Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Reflexszerűen beletúrok a hajamba ismét, és jaaaj de jól esik, hogy ilyen közel van - na, ez rögtön el is tereli a figyelmemet bizonyos kis dalocskákról, ugyan már, minek is figyelnék rájuk? Szeretek hozzá jönni, mert az egész szoba, minden Milán illatú, itt még jobban érzem, még intenzívebben, mint egyébként. Ez tök jó.
Ahogy nyakamba ad két puszit, át is karolom és megsimítom a hátát, haajj, de jól esik ez, gondolom neki is. Mostanában mindig olyan kimerült az egyetem miatt. Mosolyom egészen más lesz, mikor megszólal ismét, megszelídül egy kicsit, már nem az a vad vigyorgás, csak olyan… “ez most jó”-mosoly. Nyomok egy csókot a hajába.
- Te is nekem - motyogom így, aztán adok neki még egyet, és konstans ismétlődő mozdulattal simizem. De… ja, mondjuk nem sokáig. Vagyis majdnem nem sokáig. - Naa, hogy sietsz. - Kicsit felemelem az állát, hogy megint megcsókoljam, most ez már nem csak kis üdvözlő puszi. Az a helyzet, hogy tényleg hiányzott, szóval na, ennyi most kijár nekem is, neki is, ha már így hiányoztunk egymásnak.
Ha vége szakad, csak akkor sóhajtok egyet mártírom módra, mert neeeemár hogy fel kell kelnem naaa. Jó, nem nagy áldozat, persze, csak nincs kedvem most kikászálódni.
- Meeeeh, de olyan nehéz felkelniiii - adom tudtára kínomat hangosan is, ahogy szenvedve forogni meg ficeregni kezdek ide-oda. De ez csak a műsor része. - Na jóóó… jó, mindjárt. - Szusszanok, igen, még kell az erőgyűjtés, szóval odahajolok megint a hajához. Illat, illat, oké, ez már elég üzemanyag lesz.
- Na, engedj - kicsit kikecmergek alóla, hogy cammogó léptekkel a fiókhoz menjek.
Kihúzom a felső fiókót, és a konzolokat kivéve valami papír is hozzájuk ragad, szóval azt - óvatosan, hogy ne tegyek tönkre semmilyen beadandót vagy fene tudja mit - leszedem a játékról. És csak épp rávetül a tekintetem, amikor… meglátok rajta valamit. Persze, háttal vagyok neki, szóval ezt, gondolom, nem veszi észre rögtön.
Belemerülök hirtelen, nézegetem, és valami kezd derengeni. Azért mellette egyrészt magamra szedtem valamit GYNT-ből meg BIT-ből (esélyem se lett volna ezt kihagyni), de a másik az, hogy elég régóta vagyok már farkas ahhoz, hogy felismerjek pár dolgot.
- Ez valami új farkasölőfű? - pillantok hátra, egyik kezemben a papírral, másikban a konzolokkal. - Még sosem hallottam róla.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem enged. Nem engeeed.
- SEGÍTSÉÉÉÉG, elkaptaak - sápítozom, aztán, mintha csak rájönnék, mi történik, “vadul morogni kezdek”. Persze ez nem az a fajta önkéntelen morgás, amit alkalmasint tényleg bemutatok, ami tényleg elég furán állatias - ez csak játék, játszásiból vérengző vadállattá változom, és elkezdem “felfalni”, mégpedig úgy, hogy beleharapok a fülébe.
- Ha nem engedsz, megeszlek - állítom ultimátum elé, majd végszóra egy halkat kordul is a gyomrom (már úgy értem, hozzám mérve halkan), mire felnevetek. - Na, engedj, aztán hozok valamit enni is. Anyud hagyott?
De pár pillanat múlva már a konzolok felé tartok, fiók, hoppá, valami írás. Gyanús ez nekem. Hát, persze nem kéne annak lenni, Milán bájitaltant tanul az egyetemen, végül is azért elég nagy esély van rá, hogy kósza bájitalreceptek húzódnak meg itt-ott a fiókjai mélyén, de ez, ez a likantróp-téma azért meglepett valamelyest.
- Most fejleszted? - pillantok fel rá homlokráncolva. - De már van farkasölőfű, miért kéne még egy? - Tényleg nem nagyon értem a dolgot, meg is vakarom a tarkómat, ahogy így gondolkozóba esek. Hát tényleg, miért is kéne egy másik, ha már egyszer van egy recept? - Óóó… azért, mert van, aki allergiás rá, igaz? Hallottam már ilyenről, hogy van akinek nem tudja befogadni a szervezete. - Bár, azért ez elég ritka eset, ha jól tudom. Mást viszont egyelőre nem tudok kitalálni; de hát nem is én vagyok a bájitalguru hanem ő, mondja meg ő, ugyebár, hogy akkor mi is ez az egész pontosan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Carbonara! - Csillan fel a szemem, ahogy hátrapillantok. - Anyud szuper carbonarat csinál. Anyud… minden kaját szuperül csinál. - Folytatom, de már nem sokáig csevegek így.
Olyan zavartnak tűnik kicsit, mikor megkérdezem, hogy most akkor ez tényleg az allergiásoknak van-e, nem tudom. Lehet, csak a szemem káprázik. Éppen leraknám már a cetlit, várom, hogy Milán helyeseljen eközben de… legnagyobb meglepetésemre nem teszi. Mármint, azt mondja, hogy “ez nem egészen olyan”, szóval ismét hátrafordulok.
Összeszalad a szemöldököm. Ahogy kezdem felfogni, mit is tervez, tétován a kezemben lévő jegyzetlapra nézek, aztán vissza fel, Milánra.
- Te ki akarod szedni belőlem a farkast? - kérdezem értetlenül. Na persze, nem mintha problémám lenne azzal, hogyha nem tudnék többet átváltozni. Furcsa lenne, mert kiskorom óta ez van, de senki sem örül annak, hogy likantróp. Nem, nem is azzal van a baj, hogy… így jót akar nekem, csak… Sóhajtok. Ez is, úgy… hasonlít anyára, a kezdetekben. “Van rá ellenszer? Nincs? MIKOR LESZ?!”, ezt kérdezgette a gyógyítóktól. A hideg ráz tőle.
- Mármint… nem rosszból kérdem. Csak… - megint sóhaj - ...Milán, tudod, hogy ez lehetetlen. Nagyon-nagyon sokan próbálták már. Nem kéne ebbe ölnöd a szabadidődet. - Pillantok rá komolyan. - Esküszöm, nincs vele baj. Elfogadtam már nagyon rég. Ahogy mindenki mindig is el fogja fogadni egyszer, és megtanulja majd kezelni. Felesleges… ebben így… reménykedned szerintem.
Még egy pillantást azért vetek a papírosra. Csupa, számomra értelmetlen dolog, áthúzkodva, nyilazva ide-oda. Tényleg sokat melózhatott vele, és abban is biztos vagyok, hogy ez nem az egyetlen jegyzetlap, amit ebben a témában készített.
- Tényleg… kedves tőled. De ne pazarold erre az idődet. - Egy kis mosolyt is megejtek, hogy ne tűnjek olyan zordnak, aztán le is teszem a recepttervet, vissza a fiókba.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Annyira motiváltnak tűnik, és én nagyon elszomorodom, ahogy látom ezt a motivációt. Felszusszanok, ahogy elindulok felé, és leülök az ágyra.
- Az a baj, kicsim, hogy sajnos de. - Mondom, de tényleg szomorkásabb a hangom, mert tudom, hogy most biztos le fogom törni, és rosszul fog esni neki, amit mondok. - Hallottam ilyet is sajnos, hogy… ilyen bűbájfeltalálók vagy mik voltak az egyik srácnak a szülei, aki likantróp, és az egész életüket ennek szentelték, hogy kitaláljanak valami ellenszert. És hát… tudod. - Fejezem be picit halkabban, rárakva a kezem a térdére. - Szóval… tudod, ez, hogy… ezért nem akarom, hogy hamisan reménykedj, vagy valami.
De persze, rögtön tovább is haladunk. A szabadidős megjegyzését, nehezen bár, de hagyom elsiklani a fülem mellett, mert ha valamit, azt már megtanultam, hogy mindig olyankor vannak a nagy vitáink, ha elkezdek heveskedni az ő heveskedő megjegyzéseire. Akkor aztán mindig robban, szóval most megpróbálom ezt elkerülni. Tudatosan. Aztán hátha.
- De… Milán, nem az, hogy nem bízom benned, vagy a tudásodban. - Mondom kicsit én is felkapva a vizet. De csak nyugi. Nyugi, Andris. - Okos vagy, és tök nagy dolgokra vagy képes szerintem. Nagyon sokra fogod vinni, sokkal többre, mint mondjuk én. De… ez lehetetlen vállalkozás, tudod jól. Eddig sem sikerült… senkinek.
Igazából, tudvalevő oka van annak, hogy miért reagál így egy-egy vérfarkas, ha a legendás ellenszert említik. Nos, azért, mert… jaj, annyira hosszú idő egy ilyet elfogadni. Iszonyat hosszú. Tényleg. És ha valaki belengeti, hogy lehet, hogy vége lesz - ha elhinném, és utána mégsem… Szóval, ezt azért senki sem kívánhatja.
- “Szerencsére ezt nem te döntöd el” - figurázom ki játékosan, karba fonva kezeimet a mellkasom előtt, mint egy óvodás. - Nem rosszból mondom ám. Csak… lehetetlen vállalkozás. - Kis szünet. - Én is sokat gondolkodtam már, miért van… néhány azt mondják, valami égi büntetés. Ki tudja… Mindegy, a lényeg, hogy… nem lehet megváltoztatni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nagyon lelkes, és én hálás vagyok ezért a lelkesedésért - csak aggódom. Annyira aggódom. Hogy erre fogja áldozni az egész életét, miattam, akinek már nincs problémája vele - meg persze a másik ezer farkas miatt is, akinek még van. Én értem... értem ezt a nemes célt, meg minden, csak... Nem mehet rá az élete, és nem cipelheti helyettem a terhét ennek az egésznek, márpedig ő most ezt tervezi véghez vinni. Bele se merek gondolni, mennyi időt tölthetett ezzel, magával a tudattal, hogy segíteni kell Andrison. Hiába próbálom mutatni, hogy nincs bajom az átváltozással, ha ő egyszer már látott a legrosszabb passzomban is.
- Igazad van... - ismerem el, mert levitás lelke, tudom, másra sem vágyik. - De nem szeretném, ha ezzel foglalkoznál folyamatosan. Nem tesz jót... nekünk sem, szerintem. Feleslegesen stresszeled magad és aggódsz miatta, csak... cipeled magadon, és én azt nem akarom. Nem akarom, hogy arról szóljanak a hétköznapjaid, hogy vérfarkasok. Szóljanak rólam inkább. - Fejezem be sután, megvonogatva a vállamat. Talán még a szememet is lesütöm.
Aztán tovább halad a beszélgetés. Általában megpróbálok nagyon türelmes és semleges, vagy kedves maradni, ha ez a téma feljön köztünk - ritkán jön fel, és csak vele, mert a legtöbb barátom és ismerősöm egyáltalán nem is tud erről a dologról, vagy ha igen, nem nagyon feszegeti. Nehéz megszoknom tehát ezt a témát, mert még nem nagyon bolygattam senkivel túlságosan.
Már átkarol, mikor befejezi a mondatot, én meg nem nézek fel rá, most nem vagyok így hajlandó. Valljuk be, hogy ez a kérdés nem esett jól - a válasz túl őszinte lenne és túlságosan... mélyről jövő, ezért inkább csak megrázom a lehajtott fejem.
- Hagyjuk ezt, Milán. - Fűzöm hozzá halkan, aztán nyelek is egyet. Tényleg nem volt ez jó most.
Szerencsére felajánl valamit, egy kompromisszumot - így hagyjuk el a beszélgetés eddigi talaját, reményeim szerint, mert az, amerre most tartott, az nagyon nem volt jó irány. Kicsit megpróbálom felrázni magam a hirtelen jött mély érzésekből, sóhajtok egyet, aztán felnézek rá, rendezve a vonásaimat, hogy egyáltalán ne tűnjek feldúltnak.
- Mégis milyen kompromisszumra gondolsz, felhőfiú? - kérdezem próbálva játékosan elütni az előbbi szituációt, de én is érzem magamon, hogy nem vagyok olyan meggyőző, mint amilyen meggyőző tudok lenni, mikor ösztönösen viccelődök, úgyhogy... erről megpróbálom elterelni a figyelmét, és átkarolom a derekát.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nagyon szeretném, ha nem lenne ilyen bonyolult ez az egész. Valahol talán pont arra vágyok, amin Milán ügyködik - hogy ne kelljen ezzel foglalkoznom többet, ne jelentsen problémát bármilyen emberi kapcsolatomban, ne kelljen titkolóznom és színlelnem... Igen, talán pont erre vágyok, de nem mások boldogsága vagy "élete árán", és annyival egyszerűbb lenne, ha megértené, hogy ez nem probléma, a vérfarkasság. Nem kell annak lennie. Csak átváltozok havonta egyszer, ennyiről van szó, nem is tud róla szinte senki. Nem kellene problémának lennie, de pont ő teszi azzá, mégpedig úgy, hogy folyamatosan foglalkozik vele. Pedig szeretném úgy érezni magam, mintha csak egy normális srác lennék egy normális kapcsolatban, ha már máshol nem nagyon érezhetem magam átlagembernek. Erre vágynék nagyon.
Pontosan ez történik, hallom a választ, és hosszan a szemébe nézve értem csak meg, mire gondol pontosan. Egyébként is nagy szemeim felveszik a "kiskutyaszemek"-állapotot, miközben az ujjaimmal megsimítom az arcát.
- Ez olyan, hogy... - kezdem sután, aztán elhallgatok egy pár pillanatra, amíg megpróbálom összeszedni a gondolataim. - Szeretlek. - Mondom végül halkan.
- Mi ketten annyira máshogy mutatjuk ezt ki... - motyogom, fel-felpillantva rá. - Mert neked... beitta magát ez az egész a munkádba, a bájitalokba, és ez egy nagyon szép dolog egyébként. Tudom, hogy neked ez nagyon fontos. - Megpróbálok hangosan gondolkodni, hogy egy kicsit megértsem őt is, a nézőpontját, hogy tudjak hozzá úgy szólni, hogy jobban átadjam a sajátomat.
- Én... tudod, nekem ez olyan, hogy... a likantrópia a részem, de mégsem teljesen én vagyok. - Kezdem el zavarosan ábrázolni a saját kis érzelmeim, közben pedig simogatom Milán haját, mert az megnyugtat. - Kicsit úgy szoktam erre gondolni, hogy a bennem élő farkas nem én vagyok. Így könnyebb volt... tudod?... És ezért mondtam, hogy szeretném, ha inkább velem foglalkoznál, és nem ezzel. Mert én tök átlagos srácnak érzem magam melletted, és olyan jó érzés, hogy nem kell folyamatosan azon rugóznom, hogy teliholdanként ön- és közveszélyes vérengző állattá változom, érted? Már tíz éve folyamatosan ezt nyomják otthon, minden hónapban ezzel kell szenvednem, és nincs kedvem, nem akarok... nem akarom, hogy lásd bennem az állatot, érted? - halkulok el a végére, lesütve a szemem.
Most, hogy erről van szó, olyan sebezhetőnek érzem magam. Nem félek attól, hogy megbánt, csak szerintem még nem tűntem ilyennek előtte. Persze, tudja, hogy érzékeny vagyok, meg heves és sokszor makacs, de ilyen kis gyámoltalannak talán még nem látott. Nem szoktam nagyon erről beszélni. Ami azt illeti, ilyen mélységeiben sem ábrázoltam még senkinek a belső gondolataimat erről az egészről, hiszen a szüleim teljesen el voltak foglalva saját magukkal, másoknak meg... nem megy. Valahogy nem megy. Az más kérdés, hogy pont erről írtam most dalt.
Hiába kérem, hogy ne feszegessük, hogy miért is büntetne engem pontosan az ég, Milán nem érti, hogy mibe tapint bele éppen. Lehet, hogy az agyával tudja, hogy mennyire érzékeny is vagyok, de biztos vagyok benne, hogy nem érti vagy érzi át. Egyszeriben ingerült leszek, felmegy bennem a pumpa, és ki is pirulok dühömben, ami már mindig komoly érzelmi indíttatást jelez nálam.
- Mit kell ezen megbeszélni?! - csattanok fel. - Miért jó neked hallgatni, hogy mennyire szar vérfarkasnak lenni, hm? Tényleg muszáj, hogy folyamatosan ez legyen a téma közöttünk?! Kezdem azt hinni, hogy inkább a kísérleti nyulad vagyok, mintsem a barátod! - Elveszem a karomat a derekáról, kicsit távolabb is húzódom ösztönösen. - Igen, én sem örülök neki, hogy ez van, de én sem kérdezlek folyamatosan az epilepsziádról és próbálom 0-24 megtalálni a gyógymódot rá, nem sajnálkozom folyamatosan! És tudod, hogy miért? Mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad miatta, és neked is ezzel kelljen foglalkoznod minden egyes rohadt percben, mert tudom, milyen az, ha valami gyógyíthatatlan és nem tehetsz ellene semmit, de baromira utálod!
Már egészen kipirosodott arccal ülök, szinte szuszogok is kicsit, ahogy felment a vérnyomásom hirtelenjében.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Olyan édesen beszél, hogy már azt hiszem, minden megoldódik, és nem lesz ebből veszekedés. Értem, azt hiszem, mit akar mondani, hiszen ő nem én vagyok, ő teljesen máshogy látja ezt az egészet, engem, mert úgy ismert meg, hogy szinte azonnal megtudta, mi a helyzet velem. Aranyos tőle, és megsimítom az arcát, sőt, nyomok egy csókot is a szájára.
Aztán teljesen másfelé terelődik a beszélgetés. Kifakadok, ő is kifakad, felpattan az ágyról, és persze én sem tudok ülve maradni, kissé görnyedt tartással hallgatom, amit mond, de a tagjaim megfeszülnek az idegtől és a dühtől, a csalódottságtól. Hogy beszélhet így?
- Én kerítek neki nagy feneket! - túrok idegesen a hajamba. - Én? Amikor te a laborban is folyamatosan csak ezzel tudsz foglalkozni, és én kerítek neki nagy feneket, megáll az eszem!
De folytatja, nincs menekvés, és a nyakamba zúdít szabályosan mindent, minden bajomat és problémámat. Arra számítottam, hogy nem fog fájni - nem féltem tőle, hogy megbánt, és most mégis a legfájóbb pontokat vágja az arcomba és emlegeti, szétszedi a problémáimat és elbagatelizálja, minthogyha nem lennének komolyak, mintha az érzéseim csupán felesleges túlgondolások lennének, és ennél rosszabbat el sem tudok képzelni jelen pillanatban.
- Igen, normális! - már kiabálok, érzem, hogy a szemem is bekönnyezett a dühtől és attól, amit mondott. - Normális, igen, normális... Csak képzelnéd magad a helyembe egyszer... Persze te úgysem tudod, egyáltalán nem is tudsz együttérezni nemhogy velem, de senkivel, mert mindent csak elemzel, de elképzelni vagy belehelyezkedni, neeem, az neked nem megy. Te vagy a zseni, mit neked együttérzés, te annál jobb vagy, nem igaz? Tudod rohadtul szarul esik, hogy lekicsinylően beszélsz arról, ami a legjobban bánt engem.
Aztán már tényleg szabályosan fáj, amit mond. Látom rajta és érzem, hogy milyen rosszul esik neki, mikor egyszerűen úgy teszek, mintha nem lenne köztünk semmi, mikor társaságunk van. Mindig megpróbálom kiengesztelni utána, kedveskedni neki, igyekszem mindent megtenni, hogy jobban érezze magát. Tudom, hogy bántom vele, és ez nekem is rosszul esik, ezért hirtelen nem is tudok erre mit mondani. Csak nézek rá, már bekönnyezett szemmel, ahogy ki is gördülnek, félig a tehetetlen dühtől, félig ezektől a mondatoktól.
- Próbálsz elfogadni azzal együtt, amilyen vagyok?! Miért, az, hogy ilyen szar alak vagyok és nem bírok, nem akarok beszélni róla, hogy vérfarkas vagyok, hogy félek, hogy az emberek megbélyegeznek még plusz az identitásom miatt is, az nem tartozik bele abba, amilyen vagyok? Ennyit a fene nagy elfogadásodról! Szerinted mit gondolnának rólam, ha minden kiderülne? A közveszélyes likantróp, aki még meleg is! Annyi a zenei karrieremnek, annyi a színészetnek, mindennek! Erre bezzeg nem terjed ki az a rohadt nagy elfogadásod! - Kiáltom kétségbeesetten, kitárva a karjaim; már szabályosan patakokban folynak a könnyeim, de tudvalevő, hogy mindig ez van, ha egyszeriben nagyon dühös leszek. - Ez van, Milán! Ha tényleg mindennel együtt elfogadsz, akkor ezzel együtt kell elfogadnod, hogy igenis féltem a saját bőrömet, hogy nem akarok erről beszélni, mert sosem tudtam senkivel, és ha el akarjuk kezdeni, akkor sokkal lassabban kell haladnunk, mert egészen addig az volt nekem a normális, hogy erről mélyen hallgatok, és akkor minden rendben lesz. Csak ennyit kérek, hogy ne erőltesd rögtön, hogy mindent összehordjak róla, mert nem mindenhez lehet hozzáállni praktikusan, van, amihez - tudom, meglepő - de szükségesek mondjuk érzelmek is.
Úgy érzem, lassan már a kezeim is remegnek az idegességtől és a rengeteg indulattól, ami felgyűlt bennem, miközben kitárt karral és kócosan, kissé görnyedten figyelem őt. El sem hiszem, hogy tényleg képes volt felhozni... hogy hülyének néz...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Valami átkapcsol, mikor válaszol, és megértem, amit mond. Elmosolyodnék ezen, ha nem lennék totál ideges, úgyhogy csak legyintek egyet ingerülten, "áh", valami ilyet is mondok mellé.
Annál inkább rosszul esnek az elmotyogott szavak, "egy frászt normális", és itt látszik is az arcomon a hirtelen megrökönyödés, mert olyan mélyre ás éppen veszekedés közben. Csak ennyi, hogy nem normális, és megint minden megkérdőjeleződik bennem, a sok év, amit azzal töltöttem, hogy ezen gondolkoztam, egyszeriben kárba vész, és újra felötlenek a kezdeti kérdések bennem. Érdemes nekem egyáltalán beszélgetni emberekkel? Nem teljesen felesleges? Megkímélhetném őket a stressztől, nem véletlenül létezik a "magányos farkas" kifejezés. Mindig is annak kellett volna lennem? Itt roncsolom őt is, magamat is...
- Azért baj, hogy nem vagy elég együttérző, mert beszélni akarsz róla, nem érted? - kapcsolom össze az információkat, még a kezemmel is gesztikulálva. - Mert ha szóba kerül, mindig a megoldást keresed, mikor nekem csak annyi kéne, és szerintem neked is, hogy meghallgasd, amit mondok, bólints párat, aztán megnézz velem egy filmet. Semmi több. Nem mindig a praktikus megoldás, nem mindig az okoskodás, hanem csak... meghallgatni, érted? Azért nehéz beszélnem róla, mert... - de ezt a mondatot már elharapom. Úgy érzem, semmi értelme tovább beszélnem róla, úgy érzem, úgysem fogja megérteni.
- Senki mással nem tudnék erről beszélni. - Egyezek bele, igaza van, ebben legalábbis. Némileg nyugodtabb már a hangom is. - De ez nem változtat azon, hogy nem érzem a megértést, hanem csak azt, hogy megpróbálod megoldani, és... túl sok. Nem olyan egyszerű, mint ahogy te megoldást akarsz rá találni.
Hogy hova jutottunk idáig az elmúlt évben? Millió válaszom lenne rá, millió és egy, kezdjük azzal, hogy rájöttem, hogy vonzódom a srácokhoz, hogy le merem venni a felsőmet előtte, hogy megmutattam a tetoválásom és elmagyaráztam, hogy működik, hogy képes vagyok idegsokk nélkül megmutatni neki a róla írt dalaim. Ezek mind nagy dolgok, de nem szembetűnőek, neki talán észrevehetetlenek, és a monumentális változás hajtja előre, vagy mit tudom én. Ezek viszont igenis fontos dolgok. De ha ő nem látja őket, egyszerűen... én erre már nem is tudok semmit mondani. Nem akarom tovább sajnáltatni magam előtte, csak még rosszabb lesz ez az egész. Gondterhelten túrok a hajamba.
- Elég sokat haladtunk... - motyogom az orrom alatt, de már szinte fáradtan. Értelmetlen ez az egész vita.
Nincs miről beszélnünk. Ezek a szavak hirtelen belém markolnak, úgy érzem, és az eddigi piros arcszínem - ha fizikailag lehetséges ilyen gyors váltás - eltűnik, úgy érzem lesápadok, ahogy nézek rá, ő meg elindul. De nem! Elkapom a kezét, mielőtt ki tudna menni, és remélem, hogy nem csúszik ki a csuklója.
- Ne, Milán - mondom jóval halkabb hangon, és próbálom magamhoz húzni és átölelni. - Ne, ne. - Csak beburkolom az ölelésemmel, ha hagyja. - Sajnálom, ne haragudj rám, kérlek. Nem akartam... nem így gondolom. - Szipogok párat, és csak húzom magamhoz és ölelem, a haját is simogatni kezdem. Ez most nagyon nem volt rendben tőlem. - Te is felforgattál mindent... - motyogom halkan. - Nem szabadott volna azt mondanom, bocsánat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Nem úgy értette, ezt állítja, én pedig lemondó-szomorú tekintettel csak megrázom a fejem, mert szinte mindegy, hogy hogyan értette. Újra csak szembesültem vele, hogy tényleg nem vagyok normális, akármennyire is szeretném magam annak érezni. Egyszerűen... semmi sincs rendben velem.
Milánnak teljesen ismeretlen a hallgatás terepe, és ekkor dereng fel, hogy valószínűleg én is rosszul csinálok valamit - hiszen ha nem tudja, mi az, akkor azt sem érti, én miért maradok csendben, mikor ő a problémáiról beszél, és miért nem ajánlok fel megoldásokat. Sokkal rosszabb ez az egész, mint hittem, sokkal nehezebb lesz megoldani, és már előre szomorú vagyok miatta, mert tényleg nem szabadna ennyi problémát okoznom. Talán tényleg nem vagyok emberek közé való, nem tudom.
Folynak a könnyei, mikor már a karjaim közt van, és én csak simogatom a haját és ölelem, mert még mindig nem vagyok jó megoldásokban, de ezt is én csesztem el, megsértettem, és most... nézd, mi lett belőle. Nekem is megerednek a könnyeim, ahogy érzem az övéit a pólómon, és ettől igazán nem lesz jobb, úgyhogy ringatom az ölelésben, és bújok hozzá. Attól talán jobb.
Felnéz rám a gyönyörű kék szemeivel, amik most vörösek, a bőre is kissé duzzadt a sírástól, úgyhogy megsimítom. Fájdalmas kifejezés ül ki az arcomra, ahogy látom őt ennyire megbántottan. És ezt mind én csináltam.
Utállak, mondja, de tudom, hogy hogyan érti, legalábbis sejtem. Ezt a helyzetet, ezt én is utálom, és folyamatosan hibásnak érzem magam benne.
- Sajnálom - motyogom, majd összeszorítom a szemhéjaim, remélve, hogy így a friss könnyek nem kapnak majd utat lefelé az arcomon. Magamhoz húzom inkább, és simogatom a hátát, amíg kicsit csillapodik minden.
Egy idő után elengedem, hogy levegyem a felsőmet, s ezzel fedetlenné tegyem a felsőtestem. A hasamon és a bordáimon látszik a hatalmas heg, a harapás és a karomnyomok, mint ahogy a hátam sem mentes tőlük, bár az talán jobban begyógyult. Karcolások úgyis mindenhol vannak rajtam, mindig.
- Tudod... nekem nagyon sok időbe telt. - Mondom, miközben megfogom a kezét, és a sebhelyemre rakom. Figyelem az ujjait, ahogy hozzáérnek. - Sosem megyek ki a strandra félmeztelenül. A fiúk zuhanyzójába csak akkor megyek be, ha tudom, hogy kevesen vannak... Nem nagyon nézek még tükörbe sem, mikor félmeztelen vagyok. - Megsimítom Milán ujjait, majd felnézek rá. - Emlékszel, mikor először akartad levenni rólam a felsőm? És én pánikolva ellenkeztem, hogy "csak azt ne, kérlek". - Nagyot szusszanok, és óvatosan (de még mindig könnyek közt) elmosolyodom. - Az, hogy már le tudom venni előtted, azt jelenti, hogy nagyon sokat haladtunk. Mert én el tudtam képzelni, hogy soha nem fogom megmutatni senkinek, akkor sem, ha egyszer házas leszek. És én... bízom benned, mert szeretlek.
Megint megsimítom az arcát az ujjaimmal, egyszerűen szükségem van rá, mint ahogy arra is, hogy megcsókoljam. Fontos pillanatok ezek most, én úgy érzem... és talán még az sem zavarna, ha az édesanyja most ránk nyitna.
- Ez egy ilyen... nagyon fontos lépés volt nekem, pedig másoknak tök kis dolognak tűnik. Mert csak egy seb, és... mégis, engem... nekem nagyon sok problémám van magammal. Emiatt is, de más miatt is. És ezért kell... nagyon sok türelem hozzám, mert én nem tudom ezeket csak úgy... átlépni. Úgy érzem magam ettől - simítom meg a kezét a sebemen - mintha egy szörnyeteg lennék. És nem szeretem annak érezni magam. Ezért nem akarok róla beszélni sosem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elmosolyodok a szavaira, miközben megsimítom az arcát. Valahogy most megmelengette a kicsi szívemet ez az "én is", annyira őszintének és ártatlannak érzem, még akkor is, ha én tényleg bocsánatot akartam kérni. Milán, azt hiszem, ezt nem tudja, de jó így. Ez volt a legőszintébb reakció szerintem, amit kaphattam, és én szeretem az őszinteséget. Igen, nekem néha nehezebben megy...
Elég furcsa érzés, ahogy később a sebhelyemhez ér. Bár én raktam oda a kezét, nyilván nem rossz érzés tehát, hogy ott van, mégis néha megborzongat, ha ez történik. Nem pusztán azért, mert amúgy is érzékeny pontja ez a bőrömnek, hanem mert ezt nagyon intimnek élem meg minden plusztizennyolcas kategória nélkül. Bensőséges, ha valaki itt érint meg, főleg, ha kiélezve a sebhelyemre és nem csak úgy véletlenül - de szerettem volna valahogy megteremteni ezt az atmoszférát, hogy pontosan értse, miről beszélek, még ha neki talán kevésbé is jön át ez a meghittség.
Úgy látom, ez talán jobban is sikerült, mint szerettem volna. Mintha teljesen kétségbeesett volna, én pedig arra gondolok: "Andris, színházi rendezőnek kellett volna menned", miközben idegesen szusszanok, de magamra vagyok ideges, ezt még a vak is láthatja. Egyáltalán nem dühít fel ugyanis Milán, csak... nem akartam, hogy rosszul érezze magát.
- Jaj, dehogy vagy szarul bekötve - ellenkezek, miközben beletúrok a hajába a tarkójánál. - Csak máshogy. De te zseni vagy, ez ezzel jár, én pedig vállaltam a kockázatot. - Mosolygok rá, aztán nyomok egy csókot az arcára, mert úgy gondolom, fontos, hogy érezze, amit most én is, hogy én tényleg szeretem, és tökre nem számít... hogy néha nehéz. Mindig lesz nehéz, mindenkivel. Csak nekem is... ehhez úgy fel kéne nőnöm, hogy ezt elfogadjam. Sosem lesz teljesen habostorta, és a sült galamb se fog a számba repülni. Apa mondja ezt mindig.
Egy pillanatig meglepetten nézek a kérdésére, aztán halkan elnevetem magam. Nem is csak a zavartól, de kicsit talán a hitetlenségtől is, és ekkor jövök rá, hogy tényleg teljesen máshogy lát ő engem, mint én magamat. Mondjuk ez várható volt, persze - de az biztos, hogy ilyen nagy eltérésre nem számítottam.
- Ne haragudj, nem kinevettelek, csak meglepett, hogy ennyire... csak a saját véleményem ez magamról - szabadkozok, és közben simogatni kezdem a haját. Olyan szép, így, kisírt szemekkel is, még úgy is, hogy taknyunk-nyálunk egybefolyt mindkettőnknek.
Tényleg érik ez a beszélgetés, úgyhogy egy puszit adok a szájára, aztán a kezét megfogva leülök az ágyra, magammal húzva őt is. Azt hiszem, itt ma már nem lesz konzolozás.
- Hát, ömm... nem is tudom - kezdem talán megszeppenve egy kicsit. - Annak érzem magam néha. - Nevetgélek feszülten. - Tudtad, hogy ritkán, ha nagyon ideges vagyok, elkezdek tényleg morogni? És nem is vagyok teljesen tudatában. Például attól annak érzem magam. - Vonom meg a vállam óvatosan. - De például... szóval... nem is ez a lényeg. Hanem hogy... hát, nem vagyok épp gyönyörű és üde teliholdkor. - Megint idegesen nevetek. - Olyankor tényleg szörnyeteggé változom, és úgy érzem, hogy ez nem múlik el, mikor feljön a nap, mert... mindig ott van bennem a közveszélyes farkas, tudod, még akkor is, ha csak teliholdkor jön elő. Emiatt érzem szörnyetegnek magam. - Szusszanok. Furcsán érzem magam, hogy erről beszélek, nem épp egy szokványos eset ez nálam. Tényleg utálom bolygatni ezt a témát. De talán most muszáj lesz megerőltetnem magam, mert ő... Milán a párom, és ha nem érti, mit miért csinálok, az nem fog jóra vezetni. Sajnos ezt én is jól tudom.
- Mármint, a vérfarkasság nem múlik el napfelkeltekor. Az mindig van, akkor is, ha épp nem vagyok átváltozva - fűzöm hozzá csendesen, hátha ezzel már egyértelmű lesz, hogy most semmi elvontra nem gondoltam éppen. Csak úgy... a tényekre. Ritka ez tőlem, tudom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Igen, zseni - bólogatok, mert akárhogy is nézzük, ez tényleg így van. Milán egy zseni. Már nem csak azért, mert ilyen iszonyatosan okos, hanem azért is, mert kreatív - és a zsenik kreatívak is, ezért annyira jók abban, amit csinálnak. Mert zsenik. És ha valakiről tudom hogy zseni, akkor ő az - mert a Levitába nem csak zsenik járnak ám, volt ott az a buta lány is például. De mindegy is, a lényeg az tehát, hogy ez a zseniség szép és jó, hatalmas érték, de néha együtt jár azzal, hogy túl zseni a másik, engem viszont elbűvölt úgy, ahogy van, tehát ezt is vállaltam, hogy néha túlságosan el van rugaszkodva az érzelmek világától. Tényleg ez a legjobb szó rá azt hiszem, hogy "elbűvölt".
- Kockázatot - mondom egy széles, már-már vigyorszerű mosollyal az arcomon, aztán még egy puszit nyomok az arcára, de ez már direkt hangosan cuppan is, hogy nyomatékosítsam, hogy ezt a "kockázat" szót csak viccnek szántam. Ilyenkor szoktam a leginkább viccelődni, sokkal könnyebb úgy megmaradni a komoly témák mellett, ha nevetünk is. És néha páran azt hiszik, hogy ezzel terelni akarok, pedig nem - vagyis nem mindig, hogy pontos legyek - mert lehet velem igenis csak komolyan beszélni is... de általában akkor, ha nem vagyok érintett a témában. Ebben pedig érintett vagyok.
Olyan nehéz kérdéseket tesz fel nekem. Egy halk, de mély sóhajjal adom a világ tudtára, hogy most gondolkozom ezen, mégpedig gondterhelten gondolkozom rajta. Hogyan is fogalmazhatnám meg ezt? És amúgy is - olyan nehéz kimondani, félek is ettől, hogy tényleg ezt gondolja, és ezt hangosan megfogalmazni... Szóval lesütöm a szemem, és közben érzem, hogy Milán ujjai elvándorolnak a sebhelyemről, úgyhogy egy újabb sóhaj szalad ki belőlem - hogy megkönnyebbülésemben, vagy idegességemben, azt nem tudom.
- Hát... betegnek - bököm ki. - Gyengének, betegnek... mint akit sajnálni kell... De ugyanakkor meg... Szóval valami... Torznak és... mutánsnak, nem tudom, valami természetellenes torz lénynek, akitől alkalomadtán félni lehet. De ugyanakkor olyan... gyengének és szerencsétlennek is lehet engem látni. Sokszor. - Fejezem be nyögvenyelősen, és nem is merek felnézni, ahogy a mondandóm végére érek. - Fertőzöttnek. Ez a jó szó rá. Annak érzem magam. - Fűzöm még hozzá váratlanul, de ez a vallomás olyan halkra sikerül, amilyen halkan szerintem nagyon ritkán lehet engem hallani, mikor kifelé forduló korszakomat élem. És amióta Milán van, azt élem leginkább.
Persze neki mindig sikerül meglepnie, mert amikor már az ágyon ülünk, és tovább beszélgetünk erről az egészről, egy olyan mondat hagyja el a száját, amire akaratlanul is felkapom a fejem, és kikerekedett szemekkel nézek rá.
- Férfias? - kérdezem olyan meglepetten, mintha csak azt állította volna, hogy a vérfarkasok cukik teliholdkor. - Ez neked... tetszik? - Még mindig sokkosan nézek rá, de érzem, hogy arcomon átsuhan egy fintor is. Mind ismerjük ezt az arcrezzenést; az utálkozó fintort, ami leginkább a saját magunk iránt érzett dolgokat fejezi ki. - Ez inkább... állatias, mint férfias. - És tényleg érzem is azt a pillanatnyi undort, ami elfog, mikor erre gondolok. Annyira... csúnya dolog. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy egy olyan arcomat mutatom meg másoknak, ami nem is én vagyok... csak teliholdakkor. És egyébként sem tartozik rájuk. - Amikor... máskor morgok, nekem azt is rosszul esik hallani. Néha teljesen lehangolódok és elszomorodok tőle. Azért szoktam olyankor lecsukni a szemem. - Magyarázom halkan.
Megint hallgatom, ahogy beszél, közben fel-felpillantok rá, és annyira értelmes, okos és szép, hogy szinte már büszkeséggel tölt el a puszta jelenléte - és mégis érzek magamban valami keserűséget, hogy ezt talán pont nem nekem kéne, hogy megérdemelne valami normális srácot, és mikor rám köszöntenek ezek a gondolatok, mindig kicsit elsötétül a tekintetem, meg én magam is sokkal komorabb leszek. Ez is egy olyan oldalam, amit ritkán lehet látni. Komor-Andris.
- Értem, amit mondasz - bólogatok komolyan. - De a benned lévő "hülye bunkó" nem képes emberek széttépésére és marcangolására, én pedig teliholdanként tulajdonképpen... gyilkossá változok. Még akkor is, ha még sosem bántottam senkit. - Nyelek is egyet. - És ez a korcs akkor is bennem van, ha nem vagyok átváltozva. Pont a morgások, meg effélék miatt. Érted? Nem tudom... kivenni magamból. Te el tudod nyomni a bunkó megjegyzéseid, de én nem tudok nem-átváltozni. - Egyszeriben érzem, hogy az ingerküszöböm határára éreztünk, és kezd sok lenni ez a téma; kicsit talán karótnyeltebbé válik a tartásom, az izmaim (amikből nincs sok azért) megfeszülnek Milán ujjai alatt. Jó lenne, ha továbblépnénk ezen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

Lover-Lover, my Only Lover
× Bogolyfalvi pub ×

- EMBEEER - kiáltom Gergőnek, rajta röhögve, aki már a harmadik sörömet nyomja a kezembe.
Elmondom nektek, hogy mi a helyzet. Egy: nem ettem. Vagyis nem eleget, ez legalábbis biztos, és mind tudjuk, hogy ha én nem eszek eleget, annak sosincs jó vége. Kettő: nagyon gyorsan be tudok csípni, még a sörtől is. Három: főleg akkor tudok gyorsan, ha nem eszek. Négy: ilyenkor teljesen kifordulok magamból.
- Amúgy is sokkal jobb arc vagy részegen, Andrássy, elfogadhatnád már - húzza Gergő az agyam, én meg - kissé talán kivörösödött fejjel - ráröhögök.
- Ugyan már, józanul is ugyanúgy kimennék parkourozni a Keletihez, mint a múltkor!
- Igen, de fele annyira se lennél balf*** - kontráz rá, én meg röhögök, miközben már épp a következő fantasztikus ötletemet mondanám ki, de akkor a látóterembe kerül Milán, ami hirtelen megváltoztatja a gondolataim menetét. Milyen jó, hogy itt van! Rá is vigyorgok, mint a vadalma, miközben beleiszok a sörömbe, és hallgatom tovább a többiek hülyeségeit.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Ezek itt közben szívják a véremet, de én meg röhögök csak leginkább rajtuk, mert amúgy is hülye idióták, és én már ittam. Ilyenkor minden valahogy sokkal viccesebb.
- Eeeeejnye Milán - vigyorodok el, ahogy rápillantok. - Nem lesz az sok neked hirtelen? - Persze, én is csak szórakozok vele (hiszen ha valakinek valami sok volt hirtelen, az én voltam), de jól esik ez, sosem beszélek vele így emberek előtt, és már úgy hiányoltam is. Viszonozom a pillantását, még a szemöldököm is felvonom nagy vigyorogva, ahogy beleiszok a sörömbe. Miláááán...! - Szeretem, ha Jägerezel. - Utalok a múltkori alkalomra, mire még szélesebb lesz a vigyor a pofámon. Igen. Szeretem, mikor felesezik.
- MICSODA VÉLETLENEK! - Röhögök fel, aztán elkapom a kezét, ahogy letenné elém az üres sörösüveget. - Kaját vegyél nekem, mert megpusztulok éhen, és egyre részegebb vagyok...
- Ha kaját veszel neki, megverlek, Milán - hallatszik valamelyik eszes válasza - Rúgjon már be egyszer istenesen!
De persze, mit van mit tenni? Közben feltápászkodom, hogy el tudjunk majd indulni a pulthoz, akármit is akar venni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

- Azt mondja, "nagyfiú" - vigyorodok el ismét, és ha józan lennék, akkor rájönnék, hogy le se tagadhatnám, mennyire flörtölök vele, de mivel nem vagyok az, ezért mondjuk úgy, hogy nem 100%-osan tudom, pontosan mit is csinálok most.
Kicsit halkabban válaszol, pont annyira halkan, hogy érezzem, hogy hm, mintha valami zavar lenne az erőben, szóval már nyúlok is a haja felé, hogy belesimogassak és mindjárt megkérdezzem, hogy "gáz van?", de aztán mielőtt még ezt megtehetném - elengedi a kezem! Hát felháborító!!!!
Kicsit megrázom a fejem. Mindig úgy kimelegszem ilyenkor. És ahogy erre figyelek, nem is veszem észre Zoli pillantását, ahogy Milánra vetül, nem, én nem foglalkozom ezzel - mert hát én is Milánt nézem, nem a Zolit, úgyhogy elég egyértelmű, miért nem fektetek rá túl sok figyelmet.
- Jó a kóla - vigyorgok rá, miközben (mostanra engedve a késztetésnek) megborzolom a haját a pult felé menet, aztán bevágódok felügyelőbe, szóval a karjaimat összefonva a pultnak támaszkodva várok a soromra, és közben nem leplezetten bámulom Milánt. Milán jól néz ki. Milán nagyon jól néz ki.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Szóval nagyon jól érzem magam, nagyon zsír itt minden, szól a zene, és folyamatosan hallom a srácokat, amitől még jobban megjön a buli feelingje. És oda is megyünk a pulthoz, Jäger, amúgy nincs bajom a Jägerrel, de tudom, hogy annak a múltkor sem volt jó vége, mikor a srácokkal voltunk. Valahogy azért most mégsem zavar ez annyira.
- Hellóó - búgom, mikor a két karját körém támasztja. Aztán megnyalja az alsóajkát, ezt pedig személyes kihívásnak veszem, szóval a félmosoly, ami megjelent az arcomon, ilyen félvigyorrá avanzsálódik. Aztán még meg is szólal, nos, és ekkor következik az, hogy egyszerűen megölelem, aztán egy gyors mozdulattal átfordítom, hogy ő támassza a pultot, és az én kezem legyen a két oldalán - de szorosan ám, hogy a csuklóm azért hozzáérjen a derekához.
- És te, jól érzed magad? - búgom ismét, még mindig vigyorogva, kicsit talán közelebb is hajolva a füléhez.
De azt nem veszem már észre, hogy mögöttünk kapunk egy-két kíváncsi-meglepett szempárt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Meglepődik, de bennem a kisördög ott motoszkál, hogy ugyan miért is lepődik meg, hiszen én mindig ennyire határozott vagyok, de ugye nem baj végtére is, most legalább nyeregben érzem magam, szóval hamarosan el is úszik ez a kellemetlen érzés, hogy meg lett sértve a pasi-önérzetem.
Szóval Milán szemmel láthatóan tényleg élvezi a dolgot, mert közelebb is lép, és még egy ilyen tömött és piaszagú helyen is érzem az illatát azért, úgyhogy még inkább ellepi a lila köd az agyamat. Már éppen ráfognék a derekára és közelebb húznám, amikor meghallom a "Mit adhatok?" kérdést, és egy bosszús morgással fordulok meg, hogy aztán kijavítsam Milánt.
- Igyunk meg egyet itt is, a pultnál - jelentem ki, ezzel kettővel megtoldva a berendelt Jägermennyiséget, amit én személy szerint egy kiváló ötletnek tartok; és mikor megkapjuk a kis poharat, rögtön meg is emelem, hogy koccintsunk vele.
- Egészségedre, haver - kacsintok rá, majd lehúzom az italt.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Mélyen a szemembe néz, persze, és lenne egy-két ötletem, hogy mi hol hogy lenne még mély és milyen helyzetben e pillantása után, úgyhogy mikor megittuk, elvigyorodok, de neeeem, még nem fogom meg a kezét, vagy a derekát, nem, arra még várok, mert húzni akarom az agyát. Túl koraiii, éneklem dallamosan a fejemben.
Aztán vissza is érünk és lezuttyanok a srácokhoz az előbbi helyemre, de addigra páran már felálltak valami ökörséget csinálni (vagy cigizni mennek?), szóval összesen négyen-öten maradunk ott velünk együtt. Gergő ekkor hajol oda hozzám.
- Haver, minden oké? - kérdezi, én meg úgy nézek rá, mintha ez lenne élete leghülyébb kérdése, szinte felháborodva.
- Haver, ennél okébb nem is lehetne - válaszolom, aztán ha elfordult, megint rákacsintok a padtársra, de úgy, ahogy nem szégyenlek - még az ajkamat is megnyalom közben, szerintem még sosem néztem rá így, mert józanon sem merek ilyet csinálni kettesben. Nos, most nyilvános helyen, részegen is megy. Tök jó, nem?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Nem is igazán tudom már elválasztani, hogy mikor és mitől leszek egyre felszabadultabb és könnyelműbb, egyre lazább és magabiztosabb. Mert ez történik, az egész kisugárzásom szerintem elkezdett megváltozni, lazábban ülök, beszélek, röhögök, mindenféle, és már kezdek is elfeledkezni a csendes-szomorúan korgó gyomromról.
Mögöttünk selfieznek a srácok, asszem' (a hangokból ítélve), de nem vagyok annyira érdekelt a tevékenységükbe, hogy hátrafordítsam a fejecském, szóval inkább Milánra fókuszálok, aki a bemutatott attrakciómtól zavarba jön. Úristen, de jó érzés látni, hogy ennyire zavarba jött. Megint csak vigyorgok, kicsit oldalra is döntöm a fejem, úgy fixálom tovább a padtársat felettébb feltűnően és leplezetlen szándékkal, szerintem a vak is látja, hogy a fejemben már egy pólóval minimum kevesebb van rajta.
- Az jó ötlet - bólintok elégedetten, aztán egy ismét mély pillantással megtoldott koccintás után lehajtom az italt.
És itt kezdődnek a komoly problémák.
Ahogy a cucc gyomrot fog, bár jelentkezik némi szédülés, a pirulás még annál is intenzívebben mutatkozik meg, és szerintem Gergő már fel is ismeri a tüneteket: ez a srác totál benyomott.
Csillogó szemekkel, a söröm nélkülözhetetlen társaságában állok fel a helyemről, aztán ránézek Milánra:
- Várj meg itt, mert mindjárt visszajövök - osztom meg vele tanácsom, majd Gergőre pillantok. - Adj nekem egy cigiiiiiiiiit - lejmolom tökéletes férfiassággal elnyújtott hangon, majd miután kiröhög, át is nyújtja a szálat. Szabadkozva nézek Milánra. - Asszem', ezt kint kéne elszívnom...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Milán is folyamatosan vigyorog, és mikor felállok, hogy kimenjek, ő is felpattan, mire röhögök. A cigit a fülem mögé csapom (mert nem akarom összeáztatni a nyálammal), miközben beleiszok a sörömbe. Ha lenne önkontrollom, megkérdezném: kell még az a sör, Andris? De... hát, nincs.
- Mmmm, jó - mrrögök elégedetten, és tulajdonképpen már nyújtom is hátra a kezem, hogy fogja meg, de közben már elindulok, mert az ajtóban már látom is a cigiző társaságot.
Ahogy kiérek, valaki meg is gyújtja a cigim, és hallom, ahogy megszólal, hogy:
- Andrássy, ilyen rövid idő alatt lerészegedni teljesítmény! - Én meg rá is röhögök, miközben beleszívok a cigimbe.
Igen ám, de aztán rájövök, hogy Milán keze (remélhetőleg) még mindig az enyémben van, szóval felvonom a szemöldököm, és úgy nézek rá. Végül odahajolok a füléhez, miközben a kezem "észrevétlenül" a derekára csúszik, ahol meg is markolom a bőrét a pólóján keresztül.
- Jól nézel ki ma, padtárs... - mormogom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnlyhhhh

Tök közel vagyunk, Milán is igen jól helyezkedik (mondjuk tény, hogy volt ideje kitanulni), úgyhogy megvan az a bizonyos "csóktávolság", és ő még rám is kacsint, szóval beharapom az alsó ajkam, ezzel minimálisan sem visszafojtva a vigyorom.
- Francokat megyünk haza - mondom, és azzal a lendülettel tulajdonképpen mindenfajta szégyenérzet nélkül lesmárolom a majd' tizenöt fős társaság előtt, mert... ők arrébb vannak LEGALÁBB négy lépéssel... És hát amúgy is, kit érdeklek én, vagy mi, nem? De tudod mit? Ez tulajdonképp eszembe se jut. Hát kit érdekel, hogy ott vannak? Engem nem.
- Mi a faaaa... - úszik el a levegőben az egyik srác káromkodása, pár pillanattal később pedig homályosan hallani kezdem pár lány eszeveszett sikongatását, de nem is érdekel, sőt! Ha már lúd, legyen kövér; átkarolom Milán derekát a másik kezemmel is (a sört persze el nem eresztve), és még közelebb húzom, hogy úgy folytassam a csókot, ahogy otthon a szoba magányában is ritkán szoktam.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Igazából fogalmam sincs, hogy mennyi ideig tart, csak azt tudom, hogy baromira élvezem. Milán olyan felszabadult és annyira... Milán, hogy ennél jobban nem is élvezhetném a dolgot. Igyekszem még közelebb és közelebb húzni, ennek hatására talán egy kevés sört is löttyintek a pólójára, de arról gondoskodom, hogy le legyen foglalva annyira, hogy ilyen apró hibákat észre se vegyen. Beleharapok az ajkába, húzom magamhoz... Mintha valami fény villanna...
- Hééé, mi a szar - hallom homályosan, de nem is törődnék vele, ha valaki nem húzná hátra a vállam. Odanézek, és Gergőt pillantom meg; kínosan nevetve, kissé talán idegesen csapkodja meg a vállam, de nem értem, mi a problémája. - Jól van, nagyfiú, eleget bemutatóztál a többieknek, mi lenne, ha hazakísérnéd Milánt?
Tök megrökönyödve nézek rá, elvégre ő ilyen legjobb barát fajta nekem, erre itt megszakít, mikor látja, hogy milyen égetően fontos dolgom van?
- Most mi a baj? - kérdezem hirtelen ingerülten, ahogy egy picit távolabb hajolok Milántól.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

- Na, ne légy már dacos, Gergő! - Kiált oda az egyik csaj neki, mire Gergő csak röhögve megrázza a fejét, én meg pislogok rá.
- Andris, most gondolj bele, milyen jó lesz, ha hazamehettek, és nem kell visszafognod magad - próbál meggyőzni Gergő, mert amúgy túl jól ismer engem; vagy ha más nem, a dalaim, haha.
- Jó, de most nem értem, miért pont most kellett mondani - hadakozok tovább, miközben átkarolom a szerelmem, és valószínűleg kilöttyintek még egy kis sört.
Gergő ekkor Milánra néz, mintha próbálna kitalálni valamit (valószínűleg azt, hogy mennyire részeg), majd pár másodpercnyi habozás után odahajol.
- Nem akarok rosszat, Andris a haverom, téged is bírlak, de tudod, lehet jobb lenne, ha hazavinnéd. - Ezt sutyorogja ott, de én nem hallom amúgy, szóval furán nézek rájuk. Mivanmáááár...?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Azért az megnyugtat, mikor Milán nevetését hallom - na, akkor tudom, hogy nem lehet semmi baj, ha ő nevet, szóval kicsit engedek is a tartásomból, amit egyébként védelmezőnek szántam.
Gergő azonban még mindig nem száll le rólunk, a többiek meg kíváncsian sasolnak, hogy na, ennek mi lesz a vége, aztán némi sutyorgás után valaki más kezd el sutyorogni, Milán, és az én fülembe.
Én meg így ránézek, egy pillanatig kitartom a pillantásom, aztán odadöntöm a fejem az övéhez.
- Jaj, jó, légyszi menjünk akkor haza - adom be a derekam, de aztán még nevetek egy kicsit, így nem veszem észre, ahogy Gergő odasúg Milánnak egy köszit. - De még egy csókot kérek előtte, mielőtt megyünk. - Kötöm az ebet a karóhoz (mire Gergő feltételezhetően nagyot facepalmol a háttérben).

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Bogolyfalva (RT téma)

MyOnly

Jó, akkor hazamegyünk. Kicsit szomorúan és fáradtan veszem ezt tudomásul, mert hosszú az út, sok a macera, meg itt is tudnánk folyatni, de ha ez kell... akkor muszáj, és hát... Szóval a csókomat azért még megkapom, ami meg lett nekem ígérve, és én nagyon próbálom elnyújtani - a környezetem újabb hujjogatással fejezi ki tetszését -, de Milán nem hagyja, hogy túlságosan belelovaljam magam.
- Naaa, ez egy kicsi csók volt csak - mérgelődök talán kissé megcsúszott hanggal.
Igen ám, de ez mind elfelejtődik Milán következő kérdésétől, amire így... hát, felnézek rá, egy pillanatig még tart a csend, aztán röhögésben török ki, kacsintok, meg minden, de hát a röhögéstől ez nem sikerül túl szexin, ez a kacsintás.
- Meg... van - röhögök tovább aztán megcsóválva a fejem a nyakába temetem az arcom. - Úristen... - kapkodok levegő után, miközben valaki mellettem beszáll a poénkodásba a pálcákkal, én meg szusszanok, hátha kibírom fulladás nélkül is.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

- Aaaaaaa - adok hangot a fájdalmamnak rögtön az ébredésem után. - Aaaa... mmmmmmmmh... aaaaah...
Igen. Ne tévesszen meg senkit, de ez bizony az a másnap, ami rám köszöntött a tegnapi ivászat után. Hogy mire gondolok ezekben a nehéz és válságos pillanatokban? Egy pohár vízre, például. Ki vagyok száradva, mint a sivatagi homok, de úgy érzem, ezzel egy időben émelygek is.
Elkezdek annyira magamhoz térni, hogy az illatokat legalább érezzem, és azt is sikerül felfognom, hogy Milán illatát érzem magam mellett, ami azt jelenti, megvan a megmentőm, bár nem érzem itt, magam mellett az ágyban.
- Miláán... mmmmmmh - adok hangot nemtetszésemnek a hívószóval, mely a megváltást jelentheti. - Fáj... - Jelentem ki a lehető legnagyobb átéléssel, amit a gyenge kis testem jelenleg ki tud préselni magából, mert ezt tartom a legfontosabbnak. Fáj. Igaz, hogy csak egy kicsit, szinte csak sajog, de fáj a fejem. És fontos, hogy ezt a világ megtudja. De főleg Milán. És csináljon valamit. Ha lehet. Légyszi.
CSING!!! Egy ilyen agresszív hangot hallok, és pár pillanat múlva sikerül csak felfognom, hogy ez bizony a telefonom lehetett. CSINGGGG! - így jelez megint, és valakinek biztos baromi sürgős, hogy irogasson, de én most nem, és különben is - elképesztő, hogy valaki nem tudja, hogy én most a halálomon vagyok.
- Mi-láán! - Reklamálok tovább az ágyában fetrengve. Aaah, utálom ezt az alkoholos szájízt. - Vizeeet - hörgöm a lehető leghangosabban, ahogy tőlem telik. Vizet akarok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Jaj, nem aludt itt... Igen, most elkezd rémleni valami, de ehhez még túl korán van - és kellene egy kis víz, meg fáj a fejem, jaj, de sok inger ér így egyszerre. FÉNY VAN, OLTSA LE VALAKI A VILLANYT!
Úúúúristen, na szépen vagyunk. Egy elégedetlen "aaah" kíséretében megdörzsölöm a szemeim, hogy képessé váljak azok kinyitására, és ne vakon kelljen üvöltenem a világba, mint mikor anyám életet adott nekem. De minő átgondolatlan döntés! Ugyanis ahogy a retináim elérik a szabad levegőt, védtelenül maradnak a fényáramlás ellen, pőrén, mint egy újszülött, merednek a világba, ami végtelen fájdalmat okozva ("AAAAH!") tömíti el az érzékeimet. Még sosem sütött ilyen fényesen a Nap. Érzem az apokalipszis közeledtét.
Tévedtem. Nem a Négy Lovas vágtat felém eszeveszett tempóban, hogy leprát hozva az életemet vegyék és eltávolítsanak erről a szörnyű, sivár bolygóról, hanem csak a párom lép be az ajtón.
- Mh! - Fejezem ki egy teátrális fújással, hogy milyen kicsinyes dolgokról beszélünk. Én haldoklom. Jobb lesz kihívni a SÜVEG-et. Bár lehet, hogy pár korty víz is megteszi.
- Vizet kérek - hörgöm száraz torokkal, és ebből egyértelművé válik, hogy a beszédközpontom csak akkor fog normalizálódni, ha életem párja hajlandó adni három kortyot, különben nem sokáig fog tartani bimbódzó kapcsolatunk - a saját fájdalmam fog erőt venni rajtam, hogy a Föld mélyére taszítson. Mindezt pár Jäger miatt.
Miután felültem, és sikerült kiviteleznem az ivást mindenféle fulladásos, vagy egyéb halál nélkül, kissé talán megnyugszom, és elkezdem felfogni, hogy tán nem az utolsó napom hajnala virradt meg.
- Soha többé nem akarok inni - nyekergem szomorúan, mint mindig, mikor rám köszönt a Teljes Holdfogyatkozás.
Aztán már elkezdem felfogni kedvesem szavait, hogy valamiről beszélni, meg a tegnapról beszélni, de hirtelen csak a legkellemesebb emlékek, az este emlékei jutnak eszembe, meg hogy miért nem tudtunk aludni.
- Mit kell beszélni? - kérdezem, miközben elkezdem kitapogatni az ujjaimmal az - e beszélgetés alatt is folyamatosan csipogó - mobilomat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Csipog az a borzalom, mint a veszedelem, de mielőtt rápillanthatnék, Milán vonja magára a figyelmemet, én meg ránézek, és egy pillanatra minden megfordul a fejemben, amit csinálhattam, de a legeslegrosszabb opció bukik ki a számon.
- Jézusom, ugye nem bántottalak meg? - Pislogok rá halálra vált arccal. - Bocsánat, részeg voltam - kezdem el a szabadkozást rögtön, és ez már sokkal komolyabb, az enyhe fejfájásom rögtön kevésbé tűnik apokaliptikusnak, mert mi van, ha valami olyat csináltam vagy mondtam, ami válóok lehet? - Biztosan nem gondoltam komolyan, ne haragudj, én... - folytatnám, de a mondat közepén rájövök, hogy az este későbbi emlékei és a fekete lyuk helyén (feltételezéseim szerint) lévő összeveszés bizony nem összeilleszthető, ezt realizálva pedig arcomon kisebb zavartság, majd a totális értetlenség mutatkozik meg. - Biztosan nem vesztünk össze. - Jelentem ki az este felének tudatában, aztán kortyolok még a vízből, hátha az segít kitisztítani a fejemet.
Megkapom viszont az instrukciót Milántól, hogy nézzem meg a telefonom, és ahogy feloldom, a lehető legrosszabb fogad: két nem fogadott hívás Gergőtől, három anyámtól, egy-egy két másik haveromtól, aztán egy sms egy harmadiktól, hogy "lol tuti másnapos vagy, de akkor jó volt az este", egy sms Gergőtől, hogy "hívj fel, ha felkeltél", két instagram megjelölés és egy halom messenger üzenet.
- Jézus atyám, eljött az apokalipszis? - Pillantok fel Milánra. - Sosem voltam még ilyen népszerű. - Fűzöm hozzá, és - arra gondolva, hogy a legrosszabbal kezdem - először az instát nyitom meg, de megkönnyebbülök. Az első fotóra még emlékszem is, egy selfie, a másodikra viszont már nem, az is egy csoportkép, és nem tűnik úgy, hogy halál szét lennék rajta, szóval nem olyan vészes.
Úgyhogy a mélyébe vetem magam, és akkor következzen a Messenger, ahol a haverjaim üzeneteit ignorálom, és a közös csevegőt nézem meg először, mert valamiért ösztönösen sejtem, hogy ott lesz a baj forrása. Visszatekerek - az üzeneteket el sem olvasva - a legkorábbiig, amit még nem láttam, és egy videót találok ott.
Átgondolatlanul nyomok rá a fájlra, és amit látok, egyszeriben lesokkol, és eszembe is jut a jelenet, de valahogy teljesen máshogy emlékszek rá: meghitt és boldog csókot adtam Milánnak, ez van a fejemben, de a felvételen... smárolunk, kiáltoznak az emberek és biztatnak minket, és nem egy pusziról van szó.
- B****ameg... - motyogom, ahogy görcsbe ugrik az amúgy is émelygő gyomrom, és bámulom a túlságosan is hosszúra nyúlt videót. Ezek mi vagyunk. Félreérthetetlenül és eltussolhatatlanul felismerhetően. A videón odajön Greg, és némi szóváltás után vége a felvételnek - érzem, hogy leizzadok, ahogy olvasom tovább a beszélgetést. "Jó este volt", "Ja, Andriséknak biztos jól telt haha"...
Leeresztem a telefont, pár pillanatig csak bámulok magam elé, aztán felpillantok Milánra is. Hirtelen el se hiszem, hogy ez történt.
- Baszki - ismétlem az előzőeket, ahogy nézek rá. - Mi a szar... - És újra a telefonomra nézek. - Jesszusom... fúha. - Gondterhelten túrok a hajamba, úgy bámulok a csoportbeszélgetésre. Ja. Ezt, azt hiszem, nem nagyon lehet visszacsinálni. - Oké... ömm... igyunk... egy kávét. - Motyogom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Elsőre tényleg az tűnik a lehető legrosszabbnak számomra, hogy valamivel megbántottam őt - az a rémképem támad, hogy valamiért szakítottam vele részegen. Fogalmam sincs, miért pont ez jut eszembe, de mielőtt nagyon beleélhetném a kétségbeesésbe, magamtól is rájövök, hogy nem lehet ez a helyzet, de Milán szavai is segítenek megnyugodni. Ahogy mosolyog ilyen szinte elnézően, az megnyugtat annyira, hogy ne hiperventilláljak ezen tovább, hanem rájöhessek, hogy valami egészen más természetű a probléma.
Mikor elhangzik, hogy nem fogok neki örülni, azért összevonom a szemöldököm, és biztos ami biztos alapon gyorsan leellenőrzöm, telefonáltam vagy írtam-e részegen valakinek, miközben fel-fel pillogok a páromra.
- Ne ijesztgess - teszem hozzá, mikor látom, hogy senkivel nem interaktáltam alkoholos mámorom alatt, de eltereli a figyelmem a felvillanó messenger üzenet, hogy "látom, hogy fent vagy, Andris, ne rejtőzködj XD", én meg sóhajtok. Tényleg a közös csoportban lesz itt a baj, szóval hamarosan már az üzeneteket olvasgatom.
Úgy érzem, a kis felépített életem teljesen összedől, amint vége lesz a videónak. Ahogy tudatosulni kezd bennem, hogy ezt mindenki látta, mert valaki volt olyan gyökér, hogy berakja a közös csoportba, úgy fordul velem egyet a világ, de most nem a másnap miatt. Érzem, hogy kicsit lesápadok, fátyolos tekintetem pedig Milánra fordul, ahogy megszólal és mentegetőzni kezd, meg bocsánatot kérni - hát ezért írt Gergő, hogy hívjam fel, ő akarta elmondani nekem gondolom, hogy mi a helyzet... Mindenki tud róla. És Milán folytatja is - hogy olyan jó volt, én meg csak bámulok rá; mert értem, miért volt jó, de akkor sokkal jobb lett volna, ha nem így mondom el, nem mindenkinek, nem egy videóval, ami most terjedni kezdett a neten megállíthatatlanul, és mindenkihez el fog jutni, és nincs kibúvás vagy mentség, ez nem egy pletyka, ami talán igaz, talán nem. Ott van a meghamisíthatatlan, megcáfolhatatlan bizonyíték rólam, és már bárki lementhette, aki akarta, és ki tudja, lehet, hogy Snapchatre is kikerült, és akkor már a nagyon tág ismerettségi köröm is mindent tud, és ez körbe fog menni... És Milán közben boldog volt, és a videó bizonysága szerint én is, szemmel láthatóan.
- Várj - mondom neki, és már tárcsázom is Gergőt, aki hamar fel is veszi.
- Szia. Igen, tudom - mondom neki rögtön, aztán jó ideig hallgatok. - Ez kikerült valahova? - kérdem idegesen; de nem is ez a jó szó rá, inkább félve kérdem, aztán az arcom meg is változik, és a döbbenettel vegyes félelem jelenik meg rajta. - Kirakta? - kérdezek vissza, miközben végig Milán szemébe nézek. Ez után sokáig hallgatok, Gergő nyugtatni próbál, de szerintem a mondandója negyedénél sem tart, mikor félbeszakítom. - Jó, figyelj, most mennem kell. Nem... nem jövök ma próbára. Bocs. Jó, oké, lehet hívlak még... Jó, jó. Tudom. - Feszülten túrok a hajamba, és eleresztek egy sóhajt. - Köszi. Csá.
Aztán lerakom, a telefont pedig ledobom az ölembe. Most át kell gondolnom ezeket a dolgokat, az orrnyergem kezdem masszírozni, hogy adjak magamnak egy kis időt. Tényleg összedőlt a világ.
- Gyere ide - tárom a kezemet végül ölelésre, mert tudom, hogy őt is meg kell most nyugtatnom, de nekem is szükségem van némi bújásra. - Szeretlek. - Motyogom megnyugtatóan, miközben simogatni kezdem a haját. - Nem azért vagyok ki, mert téged szégyellek. Csak... ez most... - szipogok - ...nem jött jól. - Fuuuh... sóhajtok, hogy valamennyire összeszedjem magam. Nem túl bátor a magatartásom, de tény, ami tény, be vagyok szarva. - Az egyik csaj kirakta ezt a videót Snapchat storyba, szóval nem csak a barátaim, hanem minden ismerősöm látta. - Mondom halkan. - Baszki...

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

Egyszerűbb így, hogy hozzám bújik - legalább nem látja, hogy bekönnyeztem, ez például elég pozitív, na meg a jelenléte maga is megnyugtat, hogy itt van velem, és van kihez fordulnom. Ez tényleg sokat segít.
- Hahh... - sóhajtok. - Én is sajnálom. Nem így kellett volna lennie. - Mondom őszintén, mert azt már tudom, hogy ezt már előbb meg kellett volna tennem, és tulajdonképpen az egész az én hibám, mert ha pár hónap után elmondom, akkor most nem itt tartunk, és minden jó. - Igen... egy csoda - motyogom még. Nekem is nehezemre esett ám, nehogy azt higgyétek, hogy nem. Amikor társaságban alig szabadott ránéznem, mert a pillantásomból minden egyértelmű lett volna, szóval az nekem sem volt egy leányálom, és én büszke vagyok őrá, hogy ő, Milán velem van. Csak nehéz ezt kimutatnom. Túlságosan félek, mit fognak szólni körülöttem az emberek. Mindenen aggódom amúgy is.
Attól, hogy a többiek látták, hogy a kis fejem lecsúszott a beszélgetés aljára Messengeren, ami azt jelenti, hogy elolvastam az üzeneteket (vagy legalábbis rájuk kattintottam), felrobban a chat. "ANDRIS, SZIA", írogatnak nekem, és pittyeg össze-vissza az a borzadály, nekem meg már könnyes a szemem is. Milán legalább ugyanannyira örül annak, én meg ingerülten szusszanok, ahogy belekattintok a beszélgetésbe, mert csak azt tudom nézni, hogy mit írnak, meg lesni, hogy mit gondolnak. És ettől még könnyesebb lesz a szemem.
- Fejezzétek már be! - Önkéntelenül szakad ez ki belőlem, de nem kiabálok, vagy ilyesmi, inkább elcsuklik a hangom, ahogy egyszerűen eldobom a telefonom. Beletúrok a hajamba. - A rohadt életbe már - mondom, és a kezembe temetem az arcom, próbálom megállítani a dolgot, mert ugye egy fiú nem sír, szóval ez most így elég kellemetlen.
De mivel színészpalánta vagyok, vagy valami ilyesmi, meg szoktam próbálni uralni az érzelmeim - ugye, a színpadon is azt kell, uralni a dolgokat, így végül ezt a hirtelen jött indulatot úgy csendesítem le, hogy megdörzsölöm az arcom, és megpróbálom elmagyarázni Milánnak, mi a bajom.
- Bocsi, csak f***kodnak, és amúgy is nagyon fáradt vagyok... meg... éhes - motyogom a végét, aztán sóhajtok is egyet. Kell itt nekik izélni, basszus. Ott cseszegetnek abban a rohadt csevegőben. Engem. És tökre nem állnak le vele.
De nem kell sok idő ahhoz, hogy Milán tetézze a megrázkódtatásokat. Ahogy kimondja az utolsó mágikus szót, megnyúlik az arcom, miközben rápillantok.
- A szüleimhez? - kérdezem, miközben megdörzsölöm az arcom, még mindig elképedve nézek Milánra. - A szüleimhez... - ismétlem el, miközben elgondolkozom, hirtelen elréved a pillantásom, ahogy azt próbálom kitalálni, hogy milyen módok vannak arra, hogy a szüleim ezt megtudják, és akkor eszembe jut... - Baszki - suttogom még mindig a távolba meredve - ...meg fogják tudni.
Aztán ránézek Milánra. Rengeteg dolog fut át az agyamon egyszerre, hirtelen rohamoznak meg a gondolatok - ez pedig a másnappal fűszerezve enyhe fejfájást eredményez -, aztán hirtelen ki is mondom, ami e gyors gondolatroham eredményeként megszületik a fejemben.
- Előbb kell elmondanom nekik, minthogy megtudnák - Jutok döntésre, mert meg kell előznöm. - Jézusom, nem akarom. - Fűzöm hozzá rögtön a dolgot. Nem akarom. Nem akarom látni a reakcióikat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Magyarországi helyszínek → Budapest és környéke

A vizsgákkal már végezett, így otthon hesszelget pár napja. Persze szociális élete nem állt le, bár a múltkori kis baki után sokszor vették elő a társaságban, hogy ugyan, miért nem osztotta meg velük azt az apró információt, hogy párja van, aki nevezetesen fiú. A lányok egy része teljesen el volt alélva ettől a gondolattól (s nekik hiába bizonygatta, hogy ő nem csak egy, hanem két kapura játszik egyébként), a srácok közül azonban sokan nem voltak elragadtatva ettől a dologtól, elég furcsán, tartózkodóan kezelték. Andris ezen bár sokat stresszelt, mostanra mégis lazábban kezeli - hiszen ha az ő párját nem fogadják el, akkor ugye nincs miről beszélgetniük egymással, mivel Milán... Milán csak Milán. És nála nincsen jobb szerinte.
Így a mai zenekari próba előtt csak fekszik az ágyában és Ninát, hű gitárját pengeti. Mostanában ismét rákapott a 30Y-ra, így tőlük játszik éppen, ahelyett, hogy hallgatná - a szöveget hol csak dúdolja, hol halkan énekli, és jól esik neki ez a fajta nyugodtság, a saját környezete és a Lizanka által keltett halk zaj, a víz locsogása az akváriumban történő fürdőzés miatt.
Így, teljesen nyugodtan létezik Andris, egészen idilli állapotban, szinte már gondolatok nélkül, amikor lentről kiáltás szűrődik fel.
- Tamás! - Hallja az édesanyja hangját, ő pedig halkan fúj egyet. Az még hagyján, mikor Tominak hívják, már azt is épp eléggé utálja, de mikor Tamásnak, na azzal ki lehet kergetni őt a világból. Ki hallott ilyen nevet, hogy Tamás? Olyan hivatalos, és különben is, egy karót nyelt ember jut róla eszébe. Akkor szokták Tamásnak hívni, ha valami nagy bajt csinált - néha még az anyja is Andrisozza, ha hirtelen megfeledkezik magáról, ez a "Tamás" pedig semmi jót sem jelent neki. Lehet, hogy csak elfelejtett elmosogatni?
- Megyek már! - Kiált vissza, majd gitárját félretéve még odacsoszog az all inclusive wellnesfürdőjét élvező háziállathoz. - Neked bezzeg jó dolgod van. Lennék most a helyedben. - Motyogja neki egy sóhaj után.
Fájdalmas búcsút vesz végül a békától, majd kapva magát lekocog az alsó szintre, hogy aztán szüleit a konyhában találja meg. A látvány, ami elé tárul, nem biztató - az anyja éppen a mosogatónak támaszkodik, az apja pedig gondterhelten bámul maga elé, előtte a vasárnapi újság, amire nem fektet túl sok figyelmet - és ha az apja nem az újságot olvassa úgy, hogy előtte van, akkor...
- Mi az, meghalt valaki? - kérdezi hősünk gondterhelten, mire az anyja lesújtó pillantást vet rá, majd int a fejével, hogy üljön le. Hajjaj. Hajjajjajjaj. Andris kissé ódzkodik letenni magát az ülőalkalmatosságra (az ugyanis hosszú itt-tartózkodást jelentene), így csak a székhez sétál, kezét a támlára téve. - Akkor valami rosszat csináltam?
- Ülj le, Tamás - kéri az apja komoly hangon, ennek pedig már a fiú sem mer ellenkezni, hát helyet foglal a férfival szemben.
- Nyilvánosságra került rólad egy videó, tudtad ezt? - Szegezi neki az anyja a kérdést, mint egy vallatáson, a srác arcából pedig kiszalad a vér, de olyan hirtelen, hogy tényleg megszédült volna, ha állva marad.
- Igen, ömm... már mondani akartam... - kezdi bénán, majd igyekezve magán erőt venni sóhajt egyet, és bár nem hívő, most azért mégis szívesen rimánkodna a Jóistennek, hogy óvja meg ettől a csapástól.
- Hogy...? - Szinte vágni lehet a feszültséget a szobában. A nő pillantása pengeélként hasít Andrisba, amitől kicsit talán össze is szedi a bátorságát. Na, most lény Eridonos!
- Akartam mondani, hogy... szóval...
- Tamás, én - mi anyáddal úgy sejtettük egy ideje, hogy van valakid. Úgy gondoltuk, még nem akarod elmondani, mert megvárod, hogy komoly lesz-e a dolog. Remélem, hogy rosszul láttunk valamit azon a felvételen.
- Azt a valakit... Milánnak hívják. - Mondja halkan.
Pár percen belül pedig az Andrássy-házban áll a bál.
- Te most hallod magadat, anya?! Komolyan azt állítod, hogy CSALÓDÁST OKOZOK azért, mert végre boldog vagyok valakivel?! - Andris ekkor már felállt az asztaltól - ahogy hirtelen felpattant, még a szék is feldőlt mögötte, a robaj visszhangját azonban elnyomja a felháborodott hang.
- Vigyázz, hogy beszélsz az anyáddal! Fel ne merd emelni a hangodat! - Kiált vissza a nő.
- Ezt nem hiszem el, komolyan! Nem mondhatod azt, anya, hogy emiatt romlik a megítélésetek a munkahelyeteken, te tökre nem vagy normális! - És bár Andris édesanyja is kiabálni kezd, a fiú ettől függetlenül folytatja monológját, így az egész konyhában dobhártyarepesztően hangos kiabálás uralkodik el. - Ez a huszonegyedik század, édesanya, itt már nem köveznek meg és dugnak börtönbe, és ne gyere nekem azzal, hogy féltesz, mert likantróp vagyok és még barátom is van, mert komolyan főbe lövöm magam! - Ekkor pedig elcsíp egy foszlányt az anyja beszédéből. - UNOKÁK? Huszonegy éves vagyok! Nem, nem fogok huszonegy évesen unokákat csinálni neked, és különben sem akarok biológiai gyereket, de ezt is baromi sokszor elmondtam már, kösz, hogy figyelsz!
És a kiabálás csak folytatódik, miközben Andris apja szinte megsemmisülten, ám egyre növekvő dühvel hallgatja a vasárnapi újság fölött ezt a diskurzust. Az ütőér a fején, mint egy bomba pulzál, szinte kattog.