---

Hogy mi az, ami közöttünk van? Nem tudom. Amikor van szerencsénk egy helyen, egy időben ott lenni, akkor nagyon jól érzem magamat. Mert ő elhiteti velem, hogy lehetek néha én is fontos valakinek. Ugyanakkor, ha külön vagyunk, azt sem bánom. Leginkább azért, mert tudom, hogy számára sokkal jobb így. Legalábbis, ezt akarom hinni.
– Éljen – mosolygok vissza rá. Ha nem is sok idő, de bőven több, mint a semmi. A végén még meg is unja, hogy velem kell lennie. – Mit szólnál, ha szereznénk kávét meg valami ennivalót és sétálnánk egyet a tónál? – torpanok meg hirtelen, mintha felfedeztem volna valamit, s felé fordulok. – Vaaagy a Madárfészek megvan még? – mikor idejártam volt az erdőben egy madárfészek, amit kisajátított az emberi népség. Nem nagyon dolog, de elég eldugott és nyugodt, s legalább nem a szabadban van, ha véletlen az időjárás úgy határozna, hogy megviccel minket.

---

– Őőő oké – nézek után kissé szomorúan, s kezem a hiányát egyből érzi. A hideg odakap, s inkább úgy határozok, hogy elbújtatom kacsómat a kabátom zsebében. Míg várok, unalmamban egyik lábamról a másikra dőlök. Eszem ágában sincsen elmenni, elvégre miatta vagyok még itt, miféle emberi lény lennék, ha most megpattannék?
Ajkaimat rágicsálom, míg meg nem látom, hogy újra közeledik. Kihúzom magam, hajamat eltűrőm az arcomból, bár a lassan felkerekedő szél, ellenem dolgozik. Amint lép és kezét nyújtja, mint egy szerelmes kislány, úgy kapok odaérte, s arcomon máris megjelenik egy bárgyú vigyor.
– Igen. Volt az erdőben egy madárfészek, amiben régen madarak laktak – halkant kuncogok a nyilvánvalón. – De aztán eltűntek, fogalmam sincs miért meg hogyan, anno volt benne egy matrac, meg néhány párna és igazából ennyi – nem annyira érdekes, meg interaktív egy környezet. Tényleg csak arra jó, hogy elbújj a világ elől.
– Igazából teljesen mindegy hova megyünk, csak had legyek egy kicsit Veled – nézek rá végül a mondandóm legvégén, s felpipiskedek lábujjhegyre, hogy nyomjak az arcára egy puszit. Ha a sikátorba megyünk, még azt se bánom. Itt most nem a helyszín a lényeg, hanem a társaság.

---

Olyan mindegy merre indulunk, csak ne itt toporogjunk és húzzuk a drága időnket. Jó, eltölteném én vele a sikátorban is a megmaradt perceket, de azért jobban örülnék, ha nem a földön ülve kellene magamba tömni az ennivalót, ha már hozott.
- Hát, akkor legyen az, ha nem mondasz jobbat - mosolyogva vonom meg a vállaimat, aztán jön az a bizonyos puszinak szánt dolog. Amiből máris csók lesz. Nem húzódom el, sőt ha van még lehetőségem arra, hogy közelebb kerüljek hozzá, hát kiszorítom a maradék teret kettőnk közül. Jobbommal arcát érintem, finoman végigsimítok rajta, aztán ugyanúgy mosolyogva, csillogó szemekkel elválok tőle.
- Így tényleg sosem érünk oda - búgom halkan az ajkaiba, aztán kezéért nyúlok, hogy végre tényleg elindulhassunk.

---

Vezetem őt, mintha annyira biztos lennék a dolgomban. Holott, az évek alatt, mióta utoljára jártam itt, megkoptak az itteni emlékek. Van néhány jó és rossz, melyek mélyen belevésődtek a lelkembe, de azok többsége még csak említésre sem méltó. Így hát elindulok a falu határa felé, s közben fel-fel pillantok a másikra, akinek mintha kissé gondterhelt lenne az arca. Rákérdeznék én, de ő megelőz, s kissé meg is lep.
– Azt, hogy itt maradtam? – nézek rá kissé butácskán, s megvárom míg tényleg elhiszi, hogy fogalmam sincsen miről beszél. Aztán halkan nevetni kezdek.
– Ugyan, szerinted jöttem volna, ha igen? – gondoljon csak bele. Nem andalognék itt édesen mellette, ha bármit is megbántam volna. Na meg, amúgy se verném ezt olyan nagydobra. Volt már közös éjszakánk, igaz azt nem előzte meg egy hiszti, illetve egy majdnem érzelmes beszélgetés.

---

Csak az égre emelem a tekintetemet. Nem állok bele ebbe a vitába, mert nem szeretném elrontani az ittlétünket. Csak hátrébb lépek egyet, s várom, míg lerendezi a dolgait. Búcsúképpen intek egyet én is az eladónak, aztán libbenek is kifelé. Elvégre minek időzzek még itt?
– Ervin, ez így jól hangzik – mosolygok rá. Mindent belefoglalt, amit én összehordtam. Ismét megmutatkozik az, hogy én mennyire hebrencs vagyok, ő pedig hozzám képest mennyivel összeszedettebb.
Kilépve az üzletből megcsap a kinti levegő, tisztább és kellemesebb, mint ami bent felgyülemlett. Indulok Ervin után, két nagyobb lépéssel be is érem őt, hogy mellé kerüljek, s tekintetem végig siklik az utcán. Tiszta, nemes és üdítő látvány ez, messze túlszárnyalja azt, ahol én nevelkedtem.
– Hát igen, Pest ehhez képest egy kissé el van maradva – mosolyra görbül ismét a szám, s a kirakatok mellett elhaladva sasolok, hátha találok valami olyasmit, ami megnyerő lenne ajándéknak.
– Nézd ott van egy kávézó – mutatok nem is olyan messzire. Nem ismerem az itteni helyeket, de reménykedem, hogy nem szolgálnak fel valami rossz löttyöt, melyet kávénak csúfolnak.
– Tetszik amúgy ez a hely, jó ötlet volt kirándulni egyet – nézek fel rá őszintén.  Kellett nekem is egy ilyen kiruccanás, még akkor is, ha azt mutatom, hogy nálam sosincsenek gondok.

Cesare

---

Nem emlékszem arra, hogy mikor voltam utoljára ilyen hosszasan az országban. Egy hónapja tengődőm. Üresnek érzem magamat, mikor nincsen mit tenni, ugyanakkor valahogy már nem érzem azt a tüzet, ami még az elején hajtott.
Azt hiszem a felismerés, hogy nem tudok normális emberi kapcsolatokat kialakítani, ha sose lehet rám számítani, lett a végzete az egésznek. Imádom az utazást, felfedezni a világot és írni róla. Szeretek új embereket megismerni, újdonságokat kipróbálni és más-más kultúrát megismerni, de valami mégis hiányzik. Elértem arra a pontra, amikor már nem a szórakozást szeretném előtérbe helyezni, hanem a saját életemet, melynek valami célt kellene keresni. De a mai estét sem erre találták ki.
A Jardinban ücsörgök, próbálok egy olyan utat találni, mely az úúj elképzeléseimnek megfelelő lenne, de egyelőre nem látom a fényt. Mindenhol falak és elhullott kapcsolatok tetemei kacsintanak vissza rám, ami kissé megrémít. Nem a legjobb dolog, mikor szembesülsz azzal, hogy az eddigi életedből nem tudsz felmutatni olyan dolgot, amelyre igazán büszke lehetsz. Már pedig sajnos én jelenleg ezen a szinten állok.
Kezeim között forgatom a poharamat, mely alkohol nélküli koktélt tartalmaz, s az előttem elhaladó lányka és az utána lépdelő férfira tekintek. Valahonnan ismerős. Nem a lányka, hanem az őt követő alak. De sajnos nem tudom, hogy honnan. Még mielőtt kínos lenne, ahogy bámulok, tekintetem visszatáncoltatom a pohárkára és egy aprót kortyolok belőle. De a kíváncsiság nem alszik, szemeim ismét áttáncolnak a közeli asztal mellé leült alakra és egy apró mosolyt is küldök felé. Többre most nem telik. Ha két héttel ezelőtt találkoztunk volna, akkor már szembe ülnék vele, de ma. Nem megy. Így csak poharamat emelem meg, ha éppen odafigyel el is kaphatja a mozzanatot.

---

Tehát vissza a kezdetekhez.
Ha valaki ma azt mondta volna, hogy ilyesmi történik velem, biztosan kinevettem volna. Hogy bánom-e? Tudom, hogy egyetlen egy percét sem fogom, hiszen én imádom az ilyen hirtelen jött ötleteket. Meg nem a világvégére jöttünk, ahonnan ne lehetne visszatérni a megszokott hétköznapokba.
A megbeszélt holmik beszerzése után, viszonylag hamar sikerül a landolás. Mélyen tüdőzöm le a balatoni levegőt, mely teljesen más a zajos városihoz képest. Szeretek itt lenni, szeretek magányomban itt lenni, de ha társaságom van azt meg még jobban szeretem.
- Mi elől menekülsz? – szólalok meg, hogy megtörjem a csendet, mely egy pillanatra beférkőzött közénk. Nem tudom miért érzem azt, hogy valamit hátra akart hagyni. Talán abból indulok ki, hogy az én hirtelen jövő ötleteim mögött, legtöbbször ez állt. Nyilván ez nem azt jelenti, hogy vele is így lenne, de mégis jobb rákérdezni.

---

Fejemet megtapogatom. Nem szoktam az utazás ezen formáját választani, ezért az évente egyszeri alkalommal mindig kissé nehezen viselem. Zúg a fejem, mintha kettős látásom is lenne. De minden a helyén landol, bár bevallom, hogy a fenekem és a mellkasom nagysága cserélhetne helyet, mert nem állapot, hogy a valagam általában egy sarokkal le van maradva tőlem.
–Ugyan, előtted már nem jövök zavarba – bár biztosan tudna olyan helyzetbe hozni, amivel bennem maradnának a szavak, de lássuk be ez nem olyan egyszerű dolog.
Szemeimmel végigpásztázom a kékséget, mely minden egyes találkozásunk során, megnyugvást hoz a lelkemnek. Bár úgy nézek ki, mint aki mindig toppon van és pörög, mostanában nagyon sokszor érzem azt, hogy megfáradtam és fel kell töltődnöm. Bár ez a kiruccanás csak ideig-óráig tart, de már most érzem a jótékony hatását, hiszen nem a megszokott városi pörgésben vagyunk.
– Sikertelenség? Kudarc? – lassan fordítom felé a fejemet, s szemeiben kezdek keresgélni. Meglep ezzel, hiszen én mindig összeszedetnek és magabiztosnak látom. – Ugye tudod, hogy mindkettő egy fontos állomása annak a rögös útnak, amely után úgy érezheted, hogy ez az sikerült? – nálam legalábbis így működik. Akárhányszor arccal előre estem, tanultam belőle és feltápászkodtam. Aztán újra és újra próbálkoztam, hogy elérjem azt, amit szeretnék. Az élet sok területén sikerült már, nyilván vannak hiányosságaim, de igyekszem. Ezért is kellett a változás, ezért is formáltam kicsit magamon, a modoromon, a stílusomon.
– Mellesleg miben is lennél te sikertelen? – nem tudom, hogy van-e jogom ezt boncolgatni, de ismerem már annyira, hogy abban biztos legyek, ha nem akar úgysem válaszol. Én pedig ezt meg is értem, nem mindenki egyforma határokat épít fel magában.