterjesztő műsort láttam, a nagymacskásak az egyik kedvenceim, szóval eléggé sokat tudok róluk.  Az meg igazából eszembe sem jut, hogy belebeszélek abba, amit a fiú néz(ne). Kicsit szanaszét vannak a gondolataim, a tapintatosan csendben maradás nem sikerül. Elszégyellem magam egy csöppet, bár az egy kicsit jobb érzéssel tölt el, hogy igazából semmi érdekes nem hangzott el azalatt, amíg én beszéltem. Megpróbálják majd a kis gepárdot visszajuttatni a vadonba. De ezt úgy is mutatni fogják.
Egy röpke pillantást vetek csak az összegömbölyödő macskára, majd újra a képernyő felé pislogok. Hát persze, hogy még mindig reklám megy, ugyan mi más is menne. Ez nem igazán köt le, ahogy Thomast sem. Igen, észreveszem, hogy időnként engem figyel. Ilyenkor mindig nyelek egyet kicsit.
- Hm? Erről nem én döntök. Nem baj, örülök neki, hogy szeret veled lenni, meg hozzád bújni – én is … teszem hozzá gondolatban. Még jobban magamhoz ölelem a párnát miközben a fejemet oldalra fordítva a térdemre támasztom. – Majd a macska helyett kispárnát ölelgetek alvás közben. Legalább nem kell attól félnem, hogy összenyomom.
Mosolyogva vonom meg a vállamat, és egyre jobban ráébredek mi is zavar úgy igazán. Nem az, hogy a macska kivel alszik. Sem az, hogy én hogy alszom. Nem, engem még mindig a korábbi műsor foglalkoztat, meg az, hogy az miért ment annyi ideig.
- Ha nem érdekel a reklám, akkor elkapcsolhatsz ám. Ha szeretnéd vissza is lapozhatsz az örömlányos műsorra – teljesen őszintén gondolom, amit mondok. Ha nagyon szeretné, hát nézze nyugodtan. Még talán én is fogom nézni, vagy legalábbis a képernyő felé fogok bambulni, bár nem valószínű, hogy látni is fogom a történéseket. Az előbbi ide-oda pislogásomnak köszönhetően pedig nem sikerült teljesen értelmeznem a reakcióit. Úgyhogy ha csupán miattam kapcsolt át, hát akkor … na, azt mondtam, hogy ő dönthet, hát akkor ő dönthet. Ha trancsírozós filmet választ, akkor is. Ha továbblapoz és másféle műsorokat talál … oké, hát azt azért nem hagynám szó nélkül.

Persze, elmondhatnám neki, hogy mennyire hozzászoktam éjjelente a cicához az oldalamnál, de tényleg nem tartom olyan fontosnak ezt most megosztani. Hiszen, mint mondtam abba, hogy hol alszik Beni nincs semmi beleszólásunk. És igazából nem is olyan rossz ötlet az, hogy hébe-hóba eltérünk a megszokott alvás-körülményeimtől. Eléggé érdekes lenne például ha jó tíz-húsz év múlva is szükséges lenne egy macska, mint harmadik fél az ágyamban. Na nem mintha ennyire előre gondolkodnék, hogy mi lesz akkor, ha valaki rendszeres vendége lesz a fekhelyemnek, vagyis nem is vendége, na mindegy. Szóval tényleg jó ez így most.
- Jaj nem szó szerint értem, hogy összenyomom! Csak néha elég erőteljesen tudom magamhoz szorítani, ha olyat álmodom. Nem mintha ő ezt nagyon bánná, vagy ne tudna körülbelül azonnal kitekeregni a karjaimból ha akarna – nevetek fel, ahogy elmagyarázom neki hogyan is értettem a dolgot. Ahogy megmoccan a macska már kijjebb is lavírozok az álomvilágból, ilyenkor szoktam konstatálni, hogy mennyire görcsösen szorítok. Tényleges alvás közben viszont fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Már a múltkor sem tudtam, amikor … Na ezt itt most hagyom abba.
- Igen, azok voltak – bólintok megerősítésképpen, meglepődött tekintettel nézve őt. Nagyon-nagyon úgy fest, hogy nem volt ebben biztos. Nagyjából egészen mostanáig, amíg én nevükön nem neveztem őket. Akkor ezért néztük azt olyan sokáig, hogy megtudja, hogy egyáltalán mit is néz! És nem azért, mert az érdekelné! Hál’ Istennek! Ennek hangot is ad, én pedig azonnal viszonzom a mosolyt fellélegezve. Még a tartásomon is lazítok, lejjebb csúszom egy kicsit, hogy csupán a fejem legyen a felpolcolt párnának támasztva, ne pedig a hátam. A lábam az marad felhúzva. Persze a helyezkedés hatására a topom feljebb csúszik, felfedve egy kis sávot a bőrömből. Jól esően szusszanok egyet, változatlanul jobban szeretem ha kint van a derekam. Az igazság az, hogy erősen vacilláltam azon, hogy a szokásos pizsimet rakjam-e be vagy sem.  Végül úgy döntöttem, hogy inkább nem. Persze hülyeség az egész, hiszen fél nap bikiniben voltam  - ami jóval többet mutat meg belőlem, mint a pizsim - , de valahogy egy ilyen zárt térben, ahol egymáshoz viszonylag közel fogunk aludni … hát, gyáva vagyok, mondtam már? Így is meglehetősen zavarban vagyok, hát még ha abban lennék. Szerintem Thomas sem díjazná az ötletet…
-  Mi? Ugyan dehogy! Nem különösebben érdekel a téma, és kihagynám, hogy alig ruhás néniket nézzek fél éjszaka – meglepődök a visszakérdezésen, ami jól tükröződik az arcomon. Honnan veszi azt, hogy én ilyesmit szeretnék nézni a tévében? Lassan elsimulnak a vonásaim, ahogy összerakom miről is van szó. – Nem értettem, hogy miért nézed annyira koncentrálva azt az adást, szóval megfordult a fejemben az is, hogy esetleg érdekel téged. Ezért mondtam, hogy nézhetjük ám azt, ha szeretnéd – mosolygok rá a fiúra legyintve egyet a mondandóm végén, immáron teljesen megnyugodva. A hangsúlyom és gesztusom pedig egyértelműen – legalábbis szerintem egyértelműen – arról árulkodik, hogy rájöttem ám, hogy nem erről volt szó. Vetek egy pillantást a képernyőn látható, partra éppen kimászó fókára, ahogy odavonaglik a napozó többiekhez. Jó pár példány a hasát sütteti, amitől nevethetnékem támad.
- Pszt … a csodacica nemsokára pont úgy fog festeni, mint azok! – halkítom lejjebb a hangomat és a fejemmel hol a simogatást élvező macsek, hol pedig a fókák felé biccentve. Nem merem nyíltan kijelenteni, hogy nemsokára ő is úgy fog gurulni, ha ennyire lusta marad. Önérzetes lények a macskák, én pedig nem szeretném kipróbálni, hogy mit fog tenni „bosszúként”.
Ahogy így újra és újra a fiú felé pillantok, egyre hosszabb időt töltve a figyelésével, rájövök arra mi is annyira szokatlan nekem jelenleg: a távolság. Az ottalvóson egymás mellett feküdve bámultuk a csillagokat, és az előbb, ott kinn az erkélyen is hozzáértünk a másikhoz. Amióta bejöttünk, azóta viszont el vagyunk szeparálódva. Én mentem át az ágyamra, szóval igazából én okoztam, de … . Kérdezzem meg, hogy nem mehetnék-e oda mellé, csak amíg tévézünk? Vagy … csak úgy huppanjak át hozzá? Vagy inkább maradjak nyugton a fenekemen, jó ez így? Végül is sose voltunk nagyon egymásba bújva, szóval teljesen normális ha távolságot tartunk. Vagy ... Áá, nem tudom.

Finoman megcsóválom a fejemet, amiatt, ahogy a kifejezésemre reagál. Elképesztő. Tudom, hogy milyen; tudom, hogy ő máshogy viszonyul az ilyesmikhez. Megbeszéltük már. De ez nem akadályoz meg abban, hogy újra és újra rácsodálkozzam arra, hogy tényleg mennyire másképp szemléli a világot. Sajnos még nem sikerült magamban ezt annyira tudatosítani, hogy ne jussanak eszembe azonnal a ’normális’ reakciók, hiszen hány éven keresztül láttam azt másoktól? És hány éve ismerem őt? Viszont úgy érzem, hogy egyre könnyebb ezeket félresöpörni, remélhetőleg eljutok majd odáig, hogy egyáltalán eszembe sem jutnak olyan marhaságok, hogy ő olyan dolgokat akar nézni.
És tessék, lapoz tovább és máris a karikás csatornákhoz érünk. Mosolyogva szemlélem, ahogy olvas, majd továbbléptet mindenféle egyéb reakció nélkül. Nem különösebben foglalkoztat, hogy vajon tudja-e mik lennének ott, az inkább elgondolkoztat, hogy milyen remekül megoldották itt ezt. Bezzeg egy normál mugli lakásban nem igazán van ilyesmi. Vagy jelszavas védelem az ilyenekre. Nem, ott simán oda tudsz kapcsolni ha akarsz. Legalábbis nálunk otthon így volt. Elég hamar megtanultam, hogy melyik számot nem nyomkodjuk késő este.
A koncertet érdeklődve szemlélem, mert bár ismerem az előadót, de se egy videoklippet se egy koncertfelvételt nem láttam még szerintem tőle. Meg nagyon másoktól sem. A zenecsatornák nem szerepeltek a kábeltársaság legolcsóbb csomagjában nálunk, szóval rádióból voltam kénytelen hallgatni ilyeneket.
- Így néz ki? – adok is hangot a csodálkozásomnak, miután pár perc után rájövök, hogy melyikük is lehet Bruno. Lábaimat lassan mozgatni kezdem a zene ütemére, persze csak amennyire a fekvő helyzetem engedi. Jó hát, naná, hogy jó ez a csatorna!
– Őt hallottuk nálad is, táncoltunk is rá – ugrik be hirtelen az emlékkép. Már meg sem lepődöm, hogy folyton oda térnek vissza a gondolataim. Végül is, hasonló a helyzet na. Fejemmel is bólogatni kezdek az ütemre, majd elvétem azt, és abba is hagyom a mozgást. Rezzenéstelen tekintettel nézek bele a szemeibe, észre sem véve azt, hogy levegőt is elfelejtettem venni. Jó pár szívdobbanásnyi ideig csak figyelem a kedves, nyílt arcát, majd érzem, hogy kezd elködösülni az agyam az oxigénhiánytól, így végül sikerül egy jó nagy adag levegőt magamba szívnom. Na, máris jobb, máris tudok gondolkodni. Hátsó szándékai nincsenek, az tiszta sor. Szimplán azt szeretné, ha közelebb lennék hozzá. Ez kölcsönös. Amíg én a szervezetem megfelelő újraindításáról gondoskodom, ő már mosolyogva nyúl felém, bebizonyítva az iménti elméletemet.  
- Jaja, peer … mármint, hogy maradjon is úgy és aludjunk is együtt? – végül csak egy kérdés lesz az igenlő válasz kezdeményből. És szerintem pont ezért is fagytam le úgy az imént. Mert hát a távolságot áthidalhatjuk szimplán úgy is, ha áttelepszünk a másik ágyára. Igaz, hogy úgy szűkösebben lennénk. Oké, erre nem gondoltam eddig. Az ágy összetolás akkor jobb ötlet. Attól meg tényleg nem tartok, hogy ne szimplán alvásról lenne szó. De … mi van akkor … ha … Ó oké, lehet nem lenne rossz megvárni, amíg válaszol is arra, hogy így gondolta-e. De lehet, hogy azonnal visszakozni fog. -  Én sem szeretnék ennyire távol lenni szóval  összetolhatjuk az ágyakat, csak, hát, nem tudom garantálni, hogy úgy is fognak maradni – rámosolygok egy kicsit sajnálkozó ábrázattal. Thomas tudja ezt, hogy nálam nem lehet tudni az ilyesmik kimenetelét, de mégis szeretném külön fel is hívni rá a figyelmét. Hogy esetleg félálomban még ágyakat kell tologatnia, mert felriasztom azzal, hogy nekem ez így nem megy. Viszont tényleg szeretnék mellette lenni. Úgyhogy végül sűrű bólogatás közepette megerősítem lelkesen mosolyogva az iménti szavaim. – Akkor egy franciaágy rendel.
Na, most már talán elég egyértelműen kifejeztem, hogy persze toljuk össze, akár úgy alszunk, akár nem. Mindenesetre azért összeszorul a gyomrom arra várva, hogy mi is lesz most.

Jól éreztem én, hogy szinte egy szuszra kell elhadarnom mindent, anélkül, hogy hagynám szóhoz jutni. De egyszerűen nem tudom csak úgy rávágni azt, hogy oké persze. Azt meg pláne nem, hogy kizárt. Nem fogok hazudni se neki, se magamnak. Szóval nem fogok élből elhárítani, hát kábé semmit sem. Jó, nyilván tudna olyat kérdezni vagy kérni, amire kapásból nemet mondanék . De úgysem fog. És tényleg úgy a fair, ha megosztom vele az aggodalmaimat, és nem hagyom hogy azonnal túl magasra szárnyaljanak a reményei. Ez lehet, hogy szemétségnek tűnik, de inkább most rendezgesse el magában ezeket, mint az adott szituációban, amikor még ráadásul rosszul is eshet neki az, hogy visszatáncolok.
Bocsánatkérően nézek rá, akkor is így tennék, ha nem látnám azt a kis hirtelen fellépő szomorkás árnyalatot a szemében. Én sem szeretném ha kedvezőtlenül alakulnának a dolgot, és kénytelenek lennénk elszeparálódni ismét. Az egymás mellett fekvés, tévézés, beszélgetés az rendben lesz. Az alvás a problémásabb. Mert amíg ébren vagyunk, addig tudatosan irányítjuk magunkat – nagyjából  -, de alvás közben? Ha csak én ölelem át őt, az még rendben van, mármint részemről. Mindegy, inkább tudja azt, hogy mire számíthat.
Egy apró sóhajtással ülök fel, amikor ő nekiáll a szoba átrendezésének. Hát persze, hogy pálcával! Az igaz, hogy halkabb, de nekem nem jutott volna az eszembe. Amiatt is ültem fel, hogy segíthessek neki emelgetni a bútorokat. Ez a mugli környezet már megint elfojtja bennem a varázsló-ösztönöket. Hogy rögtön mágiával oldjak meg mindent. Egy kicsit azért hátrahőkölök, amikor közeledni kezd az éjjeliszekrény, majd mosolyogva figyelem, ahogy egy szép kis kerülőt tesz. Ha felettem lebegtette volna át sem féltem volna attól, hogy rám ejti. Nyilván maximálisan koncentrálna akkor, de amúgy is profi ebbe. De határozottan méltányolom, hogy megkímélt attól, hogy megvizitáljam mennyire tiszta a szekrényke alja. Visszafekszem hát, kényelmesen elhelyezkedve és úgy figyelem tovább min ügyködik. Felvonom a szemöldököm, amikor nem érintkeznek az ágyak és kérdőn pislogok a fiúra. Inkább eleve hagy egy minimális távolságot?
- Á, szuper! – értem meg végül, hogy esze ágában sem volt úgy hagyni az ágyakat, csak, hát nem is tudom. Könnyebb így? Lehet, hogy nem tudta volna közvetlenül az enyém mellett letenni? Mindegy, most így jó az a lényeg. Sőt még jobb, mert már ő is kényelmesen fekszik. Láthatja rajtam, hogy örülök, hogy így vagyunk és a simogatásnak is. Bal kezemet a fejem alá dugom, míg a jobbal elkezdem a takarót kapirgálni, jelezve a csodacicának, hogy feljebb araszolhatna ám. Oké, hogy elheveredett köztünk, de nyilván szeretnénk azért elérni, én legalábbis most szeretném simogatni. Kicsit csökkentené ezt a lepkeszárnycsapás-áradatot, amit a gyomromban érzek. Finoman megérintem Thomas kezét, tétován, mintha azt szeretném lecsekkolni, hogy valóban itt van, elérhető közelségben. Majd elhúzom a kezemet, hogy el tudjon helyezkedni a macska is rendesen.
- Ú, fú, ezek nagyon furák – kommentálom a tévében látott denevérkolóniát.  Igazából érdekesek, csak nem is tudom, furcsák. Lógnak fejjel lefelé, hosszú kis lábaik vannak, hatalmas füleik … na és amikor kinyitják a szájukat! Minivámpírok. Benito időközben újra labdává rendezte magát, én pedig finoman simogatni kezdem a hátát, előcsalogatva belőle a dorombolást.  Mosolyogva fordítom a fejemet a barátom felé, őszintén szólva nem különösebben követem a különleges emlősök további kalandjait.

Ugyan az első szó, ami eszembe jut ezekről az állatokról az, hogy furák, de ez még nem jelenti azt, hogy ne lennének aranyosak. Kevés állat van, amitől viszolygok, amikre képtelen lennék ezt a szót alkalmazni. Bólogatva jelzem hát, hogy igen egyetértek ám, hiszen tényleg azok. Furák, aranyosak, aranyosan furák, furán aranyosak.
És ugyan nem nézem a tévét igazán, de mégis meglep a kérdése. Most akkor ezek szerint alszunk? Máris? Én azt hittem, hogy nézzük egy kicsit, majd lejjebb véve a hangerőt beszélgetünk még. De várjunk csak, attól, hogy a tv már nem megy, attól még beszélgethetünk. És végül is tényleg minek menjen, ha figyelemre se méltatjuk?  Szóval tudatom vele, hogy persze, majd megmutatom a megfelelő gombot. Hagyom, hogy ő nyomja meg, ha már egész eddig ő távirányított. Furcsa ez a hirtelen csend.
Amíg Thomas elvan a fürdőben addig szórakozottan birizgálom hajamat. Benito ásítás közben megereszt egy nyávogást, amire elmosolyodom. Aztán visszatér a barátom, én pedig minden egyes mozdulatát végigkísérem a tekintetemmel. Változatlanul mosolygok, de a vidámság mellett más is megjelenik a tekintetemben, ezt azonban hamarosan jótékonyan elfedi a homály. Nyelek egy aprót, és hirtelen borzasztóan zavarni kezd a saját szívverésem hangja. Te jó ég, ez eddig is ilyen hangos volt? Oké, és az ütemet eddig is ki-kihagyta, vagy csak most, hogy ebbe a hold- és csillagfény által megvilágított szobában befekszik mellém az ágyba a fiú? Ugye ő ezt nem hallja? Ugye nem? Benito mélyebb dorombolásba vált, majd halkan nyávog párat és már újra a megszokott hangját adja ki. Oké, igaza van, nyugi van. Részemről egyelőre maradok a hátamon fekve, csupán a fejemet fordítom oldalra, hogy lássam, hogyan helyezkedik. Egy pillanatra sem hagyom abba a hajam csavargatását a bal kezemmel, de észre sem veszem. Szokott ilyen pótcselekvésem lenni különféle helyzetekben. Főleg ha zavarban vagyok. A lábaimat végre kinyújtom, és csupán annyira hagyom abba a cica simogatását, hogy lejjebb húzzam a felsőmet. Fogalmam sincs, hogy most miért érzem nem helyénvalónak ha nem takar teljesen. Egyáltalán nem értem most magam, van aki ért? Akárki? Kérnék egy narrátort körülbelül … most azonnal.
Kékek fúródnak a barnákba, szerintem körülbelül akkorára lehet nyitva a szemünk, mint azoké az éjszakai makiké, pápaszemesnek hívják őket, azt hiszem. De most ez mégis kit érdekel? Hogy jutott ez eszembe? Ahogy jönnek ezek a gondolatok úgy is röppenek tova, ahogy az ujjaim találkoznak az övével. Minden egyes alkalommal mintha millió icipici áramütés érne, ott ahol hozzám ér. És bár nem mosolyodom el újra – valahogy feladta az agyam, hogy az arcvonásaimnak parancsokat osztogasson – a tekintetem viszont egyfajta lágyságot kap, réveteggé válik. Hogy aztán érzelmek sokasága száguldjon át rajta. Már nem is annyira arra figyelek, hogy a macskát simogassam, inkább azt várom, hogy mikor találkozunk össze megint rajta. Benito szinte észrevétlenül kúszik feljebb, legalábbis nekem nem tűnik fel a dolog, csak amikor már a vállamat csikizi néha-néha a bundájával. Majd azt látom, hogy Thomas megmozdul. Ha még volt is bármiféle gondolat a fejemben, hát most biztos, hogy azonnal eltűnt onnan minden. Szemeim még nagyobbra tágulnak, bal kezem pedig mindenféle átmenet nélkül ökölbe záródik. Mit csinál?
- Khm – köszörülöm meg a torkomat, ahogy értelmet nyer a mozdulata számomra. Mikor száradt ki a torkom annyira, hogy muszáj kicsit bejáratnom mielőtt megszólalok? – Azt hiszem holnap este megejtjük azt a cicaharcot .
Ó remek! Tényleg ezt kellett mondanom? Szép volt. Most majd azt hiszi, hogy bajom van azzal, hogy itt ajnározza a macskámat. Pedig dehogy is van. Elfordítom a fejemet és a plafont kezdem el bámulni. Hogy jutott ez eszembe? Ha szerencsém van, akkor nem emlékszik arra, hogy ez milyen kontextusban is hangzott el korábban köztünk.  Picit megint felé fordítom a fejemet és a szemem sarkából figyelem őt. Hű, de közel van! Egy mosoly jelenik meg arcomon, egyrészt azért mert már csak derülök a buta kijelentésemen, másrészt meg mert ez így most jó. Ez az egész.

Dehogy gondoltam én arra, hogy az én hasamat kellene puszilgatnia! Mármint, oké most már gondolok, főleg hogy ilyen értetlenül néz rám. De nem, nem gondolok. Igazából én csupán arra gondoltam, hogy a kis bársonytalpú élvhajhász macskaúrfi addig tekereg, amíg mindkettőnkből ki nem csikarja magának a dédelgetést. És amúgy is, mióta hagyja ő, hogy a hasát puszilgassák? Mindazonáltal inkább nem megyek bele ebbe a témába.
Egy pillanatra elönt a megkönnyebbülés, hiszen mintha nem tudná miről van szó. Az, hogy kér, hogy hanyagoljuk azt az ütközetet sem jelenti azt, hogy rájött volna.  Az viszont, hogy megsimít engem is és a macskát is, na ezt már nem tudom bemagyarázni magamnak. Rájött, tudja.
- Jól van. Mindenesetre az uraság profin eléri, hogy megkapja a szeretetgetés-adagját – bólintok is egy aprót mosolyogva. Mondjuk igazán mókás lenne egy olyan vízicsata. Nem is nevezném igazából csatának.  
Hamarosan már nem Benito bundája, hanem Thomas haja csikizi meg a bőrömet, ettől viszont fel is kuncogok. A fiú picit többet ficereg, mint a kis kedvencem, bele is túr a hajába, amitől egy nagy mosoly jelenik meg az arcomon. Szeretem ezt a mozdulatát, de meg nem tudnám mondani, hogy miért. Szerencsére nem is kell, mivel semmit sem lát a reakciómból.  Viszont így, hogy picit magasabbra kerül a feje, megkönnyíti a helyzetemet. Felemelem ugyanis a buksim és nyomok egy puszit az összevissza álló kócos kobakjára. Ha kicsit jobban elkezdenék ficeregni még a haját is elérném a balommal. Mondjuk elég kényelmetlen pozíció lenne részemről, szóval inkább lemondok róla.
- Én sem, de azt hiszem szeretek hotelszobában lenni -  hunyorgok vidáman a plafont szemlélve. Na nem mintha különösebben számítana az, hogy hol vagyunk együtt. A parkban is pontosan ugyanolyan jól érezném magam így. Bár, ott nem lennénk így, napközben biztos nem. Éjjel meg … mi ketten? Jó vicc. Mert mi olyan szabályszegőek vagyunk ugyebár.
Nekem igazából nagyon is kellemes így lenni, nem érzem úgy, hogy kevés lenne. Mert én, ellentétben vele ennél többet nem éltem át soha, fekve nem ölelkeztem még ugyebár. Szóval most fekszünk egymás mellett, hozzáérünk a másikhoz, ez már ismert. Még talán kézfogással, vagy simítással lehetne überelni a dolgot. Minden más az ismeretlen terep lenne ebben a helyzetben. Na, azt azért nem állítom, hogy nem motoszkál valamiféle gondolatfoszlány, egy aprócska ártatlan újításról. És nem, fogalmam sincs, hogy az mégis milyen, mint mondtam, ismeretlen terep.
Együtt nevetek a mókás anekdotákon, az agyamban képi elemekkel illusztrálva az elhangzottakat. Ó hát ez aztán remek. Persze, nekem ilyenkor kell felidéznem a víztől csöpögő, meztelen felsőtestű fiú látványát, ahogy időről időre ellenőrzi megvan-e még a keresztje a nyakában. Hát persze, mégis mikor máskor? Zavarodottan mocorogni kezdek hát, kiveszem a kezemet a fejem alól, a hasamra teszem, majd az oldalam mellé, majd megint vissza a hasamra, majd lejjebb csúsztatom és a topom alján lévő varrást kezdem el piszkálgatni. Talán az én ficánkolásom hatására, talán nem, de végül Thomas is helyváltoztatásba kezd. Gyorsan átmozgatom a jobb kezeim ujjait, ugyanis egy ideje teljesen mozdulatlanul hevertek csak a takarón. Nem akartam annyira sokat mocorogni, hogy nehogy neki kevésbé kellemes legyen. Egy kis zsibbadás még belefér, főleg hogy csak akkor tűnt fel, amikor megmozdult, szóval.
Ahogy figyelem őt egy tétova kis kérdés, mondhatni engedélykérés suhan át a tekintetemen. A topom alját otthagyják az ujjaim, hogy végigsimítsam az arcát, majd elhúzom a kezem ismét.  És hogy miért a tétovázás? Mert meghitt az egész helyzet, és mert amúgy sem szoktam gyakran így hozzáérni. Erősen gondolkozom azon, hogy most se hagyjam abba egyetlen mozdulat után, de félek, hogy sok lenne. A kezem mégis ösztönösen mozdul az irányába, elsimítva egy tincset ismét. Ahogy a helyére igazítom viszont óvatosan bele is túrok a hajába én is. Azta! Hirtelen kikerekedik a szemem és igyekszem méltóságteljes sebességgel visszakormányozni a kezemet a hasamra.
- Bocsi – villantok rá egy félős kis mosolyt. Ez a bátorodásos dolog úgy néz ki ragadós.

Hamar megszűnik a tétovázásom, ahogy látom a reakcióját.  Ahogy érzem a bőrének és hajának tapintását. Egészen különleges érzés ez az egész, borzasztóan jól esik nekem is. Ám mégis megriadok és visszakozom egy bocsánatkérés kíséretében. Ahogy a kezem már nem túr a hajába szinte azonnal kinyitja újra a szemét, és attól, amit látok bennük … hát nem találok szavakat. Szerencsére egyelőre nem is szükséges, ugyanis nem kérdez rá, hogy mégis mi a Merlin bal bokájáért kérek én itt elnézést egy ilyen dologért. Helyette inkább elmondja, hogy mennyire jól esik neki.
Lágyan mosolygok rá, egy kicsit felszaladt szemöldökkel. Bármit, amit szeretnék?  Bólintok egy aprót derűsen hunyorogva. Tudom, hogy az égadta világon nem gondol semmi olyasmire, amitől a frász törne ki, nem utal semmire. Egyszerűen csak a tudtomra hozza, hogy tényleg nem kell visszafognom magam, ha szeretném megérinteni. Valahogy. Akárhogy.  
Próbálom megfogalmazni mindazt, ami bennem van, de nehéz dolgom van. A többségét én sem értem, akkor mégis hogyan kéne kifejeznem szavakkal őket? A nonverbális jelzések meg, hát, nem elegendőek most. Míg én ezzel szenvedek addig ő folytatja a megnyugtatásomat. És megakad, nem találja a szavakat ő sem. Kissé tágabbra nyílnak a szemeim, de csupán azért mert érdekel, hogy mégis mit nem fog hinni? Van mondjuk sejtésem. Nem fogja azt hinni, hogy ő is megtehet bármit, amit csak szeretne. De ezt nem mondja így ki. Úgy néz rám, mintha szavak nélkül szeretné elmondani, amit gondol. Sóhajtok egy nagyot, de ez csak a felkészülés hangja, nem pedig a megkönnyebbülésé, aminek értelmezhetné.
- Nagyon … én … - mégis miért olyan nehéz azt kimondani, hogy nagyon élveztem, amit csináltam? Hogy nekem is nagyon tetszett?  Annyi minden mást megbeszéltünk már, annyi olyat elmondtam neki, amit sokkal nehezebb ennél kifejezni. Mégis mi annyira más most? A válasz, mint egy hajókürt visít a fejemben: minden. Megrázom a fejemet bosszúsan. Nem, akkor is el fogom mondani, valahogy. – Jó érzés volt.
Ugye, hogy nem is annyira nehéz? Igaz, hogy eléggé kezdetlegesen összerakott egy mondat, és nem fejezi ki igazán jól a dolgokat, de amit nem tudok elmondani, azt meg tudom neki mutatni, majd. Most egyelőre próbálom valahogy elmakogni mindazt, ami bennem van.
- Nem hiszem azt, hogy … - remek és ezt hogy fejezzem be? Rengeteg kifejezés cikázik át az agyamon, de egyik nagyobb butaság, mint a másik. Lerohanna?  Nekem esne? Csak, hogy párat említsek. De hát ő eleve nem tenne ilyet. – Nem szeretném ha azt éreznéd, hogy én simo … hozzád érhetek, amikor csak szeretnék, ahogy csak szeretnék … te pedig … te pedig nem. Ezért kértem bocsánatot. Mert tudom, hogy mennyire figyelsz rám. És ha egyszer bennem az van, hogy amikor hozzám érsz akkor én is szeretnék hozzád, akkor nyilván te is úgy vagy vele, hogy esetleg szeretnéd viszonozni valahogy. Csak … hát ugye. Lehet, hogy az nekem sok. És … - hallgatok el hirtelen egy apró grimasszal az arcomon. Nem tudom normálisan elmondani, és igazából már nem is tudom, hogy mit is szerettem volna pontosan. Remélem, hogy azért valamennyire érthetően fejezem ki magam, és főleg, hogy nem mondok nagy butaságokat. Ugye, ugye ő is azt érzi?
- Szóval én nem szeretném, ha úgy éreznéd, hogy te nem teheted. Nem félek attól, hogy te is … hogy  … - megpróbálok nekifutni még egyszer utoljára annak, hogy valahogy a tudtára adjam azt, hogy sokkal inkább félek és rémülök meg a saját reakcióimtól, amit az érintései váltanak ki belőlem, semmint az, hogy hozzám ér. Talán majd egyszer képes leszek ezt rendesen megfogalmazni. Most viszont nem megy. Elhallgatok hát és szeretetteljesen nézem az arcát. Kimondhatatlanul boldog vagyok vele, mellette, miatta. És ez úgy rá van írva az arcomra, hogy csak egy vak nem venné észre. De szerintem még az is látná.

Megkönnyebbültem? Igen, mindenképpen. Attól igen, hogy hozzá érhetek nyugodtan, ha úgy érzem, ha szeretném. Persze ez nem ilyen egyszerű, hiszen nem vagyok én ahhoz hozzászokva, hogy megérintgessem az embereket. Nem is nagyon éreztem rá késztetést. Most pedig Thomasszal … hát, nagyon is. Nem csak ahhoz kell idő nekem, hogy az ő érintései ne okozzanak esetlegesen gondot, hanem ahhoz is, hogy én megérinthessem anélkül, hogy megriadnék attól, mit is teszek. Mint az előbb is, a hajtúrásnál. De attól egyáltalán nem könnyebbültem meg, hogy azt sugallja, hogy ő nem ér hozzám túl gyakran. Nem. Sok mindent érzek ezzel kapcsolatban, de a fellélegzés az nincs köztük.
Részemről nem veszem észre, sem azt, hogy ficereg, sem azt, hogy  hol van és mit csinál a macskám. Szép kis gazdi vagyok én is. De hát, érthető nem? Miközben beszélek látom a Thomas arcán átsuhanó gondolatokat, érzelmeket. Nem leszünk most közös nevezőn és ettől kicsit feszültnek érzem magam. A véleménye kiszakad belőle, majd nemes egyszerűséggel elmenekül a pillantásom elől. Eddig teljesen nyugodtan feküdtem mellette, a hátamon. Ami azért valljuk be ilyen közelségnél nem kevés kiszolgáltatottságot jelent a részemről. Persze, nyilván nem kezd semmit sem a helyzettel, de akkor is, amikor háton fekve voltunk egymás mellett az másabb volt. Ezt nehéz elmagyarázni, de nem is fontos. Nem okozott különösebb nehézséget ez a helyzet, hiszen bízom benne.  A lényeg, hogy ahogy ő a kezébe temeti az arcát egy gyors mozdulattal felülök és hátrébb csúszok, hogy közvetlenül előtte tudjak törökülésbe rendeződni. Homlokráncolva figyelem, ahogy küzd a gondolataival, démonaival. Arról ugyan fogalmam sincs, hogy mekkora erőt, önuralmat igényel a részéről, hogy ennyire tekintettel legyen rám. És nekem ne jöjjön azzal, hogy semennyit, meg azzal sem hogy nem fogja vissza magát. Mert nem hiszem el.  Csoda, ha nem szeretném tetézni a kínjait?  Az viszont fel sem merül bennem, hogy ne érjünk egymáshoz. Ez az opció egészen elfogadhatatlan. Némán ülök vele szemben, lassan már véresre harapdálva a szám sarkát, de teret hagyok neki.
Hallom a szavait, felfogom az értelmüket is, de igazából akkor nyugszom csak meg, amikor végre leereszti a kezét. És mosolyog. Enyhe zavarodottság suhan át az arcomon, nem tudom mire vélni ezt az egészet úgy igazán. Üdvözöljük a hullámvasutunkon, kihajolni veszélyes, kérjük kapaszkodjanak! És hogy nagy dolog-e, hogy érintéseit viszonozni szeretném? Bizony, az. És jó jel, nem is kicsit.
- Jó, azt tényleg nem szeretném – bólintok egy aprót, oké, akkor nem érzi úgy, hogy neki nem szabad. Csak hát ugye, hiába szabad … áá … ezt inkább hagyjuk most. Sóhajtok egy nagyot, majd játékosan félrebillentem a fejemet. – Szóval, akkor szereted ha a hajadat piszkálgatják?
Érkezik a kérdésem és azzal egy időben már nyújtom is a kezemet, hogy összeborzoljam az amúgy is szanaszét álló haját mosolyogva. Nem vagyok most hajlandó tovább komoly dolgokra gondolni, vagy arra, hogy miért is rossz érzés az, ahogy azt mondta, hogy tegyem csak én, nehogy baj legyen abból, ha viszonozza. De akármennyire is próbálom elkerülni, folyton visszakanyarodok ahhoz, hogy igenis szeretném ha hozzámérne, nagyon. Ez pedig annyira zavarodottá tesz, hogy inkább bejelentem, hogy mindjárt jövök és a derűs mosolyt az arcomon hagyva kivonulok a fürdőbe. Amint csukódik mögöttem az ajtó mosolyom lehervad, nekitámaszkodom az ajtónak, és sóhajtok egy nagyot. Te jó ég! Még a végén képes lettem volna megkérni rá, hogy … te jó ég! Igyekszem megfékezni a remegést, ami rám tör, úgyhogy veszek pár mély lélegzetet, és még dúdolni is elkezdek. Az mindig lenyugtat. Pár perc múlva már újra a szobában vagyok, minden frusztráló érzést a lehető legmélyebbre temetve magamban. Visszahuppanok a fiú meg a macska mellé mosolyogva. Már jobb sokkal, nyugodtabb vagyok, és hogy ezt még tovább növeljem megsimogatom a szunyókáló cicát.

Valójában költői kérdés volt, hiszen az előbb azért egész egyértelműen láttam, hogy mennyire jól esett neki. Most is elnyeri a tetszését a mozdulatom, még ha ez lényegesen könnyedebb, mint az előbbi.  De most pont ilyenre volt szükségem. Igazából ez a gesztus egyszerre volt egy megerősítése annak, hogy felfogtam, amit kért. És egyben egyfajta ígéret is arra, hogy pontosan így is lesz: csinálom, ha akarom. A magam tempójában haladva persze, de ettől az érintéstől már nem fogok megijedni.
Enyhén felhúzom a szemöldökömet, mégis hova menne? Rájövök, hogy tulajdonképpen nem is volt tényleges hírértéke annak, ami elhangzott. Csupán konstatálta hogy rövid időre magára hagyom az ágyban, ágyamban? Ágyunkban? Na, ott. Az pedig, hogy mi zajlik a szobában a távollétemben, nos valószínűleg mosolygásra késztetne, ha pont elcsípném a jelenetet. Sőt, biztos. Mire visszatérek ő már a saját helyén van, így hát automatikusan hozzá hasonlóan helyezkedem el. Persze a takarót leszámítva. Azt szimplán hosszában összehajtom és a bal oldalamra helyezem. Majd rátekeredem, ahogy szoktam. Nem hiszem, hogy kellene itt nekem. Bár a karkötő miatt lehetséges, de kézközelben van, szóval megoldom.
- Kéne – felelem vigyorogva végignézve rajta. Alvást javasol és üldögél. Nos, igen. Kéne aludni. Kéne. Igen, kéne. Megmozdulok hát, nekidőlök és a fejemet ráhajtom a vállára. A kezemet az övére teszem, rákulcsolom az ujjaimat az övére, majd felemelem annyira, hogy szemmagasságba kerüljön nekem. Lassan forgatni kezdem, a beszűrődő fény játékát figyelve rajta, majd visszateszem a szunyókáló cicára.
- Próbáljunk meg aludni. És próbáljuk meg nem lelökni a másikat – sóhajtok egy nagyot, de tulajdonképpen nem mozdulok. Majd lejjebb csúszok ha úgy döntünk, hogy tényleg alvásra vetemedünk. Addig is remekül elvagyok Thomas vállát párnának használva. Egyelőre elkerül minden aggasztó gondolat, hogy vajon meddig fogunk tudni egymás mellett aludni. Remélem egészen reggelig.