Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Megvonom vállamat, tekintetemben tudatlanság villan, mert tényleg nem tudom mit mondhatnék. Túl sok minden van bennem ahhoz, hogy azt valahol elkezdhessem, még akkor is, ha tudom, most lenne itt a lehetőség, hogy megbeszéljük azt, ami a bálon történt. Vagy előtte. Utána. Ez a lehetőségünk arra, hogy mint testvér a testvérrel kommunikáljunk egymással mindenről, ami bennünk van, amit érzünk, ami történt velünk, valamiért mégis képtelen vagyok szavakba önteni azt, így csak mélyet sóhajtok, miközben rászorítok jéghideg kezére és letérdelek mögé. Államat vállán pihentetem.
- Te és én - felelem a kérdésre, mert mégis ki más? Tökéletes idő van ahhoz, hogy egy kis éjszakai kiruccanást tegyünk a lovakkal, még akkor is, ha egyáltalán nem volt tervben. De mintha feketém megérezte volna, és erre fel a hangoskodása. - Nem vagy hátráltató erő. Egy lóval menjünk, vagy külön szeretnél? - másik kezem is mozdul, hogy átöleljem hátulról, miközben a szavak elhagyják ajkaimat. Mindkettőt bemerem vállalni, mert bár évek óta nem ültem lovon, így is biztos vagyok magamban, ha pedig külön szeretne menni, akkor is tökéletesen biztos vagyok a döntésemben. És ebben senki nem tántoríthat el.
Megemelkedik szemöldököm, ahogy hallgatom, kékjeim Lorin tükörképéről az ablakban tovább vándorolnak a holdra. Ismét. Cath csendben volt. Meglepő fordulat, ámbár ennek most cseppet sem tudok örülni, mégis elmosolyodom. Halványan, de ha nagyon jól megnézzük, akkor látszik az a mosoly. Oka van annak, amiért Payne csöndben volt, és én éppen az okot ölelgetem. Vagy kapaszkodom belé. Arcon csókolom, óvatosan megszorongatom, majd felpattanok.
- Öltözz fel melegen, lent várlak - csókolom még egyszer arcon, majd mutatóujjammal simítom végig arcát, hogy végül hátráljak pár lépést, végül hátat fordítva húgomnak lépjek ki a szobából, le a lépcsőn az előtérbe. Ott kapom magamra bőrdzsekimet, ami nem elég jó egy ilyen túrához, de most megfelel. Farmerem meg csak túlél egy alkalmat a lovon.
Ujjamból tör fel a láng, cigarettám vége felizzik. Az első füstfelhő a hold felé távozik, miközben várok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Biccentek egy aprót arra, hogy külön, majd lerobogok, felöltözök és rágyújtok. Meglepően hamar ér ki húgom, a mondatára csak felnevetek, szám szegletébe tolom cigarettámat, ahogy vállánál fogva vonom magamhoz közelebb, és lassan indulok el az istálló felé. Mázli, hogy nincs messze, szinte már az ajtóban éreztem a szalma és széna megnyugtató illatát, de ahogy közeledünk csak erősödik, engem pedig megszáll a mérhetetlen nyugalom. Ahogy mindig is. Ahogy gyerekkoromban. A csikket az istálló előtt égetem el, majd elengedve Lorint feszülök az ajtónak, hogy elhúzzam azt, hogy végül a meleg megcsaphassa arcomat, beljebb terelem húgomat, végül behúzom magunk után az ajtót.
- Nem úszod meg, segítened kell – mosolyodom el, ahogy elhúzom az állás reteszeit, majd kitárom az ajtót. Frederick prüszkölve lépked kijjebb, fejét rázva lép oda hozzám, fejét vállamnak nyomja, míg én megcirógatom fülének tövét. Halványan elmosolyodom, majd Lorinhoz fordulok. – Gyere – indulok el a nyerges felé. Az ajtó még mindig szorul, egy nagyobb rántással nyitom azt ki, hogy bemehessünk, és mélyen beszívhassam az igazi bőr illatát. Mélyet szívok belőle, majd két kantárt lekapva nyomom azokat Lorin kezébe, végül a nyergek felé fordulok és kettőt egymásra pakolva emelem meg őket. Lovam felé lépkedek, aki türelmesen várja, hogy végre elinduljunk, fekete szemeiből süt az őszinte öröm, ahogy az enyémből is. Megbabonáz, nyugalma átragad rám is, attól függetlenül, hogy van bennem félsz amiatt, hogy Lorinnal lovagolok ki a sötétben, bármennyire is bízok benne. És most nem Lorinban. Az alsó nyerget a földre teszem, a felsőt dobom rá lovam hátára, és mielőtt bárki megijedne van alatta pokróc. Az összes nyereghez tartozik egy, automatikusan emeled fel a nyereggel. Eligazgatom, a hevedert meghúzom, majd húgom felé fordulok.
- Felteszed rá a kantárt? – mosolyodom el felé, majd magam elé terelem. Frederick érdeklődő pillantással pillant húgomra, lehajol hozzá, orrával böködi meg arcát, majd visszaegyenesedik. A szárat füle mögé teszem, majd óvatosan, de határozottan kezdem el lefelé húzni, hogy Lorin elérhesse. Mögé lépek, majd megfogva jéghideg ujjait segítem beleigazítani a zablát a ló szájába, végül a fejére húzni a szíjakat. Beállítok mindent, visszalépek a nyereghez és még egyet húzok a hevederen. Hah, meg vagy te kis fasz! Nem baszol át megint, hogy laza legyen a heveder, és essünk-keljünk ismét. Túl jól ismerlek.
- Jó lesz – pillantok Lorin felé mosolyogva, odalépve hozzá simítom meg arcát. – Készen állsz? – ha nem, akkor sincs baj, Frederick éppen türelmes hangulatában van, én sehova nem sietek, így jelenleg a világ összes ideje a mienk. És amennyire Lorinnak szüksége van, addig fogunk itt állni, mert ha nem érzi magát késznek, akkor nem megyünk. Ez ilyen egyszerű.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

A hatalmas fekete ló szemében megértés csillan, ahogy Lorin arcához érinti puha orrát, én pedig elmosolyodom. Megérti. Nagyon helyes, sok dolog vár még rájuk ma, így ez csak jól jöhet, ha kooperatívan szeretném, ha együtt dolgoznának. Csak pár másodpercig nézem őket, majd ahogy a zabla lovam szájába kerül és irányítom lovam kezét, meghúzom a szíjakat, végül a hevedert ismét, majd Lorinra emelem pillantásomat.
- Felőlem lovagolhatsz minden nélkül is – vonom meg vállaimat, de agyam már azon kattog, hogyha ezt szeretné, akkor hova az anyám kínjába tehették a voltizshevedert. Anélkül csak nem engedem el, nem vetemednék rá, kell egy biztos pont a lovon, amibe kapaszkodhat, ha az nem a sörénye. Szerencsére Fredericknek nem áll ki a gerince, hogy esetleg feltörje húgom fenekét, így emiatt sem kell aggódnom, de… hol az a kurva voltizs? Végül csak vállat vonok és ellépek húgomtól, hogy szabadon mozoghasson. Még egyszer leellenőrzöm a hevedert, elégedettet szusszanok, majd Lorinra pillantok.
- De – bólintok egyet. – De amíg én összerakom Stormot – lépek mögé, hogy hónalja alá nyúljak és fellendítsem a hatalmas feketére. – Addig ti sétálgattok kicsit – engedem el húgomat immár a lovon, majd innenső lábát a nyereg elé téve állítom be a kengyelt, hogy utána ugyanezt megtegyem a másik oldalon is. – Így jó? – pillantok fel rá, majd ha igen, kezébe adom a szárat, ha nem, akkor igazgatom még egy kicsit a kengyeleket, és csak utána nyújtom felé a vezető szárakat. Amint megfogja azokat, elindulok az istálló ajtaja felé, hogy kitárjam azt, és nem kell hátra néznem ahhoz, hogy tudjam, Frederick követ. Lassan mozog, óvatosan, mintha lábujjhegyen közlekedne ez a robosztus állat. Elhúzom az ajtót, a hideg levegő berobban az istálló melegségébe, majd lovam előtt állok meg, hogy kezemet orrára tegyem, és fejemet pár másodpercig az övének döntsem.
- Ha balra húzod a szárat, balra megy, ha jobbra, akkor jobbra – állok neki magyarázni húgomnak az alapokat, amik most kellenek csak neki. Nem fogom éppen most kioktatni lovaglásból, ráérünk még arra, hogy megtanulja rendesen, ha egyáltalán megszeretné. – Ha megütögeted a sarkaddal az oldalát, gyorsít; ügetés, majd vágta, de elég ha mondod neki, megérti – szemöldökömet ráncolva szólalok meg újra. – De inkább ne csinálj ilyesmit. Frederick nem hülye, valószínűleg amúgy sem engedelmeskedne, de ne kísértsd a sorsot – mosolyodom el halványan. – Indulhattok – intek nekik egyet, majd mint aki jól végezte dolgát indulok vissza az istállóba, hogy felnyergeljem a másik delikvenst. Storm szinte kirobban az állásból, izgatottan toporog, amíg rárakom a nyerget, majd a kantárt, hogy végül fellendüljek rá. Seggem még nem is éri a nyerget, amikor a ló már elrugaszkodva ront ki az istállóból. Na, már értitek a nevet, ugye? A szárat magam felé húzva igyekszem megálljt parancsolni neki, míg végül pár erőltetett ügetéses kör után sikerül megállnunk Lorinék mellett.
- Oké – szusszanok egyet megpaskolva a ló nyakát. – Mehetünk?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Talán senkinek nem meglepő, ha azt mondom, mennyire bennem van az ideg. Százszázalékosan megbízom a lovamban, nem erről van itt szó, de mégis csak a húgom ül rajta, aki életében először ül lovon. Vagy egyáltalán bármilyen állaton, így szerintem érthető, hogy bennem van egy alap félsz, és pontosan ezért nyergelem fel olyan gyorsan Stormot, amennyire csak tudom, hogy végül kirobbanjunk az istállóból. Bah, soha nem fog megváltozni ez a bunkó, még Frederickkel sem volt ennyi gondom csikó korában, mint ezzel a két éves ördögfajzattal. Felbasz amúgy.
- Dehogyis – legyintek egyet Lorin felé, majd elmosolyodom. – Storm csak… fogyatékos. De nem lenne képes ártani neked vagy nekem, egyszerűen kilométer hiánya van mindig – vonom meg vállaimat, miközben ismét megpaskolom a ló nyakát, jobb kezembe fogom a szárat, hogy másik kezemmel Lorin kezéért nyúljak és megfogjam azt. – Majd lehiggad, nyugi – szorítom meg kezét bátorítóan, egy halvány mosolyt is megengedek magamnak, majd végül az istálló felé fordulok. Storm engedelmeskedik, meglepően nyugodtan – lesz ennek még böjtje -, és az istálló ajtaja mellé lépegetve, kissé noszogatva a lovat húzzuk be azt. Ezt nevezem én csapatmunkának. Tökéletesen látom Lorint, ahogy olyan mereven ül a lovon, mindjárt elnevetem magam, de egy visszafojtott mosolyt engedek csak meg, majd visszaügetünk melléjük. Nem tudom, hogy utolsó mondatom vajon kiről szólt leginkább. Lehet Lorinnak címeztem, hogy Frederick hátán aztán valóban nem kell idegesnek lennie, vagy tényleg Stormról volt szó, aki türelmetlenül topog alattam, és győzi kivárni amíg megindulunk. Hát nincs benned semmi empátia, baszod?
- Akkor hajrá – szorítom meg lábammal a lovat, ki készségesen indul meg, Frederick pedig követi, de nekem ez így nem tetszik. Egyáltalán nem tetszik az, hogy a hátam mögött vannak, így kissé jobbra húzva a szárat állítom meg magunkat, hogy besoroljak mögéjük, és egy elégedett sóhajjal mosolyodjak el. Na, így azért sokkal jobb a lelkemnek, hogy látom őket, már csak azért is, mert hátulról Lorin merevsége még viccesebb.
- Engedd el magad – hangom megemelkedik, hogy biztosan meghallja. – Hagyd, hogy Frederick lépései mozgassanak téged is, hidd el, sokkal kényelmesebb lesz – szemöldökeim ráncba szaladnak. – Neked is és neki is – nevetek fel halkan.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Gyerekkorom legjobban és legszebben eltöltött időszaka volt, amikor lovon ülhettem. Mindegy, hogy egyedül, vagy csatlakozott hozzám anyám, olykor-olykor még apám is felkerült egy hátasra, pontosan ugyanolyan mereven, mint Lorin. De a legszebb napjaim voltak. Órákat képes voltam a birtokon caplatni, amikor elkapott a hév, reggel indultam és sötétedésre értünk haza, bejártuk az egész környéket, felfedeztünk új ösvényeket, az eltévedés nem volt opció. Az, hogy ebből Lorin kimaradt, pedig neki is ugyanúgy egy lovon kellett volna ülnie, amikor mi tettük, megszakasztja a szívemet. A család része volt, de mégsem. Túl sok mindenből kimaradt, én pedig nem tudom, hogyan hozhatnám be az elpazarolt éveket, úgy, hogy közben felnőtt. Anyámék nem segítenek sokat, egyszerűen elfogadták a tényt, hogy a gyermek, akit titkoltak előlem éveken át, felnőtt. Persze, hogy elfogadták, mert ők nem maradtak ki az élete elejéből. Ott voltak neki, amikor kellettek, amikor szükség volt rájuk, míg én? Kint rugdostam a pöttyös labdát mit sem sejtve, hogyha bemegyek a szobámba átöltözni, egy szobával arrébb kuksol a halottnak hitt húgom. Egy karnyújtásnyira, pár lépésre, és én mit sem sejtettem.
Megrázom a fejemet, ahogy rápillantok, mert visszakérdez, majd elmosolyodom, kékjeimet emelem rá. – Kicsit ketyós, de nincs vele baj – paskolom meg az alattam lépkedő állatot. – Jó ló ő is, ez csak egy szófordulat arra, hogy több odafigyelést igényel, mint Frederick – azzal a lendülettel, ahogy mögéjük kerültem ügetek be melléjük, mert ha ezt szeretné, akkor megkapja. Valamit elrontottam a bálon, aminek még mindig nem jöttem rá a miértjére, de talán már nem is fontos, soha nem is fogom megtudni az okot. Nem baj, nem kell. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy bármit is hibázzak, mert ha gondol egyet és elindul visszafelé a hatalmas fekete hátán, lehet nézek bután. Nem kockáztathatok.
- Komolyan Lorin – sandítok oldalra széles vigyorral. – Csak engedd el magad, mintha egy fotelbe ülnél bele, aminek van masszázs funkciója is, azért mozog – vicces nézni, ahogy igyekszik megtenni, amit kérek tőle, de nemigen megy neki, csak amikor leszáll a lóról, olyan merev lesz mindene megmozdulni sem fog tudni, és ezt szeretném elkerülni. – Vagy nem is kell a fotel, mintha egy egyszerű széken ülnél – legyintek egyet végül, mert ne bonyolítsuk, már az is haladás lesz, ha nem totálisan mereven ül szerencsétlen lovon, hanem egy pöppet elengedi magát. Vagy ha nem, akkor majd leszedem a merev tagokkal valahogy az állatról. Vicces lesz, előre látom.
- Olyan vagy most, mint apád… - halvány mosollyal ajkaimon közlöm a tényt, ahogy ismét eszembe jut az emlék. Ugyanígy mozgott a lovon, bár ő húsz perc után kezdte érteni a lényeget és már nem volt probléma. Vajon Lorin is ilyen lesz? Kell egy kis idő, amíg feloldódik? Lehetséges, időnk rengeteg van éppenséggel.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Én mindig azt hittem, hogyha valaki lóra ül, akkor automatikusan tudja, hogy hogy kell rajta elhelyezkedni, hogy nincs más dolga, csak követni a ló mozgását. Apámnál dőlt meg ez az elméletem még gyerekként, mert valahogy ő inkább mereven ült, aztán húsz perc múlva engedett fel, és mintha mi sem történt volna ült ugyanúgy a lovon, mint én vagy anyám. Bár ennek lehet az az oka, hogy legelőször a csávó határozottan kijelentette, hogy ő márpedig Storm apjára fog ülni, akinek a személyisége ezerszer elviselhetetlenebb volt, mint a fiáé. Aztán zuhant. Jaj, de még mekkorát, hogy aztán seggre érkezzen a puha fűre és földre, elpoénkodja, mi meg kinevessük. A vége az lett, hogy lovat cserélt anyámmal, és nem féltem, hogy ő leesik. Ó, de még mennyire, hogy nem, esélye sem lett volna az állatnak, mert anyám kisugárzása mindig helyre tette, ha vele ment valahova. Mint én és Frederick. Szoros kapocs, amit senki nem érhet meg, és vehet el tőled.
- Sok mindenben hasonlítasz apádra – mosolyodom el oldalra, hogy pont elkapjam azt, mennyire koncentrál. Talán ezért mondják azt, hogy nem lehetünk testvérek. Ég és föld. – Én semmiben, anyádtól is csak a szemét kaptam meg – vonom meg vállaimat. Ez a téma engem nem érint annyira mélyen, mint a szülőket, esetleg más gyerekeket, azok testvéreit szoktak. Én elfogadtam, hogy nem hasonlítok egyik szülőmre se, mert Lorin ezt megteszi. Olyan, mint apánk, de pontosan olyan gyönyörű mellé, mint anyánk. Tökéletes kombó, szóval engem fogadtak örökre.
- Én sem tudom – hunyom le tekintetem egy pillanatra, majd visszafordulok Lorin felé. – Bár elképzelésem sincs mit gondoltak akkor, mert ugye – szusszanásnyi szünetet tartok, mielőtt folytatnám. – Én semmit nem tudtam, azóta sem beszéltem velük erről. Nem akarok – vonom meg vállaimat, mert remélem, hogy ennyi elég ahhoz, hogy lezárjuk a témát. Mégis mit beszéljek velük erről? Hogy azért tanulok és tanultam is egész életemben, hogy azért foglalom le az agyamat mindig valamivel, amíg össze nem esek a fáradtságtól, hogy kordában tartsam a démonjaimat? Nehezen mondod ezt a szüleidnek. Nem is értenék meg. És ahogy oldalra sandítok húgomra, aki durcásan hagyott faképnél a bálon, tényleg nem akarok róla beszélni. Túl szép és túl jó, most minden. Szólásra nyitnám a számat, de megelőz. És ahogy egyre előrébb és előrébb haladunk a történetben úgy ráncolódik a szemöldököm, úgy kerekednek ki a szemeim, úgy engedem a szárat, hogy csak lovam sörényét szuggerálva haladjunk előre. Hogy damfír legyen, mert az megkönnyíti, akkor is meghal, ez tény, de csak kicsit, hogy aztán sokkal könnyebben és boldogabban éljen tovább. Baromság. Nem-nem-nem és nem!
- Hogy… hogy juthat ilyen eszedbe? – állítom meg a lovat, Frederick automatikusan megtorpan. – Normális vagy?! Persze, hogy kiakadtam! Jézusom, Lorin! – homlokomnak támasztom jobb kezemet, ahogy Lorin és az erdő között zizeg tekintetem, mert nem tudom, hogy melyik lenne a könnyebb nekem; a szemébe nézni és elmondani, mekkora baromság, vagy egyszerűen úgy tenni, mint aki meg sem hallotta, menni tovább, beszélgetni arról, hogy mennyire hasonlít a Brighmore-ok fejére. Lehunyom kékjeimet, megszorítom orrnyergemet, majd összeszűkült szemekkel, összeráncolt szemöldökkel tekintek húgomra.
- Nem kérhetsz emberektől olyat, hogy adják oda a vérüket, mert nem vagy többé ember! – hangom remeg, az agyamban folyamatosan kergetőznek a rémesebbnél rémesebb képek. Hogy jutottunk el idáig? Tekintetem gyűrűs ujjamra esik, ahol az arany karika kacsint vissza rám. Payne, te tudsz erről? Megforgatom az ékszert ujjamon, majd mélyet szusszanva fúrom tekintetemet Lorinéba.
- Utálhatsz most, ki nem állhatsz, megvethetsz majd, de nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen, vagy egyáltalán megforduljon a fejedben még egyszer – egy pillanatra sem engedem el húgom tekintetét. – Nem voltam jó bátyád, mert fogalmam sincs, hogy kell annak lenni, felnőttél közben, pedig éppen hogy csak visszakaptalak gyermekként még. Sok mindent nem tudok Lorin, de abban biztos vagyok, hogyha valaki hozzád ér, akkor megölöm – hangom elmélyül a végére, tekintetemet a mondat befejezte után pár másodperccel szakítom el húgoméról, majd elindulunk megint. Frederick óvatosan kezd el lépegetni, én pedig Storm sörényét bámulva ismét meredek magam elé. A könyvtár, mi?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Bárki mondhat bármit, de az biztos, hogy Lorinban Brightmore vér csörgedezik. Ha nem is a személyisége miatt, de a külseje csak arra engedhet következtetni, hogy Lionel és Daisy a szülei. Én ezzel nem dicsekedhetem, valahogy Lorin kapta meg a fasza géneket a szülőktől, nekem pedig be kell érnem azzal, amit apai öreganyámtól kaptam, mert hogy én elvileg rá hasonlítok. Persze, hasonlíts te egy szottyadt öregasszonyra, akinek az volt a legnagyobb nyűgje, hogy a vége felé nem tudott elmenni a lóversenyre, ezért csak még jobban utált mindent és mindenkit maga körül. Apám szerette egyedül, kénytelen volt, hiszen mégis az anyjáról beszélünk, és amikor először meghallottam, hogy a mamára hasonlítok, örültem neki. Gyerekként különlegesnek érzed azt, hogy nem a szüleidre, hanem a nagymamádra hasonlítasz, majd ahogy nőttem fel, többet találkoztam azzal a szipirtyóval, úgy kezdett ez sértéssé válni. Maradjunk annyiban, hogy apám hamar leszokott róla, hogy felemlegesse.
És a boldog visszaemlékezés nagyjából itt szakad meg. Mert bármennyire nevethetnének lenne a Lorin által mondottakon a felvilágosításról, a hang a torkomon akad, a levegő is hirtelen mintha sűrűbb lenne, és nem tudok megszólalni. Hitetlen tekintek húgomra, pillantásom ide-oda zizeg íriszei között, és próbálom kiolvasni belőle azt, hogy nem gondolja komolyan. Csak viccel, egyszerűen látni akarta a reakciómat, kicsit meg akart botránkoztatni, hogy utána jót nevessünk azon, mennyire kiakasztott hajnalok hajnalán, de hiába fürkészem arcát, bármilyen apró jelet keresve, ami erre utalhat, hoppon maradok, mert halálos komolyságot látok a sápatag arcon. És nem akarom elhinni. Megrázom fejemet mondandóm előtt, amikor a gyűrűről beszél. Leszarom, hogy ki mit szokott csinálni, amikor ideges, mert éppen arról beszél a húgom, hogy egy olyan... lény lesz, aki mások vérén él, de legalább él. Nem, ezt nem hagyhatom, és ha meg is utál miatta onnantól, akkor sem fogom hagyni. De legalább Payne nem tud róla, mert még egy csalódás nem fér bele, hogy tudta, de nem mondta el. Mint a lovon ülő lányt, aki él. Halkan felnevetek, miközben ismét elindulunk és Lorin mellettem lépked. Önző vagyok. Az lennék valóban, amiért nem akarom, hogy a húgom teljesen másként haljon meg, ha eljön az ideje, mint ahogy eddig élt? Lehet. Legyek az, tartson annak, meg tudok vele birkózni, másból sem állt eddigi életem, minthogy az önzőségem nem hagyott sok mindent. Akkor most se legyen ez másképp, vigyorogva állok elébe.
- Tizennyolc évet ráhúztál a sztereotípiákra, ne gyere nekem azzal, hogy holnap meghalhatsz - sandítok oldalra óvatosan, majd tekintetem előre szegezem. - Nincs kivel leélnem az életem, és az, ha sajnáltatod magad, nem vezet sokra. Eddig is mindent túléltél, nem vagyok hajlandó hagyni, hogy ez megváltozzon és egy olyan utat válassz, amit most könnyebbnek gondolsz - mert egy egész életet feladni azért, hogy végül teljesen más emberként ébredjünk, nem megoldás, főleg, ha azt hisszük ezzel megkönnyítjük magunknak. Mert nincs így. - És ha már azt nézzük, hogy önző vagyok, akkor belegondoltál abba, hogy a körülötted lévők ezt hogy élnék meg? A barátaid? Vagy csak nézd Cath-et - szigorúan előre nézek, tekintetem le nem véve a széles ösvényről, amely előttünk kanyarog. Sok mindent tudok, amiről azt hiszik elrejthetik. Sok olyan dolog van valóban, amiről nem beszélünk, és nem feltétlen mindig azért feltéve, akkor arra a bizonyos polcra, mert az én érdekeim ezt diktálják. A legtöbb polcra feltett dolog azok közé tartozik, amikről tudok, de nem beszélek róluk, mert nem érzem szükségét. Elég, ha tudom, de ha a másik is meg tudja, az nekem miért lenne jó? Felesleges vitagenerálás helyett, csak elraktározom magamban az információt.
- Brightmore vagy - tör ki belőlem a nevetés hangosan, kicsit meggörnyedve hajolok rá Storm nyakára, hogy kinevethessem magam, és amikor végre ismét kapok levegőt, nagyot szusszanva fordítom fejemet Lorinra. - Te tudhatnád a legjobban, hogy nálam az érzelmi manipuláció semmire nem vezet - vonom meg vállamat immár csak vigyorogva, mert a nevetés alább hagyott, de jókedvem nem száll el vele. Szinte már büszkén pillantok Lorinra, ahogy mellettem lépkednek a hatalmas fekete lóval. - De ügyes próbálkozás volt, büszke vagyok rád - vigyorom mosollyá szelídül, majd fejemet ismét előre fordítom.
- Fotográfia - ismétlem el halkan. - És érdekel is vagy csak SOS-ben választottál valamit? - ha a második, akkor rögvest falnak megyek, de ugye, egy felnőtt nő van mellettem, így ebbe - legalábbis - aligha lehetne beleszólásom.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Vendéglátó negyed → Mátra Máguscsárda

Vannak olyan napok, amikor a megszokott környezettel kitörölheted a segged, mert többet árt, mint használ. Pontosan így jártam én ma. Baszhattam, hogy otthon vagyok, még Belián sem volt otthon, Niamey és Cortez is meglepően nyugodtan el voltak, én meg mégis úgy zsibbadtam, mint valami elmebeteg. Sehol nem volt jó, a tévé sem kötött le, unalmamban szívtam a blázt és ittam akkor már a negyedik kávémat. Délelőtt tízkor, ami másnak talán egészséges, de nekem annyira nem, amikor valamikor így is túlpörög az agyam jelentéktelen dolgokon, és akkor jön az, hogy összeveszek Payne-el, valami faszságon, hogy aztán mehessen a huzavona, ki kérjen bocsánatot. Borzalom.
Úgyhogy összeszedtem a jegyzeteimet, Cortezt a nyakamba és megindultam. A pub már ilyenkor is tele van, vagy ha nem is tele, de biztos sokkal többen vannak ott, nekem meg egy családias és csendesebb helyre van szükségem, ami a Csárdában megtestesül, szóval a cuccaimmal együtt robbantam be az helyiségbe. Rögtön a pulthoz lépkedve kértem ki egy whiskyt - szigorúan jég nélkül -, majd a pultnak háttal fordulva lebegtettem végig tekintetemet az asztalokon. Na, azért az már elég durva, hogy minden asztal foglalt, a legtöbbnél idősebbek ülnek, nagyon ráncolt szemöldökkel figyelve az asztallapot, szóval valószínűleg már filozofikusra itták magukat, amire nekem nincs szükségem. És akkor látom meg a csajt, aki törökülésben a padon tekeri magának éppen a cigit. Mi a fasz ez? Cigit tekerni? Fúj már, ha dohányzol legalább add meg a módját, mert ennél lejjebb nincs. Vállat vonva kapom fel a jegyzeteimet és a whiskymet, miután az üveget is kikértem magamnak, majd komótos lépésekkel indulok meg a csaj felé. Szó nélkül vágom le magam vele szemben, egyáltalán nem zavartatom magam. Jegyzeteim az asztallapon csattannak, ahogy levágom őket rá. Italomért nyúlva engedek meg egy apró kortyot magamnak, majd visszateszem az asztalra, és türelmesen megvárom, amíg Cortez elhelyezkedik, majd ahogy a lány kattintja az öngyújtót, úgy lobban fel az én ujjamból is az aprócska láng. Cigarettám vége felizzik, szám szegletébe biggyesztem azt, és tökéletesen olyan higgadtan, ahogy a füst száll fel a felettem lévő felhőbe, kezdem el kibontogatni a jegyzeteimet. Kurva élet, hogy életemben nem tanultam még ennyit, mint ezek a retkes egyetemen, de ha elengedem magam, akkor baszhatom. Mélyet szívok cigarettámból, ahogy az első papírlapot kezdem olvasni, igyekezvén fel is fogni mi van ráírva, és komolyan betudom a környezetváltozásnak, mert használ. Értem, ami le van írva. Elégedetten szusszanva cirógatom meg Cortez állát, majd térek vissza a jegyzethez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Nem vagyok hajlandó meghallani, amit mondd. Lehetek gyerekes vagy a viselkedésemre ráhúzhatjuk az ostoba jelzőt, de akkor sem akarom meghallani. Még hogy a csodák nem tartanak örökké. Az én csodám éppen itt sétál mellettem lovam hátán. Nem tudom elfogadni azt, hogy esetleg elmúlhat, hogy megszűnhet létezni, ha kell, akkor meghalok én, csak ő éljen tovább. Odaadom neki mindenemet, feláldozom magamat érte, egyszerűen ő éljen tovább. Jobban megérdemli, mint bárki más, de nem vehetik el tőlem, amikor nemrég kaptam vissza, és ő a fény az életemben, ő az, aki életem csodájának van titulálva, még akkor is, amikor ilyen makacs és érzelmileg manipulálni próbál, ha haragszik, ha csalódottság csillan a szemében, mert nem olyan vagyok, mint ahogy elképzelte. Még ilyenkor is ő a csoda, és mindig ő lesz az. Nem vagyok és voltam jó bátyja, ezt mindenki tudja, köztudott tény lehetne, ha mindenki beleüthetné az orrát a dologba, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. És ha ehhez az kell éppen most, hogy csalódottság süssön felém tekintetéből, esetleg megvetés, vagy utálat, akkor állok elébe, utáljon. Utáltak és vetettek már elegen, hogy húgomtól éppen ne érintsen mélyen, mert mindezek ellenére ő nem szűnik meg az én csodám lenni, bármennyire is az a terve jelenleg. Hiába a negatív érzelmek felém tőle, ő attól még az én Hóvirágom marad, aki tökéletesnek látja a világot, aki tökéletesnek lét néha még engem is, pedig egyáltalán nem érdemlem meg. Aki időt akar eltölteni az elbaszott bátyjával, amikor leginkább mindenki menekülne tőle, és tudom, hogy ő is ezt tenné néha, mert elviselhetetlen vagyok, önző, bunkó, miegymás, de nem teszi. Mert szeret, feltétel nélkül szeret, és elfogadja, hogy ilyen vagyok. Ilyenné lettem az évek során, még akkor is, ha bármennyire igyekszem jó bátyja lenni, nem mindig jön össze. Meglepő lehetne a tény, de nem az. Mindent képes vagyok elbaszni, erre Payne, és már Lorin is a tanúm, még a legnyugodtabb pillanatban is történhet olyan, ami azt váltja ki, hogy robbanjak. Mert elmebeteg vagyok. Lorin viseli a család fizikai fájdalmát, míg én a szellemit. Nagyon jól össze lettünk rakva, azért remélem ezzel anyámék nem dicsekednek el. Az én csodámmal amúgy se dicsekedjen el senki.
Nem tudok értelmeset mondani arra, amik elhagyják a száját. Lemondóan sóhajtok egyet, miközben fejem előre bukik és Storm sörényét szuggerálom. Érzem hangjában a sértődöttséggel kevert csalódottságot, és a haragot, a jó öreg haragot, amit mindenhol felismernék, mert a dac most az, ami élteti Lorint. Hogy nem fogja fel a másik szemszöget, csak azt látja, hogy magának milyen jót tenne, de én nem akarok a temetőbe járni hozzá.
- Eleget jártam hozzád a temetőbe gyerekként - szólalok meg végül halkan, tekintetem ugyanúgy lovam sörényét szuggerálja. - Tudom, hogy nehezen hiszed, de ez nem csak neked volt nehéz. Nem tudom és már nem is akarom elképzelni nélküled az életem... képtelen vagyok rá - kissé jobban markolok rá a vezetőszárakra, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat. - De én inkább meghalnék, minthogy hagyjam, hogy egy másik fajhoz tartozz - fejezem be végül a gondolatmenetet. Én itt ezt lezártnak tekintem és nem vagyok hajlandó többet beszélni róla. Innentől pedig Lorin döntése az, hogy megpróbálkozik vele, avagy sem, még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy elbukik. És nem azért, mert szerencsétlen lenne, hanem azért, mert ő is tudja, hogy innentől fokozottan fogok rá figyelni. Akár akarja, akár nem, akár idegesítőnek tartja, akár utálni fog érte. Nem érdekel. Vessen meg, de akkor sem fogom hagyni, hogy így fogja fel az életet, amit ahelyett, hogy kihasználna, amíg csodálatos az egész, inkább eldob magától.
- Értem - mi a fasz? Ez mikor történt? És én miért nem tudtam róla? Na igen. Ennyit akkor arról, hogy próbálkozom jó bátyja lenni, ugye? - Payne említette, hogy szeretnél egy kutyát - igen, ennél jobb tématerelés nem jutott eszembe, de ha már mindent megbeszélünk, akkor ez is belefér, nem? Úgyis kapni fog egy kutyát, és ha már a halála szóba jött akkor igenis terelhetem vidámabb mederbe a beszélgetést. Én mindent elmondtam, szerintem ő is, nem egyezik a véleményünk, ami aligha lep meg bárkit is, szóval tovább léphetünk. Lépjünk tovább.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Elment. Tényleg elment. Ahogy felpakoltam a vonatra a nőt pár napja, nem éreztem semmit. Nem voltak könnyeim, nem voltak érzések az arcomra írva, csak akkor, amikor tudtam, hogy lát. Még egy bevörösödött szemfehérjét és egy kis bekönnyezést is ki tudtam préselni magamból, amikor fellépett a fokokon, hogy beszálljon a vagonba. Az a tíz nap, amit egymásnak ígértünk, tökéletesen telt, mert én megkaptam Hope-ot, ő pedig megkapta azt a Denist, akibe beleszeretett, és aki viszont szereti. Mert csak tíz napig tartott az egész, és nem tovább, milyen kár, hogy az egész egy cukros mázzal leöntött hazugság, mely belül rothad és hullaszaga árad belőle. Tudod mi lesz a legfájdalmasabb az egészben? Ha felébredek és ezek eszembe jutnak. Eszembe jut az, ahogy igazából érzelmektől mentesen tettem fel a vonatra. Hogy előtte napokig érzelmek nélkül csókoltam a nőt, aki a világot jelenti nekem egész életemben, hiába megosztott ez a hely. Hogy a szeretkezések, amiket akkor csináltunk, amikor ránk jött a házban, mit sem jelentettek, egyszerű színjáték volt az egész, miközben agyamban meg folyt a tombolás. Hogy azt, akit őszintén szeretek, szívből, ki tudja mióta, átvertem, és egy olyan mocskos hazugságba taszítottam, amelyből soha nem magyarázhatom ki magam. Mert ha kiderül..., ha ez az egész kiderül, akkor mindennek vége. Megutál, gyűlölni fog, nem fog tovább szeretni, csak egy név leszek, amely már semmit nem jelent neki. Ironikus, hogy pontosan ezt szeretné elérni azzal, hogy itt hagyott, bár ha nem is gyűlölni szeretne, de talán meg fog. Lesz ideje gondolkodni, visszagondolni azokra az időkre, amikor ő meghalt volna értem, én pedig mentem a saját fejem után, hogy végül összeverjék azt. Szomorú, és...
Önmarcangolásomat a telefon hangja szakítja félbe. Nagyot sóhajtva kapom kezembe és ülök ki az ágy szélére, miközben olvasom. Arcom teljesen semleges, miközben a szavak feldolgozásra kerülnek agyamban. Tehát a téren. Oké, bár nem tudom mennyire jó ötlet ez, ők mégis azt mondják fent, hogy menjek, minden rendben lesz. Vajon mikor jutok el oda, hogy válaszoljak is nekik egyszer? Remélem nem mostanában, az már tényleg a végét jelentené. Gyorsan kapom össze magam és szó nélkül hagyom el a házat, amely így is csendes, lakótársam már valószínűleg alszik. Helyes. Komótos léptekkel, égő cigarettával sétálok a helyszín felé, amikor meglátom a padon ülő sziluettet, aki elém lép és megölel, miközben kiveszem cigarettámat ajkaim közül kerül egy puszi arcomra. Mosolyogj!
- Szia - óvatos mosoly kerül fel ajkaimra, hangom rekedtes, mert ahogy orromat megcsapja illata egy pillanatra minden kitisztul. Egyetlen egy pillanatra, de épp elegendő ahhoz, hogy ez örökre megmaradjon. Az én hóvirágom. - Nem tudsz aludni? - tolom el magamtól óvatosan, hogy arcát fürkészhessem.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Sok mindenkit lehet hibáztatni a bekövetkezett helyzet miatt, de még ha kimondatlanul is, de ott lebeg a fejünk felett. Az én hibám, mert Cath szerelmes belém, és el kell mennie ahhoz, hogy újra normális életet tudjon élni, amiben nekem nincs szerepem. Önző dolog ez, meg is sértődhetnék, fájhatna, de a démonok nem hagyják és ezért őszintén hálás vagyok nekik, majd kapnak kekszet a végén, amikor ennek az egésznek vége, vagy már nincs is értelme.
- Alszol ma velem? - húzom vissza magamhoz egy pillanatra, hogy homlokon csókoljam. Megérzem hideg ujjait sajátjaimon, egyszerűen hagyom, hogy megfogja, majd engedelmesen követem arra, amerre húz. Nekem mindegy hova megyünk és miért, de némán könyörög neki az agyam utolsó épségben maradt szeglete, hogy ne mondjon semmi ostobaságot, gondolkodjon mielőtt megszólal, mert itt és most, nem én irányítok. Csillogó tekintettel, mert ilyet is tudok, ha megerőltetem magam, figyelem arcának vonásait, ahogy a gyér lámpafény esik rá hófehér bőrére, és eszembe jut, amit a téli szünetben mondott még arról, hogy egy másik lény lesz lesz. Jelenleg mérhetetlen büszkeséget érzek, amiért elmondhatom, hogy a húgom, és képes lenne meghalni azért, hogy utána újraéledjen egy másik lényként, de akkor és ott ez nem volt opció. Most mégis meg van a kényszer, hogy kinyissam a számat és közöljem vele, hogy csinálja, szerzek neki vámpírt, ha kell, csak maradjon mellettem örökre, és ne hagyjon el olyan indokkal, mint ahogy Payne tette. Alsó ajkamra harapok, hogy ne szólaljak meg, csak koncentráljak a kérdésre. Most nem győzhettek ti, rendben? Adjátok meg nekem a lehetőséget, kérlek.
- Jól - túl tömör, találj még ki valamit, ami azt mutatja, hogy bánt, de megbirkózol vele. Gyerünk, járjon az agyad. - Nem tudom. Furcsa érzés, hogy nincs itt - megvonom vállaimat, majd Lorin arcáról vezetem az égre kékjeimet. Húgom kezét szorongatva sétálok a csillagos ég alatt, franc sem tudja hogy merre. Mekkora hazugság. Mikor fog fájni?
- Te jól vagy? - kissé rászorítok ujjaira, hogy tekintetét rám vezesse, amikor válaszol, mert én már ismét arcát fürkészem. Nem kell tovább a hazugság, amiben éppen sétálok.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Nem tudom meddig lehet ezt húzni. Nem tudom meddig hagyják, hogy legyenek tiszta pillanataim. Nem tudom, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a lelkem maradványai végre a helyükre kattannak és elég erős lehetek ahhoz, hogy legyőzzem őket. De végső soron nem tudom meddig bírom még. Két hete tart az egész, valamikor hónapokig elhúzódott mire összetudtam magam szedni. Mi van, ha most nem elég semmi? Ha olyan mélyről törtek elő most, hogy nem szándékoznak visszamenni és megkönnyíteni az életemet? Küzdjek, mi? Könnyű azt mondani, de nem a legegyszerűbb megtenni, még akkor sem, ha Lorin illata úgy terjed tüdőmben, mint valami méreg, pedig már rég nincs olyan közelségben, ami miatt érezhetném még. Lassan sétálunk a cél felé, bármi is legyen az, és tudom, hogy nem fog nekem hinni. Nem vagyok jól, egyáltalán nem, de hogy mondod el a húgodnak, hogy a lelked annyira megtört, mert ismét gyenge voltál; már nem te irányítod saját magadat, nincs befolyásod a tetteidre. Fogalmazzam meg úgy, hogy ne tűnjek teljesen elmebetegnek, pedig az vagyok, de még mennyire, hogy az, és csak ilyenkor látszik igazán. Amikor szemem fénytelen pillant emberekre, amikor érzelmek nélkül teszem fel a vonatra a nőt, aki mindenben mellettem áll, amikor Lorin közelsége és a minket körbevevő nyugalom és csend is hazugságnak tűnik. Mert az. Hiszen nem én vagyok húgom mellett.
- Azt gondoltam - sóhajtok egy mélyet, miközben elengedem magam mellől, hogy beülhessen a hintába. Az első adandó lehetőségnél vetem hátamat valami felületnek, aligha számít, hogy minek. Mélyet szívok lassan már elégett cigarettámból, majd mit sem törődve azzal, hogy hol vagyok dobom le a földre és taposok rá. Kérdése meglep, nem tagadom, de arcomra nem ül ki a döbbenet. Nem, még akkor sem, amikor a következő mondat elhagyja a száját. Fejem előre biccen, tincseim arcomba hullanak, így nagy valószínűséggel vetül árnyék legalább fél arcomra. Szóval ilyen érzés lehet lebukni. De mégis hogyan? Tekintetemet lehunyom, mielőtt felemelném fejemet és a felettünk elterülő égre emelném ismét. Amikor ajkaim elnyílnak, nem pillantok Lorinra.
- Nem - hangom határozott, az előbbi kis kedvességnek, amit még ki tudtam magamból préselni a démonjaimon keresztül már nyoma sincs. Tudom, hogy szemeim csillogása is odalett, ahogy a mozdulatok is sokkal természetesebben törnek ki belőlem, mint eddig. Mert így, hogy tudja, már nincs értelme rejtegetni semmit tovább, hanem megmutathatják magukat, hiába feszíti őket is a kérdés, hogy miért. Engem nem érdekel, hiszen már tudja, kit érdekel miért és hogyan jött rá. A lényeg, hogy az orromba beékelődött illata segítsen megtartanom a maradék józan eszemet. Mielőtt megszólalhatna folytatom. - Indokolatlan a többes szám. Én csesztem el - szemeimet ismét lehunyom, meglepően kellemes érzés, ahogy egy hűvös fuvallat szántja végig arcomat. - Miattam ment el, nem azért, mert ez egy olyan kihagyhatatlan alkalom. A helyében én is elmentem volna valószínűleg, szóval hibáztatni nem tudom érte, bármennyire akarnám - okkal ment el, tudom én, megértem, de akkor sem vagyok hajlandó elfogadni, hogy az az ok, én vagyok. Kegyetlen vagy, Payne, amiért elmondtad. Nagyon kegyetlen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

Megértem, hogy hibáztatja. Nekem is azt kellene, mert valóban itt hagyott minket egyik pillanatról a másikra, de valamiért képtelen vagyok rá, és ezt még ők sem tudják irányítani. Próbálkozni lehet, persze, mindig lehet azt, csak most nem éri meg a beleölt energiát. Mert ez egy olyan mély elhatározás, amit aligha ingathat meg bárki és bármi. Nekem is gyűlölnöm és utálnom kéne őt, amiért elhagyott egyik napról a másikra, minden előzmény nélkül, egyszerűen fogta magát és elment. Tíz napot kért tőlem arra, hogy fogadjam el a döntését, tíz napot arra, hogy fogadjam el azt, hogy ő elmegy. Tíz nap tudod mire elég? Lófaszra konkrétan. Mert ha ő el is jut egyszer oda, hogy visszaemlékezzen a közösen megélt pillanatainkra és rájön, mennyire nem éri meg engem szeretnie, és kialakul a gyűlölet, amelyet megérdemlek, én akkor sem fogom tudni őt gyűlölni. Ördögi kör ez.
- Lorin... - hangom rekedtesen tölti meg az eddig fennálló csendet. Nem tudom mit mondhatnék, aminek legalább minimális értelme van, és most valahogy a démonjaim sem olyan segítőkészek. Basszátok meg! - Te nem menekülnél, ha olyasvalaki iránt lennének érzéseid, mint én? - én biztosan nem, de az agyam amúgy is szarul működik. Csoda egyáltalán, hogy a nő eddig bírta azokat az érzelmeket, amiket kiváltok belőle. Bár Lorin valószínűleg nem látja, de az ő gyűrűje mögött ott rejtőzik még mindig a karika gyűrű. Képtelen vagyok levenni, ahogy képtelen voltam aláírni a papírokat és eljuttatni Maxwellnek, hogy intézkedhet. A papírok a fiókom legalján röhögnek rajtam, hogy mennyire gyenge vagyok, mert neki sikerült meglépnie, de én még mindig egy helyben toporgok.
- Igen, belegondoltam - vonom meg vállaimat semlegesen. De ezt az ördögi kört soha nem lettem volna képes elengedni az életemből, bár már mindegy, mert kettőnk helyett megtette ő, egyedül. Halálomon vagyok én, majd ő, végül megint én, aztán ismét ő, csak ő már konstans. Mert az, hogy azt hitte mellette vagyok, hogy érintem, amikor a közelében sem voltam, egy apró, mégis folyamatos halál volt neki. De túlélte.
- Megbeszéltétek, hogy tied a ház, nem? - most először emelem rá pillantásom húgomra, mióta ideértünk. Ajkam szegletében bujkál egy mosoly. - Hívd át a barátaidat magadhoz. Felnőtt akartál lenni, a felnőtt lét ilyen, Lorin, unalmas és egyedüli, amíg nem találsz magad mellé valakit - mondjuk egy lakótársat.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Ez sajnos nem így működik - szomorú mosoly kerül fel ajkaimra. Ha így működne, akkor nekem nem kellene a fájdalom ahhoz, hogy visszatérhessek, Cath-nek pedig nem kellett volna elmennie ahhoz, hogy teljes életet élhessen. Ha az élet ilyen egyszerű lenne, akkor fütyörészve kelnék ki az ágyból minden reggel, virágos inget hordanék és Payne a feleségem lenne. Rendesen a feleségem, nem csak egy ideig. Talán még gyerekünk is lenne a jövőben. Két fiú, majd egy lány, hogy a bátyjai meg tudják védeni az olyanoktól, mint amilyen az apjuk volt. Ironikus és kellemetlen, ráadásul még csak egy szép hazugságnak sem mondanám, mert elképzelhetetlen. Payne és én, gyerekek, családi ház és boldogság? Egy párhuzamos univerzumban, ugye? Na igen, nem véletlen menekült a nő előlem Franciaországig, megértem. Én legalábbis tényleg meg.
- Nem - nevetek fel halkan. - Ez úgy néz ki, hogy én elmegyek, rád Will vigyáz addig, Payne pedig Franciaországban marad - mert ennek így kell lennie és nem máshogy. El kell mennem, hogy visszatérhessek magamhoz, mert ami most van az nem egy sokáig húzható állapot. Én is tudom, de amíg nem tombolták ki magukat az agyamban, nincs esélyem visszaküldeni őket oda, ahonnan jöttek, mert gyenge vagyok. Ehhez mindig is az voltam, és most, amikor aligha van valaki, akiért megérné tisztának maradni, még a küzdés sincs meg bennem, hogy valóban sikerüljön. De megpróbálni mindenképpen meg kell, mert van egy Hóvirágom, aki az életem része, aki igenis számít, és amíg ez lebeg a szemem előtt, talán még nevezhető egy halovány reménynek a visszatérésem.
- Szerelmes vagy? - emelkedik meg szemöldököm kérdőn, miközben elkapom tekintetét és nem eresztem. Tudnom kell, mert ha igen, akkor végképp el kell mennem innen egy időre. A tudat, hogy Payne elment, és éppenséggel benne van a pakliban, hogy valami fasz, aki nem bír csomót kötni a pöcsére, elveszi tőlem még Lorint is, összetöri a szívemet. Mélyet sóhajtok. - Most mondd el, mert ennél nyugodtabb aligha leszek az elkövetkezendő időszakban - halvány mosolyt küldök felé, és tudom, hogy most az egyszer hinni fog nekem és őszintén válaszol, még akkor is, ha a következő mondat egyáltalán nem nyugtat meg, sőt! Ha valóban ugyanazokat a remek készségeket örökölte párválasztásból, mint én, akkor aligha visszük tovább a Brightmore vérvonalat.
- Onnan, hogy egész életedben figyeltél - vonom meg vállaimat. Vagy beletrafáltam vagy nem, de ha esetleg mégsem találtam el, abban is biztos vagyok, hogy elmondja. Fejemet ismét az ég felé fordítom, amíg várom a választ. Meglepő fordulatokat vett ez a kis esti kiruccanás.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Az lehet, de attól még lehetsz rosszul is - vonok vállaimon aprót, mert kikiálthatjuk Lorint felnőttnek, aki éppen megörökölt egy kurva nagy házat, de attól még a húgom, akire vigyáznom kell. Kellene, de képtelen vagyok rá, ezért kell visszakerülnie a gyűrűnek addig Willhez, amíg én összeszedem magam. És ő nem fog kérdezősködni, egyszerűen elfogadja, hogy megint baromságokat csinálunk Payne-nel és tovább lép. Elveszi a gyűrűt majd és utamra enged. Kinyilvánítja a véleményét és ennyi, ennél többet nem tehet, és ezt ő is tudja. Ahogy Lorin sem, mert bármennyire felnőtt, bármennyire övé a ház, bármennyire is a saját lábán áll, attól még ő jelenti a világom nagyon nagy részét, így tehát nem hagyhatom, hogy bármi baj történjen. Még az önzőségem ellenére sem akarom hagyni, hiszen, ha őt is elvesztem, akkor ki rángat vissza a valóvilágba, amikor a lelkem felkészült rá? Ki lenne elég erős ahhoz, hogy visszahozzon? És ha nem is erős, de ki lenne elég bátor ehhez? Lorinon kívül? Senki. Senki nem lehet olyan erős és bátor, aki ezt meg tudja tenni, amikor eljön az ideje. Amint a lelkem úgy érzi felkészült, talán egyedül is elérhetném a drámai visszatérést, amikor tekintetembe visszatér a csillogás, amikor mosolyom és tettem is őszinték lesznek, mert az irányítás visszatér hozzám. Egyelőre azonban ez aligha fog megtörténni, a lelkem még neki sem állt a regenerálódásnak, kicsivel talán hosszabb folyamat lesz, mint az eddigiek. Nem tudom. Kiderül.
- Mennyivel idősebb nálad? - elérkeztünk a lényeghez. Soha nem volt egyszerű eset, de mióta hivatalosan is felnőtté avanzsálódott, csak még bonyolultabb a nő. Amikor visszakaptam kezdett plátói szerelmet érezni Jason iránt, majd egy ideig stagnált, eljutottunk oda, hogy kiszöktessék randizni egy nála sokkal idősebbel, majd most jön a feketeleves, amikor beközli, hogy szerelmes tudna lenni belé. A korosztálya nem felel meg neki, fiatalabb sem, mindig az idősebb kell, nem mintha bármelyiket is elfogadnám. Pedig el kellene, mert így tudom bizonyítani azt, hogy valóban elfogadtam, hogy felnőtt. Miért is ilyen kurva nehéz ez? Legalább a retkek a fejemben könnyítenék meg. Halkan felnevetek. A hosszú emésztések. Na igen, és mennyi ilyet végig kísért mellettem a húgom is, amikor nem kellett volna neki. Fogalmam sincs mikor és hogyan jött rá arra, hogy a bátyja elmebeteg, de nem is fontos. Most már tudja és azt is tudja, mikor vagyok tiszta. Meglepő, de nem bánom, tudja csak, vajmi keveset tud vele kezdeni, amikor a démonjaim éppen türelemmel vannak megáldva, mosolyogva figyelik az előttem ülő lelkem tisztaságát és várnak. Hogy mire? Fogalmam sincs.
- Nincs mit titkolnom - hunyom be szemeimet, miközben fejemet a mögöttem álló bárminek koccantom. - Egyel rosszabb verziói önmagamnak, akikkel együtt kell élnem. Hol kevésbé vannak elöl, hol teljesen, de mindig itt vannak - érzelemmentes hangom szeli át a békét, ami körülöttünk terpeszkedik. Fejem előre biccen, kékjeimet Lorinra emelem. Érzelemmentes, csillogásmentes, mintha halott lennék. - Nem tudom hogy jöttél rá valójában, mert ilyenkor a legilimenciám különösen éles, de elfogadom. És most, hogy tudod, mit szeretnél kezdeni ezzel a vidám információval? - csak ne mondd, hogy helyrehozni. Csak ne mondd, kérlek. Nem akarom még helyrehozni, kell a lelkemnek a béke, amíg visszatalál önmagához. Hadd adjam meg neki, kérlek. Nagyon szépen kérlek.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

- Felőlem megpróbálhatsz azzá válni - aprót vonok vállaimon, mintha nem érdekelne. Mindenki pontosan tudja, hogy Lorin az egyetlen olyan ember már az életemben, akiért megéri küzdeni a démonjaimmal, még ha csak pillanatokra tisztulok is ki ilyenkor. De megéri, mert amikor visszahúzódnak, akkor felfogom a szavak súlyát, amelyek elhagyják húgom ajkait. Megpróbálhatja, de nem fogom hagyni, ha kell szarrá verek mindenkit, aki ebben segíteni próbál neki. Nem vehetik el tőlem, ahogy ezt neki is elmondtam, amikor hazaevett minket a fene. Szépen indult, tökéletesen. Anyámék örültek, én örültem, mert végre a húgom is feloldódott a kezdeti durcázás után, amiért haza rángattam magammal, végül jött az ominózus este, amikor előállt a remek ötletével. Elmondtam neki ott is, elmondom neki még százszor, ha kell, hogy nem fogom hagyni, hogy megtegye. Ha kell, mindig a sarkában leszek, minden lépését figyelni, vagy figyeltetni fogom, és különösebben nem foglalkoztat, hogy mennyire utál, esetleg gyűlöl meg érte. Gyűlöljön. Nem számít, nem fontos, nem érdekel, amíg a húgom, a húgom marad.
Unottan forgatom meg szemeimet, miközben magyaráz a pasiról. Rendben, meg volt a kamu része, jöhetne a lényegi és igaz információáradat, mert nem szeretnék itt állni egész éjszaka, amíg végre megered a nyelve. Hazudhat, de felesleges, úgyis rájövök, szóval előzzük meg, és csak egyszerűen mondja el. Aprót bólintok, amikor közli a valódi korkülönbséget. Tíz év. Tíz kibaszott évvel idősebb a pasi nála, és valamiért úgy érzem, ez csak engem zavar. Miért kell egyáltalán pasi az életébe? Miért pont egy ennyivel idősebb? Már inkább azt mondom, hogy egy vele egykorú is jobb lenne, mint az, hogy tíz évvel idősebb pasikat szed össze. Kurva életbe bele az egészet. Bajszom alatt káromkodva túrom elő cigarettás dobozomat, majd lökök egy szálat belőle ajkaim közé. A gyújtó könnyen simul ujjaim közé zsebemben, ugyanolyan könnyedséggel nyújtom meg a szálat, majd csúsztatok vissza mindent a helyére. Mélyet szívok a szálból, majd Lorinra esik a pillantásom.
- Érdekel, hogy boldog vagy-e, de nem a hisztis tizenéves kamaszlánytól, akit mostanában előadsz, holott elvileg felnőtt nő vagy, hanem a Lorintól, aki megkímél a felesleges köröktől - nem kell mindenben a bántást, a rosszat látni, ő mégis megteszi. Bármit teszek és mondok az rossz, neki akarok ártani, és a felnőtt nő visszaváltozik egy tizenöt éves kamaszlánnyá, akivel nem lehet szót érteni, mert jön a szarkasztikus válaszaival. Meguntam. A húgomat akarom, azt, akinek ölelésébe szeretetteljesen simultam bele, amikor szétverve és zokogva omlottam a karjaiba. Lorint akarom.
- Nem tudom - vonok vállaimon egy aprót. - Olyan nagy hévvel hoztad fel, azt hittem van valami értelme is - de ha nincs, hát nincs. Nem mindennek van értelme amúgy sem, én pedig aligha fogom az okokat kergetni, főleg ebben a helyzetben. Mert nem értem. Egyszerű kérdéseket teszek fel, mert érdekel a csávó, aki éppen igyekszik összeszedni a húgomat, de még ezért is le vagyok baszva. Nem tudom, mit kellene tennem. Mit tehetnék. Ne kérdezzek? Engedjem el? Csak undorítóan nagy mosollyal ölelgessem meg és csókoljam körbe, hogy mennyire örülök nekik? Hazugság lenne, mindketten tudjuk.
- Lorin - mosolyodom el fájdalmasan. - Én nem marlak téged. Beszélgetek, kérdezek, hogy tudjam mi jár a fejedben, hogy meg tudjam mi van az életedben most, de mit sem érek vele, ha te a rosszat látod mindenben, amit teszek. Bármilyen hihetetlen, amikor a közelemben vagy, lehet csak pillanatokra, de eltűnnek - kékjeimet fúrom húgom tekintetébe mikor folytatom. - A te boldogságodnál nekem nincsen fontosabb, de esélyt sem adsz arra, hogy ez kiderüljön, mert jössz a szarkasztikus válaszaiddal, azzal, hogy nem veszel komolyan. Ha ilyen felnőtt leszel, akkor inkább ne nőj fel - mélyet szusszanva fordulok el tőle, tekintetem az égre vezetem. Lehunyom szemeimet, miközben a szél felerősödve simogatja arcomat másodpercek erejéig. Cigarettámat szám szegletébe tolom, mélyet szívok belőle, majd húgomra pillantok. Tekintetemben őszinteség, és szeretet, mérhetetlen szeretet csillog, mert ő az egyetlen, aki mellett tiszta lehetek. Az egyetlen.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Játszótér

A felfogásával az őrületbe – haha, jó poén, érted, az őrületbe – tudna kergetni. Valóban megérné meghalni, akár csak egy pillanatra is, hogy utána másként térj vissza? Nem is másként, hanem konkrétan egy másik lényként? Megértem a logikát, én tényleg megértem, mert így felnőhetne ténylegesen, megöregedhetne, lehetnének gyermekei, leélhetne egy életet amellett, akit igazán szeret, akiért meghalna, de valóban megéri meghalni, és egy új emberként visszatérni? Lehet túl sok King regényt olvastam már életemben, de erről akaratlan az Állattemető jut eszembe, még úgy is, hogy nem én vagyok legtöbbször jelen, szóval ez már igenis jelent valamit. És nem jót.
- Nem az a lényeg, hogy érdeklődjek, kibe leszel képes beleszeretni? – szinte már fájdalmas mosoly kerül fel arcomra, ahogy az eddig csak gondolatban megfogalmazódott szó, immár kiejtésre is kerül. Szeretni. Szeretni fog valakit. Szerelmes lesz valakibe, mert ki is mondta, hogy belé képes lenne beleszeretni. Fantasztikus hírek, legalábbis Lorinra nézve biztosan. És igazából, ha nagyon megerőltetem magam, ha nagyon-nagyon jó testvére akarok lenni, akkor nekem is. Mert boldog, és ennél több nekem valóban nem számít, hiszen mióta ismét visszakaptam az életembe, és előttem van már a kép, amikor valóban boldog, meg kell hagyni, nagyon régen láttam ilyennek. És jóleső érzéssel tölti meg a szívemet a tudat, hogy emellett a férfi mellett igenis boldog lehet, még akkor is, ha legszívesebben puszta kézzel tekerném ki a nyakát, amiért megfordul majd a fejében, hogyan érintse. Ha nem fordult már meg benne. Kezem akaratlan szorul ökölbe egy pillanat alatt, majd engedem is ki rögtön, hogy moderáljam magam és érdemben tudjak reagálni Lorinnak, majd csak türelmesen hallgassam meg, ahogy kifakad.
- Payne azt mondta, megbeszélte veled, hogy tied a ház, és örültél neki. Nem minden felnőttes dolog habostorta Lorin, a magány is hozzá tartozik ahhoz, hogy elindulj valamerre – vonom meg vállaimat. – És nyilván nem kérdeztünk meg senkit, mert senkinek nincs ehhez köze Payne-en és rajtam kívül – mert nincs is. Így döntött, amit nagy nehezen, de elfogadtam, vagy inkább, úgy lenne helyes, hogy éppen igyekszem elfogadni a saját elbaszott módomban. De legalább próbálkozom, és ez is több, mint a semmi talán. Végig arcán tartom tekintetem, ahogy közelebb lépked hozzám, majd átölelve hajtja mellkasomra fejét. Lesandítok rá, halvány mosollyal ajkaimon teszem hátára szabad kezemet és szorítom magamhoz. Nem nagyon, éppen annyira, hogy érezze, itt vagyok, még ha most kicsit el is vesztem.
- Én bízok benned – szívok mélyet cigarettámból, majd a csikket könnyűszerrel pöckölöm el. – A pasiban nem bízok jelenleg leginkább, de mindegy – le is zárom a témát, nem akarok erről többet beszélni, tiszteletben kell tartanom a döntését, már amennyire ez lehetséges. – Ezt nem ígérhetem meg – szorítom magamhoz még erősebben, lágy csókot lehelek hajába, másik kezemmel simogatom fejét óvatosan. – Menjünk, mert megfázol. Hadd aludjam ki magam melletted, valószínűleg ma utoljára – keserű nevetésem tölti meg a körülöttünk meglapuló csendet, míg végül lassú léptekkel, Lorint magamhoz ölelve indulok el hazafelé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Négy napot terveztem itt tölteni. Na igen, én. Az egész úgy volt eltervezve, hogy megnézek maximum három lakást, kidobom kockával melyik legyen, elfogadom azt, amit az mutat, megveszem és a maradék három napban heverészek. Gondoltam ezt azelőtt, hogy Payne-nek elmondtam volna a terveimet, mert ahogy ujjainkat összekulcsolva sétálgatunk a tököm sem tudja hányadik lakás felé, eléggé lejött, hogy nem így fog történni. Hol lesz a heverészős napom? Mire odajutnék, már küldi a hülye baglyait a hülye igi, hogy menjek már, mert kellenék. Ebből nem lesz pihi, amit mindössze egy lemondó sóhajjal konstatálok, ahogy kilépünk a következő lakásból is, mert Payne elégedetlen. Mármint ezt úgy kell elképzelni, hogy mindennel az, én meg követem és bólogatok a szavaira, mintha muszáj lenne, de ha rajtam múlott volna, már az elsőt megveszem és továbblépek, mert most mit cécózzak? És akkor megint ott vagyunk, hogy ez az én elképzelésem volt, de drága ex-feleségem teljesen máshogy gondolja, szóval követem, még annak ellenére is, hogy valamelyik lakásnál majdnem eltörte az ujjaimat. Nem kérdeztem rá, nem akarom tudni, elkönyveltem magamban valami női megérzésnek.
- Ja - bólintok egy aprót, ahogy megérzem magamon tekintetét. Elengedem ujjait, vállára dobom kezemet és húzom magamhoz közelebb, hogy csókot nyomjak a fejére. - De már hozzászoktam - mosolyodom el tincsei között. Nem is lett volna más választásom. Valószínűleg ezért tűrtem csendben azt is, hogy berobbant egy fehérnemű boltba, én meg álltam ott a csipkék között, mint egy barom, és türelmesen vártam meg, amíg a megfelelő méretet végre megtalálja.
Túléltem ezt is, szóval előre fele pillogva battyogok a következő lakás felé, annak reményében, hogy ez már megfelelő lesz. Azt sem tudom, honnan szerzett ilyen rövid időn belül ennyi lakást, ami eladó. Megrebben szemöldököm a kérdésre, arcomra féloldalas mosoly ül, ahogy oldalasan lesandítok rá, miközben farzsebemből túrom ki cigarettámat.
- Nem, de felhívom a figyelmedet, hogy általában a meglepetéseket nem is szokták elsztorizni - pillantok ismét előre, hogy ajkaim közé biggyesszem a szálat, majd öngyújtómat elővéve gyújtsam meg azt. - Plusz, ha nincs köze az újonnan vett fehérnemű szettedhez, akkor nem is lehet olyan jó - ráncolt szemöldökkel gondolkodom el, végül szavaim megerősítéseként bólintok egyet, ahogy közelebb húzom magamhoz.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Zsigerből vágnám rá, hogy ex-feleség, ajkaim is elnyílnak, hogy kijavítsam, de ahogy kékjeim zizzennek arcára, a mosolyom lesz lágyabb és végül egy hümmentéssel elintézem. Ha neki ez így jobb, akkor nekem aztán teljesen mindegy, hogy hívja magát. A gyűrű még mindig az ujján virít, míg nekem leginkább a legfelső fiókom vendégszeretetét élvezi. Elmondtam neki, megkértem rá, hogy vegye le, hiszen már nem köti hozzám semmi, adjon esélyt magának a boldogságra, ahogy a bálon is megtettem, úgy után többször szintén, de nem teszi meg. Mosom kezeimet, én megpróbáltam, de ha jön a szőke herceg fehér lovon, akkor nem verheti le rajtam, hogy elszalasztotta egy karikagyűrű miatt.
- Merlinre, ki nem állhatom a meglepetéseket - húzom fel felső ajkamat látványosan. - Annál nagyobb átbaszás a világon nincs. Ha szar a meglepetés, akkor is örülnöd kell neki, szinte már komolyan kötelező, mert elvárják, hiszen meglepi. Gusztustalan - megborzongok, majd miután az ajkaimra érkező apró puszit, csak csendben tűröm, inkább cigarettámat ajkaim közé biggyesztve haladok előrefele tovább, mert minél előbb odajutunk, annál előbb végzünk, és végre lehet pár szabad órám. Amit valószínűleg tanulással töltenék el, igencsak rám férne, hogy átnézzem az utolsó pár előadás anyagát, de ahogy megfogan a gondolat, száll is tovább. Megtorpanok, ahogy elhangzik a szó, cigarettám lazán ficcen lefelé ajkaim közül, éppenhogy azok között maradva. Meredten bámulom Payne-t, mert elhinni sem akarom, amit mondd. Állát támasztja mellkasomnak, nemes egyszerűséggel hagyom figyelmen kívül, hogy integet valami fószernek, ahogy azt is, hogy nekem támaszkodik. Folytatja, én pedig nem akarom elhinni egy szavát se.
Rengeteg beszél, teljesen irreleváns információk hagyják el a száját, amikkel nem tudok, és nem is akarok mit kezdeni. A csikket a földre köpöm, hangosan taposom el ott, majd mielőtt az ajtó becsukódna lépkedek utána teljesen durcás fejjel. Gyűlölöm, ha a hátam mögött terveznek, ha a hátam mögött osztják be az időmet. Kurvára nem lenne időm leülni most és meghallgatni Lorin élménybeszámolóját azokról a helyekről, amiket eddig meglátogatott, de basszameg, a húgom, és meg fogom tenni, csak rohadtul nem így kellene történnie. Payne után lépek be a lakásba, szó nélkül megyek el a srác mellett, hogy körbejárhassam a szobákat. Van erkély. Egy pont a megcsalt faszinak, amiért legalább erre gondolt, ha már arra nem sikerült, hogy valami normális csajt szedjen össze. Vállam felett pillantok hátra.
- Mennyi? - mert ennek itt és most vége van. Meguntam az ide-oda mászkálást. Ennek van erkélye, egész nagy, így Niamey simán elfér rajta, Corteznek mindegy hol rombol, szóval, ahogy az előző huszonnyolcezer lakás is, úgy ez is teljesen megfelel. Teljesen a srác felé fordulok, szemöldököm kérdőn emelkedik meg. - Hallod, nem érek ám rá.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Szemöldököm megemelkedik a betolt összegen, halkan nevetek fel rajta. Aham, meg ahogy azt te elképzelted haverom. Kékjeimet elszakítom a pasiról, ismét a lakáson járnak körbe, miközben bólogatok, mintha olyan rohadtul értenék hozzá, pedig első pillantásra tényleg elég pöpecnek tűnik a lakás. Mintha arra lett volna teremtve, hogy belakjam, Niamey és Cortez pedig kedvükre cseszhessék szét benne az életem. Tökéletesnek nem mondanám, de meglepően jobb, mint amiket eddig jártunk be. Gonosz mosolyra húzom ajkaimat, ahogy visszapillantok a srácra, az apró bizsergetős érzés hatására kezd el működni maximumon okklumenciám. Semleges tekintettel követem Payne-t, ahogy kihátrál a lakásból, könnyei pedig végig szántják arcát.
- Adok érte harminchármat - gyors mozdulattal emelem fel mutatóujjamat, mielőtt elkezdhetne magyarázni. - A fürdőben a csap el van repedve, utólag lett megcsinálva, gány munka az egész, rohadt szarul néz ki. A felét megkapod most, a felét akkor, ha kikupáltad a lakást - sandítok a srácra, aki megszeppenten mereng el szavaimon, majd megadóan bólint egyet. Gyors kézfogás után pakolom ki elé a megbeszélt összeg felét, aláírom a papírokat, majd Payne után sietek. Lehet tökéletes okklumentor, még így is tudom merre menjek, hogy hamar utolérjem - van egy Niamey-em. Gyorsabban szedem lépteimet, amíg meg nem látom hátát, csak akkor lasítok, hogy pár másodpercig nézzem azt a Payne-t, aki soha nem sír mások előtt, előttem mégis megszámlálhatatlan alkalommal megtette már. Fáradtan dörzsölöm meg szemeimet, felpillantok az égre, ahol komor felhők gyülekeznek, majd pár öles lépéssel érem utol.
Csuklóját kapom el, azzal a lendülettel fordítom magam felé, előrelépek és ölelem magamhoz. Kezéről csúszik hátára tenyerem, másik kezemmel haját simogatom, arcomat fúrom tincsei közé, miközben lehunyom szemeimet. - Ne drámázz, Payne - búgom szavaimat feje búbjának. - Haza fogok járni, ahogy te is kijössz majd hozzám - folytatnám, hogy nem a világvége ez, de ahogy a bálon, úgy itt is éppen elég volt ennyi hazugság mára. Mert ez az. A találkozások egy idő után el fognak maradnozni, ahogy a felelősség és a munka lesz sokkal nagyobb és több, így nem lesz időnk egymásra. Nemhogy egymásra, de még saját magunkra sem. Szépen kikopunk a másik életéből, mintha olyan természetes lenne ez, főleg mindazok után, amit átéltünk a másik mellett. Sokan mondják, hogy mindössze annyi kell, hogy megembereld magad és megcselekedd azt, amire a másik éppen nem képes, így a találkozások sem kopnak el, de ha az életed maga az, ami hátráltat benne, akkor is működőképes lehet ez? Fel tudnám adni a sárkányokat azért, hogy Payne mellett maradhassak? Bassza meg, mindketten tudjuk a választ. Az egész életemet ezek a lények határozzák meg, értük vagyok képes még mindig tanulni, elviselni a sok barmot az egyetemen, mégis hogy lehetnék képes feladni ezt? Lehunyom szemeimet, kissé szorosabban ölelem magamhoz Payne-t, és nem tudom, hogy most ő szed össze engem, vagy én őt. Micsoda elbaszott egy... bármi is ez.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bagolykőtől távol → Külföldi helyszínek → Európa

Szorosabban húzom magamhoz, ahogy feltör belőle a zokogás. Nem szokott sírni mások előtt, tisztában vagyok vele, így szeretném megadni neki azt a védelmet, hogy külső szemmel mindenképpen úgy tűnjön, mintha egy romantikusan ölelkező pár lennénk csupán, és nem az, hogy az egyik személy, aki mindennél fontosabb nekem, éppen átáztatja a rajtam lévő ruhadarabokat. Szünet nélkül simogatom a haját, türelmesen várom, amikor végre képes lesz újra önmaga lenni, hogy végig hallgathassam azt, ami elkerülhetetlen. Az ábrándozását arról, ami történni fog. Ismerem, tudom mi jön mindezek után. Történetet mesél, hogy mi fog történni, amit szó nélkül fogok végig hallgatni, ahogy eddig mindig is tettem. Félek attól, hogy mi lesz a jövőben, és úgy teszem ezt, ahogy eddig még sosem tettem. A talaj remeg meg alattam, hogyha Payne kikerül az életemből, és nem tudom, hogy készen állok-e rá. Kicsit úgy érzem magam, mint egy gyermek, akit idegen helyre küldenek tanulni, kollégistának kell lennie, nincs más választása. Elszakítják a megszokottól, az állandótól, mégis képtelen vagyok azt mondani neki, hogy feladom az álmaimat és mellette maradok. Minden porcikámmal hinni akarok abban, sikerülhet átvészelnünk a távolságot, ami kettőnk közé áll, de tudom, mindhiába teszem.
Ahogy eltávolodik pillantok le rá, féloldalas mosollyal ajkaimon hajolok lejjebb, hogy homlokon csókolhassam, és várjam az ítéletet, ami a fejében születik meg. A féloldalas mosoly kitart ajkaimon, ahogy beszélni kezd, mellé lépkedve nyúlok be kabátja zsebébe, hogy kihúzhassam onnan kezét és összekulcsolhassam ujjainkat, ahogy elindulunk. A mosoly lelankad, ahogy szóba jön a húgom, és a hideg futkos a hátamon attól, hogy ez valóban megtörténhet, pedig tudom, hogy igaza van. A legrosszabb ebben az, hogy mindegy Lorin milyen barmot talál maga mellé, sosem lehet elég jó mellé. Nem az én szemszögemből, ettől pedig csak még ingerültebb leszek. Fejemet csóválom meg a kínálására, csendben sétálok tovább mellette, ahogy folytatja a monológot, amit megfogant benne. Meg kell hagyni, hogy eddig nem tudok vitatkozni azzal, amit mondd, mégis, a folytatásra igencsak megemelkedik a szemöldököm. Teherbe esik? Tőlem? És nem mondja el?
Megtorpanok mellette, hitetlen pillantok le rá, mert fel nem foghatom ép ésszel, mégis miért hord össze ekkora baromságokat. Akaratlan tör ki belőlem a jóízű és őszinte nevetés. Micsoda életrajz lenne ebből! - Merlinre, Payne! Állj már le! - lépek mellé, hogy tovább indulhassunk. Ha nem ágál ellene, karjaimat dobva át vállán húzom magammal előrefelé. - Ha egyszer felcsinálok valakit, tuti fiam lesz. Ez az egyik. A másik, hogy ezt a teóriádat lehetőség szerint ne hangoztasd senkinek, mert kifutnak a világból, hogy tőlem lenne gyereked. Harmadszor pedig… nem úgy volt, hogy ellopod a spermám? - ráncolódik szemöldököm, mint aki tényleg elgondolkodik rajta, hiszen tudom, hogy ezt mondta, de ajkaim szegletében bujkál a mosoly, ami egyértelművé teszi, hogy nem gondolom komolyan. Mármint ő igen, és ki is nézem belőle, hogy valahogy megtenné, de amíg eszemnél vagyok, addig ne már!

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Tudom, hogy minden diák egy beadandónak örül a legjobban még így az év elején. Ki is használtam az alkalmat a második és negyedik évfolyamon, nehogy még az elején ellustuljanak. Behalok mennyire jó fej vagyok. Kellemesen teljesíthető határidő mellé társítottam a témák kézenfekvőségét, így mindkét évfolyam megmutathatta a tudását, amit elődömnél szerzett. Maradjunk annyiban, hogy egyáltalán nem lettem lenyűgözve. Vagy én várok sokat, vagy a kölykök veszik semmibe a tárgyat. Csak a második opció állhat fenn, így szkeptikusan javítottam ki a legtöbb beadandót mindkét évfolyamon. Meglepő, de találtam egy-kettőt, amire még én is bólintottam egy aprót, hogy nem semmi, de egyebekben a legtöbbet ketté téptem volna, hogy ez brutálisan szar. Nem csinálhatok ilyet. Tudom. Sárközi megkért, hogy legalább az első hónapban legyek normális, utána nem érdekli mit csinálok. Egyelőre tartom magam. Az asztalnál ülve várom, hogy a negyedikesek kivonszolják magukat, majd a helyükre vágódjanak be a másodikosok. Fel sem pillantva olvasom az olaszul írt beadandót, itt-ott annyira ráncolom a szemöldököm, hogy attól félek elszakad basszameg. Fáradtan sóhajtva érek a végére, hátradőlök és meg sem lepődöm azon, hogy a szőke tincsek néznek velem farkasszemet az egyik padról. Vonásaim kisimulnak, mindössze arcomra kerülő gonoszkás vigyor miatt ráncolódik a bőr ajkaim körül. Remek szünetnek nézünk elébe. Az éppen belépő lányra pillantok.
- Küldd be a színes tincses fenegyereket, ti meg várjatok a terem előtt - pillanatnyi szünet. - Kösz - teszem még hozzá elgondolkodva. Megy ez, ha nagyon megerőltetem magam. Visszadőlök, ujjaim dobolnak halkan a fa asztal lapján, miközben lehunyom szemeimet, hogy megvárjam, amíg a vattacukor fejű srác betalál, és kezdődhet - megkockáztatom még ilyen hamar is - tanári karrierem legszebb napja.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Nem tudom mit gondoltam, amikor fejemet adtam arra, hogy tanítani fogok. Szó, ami szó, nem önszántamból vagyok itt, mindössze közölte a rezervátum, hogyha a csapatot huzamosabb ideig kívánom vinni, akkor kell hozzá végzettség, én pedig úgy repültem rá a pedagógiára, mint annak a rendje. Igen ám, csak arról nem esett szó akkor még, hogy gyakorlat is kell a bánat seggemnek ahhoz, hogy megkaphassam azt a kibaszott diplomát. Alsó ajkamat húzom fel, halkan ciccenek, de érzem, hogy itt maradó vendégem nem kelt fel. Nincs is jobb, mint egy kellemes, délutáni szundikálás, remélem ki is élvezi, amíg tart.
Nem nyitom ki szememet, ahogy a vattacukor belép a terembe, az ajtó hangos csattanással csukódik be mögötte anélkül, hogy megmozdulnék vagy megszólalnék, hálásak lehetünk a levegőnek. Ha erre nem kelt fel a negyedikesek egyik kincse, akkor semmire, és ha felém néz, széles mosollyal biccentem félre fejemet. - Jó reggelt! Jót aludtál, Reiner? - ha már belemotyorgott az óra közepébe, miközben éppen tartottam azt, az a minimum, hogy ilyen kedvesen keltem fel. Kékjeimet vezetem a csörgőre, aki toporog az asztal mellett egy ideje, majd könyökölök az asztalomra, támasztom tenyerembe arcomat, míg szabad kezemmel tolom a beadandót elé.
- Kicsit beszélgessünk az esszédről - már-már kedvesen csendül fel hangom, ahogy a srác arcát fürkészem mosolyogva. - Értékelném, ha módomban állna, hogy valaki ennyire nemzetközi, de sajnos nem tehetem. Elmondanád, mit írtál le? - tolom az asztal szélére az egészet úgy, ahogy van, miközben türelmesen várom, hogy iskolánk vattacukra odalépjen és elmondja nekem szóról szóra mégis mit írt a beadandóba. Tekintetem csupán egyetlen pillanatra villannak Kendére. - Ha szépeket álmodtál, maradhatsz is velünk. Ha nem, akkor is - pillantok vissza vattacukorra azonnal, hogy kérdőn emelkedjen meg szemöldököm, miközben hátradőlök és várok. Még mindig várok. Vajon meddig kell várni, hogy valami történjen?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Beszéltek valami szabályzatról, amit be kéne tartani, mint tanárnak, de szerinted mennyire emlékszem rá? Különben is, én ezzel úgy vagyok, hogy amíg ők túlélik, én pedig megtartom tőlük az ép elmémet - viszonylag - addig mindkét oldal teljesen jól járt. Nézőpont kérdése, azért ezt nem fogom előadni Payne-nek, de mondjuk Sárközinek lehet kicsapom majd, hogy pár pohárka whisky mellett beszélgessünk erről már. Öreg haverom, komolyan kezd hiányozni. Ezt persze soha a kurva életbe nem vallanám be neki, mert akkor halálomig - vagy az övéig - ezt hallgathatnám.
Lustán emelem kékjeimet Reinerről vattacukorra, mert közben leesett ám, hogy én itt éppen szigorú tanerőt játszok. Közelebb lép, én pedig töretlen mosollyal ajkaimon várom, hogy hova lyukadunk ki. Szemöldököm emelkedik meg meglepetten, amikor közli, hogy vázlat és még le is ette. Utóbbi mondjuk megkönnyebbülésre ad okot, mert nekem minden is eszembe jutott, kivéve az, hogy a srác reggelije van a lapon. Rendben, bevallom, ilyen szempontból valószínűleg én vagyok a nagyon elbaszott, de ezen már ne múljon. Szemem mozdul oldalasan, hogy Reinerre essenek: minden gondolatát hallom, és magamban olyan jól szórakozok, öröm lenne kiengedni a nevetést, de visszafogom magam, hogy amikor vattacukor közli az újraírás lehetőségét köhintsek egyet, miközben egyszerűen hagyom figyelmen kívül a táskájából kihúzott beadandót.
- Pedig… - pillantok Reinerre. - Gyere közelebb és magyarázd el Vattacukornak, hogy a ravioli receptet miért nem tudom értékelni - fordulok vissza teljesen az eridonos felé, majd vigyorodom el szélesen. - Amíg a navinés összeszedi a gondolatait, elmondom, hogyha a ravioli lenne csak a papíron, jobban tudnám értékelni, mint amit esszé címszó alatt leadtál nekem - dőlök hátra a széken. - Újraírod - pillantok a falon lógó órára. - Este 7-kor az asztalomra csúsztatod a kifogástalan esszét, részemről lehet olasz is, csak már úgy állj neki, hogy minden betűjét értem - mosolyodom el már-már kedvesen, majd dőlök előre, hogy az esszének csúfolt lapokat húzzam vissza magamhoz és firkantsam fel rá, hogy újbóli leadásra vár és a határidőt. - Mindenki rád figyel, Reiner. Sikerült rájönnöd? - teszem le pennámat, majd emelem kékjeimet a srácra.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Ha ez így folytatódik, az amúgy is ingatag türelmem, kurva hamar fog elfogyni, ha már nem tette meg. Nyammogok halkan a gondolaton, mert benne van a pakliban, hogy a vállamon lévő kisangyal - Payne - fog vissza simán azzal, hogy közli, nincs szex. Ki tudja meddig. Borzalmas fenyegetések ezek, nem kockáztathatok, így a középső ujjal történő orrvakarást egy még szélesebb vigyorral fogadom, amiből pillanatokon belül lesz röhögés, miközben hátradőlök. Ugyanúgy nevetgélve bólogatok arra, hogy vázlat. Hogyne. Kékjeim villannak Reinerre, aki közben szépen magyarázza el nekünk, mégis miért nem jó a ravioli, csak éppen nem úgy, ahogy elképzelem. Fejemet hátradöntve nyammogok hangosan.
- Most megkívántam a mexikói kaját - mondom inkább magamnak, mintsem a jelenlévőknek, fejemet is lustán biccentem előre, ahogy két felől kapom a próbálkozást a holnapi napra. Elmosolyodva állok neki bólogatni. - Nem - közlöm egyszerűen, majd a hátsó szekrénysorról éppen leeső, teljesen felesleges cucc áll meg a levegőben, hogy helyet cseréljen Cortezzel, aki meg szépen felém lebeg. Magammal szemben állítom meg, hogy elkaphassam a kék állat macska szemeit. - Ha kihajítalak az ablakon, nincs itt Niamey, hogy elkapjon. Viselkedj, amíg el nem takarodunk - lebegtetem nyakamba az állatot, aki onnan figyeli a jelenlévő két jómadarat lenéző tekintettel. Vállamhoz nyúlva vakargatom meg állát, miközben felállok.
- Bár remekül szórakoztam a középső ujjadon, nem mondhatom azt, hogy most használtad utoljára, mert tanár vagyok - lépkedek a két diák közé. - A legnagyobb szerencsédre - jelentőségteljesen mosolygok Vattacukorra, majd fordítok hátat Reinernek, hogy fenekemet támasszam egy padnak, karjaimat fonom össze magam előtt, miközben a levegőben, mindenféle megerőltetés nélkül kezd el kirajzolódni lángokból a sárkány, hogy végül azokat váltsák fel hideglángok. - Viszont tanárként úgy szívatlak, ahogy nem szégyellem. Sárkányfaj és minden, ami a tananyagban van, egy jeggyel rosszabbról indulsz az ujjacskád miatt, minden hiba mínusz egy jegy - mosolyodom el kedvesen, majd nyúlok fel ismét, hogy Cortezt cirógassam, miközben várom, hogy Vattacukor neki álljon, majd feleszmélve pillantok hátra vállam felett.
- A büntetésed az órán való hangos alvásért, hogy a tanársegédem leszel. Remélem nem bánod - ellenállhatatlan mosolyt villantok a navinésre, ami szélesebb lesz, ahogy Cortez látványosan borzolja fel szőrét és fújtat Reinerre. Kellemetlen dolog ellentétes elemmel találkozni, tudom, én is érzem, de hát… a szükség törvényt bont.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastélyt körülvevő vidék → A kastély → Tantermek

Sok minden elmondható rólam, de az éppen nem, hogy ne értékelném a kreatív feladatmegoldást. Komolyan. Még Reiner esszéjét is sokkalta könnyebb volt értékelnem, mint amit Vattacukor csapott le elém esszé címszó alatt, ámbár mellette szóljon, legalább megpróbálta. Nos, ezek szerint ez kevés, amit nem is vagyok rest szavakba önteni, csakhogy mindenkinek világos legyen. De legalább megadom a lehetőséget arra, hogy ne legyen egyértelmű már év elején: bukni fog a vizsgán. Mert én ilyen jó arc vagyok. Szóval, amíg ő összeszedi a gondolatait - amiből egyáltalán nincs neki sok, ha eddig valakinek nem lenne egyértelmű - addig én Reiner felé fordulok szélesen mosolyogva és adom tudtára, mégis miért van itt. Reakcióján nevetek fel halkan. - Gondolod ezt most, gyerek, aztán majd meglátjuk ki húzza a rövidebbet - intek fejemmel az ajtó felé, hogy akkor részemről ez itt van lezárva, és aligha szeretnék erre több szót pazarolni, de Reiner még megszólal, én meg szememet forgatva fordulok vissza Vattacukor felé, aki azt sem tudja milyen bolygón van. Fejemet biccentem félre, kékjeimben megvillan a teljesen egyértelmű “he?” kérdés, miközben reményeim szerint Reiner elhagyja a termet. Nem azért, mert így kedvem szerint kínozhatom - khm - Vattacukrot, hanem azért, mert láb alatt van, és Cortez idegrendszerének sem tesz jót, ami meg nekem nem jó, úgyhogy igencsak hamar körbeértünk. Jobb kezem mozdul, hogy megdörzsöljem szemeimet ujjaimmal sóhajtva, majd pillantsak Vattacukorra.
- Rohadtul nem tudod miről beszélsz - konstatálom hangosan is. - Leadod az esszét 7-ig, aztán keresel magadnak egy korrepetitort, mert hogy a legalapvetőbb dolgokat ne tudd, már komolyan a zsenialitás határait súrolja - villannak kékjeim a terem ajtó felé, ami elől egyre nagyobb hangzavar hallatszik befelé. - Nehogy bóknak fogd fel. Ha nem találsz, majd keresek neked én - lököm el magam a padtól, miközben a sárkány tűnik el kettőnk közül és Cortez ásít egyet lustán, miközben tekintete esik a srácra, ahogy elmegyek mellette. - A jegyet nem írom be, mert van valami apró szikra, ami azt súgja, hogy nem vagy fogyatékos, csak lusta - ingatom meg fejemet, miközben a tábla elé lépve írom fel az óra címét, és pillantok hátra vállam felett megemelkedett szemöldökkel. - Felelnél még egyszer esetleg? Szólj a többieknek és menj a helyedre - intek fejemmel az ajtó felé, mert ideje lenne elkezdeni az órát. Így is sokkal több időt fecséreltem el a két jómadárra, mint illendő lett volna. Komolyan meg vagyok áldva velük. Az elődöm vajon hogy bírta épen maradt idegekkel?

Bagolykő Mágustanoda Fórum → A kastély - Déli szárny → Átrium → Fejetlenség Folyosója

A kihalt iskola, takarodó után, amikor - terveim szerint - már mindenki valóban a hálókörletében üti el az időt, sokkalta kellemesebb és élvezhetőbb helyet biztosít arra, hogy itt tartózkodjak. Nem mintha lenne más választásom, amikor éppen ügyeletben vagyok, mint valami kretén. Fel s alá mászkálok a folyosókon, bár nem sietem el, és komolyan még jól is esik a csendben a kis battyogás, mint egy öreglánynak, de ezt semmi pénzért nem vallanám be, főleg nem Payne-nek. De ilyen húzós nap után, valóban jól esik a csend. Hirtelen torpanok meg egy ablak előtt, a csillagos eget fürkészem, amire Cortez is felemeli a fejét, így felnyúlva vakargatom meg állát. Pillanatok múlva hajtja vissza a fejét, farkával takarja el arcát és alszik tovább, mintha mi sem történt volna. Igaza is van, tényleg nem történt semmit. Tiszta szentimentális lettem az itt tartózkodásom alatt, ezzel pedig sürgősen kell valamit kezdeni, mert így nem lesz jó. A végén még olyan unalmas és begyöpösödött tanerő leszek, mint a régi tanári kar, mert lássuk be: most eléggé felfrissült korosztályt nézve. Szusszanva indulok tovább, kezeimet zsebembe csúsztatom, könnyed léptekkel fordulok rá a következő folyosóra, ami a tanári felé vezet. A hangoskodás azonnal megüti fülemet, pálcámat elővéve kussoltatok el mindenkit, majd battyogok tovább. Pontosan így van esélyem meghallani a lépteket. Megállok, ajkaimra mosoly kerül, ahogy a falnak dőlve várom meg, hogy velem szemben felbukkanjon az illető.
- Gondolom valami halaszthatatlan dolgod van a folyosókon takarodó után - vágja át hangom határozottan, ám egyáltalán nem vádlón vagy bunkón a levegőt. Fejemet ingatom meg, mert akkor ez most azt jelenti, hogy felelősségteljes tanárként kell viselkednem? Elmondhatta volna valaki, az mégis milyen. Büntetést kell osztanom? Kioktatnom, hogy mennyire, de mennyire csúnya dolgot csinált? Bah, egyik unalmasabb, mint a másik. Majd rögtönzök valamit. Azzal nem nyúlhatok mellé.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → Boglyas tér → Elisabeth Shanes Előkészítő Mágusiskola és Óvoda → Bal oldali szárny

Összeszűkült szemekkel méregetem a kislányt, aki az előttem lévő padban ül, és túlságosan szorgalmasan körmöl. Furcsa mi? Komolyan az a bajom, hogy csendben van, mert valami nem stimmel, ráadásul szó nélkül csinálja azt, amit kiosztottam neki. Biztosan készül valamire. Elhúzom számat, kékjeim zizzennek tovább Lenkére, aki büntetésből van ma itt, ugyanis normális esetben semmi keresnivalója nem lenne a Tanulószobán. Ahova ma én kerültem. Ja, nagyjából mintha a fogamat húznák. A saját dolgommal nem tudok foglalkozni, mert attól félek, hogy az egyik fogja magát, felkel és elszalad, míg a másik kiugrik az ablakon, meg a tököm sem tudja, résen kell lennem. Már az első napom után rosszabbnak tituláltam az itt levő gyakorlatomat, mint amikor halálközeli élményben van részem a rezervátumban. Ég és föld a kettő. Esküszöm. És a rezervátum javára. De kell, úgyhogy nem nagyon van választásom, szóval szusszanva, eléggé unott tekintettel pislogok a pár diákra, tenyerembe támasztom arcomat.
Percek telnek el némaságban, majd kelek fel az asztaltól és battyogok Lenke asztala elé, hogy egy széket elé húzva üljek le rá, és támaszkodjak az asztalára. - Elmondod, miért beszélted végig az órámat? - rebben meg szemöldököm kérdőn, miközben kékjeimet vezetem a kislányra. Tenyerembe fektetem ismét fejemet, féloldalas mosolyom villan fel arcomon, ahogy a válaszra várok. Nem szándékoztam megbüntetni, eszem ágába sem jutott őszintén szólva, mert felőlem aztán beszéljen, de aztán rájöttem, hogy nem a Bagolykőben vagyok, ahol kölcsönösen hagyhatjuk figyelmen kívül egymást a diákokkal. Lenkének a legnagyobb büntetés, hogy egy helyben kell ülnie csendben, és ehhez nem kellett sok idő, hogy rájöjjek. Az előkészítő teljesen más terep, és Payne a lelkemre kötötte, hogy itt mutassam meg a - nem - létező kedves oldalamat, mert ezeket a kölyköket még mi formázzuk. Maradjunk annyiban, hogy ezzel nem segített.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Amíg Reiner a szorgalmikkal szenved, nekem tökéletes alkalmam nyílik arra, hogy kicsit elővegyem az egyetemi jegyzeteimet. Vitatható, hogy melyikünk szenved jobban, de néha nevetgélést hallok TS-em felől, úgyhogy valószínűleg én. Bár erre nem vennék mérget, mert a türelmem fogy, hogyha nem fejezi be hamarosan, amikor megoldókulcsot is toltam az arca elé. A felkiáltásra kapom fel fejemet. Semleges arccal figyelem a srácot, még fejemet is félrebiccentem, amikor hangosan kitör belőlem a röhögés. Hajamba túrva engedek neki, hadd töltse be a termet. Szóval én lennék a góré? Jó tudni. Lerakom a pennát, unalmat sugárzó kékekkel hallgatom Kendét, aki előadja a hatalmas történetet valami születésnapról, és arról, hogyha valakinek sikerül elrángatnia engem akkor mekkora király lesz. Valamiért úgy érzem, hogy ebben egyáltalán nem szeretnék részt venni, de értékelem a srác őszinteségét, így komótosan tápászkodom fel, pakolom el a cuccokat, majd követem TS-emet kifelé a kastélyból. Félúton gyújtok rá, miközben mellettem a szőkének be nem áll a szája. Előre szegezett tekintetem mindössze akkor mozdul, mikor meghallom az ismerős visítást a fejünk felett. Vigyorogva nézek felfelé, majd biccentem előre fejemet ismét, és követem Kendét tovább. Mi a fasz?
Végig pásztázom a társaságot, megtorpanok a helyszíntől pár méterre és hitetlen nézek körbe. Komolyan beszélt. Minimum azt hittem, hogy a teremben hitt őszintesége volt a hazugságok legjobbika, de nem. Minden szavát komolyan gondolta. Édes tökömet! Hajamba túrva indulok el ismét, ajkaim között ficegő cigarettám füstjét húzom magam után. Legnagyobb bánatomra valóban Mórocz és Darik felé tartunk. - Ja, itt és ne merészeld, mert eltöröm - rebben meg szemöldököm. - Tortából kellene kiugranom, vagy mi a terv? - szegezem a kérdést annak, aki válaszolni fog, majd hitetlen hallgatom a Mórocz gyereket. Hogy hagyhatja el a száját ennyi minden, ilyen rövid idő alatt? Mindegy, így derül ki, hogy valóban Kende lett a király. Jó tudni, hamarosan kezet is csókolok neki, csak győzzük kivárni.

Bagolykő Mágustanoda Fórum → Bogolyfalva → A falu határa → Kis tavacska

Tekintetem gyorsan vezetem végig a társaságon, ami kezdetben megtisztel, majd a soron következőkre. Nemes egyszerűséggel hagyom figyelmen kívül Mórocz és Reiner interakcióját, hogy ki mekkora király. Hátrafeszített fejem tökéletesen sugározza az unalmat, ami belőlem árad, apró mosolyom mindössze az égen keringő madárnak köszönhető, de ahogy ismét a kölyköket figyelem, majdnem azonnal el is tűnik. Komolyan fogalmam sincs, hogy miért mentem ebbe bele. Valami apró szikra volt bennem talán aziránt, hogy drága TS-em kamuzik, de basszameg, hát nem tette. A mai gyerekek nem szoktak hazudni? Borzalmas.
- Folytasd, Kende, és a következő órát te tartod a harmadikosoknak - bólintok egyet, szám szegletében bukkan fel egy gonoszkás mosoly, majd esnek kékjeim a társaság közvetlen közelében álló Vattacukorra. Szemöldököm emelkedik meg, halkan nevetek fel. - Vattacukor, esetleg te vágyod azt? - kérdezek vissza reflexből ugyanazzal a gonoszkás mosollyal ajkaimon. Kende tűnik el a látóteremből, kékjeim zizzennek a föld felé, ahogy a srác elkezd kipakolni. Elégedettség villan szemeimben, már lassan büszke leszek tanársegédemre, hogy így érkezik meg egy bulira. Az asztal pillanatok alatt telik meg mindennel is, ajkaim közé biggyesztett cigarettámat fogom ujjaim közé és égetem el pillanatok alatt. Oldalvást sandítok Marinára, ajkaimra kerül fel a jól megszokott, szinte már bájos féloldalas mosolyom.
- Értékelem a kedvességed - fordulok felé teljes testemmel, majd lépek közvetlen elé, hogy elbűvölő mosolyt küldjek a lánynak. - Azt is, hogy nem nagyon rejted véka alá a gondolataidat. Mit jelent nálad a pár feles? - fordítom fejemet az asztal felé, majd vissza a lányra. Szemöldököm emelkedik meg kérdőn, hogy a burkolt kérdés is célba érhessen, mert valahogy még ennyi idő alatt is leesett, hogy a lány nem a gyors észjárásáról híres. Halk nevetést engedek meg magamnak végül. - Ha már a tortából való kiugrást elvetettük, belém ugorhatna valami - vakargatom meg állam. - Mondjuk pár fasza whisky - bólintok is egy határozottat mellé. Csak nem képzelte bárki is azt, hogy eljöttem idáig a semmiért? Faszt. Akkor már hadd élvezzem kicsit a dolgokat, például Marina arcát, amiért nem szabadul tőlem.