Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ismerem ám én is a lányt. Több órán is együtt ülünk. Igazából nagyon sok órán. Ez persze nem csoda, hiszen tényleg egy ház és egy évfolyam. Mondhatni osztálytársak vagyunk, csak hát nem teljesen egyezik az órarendünk és így nem feltétlenül futunk össze állandóan.
- Hát... nem, nem így. Csak hogy összepacáztam valamit tintával - magyarázom kissé hebegőn, de mosolyogva. Nyilván nem ugyanez volt a helyzet, hiszen nem itt kint a réten voltam, nem a fa tövében ültem és nem azt írtam, amit ő. Hiszen nem is ő vagyok. De pacázni pacáztam. Megesik.
Én? Divatmagazinból? Ha tudnám, miket gondol rólam, valószínűleg jót nevetnék. Az igazság az, hogy azért ügyelek ennyire a ruháimra, mert ezek végre nem hogy újak, hanem még a méreteim is. Eddig másodkézből kaptam minden darabomat, amik vagy szűkek voltak rám, vagy végtelenül nagyok. Az iskolai egyenruhám viszont -csak úgy, mint mostmár a többi holmim is-, illik rám és még tetszik is.
- Ó - hallgatom fájdalmas, együttérző képpel a keze történetét.
- Melyik növény volt az? - nézek körbe úgy, mintha bármelyik pillanatban rám támadhatna az említett gaz valamelyik bokorból. Vagy talán pont a bokor az!
- Thomas Middleton - viszonzom a bemutatkozást derűsen, kicsit közelebb húzódok a padon és a lány felé fordulok, megkapaszkodva ülőhelyemben combom két oldalán.
- Londonból. Londonban éltem eddig egy otthonban, de most már Budanekeresden lakok a bácsikámmal - számolok be neki, arcomon jóleső mosollyal. Akárhányszor is kimondhatom ezt, nem szűnik meg hihetetlennek és fantasztikusnak lenni.
- Hazajárok minden nap - teszem még ezt hozzá. Számomra tehát nem bentlakásos a tanoda. Ettől még jó sok időt itt töltök. Az estéket meg a hétvégéket viszont nem.
- És te? Honnan jöttél? - kérdezek vissza, már régóta csak a lány arcát nézve, meg néha talán a pórul járt kezét, a tintafoltokra azonban ügyet sem vetek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

Nem mondhatnám, hogy nem ijedek meg barátom arcát látva, aztán meg főleg akkor, amikor a falnak kell támaszkodnia, hogy talpon maradjon. Utána nyúlok, mert félek, összeesik. Kezem azonban megáll előtte, hiszen látom, tartja magát. Mond valamit halkan, amit nem igazán értek. Szemöldökösszevonva hajolok közelebb, azonban a kérdését már tisztán kiveszem, hiszen hozzám intézi. Érteni viszont egyre kevésbé értem a helyzetet. Úgyhogy hagyom szépen a szemöldökeimet összevonva. Jók lesznek még azok úgy egy darabig szerintem.
- Rendben - megyek bele rögvest a kérésbe.
- Csak... nem akarsz leülni? - javaslom neki, egy üres székre mutatva a gyengélkedő bejárata mellett. Az az igazság, legelőször azt hittem, mégis érte valami sérülés, amit az orvos nem vett észre és ez okozza a bajt. Bár igazából az, hogy úgy tűnik, nem emlékszik arra, ami történt, akár agyrázkódás tünete is lehet. Talán jobb lenne idehívnom egy gyógyítót, de először teljesíteni fogom, amit kért. Akár leül, akár nem.
- Szóval az a mágus a Varázs-baj Elhárítóktól lebegtetni kezdett engem, mert útban voltam, mire te felszólítottad, hogy engedjen el és valami olyat is mondtál neki, hogy "jobb lesz, ha nem kötekszik velem" vagy ilyesmi - próbálom felidézni a pontos történéseket, csak hát éppen a levegőben úsztam arrébb és egyébként is sok esemény volt körülöttünk.
- Aztán beomlott a torony, a bűbáj hatása meg véget ért, szóval leestem és te jöttél felsegíteni - érek a mesélésem végére, ám töprengő arcomból kivehető, hogy még morfondírozok, nem hagytam-e ki semmi fontos részletet. De szerintem nem. Azért figyelem Zsombit, elégedett-e vagy kiváncsi még valamire.
- De... miért? Mi a baj? - kérdezem meg, kicsit vontatottan, miért kért meg rá, hogy részletesen meséljek el neki olyasmit, aminek mindketten tanúi voltunk, hiszen egyenesen velünk történt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Ecetes olló. Ez borzalmasan hangzik. Még elképzelni is szörnyű, úgyhogy tényleg jó, hogy nem magunkra kell mossunk. Mondjuk nem lehet túl nehéz. Hacsak nem ilyen foltokról van szó, persze.
- Huh - fújok megkönnyebbülten, mosolyogva, amikor megnyugtat afelől, hogy itt a parkban, egy ültő helyemben nem vagyok veszélyben a gaz gazoktól. Mosolyom aztán csakhamar vigyorrá formálódik, ahogy a lány nevet. Nevetek én is kicsit. Az ilyesmi ragadós. Rám főleg ragad.
- Ó, rendben. Köszi! Majd figyelek - fogadom meg a tanácsát a fehér virágokat illetően. Jártam már a Navine kertjében, de ez a növény nem rémlik. Legközelebb viszont megnézem magamnak tisztes távolból.
- Voltam már ott, megmutatták nekem. De... szívesen megyek el veled is oda majd - teszem azért hozzá, hiszen tényleg jó lenne megint eltölteni ott némi időt, azonban egyedül fele olyan klassz sincsen. Oké, az igaz, hogy mindig találkozhatsz ott valakivel, azonban sokkal jobb, ha eleve egy valakivel mész.
- Nem hiszem - nevetek fel. Kétlem, hogy vérkötelék lenne köztem meg a hercegnő között. Csak névrokon. Viszont az tök jó volt, mikor az ő feltűnése és középpontba kerülése nyomán a társaim gyakran királyi fenségnek és hasonlóaknak szólítottak. Ez jóval üdítőbb volt, mint azok a becenevek, amiket előtte kaptam.
- A hopp-hálózatot használom, úgyhogy hamar hazaérek - nyugtatom meg a lányt afelől, hogy nem kell vonatoznom vagy hasonló. Az tényleg kimerítő lenne.
- Lesétálok a hivatalba, ott beszállok egy kandallóba és otthon vagyok. Úgyhogy egy ilyen fél óra legfeljebb - legyintek. Nem nagy dolog. Más kérdés, hogy ennek a sokszorosát is elviselném.
- Rossz lehet. Mármint titkolózni - mondom elgondolkozva, ahogy arról mesél, hol lakik. Részemről varázslók és kviblik közt nevelkedtem, hiszen egy mágikus árvaház az, ahol felnőttem. Úgyhogy nekem nincs ki előtt takargatni, mi is vagyok.
- Megértem - bólintok arra, hogy legszívesebben mindig itt lenne. Megértem az ő helyzetében. Neki ez olyan menedék lehet, mint nekem a közös otthonunk Liam bácsival. Meg persze a tanoda is, csak másként.
- Nagyon tetszik itt - felelem csillogó szemekkel.
- Hú... igazából mindent - folytatom a válaszolást, kicsit zavarban.
- Mármint az órákat is, a szüneteket is, a felfedezhető helyeket, a lehetőségeket - sorolok azért kicsit, bár tényleg nehéz, mert valóban mindent kedvelek és nincs semmilyen elfoglaltság, amit ki tudnék emelni a sorból.
- Mindig azt, ami éppen van - vonok vállat derűsen.
- És te? Mivel szereted tölteni az idődet? Író vagy? - osztom meg vele feltételezésem, amelynek az az egészen egyszerű oka van, hogy most is éppen körmölt valamit, amikor ideültem. Szóval csaknem semmi.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → Gyengélkedő

ZSOMBI
a Levita galiba után | x


Összekeverni őt valakivel? Mégis hogy keverhettem volna őt össze valakivel? Ha még csak egy pillanatra láttam volnam, ahogy éppen megtesz valamit, azonban események hosszú sora az, ami történt és amit el is meséltem neki. És végig ő volt az. Ha csak valaki nem vette fel az alakját. Amit miért tett volna bárki? Főleg miért állt volna ki értem az ő bőrébe bújva? Na jó, nem is kombinálok tovább, csak nézem barátomat értetlenül. Az nagyon jól megy.
- Ó... rendben. Oké, menjünk - illetődöm meg kicsit a komolynak ható szavaktól. Elképzelésem sincs, vajon mit akarhat nekem elmondani, azonban én kétségtelenül meg fogom hallgatni. Körbepillantok, majd ismét háztársamra.
- Ha rosszul lennél, támaszkodj rám, jó? - kérem azért még meg erre, hiszen teljesen fordítottan ülünk a seprűn azzal, hogy pont akkor bandukolunk el a gyengélkedőről, amikor éppen kezd rossz bőrben lenni. De mi már csak ilyenek vagyunk. Odamegyünk a katasztrófa kellős közepébe, hogy aztán ott lábatlankodjunk, amikor pont hogy teret kéne adnunk, most meg a gyógyítói segítségtől távolodva állunk neki gyengélkedni. Legalább mindezt közösen tesszük és a rossz szándék teljes hiányában. Ettől navinés a navinés, nem? Apropó Navine: a klubhelyiségünket célozzuk meg, mint azt a helyet, ahol elmondhatja nekem, amit szeretne. Legyen az bármi is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Hitetlenül nevetek fel, ahogy azt mondja, beillenék a királyi családba. Viszont az elképzelés annyira magával ragad, hogy őszintén szólva a pórnépet illető tovbbi ecsetelésekre nem is tudok annyira odafigyeli. Elábrándozom kicsit. Látom lelki szemeim előtt, ahogy egy pompás hintóról integeteknek az embereknek, oldalamon Elisabeth nagyival, ölemben a kutyáinkkal.
- Nem igazán szokott olyan lenni - vallom meg mosolyogva, hogy nem vagyok én az a későn hazatérő típus, úgyhogy nincs miért megorrolni rám. Legalábbis nem ezért.
- Legfeljebb akkor érkezem későn, ha én vagyok a soros az őrjáraton - teszem hozzá, mikor eszembe jut prefektusi kötelességem. Ez mondjuk heti egy-két alkalom.
- Ó. Kinek írsz levelet? - pillantok le a pergamenre, ahogy kiderül, ezzel foglalatoskodott, mielőtt nekiállt a pacahaddal küzdeni.
- Miket szeretsz olvasni? - érkeznek további kérdéseim, miközben immáron teljesen felé fordulva ülök a padon, a támlára könyökölve.
- Igen - értek nagyon egyet a lehetőségek tárházával.
- Nem fogod megbánni! - ígérem a teával kapcsolatban. Nekem meg az fura, a többiek hogyan képesek bizonyos teákat tejszín nélkül inni. Dehát mások vagyunk.
- Inkább csak érdekes volt. Meg még mindig az. Nagyjából minden - nevetek kicsit azon, mennyire újszerű számomra egy idegen országban, idegen kultúrában. Persze, sokat enyhít, hogy mindenféle nemzet képviselteti itt magát a tanodában. Elég színes, változatos a felhozatal.
- Az ételeket szoknom kell. Meg a mértékegységeket. Meg hogy az utakon nem bal oldalt közlekednek - jut eszembe az egyik legfurább. A faluban meg Budanekeresden is sokszor nehézségeket okoz, hogy a kocsisok, a seprűn lovaglók és más járművön utazók is a jobb oldalt használják.
- Te jártál már külföldön?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nevetek kicsit prefektológusi címemen.
- Az, igen. Olyasmi. Prefektus - bólogatok mosolyogva, de egyáltalán nem kioktatóan javítom ki az elrontott szót, hanem csak segítségül.
- Nem, nem megterhelő. Inkább izgalmas. Az őrjáratokhoz mondjuk néha álmos vagyok. Meg biztos mást mondanék, ha lett volna már valami összetűzésem valakivel, de eddig nem volt - vonok vállat, miközben elgondolkozom ezen. Az a helyzet, hogy senkit nem kaptam még rajta semmi olyasmin, amiért rá kellett volna szóljak. Azzal meg soha nem volt gondom, hogy én magam jól viselkedjek és példát mutassak. Jó, most nem arra gondolok, ahogy a Levita torony eseténél viselkedtem, ahol is tökre útban voltam és semmi hasznom nem volt. Hanem úgy általában, a hétköznapokban.
- Kicsípve? - kérdezek vissza magas hangon, hitetlenül.
- Én nem, én csak... - nézek le magamra, vajon, mire érti ezt.
- Csak tetszik nekem az uniformis. Oké, igaz, mióta prefi vagyok, még többet hordom - vallom meg pironkodó mosollyal, hiszen ami igaz, az igaz. Komolyan veszem a tisztséget. Végülis soha nem kaptam még lehetőséget rá, hogy ilyen fontos és felelősségteljes dolgom legyen.
Szóval az apukájának akart írni. Csak éppen a tinta csata meg én megakasztottuk benne, bár a szavai alapján egyben meg is mentettük tőle. Derűsen hallgatom válaszát a könyvszeretetéről. Egy kis részleten viszont fennakadok. Szemöldököm is így tesz.
- Ó, hogy te... szóval te muglik közt éltél? Nem tudtad, hogy varázsló vagy? - kérdezgetem erről a dologról, ami számomra egyáltalán nem hétköznapi. Szerintem nem is beszéltem még olyannal, aki nem eleve varázskörökből jött. Na tessék, ő fiúkkal nem szokott beszélgetni, én meg mugli világból jöttekkel. 1:1. Érdekes társalgótársakra találtunk akkor most egymásban.
- Hú, nem is tudom - vakarom meg kicsit a tarkómat a könyves kérdés nyomán.
- Sajnos nem olvasok különben túl sokat - vallom meg elhúzott szájjal. Az otthonban igazából soha nem volt alkalmas a környezet, hogy nyugodtan félrevonulj egy kötettel. Ha belegondolok, állandó készenlétben voltam ott egyébként is. Ha elment valamelyik olyan gyerek, aki szeretett másokat zrikálni, akkor hamarosan jött helyette másik. Márpedig én arra mindigis nagyon alkalmas voltam, hogy szekáljanak.
- Öhm... - akadok meg kicsit, ahogy mintha csak a gondolataimat folytatná, az árvaházról kérdez. Lehet, hogy legilimentor, csak nem tud róla?
- Azt hiszem, igen - bólogatok, felkaromat dörzsölgetve szórakozottan.
- Egész életemben egy csomó másik gyerekkel voltam körbevéve éjjel-nappal. Ez igazából klassz, de mindig vágytam arra is, hogy néha kevesebben legyenek körülöttem, vagy hogy lehessen egy... családom - lassulnak le egyre jobban szavaim és ábrázatom egyre szomorkásabb lesz. Nem nagyon, csak látszik, hogy visszajönnek az emlékek és ez az egész érzés.
- De mostmár van - ragyog fel az arcom.
- Szóval... igen, most így a jó, hogy van ebből is meg abból is - biccentem erre meg arra a fejem, mosolyogva, ahogy az iskola és az otthonlét egyensúlyáról beszélek.
- Nem, nem hiszem - nevetek bele kicsit feleletembe.
- Mármint, tudod, én csak kevésszer találkoztam másokkal a nevelőimen meg a többi ott lakó gyereken kívül. De most, hogy mondod, azért itt tényleg más a légkör. Mondjuk nem pont tolakodó, hanem csak olyan közvetlenebb mindenki talán. Érdeklődő. Mint te - nyújtom a kezem a lány felé, rámutatva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

- Ó, de én csak egy órát járőrözök takarodó után. Akik itt laknak a kastélyban a prefik közül, ők több ideig. Meg többször is, ha minden igaz. Szóval én még elég lazán vagyok. Félni különben nem szoktam, de izgalmasnak tök izgalmas - véleményezem kései szolgálatomat. Mindenképpen különleges érzés olyankor járni a folyosókat, amikor mindenki más már a körleteibe vonult. Jaj, különben meg én nem sértődtem ám meg azon, amit a kinézetemről mondott, csak nagyon meglepett vele.
- Awh - szökik ki belőlem egy olvadozó hang, amikor kifejti, hogy úgy nézek ki, ahogy egy komoly varázslótanoncnak festenie kellene és ahogy a példamutatásomat is jelesre értékeli. Ez igazán jól esik. Ki is húzom magam kicsit ültömben.
Számat finoman eltátva hallgatom, miként jött rá, hogy ő varázsló és hogy ez az egész teljesen új volt a számára. Ez nagyjából olyan lehet, mintha nekem azt mondanák, hogy mugli vagyok és mától a mugli világban kell élnem. Meg kéne tanulnom a sokféle masinájuk használatát, beleszoknom egy tökéletesen másféle életstílusba.
- Nem - rázom a fejem, elmosolyodva elrévedésem után.
- A szüleim varázslók voltak - fedem fel előtte, hogy mindkettő az volt. Aranyvérű vagyok, ha nem illetlen ezt a szót használni. Úgyhogy mágikus árvaházban nevelkedtem. Ugyan nagyon sokféle okból kerülnek oda a gyerekek, és van, akit egyszerűen csak elhagynak a szüleik, azért a lány hiedelmeivel ellentétben a mágusok koránt sem sebezhetetlenek. Én már csak tudom. Azonban annak örülök, hogy nem merülünk el a múlton és a helyzetemen való szomorkodásban. Laura együttérzése, ami árad belőle, az persze jól esik.
Mielőtt még válaszolhatnék a kérdésére, a háztársam felpattan kényelmes heverészéséből. Teljesen pánikba esik, vagy nem is tudom. Csak pislogok nagyok, meg a homlokomat ráncolom.
- Nincs... semmi baj - hebegem.
- Mármint... azt se tudom, miért kérsz bocsánatot - vallom meg, kicsit belenevetve a szavaimba. Hiszen ezzel a semmi bajjal nem elfogadni akartam a bocsánatkérést, hanem jelezni, hogy nem is tudom, miért sajnálkozik. Minden esetre azért közben én is felállok inkább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

- Ó, dehogynem. Csomó mindentől - közlöm vele teljes nyugalommal, hogy félek én aztán rengeteg dologtól, ne aggódjon. Mondom mindezt úgy, hogy láthatóan fel sem merül bennem, hogy ez szégyellnivaló lenne. Szerintem nem is az. De azért sokan vannak, akik nem szívesen vallanak meg ilyesmit.
- A bácsikám itt él Magyarországon, úgyhogy kézenfekvő volt, hogy ha már ideköltözöm hozzá, akkor az itteni suliban kezdjek - vonok vállat.
- De nem tanulok magyarul - rázom a fejem, összevont szemöldökkel. Miért hiszi, hogy magyarul ta... jaaa, tudom már, miért hiszi.
- Emiatt érted, amit mondok - nyúlok ingem alá, hogy elővegyem a nyakamban lógó kis ezüstkeresztet. Mosolyogva mutatom a lánynak.
- Liam bácsitól kaptam. Fordítóbűbáj van rajta. Nem tudok magyarul. Most is angolul beszélek, csak te megérted. Ahogy én is téged. Mondjuk, ahogy nézem, mindenkire kicsit másképp hat. Mármint te ezek szerint úgy hallod, magyarul beszélek. Viszont én meg hallom, hogy te a saját nyelveden beszélsz, csak valahogy megértem - próbálom valamiképpen elmagyarázni, rám hogyan hat a varázslat. Nagyon érdekes az egész.
- Dehát ez egyáltalán nem baj - nyugtatom meg efelől a felpattant háztársamat. Azt külön viccesnek találom, hogy azt hiszi, az angolságom miatt nehezen viselek egy ilyen közvetlen helyzetet, azonban ezen már nem állok neki megint nevetni, mert úgy láttam, az előbb is rosszul esett neki.
- Viszont... - nézek kicsit körbe.
- Nem tudod véletlenül, mennyi az idő? - kérdezem meg tőle, hiszen lehetséges, hogy lassan már mennem kéne. Jól jönne, ha lenne nálam óra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Rét

Nem jövök ám rá, hogy fel kéne soroljam, mitől félek. Igazából nem is tudnám felsorolni, csak tudom, hogy rengeteg olyan dolog van, ami a frászt képest hozni rám.
- Nagyon sokan használnak ilyet a suliban. Ezért érted őket - tájékoztatom a további tudnivalókról a fordítóbűbájos tárgyakat illetően. Mondjuk ez különös lehet számára, hogy eddig abban a hitben volt, hogy itt ennyien beszélik az anyanyelvét, most meg kiderül, hogy igazából mégsem.
- Ha angolul beszélsz, akkor nem fordít. Akkor nincs miért - vonok vállat, megfelelve a kis elméleti kérdését, ami jogos különben. Izgalmas ezeknek a varázslatoknak a működése. Egyben persze szeszélyes is. Megeshet, hogy rosszul fordítanak valamit, vagy rossz nyelvre fordítják. Az én medálom eddig igazán remekül szuperál szerencsére. Elrakom vissza az ingem alá, miután Laura jól megnézte.
- Nekem egyikkel sincs - felelek sűrűn pislogva. Mindezzel nem megcáfolni akarom rólunk, angolokról élő közhiedelmeket, és még csak azt sem állítanám, hogy rám alapvetően ne lennének igazak, csak hát tény, hogy engem nem zavar a közvetlenség. Más dolog, hogy én nem feltétlenül vagyok olyan módon közvetlen, mint mondjuk a magyarok vagy a délebbi népek.
- Hát ezt... ezt honnan? - nézek fel az égre én is, próbálva rájönni, ezt hogy csinálta, aztán eljut a tudatomig, hogy mennyi az idő.
- Hú... nem, nem késtem el. Még nem. Viszont mennem kell. További szép napot vaaagy estét neked és vigyázz a tintapacákkal! - kapom össze magam és már integetek is háztársamnak, indulva a falu irányába.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Rendesen lehúzza a táskámat az a csomó könyv, amit kivettem most a könyvtárból. Nem valószínű, hogy elolvasom őket, de már a tudat is, hogy itt vannak velem, a szorgalmasság érzésével tölt el és azzal a meggyőződéssel, hogy igenis megfelelően felkészülök a vizsgáimra.
- Akartál egy lányról mesélni... - fordulok a mellettem bandukoló Zsombihoz, akivel együtt vetettük be magunkat az imént a könyvek birodalmába, és aki még valamikor reggel említett valakit, akivel történt valami és amiről bizalmasan beszámolna nekem. Nagyon rejtélyesen hangzik az egész, az meg csak növelte a rejtélyességét, hogy valahogy elterelődött róla a szó, úgyhogy idáig függőben maradt az egész. Azt meg még nem is sejtem, hogy most is függőben fog...
- Hé! - csattan fel a felsőbb éves eridonos, mikor összeütközik barátommal. Igazából vállal nekimenek egymásnak, az sem egyértelmű, ki a hibás. Tény, elvontam kicsit háztársam figyelmét ezzel az iménti felütéssel talán.
- Szólj a süket-néma pasidnak, hogy nézzen az orra elé! - förmed ránk a srác, furcsamód hozzám intézve szavait, felénk fordulva, arcán fura mosollyal, miközben végigpillant rajtunk, majd a mellette lévőkre kacsint. Összevont szemöldökkel nézek rá, majd Zsombira, hogy jól van-e, majd vissza a főnixre.
- Nem süket-néma és... és mi nem... mi barátok vagyunk - állok elő magabiztos, lehengerlő visszavágásommal zavartan. Persze valójában nem is akartam visszavágni, mert nem vagyok az a fajta, csak szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba. Lehet különben, tényleg azért mondta nekem, amit mondott, mert komolyan azt hiszi, hogy prefektustársam nem hall és nem tud beszélni. Jut eszembe: nem semminek kell lenni ahhoz, hogy két prefektussal kekeckedjen valaki. Jó, nem vagyunk a legfélelmetesebbek a szakmánkban, de akkor is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Azt mondtam volna, hogy nem vagyunk a legfélelmetesebbek a szakmánkban? Tény, hogy én biztosan nem, viszont Zsombi más tészta. Alapvetően ő sem az az alkat, akitől bárki csak úgy megrettenne. Viszont, ha felbosszantják, ott aztán lesz ne mulass.
Igazából nem mondanám, hogy kényelmetlenül érintett, amit odaszólt nekünk a srác. Inkább az zavar, ahogyan mondta. A lenéző stílusa, amit valahogy helyre akartam rázni. Csak hát ehhez nekem nincs meg a tehetségem. Inkább még jobban ki szoktam húzni a gyufát vagy nevetségességre adni okot. Persze, én ezt soha nem érzem.
Hajolnék le barátom könyveiért, amikor hirtelen az eridonos után kiált, aki egyébként már éppen ment volna dolgára. Elkerekedik kissé a szemem Zsombi kitörésén és nyitom a számat a lenyugtatására, amikor a piros nyakkendős visszalép hozzánk, jelezve a társainak, hogy maradjanak csak itt nem messze.
- Barátok, mi? - vigyorog ránk kekeckedőn.
- Azt már hallom, hogy kuka nem vagy - néz végig prefektustársamon.
- Édes, ahogy véded a fiúkádat - mosolyog vissza haverjai felé, hogy lássa, mennyire jól mulatnak a szövegén, aztán visszafordul hozzánk.
- Barátok, ja. Mint a bácsikád meg az a festőgyerek, igaz? - szól nekem hátra Zsombi válla felett. Kihagy egy ütemet a szívverésem. Pislogok párat zavartan és a szemöldököm is erősen összevonom. Liam bácsi? Honnan ismeri Liam bácsit és milyen festőgyerekről beszél? Csak állok háztársam mögött, könyveivel körülvéve, értetlen képpel, próbálva magamban összerakni, mégis mit jelent ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Próbálok jelen lenni, csak közben a gondolataim is őrülten cikáznak. Őrülten és tompán. Mintha, ami körülöttem történik, nem is itt volna, hanem pár folyosóval arrébb. Viszont, ahogy barátom felemeli a hangját, az visszaránt a jelenbe. Elhűlve hallgatom a szóváltást, a szívemet a torkomban érzem dobogni a dulakodás közben és mikor az eridonos megadja a kegyelemdöfést, már tudom, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem mintha bármelyik pillanatban is úgy tűnhetett volna, hogy ennek jó vége lesz. Zsombi (mármint, akit én még mindig Zsombiként ismerek) ökle lendül és a másiknak hamar már nem csak a nyakkendője és a talárján lévő címere vöröslik.
- Elég! - pattanok közéjük, nem is gondolkodva.
- Hagyjátok abba! - tartom ki kezemet mindkét irányba.
- Ezt most befejezzük - jelentem ki kész tényként, miközben prefektusi jelvényemet lekapom taláromról, alját ujjaim közé fogom és így mutatom fel. Tehát koránt sem hivatalos módon, csak éppen ráterelve a hangsúlyt, hogy mindenki értse, ezt most mint prefektus mondom és aki ennek ellenszegül, egy prefektus utasításának szegül ellen. Higgyétek el, én vagyok a legjobban meglepődve a saját lépésemen! Azon, hogy egyáltalán eszembe jutott a tisztségem és hogy éljek is vele.
Az eridonos nyöszörögve fogja az orrát, a társai pedig már közelítettek volna beszállni a bunyóba, de a jelvényem megteszi a hatását legalább annyira, hogy elgondolkozzanak, ez megéri-e. Sérült társuk eldönti helyettük. Valami röfögésszerű, megvető hangot hallat és szépen sarkon fordul, haverjaihoz lépve, akik körbeveszik őt, zsebkendőt nyújtanak neki, amit elutasít és inkább elkezd szidni minket, távolodva tőlünk a többiek gyűrűjében. Az a gyanúm, nem annyira az ésszerűség bírta jobb belátásra, hanem a fájdalom, amit Zsombi okozott neki és a félelem, hogy újra megteszi.
Leengedem a jelvényemet, lassú mozdulatokkal visszatéve taláromra és közben barátomra pillantok. A szemeimbe könny szökik a semmiből. Gyorsan megyek inkább felszedni a szanaszét heverő könyveket. Az én irományokkal megrakott táskám a márványpadlón fekszik. Nem is tudom, mikor csúszott le a vállamról. A néhány bámészkodó, aki megállt a csetepatét nézni, most tovább megy. Van, aki azért közelebb lebegtet egy-két könyvet nekünk segítségül. Bólintok nekik, miközben szipogva gyűjtögetem Zsombi könyveit, görcsben álló gyomorral. Megviselt ez az egész. Mindig megvisel. Nem bírom az erőszakot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Első emelet → Bibircsókos banya folyosója

Nem haragszom rá, nem haragszom én senkire. Még ha tenném is, annyira zűrös most a fejemben minden, hogy már régen el is felejtettem volna. Nagyjából, mint barátom szokta a dolgokat. Viszont, ahogy csatlakozik a könyvszedegetéshez és megszólal, eszembe jut egy s más. Világosan eszembe jut, amit mondtak. Szipogok még egy kicsit, megtörlöm a szemem és bólogatok, miközben felállok a könyvhalommal a kezemben.
- Persze, igazad van - értek egyet barátommal. Legalábbis ez csúszik ki a számon. Hiszen különben tényleg igaza van, csak én érezni most nem ezt érzem. Hogy akkor miért hagyom rá mégis? Nem tudom. Jobban esik ezt mondani most. Talán akkor elhiszem én is. Vagy ilyesmi.
- És te se hallgass rájuk! - nézek Zsombi szemébe pár perc óta először. Hiszen az ő fejéhez is hozzávágtak pár rémes, gonosz dolgot. Gyengén, de bíztatóan és őszintén mosolygok rá barátomra, miközben a kezébe nyomom a könyveit. Felkapom aztán a földről a táskámat és vállamra vetem, hogy indulhassunk tovább.
- Elég rendesen bemostál neki - állapítom meg, próbálva visszafogni derűmet, ám azért csak ott bújkál a mosoly a szám szélén, ahogy oldalra nézek háztársamra, miközben bandukolunk tovább. Hiába rendítenek meg az ilyen helyzetek, így utólag azért - akármennyire nem szép dolog ez - egy kicsit jólesik felidézni az eridonos ábrázatát, ahogy rájött, mégse ő itt a legnagyobb legény.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Lehet, hogy nem feltétenül ez a legalkalmasabb pillanat felkeresni az iskolapszichológust, hiszen ugyan már a végén járunk a vizsgázásoknak, azért van még néhány hátra, tehát biztosan akad bőven zaklatott páciense. Viszont én nem akartam a szünet utánig várni ezzel a dologgal, amit a fejembe vettem. Eltökélten, ám egyben rémesen izgulva érkezem meg a rendelője elé.
Körbenézelődöm a folyosón és húzom még az időt a bekopogással, ameddig tudom. Megigazítom a prefektusi jelvényemet a taláromon, kifújomon az orromat, elrendezem kicsit a táskámat, szóval fontosabbnál fontosabb dolgokat ejtek meg, mielőtt ténylegesen az ajtóhoz fordulnék. Aztán már én is érzem, hogy ezt nem húzhatom tovább. Sóhajtok egy nagyot és bekopogok. Innen már nincs visszaút. Persze, így van ez jól. Eléggé átgondoltam végülis, nem hirtelen felindulásból jöttem ide. Sokat töprengtem rajta, mi legyen és erre jutottam. Úgyhogy nincs okom szökni tőle. Csak helyezgetem meg markolászom táskám pántját vállamon, várva, bejutok-e a dokihoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Jön. Máris jön. Jól van. Bólintok magamnak, és nemsokára nyílik is az ajtó. Van hova felnéznem, az egyszer biztos. Eleve nem vagyok egy magas srác és nem is tűnök úgy, mint aki hajlandó lesz nagyon nőni az elkövetkező évtizedekben. Engem ez mondjuk nem zavar, mint ahogy úgy nagyjából semmi. Csak egy-két dolog, és az egyik ilyen dolog miatt vagyok most itt.
- Szép jó napot - köszönök rá az úrra.
- Igen, arra jöttem - mondom, kicsit lassan és bizonytalanul. Hiszen én azért érkeztem, hogy beszélgessek vele valamiről és kikérjem a véleményét, meg a segítségét, hogy megoldjuk. Gondolom, ez a tanácsadás.
- Köszönöm - biccentek és beljebb lépdelek. Mielőtt leülnék a fotelbe, visszanézek még rá, ez-e az, amit elfoglalhatok, és mikor úgy látom rajta, hogy igen, leereszkedem rá, taláromat magam alá simítva. Leveszem a táskámat, magam mellé téve. Miközben húzom le a pántját, még jobban összekócolom a hajam. Megpróbálom kicsit rendezni. Miközben várom, hogy leüljön ő is, igazítok még nyakkendőmön meg egyéb ruhadarabjaimon. Sokan élnek a lehetőséggel, hogy ne viseljenek állandóan uniformist az iskolában, és lekapják magukról, amint tehetik, de én szeretem. Egy prefektusnak szerintem főleg nem árt, ha hordja.
Töprengek rajta, vajon elkezdjem-e mondani, amiért itt vagyok, de inkább úgy döntök, megvárom, hogy ő kérdezzen. Lehet, elő kell készülnie valahogy, vagy felírni az adataimat, egyéb jegyzeteket, vagy szeretne előbb más dolgokat tudni rólam. Elképzelésem sincs, soha nem jártam még pszichológusnál.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Ahogy így kérdezi, rájövök, milyen szomjas vagyok.
- Egy forrócsokoládét kérnék. Köszönöm - ragadom meg az alkalmat, ha már ilyen pompás a választék. Nem mintha itt a suliban, vagy otthon ne kaphatnék bármikor hasonlót, azonban mégis más, ha eleve felkínálják. Arról ne beszéljünk, hogy nem egy túl hatékony szomjoltó. Azonban minden egyébre kifejezetten alkalmas. Többek közt arra, hogy összekend magad vele, amit én most egyből meg is teszek, amint rögtön belekortyolok, aztán szorgosan nyalogatom meg törölgetem a számat. Úgy döntök, inkább most félreteszem a bögrémet itt a mellettem lévő kisasztalra. A nevével kapcsolatos felajánlására pedig bólintok bár, azonban nem nagyon hiszem, hogy képes leszel lerileyzni. Majd meglátjuk.
- Thomas Middleton, első évfolyamos navinés - diktálom be neki az adataimat, ölemben összevont kezekkel, bólintva egyet-egyet minden információblokk után. Aztán pedig eljön az én időm. Előhozakodhatok azzal, amiért felkerestem.
- Igen. Szóval... - kezdek hát neki, egy kis helyezkedés közepette.
- Azért jöttem, mert szeretnék egy kicsit... vagyis hát nem akarok ennyire... öm... - keresem a szavakat összeszedetlenül. Mindig ezt csinálom. Még ha pontosan is tudom, mit akarok, az meg sem fordul a fejemben, hogy szépen, alaposan átgondoljam előre, legalább vázlatosan. Mindezzel nem lenne baj, ha legalább ahhoz lenne tehetségem, hogy bármilyen spontán és helyzetben zavartalanul kifejezzem magam, azonban nincs. Viszont legalább annyi van bennem, hogy mikor érzem, csak jobban belebonyolódnék a mondandómba, inkább fogom és kezdem előről, tökéletesen máshonnan közelítve meg. Egy mély bólintással jelzem mind magamnak, mind a dokinak, hogy ez sztornó és nekilátok máshogy.
- A bácsikám harcművész. Mármint sok minden más is, de harcművész is. Ő a gyámom, vele élek a tanév eleje óta - ered meg a nyelvem és kezd el csillogni a szemem, ahogy Liam bácsiról kezdek mesélni, megalapozva azt, amiért jöttem, a személyében most is, mint mindig, fogódzót találva. Arcomra lelkes kis mosoly kúszik és egy darabig most biztos ott is marad.
- Szóval nagyon otthon van mindenféle önvédelmi sportban meg közelharcban, olyannyira, hogy edz is embereket - taglalom tovább teljes lelkesedéssel.
- És nagyon szeretném, ha engem is tanítana, csak... csak hát én... nem igazán bírom az erőszakot - komorulnak el gyermeki vonásaim. Élénkségem elfakul, szemem lesütöm kissé. Iszok egy kortyot inkább a forrócsokiból erősítőül.
- Tudna nekem segíteni abban, hogy ne féljek tőle? - teszem fel neki a nagy kérdést, elé tárva látogatásom fő célját. Nyilván nem a legjobban fogalmaztam meg, miben is kérem a támogatását, az útmutatását, azonban valószínűleg érti, mit szeretnék. Nem megbarátkozni akarok az erőszakkal és nem érzéketlenné válni -jó ég, soha nem is menne-, csak klassz lenne, ha nem rázna meg annyira, mint jelenleg teszi. Vagy jó lenne, ha el tudnám különíteni a harcművészetet és a valódi bunyót. Most nem nagyon tudom szerintem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Megnyugtató a kisugárzása. Nem mintha engem nagyon zavarni tudna bármilyen kisugárzás. Legalábbis nem tudatosul bennem. Csak néhányak társaságában azt veszem észre, hogy összeszedetlenebb vagyok, vagy esetleg igyekszem minél hamarabb elmondani, amit akarok, mert nem akarom feltartani. Bár igaz, a jellemem alapvető része, hogy kicsit mindig úgy tűnök, mint aki izgul vagy izgatott vagy aggódik. Ez talán így is van, azonban egyik sem azon a kellemetlen módon. Egy szó, mint száz, rajta azt érzem, hogy tényleg ráérünk. Hogy nem kell gyorsan beszélnem. Hogy lassíthatok kicsit. Akik közel állnak hozzám, azoknál mind ilyesmit érzek. Liam bácsival is, Zsombival is, más navinés társaimmal is. Szeretem ezt az érzést.
Bólogatva hallgatom mindazt, amiről tájékoztat. Közben megmasszírozom combomat kicsit, vagy éppen karomat vakarom meg, esetleg ujjaimmal babrálok. Nem vagyok idegesítően örökmozgó, de nem is ülök soha igazán nyugodtan, mozdulatlanul.
Amikor azt említi, hogy mindenkiben van bizonyos szintű aggresszió, picit összevonom a szemöldököm és talán össze is húzom magam. Mint aki el akarja kerülni, hogy észrevegyék. Mint aki nem akar lebukni. Hiszen az a helyzet, hogy én magamban egyáltalán nem érzek semmiféle aggressziót, amit jelen pillanatban némileg szégyellek is. Kéne legyen bennem? Az lenne a természetes? Ezen való röpke elmerengésemből kérdései zökkentenek ki. A padlót nézve töprengek a válaszon, aztán a dokira pillantok.
- Ha látom, hogy valakit bántanak, akkor eléggé rosszul leszek. De mindig próbálok tenni valamit, hogy abbahagyják. Ha meg engem bántanak, akkor... hát... magam elé húzom a kezem meg ilyesmi. Próbálom védeni magam - mutatom is be valamilyen szinten, mit szoktam csinálni, ha veszélyben vagyok, vagy lökdösnek, vagy egy ütés akar betalálni.
- Mindig nagyon rossz és félek, hogy megint rossz lesz vagy még rosszabb - ecsetelgetem fancsali arccal, mit tartok a félelmem forrásának. Közben a felkaromat dörzsölgetem, mintha valaki bepancsolt volna oda egyet.
- Nem is pont a fájdalom, ami elszomorít - teszem hozzá elgondolkozva, megint a szőnyeget meg a férfi foteljának a lábát tanulmányozva, révetegen.
- Hanem az, hogy bántanak. Hogy nem értem, miért teszik és miért jó nekik ez. Nem értem, miért akarna bárki ártani valaki másnak - magyarázom búsan, immáron ismét Dr. Meyers szemébe nézve, közben észre sem véve, hogy csaknem felfedem a titkomat, amit az imént rejteni próbáltam. Hiába, nem az erősségem a tettetés és hazugság. Mondjuk nem is szándékom.
- Viszont a harcművészet pont azért tetszik, mert ott nem ez a lényeg. Inkább az önvédelem. Meg ott ellenfelek vannak és nem ellenségek. Liam bácsi sem azért csinálja, hogy ártson másoknak, hanem megtanítja az embereket megvédeni magukat - lendülök bele megint egy kifejtésbe, már nem is gondolva arra, miket kérdeztek tőlem eredetileg. Csak ontom magamból mindazt, ami a fejemben kering, mintegy magamat is győzködve saját okaimról. Hiszen, valljuk be, a természetemhez nem feltétlenül ez a sport illik. Viszont mivel engem minden érdekel, a bácsikám életének pedig fontos része ez, így adja magát, hogy bele akarjak vágni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Nagyon bizkodó velem kapcsolatban és azt látom rajta, egyáltalán nem tartja kizártnak, hogy alkalmas legyek belevágni valamilyen harcművészetbe. Igazán nagy reményekkel hallgatom. Mikor arról a 4 F-ről kérdez, gondolkozom kicsit, aztán megrázom a fejem. Elképzelésem sincs, mi lehet az.
Lesütöm picit a szemem, mikor a szülőket említi. Hiszen az enyémeknek nem volt idejük nekem bármit tanítani. De ha lett volna sem tanítottak volna engem arra, hogy bántsak másokat. Szerintem. Amennyire tudom, jámbor emberek voltak. A nevelőim meg folyton azt hozták föl, hogy a nyugalom a véremben van. Oké, mondjuk inkább nevezték mujaságnak meg tesze-toszaságnak, sőt, talán még életképtelenségnek is, csak én az ilyeneket nem jegyzem meg és nem is figyelek rájuk.
Rendesen felszalad a szemöldököm a felvinnyogásra, és kiváncsian várom ki a doki magyarázatát. Mikor kisül az ok, arcom egészen felragyog. Széles mosollyal figyelem őt.
- Ismeri a bácsikámat? - kérdezem rajongva, olyan végtelen örömmel, mintha most derült volna ki, hogy ugyanaz a kedvenc együttesünk, a kedvenc színünk, a kedvenc lényünk, a kedvenc ennivalónk és a kedvenc illatunk is egyszerre. Ezután persze próbálom kicsit rendezni magam, hogy visszatérjünk a komoly tárgyra, dehát ez nagyon jó hír. Ismeri Liam bácsit, akkor mostmár ért mindent. Legalábbis én így képzelem. Érti, miért akarok tőle tanulni. Hiszen fantasztikus. Ezt mindenki tudja, aki ismeri.
- Ilyesmire gondoltam én is. Szívesebben tekintenék rá sportként, jellemfejlesztőként, komolyabb időtöltésként. Nem az erőszakra koncentrálnék, hanem a technikákra és az egész eszmére - ontok ki magamból nagy hévvel olyan szavakat, amikről talán nem is gondoltam, hogy ismerem őket, legalábbis hangosan még soha nem mondtam ki őket, az biztos. Pedig az, ahogy most megnyilvánulok, talán inkább megfelelne a korommal szemben támasztott elvárásoknak, mint azok a kifejezések, amiket általában használok és az a hangszín, amiben általában beszélek. A vonásaim és az alkatom még csak-csak megfelel tizenöt éves létemnek, a lelkem viszont közel sem. Mármint a közmegítélés szerint. Én nem érzem, hogy gond lenne velem és akik szeretnek és törődnek velem, szerintem ők sem. Más meg nem számít, igaz?
- Csak attól tartok, hogy amint sor kerül az első küzdelemre, ki fogok hátrálni. Vagy ha nem is elsőre... még ha bírom is kicsit, de... később kiszállok és... és akkor szégyent hoznék Liam bácsira - térek vissza aggályaimra, az utolsó szavakat szinte már csak elmotyogva, alig érthetően, lesütött szemekkel. Picit megköszörülöm aztán a torkom és visszanézek a férfira, várva, mit gondol.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

Nagy hozzáértőn, homlokráncolón bólogatva hallgatom, ahogy kifejti a 4F-et, közben pedig azon vagyok, hogy felfogjak belőle bármit is. Sejteni sejtem meg érezni érzem, miről szólhat mindez, azonban egészében nem jutnak el hozzám az egyes monentumok. Hosszú perceket kéne elidőznöm egy-egy mondatán, hogy megfejtsem. Nem mondanám magamat butának, azonban lángelmének sem igazán. Annak egyáltalán nem. Mondjuk nem is mondanám magam semminek, mert nem szoktam a szellemi képességeimen töprengeni. Meglehet, ez a tény talán jellemzi is őket.
Elmosolyodom, amikor méltatja az ötletemet. Örülök, hogy tetszik neki, mert szerintem is ez lehet a járható út, hogy ha nem az jár a fejemben végig, hogy mindazzal, amit csinálok, árthatok valakinek, hanem az, hogy fejlődök tőle és olyan képességeim kerülhetnek felszínre, amelyekről nem is hittem volna, hogy léteznek. Vagy éppen olyan dolgok tetszenek meg, amikről nem is gondoltam, hogy tetszhetnek. Na jó, ez nem feltétlen, hiszen pontosan tudom, hogy nekem bármi képes tetszeni.
- Türelmes lennék vele és figyelnék rá, hogy fokozatosan haladjunk, az ő tempójában - felelem egy kis gondolkozás után, miközben olyasmit képzelek magam elé, hogy mondjuk megtanítom egy nálam fiatalabb háztársamat zongorázni. Nem mintha én tudnék, vagy egyáltalán értenék ilyen szinten a zenéhez, valamint az sem elmondható rólam, hogy bármiben kiemelkedő lennék. Pont ezért választottam hasraütésszerűen egy példát magamnak. Mert valósághoz közelit nem tudnék, viszont valami fogódzót csak kellett találnom.
- Nem hiszem, hogy bármikor is lemondanék róla. Csak akkor, ha abba akarja hagyni - válaszolok a másik kérdésre is eltöprengve. Nem tudom elgondolni azt a helyzetet, amikor én bármikor is azt feltételezzem valakiről, hogy nem képes valamit elérni, főleg azt nem, hogy ehhez ne kapja meg tőlem a maximális támogatást.
- Hát... öm... - pislogok a Liam bácsis kérdés után.
- Igazából nem tudom - mosolyodom el zavartan.
- Mindig azt látom rajta, hogy... hogy büszke rám - válik a mosolyom őszintévé, megilletődötté és a torkomban egy kellemes gombócot érzek megnőni. Igen, van olyan is, hogy kellemes gombóc.
- Talán csak félek, hogy ez megváltozhat - vonok vállat, komolyabb arccal.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Pszichológusi rendelő

A doki okfejtését hallgatva tekintetem még az eddiginél is áthatóbban kezd csillogni, ezt pedig a remény teszi vele, amit ő táplál belém most. Igaza lehet. Sokkal valószínűbb, hogy Liam bácsi értékeli majd az igyekezetemet és örülni fog annak, hogy érdekel, amit csinál, semmint rögtön ostoba elvárásai lennének velem szemben. Lesütöm kicsit a szemem és egészen komolyan elgondolkodom ezen az egészen. Még a homlokomat is ráncolom hozzá. Elképzelem, ahogy bejelentem bácsikámnak, hogy kipróbálnám a harcművészetet, és lepörgetem magam előtt a lehetséges reakcióit az alapján, amiket eddig tapasztaltam tőle. Egyik válasza sem olyan, amitől tartanom kéne. Úgyhogy lassan, de biztosan bólogatni kezdek.
- De. Igen. Igaz - nézek vissza rá, hálásan elmosolyodva.
Aztán megkapom a kis elgondolkodtatót tőle. Megnedvesítem kicsit a számat, és miközben elmélkedek ezen, helyezkedek ültömben, ruhámat is igazgatva kicsit.
- Az, hogy a sikerért folyamatosan dolgozni kell, mert nem marad meg csak úgy. Meg, hogy mindent ki lehet javítani. Helyre lehet hozni, ha hibázunk - húzom fel a vállamat, fejtegetés közben. Tudom, hogy igazából csak kibővítettem ezt a mondást a saját gondolataimmal, de ez jutott eszembe.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

LORIN
egy délután a csónakházban | x


A világ minden kincséért sem alkalmatlankodnék most errefele, ha akár csak sejteném, hogy van itt valaki, aki nyugodt magányra vágyik. Mivel viszont fel sem merül ez bennem, így vidáman bandukolok a tó partján, egyenesen a csónakház felé tartva. Hűs kicsit az idő, de az én csodaszép és csodapuha sárga-fekete sálam kellemesen melenget. Az unformisomat viszont átcseréltem már, szóval barna kabátban, pulcsiban, farmerban lézengek. Oldaltáskám hanyagul lóg a vállamról.
Sokszor elmentem már a csónakház mellett és párszor jártam is benne. Hol Zsombival, hol Mártonnal, hol pár másik navinéssel. Most viszont magam vagyok. Valami hasonló céllal érkeztem, mint Lorin. Legalábbis, ami azt illeti, hogy lazítanék egyet ebben a megkapó hangulató kis kajibában. Viszont engem nem nyomaszt annyi minden, mint azt a valakit, akivel hamarosan találkozom. Hogy őszinték legyünk, engem általában semmi nem nyomaszt úgy igazán.
- Ó... öm. Szia - lépek be a csónakházba mosolygó lendülettel, aztán megtorpanok kissé, hogy már van itt bent valaki. Körbepillantok, azonban nem látok bent senki mást. Ő is csak jött elleni kicsit egymagában, vagy érkezik még valaki hozzá?
- Szabad? - bökök fejemmel az egyik üres szék felé, így érdeklődve meg tőle, nem zavarja-e, ha csatlakozom mellé. Közben beteszem magam mögött az ajtót, hogy ne jöjjön be több hideg. Már állnék neki magyarázni, hogy ha találkozót beszélt meg ide vagy ha egyedül akar lenni, mondja csak és visszajövök máskor, azonban úgy döntök, megvárom, mit és hogyan felel. Ha úgy érzem, csak udvariasságból bólint nekem, ráérek majd akkor egyezkedni vele. Különben valahogy nem hiszem, hogy bagolyköves lenne. Legalábbis nem ismerős a suliból.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

ANNIE akkor
egy délután a csónakházban | x


Nem zavarom őt, aminek igazán örülök. Beljebb lépek.
- Én Thomas - adok egy nevet a névért cserébe.
- Köszi - bólintok mosolyogva, ahogy hellyel kínál. Leveszem a kabátomat, meg letekerem a sálam és szépen felakasztom őket. Idebent kellemes idő van. Utána leülök a másik fotelfélébe és jólesően sóhajtok, körbenézve.
- Az iskolában lakom... vagyis... az iskolába járok és Budanekeresden lakom, na - igazítom ki magam derűsen, miután jól összeolvasztottam a két mondatot, amit ki akartam bökni. Mondjuk persze lakhatnék is a kastélyban, azonban én pont nem teszem. Hazajárós vagyok.
- Te is bagolyköves vagy? - kérdezem tőle és összevont szemöldököm, valamint szavaim hangsúlya el is árulják, hogy nekem egy "nem" lenne a tippem. Hiszen tényleg nem láttam még őt. Nem mintha olya kiváló arcmemóriám lenne vagy mindenkit ismernék a tanodában, azonban valahogy azért mostmár kiszúrom a sulistársaimat. Elégszer futok össze velük ehhez a folyosókon.
- Gyakran jársz ide? Én voltam már itt párszor, de mindig másokkal. Gondoltam, eljövök most egyedül. Aztán remélem, nyáron kipróbálhatom a csónakázást is. Te már próbáltad? - árad ki belőlem is egy kis érdeklődés meg mesélés áradat, miután jól körbeszemlélődtem a hangulatos kis bungallóban. Tekintetem a lány teájára téved, és próbálom meglátni, azt meg honnan szerezte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Elgondolkozom kicsit a kérdésén. Sokszor felmerül ez. Mármint, hogy nem lenne-e jobb kihasználnom a bentlakásosságot. Eddig elég egyértelmű volt a számomra, hogy nem lenne jobb így az árvaház után, viszont lassacskán mostmár bennem is fel-felvillan, hogy kipróbálnám. Mindazok miatt, amikre a lány is céloz. Azonban, ha arra gondolok, hogy akkor nem aludhatnék otthon a saját ágyamban, a csodás szobámban és akkor nem látnám naponta Liam bácsit... erre teljesen összeszorul a szívem.
- Nem megterhelő. Csak lesétálok ide a hivatalba, belépek a kandallóba és már otthon is vagyok - adom elő könnyeden. Hiszen ez tényleg ilyen könnyű.
- Gyakran csak jó későn megyek. Főleg, ha éppen járőrözöm. Tudod, prefektus vagyok - teszem ezt hozzá, ahogy rájövök, hogy ezt ő nem feltétlen tudja, ha egyszer nem bagolykvöves. Most azt nem állok neki taglalni, hogy az árvaház után nem annyira lételemem bentlakni. Páran beszóltak már nekem érte, hogy szerintük hencegek azzal, hogy én otthonban éltem. Egy részt nem tudom, ilyesmivel ki hencegne, más részt én csak válaszolni szoktam a kérdésekre. Viszont mivel megkaptam a magamét ezért, így mostmár csak akkor fedem fel, hol éltem ezelőtt, ha jobban belemegyünk.
Érdeklődve hallgatom, ki ő, mi ő és mit csinál itt, és mindent kérdés nélkül elhiszek. Ez általában így van velem. Túlságosan megbízom mindenkiben. Csak az eget rengető hazugságokat ismerem fel. Meg persze, ha túl gyanúsak a körülmények. Erről itt most egyik sem mondható el.
- Igen. Nagyon tetszik itt nekem is - értek egyet a megállapításával.
- Helyes, barátságos. Londont is szerettem meg Budanekeresdet is szeretem, de azokat nyilván másért - ecsetelgetem rajongásom tárgyait, amelyek nem meglepő módon sokan vannak. Nagyjából minden közéjük tartozik, ami bármennyire klassz.
- Figyelj csak... honnan varázsoltad a teádat? - kérdezek rá derűsen, ahogy egyszerűen sehogy nem tudom kifürkészni, mégis honnan szerezte.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Csónakház

Mivel az sajnos fel sem merül bennem, hogy azért kérdez vissza, mert nem tudja, mi az a prefektus, így csak arra tudok gondolni, hogy egyszerűen meglepi, hogy az vagyok.
- Tudom, nem vagyok az a prefektus alkat. Legalábbis szokták mondani, hogy nem vagyok elég szigorú meg ilyesmi - kezdek neki magyarázkodni, a fotel karfáját birizgálva. Valamint azt is bevallhatjuk, hogy nem hogy félelmetes nem vagyok, de tekintélyt parancsoló sem. Úgy nagyjából egyáltalán nem.
- Viszont eddig nem is igazán volt rá szükség, szóval... - vonok vállat, jelezve, hogy jól megvagyok ám a feladatommal, nem kell engem félteni. Eddig mindenkivel, akit rajta kaptam valami tilosban járáson, meg tudtam beszélni a dolgokat. Oké, nem voltak túl sokan, de az mindegy.
Hógömb. Tényleg olyan a falu. Egy külön kis csodavilág. Mosolyogva merengek ezen, és kell egy kis idő, amit felfogom, amit a teáról mond végül. Aztán leesik a knút.
- Ó, akkor csak egy kortyot, nem akarlak kiinni belőle. Köszi - veszem át és töltök magamnak egy keveset a kupakba. Ha már így kínálja, örömmel elfogadom, azonban tényleg csak megkóstolni.
Beszélgetünk még egy keveset kedves, semmitmondó dolgokról a környékkel meg az időjárással kapcsolatban, aztán még egyszer megköszönöm a teát, veszem a sálam meg kabátomat és búcsút veszek tőle. Ideje mennem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Már nincs több órám idén! Kész, vége!
Uniformisban, táskámmal az oldalamon caplatok a folyosón, arcomon elégedett mosollyal. Hiszen itt a szünet és hamarosan a karácsony! Picit aztán morfondírozásra áll az ábrázatom, ahogy töprengek, végül miben egyeztünk meg Zsombival, hol találkozunk. Neki egyáltalán van még órája? Jaj, túl gyakran elterelődik a figyelmünk, amikor ilyen fontos dolgokat kéne egyeztetni. Mindig közbejön valami érdekes. De azt hiszem, úgy beszéltük meg, a klubhelyiségben találkozunk majd. Viszont azt nem tudom, mikor. Mert ha még nem most, akkor előtte elugranék a Nagyterembe harapni valamit esetleg.
Gondolkozásomból egy ismerős alak látványa zökkent ki. A csónakházban találkoztunk még pár hete. Azóta nem volt újabb szerencsénk. Megtorpanok kicsit, ahogy meglátom. Emlékszem, azt mondta, nem diák. Akkor netán látogatóba jött?
- Szia! Hát te? - kérdezek is rá egyből, üdvözölve őt, odalépve hozzá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Összevont szemöldökkel, mosolyogva pillantok az orrom elé dugott kártyacsodára. Elolvasom a nevet, de szórakozottságomban nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Inkább az foglalkoztat, hogy mit jelent ez, hogy fogságban van? Kérdőn tekintek vissza rá. Viszont akkor ezek szerint Willt is ismeri, akit én meg csak nagyon közvetetten, de szintén ismerek. Ő is Edictum vezető volt, nem olyan nagyon sokkal előttem.
- Hát, ez mondjuk tényleg előfordulhat - bólogatok a gondnokot illetően, félkomolyan, de vigyorogva. Érdekes egy fazon, ez biztos. Elég morgós.
- Ó, köszönöm. Igen, Navine - bólintok, miután lepillantottam magamra. Ing, nyakkendő, talár, prefektusi jelvény. Teljes a szokásos szett. A többséggel ellentétben én szeretem az egyenruhát. Mondjuk az otthonban is hozzászokhattam. Valahogy magától értetődik, hogy ilyet viseljek. Ez a bagolyköves viszont azért menőbb.
- Unikornis a jelképállatunk - árulom el neki ezt az érdekességet is, mert úgy veszem ki, nem sok mindent tud a bagolyköves házakról ezek szerint. Különös belegondolni, hogy egy-két éve még én sem tudtam. Halvány lila elképzelésem sem volt, hiszen akkor még a Bagolykő Mágustanodáról sem hallottam. Bevallom, Magyarországról is alig. Aztán egyszerre itt találtam magam és ma már olyan természetesnek hat minden.
- Fogság? Miféle fogság? - kérdezek rá, így kicsit megkésve.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Fintorgok kicsit a leragasztott könyökhajlatot látva. Vért vehettek tőle vagy ilyesmi. De ha azt mondja, semmi komoly, meg láthatóan neki nem nagy ügy, akkor jó. Érdeklődve hallgatom és elmosolyodom, mikor megnyugtat, hogy nem fertőz.
- Akkor a csóknak sincs akadálya - húzom fel vigyorogva a vállaimat.
- Csak kár, hogy nincs itt fagyöngy - pislogok el magunk fölé, miközben úgy markolom a táskám pántját, mintha az életem függne tőle. A csókkal egyébként csak viccelődtem. Mármint, ha belegondolnék, valószínűleg tényleg nem lenne kifogásom az ellen, hogy csókot lopjak a lánytól, viszont nem nagyon szoktam én ilyenekbe belegondolni. Tudom, fura ez egy korombeli sráctól, azonban egyértelmáen sok mindenben eltérek a többiektől. Legtöbbször nem feltétlen előnyömre. Bár ez nézőpont kérdése csupán.
- Haza, igen. Alig várom! Mármint nem azért, nagyon szeretek itt lenni, de... ez lesz az első közös karácsonyunk a bácsikámmal - kotyogom ki izgatottan. Örülök, hogy említhetem végre valaki olyannak Liam bácsit, aki nem a róla való áradozásomat kell hallgassa naphosszat. Oké, már nincs más olyan sem, akinek kéne, mert visszafogom magam. Igyekszem legalábbis.
- Te is ezek szerint? - kérdezek vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Ez közös bennünk. Én sem csókolóztam még, azonban nem is áll szándékomban siettetni. Mindennek eljön az ideje. Persze, ha az ideje két pillanat múlva van, hát legyen, de ha évek múlva, az is jó. Mindig annak örülök, ami éppen van. Jelenleg például csak derülök a lánnyal a fagyöngyös feltételen, miközben fel sem fogom, hogy Annie tulajdonképpen most közölte velem, hogy egyáltalán nem volna ellenére ez az akció. Egyelőre legalábbis nem jut el a tudatomig.
Mélyet, őszintét, boldogat sóhajtok, egy bólintás közepette. Szerintem is csodálatos Karácsonyom lesz. Nem tudom elképzelni, hogy ne legyen az. Minden adott hozzá. Viszont, mintha a lánnyal ez nem így lenne. Nem vagyok egy túl jó megfigyelő vagy olyan, aki nagyon a dolgok mögé látna, azonban azt még én is észreveszem, hogy nincs oda azért, ami rá vár az ünnepen.
- Mondjuk az izgi - bíztatom a felfedezős szándékaival kapcsolatban, mosolyogva.
- Jó terv, csak sajnos nekem nincs itt ágyam - tájékoztatom erről a kis bökkenőről. Talán emlékszik, meséltem neki a csónakházban, hogy én nem lakom itt a suliban év közben sem, úgyhogy nincs szobán a körletben. Közben pedig persze már megint jól elsiklok a lényeg felett, mégpedig, hogy incselkedve visszatért a fagyöngy témára. Viszont ezúttal megszólal egy jelzés bennem, és mielőtt még elkezdenék azzal hülyéskedni, hogy esetleg az otthonunkba készül-e betörni, valahogy összeáll a kép. A kacsintás, a mosolya, a tekintete. Oké, túlzás, hogy összeáll a kép, azonban kapizsgálni kapizsgálok valamit, amitől a kezem a tarkómra csúszik, hogy zavartan megvakargassam, meg igazítsak kicsit a vállamon lévő táskán.
- De Szenteste csak nem a suliban kódorolsz majd - vetem fel, homlokráncolva, érdeklődő mosollyal, miközben csillagok helyett az én szemeim előtt fagyöngyök táncolnak. Egész életemben összesen nem gondoltam ennyit fagyöngyökre szerintem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

ANNIE
a téli szünet előtti utolsó tanítási nap | x


Csak pislogok, mekkora összejövetel lesz náluk.
- Figyelj, ezt akár előnyödre is fordíthatod! - húzom fel vállaimat.
- Úgy értem, ha tényleg ennyien lesztek, te meg amúgy sem akarsz középpontban lenni, itt azért meg lesz a lehetőséged elbújni, beleolvadni a sokaságba - fejtem ki kicsit, miért lehet ez akár még egy jó helyzet is a lány számára. Lehet, elég lesz csendben ellennie, figyelnie. Legfeljebb majd néha hozzászólnak, nagy ügy. De az tuti, hogy ekkora bandában kevesebb az esélye, hogy túl sokat foglalkozzanak veled. Mármint hogy kellemetlenül sokat. Én már csak tudom.
- Nem tudom, normális-e - nevetek a kiakadásán.
- De nem, azt kétlem hogy Liam bácsinak is ennyi gyereke lenne majd. Mármint szerintem most én is elég vagyok neki. Felesége meg főleg nem lesz, legfeljebb férje, de nem hiszem, hogy néhánynál több - nevetek tovább, lazán kikotyogva ezeket a magánügyeket. Csak hát nekem ez természetes és különben sem vagyok az a titkolózós típus, úgyhogy fel sem merül bennem, hogy baj lenne. Valószínűleg nem is az. Ettől függetlenül, ahogy kicsit végiggondolom, amit beszéltem, enyhén zavarba jövök. Ez most egy ilyen zavarba ejtő találkozás.
- Akadnak terveink. Fadíszítés, karácsonyi vacsora, éjféli mise... - sorolom fel, miként alakul majd az ünnepi menetrend, azonban ez egyelőre így igazából csak egy-két napot fed le a szünetből.
- Meg megyünk ide-oda. Nagyon pontosan még nem tudjuk. Úgyhogy lesz bőven meglepetés is - vigyorodok el, erre jutva. Hirtelen aztán összerándulok, ahogy valami jéghideg nyakon trafál. Kiadok valami nyikkanó hangot is közben. Tarkómhoz kapok és körbenézek, honnan jött a hógolyó támadás. Törölgetem a nyakam meg izgek-mozgok, hogy eltávolítsam a havat. A folyosó padlóján hamar kis tócsákká válik.  Persze, a talárom alá is befolyt. Fintorogva masszírozom a becsapódás helyét. Nagyon eltalált. Ahogy nézelődöm, meglátok pár felsőbb éves eridonost, akik gyanús mosollyal nézegetek felém jó messziről.
- Ti voltatok? - kiáltok oda hozzájuk.
- Micsoda? - kérdeznek vissza. Megrázom a fejem és visszafordulok a lányhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Nyugati szárny → Második emelet → A "Fecsegő Dámák" freskójának folyosója

- Csak viccelek - tisztázom ezt a néhánynál több ügyet. Tényleg csak hülyéskedtem, nem így megy ez nálunk. Mármint különben fogalmam sincs, Liam bácsi mit tervez ezen a téren. Mondjuk szerintem semmit. Fura dolog ezt tervezni.
- Nem, nincs még - rázom a fejem és az a helyzet, eléggé szöget üt a fejembe hirtelen ez a gondolatkör. Az, hogy a bácsikám akar-e majd köznapi értelembe vett családot. Mert hát én magunkat családnak tartom és szerintem ezzel ő is így van. Így van vajon? Nem szoktunk ilyeneket taglalni. Hogy ki kicsodának a kije vagy miként kéne gondolnunk magunkra. Nekem ő a családom és most olyan kicsit émelyítően hasít belém a felvetés, hogy esetleg mindez változik. Az nekem nem baj, ha leszünk még többen, csak a kettőnk közti kötelék ne vesszen el. Ugye nem képes elveszni? Na de nem tudok soká rágódni ezen, hiszen jön a hógolyó becsapódás. Eléggé elkerekedik a szemem, ahogy Annie odakiabál nekik.
- S-semmi baj - hebegem, mosolyogva a hevességén, és elfogadom a felkínált kendőt. Felszárítgatom kicsit a nyakamból a jeges vizet, aztán az eridonosok felé kapom a fejem, amikor szépen ideszólnak nekünk.
- Nagy a szád, kislány! Jobb lesz betapasztani - gyúrja az egyik felsős az új hógolyót, amihez az alapanyagot a párkányról kanalazta össze. Felsóhajtok.
- Ugyan, srácok, elég már - tárom szét a kezem, azonban a hógolyó már repül is. Az egyikük feldobja a levegőbe, a másikuk pedig egy bűbáj segítségével erősen megindítja felénk. Nekem még nem olyan reflexszerű, hogy a pálcámért kapjak, így jobb híján egyszerűen beállok az érkező hógolyó útjába, amit ezúttal az arcomba kapok. Odaszorítom a kezem, szenvedve lehunyom a szemem és rázom a fejemet, nyüglődő hangokat adva.
- Nagy ötlet egy prefit dobálni, észlények - veti oda nekik egy mellettük elsétáló rellonos, mire ráeszmélnek, hogy ajaj, valóban, én prefektus vagyok. Hallatnak is néhány basszus, tényleget meg még cifrábbakat is, aztán röhögve odamondogatnak olyanokat, hogy ők csak hülyéskedtek. Közben én azért már szabad kezembe vettem a pálcámat, azonban akkor most leereszthetem.