Jamie
Balaton.
Fejemet megtapogatom. Nem szoktam az utazás ezen formáját választani, ezért az évente egyszeri alkalommal mindig kissé nehezen viselem. Zúg a fejem, mintha kettős látásom is lenne. De minden a helyén landol, bár bevallom, hogy a fenekem és a mellkasom nagysága cserélhetne helyet, mert nem állapot, hogy a valagam általában egy sarokkal le van maradva tőlem.
–Ugyan, előtted már nem jövök zavarba – bár biztosan tudna olyan helyzetbe hozni, amivel bennem maradnának a szavak, de lássuk be ez nem olyan egyszerű dolog.
Szemeimmel végigpásztázom a kékséget, mely minden egyes találkozásunk során, megnyugvást hoz a lelkemnek. Bár úgy nézek ki, mint aki mindig toppon van és pörög, mostanában nagyon sokszor érzem azt, hogy megfáradtam és fel kell töltődnöm. Bár ez a kiruccanás csak ideig-óráig tart, de már most érzem a jótékony hatását, hiszen nem a megszokott városi pörgésben vagyunk.
– Sikertelenség? Kudarc? – lassan fordítom felé a fejemet, s szemeiben kezdek keresgélni. Meglep ezzel, hiszen én mindig összeszedetnek és magabiztosnak látom.
– Ugye tudod, hogy mindkettő egy fontos állomása annak a rögös útnak, amely után úgy érezheted, hogy ez az sikerült? – nálam legalábbis így működik. Akárhányszor arccal előre estem, tanultam belőle és feltápászkodtam. Aztán újra és újra próbálkoztam, hogy elérjem azt, amit szeretnék. Az élet sok területén sikerült már, nyilván vannak hiányosságaim, de igyekszem. Ezért is kellett a változás, ezért is formáltam kicsit magamon, a modoromon, a stílusomon.
– Mellesleg miben is lennél te sikertelen? – nem tudom, hogy van-e jogom ezt boncolgatni, de ismerem már annyira, hogy abban biztos legyek, ha nem akar úgysem válaszol. Én pedig ezt meg is értem, nem mindenki egyforma határokat épít fel magában.
