Hosszú hónapok eredménye az, hogy most itt tartunk, és nem mondhatom, hogy ne ámultam volna el jópárszor azon, milyen könnyedén táncolhattam ki a felfokozottá váló helyzetekből. Ha csak egy pillanatra is megdermedtem, várt, egészen addig, amíg már nem következett be többé ez a bizonyos pillanat. Még nekem, aki hasonlót nem tapasztalt is nehezemre esett elhinni, hogy tényleg megvár, de megtette, sőt, megbeszéltük, és én azt hiszem... Napról napra egyre jobban kezdtem szeretni, úgy, hogy amikor azt hinném már nincs tovább kötődnöm, ragaszkodnom, ékes bizonyítékát tapasztalom ennek ellenkezőjének. Szinte hallom saját szívem dobbanásait, ahogy az érintések tengerében elveszve teljesen és tökéletesen rábízom magam, úgy mozdulok ahogy kezei noszogatnak, ajkai becéznek. Ellenállok a késztetésnek, hogy ficeregjek - nem tudom mennyire lenne jó ötlet, és a helyzet iróniája, hogy amikor kába vagyok gondolkodni, a testem ösztönösen előrelátóbb és gyanakvóbb mint egyébként én lennék -, félig lehunyt szemmel sodródok az újfajta érzések között. Megrezzenek, ahogy a távolban petárda robban, és bizony egy fokkal kellemetlenebb is ez befeszülés a kellemesnél - mégsem jutok el odáig gondolatban, hogy kviddics, stadion, ott kéne lennünk, csak arcomat oldalra fordítva vetem hátra a fejem megremegve. Komoly szerencse, hogy nem tűzriadó szólal meg, mert lehet még azt is figyelmen kívül hagynám.
Arcom ég, bőrömön kezek simítanak végig újra és újra, csípőm emelkedik, ösztönösen, bátortalanul, egészen addig, míg tudatom egyre közelebb sodródik a vágyhoz. Nem telik bele sok időbe, hogy tisztán az élvezet halk hangjai hagyják el ajkaimat, kezeim egyre remegősebben simulnak Henrikhez, lélegzetvételeim egyre gyakrabban akadnak meg. Végül megfeszülve ölelem át, sikertelenül fojtva el a halk, megkönnyebbült nyöszörgést, ajkaim elnyílva kapkodnak levegő után, pedig nem is én vagyok az kettőnk közül, aki olyan nagy fizikai megerőltetéseket tett volna. Hitetlen-könnyed fejjel mozdulok bele érintéseibe ezután is, némán, csordultig telt szívvel, kimondatlan becéző szavakkal, amelyek mind sorukra várva ragadtak bennem. Mit mondhatnék, ami felérne azzal, amit ő adott nekem?

Nem tudom mit vártam - vagy éppen nem vártam - ezektől a jelentőségteljes első percektől, de egy biztos, még nem tudom összeszedni gondolataimat annyira, hogy egyáltalán eltöprenghessek rajta, vajon teljesültek-e azok. Az érzéseim kezelhetetlen, megfejthetetlen masszaként kavarognak, de mozdulataimnak szerencsére nincsen rájuk szüksége, csak érintem Henriket, ahol érintem, nem gondolkozva, egyszerűen csak kinyúlva felé. Követem, ahogy oldalra gördül, egyáltalán nem kényszeresen, még ha mást nagyon nem is tehetnék, annyira hozzá vagyok fonódva (igazán zavarbaejtő módon ráadásul, jegyzi meg egy a tollai közül kikukucskáló kiscsibe valahol… nagyon mélyen). Óvatos ficergéssel húzom le lábam az övéről, és bizony a nem várt húzódó érzes hatására az izmaimban - ezek izmok lennének? - valószínűleg érdekes arcot vághatok egy pillanatra. - Mhm - hümmögök kérdésére egy még épp csak kibontakozó mosollyal, hiszen ha némiképp furcsállom is ilyen-olyan reakciómat… Jól, jól vagyok. Mondhatni tökéletesen. Picit ficergek, karom picit feljebb csúszik, picit, picit, picit, persze, de összességében teljes kényelemben fészkelem el magam a karjai között, otthonosan. Több ez mint jól.
Elsőre nem esik le, mire gondol, és már vonnám össze szemöldökömet, hogy de hát miért haragudnék, amikor leesik a folytatásból, mire gondolt valójában, és a kintről beszűrődő kviddicszajokat is dekódolni vélem. Lassú vagyok, sajnálom - úgy tűnik, ezt is megértük. - Dehogy haragszom - rezzen meg a szám széle a visszafojtott mosolytól, de valami furcsa, számomra fel nem dolgozott oknál fogva amint ezt kimondom, és utána szöknének ösztönösen az “egyáltalán nincs miért bocsánatot kérned” és társai frázisok, tétova pír lepi el az arcom.
- Egyáltalán nincs miért bocsánatot kérned - oh, ezek szerint cenzúra nélkül játszunk? Arcomat kicsit közelebb húzva az övéhez teszem számára is jól láthatóvá a bizonytalan kis zavarom, ahogy egészen halkan súgom meg: - jobb ez így.
És bár a fülem igencsak ég már, és az inger is elég jelentős, hogy arcomat az egyik párnába fúrjam, nincs ami megállíthatna abban, hogy szinte magunk közé ne tátogjam - Köszönöm.