Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Czukorvarázs Cukrászda

Megmagyarázhatnám, hogy miért, de nem tudom. Nico is nehéz eset és én is nehéz eset vagyok. Abban a pillanatban, hogy letisztáztuk, egymást akarjuk, nagyon hamar ugrottunk át olyan szinteket, amiken emberek hetekig vagy hónapokig dolgoznak, és igen, tudom, hogy egymásnak lettünk teremtve, ahogy azt is, hogy ezt lehetne könnyen és jól csinálni, de mi állandóan megbonyolítjuk. Sosem unatkozunk, sem ő, sem én, mert ha szeretjük egymást, akkor igazán szeretjük, ha veszekszünk, igazán veszekszünk, ha haragszunk, igazán haragszunk. Olyanok vagyunk egymással, mintha száz ember érzelmi világa lenne belecsomagolva a testünkbe, de csak egymással vagyunk képesek ennyire vadul és szélsőségesen, mégis állandó intenzitással viselkedni. Hogy miért nehéz mégis ez? Talán mert nehéz elismerni, hogy a másik tényleg tökéletes nekünk, hogy tényleg szerencsések vagyunk. Az ember mindig ezt ismeri el a legnehezebben, mert ez olyan, amit nem kellene túlagyalni.
- A bátyám is ezt mondta, hogy ahelyett, hogy elvesszük egymástól a közös időt, inkább szeressük egymást.
Ez megdönthetetlen, ahogy az is, hogy csodálatos lenne, ha az apukája eljönne elmesélni a történeteiket. Tudom, hogy ez nem mindenkihez áll olyan közel, de tudom azt is, hogy a gyerekek imádnák, hogyha egy ilyen zárása lenne a dolognak. Még minden olyan képlékeny, tudom, de nagyon próbálom jóra összerakni.
- Tanár.
Nem is örülnék neki, ha más lenne, mert nem szeretném, ha baja esne. Tudom, mások imádják a hősöket, azt, ha mindenféle sebet ápolhatnak a férfin, de én annak örülök, ha csak szimplán hazajön, és fáradtan bújik oda hozzám, hogy addig simogassam a haját, amíg álomba nem merül. Tudom, hogy nem valami sok, de nekem az ilyen pillanatok is a világot jelentik vele kapcsolatban, és bár tudom, hogy képtelen a gondolat, de nálam ez teljesen normális, mert nekem sokszor ilyen nagyon elrugaszkodott, kicsit talán meseszerű gondolataim vannak.
- Igazad van.
Ezt el kell ismernem, mert valóban, így kezdik az emberek, hogy egymásra hangolódva azokat hozzák elő, amikben hasonítanak egymásra, és hogy mi a legszebb? Nekem ezt éveken át tanították, és teljesen alapvetőnek kellene lennie, ahelyett, hogy igazán elrugaszkodott ötletekkel állok elő. De nem is én lennék, ha nem így tennék. A kérdésre bólogatok, hogy még csak olyannal próbáltam ki a gyűrűt, akin volt gyűrű. De tényleg csak nagyon ritkán használom, már a pálcámat is többet, pedig én a boszorkányok legszerencsétlenebb fajtája vagyok, az, aki kvibli szintű mágiával rendelkezett, majd hirtelen elindult a folyamat, és akkor aztán annyit varázsolt a különórákon, hogy az életkedve is elment tőle. De örülök, hogy tudok varázsolni, mert a konyhában például igen nagy hasznát veszem a dolognak.
- Huh, hát azt én is, mert nagyon tetszik így most elképzelve az egész.
A másik ötletre, hogy véletlenül pont egy helyen legyünk egy időben, szélesen elvigyorodom, és kicsit el is pirulok, mert tetszik a dolog, és szeretném, ha tényleg minden rendben lenne. Lassan, de biztosan haladnánk előre, és jutnánk el oda, hogy mi hivatalosan és maximálisan egy pár vagyunk. Tudom, hogy ez egy hosszú út, ha az ember a normális tempóban csinálja, de rendben, megpróbálhatjuk így is.
- Persze, hogy meghívlak, és persze, hogy utazhatsz.
Mosolyodom el, és felkelve elé guggolok, hogy kényelmesen fel tudjon mászni a hátamra. A pálcámmal intek a felnagyított lámáknak és unikornisoknak, akik mögöttünk ügetve folyamatosan mennek össze, és amikor már egész picik, a zsebembe ugranak, hogy ott mozdulatlanra dermedjenek. Én sosem leszek nagy boszorka, de ezeket a kis varázslatokat imádom. A cukrászdába érve már egészen rendben vagyunk, belépve a pult felé veszem az irányt, és egyáltalán nem zavar, hogy páran csodálkozva néznek a kettősünk felé.
- Mit ennél?
Én a magam részéről a láva sütire és az áfonyás sajttortára szavazok egy nagy bögre forró étcsokival, amit kikérek, amint Piroska is eldönti, mit szeretne, majd egy középtájon lévő, ablak melletti asztalhoz sodródom, ahol előbb segítek neki leszállni, majd helyet foglalok én is.
- Ez a kedvenc helyem a faluban. Meg a falatozó, isteni a kaja ott. Persze a manók is nagyon jól főznek, szóval őszintén csodálkozom, hogy nem gurulunk.
Mesélem neki vigyorogva, miközben körbenézek, hogy kik is tértek be ma ide. Mindig jó ismerős arcokat látni.
- Nézd, azzal a három nénivel vigyázni kell, ők a falu hírmondói, jobban ismernek, mint te magadat, és néha nagyon furcsa dolgokat hallhatsz vissza.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- Ne szaladj!
Ugyanazzal a vonattal érkeztünk a faluba, csakhogy amíg az előttem haladó lány maga után húzta az extrát, addig az én extrám megállt egy virágnál, és hosszan szemlélte a rajta szárnyait bellegtető pillangót. Tavasz, sőt, szinte nyár van. Most még, és nem is sejtem, hogy ez mennyire nem lesz így, hogy órákon belül érkezik az eső, majd a hó, de most még minden csodálatos.
Karola - aki után magyarul szólok - lelassít, és felém fordulva türelmesen megvár. Türelemre tanítom azzal, hogy nem rohanok utána, hanem kényelmes tempóban beérem, ő pedig nem hisztizik, engedelmesen megvárja, amíg a felnőtt megfelelő közelségbe kerül ahhoz, hogy újra kicsit előrébb mehessen. A kétéves forma kölyök jobbjában legújabb szerzeményével, egy plüssrókával, szépen halad előre, aztán anélkül, hogy szólnék neki megtorpan és apró szájával ó betűt formázva nézi a mellette elguruló kereket.
- Kerék.
Mutat rá, és én mosolyogva dícsérem meg, mert nagyon szépen kimondta, és szeretném sokáig dicsérni, azonban tudom, hogy a kerék azt is jelenti, hogy az előttünk haladó lány bajban van, és segítenünk kell neki. A kezem kinyújtom Karola felé, aki kérdés nélkül fog rá, és magához ölelve a rókát halad tovább velem. Nem rohanunk, az ő tempójában haladva közelítjük meg a valószínűleg szitkozódó lányt.
- Szia, segíthetünk?
Érdeklődöm kedvesen, ahogy már hallótávolságon belül tudjuk magunkat. Nem akarok kiabálni, sem azt, hogy bármelyik néni meghalljon minket, mert akkor azonnal elindul sokezer pletyka, teljesen feleslegesen. Elég nekem az a kupac, amiben már most is benne vagyok, nem kell több.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg meg fogja tudni oldani a dolgot, de ki vagyok én, hogy megmagyarázzam neki, amit ő ennyire magabiztosan kijelentett? Senki. Ugye. Szóval hagyom, hogy ha szeretné a holtakat felverni a temetőben, magára haragítani Bözsit, és elintézni, hogy Jolika feljelentse azért, mert megkaristolta a macskakövet, legyen. Bár, nem, ha megkaristolja a macskakövet, és azért feljelentik, az nem az én hatásköröm, bizottságin meg majd sóhajtok, hogy én szóltam neki, hogy ne csinálja, de hát ő erősködött.
- Elég messze, ami azt illeti. Az utca végén balra kell fordulni, át teljesen a téren, és az első lehetőségnél megint balra fordulva, az utca középtáján.
Nem tudom, hogy mit esznek annyira az emberek a kocsmában, mert büdös és tele van olyan emberekkel, akik sem az illemet, sem a szappant nem ismerik. Nagyon sok tulaja volt már, de valahogy egyik sem élte túl hosszan. Ebben a mostaniban van mindenkinek minden reménye, de nem tudjuk, hogy kellő kitartással megy-e neki.
- Szóval, azt mondtad, hogy ez a dolgod. Esetleg csomagkiszállító vagy?
Mert hát nem nagyon tudom hova tenni, hogy az élete árán is egyedül akar elvinni ez rozoga bőröndöt odáig. Hacsak nem drogot csempészik. Na onnantól meg az én dolgom is, mert akkor ez az egész települést érintő ügy, és igen, van annál fontosabb, mint, Jolika feljelentgetései. Én türelmes vagyok a nénikkel, de a múltkor éreztem, hogy megint úgy néztek rám, mint akik azon gondolkoznak, hogyan tegyék tönkre az életemet, persze puszta segítő szándékkal. Azt már tudom, hogy az olaszokba az ember ne bízzon, mert amilyen hangosak, olyan sunyik. Ezt azért valahogy Francesco-nak elfelejtettem megemlíteni, mert még a végén olyat tenne, hogy én magam is elkezdenék aggódni.
- Karola.
A kislány persze élelmes, amíg mi beszélgetünk, ő a bőrönd egyik cipzárját kezdi el kinyitni, de ahogy a nevét hallja, vissza is zárja, és visszasomfordál mellém. Mostanában igen érdeklődővé vált a gombok és cipzárak iránt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Fő utcza → Fő utcza

- És a csárdába költözöl?
Kérdezem egy kis aggodalommal a hangomban, mert nem értem, hogy egy ilyen rendes lány miért megy oda. Meg amúgy is, hogy miért jó nekik a csárda, miért nem mennek inkább társasházba mondjuk. Azok olcsóbbak és jóval tisztábbak, vagy, ha úgy van, a hivatal is rendelkezik házakkal, amiket bérbe lehet venni, minden utcában, és szerintem a havonta kifizetendő összeg igen méltányos.
Karola figyelmesen nézi a lányra, és egy adott ponton elneveti magát, így én is elmosolyodom azon, hogy mennyire könnyen vette, úgy tűnik a bohókás lány jól bánik a gyerekekkel. Az én példányom viszont fárad, ez látszik, mert a nevetés után megdörzsöli a szemét, hogy felém indul, és nyújtózva megáll előttem.
- Gyere te sószsák.
Emelem fel még mindig mosolyogva, és kuncogok, ahogy átölelve a nyakam, nekidönti a kis fejét a kulccsontomnak, nózija az érzékeny nyakbőrömet súrolja. Jobbomat a lány felé nyújtom én is, hogy kezet fogjunk.
- Emily Dorothea Fisher. Ismerős a neved, mintha olvastam volna már valahol.
Nem tudnám megmondani most hirtelen, hogy hol, ezzel a tanácstagsággal nagyon sok minden jött, már egy randit is le kellett mondanom, mert nem tudtam végezni a papírhaddal. Jól belevágtam az újrakezdésbe, egyből sztornóztam egy programot. De Maci még úgy néz ki, kitart még mellettem és a hülyeségeim mellett.
- Igazából, ha gondolod, eljöhetsz előbb hozzánk is, éppen ebédelni készülünk a kisasszonnyal a nagy délutáni szundi előtt. Megjavíthatnánk a bőröndödet, vagy adhatok kölcsön egy másikat.
Ilyen ez a fránya vidék, mindenki sokkal bizalmasabb a másikkal, és ha bajbajutottá válik, akkor beindul a megmentési ösztön.
- Abban a házban lakunk.
Mutatok a legközelebbi nagyobb lakásra, a Tündérmanó utca elején álló családira, aminek a titka, hogy társas, de mégis családias.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Tudom, hogy ha a teszt pozitív lenne, ha terhes lennék, Nico nem hagyna el. Nem fordítana hátat sem nekem, sem a gyerekének, nem kötelezne rá, hogy elvetessem. Szeretnék családot alapítani vele, évek múlva, amikor már olyan szinten összekovácsolódtunk, hogy nincs az a Bözsi néni, aki szétválaszt minket. Ismerkedünk, beszélgetünk, megismerjük azt az embert, akibe szerelmesek lettünk, akivel olyan erős a szexuális feszültség egy unalmas kedd délelőtt is, hogy képes felrobbantani a világot. Nem történt közöttünk semmi szilveszter óta, szándékosan. Mert lassan akarunk haladni, és hiába vágyunk egymásra, ellenállunk a vágyainknak. Mintha tisztasági gyűrűt viselnénk, csak éppen ez nem lesz aktuális, ha pozitív lesz a teszt. Ne legyen, könyörgöm.
- Tudom.
Szipogok bele az ölelésébe, mert tudom, hogy jó helye lenne a gyereknek, megtennék érte mindent, de ott lenne az életünkben a tüske, mindenkiében, főleg Nicoéban, amiért akarata ellenére vált apává, még ha a gyerek anyja én is vagyok. Nem akarok tüskéket az életünkbe, nem egyszerű, és egy önérzetes olasszal még bonyolultabb minden, de tudom, hogy én is utálnám a helyzetet.
- Jó, csináljuk.
Nem vagyok valami kommunikatív, de remeg a gyomrom, folyik a könnyem, és rettegek attól hogy két csík jelenik meg a tesztemen. Nem akarom látni a két csíkot, nem akarom, hogy kettő legyen. Majd később, ha együtt vagyunk, ha békében élünk, ha már túlléptünk mindenen, ami korábban volt. Csak akkor. Állok, és nézem, ahogy intézkedik. Én szoktam elintézni mindent, de most képtelen vagyok mozdulni, segíteni, most csak arra vagyok képest, hogy lassan a fürdőszoba felé sétáljak. Ha nem vagyok terhes, akkor is el kell mondanom neki a tesztet, el kell mondanom, hogy erre mostantól jobban odafigyelek, el kell mondanom neki mindent. Beszélnünk kell erről is, hogy egy nap legyenek gyerekeink, hogy idővel váljunk majd szülőkké, de most még ne. Valamit valamiért. Ez kell ahhoz, hogy rendben legyünk.  
- Ne hagyj magamra.
Különben is, amikor gyerekek voltunk, ez nem jelentett problémát, most sem fog, csak ne nézze végig. Nem kell pisilni, de valamennyit azért megpróbálok, hogy eredményesek legyünk, ha már idáig eljutottunk, nem adom fel. Oké, az első fele megvan, ha Cole is letudta a maga körét, akkor kibontom a teszteket, az egyiket átnyújtom, a másikat beledugom a saját poharamba, majd a leírást követve zárom rá a kupakot, és riadtan lépek tőle hátra. Túl valóságos. A hátam a csempének vetve csúszok le a földre, és a kezeimbe temetve az arcom várok. Olyan lassan telik most ez az idő.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Furcsa így lenni, reszketve görnyedni a hideg csempén, a testvérem védő karjai között. Egyszerre fázom és van melegem, a sírás, a kétségbeesés pedig úgy szakad fel bennem, mintha a hatalmas szikla legördült volna azzal, hogy kimondtam, elcsesztem. Sosem hittem volna, hogy ide jutok, hogy rettegek majd két csíktól, még akkor is, ha ismerem magam. Tudok összeszedett lenni, meg tudom oldani, akár egyedül, akár Nicoval. Mert tudom, hogy Nico mellettem állna, hiszen a saját családját is szereti, szeretné a velem közös gyerekét is. De ne így. Ez nem jó így. Nem ezt szeretném. Azt szeretném, hogy kettőnk közös döntése legyen az, hogy családot alapítunk, és utána mindegy, hogy kettőt vagy tizenkettőt szeretne-e, boldogan adok életet nekik. De ne ez legyen a kiindulópont. Ne így. Ne. Eddig mindenre annyira odafigyeltem, mindent próbáltam jól csinálni, és megértettem a kritikáját, amikor a téren mondott. Változtatok, próbálkozom, lassítottam. Nem követelek, nem elveszek. Adok és örülök, ha kapok. Ismerkedünk, beszélgetünk, apró érintésekkel jelezzük a másiknak, hogy fontos, hogy szeretjük. Lépésről lépésre. De ha az a teszt most pozitív lesz, akkor megint maratont futunk, és azt nem akarom. Nem veszíthetem el, és tudom, ha velem is lenne, elveszíteném őt. Szeretem Nicot, jobban, mint bárkit, és tudom, hogy csak úgy lehet az enyém, ha nem szaladunk.
Cole kezei között nem félek, de még ő sem tudja megakadályozni, hogy össze ne omoljon minden, ha terhes vagyok. Csak a stressz, mondd, hogy csak a stressz volt, és nem más. Mi van, ha beteg vagyok? ha sosem lehet gyerekem? Riadtan bújok a gondolatra jobban a karjai közé, mert azt hiszem, ha nem lehet, az szörnyebb, mint ha az vagyok.
- Miért szivatunk téged, ugye?
Nevetem el magam keserűen, mert ezek szerint szerencsétlennek ez a sorsa. Mindig van egy számára kedves nő, aki hülyeséget csinál. Lehunyva a szemeimet, hallgatom a szívét, próbálok megnyugodni, de csak Nico arca van előttem. Nagyon mérges lesz rám, akkor is, ha tudja, még nem akarok gyereket. Nagyon haragudni fog. Annyira kimerültem, hogy képes lennék elaludni, érzem, ahogy a szemeim csukódnak lefelé, de nem szabad, még nem. Utána úgyis vagy álomba sírom magam, vagy megkönnyebbülten hunyom le a szemeimet.
- Megnézed, kérlek?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egyszerre nyugtat meg, és kavar fel az ölelése. Mint egy szülő a gyermekét. Hogy is kérhetek ekkora felelősséget Cole-tól? Hiszen, ha valaki hibázott ebben az egészben, akkor az én vagyok. Mert én kezdtem. Mármint azon az éjszakán Nico ült úgy mellém, hogy a combunk összeérjen, és Nico csókolt meg, de szilveszterkor illik megcsókolni a melletted álló vagy ülő személyt, szóval nevethettünk volna, és ki ki a maga útján, haza, vagy épp a kastélyba indulhatott volna. De nem. Én egy napra nem akartam csak Emily lenni, hanem az ő Emily-je szerettem volna lenni, úgy, mint régen. De nem akarok csak mert terhes vagyok, újra az Emily-je lenni. Azért akarok, mert ő azt akarja, és mert én azt akarom. Egymás miatt. De a bébilépéseinkbe egy ilyen hatalmas nagy törést okozna.
- Mi is szeretünk téged.
Felelem csendesen, de mosolyogva. Mini nem volt terhes, de én? Mekkora esélye van annak, hogy a Cole-hoz forduló lányok száz százaléka elmondhassa magáról, hogy nem fogant meg a gyermeke azon az éjjelen? Bárcsak száz százalék lenne ez az arány. Nehéz szívvel engedem el Cole-t, mert egyszerre akarom tudni, és nem tudni, hogy hány csíkos versenyző vagyok ma éjjel. Lehunyt pilláim alól is folynak a könnyeim, és amin halkan megszólal, elnevetem magam. Nem. Vagyok. Terhes. NEM. Nincs minden veszve. Nico nem fog meggyűlölni, nem fog kényszerből velem lenni, nem fogunk egy olyan gyereket nevelni, akit egyikünk sem akart. Nico és én, ha együtt kell lennünk, akkor külső tényezők nélkül tesszük, azért, mert így akarjuk.
- Nem vagyok terhes.
Ahogy kimondom, hatalmas szikla gördül le a szívemről, és boldog nevetéssel ölelem át a testvéremet. Nem vagyok terhes. Nem és nem. Viszont erről beszélnem kell Nico-val. Tudnia kell róla. Gyógyszert kell íratnom. El kell tennem ezt a tesztet, hogy emlékeztessen. Az alkoholmentesre egy pillanatra elhúzom a számat, de az alkohol miatt kerültem ide, szóval...
- Tökéletes. Minden tökéletes, Cole. Köszönöm, hogy vagy nekem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Bal oldali szárny

- Mindenképpen fontos, hogy most eldöntsük merre szeretnénk az osztálykirándulást, mert ha ottalvósat szeretnétek, akkor meg kell kérnünk egy-két tanárnénit vagy tanárbácsit, hogy jöjjön el velünk.
Tudom, hogy még korainak érzik, mert nem holnap megyünk, de sokukkal ez lesz az utolsó osztálykirándulásom. Mostanra mindannyian elérték azt a kort, hogy jövőre a Bagolykőbe menjenek, vagyis nekem újra kisgyerekeim lesznek majd, akikkel négy csodálatos évet töltünk együtt. Az egyik szemem sír, a másik nevet, mert a kicsikéim már ennyi idősek, furcsa már most is, hogy például Zina és pár lányka már egyenruhában jön velem szemben a folyosón. Hihetetlen, hogy ennyire érettek, és eljutottunk együtt ide, olyan furcsa lesz nélkülük, még akkor is, ha a legtöbben fent lesznek az iskolában. Persze van, akit külföldre visznek, de a többségük szerencsére marad, csak a kis osztályközösségünk bomlik fel, hiszen ott már a házak szerint élnek majd a lurkóim, és felesleges azzal áltatnom magam, hogy egy házba kerülnek majd, mert szerintem mindenhova besorolódnak, és vicces, de a legkisebb esélyt az Eridonra látom.
- Rebi...
Szólítom meg a kislányt, de ahogy kimondom a nevét azzal a lendülettel nyílik az ajtó, és annyira meglepődök, hogy hajszál híján fel is sikkantok. Jól indul a dolog nem? Meglátom Nico-t és sikítófrászba török ki. Riadtan nézek rá, mert nem nagyon szokása Niconak csak úgy beállítani, szóval nem tudom, hogy mi történhetett, amiért a tanóra közepén áll az osztálytermemben, de azt így is látom már, hogy Fehér Anna egyből stalkolja. Na nem. Ki van zárva, hogy azt a gyereket a közelébe engedjem. Az a kislány az oka, hogy bennem még nem éledtek fel az anyai ösztönök, vagy, ha néhanapján eszembe jut, hogy lehetne gyerekünk, akkor arra jutok, hogy mi van, ha utálni fog, mert egy undok kis béka lesz, mint Anna, szóval nem. Ha nem én lennék itt a felnőtt, akkor most radírral dobnám homlokon, hogy eszébe se jusson.
- Nico?
Minden rossz opció olyan gyorsan, mint egy pörgetett film játszódik le a szemeim előtt. Valami történt a szüleivel, vagy Cole-lal vagy Francescával. Baj van, leomlott egy fal a házban. Rájöttek arra, hogy a diákéveim alatt viszonyunk volt, és így visszavonják a diplomámat. Valamiért nem akar velem lenni többet, mert nem szereti a veszekszünk, vagy túlságosan sokszor bújok hozzá és csábítom az ágyba... na jó, ez ért talán nem akarna egy férfi szakítani. Ugye?!
~ Ma reggel. Úristen. Mi volt ma reggel? Jól indult a nap, reggel még marasztaltam kicsit, majd amíg fürödtem beszélge... nehogy azt gondolja, hogy megcsalom... vagy azt hiszi, hogy terhes vagyok?!?! ~
Aztán... csak állok és nézek. Nézem őt, és nem akarom elhinni, hogy ez a valóság. Komolyan azt mondta, hogy legyek a felesége?! Itt a lányok előtt? Letérdelve? ÚRISTEN, NICO LETÉRDELT! Mennyire gyönyörű az a gyűrű! Mennyire tökéletesen olyan, amilyeneket szeretek. Talán még néztem is nemrég az ékszerboltban. Szerencsésnek találtam a lányt, akinek egy nap az ujjára húzzák, de azt álmomban sem hittem volna, hogy én leszek az a lány.
- Nem ön az a pasi, aki megverte Barnit?
Érkezik a tökéletes pillanatba a tökéletlen kérdés, de most először a többiek végre lepisszegik Annát, ahogy én patakokba folyó könnyel az arcomon lépek közelebb Nicohoz, és érzem, ahogy a szívem olyan hevesen ver, hogy kiszakadna a helyéről, ha tudna. Elé lépve megsimogatom az arcát, miközben zokogva, de széles mosollyal, csillogó szemekkel pillantok le rá.
- Igen, szeretnék a feleséged lenni.
Hozzátenném, hogy akár már holnap, de azért megriasztani se kellene szerencsétlent, mert még a végén elfut, és az nem segít rajtam. Viszont mielőtt szegény gyűrűt húzhatna az ujjamra, letérdelek - a szoknya miatt két térdre ereszkedem -, és arcát a kezeim közé fogva, mélyen megcsókolom, és most az sem zavar, hogy a lányaim végignézik, hogyan kell megcsókolni egy férfit, akit igazán, tiszta szívedből szeretsz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Bal oldali szárny

Sosem hittem volna, hogy ennyire képes leszek kizárni a külvilágot, mint most. Most azonban senki és semmi nem létezik, csak Nico. Csak mi ketten, ahogy egymást átölelve, olyan szorosan bújva a másikhoz, mintha attól kellene félnünk, hogy most elrángathat mindenki bárki a másiktól, csókjainkkal adjuk egymás tudtára, hogy mennyire boldogok vagyunk. A felesége leszek. A társa. A párja egy életen át. Én leszek a nő, aki miatt boldog lesz. Én leszek a nő, aki miatt mérges lesz. Én leszek a nő, aki miatt ideges lesz. Boldog lesz, mert innentől életünk hátralevő részében maximálisan arra fogok törekedni, hogy egy egészséges, jó kapcsolat, boldog szereplője legyen. Mérges lesz, mert olykor szörnyen meggondolatlan vagyok, és az én szótáramban nagyon sok minden máshogy szerepel. Ideges lesz, mert hozzá kell majd szoknia, hogy azt mondja nekem, ötre megyünk valahova, és amikor hétre készen vagyok, még mindig lesz fél óránk arra, hogy ne késsünk el.
Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, tudom, hogy nagyon mérges tud lenni miattam, tudom, hogy nem mindig vagyok az az ember, akit megérdemelne, de senki sem szereti úgy a világon, ahogy én, és senkit se lennék képes úgy szeretni, ahogy őt szeretem. Emlékszem, mennyire boldog és reményteljes voltam, amikor tervezni kezdtünk a jövőnkkel, hogy mennyire biztató volt már az is, hogy közös nyári programjaink vannak, mert reményt adott arra, hogy ha hazavinne, akkor akarna engem egy életre. Sosem vártam volna el, hogy feleségül vegyen, de most, amikor bólogatva, még mindig patakzó könnyekkel, remegő kezem felé nyújtom, tudom, hogy ez így lesz teljes. Hogy erre vágyom. A nevét viselni, a feleségének lenni. Nem azt mondani, hogy járunk, mint a tinik, vagy, hogy van közöttünk valami, hanem azt mondani, hogy ő a férjem, Francesco Nico Bianchi. Az életem szerelme, az érzelmi hullámvasutam kormányzója. Az egyetlen ember, akivel valaha boldog lehetek. Nehéz és főleg szomorú út van mögöttünk, de ami előttünk áll, az maga lesz a csoda. Hogy itt vagy máshol, nem tudom, de azt igen, hogy mellette állva, kéz a kézben, jöhet minden, amire a házasságkötésünkkor igent mondunk.
- Te leszel a férjem.
Szinte suttogok a meghatottságtól, ahogy csillogó szemekkel, az arcomat törölgetve nézek fel rá, sugárzó boldogsággal. Sosem akarom elhagyni, nem akarok már egyetlen napot se nélküle élni. Nekem mellette van a helyem, már akkor éreztem ezt, amikor először láttam őt, amikor pont olyan italt kért, amilyet szeretek, ahogy ösztönösen megbízva táncoltam vele. Akkor és ott, a múltamat jelképező ruhát széttéptem, és kellett ez az utolsó mozzanat, lezárni Adrian-t, tiszta, nyitott szívvel fogadni Nico-t. Fogadni a férfit, akit felborította az életem. Fogadni a szerelmet, amihez fel kellett nőnöm.
- Szeretlek, Nico!
Nem tudok nem mosolyogni, hangomban is ott bujkál a meghatott öröm, amivel újra és újra elmondom, hogy mennyire szeretem. El lehet ezt mondani? Van igazán szó arra a mélységre, amit az iránt az ember iránt érzünk, aki a másik felünk? Szerintem nincs. Ez egy olyan érzés, ami leírhatatlan, amitől erősen dobban a szíved, amitől akkor is mosolyogsz, ha a legbánatosabb érzések keringenek benned. Az, amit én érzek iránta erőssé tesz, felemel, fent tart, és csak remélni merem, hogy ő is érzi, amit én. Itt már nincs szükség szavakra, nincs szükség bizonygatásra, hiszen a gyűrű a bizonyossága annak, hogy egymásnak lettünk teremtve, a csók, ez a különleges, sosem tapasztalt érzékiség az, ami örökké emlékeztetni fog rá, hogy ez a férfi az életem értelme. Hogy legyünk fent vagy lent, legyen az út egyenes vagy beláthatatlan kanyarokkal tarkított, együtt mindenen átverekedjük magunkat. Régebben féltem a holnapoktól, most már legyőzhetetlen vagyok.
Ahogy ő, úgy én is elnevetem magam, ahogy elválva egymástól a vállára hajtom a fejem, tenyeremet mellkasára csúsztatva hallgatom a heves szívverését. Olyan, mint az enyém, olyan, amit érzel a torkodban, a füledben. de még a lábujjadban is lüktetni. Egyszerre vagyok izgatott és nyugodt. Már holnap a felesége lennék, de ha nem venne el sosem, akkor is tudnám, hogy akart. Hogy biztos bennem, hogy akar engem. Mégis, persze reménykedem benne, hogy én leszek a nő, aki a nevét viseli.
- Emily Bianchi... Mrs. Bianchi...
Pillantok fel rá boldogan, millió wattos vigyorral, mert még sosem mondtam ki, de először amúgy is úgy szerettem volna, hogy hallja. Mr és Mrs. Bianchi, mennyire tökéletes már. Viszont tanár vagyok, és hiába adtak a gyermekeim többnyire pozitív visszajelzést, mégis, mikor elmesélik otthon, ki fog derülni, hogy a tanárnéni tanóra helyett egy férfival csókolózott, és biztos vagyok benne, hogy páran aggódni fognak emiatt, míg Annának köszönhetően, nyilván a nyugdíjas maffia néhány órán belül válságstábot hív majd össze, hogy a pletykát továbbadják. Ki sem élvezhetjük rendesen, de nem baj, mert egy élet lesz rá.
- Mivel Nico megzavarta a tanórát, megfosztva minket a kirándulás megbeszélésétől, ezért most kárpótlásként elvisz minket fagyizni.
Gazdagságban, szegénységben ugyebár, és az ilyen ötletekkel jól haladunk a szegénység felé, mert nem csak a két gombóc, de az édestölcsér, a cukorszórás és a roletti is ki lesz harcolva. Viszont egy nő szívéhez az édességen át vezet az út, így a kislányok vidáman készülődnek, míg nekünk már aktuális felkelni a földről, viszont nem akarom elengedni Nicot, úgy szorítom a kezét, mintha attól félnék, hogy elszalad, pedig csak érezni szeretném őt. Ám így is elkerülhetetlen, hogy a másik kezére lecsapjanak, így mire kettőt pislogunk, már az osztályom legfélénkebb kislánya, Rebeka fogja Nico kezét. Ilyen az, amikor igazán mély hatással van valakire. Boldogan pillantok fel rá, és ha összeszedte magát mindenki, akkor akár indulhatunk is.