BALÁZS atya
suli után az étterem előtt | #ohgodGIF



Hétvégén nyitnak. Ez remek. Szóval nem kell sokat várjak, hogy bent is kicsit körbenézzek. Mondjuk akkor már illene valamit enni is, gondolom. Nem volna szép csak úgy besétálni nézelődni, rendelés nélkül.
- Sikerült szerintem - bólogatok hozzáértőn, miközben az épületet mustrálom. - Oké, talán, ha nem tudnám, mi a neve az étteremnek, nem feltétlen jutna eszembe rögtön, hogy ez egy bárka. Mármint gondolnám, hogy valami hajóféle, de... így viszont egyértelmű - fűzöm kicsit tovább a szót, miközben ízlelgetem a látványt.
Szélesen elvigyorodom közös bagolyköves házunkkal kapcsolatos lelkesedésére. Örülök, hogy osztozunk ebben is. Megint kicsit igazítok sálamon, ahogy a sajátját említi.
- Megvan az Edictum, igen - őrzöm vadalma ábrázatom az újabb felvetésre - Pár évig én voltam a főszerkesztője. Nemrég adtam át a posztot. Most is tag vagyok, de már csak, mint cikkíró - taglalom csillogó szemekkel, hogy nem egyszerűen van az lap, ám még közöm is van hozzá. - Melyik rovatokba írt? Milyen témákban? - kérdezek kicsit vissza. Pedig egyébként én nem vagyok az a nagy visszakérdező. Kicsit úgy vagyok vele, úgyis  mesélnek az emberek róla, ha szeretnének. De ez most szöget üt a fejembe.
Aztán... kész. Ajkaim elnyílnak, szemeim enyhén elkerekednek és így pislogok az előttem álló férfira, megilletődötten. Pap. Ő egy pap. Próbálom befogadni a továbbiakat is, amiket elmond, de picit leragadtam. Nyelek egyet és bólogatok. Avatatlan szemeknek olybá tűnhetne, hogy esetleg megrettentem vagy ilyesmi. Pedig talán pont, hogy az ellenkezője. Csak hasonlóan erős érzés.
- Ez fantasztikus - fakad ki belőlem végül, miközben hallgatom. - Én... tudja, én... én is keresztény vagyok - nyekegek, majd szinte csak lehelem az utolsó szót, zavart mosollyal. Nem tudom, hogy kellett volna ezt mondani. Hogy szokás ezt mondani. Apán és a templomunk nyáján kívül nem sokakkal találkozom a vallásom hívei közül. Pont azért, amit elmond: a varázsvilágban kevesen vagyunk. - Katolikus - teszem ezt hozzá, mert rádöbbenek, nem tudom, ő is az-e. Az se baj, ha nem, persze. Közben meg remélem, nem túl idétlen, ahogy ilyen direkten adtam ezt elő. Komolyan  nem tudom, hogyan szokás. Nekem nem megy az utalgatás.
- Ú... hát... - pillogok a bejárat felé, ahogy felajánlja a lehetőséget, hogy bemenjek. - Szívesen körbenéznék - árulom el neki. Úgy tűnik, meg is oldódik akkor a dilemmám. Aztán csakhamar egy menüt kapok és egy invitálást a megnyitóra. Oké, ennyi, végem. Észre sem veszem, de kezem kicsit remeg, ahogy a lapot szorongatom. Nagyon izgatott vagyok. Tudom, biztosan sokan kinevetnének azért, hogy ilyen lázba jövök ettől a helyzettől. Dehát nagyon sokat jelent ez nekem és... ilyen vagyok, ez van. Lelkes, áradó, amit még visszafogni sem igazán vagyok képes. Szerencsére, nem is igazán kell tennem általában.
- Köszönöm - fejezem ki hálám, gyermekien őszinte, nyílt tekintettel, majd kicsit megszeppenve nézegetek a bejárat felé. Egyedül menjek? Vagy együtt megyünk? Közben próbálom kicsit rendbeszedni magam és a rajongásom. Meg azon agyalok, atyámnak kell-e őt szólítanom. Jobban mondva: szólíthatom úgy? Amióta elmondta, hogy pap, szívesen odabiggyeszteném egy-egy mondásom után.