Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


Kétségem sem volt afelől, hogy ne lenne ezer és egy másik ötlet is még a tarsolyában. Meg hát magunkat ismerve még csak tervek sem kellenek nekünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat az akármivel. A mozik nem szaladnak el, biztos megvárják, míg a látásom helyre rázódik így vagy úgy.
Rávigyorgok, mikor a viszontpuszit kapom, majd megemelt szemldökkel, mozdulatlan hagyom letörölni rólam a rúzsfoltot. Először nem értem, mi történik, hiszen eddig még soha nem csókolgattak össze kisminkelt hölgyek, aztán leesik és csak derűsen engedem eltűntetni a bűnjeleket. Na igen, aztán meg majd csodálkoznék, miért kapok ennyi cinkos mosolyt mindenkitől.
Kicsit felold, ahogy elképzelem a jelenetet, amit Riley felvázol a rendelőbe törő jávorszarvassal, azonban ekkor egy másik aggodalom üti fel bennem a fejét kisvártatva, ami hamarosan be is igazolódik, mikor nyílik az ajtó: ő nem jön be velem. Hú, basszus. Persze, hogy nem jön be. Miért gondoltam, hogy bejön? Megkérjem rá? Neeem, nem kérem meg. Ennyire nem lehetek majrés. Le kell higgadnom.
- Észre sem veszed és itt vagyok - ígérem mosolygón, ám nehezen kendőzhető feszültséggel. Izzadt tenyerem nadrágomba törzsölöm és besétálok az ajtón, mikor a gyógyítósegéd int nekem, hogy fáradjak előre. Körbenézek a midenféle izgalmas eszközzel felszerelt helyiségben. Még nem is jártam ilyesmiben szerintem. Az otthonban saját gyengélkedőnk volt, azóta meg nem volt olyan gondom szerencsére, amiért ispotályba kellett volna jönni. Üdvözlöm a gyógyítót, aki kérdezget kicsit, mikor vettem észre, hogy nem látok rendesen, meg hogyan, aztán be kell ülnöm egy székbe, ahol tényleg először fénnyel világítanak, mint Riley is mondta, majd a doki elmormol egy varázsigét és pálcájából egy füstszerű, színváltós derengés kúszik a szemembe. Megnyugtatott előtte, hogy nem kell tartanom semmitől, legfeljebb furcsa lehet az érzés, de nem fáj. Ez így is van. Mintha valami puha anyag ölelné körbe mindkét szemem. Sűrűbben pislogok. Nemsokára kiszáll aztán belőlem, vissza a varázslóhoz, aki egy üveglapon elteríti a ködszerű képződményt, láthatóan kiolvasva belőle dolgokat. Jön aztán az, hogy különféle, áttetsző hártyákat idéznek a szemem elé, amelyek más-más dioptriával rendelkeznek és meg kell próbálnom átnézve rajtuk elolvasni a falon lévő betűket. Eljön aztán az, amelyiknél tökéletesen látom. Ezzel végzünk is a vizsgálattal. Alig hiszem el. Mosolyogva sóhajtok. A doki pennát ragad, írni kezd és közben elmondja nekem, mi a teendő. Nagyon összpontosítva, bólogatva hallgatom és kiderül, egy apróság azért még hátravan: fel kell próbálnom valamit.
Viszonylag hosszan vagyok benn, aztán csak kijövök végre. Nyílik az ajtó, visszafordulva búcsúzom még a gyógyítótól, majd kilépek és kísérőmre pillantok. Egyik kezemben egy pergamen, a másikban egy kis tasak, az orromon pedig... egy szemüveg.
Egy hatalmas szemüveg.
- Azta - nézek Rileyra meg körbe a folyosón, miközben feljebb tolom a keretet orrnyergemen. Ámulón pislogok mindenfele, lassan sétálva közelebb a lányhoz, utána is ide-oda járatva a szemem. Nagyon éles minden. Ilyen a világ? Ezt mindenki ilyen jól látja? Hát így könnyű. Mintha egy fotót néznék.
- Ideiglenes szemüveg - kezdem el tájékoztatni őt, amikor a nagy csodálkozás után rájövök, hogy bizony azt sem ártana. Indulhatunk közben kifele, ha gondolja.
- Kaptam egy főzetet, azt kell naponta háromszor csepegtetnem a szemembe - emelem meg a kis papírtasakot, jelezve, hogy abban lapul ez a bizonyos csodaszer.
- Azt mondták, olyan rövidlátás, amit kinőnék, de ezen a természetes folyamaton lehet gyorsítani ezekkel a cseppekkel. Elvileg pár hét és helyreáll - magyarázom neki, amíg míg frissek az infók a fejemben és át tudom adni csaknem szó szerint. - De itt minden le van írva - lóbálom meg a pergament.
- A szemüvem lencséje meg igazodik a javuláshoz - fogok rá a keretre hüvelyk és mutatóujjammal, aztán megint körbepislogok, ahogy haladunk kifelé. Ez nagyon durva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

MERSE és a golymók
kora délután | x


Na igen. Szerintem én legalább annyira élvezem a fiú társaságát, mint ő az enyémet. Tudjátok, vannak azok az emberek, akikkel elég akár csak egy kis időt elöltenetek, hogy máris közel érezzétek őket magatokhoz. Hamar barátként lesznek a fejetekben. Máris kötődtök hozzájuk, máris jóérzéssel gondoltok rájuk. Na én vele így vagyok. Azóta, hogy együtt szakadtunk a nevetéstől a stégen a Mr. Billy-Bob okozzta felsikkantásomon.
- Tutira - bólogatok a srácnak magabiztosan. - Jobb helyet el se tudnék képzelni egy gazdátlan állatkának. Nagyon jól bánnak ott velük - sorakoztatom érveimet a Mancs-hely mellett. Nem kell aggódnia Mersének. Szerintem jobb dolguk van, mint az árvaházi gyerekeknek. Oké, ez most így furán meg szomorúan hangzik talán. Részemről nem is kötöm így össze azt, hogy nekem esetleg hasonló tapasztalataim lehetnek egy emberi menhellyel. Ráadásul nem is igazán így van az, mint a fiú elképzeli. Kicsit ez összetettebb, meg egyénenként nagyon más. Hiába kedveltem sokakat az otthonban, családomnak sosem éreztem őket. A nevelők kifejezetten törekedtek rá, hogy ne tekintsünk rájuk szülőkként, a gyerekek közül meg, ha valakivel közelebb is kerültem, hamar elszakadtunk egymástól. Ettől függetlenül otthonomnak tekintettem az árvaházat, hiszen valamit annak kellett tekintenem. Csak a család nagyon nagy volt, nem is túl szoros közelékkel és mindig változtak a tagok.
Várom a mondat befejezését, aztán elérzékenyülten mosolyodok el, mikor a főnix közli velem, hogy biztos pontja vagyok. Nagyon jól esik. Hirtelen nem is tudok erre mit mondani, de talán nem is várja el, hogy tegyem.
- Salisburyben. A Stonehengetől nem messze - tájolom be neki születési helyemet, miközben dobom a golymókot. Nem túl messziről, csak pár lépés távolságból. Nincs is annál sokkal több hely itt bent. Elvileg nem lesz baja a kis szerzetnek, ha a földre pottyan, azonban mégis csak jobb lenne elkapni. Ha Mersének ez sikerül, érezheti, hogy dorombol a tenyerében. Vagy hát valami hasonlót csinál.
- Te? - kérdezek vissza, tartva a kezeim, várva a visszapasszot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


A látás élményétől és a vizsgálatot magam mögött tudás megkönnyebbültségétől kábán bólogatok Rileynak. Valóban nagyszerű. Pompás! Csak remélni mertem, hogy így meg lehet ezt oldani. Aztán még jobban elmosolyodom, amikor Liam bácsit pótatyámként emlegeti. Oké, már attól boldog vagyok, ha bárhogy felmerül a neve, hát még, ha hasonlónak jelölik. Arról már ne is beszéljük, mit érzek, ha apukámkánt utalnak rá. Na akkor hippogriffet lehet velem fogatni.
Jó, akkor nem megyünk még, rendben. Leülök a padra mellé, felé fordulva, gyakran nyúlva szemüvegemhez. Pedig nem csúszkál, tök jól beállították, csak hát fura nekem még. Átadom a pergamenem meg a kis tasakot és érdeklődve veszem át a borítékot. Jól elkerekedik a szemem a minisztériumi pecséten meg feliraton. Felpillantok kicsit a lányra, aztán bontogatom. Azonban, ami benne van, az nem valami hivatalos értesítés. Nevetek is kicsit rajta, hogy megtréfált ezzel, aztán elmerülök a fotókban.
Helyesebbnél helyesebb pillanatok elevenednek meg újra előttem. Olyanok, amelyek bármelyikében szívesen ott ragadnék az örökkévalóságig. Így pedig azzá váltak. Örökkévalóvá. Nem csak az emlékeimben, hanem így is, nézegethető formában. Közelre eddig is jól láttam, ám tény, most nem kell az arcomhoz emelnem őket, mint eddig kellett volna. Kezeim térdeimen tartom, ott forgatom a képeket. Elmélyülten csodálom meg egyiket a másik után, mindig hátra rakva, amit már jól megnézegettem. Mindegyiknél elég sokáig leragadok, van, amelyiknél még ennél is többet. El-elmosolyodom, minden kis részletet magamévá téve. Mivel Riley telefonjával készültek, nem mágikus képek. Nem mozognak. Nekem azonban ez mit sem számít. Mit sem von le számomra az értékükből.
Egyre jelentősebben lélegzem, és mintha szorongatná valaki a mellkasom. A torkomban gombóc nő. Hallgatom kísérőm magyarázatát, ám nem nagyon mondok rá semmit. Viszont szipogni kezdek, szám finoman megremeg. Egy könnycsepp alágördül arcomon, és bár ahogy lefele nézek, pilláim takarják, ám szemeim könnyben állnak. Azonban még a nedvesség homályán át is látom a fotókat, amiket most kezdek előről nézegetni. Nehezen nyelek egyet, aprókat nyalok számon és össze-összedörzsölöm kiszáradtnak érzett ajkaimat. Szinte görcsösen fogom a képeket, kezem halványan remeg. Csordultig vagyok a szeretettel, amiket ezek a pillanatok hordoznak és amely pillanatokat senki nem veheti el tőlem. Igazítok a szemüvegemen, ami maszatos lett könnyeimtől és persze nekiáll bepárásodni is. Leveszem inkább és kézfejemmel megtörlöm szemeimet, tovább szipogva.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotály

RILEY, a kísérőm
hétköznap délután | a szemészeten | x


Pontosan erre van szükségem. Valakire, aki kicsit most elrendezget, szemüvegem ügyesen elvéve, mert tényleg kétséges, hirtelen most mihez tudnék kezdeni vele; valakire, aki magához von és öleléssel zár el a külvilágtól, biztos helyet adva nekem, ahol elhagyhatom magam. Meg is teszem. Egyik kezem a képeket tartja ölemben, a másikkal szinte megkapaszkodom Riley vállába. Arcom rögvest nyakába fúrom, hogy halk, ám annál mélyről jövőbb hüppögéssel kezdjek sírdogálni. Teljesen összekönnyezem őt. Kezem fogódzkodva markolja, vállaim ütemtelenül emelkednek, süllyednek, igazából remegnek.
Érkeznek új páciensek a folyosórészre, akik eléggé elhűlve figyelik, vajon mi történhetett benn a gyógyítónál, ami ennyire kikészített egy ekkora kamaszfiút, hogy ölelve kell vígasztalni utána . Mindebből én persze nem észlelek semmit. Szabadon pityergek, fittyet hányva arra, ez mennyire férfias vagy ki mit gondol rólam. Ezekre úgy általában fittyet hányok. Néha megnyalogatom szám, ahogy a sós cseppek leérnek oda és fáradhatatlanul szipogok.
Hosszú percek telnek el így Riley karjai közt, majd egészen lassan elhúzódom. Kapok egy zsepit, amit rögtön igénybe is veszek. Megtörölgetem a szemem, kifújom orrom.
- Ez a kedvencem - keresem ki mosolyogva azt, amelyiken Liam bácsi a bögréjét nézi, miután beleejtett egy betűt a szókirakósból. Nevetek is kicsit, miközben felmutatom Rileynak. Mintha egy pillanat se telt volna el azóta, hogy megkaptam és átnézegettem a fotókat, pedig hát kipirult arcom és elhasznált zsepim egészen másról árulkodik.
- Köszönöm - susogom a lánynak nyílt, csillogó tekintettel, megilletődött vonásokkal. Visszahajolok hozzá és adok neki egy puszit, aztán megint megölelem kicsit. Ez most a hálaölelés. Mindig van ok az ölelésre!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x


A lány bajban van? Ezzel nincs egyedül. Bár előbb meg kéne határoznunk, mi is a baj. Erre viszont lesz még alkalmunk. Akárhogy is, amint megtudom, hogy segítségre van szüksége, félreteszem a saját ügyeimet. Egy szöveges üzenetben jön a hír arról, hogy kell neki a támogatásom. Kisebb szívrohamot kapok, amikor felbizzen a telefonkészülék a táskámban. Látszik, milyen gyakran használom. Arra van csak főleg, hogy Liam bácsi elérjen. Ezen kívül nagyjából soha nem használom. Ám Lauval egyeztettünk már így találkákat egyszer-kétszer. Miután tehát megjön a szöveg, összpontosítva nyomkodom a mobiltelefon billentyűit, olyan körülményes szavakkal felelve neki, ami miatt bármelyik mugli biztosan körberöhögne. Hiszen se egy rövidítés, se olyan kis mosolygós fejek. Kész rémálom. Ha már álmok...
Nem sokat aludtam az éjjel. Bár többet, mint előtte. Na igen, sűrű hétvége volt. Pénteken Rileyval szemészeten jártam suli után, mentünk egyet fagyizni, szombaton jóóó nagyot sétáltam Budanekeresden, megszemlélve a világot vadiúj szemüvegemben, aztán délután belevetettem magam az Edictum cikkek átnézésébe otthon, hisz hazavittem párat. Az egyik meglehetősen sok időmet vette igénybe, ám egyáltalán nem azért, mert hibáktól hemzsegett volna. Ilyenről szó sem volt. A tartalma gondolkoztatott el. Belém ette magát valami. Ez okozta az álmatlanságomat éjjel, meg egyáltalán az elmúlt napokban. Irtó kimerült azért szerencsére nem vagyok, ám tény, fura minden.
Mélyeket lélegezve, nagyokat sóhajtozva nyomulok az udvar felé. Hátizsákom egyik vállamra vetve hanyagul. A talárt órák után leveszem mostanában, marad az ing, nyakkendő, sötét nadrág összeállítás az uniformisból. Odaérve körbenézek, meglátom a szöszit. A hihetetlen klassz ottalvós óta, mintha még közelebb kerültünk volna egymáshoz, aminek el sem tudom mondani, mennyire örülök. Pedig már azt hittem, ennél jobb nem lehet. Aztán most meg... most meg már azt sem tudom, mit higgyek. Mindegy is. Hiszen most ő a lényeg meg a megoldandó gondja. Vagy akármije.
Rámosolygok, intek neki és megindulok felé, közben feljebb bökve hatalmas szemüvegemet orrnyergemen. A szemüveget, amit Lau még nem láthatott. Tudta, hogy megyek majd vizsgálatra, azóta viszont nem értesült a fejleményekről. Egyszer láttuk egymást tegnap a folyosón, üdvözöltük a másikat a messzeségből és mennünk is kellett dolgunkra, akkor viszont nem viseltem éppen a távollátó remeket.
- Szia - köszönök rá, magamhoz képest visszafogottan, ám mindenképpen mosolygósan. Viszont olyan komolynak tűnök. Nehezen megállapítható, hogy ennek a méretes, fekete keretes okulárém-e az oka. Hogy csak az kölcsönöz-e valami eddig nem tapasztalt megfontoltságot, konszolidáltságot a személyemnek. Nem biztos.
Lerakom a táskám a kőpárkányra nem messze, majd igazítok könyékig felhajtott ingujjaimon, jobban feltűrve őket, miközben lépek ismét Laurához, lencséimen át pislogva rá lefelé. Nem annyira lefelé, de lefelé.
- Mi a helyzet? - kérdezem, rátérve a lényegre. Most az a legfontosabb, amiért idehívott. Ráérek mesélni arról, mi van a látásommal meg megtudni, neki milyen volt a hétvégéje és a szokásos dolgok. Előbb segíteni szeretnék, legyen szó bármiről. Meg legyek akárhogy is. Úgy érzem, mintha mindenem zsibbadna egy kicsit. Főleg a homlokom meg a szám. Kissé úgy festek, mint aki nincs teljesen magánál. Ha nem lenne rólam tudvalevő, milyen vészesen jó gyerek vagyok, még azt is feltételezhetné valaki, hogy valamilyen szer hatása alatt állok. Semmim se olyan eleven, mint máskor. Se a mozdulataim, se arcom rezdülései. A tekintetem... az viszont érdekes. Mintha erősebb lenne. Mintha mindenféle érzés belém szorult volna és csak a szememen át lennének láthatóak. Ott viszont összpontosultan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x


Picit végigpillantok rajta meg a nyárias szerelésén. Igazán csinos. De mondom, mindig csinos. Bár, mintha mindig egyre csinosabb lenne. Jobban elmosolyodom, mikor megdícséri szemüvegem. Látom, hogy mennyire meglepem vele. Számítottam erre. Kifejezetten vártam is, mt szól majd hozzá. Megfogom a keretet és most úgy igazítok rajta. Állandóan macerálom, pedig nem csúszkál, nem megy sehova, passzol rám meg minden. Csak valóban különös viselni. Azonban erről majd tényleg később.
Nem túl nagy örömmel tapasztalom, mennyire nehezen fogom fel mindazt, amit lendületesen elém tár. Pedig Isten a tanúm, igazán figyelek. Nem az a baj, hogy gyorsan beszél és az se, hogy esetleg ne lenne érthető. Szerintem én vagyok lassú. De kitartóan koncentrálok, le se véve a szemem róla. Kezem karba teszem, így hallgatom bólogatva. Ezzel az okulérával meg testtartással egész úgy festek, mintha valami professzor lennék, aki éppen egy kísérletről értekezik.
- Szívesen, persze - állok rendelkezésére habozás nélkül. Bár ábrázatom elég komoly magamhoz képest, hangom kedves és nyílt. A lényeg átjön, hogy mit szeretne tőlem és ez simán teljesíthető.
- Odaadod és visszahozzam vagy van időd megvárni, amíg elszöszölök vele? - nézek le a papírokra. - Mondjuk jobb talán, ha a közelben vagy és tudok kérdezni - érvelek amellett, hogy inkább ne váljunk el, amíg én átnézem és megnyírbálom. Érdekes egyébként, hogy pont a főszerkesztői, újságírói tapasztalatom miatt fordul most hozzám segítségért, miután úgy telt a hétvégém, ahogy. Legalábbis az Edictum tehet róla. Oké, nem úgy tehet róla, de kétségtelenül azzal kezdődött.
Hogy minden rendben van-e? Érdeklődésére hatalmasat nyelek, nyakam megfeszül tőle és nem túl nagy ádámcsutkám jelentőset hullámzik. Mély levegőt veszek és miközben kifújom, sűrűn bólogatok.
- Igen. Igen - bizonygatom szóban is, miközben éppen csak a víz nem ver ki. Mindenesetre a szám ekkorra úgy lezsibbadt, hogy már nem is érzem. Nem hazudok neki, az összes erre mutató jel ellenére sem. Minden rendben. Nem hiszem, hogy ez a ne lenne rendben kategória volna. Csak hát nem minden egyszerű, ami rendben van.
- Akkor? Megnézhetem? - bökök fejemmel a papírok felé és ki is nyújtom jobbom, hogy átadja nekem őket. Arcomon lágy kis mosoly ül. Nem mondom, halvány, de van. És eskü, nem direkt húzom Laut. Tényleg csak szeretnék neki segíteni abban, amiért idehívott, mielőtt akármi más terítékre kerülne. Hiszen holnap lesz az előadása, ennek meg kell lennie. Ezt tartom szem előtt, mivel semmi egyéb nem határidős. Az meg a másik, hogy soha nem helyezném a saját dolgaimat az ő dolgai elé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Faház

MERSE és a golymók
kora délután | x


- Persze, mindenféle lény van ott - bólogatok a Mancs-helyet illetően. Nem válogatnak. Egy bajba jutott állatka az bajba jutott állatka. Segítenek rajta.
- Igen, ott vannak - vigyorgok a srác Stonehenge-beazonosításán és figyelem az édes kettest. A kis golymók a levegőben is elvolt, azonban egy ilyen nagy, meleg emberkézben mégis csak csodálatosabb. Főleg, ha ahhoz a kézhez egy ilyen kedves gazda tartozik.
- Á - adom a megértés hangját egy szemöldökemelés közepette, amikor kiderül, Merse nem tudja, hol született és az is kiderül, miért nem. - Annyira mondjuk nem is fontos - vonok vállat. - Mármint szerintem olyan fura, hogy mindig azt kell megjegyezni a neves varázslókkal kapcsolatban is, hogy hol született meg hol halt meg, pedig a kettő közt annyi minden történt, amik sokkal jelentősebbek. Ráadásul arról nem is tehetsz, hol jössz a világra. Meg arról se feltétlen, hol hagyod el. Nem ez határoz meg. Legalábbis biztos, hogy nem annyira, mint annyi más. Akkor minek ez a felhajtás? - árad ki belőlem ez a kis okfejtés, ami olyan sokszor felmerült már bennem, viszont alkalmam még nem volt megosztani mással. Az eridonos lett ez a szerencsés.
- Azta - pillantok a szivárványos szütyőre elismerően. Érdeklődve veszem át aztán a képet, amit előhúz belőle. Nem okoz nekem fennakadást, hogy nem mozog a fotó. Sok ilyenem van nekem is, hiszen csomóan mugli származásúak körülöttem, vagy csak szeretik a varázstalan technikát. Ők ajándékozták nekem a képeket.
- Awh - véleményezem az Erdőhegyi famíliát, aztán bizonytalanul, gondolkozva vonom össze kicsit a szemöldököm. De ők akkor az örökbefogadó családja, igaz? Nem valami előkerült fotó a biológiai hozzátartozóiról? Hát persze, hogy nem, hiszen Merse nagy már ezen a képen. Ez vagyok én, ez van. Előbb jutok erre a következtetésre a koráról, semmint a bőrszínekről, az picit később esik le. Viszont, ha Merse közölné, hogy nem, ez a biológiai családja, habozás nélkül elhinném. Vonásaim elsimulnak, mikor rendberakom magamban a dolgot.
- Ez tök jó ötlet, nálam is lehetne mindig kép Liam bácsiról - gyúl Lumos a fejemben derűs, elkerekedő szemekkel. Ez eddig miért nem jutott eszembe?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a szökőkútnál | x


Örülök, hogy a lány nem kérdezget tovább, biztos rendben van-e minden meg jól vagyok-e meg ilyenek. Egyszerűen hisz nekem. Hálás vagyok érte. Sokkal könnyebb ez így. De tényleg. Még gyűrök egyet megint ingujjaimon, mielőtt átveszem a papírokat, amiket végre megkapok. Ez kicsit amolyan "munkára fel!" mozdulatnak hathat, pedig nem szántam annak.
- A pad jobb lesz, ott hátra lehet dőlni - döntök amellett, elnézve arra. Nem szeretek hosszan olyan helyen ücsörögni, ahol nincs háttámasz. A padnál meg ott a fal.
- Köszi - veszem át az engem megillető felszerelést és odasétálok a helyemre. Leereszkedem rá, jobb sarkamat a pad szélébe akasztom, így tudok lábamra támasztva olvasni, írni. Megigazítom szemüvegem és egy szusszanás után bele is vetem magam az átnézésbe. Őszintén, kell is most nekem egy ilyen feladat.
Elmondhatatlanul jól esik különben, hogy mennyi embernek jutok én először az eszébe, ha segítségre van szüksége. Merse is rögtön engem riaszt, meg sok háztársunk is. Nem csoda, hiszen képes vagyok csapot-papot ott hagyni, a megbeszélt helyszínen teremni és minden energiámat a megoldásra koncentrálom. Nagyon szeretek segíteni.
A mappa tehát térdem alá támasztva, rajta pedig a papír, amit figyelmesen olvasok. Először még nem írok semmit, csak végigveszem az egészet, hogy lássam, mivel van dolgom. Beletelik pár percbe, amíg magamévá teszem a négy oldalt, utána hajtom is vissza az elejére. Fel se nézek a sorokról, egészen belemerültem. Nekiállok bezárójelezni azokat a részeket, amik szerintem nem kihagyhatatlanok. Kihúzni nyilván nem fogom. Amikor épp nem javítok, számhoz simogatom a töltőtoll végét. Tök jó, mert ez nem birizgál, mint a penna. Az persze nem esik le, hogy ez Lau tolla, szóval nem kéne elárasztanom a DNSemmel, viszont belegondolva, kaptam már be az ujját is, ez meg ahhoz képest semmi.
Meglehetősen hosszan ügyeskedem az előadás anyagával. Dehát jó munkához idő kell. Néha lábat váltok, ám ennyi a nagy helyezkedés. Végül rárakom a kupakot a tollra és átolvasom az egészet előről, olykor bólogatva. Igen, ez így jó lesz.
- Azt hiszem, kész - pillantok fel, keresve kicsit Laut a tekintetemmel, ám hamar meglelem. Végül nem kellett semmit kérdezzek. Nagyon szépen, világosan fogalmazott, úgyhogy a téma nem ismerete nem gátolt a lektorálásban. Felállok és odaadom Launak a rendesen lerövidített alkotást. Abból a négy oldalból kb. kettő lett. Néha odaírtam egy-egy szót, ahol a kivett részek hiánya követelt valami átkötést. Figyelem a lány szép vonásait, oké-e neki így.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padnál | x


Annyira benne vagyok a munkában, hogy nem tudnám megmondani, mikor hagy magamra. Egyáltalán az sem tudatosul, hogy magamra hagy. Szóval a papírból felnézve, először mellém pillantok, ám ott már nincs. Elmosolyodom, látva, min ügyködik éppen. Lépek oda hozzá.
- Gondolom - bólogatok a gyorsaságomra. Nekem sincs fogalmam. Ahogy arról sem, pontosan mikor kerülnek virágok a kezembe, ám a tenyeremre lenézve egyszer csak ott vannak. Jó ég, néha kiesnek így pillanatok. Megrázom picit a fejem.
- Ó, nem, egyáltalán nem feleslegesek - szögezem le gyorsan. - Teljesen klasszak, csak hát erre most elég az, ami nagyon alap. De szerintem majd a teljeset is kölcsönadhatnád annak, akit érdekel. Elmondhatod akár, hogy van egy bővített változat, ha valaki szeretné olvasni - javaslom neki, néha a papírt nézve, néha Laurára pillantva. Igazán kár lenne nem felhasználni az egészet valahogy máshogy, hiszen nagyon jó kis írás. Attól jó főleg, mert érződik rajta, hogy aki lejegyezte, azt tényleg érdekli a téma.
- Megtisztelt a feladattal - hajtok fejet nagy mosollyal.
- Örülök, ha jó így - teszem aztán hozzá visszafogottabban.
- Nem, dehogy esélytelen - ráncolom a homlokomat, miközben nekiáll aggodalmaskodni amiatt, hogyan fog zajlani ez a bizonyos előadás.
- Irtó ügyes leszel! - bólogatok meggyőződve. - Hiszen olvashatod, nem? Nyilván jobb, ha gyakran felnézel, de ez ott lesz támasznak. Ráadásul nem kell sietned. Ez most így szerintem nem tesz ki 15 percet. Ráérsz szép lassan. Esetleg próbáld ma el majd párszor egymagadban és mérd az időt! - osztom meg vele az én módszereimet. Én így szoktam csinálni, mielőtt kiállok az osztály elé. - Fogd fel úgy, mintha tényleg el kéne magyaráznod valakinek valamit, megismertetni őt valami újjal! - fejezem be tanácsaim osztását. Biztos neki is megvan a maga metódusa, nem kell úgy csinálnia, ahogy én szoktam. De hátha merít belőle ötletet.
- Velük mi lesz? - pillantok le a virágokra a kezemben.
- Ó, cseppentenem kell! - kapok észbe hirtelen. Nem teljesen tiszta, hogy jutott most ez a virágokról eszembe. Talán az illatukról, mert a gyógyszeremnek is van valami ilyen erős aromája. Mindig megcsap.
- Odaadhatom őket? - kapja vissza Lau a szirmos barátait, én meg sietek a táskámhoz. Remélem, nem fogom ezt a dolgot végig ilyen kelekótyán kezelni! Leveszem és elrakom a tokjába szemüvegem, a táskámba rakom, aztán előhalászom belőle a fiolát, leülük a padra, az ég felé emelem arcom és szabad kezem irányításával szemem sarkához igazítom a kis üvegcse elvékonyodó végét, mire a készítmény egyetlen cseppje kigördül belőle és szétoszlik látómon. Megismétlem a másik oldalon is. Leengedem aztán az apró tégelyt, oda se nézve lezárom. Lehunyom szemeimet és visszahajtom fejem egyenesbe. Üvegcsét fogó kezem ölembe engedem és csak ülök a padon. Így kell maradnom pár percig. Így, lehunyt szemmel. Szipogok picit, ez a cseppezés mindig beindítja az orrom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Sejtettem, hogy inkább az a gondja, hogy hallgatóság előtt kell beszélni, ám szerintem így is támaszt nyújt a jegyzet. Az a társad, belé kapaszkodhatsz, rá hagyatkozhatsz. Csak, hogy érezd, nem egyedül állsz a színen.
- Nekem előadhatod - ajánlom magam rögtön. Bár felmerül bennem, hogy mivel mi eleve közel állunk, előttem nem fogja egyáltalán még annyira se feszélyezni magát, mintha egy másik valaki figyelné, nem hogy egy tanteremnyi ember. Mindezt persze csak azért gondolom, mert nem vagyok tisztában vele, hogy barátságunk ellenére igenis meglehetősen zavarban lehet attól, ha a én vagyok a közönség.
- Hallottam már ezt, de sose értettem - nyilatkozom a publikum meztelenül elképzeléséről szusszanón, féloldalasan elmosolyodva. Úgy látom, egyetért velem. De most tényleg, mi ebben a jó? Hogy úgy érzed, ők vannak kiszolgáltatva neked és nem te nekik? Igen, itt lehet a bibi, hogy én egy meztelen emberről nem tartom úgy, hogy ki lenne nekem szolgáltatva vagy hogy nevetséges lenne.
Igaziból semmi rémeset nem kell tennem szerencsére, hiszen elég a kis adagoló végét a szemem sarkához illeszteni az orrom mellett. Tudjátok, abba a kis sarokba. Szóval a szemgolyómhoz nem érek hozzá, oda csak a folyadék kúszik szépen, elterülve mindenhol, ahol kell. Én persze nem tudok róla, hogy a mugliknál ilyenkor fentről kell becseppenteni a szert és ehhez nyitvatartani, széthúzni a szemhéjaimat. Gondolom, Lau ilyeneket képzel el, amikor az ég felé fordítom az arcom, ezért nem néz oda.
- Rövidlátó vagyok, de nem vészesen és ki is nőném pár éven belül, viszont azt meg lehet gyorsítani ezzel a kúrával. Úgyhogy a szemüveg az csak ideiglenes. Azért hordom, hogy addig is már jól lássak, meg elvileg ez segít is az agyamnak belőni, hogy milyen élességre kell törekednie. Elvileg pár hét és kész. Addig fokozatosan javul. A lencse dioptriája meg alkalmazkodik ahhoz, amennyivel jobb már a látásom - számolok be neki arról, amit a gyógyítók mondtak, mindezt szépen lassan teszem, ücsörögve tovább lehunyt szemmel, a kőfalnak hátradőlve. A fiolát fogó kezeim combjaim közé lógatva lazán. A kis tégelyen különben csak a nevem szerepel belevésve az alján és elvileg egy varázslattal lehet előhívni, mi a tartalma pontosan.
- Naponta háromszor kell csepegtetnem, aztán, amikor már ugyanúgy látok a szemüveggel, mint nélküle, akkor visszamegyek az ispotályba kontrollra - részletezem tovább. Különleges élmény különben ez a lehunyt szemmel lét. Az elmúlt napokban ugye csinálnom kellett már párszor. Érdekes, mi mindenre figyel így fel az ember. Most például a susogásra, ahogy a kellemes szellő borzolja a növényeket, a szökőkút csobogására, a víz meg a virágok illatára, Lau illatáról nem is beszélve. Meg légzéséről. Hiába nem látom őt, tudom, hogy itt van mellettem és figyel. Mélyen beszívom a levegőt és lassan fújom ki.
- Ilyenkor meg így kell maradnom kicsit - teszem még hozzá, bólogatva.
- Izgi volt a vizsgálat, de nem fájt meg semmi. Csak valami varázslatot beküldtek a szemembe, aztán meg váltakozó hártyaféleségeken át kellett betűket felolvasnom - számolok be neki picit arról is, hogyan zajlottak a dolgok a rendelőben. Elmosolyodom aztán, mikor eszembe jut, ami ezt követően történt.
- Riley kísért el ugye és miután kijöttem, kaptam tőle pár fotót. Főleg Liam bácsiról, róla, a cicájáról, rólam. Közös élményekről. Nagyon örültem neki - mosolygok tovább, viszont nem képzelem túl erősen magam elé a képeket, mert már megint elsírnám magam, mint ott, mikor átadta nekem őket. Ez egyébként önmagában nem zavarna, nem félek kimutatni, amit érzek, főleg nem a lány előtt, csak attól tartanék, bekavarna a cseppezésbe. Azt meg nem akarom elrontani.
- Rólunk is kell már közös fotó - közlöm ellentmondást nem tűrően. Hiszen egyenesen felháborító, hogy nincsen még ilyen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Persze, később. Én sem most hirtelen gondoltam azt előadást. De akkor ebben megegyeztünk. Meghallgatom, állok rendelkezésére, mint mindig. Egyelőre viszont lehunyt szemmel ücsörgök és magyarázok neki. Akik erre sétálnak, azt hihetik, egyszerűen csak ennyire laza vagyok vagy fogalmam sincs. Napozok vagy valami. Mondjuk olyan erősen nem süt. Aztán lehet, ha sokszor látnak majd így vagy észreveszik a csepegtetést, rájönnek, hogy másról van szó. Egyelőre még azt élvezem, mikor meglátnak engem az ormótlan szemüvegemben. Azok az arcok! Tök vicces. Már felkészültem rá, hogy sokszor el kell mesélnem, mi ez az okuláré ügylet. Persze, nem ilyen részletesen, mint Launak, hanem egy tömörített verziót.
- Igen, hihetetlen jó. Elvileg nem mindegy persze, mi okozza a rövidlátásod. Nem mind helyreállítható ilyen egyszerűen. Szerencsés vagyok - bólogatok, forgatva a kis fiolát a kezemben, játszva vele. Megemelt szemöldökkel, érdeklődve hallgatom, a mugliknál hogy megy ez. Kemény.
- Jól áll? - kérdezek vissza mosolyogva. Tényleg tetszik neki?
- Nem, nem csíp. Olyan balzsamos - próbálom leírni a cseppet.
- Úgy nézett ki, mint valami színes füst, beszállt a szemembe, és olyan érzés volt, mintha körbevenné a szemgolyómat. De ilyen puhán. Inkább csak furcsa volt, mint bármi más - elevenítem fel az élményt.
- Már nincs olyan sok hely - mosolygok megint, a táblát illetően. - Riley mondta, hogy lehet, készít majd nekem valami tartót hozzájuk, szóval nem tettem még fel őket - mesélem a fotók elhelyezését. Továbbra sem vagyok teljesen olyan, mint általában, nem pörgök annyira, ám tény, az elmúlt percekben jelentősen oldódtam. Főleg, hogy Laura ilyen közel van.
- Mármint... ? Ja, értelek. Hát, igazából akármelyik jó - bizonytalankodom is kicsit, amikor jön a mozgó vagy hagyományos választással, hiszen nekem a kettő egy és ugyanaz. Aztán leesik, hogy neki viszont természetesen nem. Tehát úgy érti, hagyományos vagy nem mozgó képek, ha varázslófejjel nézzük. De maradjunk mozgó vagy nem mozgóban. Az korrekt meghatározás.
Szipogok továbbra is olykor. Előveszek egy zsepit és picit elfordulva kifújom az orrom. Ezt igazából már rég megtehettem volna. Mikor megvagyok, kinyitom a szemem és elkezdek pislogni, előrébb dőlve a faltól, egyenes tartásba. Ennyi idő elég kellett legyen a szernek. A szöszire tekintek magam mellett. A nagyon közel lévő szöszire. Barna szemeim a szokásosnál is jobban csillognak, hiszen most a készítmény miatt is teszik.
Ellenőrzöm, jól lezártam-e a fiolát, elrakom a zsebembe és ismét a kényelmesen ücsörgő lányra pillantok magam mellett. Ahogy így teszek, szelíd vonásaim ismét kicsit... komolyra fordulnak? Inkább elmerültnek vagy jelentékenyebbnek mondhatnánk. Nyalok egy aprót kiszáradtnak érzett számon, körbetekintek a szépséges kertben, amit most kissé homályosan észlelek, így szemüveg nélkül, cseppentés után, aztán visszatekintek őrá. Őt élesen látom.
- Lau? - szólítom meg aztán lágyan, mégsem túl könnyeden. Hogy minek valakit megszólítani, amikor úgyis itt üldögél mellettem és eleve rám figyel? Gondolom, valamiféle felkészülés. Meg sokan vannak, akiknek egyszerűen csak szeretem kimondani a nevét. Liam bácsinak pl. ha kell, ha nem. Nem csak az otthonbeli beidegződések miatt. Nem, azokat már egyre jobban elhagyom. Ez valami felkészülés és felkészítés tehát. Időhagyás arra, hogy a másik felfogja, hogy jön tőlem valami, én pedig még egyszer átgondolhassam, átvehessem gyorsan magamban azt a valamit. Azonban egyes esetekben ez a bizonyos megszólítás inkább arra jó, hogy alkalmad legyen még inkább ráparáztatni magad arra, aminek neki akartál vágni. Mint most nekem is. Egészen elsápadok, pillanatról pillanatra. Nekilátok mélyeket lélegezni és el is kell fordítsam a tekintetem a lányról, miközben próbálom lekűzdeni a rám tört szédülést. Nem kell farkasszemet nézzünk, miközben az eszméletemnél maradásomért harcolok. Oké, nyilván nem fogok elájulni, soha nem tettem még. Ettől függetlenül nem lehet mondani, hogy túldramatizálom. Ha nem csinálok valamit magammal sürgősen, nem fogom tudni folytatni azt, amit Launak akartam mondani. Pedig nem kéne visszatáncolni. Nem szabad. Csak ne érezném ezt a hülye bizsergést a fejem tetején. Ez már megint valami zsibbadáskezdemény. Remek. Mély levegő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Veszettül izgultam én is ám a vizsgálat előtt, pedig nem is értem, mit hittem, mit fognak tenni velem. Mostmár persze adom itt a nagy bátrat, dehát már tényleg furának tűnik, mennyire tartottam az ispotálylátogatástól.
- Nem, nem fényképalbumot, azt hiszem. Mondjuk az is jó ötlet. Hiszen vannak olyan fotóim, amik mondjuk ugyanakkor készültek, azokat nem kell mind kirakni. Nade nem, ő valami ilyen felakaszthatós akármit tervez - magyarázom ilyen végtelenül szakszerűen, közben kicsit felemelem a kezem, valami ilyen felcsiptető mozdulatot téve. Madzagot vagy zsinórt emlegetett, amin lógnának. Na majd kiderül. Már alig várom!
Hamarosan viszont minden tervezgetés, egyeztetés, elmélkedés háttérbe szorul. Távol már az előadásban való segédkezés, a látásom kérdése, meg minden. Csak ez van, amiért megszólítottam őt. Csak ez és minden, ami vele jár. Márpedig olybá tűnik, ezzel minden jár. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ideges vagyok. Zaklatott, izgulós, ilyenek. Az pedig, hogy hozzám szól, igazából jól jön. Igazából nagyon jól. Kizökkent. Eléggé ahhoz, hogy rájöjjek, ha húzom az időt, azzal nem csak magamnak okozok rosszat és sodrom magam egyre durvább stresszelésbe, hanem szegény Laut is várakoztatom, akinek meg fogalma sincs, mit akarok. Aki biztos, ezerféle dologra gondol már, miközben én látványosan kerülök veszélyes önkívületbe. Nem csinálhatom ezt vele. Vagy most azt mondom, hogy hagyjuk és akkor tényleg hagyom, vagy pedig beleállok abba, aminek nekiveselkedtem. Ahogy visszanézek rá, ráébredek, ezt kell tennem. Akármi legyen is a vége. Hiszen nem tudnám hagyni. Nem tudnám titkolni, nem is akarnám. Nem menne. Úgyhogy nincs más hátra, mint előre. Picit jobban felé fordulok, ahogy ülök mellette. Szinte görcsösen fogom a pad szélét két oldalamon. Mintha oda vezetném le feszültségem, abba a szorításba.
- Arra gondoltam... szóval... - állok neki nyökögni, de legalább végre beszélek. Közben a lány tekintetét, arcát figyelem. Ahogy így ráemeltem pillantásom, kócom egy része ráhullik a homlokomra. Ezt gyorsan hátratúrom, aztán visszafogok a padra. Nem mintha a mozdulat sokat segítene.
- Azt akartam kérdezni, hogy... - folytatom és csodálom, hogy a szívem nem ugrott még ki a helyéről, átszakítva ingemet és berepülve a szökűkútba egy nagy placcsanással. Lüktet a fejem tőle. De már nincs visszaút. Elfutni nem fogok, akkor meg muszáj lesz kiböknöm.
- Esetleg szeretnél... lennél a... lennél a barátnőm? - lehelem szinte csak utolsó szavaimat, ami kérdésemnek szinte kérés ízt ad, ám mindenképp őszinte, tiszta vágyódást. Istenem. Kimondtam. Megkérdeztem. Egyszerre szabadulok fel és nehezednek rám újabb súlyok. Biztos jó volt ez így? Nem lett volna stílusosabb randira hívni? De milyen lett volna az? Feszengtünk volna szerintem. Ezután is lehet randizni, ha úgy alakul. Az meg fel se merült bennem, hogy esetleg megcsókoljam. Hiszen mi van, ha kiakasztom vele? Ráadásul, Jézusom, csak ha rágondolok, berezelek. Nincs nekem ehhez bátorságom. Ha viszont már úgy gondoltam, inkább megbeszéljük, nem úgy kellett volna kérdezni, akar-e járni velem? De az furább. Miért, az, hogy legyél a barátnőm, nem az? Hányszor átpörgettem már pedig magamban az elmúlt napokban, de sejthettem, hogy amint itt leszek, nem fogom tudni úgy mondani, mint terveztem. Mindegy, a lényeg megvolt.
- Erre nem kell most felelned - szögezem le gyorsan, felemelve kicsit kezem, azzal is nyomatékosítva, hogy tényleg nem kell sietnie. Sehova se.
- És... és tudnod kell, hogy akármit is mondasz, én... szóval mi maradunk mi - mutogatok egyikünkről másikunkra, miközben visszatér belém az élet és szokásos önmagam. Noha egy olyan szerepben, amire még nem volt példa. - Ha nem, akkor nem. Semmi baj nincs, ha nem - rázom a fejem, próbálva efelől megnyugtatni őt, noha mellkasom megsajdul erre az eshetőségre. Hiszen bár komolyan mondom, amit mondok, az biztos, hogy ha nemet mond, kell majd idő nekem, rendbeszedni magam. De meg fogom tenni. Hiszen fontos nekem és nem akarom elveszíteni. Viszont, hé, várjunk már, még nem mondott nemet! Különben is, elég a dumából. Nem állok neki magyarázni semmi mást, hagyom, hogy megeméssze a kérdésem és mindent. Hagyok neki teret, miközben persze veszettül izgulok, mi lesz. De csak ülök mellette és figyelem őt, reménykedőn, várakozón.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Milyen jó, hogy nekem eszembe sem jut, hogy az eddig nem megörökített pillanatok elvesznek. Ha ez felmerülne bennem, valószínűleg alaposan nekikeserednék. Viszont szerintem szerencsére nem fog ilyen belém villanni, amíg nem mondja valaki nekem. Márpedig ki és miért mondaná? Addig meg örülök azoknak a képeknek, amik vannak. Nagyon örülök!
A jelenlegi pillanatot se lenne semmi megőrizni az utókornak. Egy részt igazán izgalmasan festhetünk mindketten a szívroham szélén, másrészt úgy talán felfedeznék később olyan részleteket, amik most elkerülök a figyelmem. Például, ahogy a szöszi lehunyja a szemét és mélyeket lélegzik. Hiába van előttem, hiába látom, nem fogom fel, ezt vajon miért csinálja. Túlságosan elvagyok már azzal, miként adjam elő, amit akarok.
Elképzelésem sincs, mit szól ahhoz, amit végre megkérdeztem. Nem lehet leolvasni róla semmit. Mármint annyit, hogy meglepődött. Dehát sokféle képpen lehet meglepődni. Talán azért is állok neki magyarázni többek közt, mert el akarom terelni a figyelmem arról, hogy mindenfélét feltételezni kezdjek. Viszont végül csak hagynom kell magunk közt a csendet. Hagynom kell őt levegőhöz jutni. Neki is áll válaszolni. Ugyanúgy hebeg, mint én. Finoman megemelt szemöldökkel, végtelen türelemmel várok. Ha évekig ismételgetné azt, hogy "én", akkor is ugyanígy ülnék és néznék rá. Csak sajnos közben lassan beindulnak a fogaskerekek a fejemben és olyanokat nyikorognak rozogán, hogy "én nem szeretném" vagy "nekem más tetszik" vagy "én még átgondolom". Szinte már rimánkodom magamban az utolsóért, azonban inkább kiürítem a fejem és csak nézem őt, csak rá koncentrálok. A békés, kedves arcára, válasz előtti, helyes feszültségére.
Igen. Azt mondja, igen. Bólogatok. Szóval igen... Igen?? Mi az, hogy igen? Elkerekedik a szemem és szám rögvest egy mámoros mosolyra húzódik, pedig az agyamig még nem jutott el. Ám esélyem sincs félreérteni, variálni, hogy várjunk csak, mi is volt a kérdésem és vajon nem arra mondott-e igent, hogy ezen még elmorfondírozik. Nem, mert egyszerűen kimondja. Nekem pedig fogalmam sincs, hallottam-e már életemben ilyen gyönyörű mondatot.
Amint megölel, rögtön körbefonom rajta karjaimat, erősen lehunyom a szemem, lágyan magamhoz szorítom őt és számat vállára nyomom, beleszusszanva leomló hajába, felsője anyagába. Ha ő nem hajol így hozzám, én tettem volna, szóval most úgy érzem, megkaptam valamit, hamarabb, mint hogy egyáltalán én tudtam volna, hogy ezt szeretném. Fel kell kicsit tekintsek aztán, mikor esni kezd. El persze nem engedem. Főleg, hogy nagy csodálatomra, mintha ránk nem potyognának cseppek. Ráncolom kicsit homlokom, aztán rájövök: ez Lau. Ezt akarva-akaratnul, de ő csinálja. Elvigyorodom és visszatámasztom orromat vállára, szemem visszahunyva. Karjaim fogása folyamatosan enyhül, csak azért, hogy aztán kellemesen visszafoghassak rá ismét újra meg újra. Egyik kezem hátán, a másik derekán pihen.
Majd' kiugrok a bőrömből. Nagyon-nagyon boldog vagyok. Amennyire ködösek és tompák voltak az elmúlt napok, ez most annyira fényes és friss. Laura a barátnőm. Ez már hivatalos. Édes Istenem! Annyira reméltem, hogy ez lesz, viszont most annyira hihetetlen, tényleg. Hm. Nem nagyon akarom őt elengedni. Kész. Idült, csaknem idióta mosollyal a képemen ölelem őt, bár ezt a mosolyt nem látni, hiszen válla rejti, viszont arcom többi részéből kikövetkeztethető.
Pedig nyilván az lenne a menő, ha csak röviden megszorongattam volna, aztán elengedem azzal, hogy klassz, akkor megbeszéltük. Tudjátok, mintha nem is annyira izgatna, hiszen nem nagy dolog. Na ez az, amire olyannyira nem volnék képes, hogy eszembe se ötlik. Mármint oké, amikor a fejemben pörgettem ezt a pillanatot, volt a 3000 közt ilyen forgatókönyv is, hogy vajon hogy reagáljak, ez a változat viszont tiszta röhejesnek tűnt. Aranyos mondjuk tőlem, hogy azt hiszem, szabályozhattam volna ezt. Minek is tenném? Teljes ökörség.
Elengedem a szöszit lassan, de tényleg csak sokára. Felemelem a fejem és átható, színtiszta örömmel pislogok rá. Sehol a sápadtság, sehol a zsibbadás. Mintha nem is volna testem. Pedig van és a kezeim továbbra is rajta nyugszanak, jobbom a karján, balom a combján hever. Odakerültek, ahogy nem húzódtam távolabb tőle ennél. Nem tudom, kéne-e mondanom valamit. Nem tudom, mit mondhatnék egyáltalán. Viszont, ahogy itt ülünk ebben a gyönyörű udvarban, virágillattól, vízcsobogástól és a lányféle esőtől övezve, úgy érzem, akármilyen tökéletlennek is tűnt és akármilyen bénáskodó volt a pillanat részemről, egyszerűen tökéletes lett.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


A szemei könnyben állnak. Nem ijedek meg, hiszen tudom, hogy az örömtől van. Awh. Ez az awh az arcomra is kiül. Szeretettel mosolygok a lányra, és csak azért nem homályosodik el nekem is a tekintetem, mert most éppen a túl feldobott, megkönnyebbült fázisban vagyok, ez viszont egyáltalán nem zárja ki, hogy nagy magányomban férfiasan könnyhullassak kicsit, alkalom adtán. Nem azért, mert nem akarom, hogy bárki lásson, csak mert akkor fog szerintem ténylegesen koppanni, amikor egyedül maradok a gondolataimmal.
Mintha azonban változna arca. Nem mondom, hogy baj van, csak... nem tudom. Lepillantok összefűződő ujjainkra, jobban elmosolyodva. Nem áll bennem össze, hogy ez egy taktikus húzás a részéről. Talán ez jobb is így, mert lehet, inkább eltávolodnék tőle, ha akár csak megneszelném, hogy bármi gond van. Mivel azonban ez egyébként se jellemző rám, hogy beazonosítsam ezeket, most meg alapból a felhők felett járok, seprű nélkül, így tök elképzelhetetlen.
- Hogy mi...? - pislogok értetlenül, aztán elnézek a szökőkút felé én is. - Ó - adok hangot annak, hogy már világos. Legalábbis kezdem kapizsgálni, mit mond. Csak azt nem tudom teljesen, ez ellen hogy kéne tenni. Enyhén eltátott szájjal ámulom a vízfalat, aztán várakozva tekintek vissza Laurára.
Ilyen helyzetekben? Hogy megölelem? Akkor mostantól komolyan lesznek ilyen helyzetek? Mármint gyakran? Ha lesznek, tőlem rám szakadhat az ég, nem izgat túlzottan. Simán megéri, semmi bajom egy kis vízzel. - gondolom én, nem tudván, hogy amit látok, az csak a jéghegy csúcsa.
Beköpi a mágiája. Akkor tehát ilyen boldoggá teszem, hogy amiatt ez történik vele? Hiszen tudom, olyankor esnek meg vele ezek a vízjelenségek. Tehát, amit magunk körül tapasztalok, az mind az örömének kivetülése most is. Annyira szép! Odapillantok megint a vízfalra. El sem tudom mondani, mennyit jelent, hogy mindezt én váltom ki.
- Jól van - nyugtázom hát csak ennyivel, hogy erre számíthatok. Mindenféle vízjelenségekre, amikor ilyen helyzetekben vagyunk. Mondjuk eddig is megestek már ilyesmik. Cseppek tűntek elő a semmiből meg hasonlók. Na álljon meg a menet... akkor is beköpte a mágiája? Ugyanilyesmi oka volt azoknak is? Nem, az nem ilyen volt. Vagy de? Jó ég, annyi mindent kérdeznék tőle meg mondanék neki, csak nem akarom lerohanni. Így is már túlcsordultunk, a szó minden értelmében, nem?
- Várj, te... - kezdek egy homlokráncoló megállapítást, feljebb simítva a karján, meg jelentősebben kezére fogva, majd jobbom homlokához emelem, kézfejem odanyomom - Mintha lázas lennél - érkezik gyógyítói diagnózisom. - Jól vagy? - kérdezem aggódón, fürkészve őt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Ja én nem azért nézek rá ilyen várakozva, mert azt sürgetném, hogy szűntesse meg a jelenséget. Csak amikor jön ezzel a tonnányi vízzel meg úszással és hogy biztos nem szeretném, arra következtetek, hogy valahogy ennek tehát elejét lehet venni. Hiszen mi másért számítana akarom-e vagy sem? Biztos lehet kezelni valahogy. Ám csak ezt követően áll bennem össze, hogy pontosan milyen lépéseket kell tennie ennek érdekében. Ezért mondta. Miután beszél a vízjelenségekről, amik majd felütik a fejüket, már világos lesz. Jó, azt nem mondom, hogy arra ráébredek, hogy ezért húzta el a combjáról a kezem. Igazából szerintem észre se vettem, hogy honnan vette el. Vagyok én olyan állapotban, hogy tudjam, melyik kezem éppen hol van abból a rengetegből? Hát nem.
Lassan leengedem jobbom homlokától és csak hallgatom őt. Körbenézek az immár elcsendesült udvarban. Se vízfal, se eső, csak a csobogó szökűkút. Ketten éppen elsétálnak a túloldalt és tanakodnak is bőszen, ez mégis mi lehetett. Az egyiküktől pedig érkeznek szófoszlányok arról, hogy a lány szerinte vízelemis, ő csinálhatta. Ebben meg is nyugszanak és haladnak tovább. Részemről latolgatva, gondolkozva pislogok körbe a kertben, aztán visszanézek Laurára.
- Hozhatok neked valamit? Vagy tudok segíteni valahogy? - kérdezek rá lágy hangon, figyelmesen fürkészőn, lehet-e bármivel javítani az állapotán, meggyorsítani, hogy visszanyerje az erejét. Miért is hittem, hogy az, amiket ilyenkor megidéz, nem igényel tőle energiákat? Jó, nem hittem én semmit. Mármint azt tudtam, ha direkt csinálja, koncentrálnia kell. Akkor viszont miért merült az fel bennem, hogy amikor akaratlanul van vele ilyen, az nem vesz ki belőle?
- Sajnálom, én nem hittem, hogy... - rázom a fejem, de nem tudom befejezni sehogy ezt a mondatot. Már megint mit nem hittem? Mindig kihagyok valamit a képletből. Hiába próbálok mindenre odafigyelni, mindenre és mindenkire tekintettel lenni, soha nem sikerül, mert nincs meg az agyam ehhez. Pedig, amikor már így tudom, tiszta sor. Akkor már nem nehéz. Viszont, ami tény és való, azt legfeljebb csak álmaimban reméltem, hogy a szőkeség egyszerűen igent mond nekem és hogy ő is láthatóan olyan boldog lesz ettől, mint én. Úgyhogy főleg ez az, amit nem hittem. Jó kimenetelre számítottam, ám nem ennyire eszméletlenül jóra.
- Ó, akkor a legbölcsebb az lesz, ha mindig veled tart a csodacica. Legalábbis, mikor találkozunk. Bár nem lehet tudni, mikor futunk össze - mosolyodom el, felhúzva vállaimat. Szememben némi cinkosság csillog, hiszen ugyan legeslegelsősorban nyilván azért javaslom ezt, hogy ne kerüljön ilyen bajba, Benito segíthessen neki, azonban mind jól tudjuk, hogy én nem csak a lány érdekei miatt örülök, ha az elementálja a közelben van. Ettől függetlenül magától értetődő, hogy akkor is ezt kezdeményezném, ha különben rühellnénk egymást a kis sárkányleopárddal. Mondjuk ezt még elképzelni is nevetséges.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Rendben, akkor nem rohanok el semmiért hirtelen. Ő tudja, ő érzi, mire van szüksége. Mikor pedigel is mondja nekem, mire, megemelem kicsit a szemöldököm és ábrándosan mosolygok rá. Egyszerűen az segít neki, hogy itt vagyok? Őszinte örömmel figyelem őt. Ha belegondolok, hogy pár perce még mennyire feszült voltam és mennyi mindentől tartottam, most meg... Jaj, annyira király!
Beszüntetem kicsit azt, hogy úgy vigyorgok rá, mint akinek elmentek otthonról. Komolyabb arccal bólogatok, mikor bizonygatja, hogy nem tehetek róla és hogy nincsen ám nagy baj. Rendben, én hiszek neki. Persze, hogy hiszek. Nem ostrozom magam tovább, azonban mostantól legalább tisztában vagyok ezzel. Még mindig nem teljesen értem, tenni én mit tehetek az ellen, hogy így ilyeneket idézzen meg kifárassza magát, de bízom benne, hogy kiderül. Már ha tehetek akármit. Minden esetre most hallgatom tovább, hiszen folytatja. Néha picikét összevonom szemöldököm, mert nem mindent értek feltétlenül. Gyakorolt, mert tudta, hogy találkozni fogunk? Elábrándozik? Hova ábrándozik el? Vagy csak úgy mindenfele?
- Tök menő így gyakorolni - dicsérem derűsen azt a részét az egésznek, amit képes vagyok felfogni. Ismerhet már a lány és lássuk be, senki sem azért szeret engem, mert átlátok összefüggéseket és leesnek nekem az utalások. Én azt értem meg, amit megmondanak nekem. A többi marad a fejemben lógó kérdésként. Már ha a nagyvilág tudtára nem hozom kétségeimet.
- Ez lett - szaladnak szám szélei csaknem a fülemig, miközben megrántom kicsit vállamat. Bizony, ő meg én. Mi. Sugárzó tekintettel figyelem őt, mosolytól gödröződő, enyhén szeplős arcom keretéből. Ja igen, mert előjöttek a szeplőim a napsütéstől. Mindig ezt csinálják.
Kivárom, hogyan helyezkedik a lány. Részemről hátradőlök megint. Csukáimat a földre támasztva keresztezem, magam alá behúzottan. Eszeme ágában sincs nekem sem elengedni, viszont kezet váltok. Megkapja jobbomat, hiszen így kényelmesebb. Balomat meg lazán csak ölembe ejtem.
Jaj ne, már megint ökörségeket beszéltem. Szóval nem Benire gondolt, nem őt akarta hívni. Érdeklődve hallgatom, akkor mi is az az elementál. Pedig biztos mesélte, vagy biztos tudnom kéne.
- Awh - véleményezem a vidrát egy olvadó hanggal. Várom, hogy láthassam majd!
- Bocsánat, hogy ennyire nem vagyok képben. Próbálom megérteni ezeket a vizes dolgokat, de néha összekavarodom - sajnálkozom ismét, jó angolhoz méltóan. Csak hogy a szeplőim mellett még más is árulkodjon hovatartozásomról. Nem mintha nagyon lenne olyan vonásom vagy tulajdonságom, ami ne erről árulkodna. Tiszta lebukás lennék, ha bármi okból titkolni akarnám származásom. Meglehetősen lehetetlen küldetésnek bizonyulna.
- Miért harc... Ó... Óó! - kérdezném, miért is kéne megkűzdenie Benitoval, azonban magamat meghazudtoló gyorsasággal rájövök, hogy csak az általam megvillantot tréfát viszi tovább. Első ó-m a ráébredésnek ad hangot, a másik ó meg... az egy állfelszegős, diadalmas ó, megfűszerezve egy tőlem még talán nem igazán látott, kihívó szemöldökemeléssel. Igencsak meglegyezgeti férfiúi büszkeségemet, hogy ringbe szállnak a kegyeimért. Igaz, egy kisállat meg a gazdája, ez azonban mindegy. Most derült ki, hogy van férfiúi büszkeségem, jó? Mármint nem számomra, számomra még nem, hiszen nem tudom beazonosítani az új érzést, igaz, nem is törekszem rá, csak élvezem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Az is én voltam pedig, aki itt feszengett percekkel ezelőtt. Az is én vagyok, még ha szerencsére nem túl jellemző, hogy előkerüljön ez az oldalam. Nyilván én is jobban érzem magam így és persze, tudom, a lány sem úgy érti, hogy arra az oldalamra nem kiváncsi vagy elfordulna tőlem, ha esetleg, valami nagyon durva dolog folytán az venné át az uralmat. Mármint remélem, hogy nem tenné. Én nem tenném vele. Úgyhogy feltételezem, ezzel ő is így van.
- Oké. Azért majd igyekszem - ígérem azt illetően, mennyire fogalmam sincs néha, hogyan működik az elemi mágiája. Kellemesebben érezném magam, ha nem ülnék ilyen bután meg nem beszélnék sületlenségeket, amikor ezek a kicsit összetettebb témák jönnek szóba, amik igenis fontosak Lau életében. Szeretnék tisztában lenni velük, amennyire tudok. Remélem, nem csak annyira tudok, mint most!
Jóízűen nevetek a cicaharcon. Lau cica vs. csodacica. Tényleg megnézném! Persze, csak akkor, ha nem túl véresen komoly. Csak egy kis bírkozás, vagy...
- Vizicsata? - kérdezek rá, milyen menetre számíthanék. Igen, ezt tudom a legjobban elképzelni. Az kíméletes is. Már az én fejemben.
- Ó, persze. Senki nem marad hoppon - biztosítom erről kedélyesen a szöszit, közben felemelve kezem ölemből és füle mögé simítva egy tincset, ami feje oldalra billenő mozdulatától arcába hullott.
- Hm? - emelem szemöldököm a helyezkedése után, ahogy megszólít. Kisvártatva már érkezik is kérdése. - Ó, hát... - kezdek neki szégyellős kis mosollyal, szememet is lesütve picit. Pedig ugye elvileg már nem kéne ezen pironkodni. Végülis a barátnőmmel beszélek. A barátnőmmel! Ez viszont szerintem most egy darabig nem fog még gátat szabni a helyes esetlenkedésnek. Talán soha.
- Motoszkált már bennem valami egy ideje. Nem tudom pontosan, mióta - kezdek neki válaszomnak, elgondolkozva. - Aztán a hétvégén átnéztem egy Edictum cikket még lektorálás előtt, amiben... tudod, van ilyen rovat, amiben a festmények szóbeszédeit szedjük össze és... hát pontosan sajnos még nem mondhatom el, mi van benne, de... mi is szerepelünk benne - árulok el ennyit, mert szerintem ennyit azért csak szabad. - Tiszta hülyeség az egész sztori, de... egy része szöget ütött a fejembe. Már csak a felvetés maga. Aztán szépen lassan rájöttem, mi van és... - és eddig annyira elmerültem, hogy megfelelően adjam át neki a történéseket, hogy most nézek csak igazán a szemébe és ébredek rá, hogy éppen azt ecsetelem neki, hogyan derült ki számomra, hogy tetszik nekem. Hogy azt szeretném, hogy járjon velem. Megnyalom kicsit a számat és nyelek egyet.
- Féltem ugyan, hogy talán nem kéne megkérdezzelek. Mert talán te ezt olyannyira nem akarod, hogy el is távolodsz miatta tőlem. De arra jutottam, hogy akárhogy is legyen, meg kell próbáljam, mert nem is hiszem, hogy ilyet tennél és különben sem voltam biztos, hogy tudnám leplezni. Meg hát reménykedtem benne, hogy esetleg... te is hasonlóan vagy. Legalább annyira, hogy adjunk egy esélyt ennek - halkul el egyre jobban hangom, ahogy magyarázok és szabályosan babrálni kezdek a lány kezével zavaromban. Úristen, tényleg mennyire be voltam rezelve. Mindent elképzeltem már. Mindent.
- És te hogy vagy ezzel? Úgy értem... tetszettem neked esetleg valamennyire eddig is vagy csak most, hogy megkérdeztem, úgy gondoltad, hogy... hogy miért ne? - passzolom vissza a kvaffot, arcomon kis, félénk mosollyal. Érdeklődésem mikéntjével egyértelművé téve Laurának, hogy elképzelésem sincs arról, amin az ottalvóson valamint azóta keresztülment. Honnan is tudhatnám? Egy részt nagyon ügyesen uralta ezt, másrészt ugye én átlagos jelzéseket sem mindig veszek észre, nem hogy romantikus pillantásokat. Simán elképzelhető a számomra, hogy csak most, hogy megkérdeztem őt, élt ezzel az érdekes ajánlattal valami olyan alapon, hogy mivel nagyon kedvel engem, az még más érzésekbe is fordulhat a barátiakon túl. Én ezzel a verzióval is halál kiegyeznék, hogy csak erről van szó nála.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → Fénylő Lelkek Udvara

LAURA
kedd délután | a padon | x


Egyáltalán nem bántónak szántam a feltételezést, hogy csak azért mondott nekem igent, mert miért ne. Igazából nem is feltételezés volt, én csak kérdeztem. Az sem lett volna baj nekem, ha ez a helyzet. Olyan mások vagyunk mind, én meg nem vagyok az az ítélkező fajta. Néha túlzottan nem. Simán el tudom képzelni, hogy mezei barátként nézett rám eddig és most, ahogy megkérdeztem őt, képes volt ilyen gyorsan amellett dönteni, hogy ebből bizony jó is kisülhet és ezért igent mondott rá. Mi baj lenne ezzel? Ám egész másról van szó...
Eddig is tetszettem. Eddig - is - tetszettem. Szemöldököm megemelkedik és úgy is marad. Nem mintha ez ne lett volna a pakliban, és ahogy töprengtem róla, miként kéne intézni ezt az egészet, persze azt is próbáltam latolgatni, vajon neki van-e bármi eféle érzése irántam, viszont nem jutottam semmire. Ezek szerint pedig lett volna mit észrevenni. Bele is kezd a kifejtésbe, én pedig összecsukom eddig kicsit eltárva tartott számat és figyelek. El-elmosolyodok, olykor egészen megilletődötten. Például, mikor azt mondja, hogy jól nézek ki néha. Vagy mindig jól nézek ki, csak ő veszi észre néha? Ó, teljesen mindegy. Ösztönösen igazítok kicsit ingem gallérján. Nyilván, hogy továbbra is jól nézzek ki. Mert az azon múlik, rendesen áll-e a gallérom.
Az ottalvós. Az ottalvós óta tudja. Az azért nem most volt. Jesszus, ő azóta őrizgeti ezt magában, amitől én végigszenvedtem a hétvégét? Mielőtt viszont ebbe mélyebben belegondolnék, jön a folytatás. Sűrű pislogásba kezdek. Annie? Atya ég, az annies dolog. Az a tök fura pár perc, amikor mindketten beszéltünk össze-vissza és egyáltalán nem értettük egymást. Hát így nem csoda. Így már világos. Még nekem is. Azonban most ezek is bennem maradnak, mert nem akarom félbeszakítani. Egyre jobban ellágyul ábrázatom, mosolyomnak, tekintetemnek mélysége lesz. Odahajolok hozzá, nyomok egy puszit az arcára és megölelem. Meg kell ölelnem, kész. Karjai alatt nyúlok át, háta tetejére simítva kezeimet.
- Nem tudom, bátrabb vagyok-e. Én csak egyszerűen nem bírtam volna tovább, hogy ne mondjam el. Te viszont nagyon erős vagy. Ennyi ideig magadban tartani. Szerintem nekem komolyan nem ment volna - elmélkedem ezen csöndesen, karjaimban tartva. Közben nézelődöm körben a kertben válla felett, noha nem sokat észlelek belőle. - De... nem tudom, olyan érzésem van, hogy ennek így kellett lennie. Mármint... - engedem lassan el őt, hogy szemébe nézhessek, ahogy tovább beszélek. - ... biztos, nem lett volna semmi baj, ha elmondod, viszont én pár nappal ezelőttig tényleg nem igazán gondoltam így magunkra. Most már nem is értem, ez hogy lehet - vigyorodom el ezen, hiszen jelen pillanatban ez durván felfoghatatlan. Most annyira magától értetődő az egész. Magától értetődő, egyszersmind mégsem evilági. A lényeg, hogy lehet, nekem korai lett volna. Ki tudja, milyen nesze semmi, fogd meg jól reakciót kapott volna tőlem amiatt, mert nem tudtam volna ezt elrendezni magamban. Szörnyen kínos is lehetett volna. Tudok én olyat. Így viszont szerintem varázslatos lett. Remélem, ő is úgy érzi, megérte kiböjtölnie!
- Mi az, hogy pont veled? - vonom össze derűs hitetlenül szemöldököm. - Persze, hogy veled - nevetek is bele kicsit a megerősítésbe. Nem is értem. Csak megrázom a fejem. Jaj, ez a lány. Amilyen okos, olyan badarságokkal tud jönni olykor. Oké, ezen kívül egyet se tudnék mondani hirtelen, de ez most mindegy. Ez a mostani ez kitesz többet is. Bár bagoly mondja cikesznek, hiszen én is attól tartottam, hogy sokkal hamarabb vet szemet nagyjából akárkire a kastély jóvágású, sokkal érettebb gondolkodású felhozatalából, mint rám.
- Figyelj, nekem be kéne még ugranom a szerkesztőségbe! - térek aztán vissza ezek a világi hívságokhoz, mert talán mostanra tisztult ki a fejem annyira, hogy eszembe jusson, hogy a suliban vagyunk és akadnak kötelezettségeink meg minden.
- Utána találkozunk? Előadod nekem a köveket? - utalok a jócskán megkurtított kis alkotására, ami miatt elvileg összefutottunk, mielőtt még ennyire varázslatosan más irányt vett minden.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek késő délután | az étterem előtt | x



kinézetem
(+ csuka + szemüveg)



Mindössze néhány napja annak, hogy a Fénylő Lelkek Udvarában összejöttünk Lauval. Ez milyen menőn meg lazán hangzik, miközben igazából az volt, hogy én valahogy elnyökögtem a kérdésem, lenne-e a barátnőm, ő meg igent mondott. Ez így talán sokaknak nem fest annyira királyul, számomra viszont tökéletes volt. Hogy azóta mi változott? Különös ez, mert elvileg érdemben semmi. Ugyanúgy nagyon örülünk egymásnak, amikor találkozunk, a programjaink sem módosultak. Talán csak kicsit többször vagy bátrabban érintjük meg egymást. Ami viszont mindenképpen új, az a hozzáállásunk. Az, hogy hogyan látjuk egymást. Mennyire érdekes, milyen más lesz minden ettől. Az, hogy a másik mostantól már az a bizonyos valaki. Ugyanaz a szeretet, csak egy más színt kapott. Más ízt.
Terveim közt szerepelt ugyebár, hogy mondjuk randira hívom és ott kérdezem meg. Ezt noha elvetettem ebben a formában, viszont egy ilyen találka ötlete akkor is nagyon megtetszett. Főleg, hogy rájöttem, olyanok is randizhatnak, akik már együtt vannak. Sőt! Az úgy még jobb. Szerintem legalábbis. Tegnap tehát, amikor összefutottunk, elhívtam őt. Irtóra izgultam előtte. Mondjuk kellemesen.
Ma pedig itt a nagy nap! Suli után hazaugrottam, összekészültem, átöltöztem és ki is lépek most a hivatal kapuján, sétálva a Pillangó-varázs felé. Kellemes az idő, egy sima fekete ingben, sötét nadrágban érkezem. Egészen elegáns vagyok, hiszen egy ilyen helyre és alkalomra illik. Lábamon viszont sárga-szürke-fekete csukám feszít. Nem hanyagság ez a részemről, csak úgy gondoltam, ez így jól fest. Nem akartam az uniformishoz tartozó cipőmben jönni, pedig az az egyetlen komolyabb lábbelim. De lehet, ha lett volna másik komolyabb, akkor is inkább ebben jövök. Elég az hozzá, azért kicsíptem magam eléggé. Még parümöt is tettem fel. Egy kicsit csak, mert nagyon erős. Mármint koncentrált. Hiszen meglehetősen nívós holmi. Gondoltam, megéri, hiszen kevés is elég belőle és úgyra használom nyakra-főre. Mármint pont oda használom, csak van ez a mondás és ... oké, hagyjuk. A lényeg, hogy hasonlít a tusfürdőmre, ami szintén finom friss. Tehát illatosan, tisztán, viszonylag jól fésülten (az nem marad úgy soha sokáig), csinosan és főleg vidáman érek a bejárat elé és nézelődöm körbe, közeleg-e már a vacsorapartnerem. Mondjuk szerintem korán van még.
Lehet különben, sokak szerint sablonos, hogy egy étterembe invitáltam. Ez nem extra, ez nem kreatív. Nekem viszont ugye soha nem volt gondom azzal, hogy tetszen az, ami mindennapi, ami népszerű és ami magától értetődő. Ugyanígy tetszik az is, ami nem az. Ami biztos, hogy engem ez nem akadályozott a választásban. Talán egy kicsit meg is ragadott a hagyományossága. Étteremben randevúzni romantikus. Egyébként is, ha ez olyan lerágott csont, akkor miért vagyok így besózva? Miért vagyok így feldobva?  Alig várom, hogy ideérjen. Sarkamról lábujjamra dülöngélek, lóbálom karjaimat és olykor igazítok kicsit szemüvegemen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek késő délután | az étterembe lépve | x



kinézetem
(+ csuka + szemüveg)



Tisztára elábrándozom, miközben pislogok körbe az utcán. Olyannyira, hogy bár odanézek a közeledő lányra, csak pár pillanat múlva esik le, hogy az ő. Ekkorra már rám is köszön. Abbahagyom a dülöngélést és nagy mosollyal, egy intéssel fordulok felé. Szemöldököm kiemelkedik fekete szemüvegkeretem fölé, számat enyhén eltátom.
Jó ég, de gyönyörű!
- Szia - köszönök vissza révetegen.
- Hú, köszi - pillantok le ingemre és lesimítom kicsit mellkasomon.
- Te pedig... őrülten csinos - tekintek végig újra és újra a szép ruháján, összefogott haján és csodálom arcát, amit a sminkje kihangsúlyoz. Nem nyomja el őt, nem takarja, hanem erősíti. Főleg a szemeit. Azok csak úgy világítanak. Pislogok aztán pár gyorsat és feljebb nyomom okulárémat az orromon, ahogy megpróbálom rendezni magam, felhagyva a lány bamba szemlélésével.
- Ezt neked hoztam - varázsolok elő a hátam mögül egy lótuszcsokrot. Igazából egyetlen, szép nagy, fehér virág virít a jellegzetes, pajzs alakú levelek között. Amit marokra tud fogni alul, az egy tartó, amiben a növény gyökere van rejtve vízben. Zöldes szalag fogja körbe. A lótusz illata pedig igazán finom. Passzolnak a lánnyal. Ebben is.
- Elég kivenned a tartóból, egy tál vízre fektetned és tök jól elvan benne - árulom el neki, hogy ez nem egy olyan növény, ami csak pár napig bírja. Sajnáltam volna olyat adni neki. Ez meg igazán illik hozzá szerintem. Remélem, tetszik neki!
- Hölgyem? - fordulok aztán katonásan az ajtó irányába és nyújtom neki vigyorogva jobb könyökömet, hogy belém karolhasson. Utánanéztem, mert úgy tudtam, a jobbat illik, és kiderült, jól gondoltam. Huh, irtó sok mindennek utánanéztem, hogy biztosra menjek. Igen, ha nagyon tudni akarjátok, eltöltöttem némi időt a könyvtárban emiatt. Nagyon érdekes dolgok vannak.
Kitárul előttünk a bejárat, és amint belépünk, a recepciónál egy kedves boszorkány köszönt minket. Elmondom neki, hogy az étterembe jöttünk, ő pedig int nekünk a felfele tartó lépcső irányába, hogy arra parancsoljunk. Megköszönöm és indulhatunk. Végignézek a fenti folyosón sorakozó festményeken. Néha magam mellé mosolygok a lányra. A terem előtt megint fogad minket valaki.
- Szép jó estét! Foglalásunk van Thomas Middleton névre - közlöm az idős, elegáns úrral, aki pálcájával az előtte lévő listára bök. Nevem felragyog rajta.
- Erre tessék - int nekünk barátságosan, hogy menjünk utána. Odavezet minket. Ahogy elénk kerül, vidáman nézek össze Laurával. Hát ez valami irtó klassz! Tudom, sokan feszengenek ilyen helyeken és én se járnék minden nap ide, viszont szerintem igazán felemelő néha így megadni a módját. Ki kell ezt is próbálni, meg kell ezt is élni. Helyes kis kétszemélyes asztalt kapunk az ablak mellett. Már lépek is és kihúzom Launak a széket. A sikkes varázsló erre elismerően biccent nekem, mire szélesen rávigyorgok. Ezek szerint jól csinálom. Leülök a lánnyal szemben. A férfi biztosít róla minket, hogy mindjárt jön a pincér, addig is elénk lebegteti a menüt, az italoknál nyitva.
- Köszönjük - bólintok neki és fogom a kínálatot, mielőtt viszont elmerülnék benne, körbenézek kicsit, igazítva szemüvegemen, aztán Laurára tekintek, fülig érő szájjal. Már most eszméletlen klassz ez a randevú szerintem és még csak most kezdődött.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek késő délután | asztalunknál az étteremben | x



kinézetem
(+ csuka + szemüveg)



Pontosan tudom, hogy semmi baj nem lenne akkor sem, ha nem adnám meg a módját az udvarlásnak. Sőt, lefogadom, van olyan, aki haragudna is rám érte, hogy ezt csinálom. Mármint kaptam én már el ilyen beszélgetésfoszlányokat lányoktól a folyosón. Hogy az ilyen az nyálas és hogy ők inkább várnak valami egyedit, valami újszerűt. Viszont mivel soha sem tettem dolgokat azért, mert elvárták, hanem mindig azt tettem, ami nekem a legjobban esett, amit én legjobbnak éreztem, ezt itt aztán főleg nem akarom másképp intézni. Az őszintétlen lenne, alakoskodás. Ha pedig van valami, ami távol áll tőlem, az ez. Lau arra számíthat tőlem, amire eddig is: teszem, ami tetszik és amit szeretek. Semmit nem azért, mert az illem úgy diktálja és mert muszáj. Hanem azért, mert szerintem klassz. Jól esik vacsorázni vinnem, jól esik virágot adnom. Talán pont a hagyományossága miatt. Olyan szépek ezek.
Tudom, mit jelképez a lótusz. Mindenképpen valami vízi virágot akartam neki hozni és ahogy utánaolvastam, ez mennyire egy tiszta és megbecsült növény a különféle kultúrákban, egyből beleszerettem. Tudtam, ez kell, ezt akarom adni neki. Ő pedig örül neki, aminek meg én örülök. Illik hozzá nagyon.
Pompásan érzem magam. Egyelőre minden teljesen úgy halad, mint elképzeltem. Nem botlok meg egy lépcsőben sem, Lau lábára sem lépek, az asztalfoglalásunkkal is minden rendben van, és ami a legfontosabb: úgy tűnik, partnerem is jól érzi magát. Igen, nívós ez az étterem, a falu egyéb helyeihez képest mindenképp, viszont szerintem nem túl puccos. Nincs az az érzésed, hogy kinéznének innen. Hiába vagyunk bagolyköves lurkók, nem pedig mondjuk hivatali dolgozók dísztalárban vagy ilyesmi.
Mikor kitaláltam ezt az egészet, nem az lebegett előttem elsősorban, hogy imponáljak Laurának. Hú, ez így most gorombán hangozhat, de megmagyarázom: nem azért csináltam, hogy lenyűgözzem és a lábaim elé omoljon érte, hanem azért, hogy boldoggá tegyem. Hogy jól érezzük magunkat együtt egy különleges estén. Ahogy ajándékot is szeretek adni, mégsem lételemem, hogy lássam, ahogy a másik kibontja és lelkesedik érte. Persze, nagyon jó, ha láthatom, azonban ez nem rólam szól. Nem azért adom, hogy hálálkodjon. Úgyhogy, amikor magunkra maradunk a menüvel, és a lány azt mondja, fantasztikus vagyok, a szívverésem kihagy egy ütemet. Megilletődötten nézek rá lencséim mögül, hálásan mosolyogva rá a dícséretért. Már attól majd' kicsattanok, hogy így ragyogni látom, az, hogy szavakkal is megerősíti, mennyire tetszik neki ez, csak hab a tortán.
- Már... már volt pár ötletem, de az elmúlt egy-két napban alakult így - felelem, körbepillantva kicsit az étteremben. Igazából a Fénylő Lelkek Udvara után este már a randin meditáltam és hamar kiválasztottam a helyszínt, úgyhogy másnap már jöttem is asztalt foglalni meg ezek. - Örülök, hogy tetszik itt - teszem még hozzá és majdnem azt mondom, hogy "ha tetszik", viszont tényleg el kell felejtenem az ilyen bizonytalankodást. Hiszen most mondta, hogy igen. Nem így kerek-perec, viszont a lényeg akkor is ez és látszik is rajta.
Ráncolom kicsit a homlokom. Mi az az aperitif? Jaj ne, pedig olvastam arról is az etikettről szóló kötetben az éttermi résznél. Ám, ahogy folytatja, világossá válik. Á, hát persze, az az ilyen alkoholos innivaló étkezés előtt.
- Én maradnék üdítőnél vagy gyümölcslénél - bólogatok. - De ha te szeretnél mást... - hagyom fenn hangsúlyom, hiszen azt kér, amit csak szeretne. Nem kell hozzám alkalmazkodnia. Oké, alkoholosat nyilván nem érdemes kérnie, hiszen úgysem kapnánk. Egzotikus gyümölcslére esik a választásunk. Ezt el is mondom az érkező pincérnek és visszamerülünk a kínálatba.
- Megkóstolnék valami magyarosat. Ritkán eszem ilyeneket - vetítem előre a lánynak, én valószínűleg mire adom le a voksom. Persze, ebédnél a Nagyteremben volt már szerencsém ehhez-ahhoz, ám nem éltem túl sűrűn a lehetőséggel, hiszen elég nemzetközi ott is a konyha, annyi mindent lehet mindig kipróbálni. Ahogy olvasom az étlapot, érdekes ötletem támad. Előveszem pálcámat és odanyomom végét ezüstkeresztemre ingemen át. Elnyomom a hatását. Nem fordít most semmit. Se nekem másokat, se engem másoknak. Így az írott szót is idegennek olvasom most. Minden, ami eddig ismerős volt, ismeretlen lesz.
- What is that csirkepaprikás? - érkezik angolul kérdésem az ételt illetően, a közismert fogást pedig "szörköpáprikász"-nak ejtem. Azt se tudom, Lau tud-e angolul, én nem tudok magyarul, ez szerintem hallható, szóval, igazából szegény hiába fog válaszolni, nem fogom megérteni. Istenem, de fura ez. Még soha nem próbáltam. Mármint csak utcán, egymagam. Úgy nem, hogy éppen társalogtam valakivel. Pedig így most teljes valónkban hallhatjuk egymást. Eddig a fordítóbűbájnak köszönhetően hiába beszéltünk két külön nyelven, egyszerűen értettük, amit a másik mond. Ő hallotta, hogy én valószínűleg angolul beszélek, én meg hallottam, hogy ő magyarul beszél, viszont az agyamba már teljesen magától értetődően jutott el minden. Mintha több rétege lett volna a közléseinknek. Ez most letisztul. Egyetlen réteg marad. Most csak az én félreismerhetetlen, londoni angolom van meg a lány ékes magyarja.
- Thank you. I mean... - mosolygok fel az italainkkal megérkező pincérre, majd mikor rájövök, hogy még mindig blokkolom a bűbájt, elvonom onnan pálcám. - Köszönjük - mondom el még egyszer, nem mintha ne lett volna ez valószínűleg anyanyelvemen is érthető. Megérdeklődi, választottunk-e már. Mivel sikerült, közlöm vele először Lau kívánságát, majd az enyémet. Klassz lesz az a csirkepaprikás uborkával. Felveszi rendelésünket és elviszi az egyik menüt, ne legyen útban, a másikat meg egy tartóba inti mellettünk, hogy azért itt legyen nekünk, ha még eszünkbe jut valami. Meg amikor esetleg kiválasztjuk a desszertet.
- Egészségedre - emelem poharam csinos asztaltársaságom felé, hogy koccintsunk. Meg is tesszük, egymás szemébe nézve, aztán jóízűen kortyolunk. Számat nyalogvatva rakom félre innivalómat, majd előszerzem zsebemből szemüvegem tokját és belehajtom. Félretolom az asztalon. Megdörzsölgetem kicsit orrnyergem. Hiába, le kell vegyem azért pár óránként. Most pedig már úgyis jól megszemléltem a helyet, ahol vagyunk. Amiben... vagyis akiben meg főleg gyönyörködni akarok, ő itt ül előttem. Remekül látom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek késő délután | asztalunknál az étteremben | x



kinézetem
(+ csuka)



Eldöntöttem, hogy már csak azért is el fogom néha tompítani a fordító-bűbájomat, hogy ő angolul beszéljen hozzám. Hiába nem értem meg teljesen, igazán elragadó az akcentusa. Nagyon különleges. Szeretném még hallani így beszélni. Szerintem látja rajtam, mennyire értékelem, hogy az anyanyelvemen felel nekem és hogy ez a gesztus minden kis nehézségért kárpótol. Az élmény meg tényleg igazán elvarázsol.
Viszonzom a jó étvágyat kívánást, azonban az változatlan, hogy ez magamtól nem jut eszembe. Hiszen nálunk nem szokás. Nekilátok a valóban mennyeinek tűnő, elegánsnak felszolgált ételnek és megemelt szemöldökkel hümmögök. Szokatlan ízvilág ez nekem továbbra is, ám kétségtelenül tetszik.
- Mm - dünnyögöm a kérdésre, felmutatva egy ujjam, ám ezzel csak azt jelzem, hogy mindjárt válaszolok, párdon, csak még tele a szám - Ó, köszi - hajolok is rá a felém tartott villára, számba vonva fogaimmal a falatot. Elismerően bólogatok. Tök jó ez is. Talán még pikánsabb, mint az enyém, de baromi finom. Éppen csak lenyelem a falatot, már szúrkálok össze én is neki egy összeállítást, aztán megemelt szemöldökkel nyújtom felé, hogy ugye kér ő is.
Komótosan fogyasztjuk el a főételt. Szerencsére nem adtak szörnyen nagy adagot, viszont kevés sem volt. Pont kellemes. Nem érzem úgy, hogy kipukkadok vagy menten elalszom, ám éhes sem maradtam. Elégedetten sóhajtok, félrehajtva üres tányéromon evőeszközeimet. A pincér látja, hogy végeztünk, jön összeszedni az edényeket. Megköszönöm neki ezt is. Érdeklődik, desszertet kérünk-e. Rápillantok asztaltársaságomra. A varázsló látja, még ki kell ezt találnunk, szóval visszalebegteti elénk a félretett menüt és ígéri, hamarosan visszajön, addig gondoljuk ki. Hamar kiderül, mindketten szívesen elfogyasztanánk még egy kis édességet. Naná. Tudvalevő, hogy az máshova megy.
- Egy tiramisut a hölgynek, én meg egy áfonyás sajttortát kérek szépen - adom le a rendelésünket. Innink az még van elég. Éppen csak lélegzetvételnyi időnk van boldogan pislogni kicsit egymásra és szótváltani semmiségekről, már jönnek is a finomságok. Nyilvánvaló, hogy ezekből is adunk kóstolót egymásnak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek este | asztalunknál az étteremben | x



kinézetem
(+ csuka)



Még jó, hogy mielőtt rendeltem, felhívta rá a figyelmemet, hogy ezt általában valamennyire csípősen készítik, úgyhogy nekem se kellett több és kértem a pincért, hogy lehetőleg az enyém egyáltalán ne legyen csípős. Huh, nekem aztán mondhatják valamire, hogy az csak kellemesen csíp. Nekem ilyen nem létezik. Vagy teszi, vagy nem. Jobban mondva: vagy kibírhatatlanul teszi, vagy nehezen elviselhetően teszi, vagy nem teszi. Ez van, nekem sajnos rontja az élményt. Mindez most a javaslatáról jut eszembe.
- Oké. Kipróbálom majd - bólogatok, ám nem túl lelkesen. Hiszen pont, hogy tetszett benne, milyen lágy ez a már tapasztalt magyar ízekhez képest. Félek, a tejföl nélkül túl különleges íze lenne nekem. De ki fogom próbálni. Különben, ha már magyar kaják: nagyjából minden csirkepaprikás falat után meg kellett töröljem magam szalvétával és ettől függetlenül még most is úgy érzem, maszatos vagyok. Pedig biztosan nem.
Egymás villáiról ettünk, bizony. Egészen simán.
Zseniálisak az édességek is, tényleg. Jól átkóstolunk megint a másikhoz. Pompásan választottunk. Bár valószínű, nehezen foghattunk volna itt mellé. Nagyon ráérősen eszegetem a sajttortámat, a szalvétát előszeretettel használva továbbra is. A lány kicsit előbb végez. Felhívom rá a figyelmét, hogy félbehagyta a történetet, pedig érdekel a folytatást. Legalább, míg majszolok, tartson szóval. Mondjuk tőlem üldögélhetünk csendben is, ugyanolyan jó. Meg valóban, zene is szól. Érdekes.
Az utolsó falatok egyike előtt bedobom, hogy lehet, én még kérek valamit inni. Részemről ugyanis nem iparkodom elhagyni az éttermet még. Szerintem üldögélhetnénk itt valameddig. Úgysem érdemes ugrálni ilyenkor. Mikor tehát végeztem én is a desszertemmel, kérek még egy pohár sütőtöklevet a pincértől magamnak, meg persze a szőkének is, amit szeretne, ha szeretne.
- Bocsánat, mindjárt jövök, elugrom mosdóba - veszem fel a szemüvegem és állok fel helyemről, elindulva. Nézelődöm, vajon merre kell mennem. A bejáratnál álló úr sejti, mit keresek, így mutat nekem a megfelelő irányba. Hálásan biccentek neki. Alig egy-két percet vagyok távol, főleg arcot akartam mosni. Meg azért, ha már ott vagyok, megnézem magam a tükörben, hátratúrom kicsit hajam, mintha bármit számítana, egy perc múlva ugyanúgy áll majd, mint előtte. Visszatérve megsimítom a lány vállát, ahogy mellé érek, lemosolyogva rá és visszaülök szépen, levéve szemüvegem. Közben az italaink megérkeztek. Kortyolok kicsit.
- Tényleg, olvastad azt a cikket? - kérdezek rá, ahogy ez eszembe jut. Hiszen azóta megjelent az Edictum. - Mármint... tudod, szóval azt - nyomom meg az utolsó szót, ahogy kissé zavartan mosolyogva próbálom pontosítani, mire gondolok. Ehhez mondjuk talán praktikusabb lenne elmondani az újság címét, a rovatot, a cikkírót vagy akár a tartalmat is. Dehát ki tud ilyeneket előkaparni a fejéből most? Szerintem érti így is. Szusszanón vigyorogva megrázom kicsit a fejem, az iromány tartalmára reagálva. A festmények már megint alkottak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek este | asztalunknál az étteremben | x



kinézetem
(+ csuka)



Ó, ne, Benito! Nevetek kicsit, mert teljesen magam előtt látom a piros csillámos sárkányleopárdot. Adjon magára egy csodacica is, nincs ezzel baj. Minden esetre a képet feltétlenül látni akarom róla.
- Szerintem vigyázz! Ha beszédbe elegyedsz velük, még több okot adsz arra, hogy variáljanak - intem óva ettől a lányt. Nincs mit tenni velük, nem lehet gátat vetni a pletykáiknak. Ők már csak ilyenek.
Sütőtöklevemet kortyolgatva hallgatom tovább Laut és megemelem kicsit szemöldököm. Szóval nem is ismeri a srácot. Megkönnyebbülten mosolyodok el. Hogy miért, az elég összetett. Egy része az, hogy eszerint nem is tetszhet neki, ami viszont fontosabb, hogy nem véletlen nem tudtam a fiúról. Mármint arról, hogy szerepet játszik az életében. Mert nem játszik. Bár az a helyzet, ha mégis mindkettő igaz lenne, akkor sem lenne nagy gond szerintem. Örülni se örülnék, de ki sem akadnék. Hiszen akárhogy is, mi randevúzunk most. Velem van itt. Csak ez számít.
- Azért volt a cikkben igazság - hívom fel erre a figyelmét csöndesen.
- Tényleg nagyon kedvellek - vigyorodok el, idézve a szavakat. Igen, hiszen erről is írtak. Hogy gyengéd érzelmeket kezdtem táplálni a szöszi iránt. Így is lett. Meglehet, a keretekbe zárt alakok jós képességekkel is bírnak. Vagy csak annyi mindent hordanak össze, hogy egy része be kell jöjjön? Oké, ez valószínűbb.
- Igazán? A karkötőddel? - érdeklődöm, picit közelebb hajolva, az asztalra könyökölve, és lepillantok csuklója felé. Felmerült már bennem egyszer-kétszer a kinti találkozásunk óta, hogy vajon itt nem lesz-e baj a vizezésével. Nem amiatt, hogy mások mit szólnak, csak hogy neki ne legyen kellemetlen.
- Van kedved majd még sétálni kicsit? - kérdezek rá a továbbiakra, hiszen remek az idő, kellemes az este és van még pár óránk takarodóig.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek este | asztalunknál az étteremben | x



kinézetem
(+ csuka)



Csillámos leszek a Benito szeretgetéstől? Ezt a kockázatot vállalom.
Érdekes, mennyi jelentése és mélysége van egy-egy szónak. Az, hogy valaki kedvel valakit, sokszor okoz csalódást vagy okoz keserű mellékízt. Hiszen, miért csak kedveli? Miért nem szereti vagy imádja vagy van oda érte? Azonban egyáltalán nem mindegy, hogyan mondja az ember. Mint ahogy semmit sem mindegy, hogyan mondunk. Jó, persze, én ezt most a cikkből idézve mondtam így, ezt a kifejezést használva, ettől még tény, hogy ahogyan egymásnak mondjuk most, az minden, csak nem szomorúságra vagy félelégedettségre okot adó. Ó, nagyon nem! Ahogy mi mondjuk most, átható tekintettel, önfeledten, az bizony... hát az már valami.
- Kiválóan alakítod - bólogatok Lau barátnő szerepére, hülyéskedve. Vagyis csak részint hülyéskedve, hiszen az elismerésem teljesen komoly. - Keresve se találtam volna tökéletesebbet - viccelődöm tovább, ám némileg talán zavaromat is próbálom leplezni vele, akaratlanul. Tényleg felkértem barátnőmnek. Tényleg megléptem ezt. Megléptem és sikerült. Nem tudom, mikor fogom ezt teljesen elhinni.
- Az előbb? - kérdezek vissza. Mikor előbb jött jól a karkötő?
Ahogy nyújtja nekem kezét mutatásra, megfogom csuklóját a köves ékszer alatt és így tartom magamnak, hogy jól megszemlélhessem. Izgalmasan tekergőzik.
- Hű - véleményezem, amit megtudok a csecsebecséről. Elengedem  a lány kezét és hátrább dőlök. Homlokráncolva figyelem, mikor látom, hogy valami nem stimmel neki.
- Ú, te nem kéred őket? - hajolok rögvest vissza hozzá, várva, hogy a számba nyomja a pillecukrokat. Ez majdnem sikerül, az egyik kibucskázik a kanálból az akció közben. Fújva hümmögök, elkerekedő szemmel, teli szájjal, miközben a nevetést is vissza kell fojtanom. Gyorsan felkapom a szökevényt, ami szerencsére a szalvétára pottyant. Azt is beakpom és vigyorogva rágom a puha cukrokat, körbelesve picit. Pfuh, szerintem nem vette észre senki, mit művelünk.
- Szuper ötlet - bólintok a tavat illetően, sugárzó arccal. Örülök, hogy jön velem sétálni, nagyon nem szeretném még, ha véget érne ez az este.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Pillangó-varázs Étterem és Teaház

LAURA
péntek este | asztalunknál az étteremben | x



kinézetem
(+ szemüveg + csuka)



- Oscar színészeknek ad díjat? - találgatok, ugyanis erről az eseményről még nem hallottam. Azonban úgy sejtem, valami ilyesmi. Színházi elismerés. Esetleg filmes? Nem töprengek ezen most mélyebben. Nem is érek rá, hiszen viszonoznom kell a fejhajtást a hercegnőnek, utána meg jót vigyorogni magunkon.
Természetesen zavarba jövök én is a válaszától, alap. Csak picit, amolyan szemlesütve mosolygósan, de akkor is. Elmondhatatlanul boldoggá tesz, hogy az érzés kölcsönös. Felemelő úgy is kedvelni valakit, ha ő nem feltétlen vonzódik hozzád ugyanolyan mértékben. Már maga az érzés fantasztikus, ha valaki így megragad. Ha pedig a másik is így van veled, az felér egy csodával.
Rázom csak a fejem teliszájjal, szuszogón nevetve, kezem kicsit arcom elé vonva olykor, mintha attól félnék, kibukik egy pillecukor ajkaim közül. Ja a fejem azért rázom, mert nem őt nevetem ki. Hanem úgy az egészet. A derűm pedig csak gördíti magát tovább. Egyre súlyosbodik. Nehéz leállni.
- Nem is tudom - bizonytalankodok a víz uralását illetően. Hiszen látszik, mennyire keverem ezeket az elemis dolgokat, néha teljesen beléjük zavarodom. A nagy erő pedig nagy felelősséggel jár. Nem tudom, érdemes-e a kezembe adni ilyet. Vágom, nem a Bodzapálcát kínálja nekem, azonban akkor sem vagyok biztos ebben az egészben.
- Mutasd meg inkább őt! - csapok le a lehetőségre.
- Aztán meglátjuk - vonok vállat, hiszen nem akarom elvetni annak az esélyét, hogy aztán mégis kedvet kapjak, csak jelenleg inkább némi aggodalommal tölt el a gondolat. Ebben megállapodunk, és abban is, hogy lehet, lassan indulhatnánk.
Összeszedem a bátorságom és intek a pincérnek mosolyogva, hogy elkérjem a számlát. Felhörpintjük még az innivalóinkat, és Lau úgy dönt, maga is felkeresi a mosdót, mielőtt mennénk. Míg ő távol van, én visszaveszem szemüvegem, és elrendezem az anyagiakat. Kicsit örülök is neki, hogy így alakult. Eleve bajban vagyok a számolgatással, hát még ha valaki vár rám közben. Így azonban viszonylag hamar megtalálom a megfelelő érméket. Hagyok persze borravalót is. Mire ismét felbukkan a szőke, a pincér éppen kedélyesen sétál el tőlem, én meg a tárcámat rakom el. A lány kiengedte a haját. Gyönyörködve nézek kicsit végig rajta, aztán felállok, szedhetjük magunkat és megyünk kifele. Most nem nyújtogatom külön a könyökömet bár, de akármikor szívesen veszem, ha belém karol. Szorosan oldalán bandukolok, nyitva neki minden elénk kerülő ajtót, mígnem elhagyjuk a remek kis éttermet, hogy a tó felé andalogjunk.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

LAURA
péntek esti randi | a parton | x



kinézetem
(+ szemüveg + csuka)



Szusszanva nevetek kicsit a dolgon.
- Hát ez tök jó, én meg néztem, milyen helyekre viszel engem, mert ezt az utat még nem ismertem a tóhoz - magyarázom jókedvűen. Hagytam magam vezetni teljesen, annyira magabiztosan haladt előre a kis szőkeség mellettem. Jólesően, mélyen szívom be az esti levegőt, ahogy Lau megfogja a kezem. Nem mondom, igazán szeretem, ha belém karol, ezt viszont még annál is sokkal jobban. Fordul tehát a kocka, most én kalauzolom magunkat. Szerencsére az én tájékozódóképességem az igazából szépen a helyén van. Nem tudom, az ilyen mitől függ.
Egészen mesébe illő a kis fénypontokról világított, esti tavacska. Mintha csak andalgásra teremtették volna. Hol a környéket pásztázom, hol magam mellé pillantok a ragyogó arcú lányra, rajta felejtve okulárés tekintetem. Nem nehéz hát összenéznünk, ahogy visszafordul felém a tó ámulásától.
- De, igen. Az vagy - közlöm vele, révetegen bólogatva. Fogalmam sincs arról, amit kiejtek a számon. Mármint az stimt, hogy a szándékom annyi volt, hogy egyetértek vele abban, hogy tényleg varázslatos a táj, csak aztán magamban tovább vittem a gondolatot, hogy igen, pont, mint Lau, majd ez... ez csak úgy kiszaladt. Viszont, mondom, nem tudok róla.
- Úgy van, egy elementált, egy nagy adag mágiával és hűsítő vízzel, legyen szíves - bővítem a rendelést nagy viccesen, de aztán kicsit szenvedőn, enyhe bocsánatkéréssel szalad össze szemöldököm, mert ez elég vérszegény poén volt. Lehet, számolhatnék háromig, mielőtt a világba ontok ilyeneket, csak hát ez nem szokásom.
- Akkor én most csak figyeljek, igaz? - kérdezek azért rá a szerepemre, közben megigazítva szemüvegemet. Úgy vettem ki, hogy ebben csak nézőként tudok jelen lenni. Megmutatja nekem a vidrát. Ám nyilván jó volna azt is tudnom, mit ne csináljak. Tudom valahogy akadályozni benne? Mert nem akarom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

LAURA
péntek esti randi | a parton | x



kinézetem
(+ szemüveg + csuka)



Öhm. Kapok egy puszit. Kis finom, boldogat. De mit köszön és miért kapom? Hm. Nem tök mindegy? Rámosolygok és bár a hálás szava után majdnem kibukik belőlem egy visszakérdezés, az végül bent reked. Bent rekesztik nekem alaposan. Kissé bárgyú képpel próbálok visszakúszni a valóságba. Csak a lány kedvéért. Hiszen azért vagyunk itt, hogy prezentálja nekem az elementálját.
Úgy látom, Lau megbocsájtja az idétlen viccem, ám előrevetíti, hogy akit most megismerek, talán nem lesz ilyen elnéző. Bólogatok, hogy vettem az adást. Mindegyiket. Maradok a helyemen, hagyom őt elhúzódni. Ha nagyon muszáj. Most az.
Várok és figyelek. Közben szemüveget igazgatok, ingemmel babrálok, mígnem... hát helló! A tekintetem egészen olyan lesz nekem is, mint a feltűnő vidragyereknek. Nem tudtam, hogy kölyök. Ha nem az lenne, akkor is odáig lennék, így meg... hát mekkora aranyos már? Megőrülök!
- Szia Sutra - köszönök rá, elérzékenyülten mosolyogva. Ahogy általában minden állatra nézek. Aztán meg nagyban bólogatok. Persze, szeretném látni, miket tudnak. Elfogadott? Micsoda megtiszteltetés! Ahogy Lauhoz tartozni is. Szóval várom a továbbiakat, viszont látszik rajtam, alig bírok magammal, hogy ne érjek hozzá. Hiába vízlény, akkor is lény. Gyorsan karba fonom kezeimet, nehogy nyúlkáljak.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

LAURA
péntek esti randi | a parton | x



kinézetem
(+ szemüveg + csuka)



Figyelmesen, karbatett kézzel hallgatom. Emiatt, meg főleg a hatalmas szemüvegem miatt már megint valami rémesen fiatal professzor benyomását keltem.
- Szóval az, hogy ő itt van, belőled nem vesz el? Téged nem merít ki? Csak mert, ha te idézed meg, azt gondolnám - veszem ki egyik kezem, hogy gesztikulálhassak vele és utolsó szavaimnál kicsit felhúzom a vállam. Benito egy önmagában létező cica, ez a kis vidragyereket viszont láthatóan a lányért jött létre. Azt hinném, hogy akkor osztoznak az erejükön. Megértettem különben, hogy a kis elementál pont, hogy támogatást ad neki, ám komolyan érdekel ennek a háttere.
- Azta - mosolygok az elvegyülésen és muszáj kicsit közelebb lépnem. Ahogy figyelem a vízbe olvadó, aztán újra előtűnő állatkát, bepárásodik kicsit a szemem. Torkom finoman összeszorul. Nyelek egyet. De lélegzek pár lassabbat, rendezve magamat és elemelkedett gondolataimat.
- Szeretnék - vigyorodom el. Naná, hogy hozzá akarok érni! Mindegy nekem milyen tapintású, nem az a lényeg. Hanem, hogy simogassak egy állatkát.
- Váo - folytatom ámuldozásaimat a további képességeiről hallva.
- Akkor egyszercsak nálam is felbukkanhat egy üzenettel? De gondolom, vízből tud csak kijönni, nem? - folytatom kérdezgetésemet mindarról, ami felmerül bennem. Az a helyzet, sokkal szívesebben venném, ha Lau rajta át tartaná velem a kapcsolatot, mint a mobilkészüléken.
- Mm? - szökik fel a szemöldököm a hirtelen jött új témára - Ja, igen - nyúlok be ingem alá és emelem ki az ezüstkeresztet. Így működik, pontosan. - Aki az én nyelvemen beszél, őt nem fordítja le, ahogy mondod. Ott egyszerűen úgy társalgunk, mintha nem volna rajtam a nyaklánc - bólogatok, ujjaim a medállal babrálnak mellkasomon. Részemről jól elálldogállok itt különben. Legalábbis nem veszem észre, hogy gondom lenne ezzel. Viszont ugyanolyan szívesen fogok tovább sétálni vagy leülni, ha a szőkeség azt szeretné.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

LAURA
péntek esti randi | a parton | x



kinézetem
(+ szemüveg + csuka)



Teljesen jól magyarázza, kezdem megérteni.
- Tulajdonképpen akkor... olyasmi ez, hogy a víz érzi, hogy hozzá tartozol és ezért segít neked - próbálom lefordítani a saját, egyszerű gondolatvilágomra. Legalábbis szerintem elég egyszerű, hiszen az olyan dolgok és elvek uralják, mint a jószándék, a béke, a szeretet. Csak így sajnos nehezen értek meg bármi mást, tehát az élet jelentős részét.
Nem zavar, hogy észreveszi elérzékenyülésemet. Nem azért próbálok kijönni belőle, csak jobb ennek elejét venni, mielőtt még elhatalmasodik rajtam és emiatt megrekesztek valamit, vagy kimaradok valamiből, amit mutat. Visszamosolygok rá.
Bólogatok. Jogos, hogy eddig fura lett volna, ha csak úgy megjelenik nálam egy vízvidra és elkezdi mondani a magáét. Mostantól viszont kifejezetten várni fogom.
- Nem túl gyakran - felelem a fordító bűbájt illetően. - Csak néha, amikor mondjuk Budanekeresden sétálok, vagy ha a kastélyban gondolok egyet. Jópofa úgy is belehallgatni abba, amit a többiek beszélnek - mesélem, hogy eddig igazából pont ezt így még nem játszottam meg, hogy társalogtam valakivel és ekkor nyomtam el a hatást. De lehet, ezután kipróbáom majd máson is.
Már éppen nézek körbe, hova tette a táskáját. Pedig láttam a mozdulatot, emlékszem rá. Hamar megleli végül, előbb, mint hogy én útbaigazítanám.
- Hát... oké - megyek bele a vizezésbe, bizonytalan hangon és bizonytalan vonásokkal. Nem tudnám megmondani, mi az aggodalmam fő oka. Csak valahogy érzem, hogy amennyire izgat a dolog, annyira kételkedem is benne, hogy kell-e nekem ezt csinálnom. De akarom, Isten bizony. Nyomjuk! Csak előbb...
- Na mi a helyzet? - guggolok le én is, azonban én a vidrához, aki emiatt felém indul el a tétovázás után. Kinyújtom felé a kezem és amint alá ér, már rakom is rá. Mintha vizet simogatnék, tényleg. Egy kicsit szilárdabb vizet - Nagyon aranyos, nagyon ügyes elementál vagy - állok neki ajnározni rögtön.