Thomas egy áprilisi délután, ottalvós előtt|
o
Lemaradok a tekintetének apró változásairól, hiszen nem egyfolytában őt nézem. Így teljes erejéből vág pofán az, hogy egyszer csak könyörgő szemekkel néz rám, amikor odasandítok. Ha végig figyeltem volna, akkor lehet, hogy felkészülten ért volna. De így?! Így nem. És igen, ilyenre gondoltam. Azonosíthatatlan hangot adok ki, valahol a nyüszögés és az olvadozás között. Ösztönösen emelem a kezemet az arca felé, de hogy pontosan mit is akarok csinálni, azt nem tudom. A mozdulat közepén meg is állok, aztán lassan visszaejtem az ölembe a kezem, hiszen nem tudom, hogy most mit is szeretne. Finomságot? Simogatást? Vigasztalást? Ezek mennének gond nélkül. Tengerparti házat? Még azt is megoldom, simán, rohanok is bankot rabolni, hogy teljesíthessem az óhaját. Vagy beállok pankrátornak katica jelmezben. De tényleg, simán, csak egy szavába kerül.
- Hű! – sikerül kinyögnöm valami „értelmeset”. Igazából ez nem a látványnak szól, sokkal inkább annak, hogy jobban hat rám vele, mint hittem volna. Bankrablás? Pankráció? Komolyan? – Nagyon hatásos!
Miután sikeresen visszavált normális tekintetűvé, és sikeresen újraindul a szervezetem szerencsétlenkedek egy sort a ropival. Hát persze, hogy nem jut eszembe pálcát használni az összeszedéséhez. A kajával meg egyéb házimunkával kapcsolatos dolgokban változatlanul mugli módon gondolkodom. Nem véletlenül vettem fel a varázsháztartástant. Tudom én, hogy tök jól meg tudnám könnyíteni magamnak a dolgokat egy-két bűbájjal, de valahogy sose az az első. Szóval szépen hajlongok és felszedegetem kézzel. És egyáltalán nem zavarna ha összefogdosná a kajámat. Végül is a földről szedem fel és eszem meg, szóval nem vagyok túl kényes. Meg amúgy is, az előbb nyálazta össze az ujjamat. Ahhoz képest ez igazán semmiség lenne. A mosolyára és érintésére hálás pislogással reagálok, majd rágcsálni kezdek egy ropit és elgondolkodva figyelem, ahogy a dokiról beszél.
- Öhm, értem … - felviszem a hangsúlyt jelezve, hogy nem, nem igazán értem. Értem, amit mond, és annyira rájöttem, hogy nem terapeuta-páciens kapcsolatról van szó. Viszont arról fogalmam sincs, hogy akkor mégis mi. Barátok talán? De akkor azt mondaná, nem?
- Áh, értem! Akkor sokat vagytok együtt! – felragyog az arcom, hiszen ezt végre tényleg értem. Így már értem a jóban létet is. Biztos sokat jár át hozzájuk, vagy ők hozzá. Semmi kivetnivalót nem találok a dologban, félreérthetőt meg pláne nem.
- Nem tudom. Nem tudom, hogy szokott ez zajlani. Csak Riley azt mondta, te meg … nem tudom – most már határozottan frusztrál ez az egész terápiás dolog. Megrázom a fejemet egy vállvonás kíséretében, jelezve, hogy inkább ne erőltessük a témát, hagyjuk. Ha szükséges lesz, hogy ő is jöjjön majd visszatérek rá, megkérem meg minden.
- Benito nem olyan, mint egy sima házikedvenc. Ő amolyan, hogy is mondjam. Katalizátor, edzőpartner, társ, aki segít összpontosítani meg mindenben. Aki kiköveteli, hogy gyakorolj az elemeddel. Ettől még persze megvan a szeretet is, meg a kötődés, ragaszkodás. De nem csak móka meg kaland meg szórakozás, hanem munka is. Te 100% szórakozást adsz neki, én meg vegyesen mindent. De, oké igazad van, nem lehet összehasonlítani, hogy kit hogy szeret – próbálom valahogy elmagyarázni, de szerintem sose fogom tudni teljesen. Ebbe benne kellene lennie, és hiába is lenne ő is elemi mágus, akkor sem biztos, hogy értené. Mert az ő állatkája nem Beni lenne, mert belőle csak egy van. De igazából teljesen elégedett vagyok a felállással így. Bár meg tudnám szokni, ha nem akarna folyton frászt hozni rám az éjszakai portyázásunkkor.