Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Ideges léptek hangja hallatszik kívülről, mikor csönget valaki az ajtón. Andris és az édesanyja meg sem állnak a kiabálásban, az összesűrűsödő hangos szavak pedig egyre inkább elbeszélnek egymás mellett.
Mikor Andris apja kinyitja az ajtót, egy éles fintor jelenik meg az arcán, ahogy meglátja a fiút, aki a küszöbükön áll. Igen, rémlik neki, sőt, egyenesen tudja, hogy a jövevényt Milánnak hívják, és ez látszik is az arcán.
- Na, tessék... - szólal meg, sóhajt is egyet. - Tamás, küldd el a kis barátod, aki itt áll az ajtóban! - Hangja (melyet ritkán emel fel egyébként) mennydörgésként csendesíti el a könyhában lévőket. Ezzel a lendülettel meg is fordul, hátát mutatva Milánnak, de csak az előszoba végéig megy el, majd a falnak támasztja a hátát. Várja a fiát ugyanis.
Andris eközben már vérig sértve, kivörösödött fejjel caplat oda - szemeiben könnyek ülnek, de csak az idegesség könnyei ezek, hogy felhúzta magát azon, ami odabent történt. Úgy hiszi, biztosan Gergő áll az ajtóban, valószínűleg sörözni akarhatott próba előtt, hát trappolva vágtat ki az előszobába, aztán... aztán meglátja Milánt.
Meglepve torpan meg, ahogy összenéz a fiúval. Milán? Milán itt, most? Szemei kissé talán el is kerekednek egy másodperc erejéig, ahogy tekintetével egyértelműen átadja az üzenetet (ha eddig nem lett volna egyértelmű): ez az a vita, és ő most a közepére került.
De Andrisnak nincs sok ideje átgondolni, mi lenne a helyes cselekedet; hallja a közeledő sarkak kopogását, és az apja még mindig figyeli a rezzenéseit. Legszívesebben csak annyit mondana: "Milán, félek", de nem mondhatja, a büszkesége nem engedi. Pedig fél - fél attól, hogy mi fog kikerekedni ebből a helyzetből.
- Szia. - Ennyit mond végül. A hangja talán kissé megremeg az elkeseredettség és a düh utózöngéjeként. Hátrafordul az apjához, így pedig szinte védelmező pozíciót vesz fel, kissé talán kitakarva párját a szülei elől, tudatosan, vagy sem. - Most miért állsz itt, végig akarod nézni, hogy mit beszélünk? Ez így baromi kínos, apa. - Szól egyelőre még higgadtan. Ez a higgadtsága pedig egészen addig tart, amíg meg nem látja az édesanyja arcát kibukkanni az előszoba ajtajában.
- Na tessék! - Csattan fel, de Andris apjának egyetlen figyelmeztető pillantására elnémul; nyitva van az ajtó. A szomszédok mindent hallanak. Andris anyja a magába fojtott dühtől szintén kipirosodni látszik ekkor, a szemében minden idegessége ott kavarog, és ha Andris apja úgy nézett, mint egy hidegvérű gyilkos - akkor az anyja úgy, mint egy sorozatgyilkos. Egyébként itt jegyezném meg, hogy ha nem nézne ilyen ellenségesen, és a kedves arcát mutatná (ha van olyanja), látható lenne, hogy Andris a nő kiköpött mása, le sem tagadhatnák, hogy rokonok. A fiatalos kosztüm arra enged következtetni, hogy nemrég jött haza a munkából, mint ahogy édesapján is hasonlóan elegáns öltözék van, még ha ő egy fokkal pocakosabb is.
Andris pedig, felismerve a tényt, hogy a nyitott ajtó ennyire megzavarta a szüleit, dialattisan (és kissé talán elborultan) elvigyorodik.
- Odanézz, nem mernek beszélni, ha nyitva van az ajtó! - Felnevet. - Istenem, annyira szánalmas, hogy ennyire fontos nektek az, hogy mit gondolnak Kovátsék a szomszédban meg szemben Haiczingerék! Látjátok, pont ez a baj, hogy erre gondoltok, és nem arra, hogy én vele - és itt jelentőségteljesen Milánra néz egy pillanatra - boldog vagyok, és boldogok vagyunk.
Az anyuka összepréseli ajkait, párja pedig csak bámul a fiukra. Egy fél perc erejéig hosszú, feszült csönd áll be a furcsa négyes között.
- Tudod mit? - A férfi orgánuma, bár halkan beszél, szinte átvágja az eddigi hangtalanságot. Kérdését Milánnak szegezi, könnyűszerrel átnézve Andris válla fölött, mely eddig kitakarta a jövevényt - hiszen az apuka sokkal magasabb fiánál. - Gyere be.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Amikor az édesapja beinvitálja Milánt, egyszeriben lesokkolódik - ha fizikailag nem lenne lehetetlen, hogy vérvörös orcái egy másodperc alatt elveszítsék minden létező színüket, valószínűleg ez lenne a reakciója. Sejti, érzi, mire fog kimenni ez az egész, és nagyon nem akarja, hogy az megtörténjen.
Milán pedig láthatóan nincsen képben, nem ismeri Andris szüleit, így egyszerűen... belép az ajtón. Andris szinte megcsalt tekintettel pillant hát a párjára, már-már csalódottan, de szemében ott csillan a félelem és a feszültség is. Vállai még mindig kihúzza, akárcsak egy támadásra kész vad. Vacillál. Meg akarja fogni a másik kezét, de tudja, hogy nem tudná kellő határozottsággal és bátorsággal megtenni ezt a lépést.
- Jó estét... - dörmögi az apja még mindig idegesen, nagyon vészjósló ez a halk hang. Az ajtó becsukódik Milán mögött.
Ez így nagyon nem lesz jó... - szinte üvölt Andris arcáról, hogy most éppen egy borzalmas csapdába sétáltak vele, és ő a tudatában van ennek. Már azon agyal, hogyan lehetne a legkönnyebben kislisszolni, meglépni ebből a szituációból, ekkor azonban az édesapja egyszerűen elindul a konyha felé. Anyja még mindig összepréselve ajkait megfordul, hogy kövesse a férfit, Andrisnak pedig így van esélye megragadni Milán csuklóját, hogy magára vonja a fiú figyelmét az értékes szülőmentes másodpercekre.
- Ez így nagyon nem lesz jó - suttogja immár, feszülten pillantva a párja szemébe. - Félek - sóhajtja még, aztán egy pillanat erejéig barátja homlokának támasztja a sajátját, lehunyva szemeit. Az említett érzelmei így sem tűnnek el persze egy csapásra, de tény ami tény, időleges nyugalmat ad neki ez a kontaktus.
El kell indulniuk, különben még vissza kéne jönni értük - ő is érzi, hogy letelt az az idő, amit büntetlenül kint tölthetnek, ami még nem feltűnő, így hát igyekszik megemberelni magát. Milán ujjain fűzi át a sajátjait, majd egy csókot ad a fiú kézfejére, így vezeti be őt az előszobából a konyhába.
A látkép sokkal ijesztőbb főhősünk számára, mint bármelyik közismert horrorfilm legfeszültebb jelenetei. Édesapja az asztalnál ül, ujjával a vasárnapi újságon dobolva, tekintetét a lapokra szegezve, de nem olvas - anyja pedig keresztbe font karral támasztja a férfi mellett az asztalt. Mint valamiféle kihallgatás. A csend ismét leül a szobára egy pillanatra, amíg a nőből ki nem tör az eddig visszafojtott indulat.
- Tehát hogy is vetted rá a fiunkat erre? - kérdezi komoran és kissé talán hisztériásan, mire Andris megszorítja Milán kezét.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Andris édesanyjában az a megtévesztő, hogy a bőre és a haja meleg barnasága tetszést, barátságos kisugárzást kölcsönöz neki, ha nem figyeli meg jobban az ember - a fiú egyetlen dolgot nem örökölt tőle, az pedig a szeme színe, ebben az apjára ütött. Jázmin azonban e barátságos külleme ellenére sokat tesz azért, hogy a megfelelő bánásmódban részesüljön - haját szoros kontyba fogva hordja, és tekintete épp most feszült, szemei nagyobbra nyílnak, ahogy idegesen figyeli a fia mellett álló jövevényt.
Amikor pedig a fiú elmosolyodik és beáll a pár pillanatnyi csend, Jázmin óvatosan felvonja fél szemöldökét - tekintete talán becsmérlő, de mindenképpen hideg, bár lehet, hogy csak az átható kék szem teszi. Az arcán eddig szétterülő pír, mely dühét mutatta - és mely ugyanúgy megtalálható (még most is) fia arcán - eltűnni látszik.
Andris édesapja, László pedig még mindig a vasárnapi újságon dobol, mintha másra sem várna, csak hogy végre folytathassa a cikk olvasását. Ha Andrisnak döntenie kéne, hogy kit küldjön ki a szobából, minden bizonnyal a férfire esne a választása - ő talán még vérfagyasztóbb így, hogy nem szól semmit, csak néz rájuk szinte érdektelen tekintettel.
Milán szavai pedig hirtelen reakciókat okoznak, körülötte mindhárom ember hevesen reagál rájuk, mintha csak egy érzékeny közegbe csöppentett volna valaki maró savat. Andris újfent kipirosodva pillant rá nagy szemekkel, majd akaratlanul is megszorítja a kezét - hirtelen annyi, de annyi erőt adtak neki a párja szavai, és a bénult félelem, az idegesség mellett felbugyogott benne a szeretet is, bár e három érzést elég nehéz egyszerre kezelnie...
László csak sóhajt. Ez a sóhaj, ez a gondterhelt hang egyszerűen lebecsmérli Milán szavait - láthatóan nem hiszi el, amit hall, nem hisz benne, hogy igaziak lennének, a szerelem és az elfogadás... Jázmin pedig...
- Remélem, kedves, hogy ezzel nem azt szeretted volna kifejezni, hogy én _nem _szeretem _eléggé a saját fiamat! - Hangjában az anyák legnagyobb sértettsége csattan, az indulat és a felháborodottság elegyedik. Szinte már fenyegető. - Hogy is állíthatnál ilyet? Nyilvánvalóan nem is ismered a helyzetét, a helyzetünket, így azt sem tudod, mibe kontárkodsz bele éppen, hogy mit rontasz el most, ebben a pillanatban is!
Andris döbbenten figyeli a nőt, ahogy ellép a konyhapulttól. Elsősorban idegesnek kéne lennie, tudja, de hirtelen az elkeseredettség és a szomorúság lett rajta úrrá.
- Anya...
- Tomi már hónapok teljesen máshogy viselkedik, mit gondolsz, ez mégis kinek a hatása lehet?! Hogy ilyen hanyag, hogy teljesen elszállt! Gyakorlatilag már letett arról, hogy normális munkája legyen, alig figyel a tanulásra, mégis mit gondolsz, kinek a hibája ez?!
- Anya!...
- És mit gondolsz, hogy fog boldogulni homoszexuális likantrópként az életében, hm?!
- Basszus - A fiú szeme ismét könnybe lábad, így tekint a nőre, legszívesebben tenne egy lépést felé, de valahogy most nem tud megmozdulni. Nagyon szeretné megvédeni magát, de most nem érzi, hogy képes lenne rá, annyira megalázónak érzi ezt a helyzetet. Elfordítja a fejét.
- Mit gondolsz, hogy fog boldogulni?! Szerinted ez így rendben van? Hogy az utcán akar majd zenélni, nem kap majd munkát! Mondd csak, akkor is ott leszel mellette, ha egyre leromlik az állapota, vagy már más társaságát fogod keresni?!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Andris édesanyja kikel magából, szülői féltése és - valljuk be - arroganciája most Milánon csapódik le, Andris édesapja pedig mindezt higgadtan hallgatja végig; az embernek az az érzése támad, hogy egy átgondolt sorozatgyilkossal van dolga, ami Lászlót illeti.
Amíg a szópárbaj folyik, Andris csendesen meghúzza magát, még a fejét is elfordítja anyja megalázó szavaira, azonban Milán olyan higgadt tud maradni, amit az eridonos komolyan becsül. Szinte meglepve néz párjára, mikor csak annyit magyaráz, hogy a fiú felnőtt már, és felelős döntések meghozására (is) képes. No persze, attól tekintsünk el, hogy a videófelvétel elkészültének estéjén meghozott döntése, miszerint Milánt az egész világ szeme láttára illeti szenvedélyes csókkal, minden volt, csak felelősségteljes felnőtt döntés nem.
Amíg Jázmin ettől a csendes csitítástól meghökken, a szavai bennrekednek, s ő megfordul, hogy töltsön magának egy pohár vizet, addig se kelljen a jövevényt figyelnie. Andris megszorítja Milán kezét - köszönöm, üzeni vele.
Jázmin azonban a második érvbe se tud belekötni, csak csóválja a fejét hitetlen, mert Milán helyzetét nem tudja, és nem is akarja átgondolni.
- Édesanyád és édesapád tud erről a dologról, fiatalember? - László megszólal, Andris lába pedig a földbe gyökerezik, ugyanis édesapja nem őt, hanem Milánt veszi célba ezzel a megnevezéssel. Nehéz ügy - a férfi olyan hangsúlyt használ, ami alapján nem lehet eldönteni, hogy ez egy lenéző megszólítás, vagy pont hogy egyenlő partnerként kívánja kezelni Fellegiék fiát. - Édesanyádat, Annát ismerem, édesapáddal pedig a feleségem dolgozott együtt, ha jól tudom. Fellegi Márton - fordul oda László a nőhöz. És ahogy a két felnőtt tekintete összetalálkozik, rendkívül érdekes dolog történik: Jázmin pár pillanatig csak pislog a férfire, majd Milánra les egy aprót, s mintha most esne le neki, kivel is üvöltözött az imént, eszmél rá az igazságra - nevezetesen rájön, hogy Milán vezetékneve Fellegi, s hogy ismeretségük van a szüleivel, még ha csak felületes is.
A beszélgetés tovább halad, szavak repkednek egymás után, Milán pedig kikotyog egy olyan információt, mely ismét megmutatja, hogy rokonsági kötelék van Jázmin és Andris között - a két személy egy emberként mered meglepetten Milánra, és megint beáll a pillanatnyi csend. László eközben lemondóan sóhajt.
- Tizen-hat-holdtölte. - Ismétli az anyuka vészjóslóan megszaggatva a szavakat.
- Igen, tizenhat, anya, igen, tizenhat, már eléggé jól ismeri a dolgot, és nem, nem én mondtam el neki, csak kiderült, mikor felkísért a gyengélkedőre, és utána ennek ellenére is nagyon jóban maradtunk, aztán meg, én... mi... ne akadj ki ennél is jobban, azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy ezt fogod csinálni. - Hadarja Andris, mert érzi, hogy édesanyja behiperventillál, ha engedi tovább tajtékozni, így megpróbálja a kezébe venni az irányítást. - És annyira jó lenne, ha meg tudnánk ezt beszélni akkor, amikor már lenyugodtál egy kicsit.
Andris édesanyja ekkor elfordítja a fejét, és ismét enged magának egy pohár vizet. Tizenhat holdtölte, csak ez visszhangzik a fejében. Fogalma sincs, hogy a szomorúság vagy a sértettség az erősebb benne - a félelem, vagy az elkeseredettség dominál inkább. Nem tudja, de kell neki pár pillanat szünet, hogy eldöntse.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Teljesen más atmoszféra lengi körbe az Andrássy-ház konyháját, mikor Milán óvatosan válaszol, legalábbis Andris így érzi. Ha párja jól átgondolja és megrágja a szavakat magában - amit egyébként mindig megtesz, de ez most lényegtelen -, ott veszélyt sejt. Nyilván ő sem hülye, sejti, hogy az édesapja részéről ez egy... fenyegetés vagy ideges fröcsögés volt, de csak az ő fura stílusában. Sejti ezt, mégis az inti a leginkább óvatosságra, ahogyan párja a kérdésre válaszol.
Zoltán pedig hümmög egyet - alsó ajkát enyhén lebiggyeszti, mint aki gondolkozik, így vizsgálja Milánt, majd ujjával behajtja az asztalon fekvő újság egyik lapjának sarkát.
- Tehát tudnak róla - ismétli halkan, de mégis valami hűvös tónussal a hangjában. - És azt is tudják, hogy a fiammal? - Nem mondja ki a mondat végét, mert nem akarja, és amúgy sem érzi szükségét. Kissé előredől a székében, barna tekintetét még mindig Milánra szegezve. Nem kérdez többet, mint amennyit szükséges tudnia, Andris pedig úgy érzi, hogy ez a válasz sorsdöntő lesz, hogy valami itt most végleg kiderül, ráadásul az ő beleszólása nélkül, a feje fölött. És ez nem Milán hibája, hanem inkább az apjáé.
Próbál óvatosan manőverezni, mikor az anyjához beszél, de Eridonos léte itt is kiütközik - akaratlanul is arra késztetik szavai Jázmint, hogy elfordítsa a fejét. Andris most legszívesebben odabújna Milánhoz, belefúrná az arcát a másik nyakába, átölelné, aztán úgy maradna addig, amíg el nem ül a vihar - olyankor is szokta ezt csinálni álmában, mikor holdtölte előtt alszanak együtt, s e tevékenység sokszor (még ha nem is mindig) megnyugtatja a fiút annyira, hogy többet tudjon aludni, mint másfél órát egész éjszaka.
Most azonban ez a lehetőség nem bizonyul elérhetőnek, hiszen az apjuk is nézi őket, és be kell vallani, a fiú is érzi, hogy ez kevésbé lenne tiszteletteljes húzás, mint mondjuk csak állni, mint a cövek a konyha bejáratában, és figyelni idegőrlően elemző apját és ideges, csalódott anyját.
Csend ül ismét a családi rezidencia ezen helyiségére, és Andris most nagyon örül, hogy kishúga nem fültanúja az eseményeknek - szerencse, hogy éppen kis barátnőjénél tanyázik, és nincs itthon. Az is igaz, gondolja Andris, hogy szülei biztos előre kitervelték ezt a beszélgetést, hiszen a felvétel, amiről már oly sok szó esett, bizony nem épp mostani.
Az apja kérdése tehát még mindig a levegőben lóg, Andris kissé talán le is izzad, ahogy Milánra pillant, idegesen. Most légy okos, szerelmem, ezt gondolja. Mert ő nem mer válaszolni. Az intellektuális játszma sosem ment neki, a nyomásra mindig dühvel reagál vagy kitörő érzelmekkel, és tudja, hogy az most nem lenne jó. Senkinek.
Milán pedig válaszol: Igen, ismerik Andrist. De nem hiszem, hogy egy nemzetközileg elismert aurornak, vagy egy jogásznak lenne gondja a titoktartással, ha ez az, amitől tart.* Andris az utolsó félmondat előtt erősen megszorítja Milán kezét - "fejezdmárbe" -, de ez sem segít barátja hűvös hangnemén, flegma arckifejezésén. Andris szerint legalábbis flegma. Erre nem számított így.
László egy pillanatig még néz az ifjú Fellegire, majd kissé kihúzza magát a székben. Kihajtja az újság sarkát ujjával.
- Efelől nincs kétségem - bólint a férfi. Mintha direkt játszana rá az unszimpatikus apafigurára Milán előtt, e hűvös szóhasználat nem jellemző rá szűk családi körben; olyankor általában ennyit se beszél. - Ahogy afelől sincs, hogy ha valakinek az érdemeit kell bizonygatnod, az már nem jelent jót. - címzi szavait még mindig a kékszeműhöz. - Az, amit most mondani fogok, nem ellened irányul, fiatalember. Remélem érted.
És ekkor hosszú ideje először Andrisra emeli tekintetét, aki ebben a pillanatban nagyon-nagyon halk nyüsszenő hangot hallat, mint egy szűkölő kutya, de szinte biztos benne, hogy ezt csak párja hallja mellette, akit már nem ér felkészületlenül a hasonló, "állatias" megnyilvánulás.
- Az egy dolog, fiam, hogy szeretsz zenélni.
Basszus, már megint kezdi. Andrisból elkínzott sóhaj szalad ki, s habár most éppen eléggé meg van rettenve, zsigeri rossz érzete van, azért ez a téma még mindig ki tudja akasztani.
- Azt is megértem, hogy kamaszfiúként nem akarsz komoly dolgokkal foglalkozni. - Csend. - Szedd össze a cuccaid.
Ismét csend.
- Micsoda? - kérdezi a fiú álmatagon, szinte el se hiszi, amit hall.
- Szedd össze a cuccaid. - Andris édesanyja, Jázmin olyan tekintettel fordul hátra a mosogató felől, mintha leforrázták volna. Sápadtan pillant Lászlóra. - Szedd össze a cuccaid. Nem vagyok hajlandó tovább elviselni azt a patáliát, ami körülötted zajlik, Tamás. Anyád és én is belebetegedtünk ebbe, tíz éves korod óta próbáljuk menteni a menthetőt. Anyád ápolt. Folyamatosan visszautasítod a segítséget, ami a munkahelykeresést illeti, mert te zenész akarsz lenni. És most az a legújabb, hogy egy férfivel akarsz együtt élni. - Egy pillanatnyi szünet. - Nem vagyok hajlandó tovább elviselni ezt, elfáradtam. Menj utadra.


* Milán álmodójának tollából és engedélyével

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A szobán döbbent csend lesz úrrá. Jázmin sápadt arca döbbenettel telik meg - pár pillanat eltelte után elkeseredetten néz fiára, sőt, még Milánra is, mintha azt remélné, hogy a két fiú előáll valami olyan ötlettel, mely visszafordíthatja az időt, és kimondatlanná teheti férje szavait. Összenéz a fiával. Andris tekintete azonban csakhamar visszavándorol apjára - a dühvel vegyes szomorúság olyan tisztán és élesen rajzolódik ki arcán, mintha gyakorolta volna a mimikát a tükör előtt már egy ideje.
- Laci, ezt te sem gondolhatod komolyan. - Kezdi a nő, de nem meri megközelíteni férjét - még mindig ott áll a mosogató előtt, mintha odaragadt volna, és onnan bámulja párját.
- Nagyon is komolyan gondolom.
Andris pedig... Andris megszorítja Milán kezét, csak hogy biztosan érezze, hogy ott áll mellette valaki. Kissé remeg - most pedig senki sem lenne elég okos hozzá, hogy eldöntse, dühében, félelmében, vagy szomorúságában teszi ezt. Annyi biztos, hogy felfokozott idegállapota szólásra készteti, megelőzi anyját a beszédben - s mivel az Eridon ház képviselője, már akkor lehet sejteni, mit fog mondani, mikor nagy levegőt vesz.
- Tudod mit, apa? - Nem kiabál, de hangja remeg - mégis inkább idegesnek hat, mintsem szomorúnak. Tulajdonképpen még tartja magát, de ha más nem, Milán biztosan sejtheti, hogy ez nem sokáig fog már kitartani. - Én most összeszedem a cuccaim, és elmegyek a barátomhoz, Milánhoz - szorítja meg ismét kedvese kezét. - Egy dolgot biztosan megtanultam tőletek: hogy hogyan rejtegessem magam, hogyan szoruljon görcsbe a gyomrom, mikor valaki a közelébe kerül az igazságnak rólam. Hogy hogyan titkolózzak folyamatosan, és hogyan féljek minden sarkon, hogy kiderül, hogy vérfarkas vagyok. - És akkor, ebben a szobában, ahogy ezt kimondja, valamiféle bátorság lesz rajta úrrá. Szinte sosem használják ezt a szót otthon, és lám, most mégis megteheti. - Tíz éved volt rá, hogy elfogadd. _Tíz. És tudod mit? Sajnálom, hogy nem tudtad. Mert nem az én hibám. Te is tudod, hogy miért szöktem el aznap este itthonról.
És ekkor menekülőre fogja, Milán kezét megragadva felrohan a szobájába, hogy ott némán dobálja a cuccait egy bőröndbe. Némán, és tényleg nem is akar megszólalni, mert tudja, hogy akkor robbanna minden, és ez most még nem az a hely. Előbb ki kell jutnia innen.
Még hallja, ahogy az anyja szólongatja, ahogy lent lassan kiabálás alakul ki, vita a két szülő közt, de Andris csak fogja a gitárját, a deszkáját és a békáját, mint utolsó nélkülözhetetlen ingóságokat, meg a bőröndjét, és ujjait összefonja Milánéval.
- Menjünk innen. - Kéri halkan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem késtem, most épp Gergőre várunk - pár pengetés hallatszik, ahogy hangolom a gitárom, miközben poénkodunk a többiekkel. Elég jól néz ki, ahogy a próbaterem végében ott vannak sorban a deszkáink, mindenki azzal jött ma, és ez a látvány több, mint biztos, hogy ott fog figyelni az instagrammomon pár óra múlva. Még arra is gondoltunk, hogy deszkázunk egy kicsit a próba után valahol, de ez attól függ, hogy Milán vajon bele fog-e menni, ugyanis most is vele fogok találkozni.
Hamarosan Gergő is begördül, nem túl ideges, nem kapkod, de egyikünk sem szokott az lenni általában. Ezek az alkalmak azért nem tartoznak a véresen komoly összeülések közé, az akkor van, ha tudjuk, hogy koncertlehetőségünk lesz, olyankor azért sokkal jobban összekapjuk magunkat.
- Szerintem toljuk le a Kinget kezdésnek, aztán majd a Rule the worldön is dolgozni kell, mert még nem állt össze - javaslom a többieknek, hamarosan pedig már bele is kezdünk a dologba. Egy idő után már tényleg belemerülünk a munkába, mást is átnézünk, de főként ezen az új számon van a hangsúly, ami bár már meg van írva, de még mindig nem nyerte el a maximálisan végleges formáját.
Az idő csak úgy repül, és mire eltelik az a két óra, a dal bizony megkapja végleges formáját, már csak be kell gyakorolni; mi pedig szokás szerint nem nézzük az időt, és huszadszor is belefogunk a számba. Ez azon ritka dalok közé tartozik, amit mindenki feltétel nélkül bír, mármint úgy értem, hogy nem voltak hatalmas viták róla, mint mondjuk a Jungle-ről, amit én mindenáron lassú dalnak szántam, de a többiek folyamatosan rá voltak pörögve, hogy gyorsítsuk és vigyük feljebb, szóval nem volt más választásom, és azóta is felrovom ezt nekik. Cserébe ők folyamatosan azzal érvelnek, hogy nem kell minden dalnak érfelvágósnak lennie.
Szóval elkezdődik a szám, és én még mindig vigyorgok, mikor elkezdem énekelni. Annyira bele tudom élni magam ezekbe a számokba, hogy sokszor egészen kivörösödöm, mikor játszunk, és mindig látom a srácokon, hogy ettől nekik is hatszor több lendületük van, és rohadtul élvezik, amit csinálunk. Ezzel tulajdonképpen egymást boostoljuk, és sokszor olyan durva energiák szabadulnak fel a színpadon, hogy az valami félelmetes, és ezért imádok velük játszani.
Komolyan annyira imádom a dalt, hogy szinte már egy koncerten érzem magam, és annyira bele is teszem magam, mintha legalább ötezer ember állna előttünk, hogy tomboljanak, pedig csak Máté barátnője van a nézőtéren, aki már befutott tíz perccel ezelőtt.
A zene szétárad a tagjaimban, ahogy játszunk, egyszerűen érzem magamban azt az erőt, ami ehhez a dalhoz kell, és ahhoz, amit ígér. Ilyenkor tényleg elhiszem magamról három perc erejéig, hogy meg tudnám váltani a világot.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Játszunk, a dal pedig megtölti a teret, és ezerrel toljuk, a srácok is teljesen beleélik magukat, pedig biztos vagyok benne, hogy már ők is fáradtak. Amikor dobszóló van, mindannyian hátramegyünk gyakorlatilag, ott csápolunk, aztán együtt játszom Gergővel, tudjátok, mint amikor a koncerteken a tagok összefordulnak és egymásra figyelnek, na úgy.
Aztán mikor legközelebb felpillantok, már meglátom Milánt is - ott áll a bőrdzsekijében és a kék pulcsijában teljes valójában, az egyik fürtje kuszán áll a feje tetején, de elkapom róla a tekintetem, mert tudom, hogy elfelejteném a saját dalom szövegét, ha másfél pillanatnál több ideig néznék a szemébe. Érzem viszont magamon, hogy ő engem néz, és ettől még jobban felpörgök - ha eddig mindent beleadtam, akkor most 120, sőt, 180%-on teljesítek, mert mielőtt megláttam is... "érzelmes" voltam, viszont most, most meg... Olyan hatással van rám, mintha megcsókolt volna a múzsa, ezt mondta a múltkor Gergő, de én inkább úgy írnám le, hogy a jelenlétével valami olyat hoz be az életembe, amit soha senki mástól nem kapok meg szerintem. Mármint, soha nem is fogok.
- Fúbaz**eg, ez állat volt - röhög Máté, én meg bólogatok, de már Milánra nézek, intek is neki, és megjelenik az a mosoly az arcomon, ami minden alkalommal, mikor a többiek róla kérdeznek.
- Na jó srácok, akkor majd hétfőn - mondom, és villámsebességgel pakolni kezdek, mert bár most konkrétan Milán szobájában lakom, mégis úgy érzem, mintha nem láttam volna egy éve.
- Haver, mi lesz a deszkázással? - Kérdi egyikük, én meg megvakarom a tarkóm.
- Asszem' más dolgom van most, de majd legközelebb.
- Eeeeeh - legyint az egyik srác. - Jól van, menjél csak pasizni... - Elnevetem magam, de azért egy kicsit zavarba jövök, mert még mindig furcsa, hogy ilyen nyíltan emlegetik ezt a srácok. Nem szokott hozzá még a fülem.
- Mit gondolsz, miért írok dalokat, baszki? Ha új dalokat akarsz, elengedsz - borzolom meg a hajam, és a gitártokommal a hátamon már le is ugrok a színpadról.
- Csak nehogy megint olyan szenvelgősen szerelmeset írj, mint a múltkor, az katasztrófa volt - kontrázik rá Máté röhögve, én meg hátrafordulok még egy mondat erejéig, miközben megyek Milán felé.
- Nem mindenkinek lehet ilyen barátja, nem csodálom, ha nem érted! - Pördülök meg a tengelyem körül, és még hallom magam mögött a "HÖÖÖÖ" felkiáltásokat, de csak nevetek, és oda is érek Milánhoz.
- Szia - mosolygok rá, és átkarolom a nyakát, adok neki egy csókot. A srácok ekkor már leszálltak rólunk, valószínűleg Máté is már barátnőzik, szóval legalább ez le van tudva. - Hiányoztál.
Még mindig annyira új és furcsán szabad érzés az, hogy megtehetem ezt vele a többiek előtt. Tulajdonképpen el sem tudom mondani, milyen - mármint mindenki másnak tök normális az, hogy megfogja a párja kezét a barátai előtt, de nyilván ez egy speciális eset. És már meg merem tenni, ha másra nem, erre jó volt az, hogy kidobtak otthonról, mert arra jöttem rá, hogy semmi sem múlik azon, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Felszabadító ilyen nyíltnak lenni, és erre Milán tanított meg.
Kézen fogom őt, majd felkapom a deszkámat is; még intek egyet hátra, aztán újra csak rá figyelek.
- Arra gondoltam, elmehetnénk valahova, valami parkba kiülni vagy ilyesmik, enni egyet, vagy nem is tudom... - túrok bele ismét a hajamba. - Valami ilyen chilles program? Erre gondoltam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valaki ma méltóztatott tájékoztatni szíves felajánlásáról, miszerint esetleg fizethetem az ebédjét, és persze az ember fia hogy is utasíthatna vissza egy ilyen kedvező üzletet, ha a nővéréről van szó, akit ráadásul Korinnának hívnak?
Szóval gyors csók otthon Milánnal, kabátot fel, gitártok a hátra, és máris Budapest utcáit rovom zsebrevágott kézzel. Mostanában kicsit talán egyenesebbe jöttek a dolgok, Milánnal is utaztunk nemrég, az is fantasztikus volt, meg kezdem megszokni az életet anyóséknál, meg a minden-hétvégén-kaja-a-nagyiéknált, esküszöm, annyit eszek, mióta kidobtak otthonról, hogy arra nincsenek szavak, és ez nagyon jól van így. Milán anyja is nagyon jól főz, imádom. Zseniális.
Épp egy új, még csak alakulóban lévő dalt dúdolgatok és dobolom a térdemen, miközben az étterem felé tartok. Megigazítom a napszemüvegem (hihetetlen, hogy télen így tűz a nap), aztán mikor meglátom a jómadarat, beletúrok a hajamba, és felvont szemöldökkel követem a tekintetét, merthogy az tuti, hogy nem engem néz, hanem valaki mást, és nem is akárhogy. De persze miért is lepődöm meg, róla van szó, Koriról, hát ki a francot sokkolna az ilyesmi?
- Na mi van, nyommer? - Vágódok le elé a székre, valószínűleg csak most fog észrevenni, eléggé el volt foglalva ugyanis Mr. Zöldszemmel, szóval most tuti, hogy nem én vagyok a prior. - Új pasid van, vagy csak potenciális áldozat? - Vigyorgok rá, aztán viszont már fel is állok, hogy magamhoz öleljem ezt a hülyét, akármilyen ciki is. Mégiscsak a rokonom!
- Remélem, Andrássynak hívják, különben sztrájk lesz otthon - vigyorgok még mindig, majd ismét levágódok egy elegáns kabátlevétel kíséretében. Napszemcsi marad, most eléggé elkaptam ezt a dolgot, hogy napszemüveg, király ruhák, mittudomén, hamarosan zenekari próba, szóval... A gitártokom persze óvatosan támasztom le valahova, ahol a legnagyobb biztonságban van.
- Na mi újság, rokon? Minek köszönhetem a megtiszteltetést? - Csóválom a fejem még mindig mosollyal az arcomon.