Zsófia, a lecsúszott zsebtolvajMég mindig idegennek érzem a várost. A szagok nehezek, a zaj bánt. Nehéz különválasztani a megszokottat a különöstől. Minden különös. Akár marslakó is lehetnék.
Csuklyámat hátranyomom és kilesek borzos tincseim rejtekéből. Nem, még mindig nem az az igazi. Végigcaplatok a neonfényben úszó emberösvényen, anélkül, hogy bárkinek is nekiütköznék. Egy dologra van szükségem, aztán eltűnhetek az első zsupszkulcsnál. Enyhén húzom a jobb lábam, kicsit lelassít ugyan, de senkinek se tűnik fel. Nem mintha bárki foglalkozna velem. Jól teszik.
Egy nagyobb csoport állja el az utam. Megtorpanva nézem, merre lenne rövidebb megkerülni őket, mikor finoman végighúzza valaki a kezét a zsebemen. Mintha csak véletlen volna. Mintha csak egy ember volna a tömegből, aki már tovább is robogott. Talán mással, talán máskor. Ez nem az ő napja.
- A másik zsebemben van. Segítsek? - dörmögöm az orrom alatt, pont annyira hangosan, hogy ő meghallja, de nem fordulva oda, nem nézve rá, mintha csak magamban motyognék. Csuklóból mozdul a kezem, ujjaim az alkarjára fonódnak, odabilincselve mellém. Csak most pillantok le rá. Egy kölyök. Csak egy kölyök. Lazul a markom, egy pillanatra félrenézve kifújom a levegőt. De ne is áltassa magát. Még mindig hiába ficánkolna. A szorításom csak akkor fáj, ha szabadulni próbál.
Nem jó itt ácsorogni. Vagy őt tolvajlásért, vagy engem gyerekbántalmazásért hamarosan kiszúrnak. Egyik se az az ideális helyzet. Gyorsan körbepillantok, merre vannak kevesen? Áh. Elindulok hosszú léptekkel egy félreeső sarokhoz egy hatalmas pálma mögé (a neonnapfényes sugárút szépségei). Szó nélkül húzom magam után a lányt, aki, ha okos, szép csendesen jön is. Bár annak a valószínűsége, hogy magas intelligenciaszinttel legyen megáldva, már indulásból elég kevés. Nem mondom, hogy matematikailag lehetetlen, hanem csak azt, hogy valószerűtlen. Mindig kell egy diverzió. Eh, van még mit tanulnia. Ha szerencsés, örökké hülye marad.
pont mint egy mosogatórongy 
és még kávém is van. Máris minden szebb 