Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

KAROLA
délután az erdőszélen | #trustmeGIF



Meg van szeppenve kicsit az ötletem hallatán, ez egyértelmű, de csak határozottan bólogatok. Lebegtetném. Nem lesz gond. Elmosolyodom, amikor erőt vesz magán és ezt a tudtomra is adja. Csináljuk!
- Csak maradj nyugton! Ne félj, nem történik akkor sem szörnyűség, ha megmozdulsz, leejteni nem foglak, csak talán kényelmetlen lehet utána neked. Álló helyzetbe foglak hozni - vázolom neki, mire számíthat. - Minden rendben lesz - szorítok karján bátorítót, barátságosat és felegyenesedem tőle. - Becsukom az ernyőt - figyelmeztetem erre és valóban már teszek is így. Az esőtől sűrűn pislogva nézek le a lányra, törlök egyet arcomon.
- Mobilicorpus - hangzik el a bűbáj pálcaintés közepette, a levitás pedig érezheti, ahogyan emelkedni kezd egészen lassan, óvatosan. Másik kezemet is olyan magasságban tartom, mint az éppen varázslót, mintegy vezénylőnek tetszőn. Lába éppen csak eltávolodik a sáros talajtól, felsőteste viszont teljesen. Mikor függőlegesbe kerül, meg is áll. Így. Nagyon jó.
- Oké. Most elindulunk - adom mindig tudtára, mi következik éppen, nehogy váratlanul érjék a mozgásváltozások. Szép lassan kezd el úszni a levegőben. Úgy érezheti, láthatatlan erők fogják, támogatják, ám nem nehezedik teher egyik pontjára sem. Súlytalan. Sétálni kezdek, ő pedig halad mellettem különös, elgyötört bábként.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

KAROLA és BÁLINT
délután a faháztól jövet | #knockknockGIF



Néhány perce még kint áztunk a viharbann és úgy is nézünk ki. Mintha ruhástul a tóba ugrottunk volna, azonban nem ez a legfurább a levitáson és rajtam, hanem az, hogy a lány függőleges helyzetben lebeg a föld felett. Én lebegtetem.
Sejtettem, hogy megérzi majd kifordult bokáját, ha útnak indítom, és ezt sajnálom is, viszont szerencsére terhelés nem éri a lábat. Az talán nem tesz jót, hogy áramlik bele a vér, dehát fejjel lefele csak nem hozhattam szegényt. Vízszintesen nem tudtam, otthagyni meg semmiképp sem akartam. Komolyan remélem, hogy nem csinálok ezzel semmi nagyon rosszat. Nem azért, mert majd kapok érte fejreolvasást, az nem érdekel, az viszont igen, hogy a póruljártunk jól legyen. Úgyhogy, amikor arról kérdezett, kap-e büntetést azért, hogy arra kószált, ahol nem kellett volna, annyit feleltem neki, hogy nem tudom, de ne törődjön most ezzel. Ebből is látszik, mennyire nem rutinos szabályszegő, hiszen amennyire el voltam foglalva azzal, hogy segítsek, eszembe se jutott, hogy prefektusként a bajbajutotthoz sietésen kívül egyéb feladatom is lenne.
Szabad, nem pálcát szorongató kezemmel bekopogok a gyengélkedőre, aztán hátratúrom csapzott hajam, amíg várom a bebocsátást, ajtónyitást. Ezúttal nem mint ellátandó érkezek, viszont ez cseppett sem vígasztal ebben a helyzetben. Nemsokára feltűnik az új gyógyító. Biccentek neki.
- Üdv! A... a hölgyet baleset érte odakinn, leesett valahonnan és... és nagyon ronda a bokája, mozgatni se tudja - köszönök és térek rögvest a lényegre, kicsit bár akadozva, mert ugyan elkezdtem átgondolni idefele, hogyan kéne összefoglalnom a dolgokat, azok aztán soha nem jönnek ki úgy, mint az ember tervezi. Minden esetre szerintem sikerült előállnom a legfontosabbakkal. Azt nem mondtam, hogy ki van ficamodva a bokája, mert eleve nem is tudhatom, hogy ki van-e. Mit értek én ehhez? Hagyjuk rá a szakemberre!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Tanári szoba

MITZINGER prof
a gyengélkedőzésem másnapján a tanári előtt | az új tanév elején | #imokayGIF



Felmosolygok a megérkező, fess házvezetőmre.
- Jó napot Mitzinger professzor - köszönök illedelmesen, ahogy szoktam és már megyek is beljebb intése nyomán. - I-igen... nyugodtabbak - bólogatok. Ugyan nem értem, egészen pontosan mire gondol, én viszont arra, hogy jobban vagyok, a főzeteknek köszönhetően begyógyultak a sebeim, inkább csak picit elgyötörtnek tűnök és az elmúlt egy nap békésen telt. Aludni nem aludtam jól, de az egy dolog. Páran kérdezték, rendben vagyok-e. Szerintem tudják már sokan, hiszen a két rellonos át kellett támogasson a folyosókon a történtek után. Az érdeklődésen kívül bíztató mosolyokat kaptam még. Ha kaptam mást is, azt nem vettem észre. A támadóimmal meg nem találkoztam azóta. Tény, talán éberebben járok-kelek most. Dehát ez majd enyhül. Szóval helytálló a válaszom: nyugodtabbak. A részletekkel nem traktálom őt.
- Nem... semmi gond - rázom a fejem. Nem probléma, hogy ide kellett jöjjek.
- Szükséges lépéseket? - kérdezek vissza. Mik azok? Közben körbenézek a tanáriban. Igaziból nincsenek nagy változások ahhoz képest, mikor utoljára itt jártam. Mondjuk ez most nem is foglalkoztat ám annyira. Őrzöm barátságos kifejezésem, szelíd mosolyom, ám közben egyértelműen feszült vagyok.
- Beszéltünk. Eljött... eljött értem tegnap, hazavitt. Elmeséltem neki, ami történt és... azt mondta, reméli, hogy az iskola intézkedik vagy ő fog - idézem fel a társalgásunk azon részleteit, amelyek lényegesek lehetnek, ám csak utána jövök rá, ez hogy hangozhatott. Elkerekednek szemeim - Mármint... - kezdem kicsit hangosabban, mint akartam. - Nem úgy, hogy... szóval szerintem ő csak úgy értette, hogy... - hebegek, keresve a szavakat, de őszintén, fogalmam sem lehet, hogy értette. Valószínűleg egyszerűen úgy, ahogy mondta. Nem fenyegetés a részéről, csak féltés és az ügyvédi ösztönök. Meg az éjszakai igazságosztó ösztönei, viszont ezen oldala ugyebár számomra ismeretlen, mint mindenki számára. Elég az hozzá, reménykedve nézek a férfira, hogy hiába vagyok képtelen befejezni a mondatom, tudja, mit akarok kibökni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

KAROLA és BÁLINT
délután a faháztól jövet | #listeningGIF



Csak kedvesen megrázom a fejem, hogy ne butáskodjon. Nem tehet róla, nincsen semmi baj, nem kell sajnálkozzon. Nyílik aztán az ajtó. Különös, fel sem tűnik nekem a gyógyító muglis egyenruhája, pedig idegen a számomra, hiába láttam már a kevés filmek egyikében, amihez eddig szerencsém volt. Mondjuk az alma sem szúr szemet. Túlságosan lefoglal a varázslás és a helyzet megoldása. Bólintok az ukászra és óvatosan lebegtetem a lányt az ágyhoz. Ott megvárom a fiatal férfit, pislogva felé, mi legyen és vele összedolgozva helyezzük kényelembe a sérültet. Véget vetek a bűbájnak, amint a levitás leért a puha fekhelyre. Elrakom pálcám és igazgatom magamon ázott ruhámat. Megkönnyebbültet sóhajtok és elmosolyodom, amikor biztosít róla, jól cselekedtem az idehozással, annak módjával.
- Igazán nincs mit - bólintok a háláját kifejező Karolának, azonban már húzódom is hátra, az ágy végétől két lépésre figyelem az eseményeket.
- Persze, szólok, akinek szeretnéd - ígérem a kérésére. - De a házvezetőt úgyis értesítik - adom ezt a tudtára, talán beelőzve ezzel a javasférfit, aki ezt szintén megmondta volna neki. Meg a szüleit is értesíteni fogják. Nagyon friss a tapasztalásom erről. Pár hete itt hevertem, sokkal rosszabb állapotban, még ha nem is pont ebben az ágyban. Megvárom még, hogy megmondja, kinek szóljak, aztán...
- Szerintem el is megyek, intézem, nem zavarok, meg... megszárítkozom, ilyesmi. Aztán visszanézek - adom tudtukra gyorsan terveimet. Semmi értelme itt ácsorognom. Meg bácsikámat sem ártana értesíteni, hogy később érek haza. Be szeretnék még ugrani tényleg, megtudni, mi a helyzet, hogy van a lánnyal. Amennyiben ez rendben van nekik, én hamarosan magukra is hagyom őket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Vadőrlak és környéke

PETYA
hétfő kora délelőtt a birtokon | vizsgaidőszak is on | #afterthehugGIF



Viszonozza az ölelésem és mosolyog, mikor elválunk. Jól van. Akkor minden rendben. Több, mint rendben. Egyébként same here. Mindenkihez állandóan hozzáérek. Mindenkihez. Jólesően, barátságosan, kedveskedve. Hozzám tartozik. Nem rögtön, nem idegenekkel, ám amint picit elengedem magam a másikkal, ezek egyből jönnek. Gondja nem is szokott lenni vele senkinek. Az viszont külön öröm, ha ez kifejezetten tetszik a másiknak, vagy ha partnerre találok benne.
- Jól van - bólintok, hogy ő mindenképpen meglátogatná a gyengélkedőt. - Persze - vágom rá, hogy segítek, elkísérem, útbaigazítom. Együtt meg is indulunk hát a kastély felé, szépen lassan, kíméletesen. Mint két csatamezőről érkezett lovag, baktatunk egymás mellett, ki-ki ilyen-olyan tagjait fájlalva néha, szisszenve, morogva, jajdulva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

ZSOMBIÉK
kora délután az ELME egy teraszán | #runtoyouGIF



Istenem, végre! Megint jöhetek látogatóba. Barátom válaszolt a levelemre és kérte, hozzak esetleg pár tankönyvet, ha tudok, hogy ne maradjon el teljesen a sulis anyagban. Jártam pár kört értük, kértem némi segítséget, de megvannak. A sajátjai. Pedig már arra gondoltam, odaadom neki az enyéimet, én meg majd megoldom valahogy, de megvannak. Eléggé megrakodva érkezek hát, lebegtetem a táskámat, amit az ápolók átnéznek. Elköszönök addig az engem elkísért Liam bácsitól, akivel megbeszéljük, ha végeztem, csörögjem fel (vagy meg? soha nem tudom ezeket a telefonnál) és ő már itt is terem.
Átmegy a kis bőröndöm a próbán, viszont pálcát nem vihetek be, így kézben hurolva ballagok vele tovább. Nem baj, végülis elmegy ez némi gyakorlatnak az edzésekre, karerősítés. Kilépek a teraszra, ahova terelnek. Körbenézek és hamar meglátom a fiút.
- Szia - köszönök rá hatalmas mosollyal, lerakom a csomagot és szinte futok hozzá, rögvest megölelve őt. Mikor legutóbb ilyen közel húztam magamhoz, gyorsan kellett távozzak, de azért azt még elmondtam neki, mennyire szeretem. Most nem mondom ugyan, ám éreztetni mindig éreztetem. Elengedem aztán sietve és az ápolóra nézek, mert tartok tőle, hogy lehámoznának róla különben.
- Egy teljes könyvtárat hoztam neked - jelentem be derűsen. Jobban néz ki. Nem a régi önmaga, de nekem ő mindig önmaga. Nekem ő mindig ő. Ők. A barátom, a barátaim. Ezt még mindig nem tudom, fogalmam sincs, hogyan van ez az egész, de nem is érdekel. Mármint úgy értem, édes mindegy, mert nem változtat azon, ki ő nekem. Kik ők nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

ZSOMBIÉK
kora délután az ELME parkjában | #questiontimeGIF



Megilletődötten mosolyodom el barátom kijelentésére. Némán, a tekintetem feleli, hogy ő is nekem. Odapillantok aztán én is a szép, méretes táskára és legyintek egyet.
- Smafu - rázom a fejem, hogy ugyan, nem vészes. A minap hallottam ezt a szót különben és irtóra megtetszett, alig vártam, hogy használhassam. Ez most tökéletes alkalom volt rá. Mert komolyan hiszem, hogy ez neki nem lesz gond.
- Pompás - kapok lelkesen a séta ötletén és már megyek is Zsombival. Kicsit visszanézek az itt maradó dokira, azonban bennem nem áll ám össze, hogy ez nagy dolog. Alapból sem erősségem ezek átlátása, hát még most, amikor ennyire fel vagyok dobva, hogy ismét találkozunk. Bólogatva hallgatom őt, rendre oldalra nézve rá. Különben az útra figyelek, nehogy orra essek valamiben, meg körbetekintek olykor a békés vidéken. Kezeim zsebemben.
- Ó... - pislogok kettőt, a meglepetés kis hangját adva. Ezt nem hittem. Nem gondoltam, hogy kérdezhetek. Istenem, pedig tényleg rengeteg mindent akarok. De vajon mi az, amit tényleg feltehetek? Enyhe pánik lesz rajtam úrrá. Nyelek egyet. Komolyan bármit kérdezhetek?
- Igen... sok van... - bólogatok, hebegve picit.
- Pontosan mi... mi a... - mi a bajod? Ezt így nem akarom kérdezni. - Miért vagy itt? Mivel kezelnek? - módosítom inkább erre. Egyszerűen félek ennél konkrétabban bármibe belemenni és feltételezgetni. Fogalmam sincs, ő mennyit tud a saját állapotáról, mennyire látja tisztán, így hát nem akarnék olyanokkal jönni, hogy ő most Zsombi vagy Márton-e; meg hogy mi van az egyikükkel, amikor a másik van előtérben; vagy hogy egyáltalán még így külön vannak-e. Óvatos vagyok inkább. Csak szépen sorjában. Miatta és miattam is. Hiszen még mindig kavar van bennem, akárhogy úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Mert nem olyan fontos, mint a barátom. Barátaim.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

ZSOMBIÉK
kora délután az ELME parkjában | #anotherquestionGIF



Bólogatok neki, hogy oké, rendben van, kérdezek, ahogy jön, bár... elég vérszegény az a bólogatás. Mert akkor is tartok tőle, hogy megbántom, hogy valamibe belenyúlok. Hiába csak érdeklődés. Aztán csak összejön úgy fogalmazni, hogy ne érezzem tőle rosszul magam és még sikerül is beleszuszakolnom, amit tudni szeretnék.
Megemelt szemöldökkel, teljes figyelmemet neki szentelve hallgatom. Képben van tehát. Ismeri a diagnózisát. A diagnózist, amit én nem gyógyítótól hallottam és nyilván nem is Riley adta ki a páciensét, hanem bácsikám állt neki rávezetni. Annyira, hogy végül még én is képes legyek rájönni, miről lehet szó. Aztán utána olvastam és beszéltem is a hozzám közelállókkal. Miután már biztosra vettem, akkor már Rileyval is.
Nyelek egyet, mikor a dühkitöréseiről beszél.
- Sajnálom - szorítom össze ajkaimat - Nem akartalak felizgatni - pislogok rá bocsánatkérően. Őszintén, már nem emlékszem, mit mondtam neki, amitől hirtelen úgy kiborult, de már akkor éreztem, hogy én csináltam ezt.
- És... - gyűrkőzöm neki egy kérdésnek - ... te most ki vagy? - jön ki belőlem egészen csöndesen, mintha valami titokról diskurálnánk. Pedig igazából csak arról van szó, hogy alig hiszem el, hogy lehetőségem van végre erről beszélgetni vele. Hogy végre nem valaki mással próbálom megfejteni ezt az egészet vagy épp a szobám magányában egyedül, hanem vele. Végre vele. Meg úgy en bloc végre vele lehetek. Fogalma sincs, mennyit gondolok rá mindig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

ZSOMBIÉK
kora délután az ELME parkjában | #questionsGIF



Megoszthatja pedig velem nyugodtan gondolatait, érzéseit, történetét. Ha nem most, majd máskor. Érdekel. Szívesen meghallgatom. Minden esetre picit elhúzott szájjal bólintok neki. Elhiszem, hogy nem az én hibám, sajnálni akkor is sajnálom.
Mosolyogva biccentek neki a neve hallatán. Zsombor. Szóval ő most Zsombor. Ám csak utána esik le, hogy vezetékneve felét lehagyta. Ez viszont erős szemöldökösszehúzásre késztet, meg kicsit ide-oda jár tekintetem.
- A Ramholcz... ? - kérdezek csak ennyit, mert fogalmam sincs, pontosan mi az, amit szeretnék megtudni. A lényeg, hogy nem értem, az hova tűnt. Ábrázatom aztán egyre érdeklődőbb és meglepettebb lesz. Akkor az, hogy ő Zsombor, nem azt jelenti, hogy nem Márton, hanem Zsombor, hanem azt, hogy ő most mindkettő? Azt, hogy ő most ő? Minden része egyben?
- Nem, nem álmodtad, ez... ez tényleg megtörtént - csuklik el kicsit hangom, mert hirtelen rám tör minden onnan. Az első alkalom, amikor barátom miatt megfordult velem a világ. Aztán sok időre rá visszafordult, nem kevésbé megrázóan. - Ez tényleg így volt - húzom vissza a mosolyt a számra, bíztatóan.
- Szóval akkor most kezd... a két feled... összeolvadni? - kérdezem őt tovább, a szokásos, szüneteket tartós módomon, ami mindig ilyen, amikor nagyon koncentrálok, hogy jól és pontosan fejezzem ki, mit szeretnék megtudni. Riley ezt mondta azt hiszem. Így nevezte azt, ami szerinte az irány, a cél volna afelé, hogy barátom gyógyuljon. Őt figyelve, válaszát várva bandukolok vele, amerre az út vagy amerre ő visz minket.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

ZSOMBI
kora délután az ELME parkjában | #awesomeGIF



Egyáltalán semmit nem értek a válaszából. Egy pár pillanatig abban sem vagyok biztos, hogy ez a ramholczos kérdésemre volt a felelet. Ám amilyen határozottan mondja és aztán nem fűz már hozzá semmi mást, arra kell jussak, mégis annak szánta. És nekem ezt értenem kéne. Hát nem teszem sajnos. Picit kétségbeesetten nézek rá, viszont nem akarnám tovább faggatni, mert látom, ahogy megváltozik a témától. Összehúzom kicsit magam és lefelé pislogok az útra előttem, oldalra sandítva olykor a fiúra. Igen. Ezt hagyom most inkább.
- Dehát ez fantasztikus! - élénkülök fel, amint újabb felelete nyomán kezdek igazán ráébredni, hogy... hogy ez itt most ő. Hogy tényleg ő, minden egyben. Ez már most maga a csoda szerintem. Na nem vagyok szakember, szóval megértem, ha nem ad a véleményemre ebben. Viszont nem tudok nem áhitattal mosolyogni rá, ahogy ezt forgatom magamban. Azt, hogy most egészében van itt velem. Még ha ő nem is érzi magát annak. Fogalma sincs, ez mennyit jelent. Odanyúlok és megsimogatom a hátát, ahogy ballagok mellette. Nem tudom tovább megállni, hogy hozzáérjek.
- Pompásan - vágom rá vidáman. - Bérel egy saját kis lakrészt a faluban. Tök jó - rázom a fejem, ám nem nemlegesen, hanem a beleéléstől, ahogyan lelki szemeim elé tárul a helyes kis otthona.
- És... hogy lesz, te hol fogsz lakni? - jut ez eszembe erről. - Már, amikor nem a suliban. Nálunk... nálunk biztos maradhatsz egy darabig, ha szeretnél - tárom ezt elé, most egy kicsit ilyen furán, oldalazva menve mellette, hogy teljesen rá nézhessek, felé fordulhassak. Oké, meg kell kérdeznem Liam bácsit, de biztos vagyok benne, hogy semmi ellenvetése nem lenne. Nem olyan. És szeretném, ha a barátom tudná, hogy én mindig szívesen látom és mindig ott vagyok neki. Azon is igazán kár aggódnia, hogy miként oszlik meg a szeretetem, figyelmem, mert mindből olyan rengeteg van, hogy az aztán elég lenne mindenkinek, ő pedig egy hatalmas adagot kap belőle és mindig kapni fog. Sok számomra kedves, fontos ember van ma már az életemben szerencsére, akik közül többet is nevezhetek akár barátomnak szerintem, viszont A Barátom az Zsombi. A legjobb barátom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
érkezés a suliból késő-késő délután | #hereicomeGIF



A múlt hétvégén nem volt ottalvós és azóta éppen csak összefutottunk párszor a folyosón barátnőmmel, meg nézelődtünk egymás felé órákon, szóval megbeszéltük, hogy ma elé megyek a munkába. Talán benyomunk ott náluk valamit, vagy ellófrálunk valamerre az őrjáratozásom előtt, majd meglátjuk.
Valami karácsonyi dallamot dúdolgatva baktatok az utcán, kezem zsebembe bújtatva, állam sálam alá nyomva. Az ünnepi hangulat már november elején belémkúszott és egyre csak nő bennem tovább. Az, hogy eddig a kandalló mellett beszélgettem meg szójátékoztam Annievel, csak tovább fokozta. Igazából minden ilyen apróság csak újabb fény a képzeletbeli karácsonyfámon, ami aztán ezek a kis darabkáknak hála Szentestére tündököl majd teljes valójában.
Már az utcán haladva meglátom a lányt a nagy ablakokon át, a pultnak támasztva és hatalmas mosollyal lépek be a pizzériába. Összedörzsölöm a kezeimet, letörlöm a cipőmet a szőnyegen és tekerem is le sálamat. Lauhoz sétálok aztán, köszönve a kollégáinak is vidáman, aztán elé lépek.
- Szia - üdvözlöm ragyogóan. - Tudom, korán jöttem. Elüldögélek addig. Dolgozz nyugodtan. Itt sem vagyok - tisztázom ezt első körben, noha szerintem számított rá, hogy nem utolsó pillanatban toppanok be. Én vagyok az a bizonyos mindenhova odaérő, de lehetőleg még sokkal előbb megérkező srác. A szőke pincérlányka persze rögtön érdeklődik, kérek-e azért valamit, hoz nekem szívesen. Egy innivalóra benevezek, ám tökre ráérek, semmiképp nem akarnám, hogy bármelyik vendéget vagy akármit is háttérbe szorítson miattam.
Kabátom, sálam a fogasra lebegtetem, igazítok kicsit kék kockás ingemen, feltűrbe ujjait is, aztán lehuppanok a legutolsó asztalhoz az ablak mellett és mosolyogva pislogok kifelé az utcára. Már sok kirakatban ott a karácsony, ahogy a házak ablakaiban is néhol a fények. Jólesőt szussszanok. Kezeim az asztallapon hevernek összekulcsolva, ahogy könyökölök rajta. Olykor serénykedő barátnőm felé pillantok. Szeretem csak így elnézegetni, miközben itt sem vagyok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy asztalnál az ablak mellett késő-késő délután | #wowthanksGIF



- Azta - véleményezem az italkölteményt, amit kihoz nekem a hozzám libbenő pincérlány. Megköszönöm neki, nézegetve, birizgálva a macikat a szívószállal, miután magamra maradtam. Beleszürcsölök. Pompás. Tovább bolygatom a kis gumilényeket és az egyik brummogni kezd. Dúdolva. Brummolni. Felemelem a poharat és felé fordítom a fülemet. Ez a First Noel. Mosolyogva tanulmányozom aztán az ital alját, melyiküktől szól a dalt, de nem bírok rájönni. Mindegy, annyira nem is fontos. Kicsit körbenézek, vajon mennyire hangos, máshoz eljut-e, ám senki nem néz felém annyira, szóval szerintem nem. Mármint barátnőm egyik kollegája igen, ám kétlem, hogy ő azért, mert odahallatszódna. Ahhot messze van.
Lau már megy is az újonnan érkezettekhez: egy idős pár meg két kisgyerek, valószínűleg az unokáik. Kikérik az innivalókat, aztán egy néhány perc elteltével már keresi a nagypapa a felszolgáló tekintetét és lágyan int, hogy már tudják, mit szeretnének. Felsorolják szépen a kívánságaikat, és mikor barátnőm suhanna is tova, továbbítani őket, a bácsi a karja után nyúl, gyengéd határozottsággal megragadva.
- Ó, bocsánat, kedves, egy pillanat, azt elfelejtettem megkérdezni, hogy... - áll neki érdeklődni az egyik pizza feltétjéről, szabad keze mutatóujját a menü passzoló során vezetve végig, közel hajolva, hogy olvasó szemüvegén át rendesen kivegye a betűket. Éppen ajkaimat nyalogatom egy korty után, követve egyik háztársunk útját az utcán, majd a szőkeség és vendégei felé tekintek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy asztalnál az ablak mellett késő-késő délután | #ohnononoGIF



Már ahogy odanézek, furcsa valami. Meg nem mondanám, mi. Az idős varázsló nyilván elfelejtett valamit, ezért állította meg még a lányt. Igen, nagyon böngészi a menüt. De... várjunk csak... Mi van Lauval? A profilját látom csak, de ahogy néz, az egész tartása... Mi baj van? Rögtön összeszökik szemöldököm és közvetlenül ezután ráébredek: a férfi fogja őt. Fogja a karját. Szerencsére mindez durva gyorsan végigfut bennem és már pattanok is fel helyemről, sietve szedve lépteimet feléjük, meglepően hamar odaérve ahhoz képest, milyen messze voltam.
- Uram, engedje el őt, kérem - közlöm azonnal, amint elég közel vagyok és kezem a nagypapa ráncos, hűs kezére teszem, ami barátnőm alkarjába kapaszkodik. Szavaim nem vádlóak, nem dühösek. Nyugodtak, komolyak és kérőek, ahogyan tekintetem is. A bácsi felkapja rám pillantását, rögtön visszaveszi kezét és Lau arcára néz, melyen csak most látja meg a... hát azt, hogy baj van. Ijedelemnek nem igazán nevezhető. Ez túl mély ijedelem ahhoz, hogy kiüljön rá. Inkább ledermedés.
- Bocsánat, én nem... - szabadkozik, lekapott szemüvegét morzsolgatva.
- Nincsen semmi baj - rázom meg a fejem, finoman elmosolyodva, biztosítva afelől, hogy nem tehet róla. Hiszen nem tudhatta. Az egész kis asztaltársaság nagy szemekkel, ki értetlenül, ki sajnálva pislog ránk, főleg barátnőmre, akinek megsimogatom a vállát és tekintét keresem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #imherewithyouGIF


Eszem ágában sincsen sehova sem menni.
Feldúl az, ahogyan látom őt, viszont ilyenkor képtelen vagyok magammal foglalkozni. Rá figyelek egyedül, semmi és senki másra. Olyannak tetszik, mint aki akármelyik pillanatban összeeshet. Nyugtatóan simogatom őt, ám tekintetét hiába kutatom, nem akad össze az enyémmel. Alig van eszméleténél.
- Gyere - kérem lágyan és vonom őt magammal. Nem messze, éppen csak a családdal szomszédos, üres asztalhoz. Utánunk is pislognak kicsit, aggódón.
Lenyomom a székre és odahúzom közel a másikat magamnak. Leülök, térdem combjai közt, jobbom kezét fogja meg, balom arcára simítom. Vajon... hoznom kéne neki valamit? De nem akarom itt hagyni. Szerencsére a fiatal kolléganője észreveszi, hogy valami nem stimmel és odalép érdeklődni, mi a helyzet és tud-e segíteni.
- Rosszul lett kicsit. Tudnál neki hozni egy pohár vizet esetleg? - kérem meg rá, ő pedig már el is illan érte, közben kitérve a vendégekhez is, nyugtatva őket mind Lau állapota felől, mind pedig megígéri, mindjárt intézi a rendelésüket, ám ők kérik, hogy először törődjön nyugodtan a másik pincérhölggyel, ők nem sietnek sehova. Visszakapom tekintetem barátnőmre és simogatom tovább, szelíden mosolyogva rá. - Minden rendben - susogom neki közben.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #imherewithyouGIF


Nézelődnek felénk jópáran, ám ahogy látják, hogy leültünk és hogy én gondoskodom a pincérlányról, egyre ritkulnak az erre tekintéseik. Figyelem barátnőm falfehér arcát, ahogy lehunyt szemmel üldögél. Odakapom kicsit pillantásomat csuklómra nyomódó ujjaira, aztán elmosolyodom, mikor ügyesen lélegezni kezd. Szinte csinálom vele én is, bár én csak orromon át és visszafogottabban, nem tudva róla, hogy saját szívverésemet követem rajta keresztül. Saját szívverém, aminek különben baromi fura most az üteme, de ez most mellékes.
Jobban elmosolyodom, mikor kinyitja szemét. Látom rajta, hogy kábult még. Nem baj, idő kell ehhez. Addig maradok így vele, ameddig csak szkséges. Érkezik közben vissza a másik felszolgáló. Odaadja a vizet, megköszönöm neki, méregeti picit Laut, aztán már ott sincs. Törődik a vendégekkel.
- Igyál kicsit - engedem el őt, hogy egyik kezemmel a poharat a fogjam, a másikkal pedig a szívószálat a szájához illesszem. Mikor bekapta, felszabadult jobbommal karjára simítok, aztán mikor megvan a pár korttyal, félreteszem az innivalót az asztalra, visszafordulva ismét hozzá, kezeimbe fogva kezeit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → A fővároson kívül

ZSOMBI
kora délután az ELME parkjában | #walkingintheparkGIF



Nem igazán tudok többet annál, mint hogy Mártonnak barátnője volt. Csak olykor osztott meg egy-egy részletet arról, hogy mikor találkoznak, mit csinálnak. Érdeklődve és örömmel hallgattam, viszont nem kérdezgettem. Ennek számtalan oka volt és van, amik azonban pont azért nincsenek napvilágon, mert soha szóba se kerültek igazán. Minden esetre most türelmesen várom, mire akar a srác kilyukadni.
- Hát... egy-egy hétvégén nála alszom. Mármint szombatokon. Aztán tőle megyek templomba másnap reggel - felelem meg a kérdést boldogan, arcomon a rám jellemző, szokásosan barátságos kifejezéssel. Semmi pajkos csillogás a szememben, semmi cinkos kis hozzáfűzés. Mert nem értem azt, amire utal. Bár ha érteném sem igazán kapna tőlem ilyeneket. Mindent összevetve szegénynek mégsem igazán adok választ arra, ami ténylegesen érdekelné. Valószínűleg csak akkor adnék, ha teljesen egyértelműen fogalmazna. Tudhajta, hogy én igazából csak abból szoktam érteni. Ez esetben meg aztán főleg.
Felhagyok oldalazva menésemmel, visszafordulok rendesbe, miközben kiderül, hogy egy ideig még ez a hely lesz a második otthona. Visszanézek az épületre, a minket szemmel tartó ápolókra, majd ismét sétatársamra.
- Akkor jövök majd hozzád nyáron is - jelentem be rögtön. - Hú... nagyon várom már, hogy visszagyere a suliba - sóhajtom jólesően. Már a gondolattól is odáig vagyok, hogy megint naponta lássam.
- Ó - mondok először csak ennyit az öröklésre, és elgondolkozva pislogok magam elé az útra. Klassz, hogy rámaradnak ezek. Akkor sok minden van, amivel nem lesz gondja. Ám könnyű sem lesz - És odaköltözöl vagy szerzel új helyet? - interjúvolom terveiről lágy hangon. Mindenki máshogy dolgozza fel, amik érik. Van, aki hanyatt-homlok menekül az emlékek elől, mások ragaszkodnak hozzá az őket beivott hellyel együtt, még ha fájdalmasak is.
- Rá hoztad a frászt? - kérdezek vissza, erősen homlokráncolva. Miről beszél? Már éppen álltam volna neki megcáfolni őt különben, hiszen tiszta dinkaság, hogy Liam bácsi ne látná szívesen. Azonban most fennakadtam ezen a részleten. Komolyan nem rémlik semmi. Egyáltalán semmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #imherewithyouGIF


Ott tartom a szívószálat, poharat nála, amíg nem kortyol szépen párat. Érzem, hogy ezt sem fogja tudni gyorsan megtenni, de nem is kell. Végül csak meglesz, ennyi elég is most, a víz félre kerül. Jobban érzem magam tőle én is, hogy foghatom őt ismét.
Hálájára még jobban elmosolyodom, hüvelykujjammal megsimogatva kezét, és nem teszek egyebet, mint itt vagyok vele. Nézegetem őt. Nem bámulón vagy kutatón. Simán csak pislogok rá, ahogy szoktam. Kérdőn húzódnak aztán össze a szemöldökeim, amikor úgy elkomorul és lesüti szemét. Pedig úgy tűnt, kezd magához találni. Kezd jobban lenni. Már sápadnak sem olyan sápadt.
Nem akarom faggatni, kérdezgetni. Azt szeretném, hogy a saját tempójában helyre rázódhasson. Aki elesett, sem kell rögtön felrángatni a földről. Hagyni kell neki feldolgozni, hogy lent van és úgy álljon talpra, ahogy ő szeretne. Legalábbis szerintem. Én azt szeretem, ha így segítenek nekem és eddig mindig, ha én eképpen segítettem, úgy vettem észre, jót teszek.
Igen, láttam, mi történt vele. Azonban egyelőre ezt valahol mélyen lent tartom magamban. Akármilyen különös, nem láttam még pánikrohamát eddig. Csak tudtam, hogyan viszonyul az érintésekhez általában. Hogy mi történik vele. Elmondta nekem, én pedig hittem neki. Nem kellett tanúság hozzá, hogy tényként kezeljem. Ám még nem éltem át soha ezelőtt. Ennyire markánsan biztos nem. Ennek nyilván az is az oka, hogy mikor együtt vagyunk, máshogy viszonyulnak az emberek hozzánk. Nem ér hozzánk feltétlenül olyan, aki egyébként tenné, mert látja, hogy tartozol valakihez, legyen az kedves, barát, családtag. Szóval mindössze véletlen kis koccanások voltak, amiknél jelen voltam, és ezek ilyen erős, látható pánikot nem hoztak magukkal. Ezúttal viszont tanúja voltam. Még ha ezt tényleg el is nyomom egyelőre, így pedig még csak sejtésem sincs róla, mi aggasztja most.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #imherewithyouGIF


Mondani fog valamit szerintem. Úgy tűnik nagyon. Jól van, én megvárom. Néha arcát nézegetem, máskor kezeinket és van olyan is, hogy körbepillantok kicsit, és mikor tekintetem találkozik egy-egy kollégájáéval vagy éppen a szomszédos asztalnál ülőkével, bíztatóan rájuk mosolygok.
Nem figyelt? Mire nem figyelt? Próbálom összerakni, viszont nem akarok sejtelmekre támaszkodni. Szerencsére mondja is tovább és világossá válik nagyjából. Viszont rögvest fejrázásra is késztet.
- Nem. Ugyan. Nem tehetsz róla - simít fel jobbom karjára. - Nem vehetsz mindig mindent észre. Nem lehetsz mindig résen - próbálom megértetni vele, hogy már csak az hiányzik neki, hogy még magát okolja. - Ne emészd ezen magad! - mosolygok rá, tovább rázva a fejem.
- Ez... ez ritka, nem? Mármint, hogy... hogy nem veszed észre - feltételezem, csakis abból, amit most elmond, meg ahogy ostorozza magát. Ha mindig ez lenne, nem tenné ennyire, gondolom. - Dehát előfordul. Néha előfordul. Ez megesik. De... semmi baj - vonok vállat, próbálva valahogy elvenni a dolog súlyát a számára. Remélem, az ő számára! Nem pedig a magaméra. Remélem, nem azért terelem afelé, hogy semmiségként kezelje, mert én azt szeretném, ha semmiség lenne! Ha túl lehetne lendülni rajta. Ugye nem ezért csinálom? Ugye az ő helyzetét akarom könnyíteni, nem a magamét? Persze, hogy azért. Persze, hogy szeretném, ha jól lenne. Ha nem törnének rá ilyenek. Ha nem kéne ilyesmit átélnie. Hiszen a legjobbat kívánom neki és csakis azt. Viszont... ettől függetlenül talán azért is szeretném eljelentékteleníteni, hogy nekem se kelljen törődni ezzel. Lehetséges ez? Nyelek egyet és lágy vonásaimba halovány feszültség költözik, ahogy a vész már szerencsésen múlik, és én ráérek kicsit magamra is figyelni. Jobb lenne, ha nem érnék rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #oramiGIF


Bólogatva hallgatom csak őt és figyelem reszketeg mozdulatait. Amit mond, arról beugrik, amikor megvertek, és hogy én is azt hittem, hogy megpróbálhatom kivédeni. Hiszen edzésen minden olyan jól ment. De éles helyzetben simán kicsúszik az ember lába alól a talaj. Viszont ezt nem kezdem most ecsetelgetni barátnőmnek, hiszen most ez nem rólam szól. Nem az én élményeimről, az én fejlődésemről, hanem az övéről.
- Az lesz - értek egyet reményeivel. Jobb lesz. Biztos vagyok benne, hogy egyre jobb lesz. Szemöldökösszevonva rázom meg aztán a fejem, hogy ne butáskodjon már. Semmi baj nincs vele, hogy tanúja voltam. Nem zavar. Mármint... nem úgy nem zavar, hogy nem gond, hogy Launak rossz. Vagy hogy rám ne lenne hatással. Csak... szóval nem baj. Ami inkább baj, az az, hogy alig érzek bármit ezzel kapcsolatban. Ez dúlt fel. A saját ürességem. Meg az, hogy megijedtem, mi történik. Nem az, hogy... a lányt sajnáltam. Istenem, ez borzalmasan hangzik. Hogy lehetek ilyen? Neki is állok kicsit kerülni barátnőm tekintetét, azt hiszem. Komolyan nem azért érzem kiakadva magam, mert ő szenved? Azért kéne kiakadva lennem. Csak éppen nem tudom mihez kötni ezt. Képes voltam azonnal reagálni és talán a leghelyesebben cselekedni, ám mindebben semmi érzelem nem volt. Mert nem tudom megfogni ezt. Nem tudom, mit él át, és még ha találnék is valamit a saját élményeim közt, amivel közelebb hozhatom magamhoz -márpedig bőven vannak olyan leblokkolásaim, amikkel ez testvér lehetne-, az sem biztosíték, hogy kevésbé lennék üres. Van, amit azonnal mélyen megélek, akár kell, akár nem, és van, amire alig rezdülök, bármilyen kemény és fontos ügy. Hogy miért is vagyok ilyen? Arról elég sok szakírás készült már és Riley is simán megfelelné. Én viszont csak rém furán érzem magam és nem tudom, milyen képet vágjak hozzá, hogy ennyihez értek, hogy ülök itt vele, a kezét fogva, miközben ő olyan törődőn, gondosan, együttérzőn nyugtat meg mindig, akármilyen felfoghatatlan nyomorom van éppen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #oramiGIF


Nem érzem magam rosszul és nem aggódom. Látom, hogy azért már kezd jobban lenni, kezd megnyugodni. Tény viszont, hogy átsuhant az agyamon mielőtt hozzáértem volna, hogy vajon megtehetem-e. Hogy nem tetézem-e a bajt. Ám ösztönösen jött. Talán előbb mozdultam már, mint hogy nekiláttam volna parázni ezen. Nem tudom, nem emlékszem. A lényeg, hogy megfordult bennem. Ám eloszlott, amint éreztem, hogy jót teszek vele. Hogy rám nem úgy reagál.
- Nem, nem akadt ki. Csak nem értette, mi történik. Meg persze, gondolom, azt hitte, valami rosszat tett, de megnyugtattam, hogy nem - magyarázom neki, igazából hosszabban, mint egyébként történt. Dehát ott és akkor a tekintetek és mozdulatok beszéltek főleg. Elmosolyodom picit, alátámasztva a részletezésem és vígasztalóan simogatom tovább barátnőm kezét. A velem kapcsolatos kérdésére direkt nem felelek. Ám tartok tőle, hogy mindjárt kell, ezért nyelek egy nagyot, ám szerencsére érkezik közben a másik pincérlány. Felpislogok rá, aztán lesütött szemmel hagyom őket beszélgetni. Kezeimet is hátrébb húzom a lánytól. Nem távolodom el, csak nem simogatom tovább. Fura így, ha közben társaságunk van. Meg már úgy érzem, a nehezén túl van és nem történik szörnyűség, ha elenegedem kicsit.
Mikor elmegy, barátnőmre mosolygok. Viszont ő ezt nem látja. Ruhájával babrál.
- Amikor... amikor megvertek, az egyik legrosszabb az volt, hogy tökre nem tudtam alkalmazni azt, amit az edzéseken tanultam. Pedig annyira klasszul ment mindig és azt hittem, talán valamennyire menni fog ilyen helyzetben is, de... dehát nem. Utána rájöttem, hogy... ez nem így működik. Más gyakorolni és más, ha váratlanul történik valami. Ahhoz sokkal többet kell gyakorolni, hogy reflexszerű legyen - állok neki mégis ecsetelni, amit az imént magamban tartottam. Mert rájöttem közben, jól szokott esni neki, ha saját példával közelítem meg. Talán nem érzi magát tőle olyan egyedül. Békés, csöndes hangon tárom elé mindezt, lágy vonásokkal. Megtörtnek, meghökkentnek továbbra sem tűnök.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #oramiGIF


Mosolyom jelentékenyebbé lesz, ahogy elmondja, tudta, hogy én érek hozzá. Ezek szerint nem is látott akkor? Bár így visszagondolva, tényleg nem úgy festett, mint aki bármit felfogna. Meg hát nem véletlenül kérdezi, mi történt. Most fogom fel lassan, tényleg mennyire nem volt magánál.
- De. Megpróbáltam, csak egyáltalán nem sikerült - felelem a védekezési technikámat illetően, elhúzva kicsit a számat. - Nem. Nem beszéltünk róla, mert... mindegy - vonom össze a szemöldököm és sütöm le a szemem. Megrázom a fejem. Hagyjuk. Nem beszéltünk róla, ennyi. Nem tudok erről többet mondani. Mármint tényleg nem tudok, mert nincs mit, jobban meg nem akarok ezen elgondolkozni. Egyszerűen folytattuk az edzéseket. Bácsikám többször hangsúlyozta, hogy nem muszáj, hogy kihagyhatunk párat, de én szerettem volna.
Nem tudhatom, mik járnak a barátnőm fejében most, ahogy ő sem, az enyémben mik. Látom, hogy feszült még, hogy még mindig csak rendeződik, így nem is kérdezek rá egy-egy arcrándulására, rezdülésére. Nem akarom faggatni. Békén akarom hagyni. Nyugodtan figyelem, aztán szusszanva nézek körbe. A kérdéséről, hogy én hogy vagyok, már el is felejtkeztem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #noproblemGIF


Oké, hát de én nem is ezért mondtam. Mégse kellett volna mondanom? Mégse hasonlít ez a kettő annyira? Vagy nem azért mondta? Különben érdekes ez, hogy itt nincs gyakorlat. Lehetne pedig szerintem. Simán el tudom képzelni. Dehát én nem vagyok szakember. Lehet, tiszta hülyeség.
- Mondjuk úgyis az a legfontosabb, nem? Mármint, hogy mit éreztél - vonom meg egy kicsit egyik vállam. Nem nyeglén, csak idomulva kérdésem könnyedségéhez. Különben válaszolnia se kell rá. Egyszerűen bedobtam ezt a feltételezést. Ám belegondolva talán tényleg idétlenség. Hiszen fontos a környezet, fontos tudni, mi az, amit főleg rosszul vesz vagy amit épp jobban. - Vagy hát... jó, nem csak az - javítom ki magam, viszont nem folytatom, mert úgy érzem, csak jártatom itt a szám és se eleje, se vége. Nem kell ennyit beszélni.
- De... akkor nem tudsz ilyenkor semmiről? - érdeklődöm meg viszont ezt, homlokráncolva. Tök kiesik neki, ami történik körülütte? Mintha elájulna?
- Hm. Hát... elmehetek, ha nem zavarok - felelek elmerengő vontatottan.
- Dehogy, egyáltalán - rázom a fejem mosolyogva. Nem megterhelő. Simán, semmi gond. Derűs kis kifejezésem halványulni kezd aztán és körbepillantok az étteremben, megfeszülő nyakkal. Leesett, mit mondtam. Leesett, hogy visszatértünk a kérdésre, csak nem vettem észre és óvatlanul feleltem rá. Persze, őszintén. Hiszen máshogy nem tudok. Remek. Inkább nézelődöm még kicsit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy random asztalnál késő-késő délután | #whatareliefGIF


Figyelmesen hallgatom, hogy is van ez, hogyan éli meg az ilyen eseteket. Olyan ismerős ez az egész. Nem pontosan az, ami vele történik, csak ez, hogy nem emlékszik. Honnan olyan ism... ó. Zsombi. Hát persze. Barátom emlékezetkiesései, amikről mostmár tudjuk, hogy olyankor a másik része vette át az uralmat. Azonban én jó ideig abban éltem, hogy kiesnek neki dolgok. Ő is. Dehát ez tök más, mint ami Lauval van. El is odázom magamban és visszatérek hozzánk.
- Igen? - kapom rá vissza a fejem, tekintetem.
- Nem baj? - kérdezgetem tovább, reménykedve. Kész, kitör belőlem.
- Azt hittem, hogy ez baj, mármint... azért ki kéne legyek akadva, nem? Vagy nem kell? Vagy rosszul kéne éreznem magam - tárom szét a kezeimet, miközben megered a nyelvem. Egyszerűen kiszakad belőlem, ami az elmúlt, hosszú percekben feszített. Mindez a lány kis mondatától, amit pedig ő egyáltalán nem is arra szánt, ami ténylegesen van velem. Hiszen nem tudja, mi van velem, bennem. Vagyis eddig nem tudta. De most szépen ráengedem.
- De nem érzem. Akkor nem baj, ha nem érzem? Megijedtem kicsit, persze, viszont... aztán minden rendben lett lassan - húzom fel vállaimat. - Jó, e-e-eléggé megijedtem, de... - dadogok, a dadogás ütemére fennakadó szemhéjjal, ahogy belém nyilall az az első benyomás. Ahogy hirtelen a lány teljesen más volt, mint ahogy valaha is láttam. Ahogy kiszökött az élet az arcából, a testéből. Ösztönösen mozdultam felé, teremtem ott nála. A lénye odavolt és egy kéz markolta a karját.
Megrándulok, fejem előre tolom, mint egy öklendező macska. Szám elé vonom öklöm, kitágult orrlyukaimon gyorsan szívok be egy adag, csöndes levegőt.
- Bocsánat - nyögöm csak szinte, felpattanok és elviharzok a mosdóba, az egyszemélyes kis helyiségek egyikébe. Van szabad szerencsére. Lendületesen magamra csukom és elreteszelem az ajtót.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
a mosdóban késő-késő délután | #ughGIF


Ez igaz. Mindenképp hatással volt rám. Csak talán nem az elvártakkal. Ami nem annyira zavar, csak az volna baj, ha az ő általa elvártaknak sem felel meg. Azonban most éppen azt tárja elém, hogy nincs neki ilyenje. Meg hogy nem szabad ilyennek lennie. Mert érzek, ahogy érzek. Vagy éppen nem érzek, ahogy nem érzek. Mármint, gondolom, ez is beletartozik. Az nem is kérdés, hogy mellette vagyok és még ha nem is tudom átérezni, befogadni, úgy cselekszem, ahogyan szerintem helyes és ahogyan neki szerintem a legjobbat tehetek. Erre irányulnak a törekvéseim. És neki ez elég. Ugye jól értem? Ez jut el hozzám a szavaiból és ettől igazán megkönnyebbülök. Nem kellett volna úgy cidriznem attól, hogy elmondjam neki? Vagy hát... nem is tudom, elmondtam-e rendesen. Talán, ha tudná teljesen, nem feltétlen lenne ennyire megértő a véleménye. De ezen kár filóznom. Egyelőre inkább örülök annak, amit kaptam.
Nem, nem neki tűnt csak hamarnak. Gyorsan történt minden. Ijedelmem is egy szempillantás volt. Azonban olyan sok minden egy szempillantás, ami aztán mégis végzetesen meghatározónak bizonyul...
A mosdókagylóra támaszkodom, mélyeket lélegezve, főléhajolva. Azt hittem, hogy hányni fogok, ami irtó fura, mert nem szoktam. Csak súlyos betegségnél és az mindig olyan, mintha kiszakadna a mellkasom. Úgyhogy most rettegek tőle, hogy megint megtörténik. Értek már fájdalmas dolgok az életben, ehhez a tapasztaláshoz viszont kevés hasonlítható. Kevéstől félek ennyire. A lényeg, hogy mélyeket lélegzek és úgy tűnik, mégsem lesz semmi. Nagy kő esik le a szívemről, lehunyom a szemem kicsit, majd iszom, megmosom arcom. Ettől még jól nem vagyok. Fogódzom tovább, émelygőn. Tompaságomon át belém villan ismét a jelenet és mindaz, amit előidézett bennem, ám amit rögvest háttérbe szorítottam, hogy barátnőm segítségére siessek, aztán pedig támaszt nyújtsak. Csak nézek magam elé a csapra, homlokomba lógó hajjal és próbálom kiüríteni a fejem. Vagy inkább jó dolgokra gondolni. Arra, hogy egész ügyesen intéztem és hogy végülis minden rendbe jött. Eltöltök viszont így bent egy pár percet, mire ráveszem magam, hogy előjöjjek.
Hátratúrom hajam, miközben Lau felé tartok. Erőtlen kis mosolyt dobok a rám néző egyik kollégája felé, aki elmegy mellettem, és próbálom ezt ott is hagyni magamon barátnőmnek is. Legalábbis valami picit bíztatót. Visszaülök hozzá. Csak tekintetemmel mondok annyit, hogy jól vagyok. Mármint ahhoz képest biztosan, ahogy elszáguldottam. Viszont magyarázkodni nem kezdek. Nem igazán tudom most felmérni, minek tűnhetett ez kívülről, vagy tűnt-e bárminek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
ismét a random asztalnál kora este | #whatsnextGIF


Bizony para ilyet elmondani. És nem is csak azért, mert mit illik. Hanem, mert attól függetlenül, hogy bennem sokszor máshogy vannak a dolgok, mint a többségben, ettől még általában átlátom, mi helyes és mi helytelen. Úgy gondolom, viszonylag helytelen nem éreznem semmit egy ilyen helyzetben. Nem így kellene lennie. Ez kattog bennem. Hogy ez így talán nincs rendjén. Magunk miatt. A barátnőm miatt. Mert nem tudom, elég segítség-e neki mindaz, amit adok, és nem hiányolja-e belőle a mély együttérzést. Hogy vajon tudom-e teljeskörűen támogatni úgy, ha ezekkel nem szolgálhatok. Elég-e, ha mindazt adom, amit csak módomban áll. Remélem, elég.
- Köszönöm - bólintok és bár kiittam a csapot odabent, kortyolok még. Úgy érzem, simán legördül. Aprót sóhajtok aztán és visszafogom a lány kezét.
- Mit szeretnél most? - érdeklődöm meg tőle kedvesen, hogyan tovább. Tőle függ. Kell-e még dolgoznia kicsit, tud-e egyáltalán, ha nem, akkor meg maradunk-e itt vagy elmenne máshová. Ilyenek. Részemről bármi megfelel. Szívesen lennék még itt és ennék valami könnyűt. De komolyan, ahogy ő akarja. Minden esetre nem úgy festek, mint aki szeretne bármit is mondani arról, miért sietett el, vagy akár arról, hogyan van. Nem is tudnék. Nem tudnék most mit mondani. Majd. Egyszer. Talán.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
ismét a random asztalnál kora este | #whatsnextGIF


Semmit. Nem szeretne semmit. Szomorkásan húzom el a számat. Nem kéne kérdezgetnem őt, hanem most inkább nekem kéne döntenem? Fogalmam sincs. Nem szokott ő ilyen kedvetlen és tanácstalan lenni. Mondjuk természetes, hogy most olyan, amilyen nem szokott lenni.
- Lehet - értek egyet visszafogottan. Ő tudja, át szeretne-e öltözni. Lehet, jól esne neki. Mármint csak egyáltalán járnia, ténykednie kicsit. Kizökkenni rendesen.
- Maradjunk akkor szerintem - határozok hát én, hogy neki ne kelljen.
- Picit kezdek. És... te? Ehetnél valamit - bólogatok, még mindig eléggé sápadt arcát figyelve. - Akár csak valami édességet, ha máshoz nincs is kedved - mosolyodom el jobban. Már amikor a vizet hoztam neki, akkor az eszemben volt, hogy egy kis csokit is kéne vagy bármi cukrosat, csak elmaradt valahogy. Pedig fontos volna, ha nem akarjuk, hogy menet közben elájuljon. Márpedig nem akarjuk. Kell neki egy kis energiapótlás. Meg némi finomság amúgy sem árt soha.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy ablak melletti asztalnál kora este | #omnomnomnomGIF


Már megint el kell húznom a számat. Ő nem akar enni. Az pedig így nem lesz jó. Vonásaim enyhülnek picit, amikor megígéri, hogy azért vesz majd magához valamit, valamennyit. Mikor elkezd felkelni, felállok én is. Hiszen nem itt fogok ülni, nem ide kérem a kaját. Figyelem őt, hogyan boldogul. A mosolyára visszamosolygok és nézek is még utána, ahogy elsétál. Részemről meg visszatérek az asztalomhoz az ablak mellett. Leadom a rendelést, saját feltétes pizzákat kérek most és csak kisebbeket. Mindkettőnknek, amiket tudom, hogy szeretünk. Mármint én magamról persze, hogy tudom, de remélem, barátnőmét is jól lövöm be.
Egy sóhajjal kinézek az esti utcára, amelyen kedvesen világlanak a lámpások, a kirakatok és vendéglátó helyek fényei. Némi gondolattalanság után visszakúsznak belém az elmúlt percek eseményei és kicsit búsan pislogok tovább kifelé. Hiába Lau bíztató szavai és az, hogy nem haragszik rám, mégis kellemetlenül érzem magam az egész miatt. Nem ez az első eset, csak eddig apróbb dolgok voltak, amik aztán nem hagytak nyugodni. Ez most nagy volt. Mindegy, próbálom elhessegetni. Változtatni úgysem tudok ezen, gondolom. Vagy igen? Lehet, beszélgetek Rileyval kicsit erről majd.
Ahogy körbenézek a pizzériában, rögtön észreveszem a közeledő lányt. Szelíden rámosolygok és ahogy odaér hozzám, felállok. Végigpillantok rajta és vele együtt ülök vissza, tájékoztatva róla, hogy mit kértem neki.
- Úgy hallottam, idén később nyit a korcsolyapálya. Meg a karácsonyi vásár is. De nem sokkal. Mehetünk majd megint - mesélek neki pár dolgot, amiket megtudtam, amikor Edictumhoz szedtük össze az anyagokat, híreket a következő számhoz. Ezt is nagyon szeretem ebben a feladatban, hogy elég tájékozott vagyok tőle, ami egyébként biztos nem lennék.
- Tavaly is milyen jó volt - emlékszem vissza rá boldogan csillogó szemekkel. Ha az emlékezetem nem csal, ott kezdtünk ténylegesen közel kerülni egymáshoz. Előtte éppen csak köszönőviszonyban voltunk. Picit elábrázndozok, amiből az érkező vacsoránk zökkent ki. Megköszönöm Lau kolléganőjének és állhatunk neki. Az imádság elmarad, mint nyilvános helyeken mindig. Kézzel veselkedem neki a szeleteknek, most ilyen kedvem van, nem evőeszközös.
- Mmm, olyan finomakat csináltok - szól eképpen szakértő kritikám, mintha legalábbis minden egyes alkalmazott együtt készítette volna ezt a pizzát is, amit éppen nyomok magamba. Elég sok zöldséget kértem rá, tiszta frissnek érzem. - El kell hozzam apát ide egyszer - rázom a fejem elismerően, bűvölve a kezemben fogott szeletet, és egyáltalán fel sem tűnik, mit mondtam. - Odalenne érte. Szerintem nem járt még itt - csacsogok tovább, körbenézve és már harapok is ismét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy ablak melletti asztalnál kora este | #whatdidijustGIF


Amikor a pultnál kell állnom, mindig olthatatlan vágyat érzek, hogy valami menő pózban tegyem. Néha próbálkozom is, és ugyan fogalmam sincs, milyen szokott lenni a végeredmény, de a lényeg, hogy jól érzem magam olyankor. Na ez csak eszembe jutott.
- Nem - vigyorodom el szélesen a főszerkesztő úri önmagamnak feltett kérdésre. - Ezek nyilvános infók, csak még kevés helyen találkozni velük. De mi elvisszük a híreket a kedves olvasóknak - adom elő megemelt szemöldökkel, egyenes tartással megnyerő szövegemet, mosolyogva.
- Jesszus, azt el is felejtettem - pislogok pár nagyot, széttárva a kezeimet. Derűs tekintetem elüvegesedik kicsit, ahogy felidézem ezt is. Ajj, tök jó volt az egész. Az is. Mint a közös élményeink általában. Még akkor is be-bevillan pár kép, mikor már jóízűen falatozok, de ezek már csak ilyen helyesen lebegnek elém néha, nem rabolnak el.
Most rajtam a sor, hogy megakadjak az evésben. Apukámmal? Rögtön melegség járja át mindenemet erre a szóra és egyszerre izgatottá is leszek. Ez most hogy? Aztán valahogy bevillan, mit mondtam. Komolyan csak így? Ajkaim eltárva, a fél szelet pizzám félig elemelve a tányérról és csak nézek ki a fejemből.
- T-tessék? Bocsánat... Mit mondtál? - pislogok sűrűn, ahogy rájövök, hogy a barátnőm beszélt hozzám. Kérdezett valamit. Lerakom aztán gyorsan a pizzám és megtörlöm a kezem, a tányéromra pislogva, felbolydultan. Veszek egy mély levegőt, és a szőkeségre nézek.
- Lau, a hétvégén... történt valami - jelentem be és nyelek egyet.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy ablak melletti asztalnál kora este | #sothishappenedGIF


Az jó, ha nem fontos. Az nagyon jó, mert lehet, hogy másodszorra se tudnék rá figyelni, vagy ha mégis, felfogni, vagy ha azt is, felelni. Úgyhogy a barátnőm engedelmével hagyom elúszni ezt most, hiszen már egészen máshol járok.
- Mentem edzeni az An Dojoba szombaton. Liam bácsi már ott volt, mert ő előbb lement. Az előtérben várt rám... és... de bocs, ezek nem annyira érdekesek - akadok meg és vigyorodom el zavaromban, ahogy rájövök, mennyi fölösleges dolgot hordok itt össze. Nem akartam én mindent elmesélni. Jó, hogy azt nem mondom el, hánykor értem oda és milyen ruhában voltam.
- Ami történt, az az, hogy kapott egy levelet, amit odaadott nekem, hogy elolvassam és a levélben az volt, hogy... szóval az arról szólt, hogy... - hebegem, a pizzámra pislogva. Már amennyi még van belőle. Ujjbegyeimmel egyszerre kopogtatok a tányér mellett.- A Minisztérium értesítette, hogy elfogadták a kérelmét, így... már nem csak a gyámom. Örökbe fogadott - bontom ki a lényeget, valami fura, lebegős hangon, mintha közben próbálnám a víz felszíne felett tartani a fejemet. Mintha csak annyi időm lenne, hogy ezt elmondjam. De elmondtam. - A fia vagyok. Hivatalosan - teszem hozzá, bólogatva, majd összeszorítom lebiggyedni készülő számat és elnézek az utca felé. Belülről harapdálom kicsit ajkamat, odabent remegni kezdve és összpontosítva, hogy ne sírjam el magam. Könnycsatornáim vadul dübörögnek, kezeim az asztalon ökölbe szorítva. Én azt hittem pedig, hogy kipityeregtem már magam a hétvégén emiatt éjjel az ágyamban, a párnámat szorongatva boldogan. Hát tévedtem. Tény, nem mondtam még ki eddig. Nem meséltem még el senkinek. Úgyhogy, amilyen törékeny most az, ahogy tartom magam, már biztos nem teszem hozzá a nyilvánvalót, ami pedig eredetileg a nyelvemen volt. Azt, hogy ő ki nekem. Dehát az imént már kimondtm úgyis.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Félszemű Kukorica Pizzéria

LAU
egy ablak melletti asztalnál kora este | #sothishappenedGIF


Az, hogy kimondtam, és az, hogy látom a barátnőm szemében azt a bizonyos csillogást, ami ugyanaz a fény, ami bennem van, amióta csak elolvastam a hírt, nos... ezek adnak új táptalajt, előhívják megrendültségemet. Ám ez egyértelműen a csodálatos fajta.
Végre kiengedem ökleimet a szorításból, ahogy a lány hozzámér. Visszafogok a kezére és ránézek újra, csak nem bírok túl soká. Inkább ide-oda jár tekintetem. Túl erős minden. Árvaházban nőttem ugyan, nem tartoztam azok közé a gyerekek közé, akik állandóan azért morognak, hogy nem őket vitte magával most sem egy házaspár; sem azok közé, akik folyton álomba sírták magukat, család után vágyódva. Mindigis azt szerettem igazán, amit éppen megélhettem, nem azt, ami már rég elmúlt, vagy ami majd esetleg, talán lehet. Viszont a szívem mélyén nagyon sok mindenre vágytam mindigis. Természetesen. Azonban ritkán találnak rám ezek az érzések, túlságosan lefoglal a jelen. Ám, amikor hirtelen valóság lesz az, amit addig végig csak reméltem, az... elsöprő erejű. A legapróbb dolgok is nevetségesen nagy hatással képesek lenni rám, úgyhogy, amit ez tesz velem most, arra szavaim is alig vannak. Szép történet, hogy egy otthonban nevelkedett fiú családot kap. Igen, ez másoknak csak egy történet. Aki nem élte át, nem tudhatja, mit jelent. Ahogy persze mindennel így van. De nem baj, nem is kell tudniuk. Elég, hogy én tudom. Érzem minden porcikámban. Ráadásul a család, ami rám talált, olyan csodálatos, amit én soha elképzelni se lettem volna képes. A család, aki rám talált. Aki zokszó nélkül magához vett, feladva független agglegény mindennapjait és akivel valószínűleg pillanatok alatt szerettük meg egymást ott a palacsintázóban. Én biztosan. Teljesen óvatlanul, kiszolgáltatottan zártam a szívembe rögtön és azóta ki sem engedtem. Soha nem is fogom.
Kissé ügyetlenül visszaveszem a pizzaszeletem a kezembe és eszegetek tovább. Nagyon lassan, apró falatokban, összeszorult torokkal. Dehát beszélni tényleg nem tudok. Elújságoltam, amit szerettem volna, viszont nem állok készen erről hosszabban beszélgetni. Különösen nem így egy étteremben. Majd, valamikor, kettesben, nyugiban. Remélem, tudja azért Lau, milyen jól esik nekem, hogy ténylegesen átérzi és velem örül, még ha most képtelen is vagyok ezt kimutatni.