#her | fancy romkocsma
Egy komplett rémálommá kezd válni az este, ahogyan Cath eltűnt és a srác egyre jobban rám kezdett akaszkodni, az a filmbe illő, mikor nem mersz kilépni a kocsma ajtaján, mert az istenverte utcán, ahova a kijárat nyílik, nem jár egy lélek sem, én pedig nem leszek a nő, aki a magassarkújában fut a spicces, nyomulós csávó elől. Not today.
Szóval a terasz kevésbé volt zsúfolt és mégis több ember tartózkodott ott, mint kint az utcán, szóval elég hamar kilöktem az ajtót, nem is figyelve arra, mit mond a mögöttem lévő. Addigra már döntöttem is, hogy utánam az özönvíz, az első csávó, aki az utamba akad, pont jó lesz, vagy megment, vagy beéget, de legalább történik valami.
Hát nem tudom mennyire volt ez így utólag jó ötlet, ha leugrom a tetőről, csak a beton vág ennyire gyomorszájon és nem a felismerés, hogy kit is sikerült megpiszkálnom. Mármint hű. Attól a vigyortól apró gombóccá gyűrődik a gyomrom, szinte fel se tűnt a karja a derekam körül, míg közelebb nem vont, mert csak sipítani szerettem volna, hogy uuuuuuu, hát itt vagy. De ugye az nem illett a szituációba, így meglehetősen komoly arccal karoltam át a hátát fél kézzel és pillantottam megvetően a pasira. Bizony, ilyet is tudok.
- Bocs, Apu, még egyszer nem fog előfordulni! - horkantam fel, mintha ez a társalgás legalább ezredszerre zajlott volna le és, jeeesus, úgy is éreztem, mint ha így lenne. Csak nem vele. A megszólítás is tömény szarkazmus volt inkább, csak semmi komolyan gondolás. - Aha.
Azzal el is vettem tőle az italt és beleittam, minden gondolkodás nélkül, mert ez a helyzet alkoholt kíván és nem keveset. Igaz, hogy rémesen tolerálja a szervezetem az alkoholt és úgy igazán részeg sosem voltam, de jó lesz így.
Aztán pár pillanattal később Mr. Szatír gondolt egyet és bocsánatot kérve eloldalgott, vissza le a lépcsőn, én meg meredtem utána, míg biztos nem voltam benne, hogy nem jön vissza.
- Meghaltam és a pokolra jutottam, igaz? - szűkítettem kicsit össze a szemeim, ahogy a folyosót tartottam még szemmel pár pillanatig, majd ránéztem, már sokkal lelkesebb, csillogó pillantással. - Ilián!
Szóval a terasz kevésbé volt zsúfolt és mégis több ember tartózkodott ott, mint kint az utcán, szóval elég hamar kilöktem az ajtót, nem is figyelve arra, mit mond a mögöttem lévő. Addigra már döntöttem is, hogy utánam az özönvíz, az első csávó, aki az utamba akad, pont jó lesz, vagy megment, vagy beéget, de legalább történik valami.
Hát nem tudom mennyire volt ez így utólag jó ötlet, ha leugrom a tetőről, csak a beton vág ennyire gyomorszájon és nem a felismerés, hogy kit is sikerült megpiszkálnom. Mármint hű. Attól a vigyortól apró gombóccá gyűrődik a gyomrom, szinte fel se tűnt a karja a derekam körül, míg közelebb nem vont, mert csak sipítani szerettem volna, hogy uuuuuuu, hát itt vagy. De ugye az nem illett a szituációba, így meglehetősen komoly arccal karoltam át a hátát fél kézzel és pillantottam megvetően a pasira. Bizony, ilyet is tudok.
- Bocs, Apu, még egyszer nem fog előfordulni! - horkantam fel, mintha ez a társalgás legalább ezredszerre zajlott volna le és, jeeesus, úgy is éreztem, mint ha így lenne. Csak nem vele. A megszólítás is tömény szarkazmus volt inkább, csak semmi komolyan gondolás. - Aha.
Azzal el is vettem tőle az italt és beleittam, minden gondolkodás nélkül, mert ez a helyzet alkoholt kíván és nem keveset. Igaz, hogy rémesen tolerálja a szervezetem az alkoholt és úgy igazán részeg sosem voltam, de jó lesz így.
Aztán pár pillanattal később Mr. Szatír gondolt egyet és bocsánatot kérve eloldalgott, vissza le a lépcsőn, én meg meredtem utána, míg biztos nem voltam benne, hogy nem jön vissza.
- Meghaltam és a pokolra jutottam, igaz? - szűkítettem kicsit össze a szemeim, ahogy a folyosót tartottam még szemmel pár pillanatig, majd ránéztem, már sokkal lelkesebb, csillogó pillantással. - Ilián!